I. fejezet
Meginogva
Érezte, hogy baj van. Talán a zsigereiben. És igen, gyanúja, beigazolódott. Ahogy meglátta a számítógép előzményeiben, férje és egy nő közt lezajló beszélgetéseket, a hideg futott végig testén. Azonnal a közösen eltöltött évekre gondolt. Az egymásért vívott harcért, melyet az élettel, normákkal és elvárásokkal szemben vívtak. Arra, mennyi akadályt gyűrtek maguk mögé. Becsapva és megalázva érezte magát. – Kellemes vasárnap délután elé nézünk. – mondta magában a számítógép előtt ülve. Próbált nem azonnal a féltékenységnek szabad teret adni, de kérdések elé állította párját. – Ki ez a nő, mondd? – Kiről beszélsz?– válaszolt hirtelen kérdéssel a férfi. – Tudod nagyon jól. Hiába is tagadnál, elolvastam a levelezéseteket.
1
mondta a férfi habogva, és közben nézte felesége rezzenéstelen arcát. – Csak beszélgettünk. –
– Mit akarsz ezek után? Mondd, mit gondoltál? Hogyan gondoltad ezt?– folytatta a nő kétségbeesve.
férje csak lesütött tekintettel ült vele szemben. Egy hang sem hagyta el ajkait. – Na, válaszolj, az Istenért!– és a székről felpattanva, férjét, vállainál fogva megrázta. A férfi, a székről felállt, és magához szorította a könnyeivel küszködő nőt, aki közben ökölbe szorított kezeivel ütéseket mért férje mellkasára. – Hogy tehetted ezt velem? – és férje karjaiban sírt keservesen.
– Drágám, beszélnünk kell erről. Őszintén. – Ne szólíts drágámnak! – Én nagyon szeretlek, de elhanyagolsz. Az utóbbi hónapokban, vagy talán több ideje is már, hogy mellőzve érzem magam. Annyiszor feltettem a kérdést, vajon miért vagyunk még mindig együtt. Tudom, hogy szeretlek, de kevés az, amit tőled kapok. Annyira megsüllyedtünk. Szinte érezni, ahogy egyre távolodunk egymástól. – Ide jutottunk volna? – kérdi a feleség, ahogy férje
mellkasától elemeli az arcát, és annak szemébe néz.
– Te nem érzed? Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy ekkora a baj. Próbálj meg visszaemlékezni, mikor kényeztettük egymást, vagy mikor ültünk le komolyabban beszélgetni. – vette panaszosra az elhanyagolt férj. – Azt hiszem ezt éreztem normálisnak. Úgy gondoltam a munka és a gondok miatt ennyi fér bele ebbe. – mondta
Anna, és leült a kanapéra. Csak ült, és tekintetét a padlóra mérte. Megdöbbenve. 2
– Igazad van. Távolodunk egymástól, de áruld el, miért nem tudtál leültetni, és megbeszélni velem. Miért kellett egy másik nőt bevonnod? Miért kellett ekkora fájdalmat okoznod? – Hibáztam, tudom, de ahogy az élet heves hullámai sodortak minket egymástól távol, azt hiszem ezt a kapaszkodót találtam. Nem csak nektek, nőknek van szükségetek törődésre, gondoskodásra és kényeztetésre.
– A nő száját csak egy halk mondat hagyta el. – Ne haragudj.
Erre a férj.
– Azt hiszed, én nem gondoltam arra, hogy van valakid? Azt képzeled nem játszottam el azzal a gondolattal, hogy viszonyod van? De igen. Szinte biztos voltam benne, mert nem akartam elhinni, hogy nincs szükséged arra, hogy a támaszod legyek. A szexről ne is beszéljek. Pedig tudom, mennyire szereted. – Ne hidd azt. Nincs senkim. Csak te vagy nekem. Vagy már csak voltál? – válaszolta Anna, könnybe lábadt szemekkel. – De mondd, mire kellett volna gondolnom, ha már nem néztél rám úgy, mint azelőtt? – Igazad van, de így hátba kellett támadnod? – felelt a nő,
keserves sírás közepette Néhány percre néma csend telepedett a szobába. Mindketten nagy fájdalmat érezve gondolkodtak. Vajon helyrehozható még? Vajon folytatható? A nő csak ennyit kérdezett: – Mi lesz most velünk? – Nem tudom- felelte Zoltán. – Én nagyon szeretlek. Nem tudnám elképzelni az életem nélküled, de fájdalmat okoztál. Igazad van, hibás vagyok én is, mert figyelnem kellett volna jobban. Észre kellett volna
3
vennem az árulkodó jeleket. De megaláztál. Egy másik nő? Komolyan ide jutottunk? – Én nem akartam ezt. De ahogy éreztem, hogy a távolság köztünk csak nő, kellett egy támasz. És Ő éppen akkor csöppent az életembe. Nem akartam rosszat, csak kicsit szórakozni. – Ahogy olvastam, sikerült is. – Igen, képzeld sikerült, mert életet lehelt a pajzán énembe, és abba, ami neked újabban semmit nem jelentett. Jó volt újra átélni azt, amit veled, csak éppen évekkel ezelőtt. – Ó, mindent értek. – mondta a nő, kicsit felháborodva. – Nem érted! Elhidegültünk egymástól. Mind a ketten hibáztunk. Ahogy én azzal, hogy más nők társaságát keresve könnyítettem a lelki bajomon, úgy te is. Mind a ketten kellettünk ehhez.
A nő csak sóhajtott válaszul. Megdöbbentő, mivé alakulhat két ember szerelme, ha nem fordítanak elegendő időt egymásra. A szerelem átalakul megfáradt megszokássá. Ahogy a kanapén ülve, tartották egymás közt a tisztes távolságot, csak üres tekintetek voltak láthatók. Látszólag megtört mind a kettő. Ahogy beesteledett, a lakást teljes ridegség borította el. A délutáni beszélgetés után nem szóltak egymáshoz. Egy árva szó sem hangzott el. Némán kerülgették egymást. Anna csak késő este annyit mondott. – Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem vagyok hajlandó veled egy ágyban álomra hajtani a fejem. Így a vendégszobában alszol.
Ezzel a határozottsággal és villogó zöld szemeivel becsukta a hálószoba ajtaját, és sírva borult az ágyra. 4
Zoltán, mint aki gyökereket eresztett volna, csak mozdulatlanul ült a nappaliban. Továbbra is tehetetlenséget érzett. De tudta, hibázott. A hosszú gondolkodásban álomba szenderült. Elaludt a kanapén ruhában. Anna, magának talán be merte vallani, hogy hibázott, és elhanyagolta Zoltánt, de akkor is fájdalmat érzett az miatt, hogy más nőhöz fordult. Valahogyan elaludt, de álmában Zoli megcsalta, erre felriadva kiszaladt a konyhába, hogy igyon egy kis vizet. Lépteivel felébresztette férjét, aki rémülve szaladt Anna után, és próbálta megölelni, és tettét azzal a mondattal, övezte, hogy: – Jól vagy, drágám? – Ne hívj így! Ne szólíts így! – kezei remegésbe kezdtek. – Anna, nyugodj meg kérlek. – Ne nyugtatgass engem! – és dühe teljes uralmában,
földhöz vágta a poharat. Ahogy lehajolt, hogy a pohár darabjait szedje, megvágta a kezét.
– Jaj, szívem, vigyázz. – Hagyjál békén. Nem érzed, és nem érted, hogy nem kérek belőled? – Anna ezzel felállt, és a szoba felé vette az irányt.
Zoltán érezte, hogy nagyon megbántotta szerelmét. A guggolásból felállva lépett felesége után: – Anna, beszéljünk erről a helyzetről. Kérlek!
A nő hajthatatlan volt, és csak ballagott a szobába. Férje utána sietett, próbált határozott lenni, tenyerét az ajtófélfára tette, és megtámasztva magát a szavakat kereste.
– Olyan pompás nő vagy, de az utóbbi időben nem jelentett neked semmit a szex, és én sem. Kellett más nőszemély.
5
De nem csaltalak meg, csak kiéltem magam. Vagyis a fantáziám. – Ne gyere utánam, Zoli. Nem érdekelsz. azért vagyok még itthon, mert azt hittem fel tudom ezt dolgozni, de nem megy. Hagyj gondolkozni, hagyj már egy kis szabad teret nekem. – Azt hiszed, csak neked rossz? Azt gondolod, nekem nem fáj? – Ó, most még téged sajnáljalak? Remélem az meg sem fordult a fejedben, hogy majd a karjaimba húzlak és sajnállak, hogy milyen rossz életed van. – Anna, nagyon cinikus vagy. Észreveszed egyáltalán?
Az asszony ekkor kemény határozottsággal tenyerét terítette férje bal arcára. Ahogy megütötte, megdöbbenve álltak egymással szemben. – Sajnálom! – és ezzel szépen belépett a hálószobába, és ahogy becsukta az ajtót, pityeregve borult rá, tenyereit az ajtóra fektette és könnyeit hullatta a földre. Az ajtó másik oldalán a szerelmes, de elhanyagolt férfi állt és elmélázott pár percre. Egy darabig csak az ajtót nézte, jobb tenyerét az ajtóra tette és szemeit lehunyva a történtekre gondolt. Anna eközben átgondolta közös életüket. Lefeküdt, de nem jött álom szemeire. A plafont nézve érezte a csomót a torkában, amit képtelen volt lenyelni. Mozdulatlanul, megfáradtan csak feküdt. Eldöntötte, szüleihez utazik egy kis időre. Későn aludt el, így reggel tovább pihent. Zoltán már pirkadatkor elment dolgozni. Biztos volt abban, hogy munka után sikerül Annával dűlőre jutniuk, és meg tudják beszélni. Úgy tervezte elviszi vacsorázni kedvenc éttermébe. Magabiztosan gondolt arra, hogy ha mind a ketten változnak, ebből még lehetne boldog házasság. 6
Eközben, Anna kihasználta, hogy egyedül volt otthon, és összepakolta a legfontosabb dolgait, ruháit, és haza költözött szüleihez. Sírás nélkül lépett ki az ajtón. Mintha összes könnyét kisírta volna előző este. Beült az autójába és elhajtott. Zoltán, ahogy hazaért, boldogan lépett be a lakásba, de megdöbbenve vette tudomásul, hogy Anna elhagyta. Azonnal a telefonjához nyúlt, hogy felhívja, de akkor vette észre a cetlit az asztalon egy üzenettel. – Hála neked, azt éreztem megfulladok. Át kell értékelnem az életünket, de veled egy légtérben erre képtelen vagyok. Ne keress és ne is hívj.
– Hát tényleg itt hagyott. Vajon tényleg semmit nem jelentett neki az a sok év, amit magunk mögött tudhatunk. Akkora hibát vétettem volna, hogy nem jár megbocsátás?
Ezekkel a kérdésekkel ült az asztalnál, és merengve bámult a kandallón elhelyezett közös képeikre, melyeket az utazásaik során készítettek. Talán még a könnyei is kicsordultak, ahogy visszaemlékezett az akkori boldogságukra. Felállt, a szekrényhez sétált és kivett egy üveg régi skót whisky-t. Anna, szüleihez érve, mély levegőt vett és besétált a házba. Anyja megölelte és azonnal kérdésekkel bombázta. – Annácskám! Mi ez a sok holmi? A sok bőrönd? Mi történt? – Anyu, magányra vágyom. Nem akarok beszélgetni – Na, de, mégis… – Anyu, semmit! – és a lépcsőfordulóról anyjára vissza-
nézve, kicsordultak a könnyei. Ahogy megtörölte könnyes arcát, erős zokogásba kezdve csak annyit mondott: – Zolival, azt hiszem vége.
7