De jó, hogy már

Írta: Varga Péter

Fél év telt el azóta, hogy a vak férfinak segítettem eljutni a megállóba és felszállni a villamosra. Fél év telt el azóta is, hogy egyetemre járok. Utam éppen az egyik órámról vezetett hazafelé, amikor ugyanarra tévedtem, ahol az élet korábban összesodort vele. Mennyi minden történt a nagyvilágban ez idő alatt!

Tavaszodott. Egy parkon át sétáltam. Szándékosan kerültem ki az aluljáró gyomrát… Nem akartam, hogy a régi rossz emlékek előbotorkáljanak. A parkban fogócskázó gyerekek szaladtak át előttem. Milyen gyorsan telik az idő…. Egyszer ők is felnőnek majd. Felnőnek, és egyedül kell helytállniuk az életben. Nem lesznek ott a szüleik mellettük, hogy a fogócskázás közben keletkezett esetleges sérüléseiket bekötözzék, és vigasztalják a véletlenszerűen bekövetkező baleset után síró gyermeküket. A remegő kezű, öreg bábmester ezúttal otthon maradt. Hiába, felette is eljárt az idő kereke, mogorva vénember már, nemigen szeret kimozdulni ilyen szép időben. Pláne nem fiatalok közé…

A villamosmegállóban várakozva azonban mégis előjöttek az emlékek. Ugyanarról a megállóról volt szó, kikerülni nem lehetett úgy, mint az aluljárót. Kabátom egyik zsebében a látássérült igazolványt szorítottam ismét magamhoz. A másikban viszont egy fából készült kést és villát találhattam. A férfi adta nekem még a múltkor, hálája jeléül. Hogy hogyan csúsztatta a kabátom zsebébe, nem tudom.

Biztosan megtalálta a nyílást, amikor annyira kapaszkodott belém,