A fellegekben Mindig is érdekesnek találtam, ahogy szálltak a felhők. Az ég Urainak tartottam őket. Ha úgy akarták, takarták a Napot, ha bőrig akartak áztatni, megtették. Viszont leginkább akkor tudtam csodálni, mikor Petivel voltam. Egy utcában laktunk. Csak pár ház volt köztünk. Mindent együtt csináltunk. Najó, majdnem mindent. Reggelente megvárt, úgy mentünk iskolába, haza is együtt jártunk. Szünidőben, amennyit csak lehetett, együtt játszottunk, Balatonra is sokszor utaztunk közösen. Minden évszakban találtunk valamit, amit együtt lehetett csinálni. És ez jó volt. Mondjuk, én meg voltam győzödve arról, hogy, ahogy idősödik, majd a fiúk miatt letagadja azt a barátságot, ami kialakult köztünk, de nem tette. Képzeljétek el, felvállalta, hogy én, egy lány a barátja... ... Az én szobám ablaka az utcára nézett. Mindig láttam, ahogy elsuhant előttünk, és már jött is be hozzám. Soha nem úgy néztem rá, mint egy jóképű fiúra, hanem, mint az én igazi Barátomra. Akivel bármit is csináltam, jól éreztem magam. A legkedvesebb időtöltésünk az volt, amikor egy csendes tisztáson fekve az Égboltot néztük. Kirajzolódó formákat lestünk. Az a nap is így indult, mikor rájöttem, szerelmes vagyok Petibe. Szombat volt, reggeli után mentünk felhőlesre. Feküdtünk egymás mellett. Ahogy a hasáról óvatosan lecsúszott a keze, az enyémre, tenyerét a kézfejemre tette. 1
Megfogta és nem engedte el.Óvatosan simogatta. Mintha egyikünk sem mert volna megszólalni. Csak éreztük egymás közelségét. Végül megtörte a csendet. Oldalára fordult, és azt mondta: „Eszti! Ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem?“ Én csak azt válaszoltam neki: „Igen.“ Erre ő: „Én szeretlek.“ Lefeküdt, szorosan mellém. Annyit mondtam halkan, szinte suttogva, hogy : „ Én is.“ Egész szombat délutánunkat kint töltöttük a füben fekve.Csak merengtünk, a felhőket lesve. Igazán micsodán is gondolkodtunk annyira tiniként, ki tudja. Haza sem akartunk menni, de eleredt az eső. A kapuban kaptam tőle egy puszit a számra. Olyan jó volt, hogy még életem első pusziját is tőle kaptam. Teljesen belepirultam. Este lefeküdtem, de csak Rá gondoltam. Az járt a fejemben, hogy elveszíthetem az igazi barátomat. Jaj, de hát ő volt a Peti. Az én Petim. Féltem attól is, ha elutasítom, eltávolódik tőlem. Mondjuk...nem tudom, tehettem-e volna mást, mint hagyom magam sodródni az árral.Nem igazán. Olyan szerelmes lettem, amilyen azt hittem soha nem leszek. Szinte minden nap találkoztunk a tisztásunkon. Mindig ott várt. Az lett a mi kis tisztásunk... Néhány szép hónappal később, szüleivel utazott haza családlátogatásból. Siettem haza mamától, mert tudtam átjön hozzám. Ahogy beléptem az ajtón, anyu leültetett, magához ölelt, és azt mondta, Petiék balesetet szenvedtek, nem élték túl az ütközést. Meghaltak. Egy pillanatra, mintha levegőt sem 2
kaptam volna. Ránéztem anyura, és nem akartam elhinni. Felugrottam, és rohantam a tisztásunkra. Siettem, hátha ott vár rám. De nem volt ott. Minden nap kimentem oda, de egyik nap sem volt ott. Soha többé nem várt rám a fűben fekve. Soha többé nem láttam. Nem suttogott a fülembe, nem mosolygott rám és nem simogatta a kezem. Csak ürességet éreztem. Haragot. Dühös voltam. Az ablakomon kinézve is várom, mikor suhan el, de hiába. Még most is kimegyek a tisztásra. Ugyan a fűben fekve nem vár rám, de amint felnézek az Égre, ő ott van. Tudom. Fent a fellegekben. Minden kintlétemkor eszembe jut, hogy ott kint kezdődött el minden. Minden, ami a hétköznapokban véget értnek tűnik, de ott kint “Vele“ szinte valósnak. .... Jaj, csak ne hiányozna annyira nagyon...
3