A természet színháza

Az ókori görögök számára a színház és a színdarabok a természet, a mindenség részei voltak. A görög kultúrának természetes közege volt a környezet, amelyben éltek, és a színház, amely életükbe színt hozott. Már a kora ókori településeken tágas térségeket alakítottak ki a vallási szertartások részére.

Írta: Dr. Pánit Irén

Az első színházakat Dionüszosz, a bor és mámor istene tiszteletére építették. A színház számukra mindig kultikus istentiszteletet szolgáló hely volt és maradt, ahol rituális szerepjátékokon vettek részt, amelyek célja kezdetben a Dionüszoszról szóló történetek megjelenítése volt. Később a rituális szerepjátékok helyét átvette a drámajáték, amely a mai értelemben színház ősének nevezhető.

A Kis dionüszoszi ünnepségen a telet búcsúztatták, a Nagy Dionüszoszon, amely márciusban vagy áprilisban került megrendezésre, az újjászületésének hódoltak. Az ünnepségek hat napon át tartottak. Ilyenkor minden hétköznapi tevékenységet felfüggesztettek, hogy a játékokon mindenki ott lehessen. A lakosság számára a politika kötelezővé tette, hogy legalább évente egyszer ott legyen az ünnepségeken, amelyeket az állam szervezett meg, és egy-egy arisztokrata finanszírozott. A szegényebbeknek az állam nézőpénzt fizetett.

A színházakat természetes vagy mesterséges domboldalakba vájva alakították ki, és úgy tervezték meg, hogy szervesen illeszkedjék a környezethez. A tájat mint hatalmas élő díszletet mindig a látványba komponálták. A színház lényeges része volt a félköríves lépcsőzetesen kialakított nézőtér, és a kör alaprajzú színpad, amely jó látási lehetőséget biztosított, és tökéletes akusztikát adott.

Az előadásokat a szabad ég alatt, nappal tartották, a világítás még nem volt megoldott. A műsorok egész nap folytak, ám a nézők nem figyeltek folyamatosan a színpadra, közben ettek, ittak, beszélgettek, fesztelenek voltak, mert a színház hozzátartozott az életükhöz.

A női szerepeket is férfiak, esetleg fiatal fiúk játszották, nők nem lehettek színészek. Minden szereplő maszkot viselt, amelyet cserélgettek, ha az szerep más érzelmi állapotot kívánt meg. Mivel a hátsó sorokban ülők az arcjátékot úgysem láthatták, ez az ábrázolás a nézőknek is jobban megfelelt. A maszkok belső oldalára hangosító tölcsért szereltek, így a távol ülő nézők is jól hallották őket. A színpad hosszúkás, kifutószerű kiképzésű volt, ott mozogtak a szereplők, velükszemben alakították ki a félköríves orkhesztrát, ahol a kórus állt. A kórus a játékok állandó szereplője volt.

A dionüszoszi történeteket úgy játszották, hogy a kórusból kivált egy kecskebőrbe öltözött pap, aki Dionüszoszt testesítette meg. Az Isten oltárához lépett, és az orkhesztrán éneklő kórussal folytatott párbeszédet. Ebből fejlődött ki a drámajáték a tragédia, amelyet a görögök kecske-éneknek neveztek (tragos-ode-kecskejáték). A drámajáték zenei műfaj volt, mintha egy hangversenyen a kórus és a szólista zenei párbeszédet folytatnának egymással. Kezdetben a történések-

A színházak nyáron a mai napig is kivonulnak a természetbe, a nyári színpadokra: ez a daraboknak sajátos atmoszférát kölcsönöz, ám itt már a kőszínházban elfogadott szabályok érvényesülnek. nek nem volt jelentőségük, csak később váltak fontossá.

A drámai előadás lényege a Rossztól való megszabadulás, a megtisztulás, a katarzis élményének együttes megélése. A dráma szerzői nemcsak szórakoztatni akartak, hanem a nézőket bevonni az eseményekbe és hozzásegíteni a közös feloldódáshoz.

Talán ezért is várta el a politika az ünnepségeken való részvételt.

A színháznak és a természetnek ez az összefonódása a rómaiak hatalomátvétele után elhalványult. Bár a görögök kultúrája meghódította őket, a természet és a színház szoros öszszhangja felbomlott. Színházaik sík talajon magukban álló kiemelkedő építmények voltak, tagolásukban kezdetben görög mintát követték. Az épületek kialakításánál a terep adottságait már nem vették figyelembe, a kivitelezésben a megrendelő akarata döntött.

Rómában kezdetben fából építették a színházakat, mert gyorsan elkészültek, és könnyen le lehetett bontani őket. A tragédiával szemben a katonás szellemű rómaiak a komédiát részesítették előnyben, és szívesebben vettek részt gladiátori játékokon, állatviadalokon és kocsiversenyeken. Míg a görögöknél a színház a vallási kultusz része volt, ezért a színészek köztiszteletben álltak. A rómaiak lenézték a színészeket, bár néhánynak sikerült meghódítani a közönséget.A színházak nyáron a mai napig is kivonulnak a természetbe, a nyári színpadokra: ez a daraboknak sajátos atmoszférát kölcsönöz, ám itt már a kőszínházban elfogadott szabályok érvényesülnek.

Schodeln S A Viharb Kk

A természet és a színház kapcsolatára egy szép magyar legendát idézek fel. A Budai-hegység keleti részén állt egy terebélyes öreg bükkfa. Az a hír járta róla, hogy még Mátyás királyunk és kísérete is megpihent a lombsátra alatt, mások szerint ez a fa akkor sarjadt, mikor Mátyás megszületett. Az arra vetődők szerettek megpihenni hűvösében, még nevet is adtak neki: ő lett a Viharbükk.

Méltóságteljes volt, titokzatos, a neve is illett hozzá, hiszen sok vihart megért, és a történelem viharai is nyomot hagytak rajta.

A 19. században nagy divat lett, hogy Pest-Buda lakói kirajzottak a budai hegyekbe, a friss levegőn sétálni, piknikezni, játszani. Akkoriban a színészek szorosabban kötődtek egymáshoz, és a színházon kívül is gyakran találkoztak. Ezek a kirándulások azonban azt jelentették, hogy nem voltak a színészek között rivalizálások, és nem volt szakmai féltékenység. Legendás volt a Déryné

Széppataki Róza és Schodelné Klein Rozália közötti rivalizálás. Déryné volt az első magyar dalnoknő, és prózai művekben is siker aratott.

Schodelné annyira meghatódott ezen a kedves gesztuson, hogy művésztársai kérlelésére

Bellini Norma című operájából elénekelte a Costa Brava nagyáriát. Választását azzal magyarázta, hogy ez a szépséges öreg bükkfa a Norma díszletére emlékeztette. A fát attól kezdve Normafának nevezték.

Schodelné elsősorban dalművekben kapott szerepet, de hangja képzettebb és erőteljesebb volt, ráadásul jóval fiatalabb is volt nála, és egyre népszerűbb. Déryné nagyon féltékeny volt rá, sok borsot tört az orra alá. A Nemzeti Színház művészei 1840-ben, ahogy máskor is, egy szép tavaszi napon kirándultak a budai hegyekbe, hűsölni a Viharbükk árnyékéban. Ekkor adta át Nyáry Pál Schodelné Klein Rozáliának a Nemzeti Színház ünnepelt primadonnájának a közönség díját, egy szépen megmunkált ezüst sarlót. Schodelné annyira meghatódott ezen a kedves gesztuson, hogy művésztársai kérlelésére Bellini Norma című operájából elénekelte a Costa Brava nagyáriát. Választását azzal magyarázta, hogy ez a szépséges öreg bükkfa a Norma díszletére emlékeztette. A fát attól kezdve Normafának nevezték.

A Normafa 1927-ig állt a vártán, amikor egy villámcsapás a földre döntötte, és elpusztult. Emléktábla van most a helyén, bizonyítva, hogy létezett.

A fa történetét megismerve nem mehetünk el szó nélkül a névadó Schodelné és Nyáry Pál tragikus szerelme mellett sem. Schodelné

Klein Rozália az első nemzetközileg elismert opera-énekesnő volt. 1811-ben született Kolozsváron. Tehetségét nevelő szülei korán felismerték taníttatták, amelyet Schodel János zenetanár – későbbi férje – tovább csiszolt. Bécsben és Olaszországban kiváló tanárok tanítványa lett. Kezdettől fogva sikereket aratott. A közönség őt ünnepelte Bécsben, Pozsonyban, Kolozsváron és Pest-Budán is. 1837-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. Ekkor ismerte meg Nyáry Pált, az ismert politikust, akivel egymásba szerettek. Ekkor már elvált férjétől, és 1840-től együtt is éltek.

Nyáry Pál Nyáregyháza főjegyzője volt, és az 1848-49-es forradalomban vezető szerepet játszott. A forradalom leverése után a császári hadbíróság halálra ítélte, majd az ítéletet kegyelemből 6 évi várfogságra változtatták.

Schodelné 1849-től visszavonult a színészettől, és Nyáregyházára költözött. Vezette a birtokot, és hazavárta a szerelmét. Többször kérvényezte, hogy meglátogathassa a börtönben, de kérelmét elutasították. Soha többé nem találkoztak. 1854-ben a születésnapján hunyt el. A Nyáry család sírboltjába temették. Nyáry Pál 1856-ban szabadult. 10 év múlva öngyilkos lett, követte kedvesét a halálba. Ott nyugszanak mindketten a nyáregyházi temetőben. Nyáregyháza mindkettőjük emlékét ápolja, szobrot is emeltek tiszteletükre.

Egy Nyáry Pál idézettel zárom írásomat: „Minden ember addig él, ameddig szüksége van rá a Sorsnak.” Mennyire igaza volt!