Ketten
Én csak hat éves voltam, Balázs, a bátyusom tizenkettő. Egy kisvárosi árvaházban éltünk. Éltünk. Lehet, találóbb kifejezés lenne a csak laktunk. Nem igazán volt jó, de azt kellett elfogadni. A kisebbek nem voltak csoportosítva, de a nagyobb korosztály már igen. Balázs és én nem aludtunk egy szobában. Sokan voltunk betömörítve. Olyan formátlan volt az egész. Csak számolgattuk, ahogy teltek a napok, vártuk, hogy jó idő legyen, mehessünk ki a szabadba. Foglalkoztak velünk, igaz, de amúgy nagyon éreztették is, hogy igazán senkinek se számítunk. 1
A nevelőink közül igazán Erzsi nénit szerettem. Jaj, ő nagyon aranyos volt velünk. Balázs és én talán jobban közel álltunk a szívéhez. Mondjuk bátyus sokszor csinált galibát. Szerette megleckéztetni az idősebbeket, akik ugye szerették bántani a kisebbeket. Csintalan volt, nagyon. Erzsi néni az én hajam mindig befonta. Emlegette is, hogy mennyire illik a szép kék szemeimhez a szőke hosszú hajam. Nagyon szerettem, és nem bántam volna, ha mindig ő dolgozik. Többen voltak, akik olyan semlegesek voltak. Aranyosak ugyan, de tartották a távolságot. Tényleg csak bejártak dolgozni. Akit nem igazán szerettem, de szerintem a többiek sem, az Matild néni volt. Mogorva, mérges arckifejezéssel járkált fel s alá. Semmi kedves szó nem hagyta el a száját, érintése rideg volt. Én meg voltam győződve arról, hogy mosolyogni sem tudott. Talán belefásult az életébe, a munkájába. Ahogy viselkedett, talán mindenbe. Teltek az évek. Igyekeztem mindent megtanulni, amit csak lehetett. Érdeklődést mutattam szinte minden felé. Meg, úgy talán jobban is teltek a napok. Amúgy, ha jobban bele gondolok, nem is volt az olyan jó, mert mivel repült az idő, nagyon hamar elérkezett Balázs tizennyolcadik születésnapja. Az meg azt jelentette, hogy mennie kell. Kislányként nem igazán értettem, hogyan lehet valakit annyi idősen kitenni az utcára, hogy na, tessék, mehetsz, elég idős vagy… Az árvaház részéről annyi volt a segítség, ha nevezhetjük annak, hogy biztosítottak neki egy árufeltöltői munkát egy boltban. Tudtam, Balázs a jég hátán is megél majd, de féltettem. Mindig azt mondta, még nem tudja hogyan, de rólam 2
biztosan gondoskodni fog. Tudtam, hogy nem hazudik. Biztos voltam benne, hogy úgy lesz, mert óvott- védett, ahogyan csak tudott. Minden bajtól. Akkor volt rossz, mikor elszakították tőlem. Mikor igazán messze volt. Ha nem is aludtunk egy szobában, akkor is tudtam, hogy nincs tőlem távol, de miután becsomagolt és sétált a kapu felé, tudtam nagyon messze lesz. Sírva integettem neki a belső ablakpárkányon ülve. Néztem, amíg láttam. Egyedül maradtam abban a szürke, sötét, rideg világban. Sokat gondoltam Balázsra. Féltettem attól a világtól, hiszen ismeretlen volt, és bíztam abban, hogy állja majd a szavát, és eljön értem. A végén már betegesen vártam rá. Ritkán jött látogatni, de telefonon sokat beszéltünk. Sírva köszöntem el tőle minden este. Éreztem, hogy a magány húz lefelé. Én tényleg egyedül maradtam. Egyik nap megint hívattak az igazgatóságra. Siettem, mert azt hittem Balázs telefonál. Amikor beléptem, megláttam őt az irodában. Azonnal a nyakába ugrottam. A hivatalos, gyámsági papírok az asztalon voltak elkészítve. Nagyon izgatott voltam. Siettem is a szekrényemhez, hogy bepakoljam azt a pár dolgot, amim volt. Belefért egy kis szatyorba. Aznap éppen Erzsi néni dolgozott. Indulás előtt még befonta a hajam, közben a szemeit törölgette, ahogy én is. Sok jó tanáccsal ellátott. Megölelt és utamra engedett. Az ablakból nézte, ahogy távolodom. Vissza- visszanéztem rá. Nagyon megszerettem. Elviselhetővé tette az életet odabent. Balázs fogta a kezem, és csak sétáltunk. Tartotta a szavát. Kivitt arról a borzasztó helyről. 3
Mentünk hozzá, a lakására. Saját lakása lett. Olyan büszke voltam rá. Az lett az én otthonom is. Barátságos, otthonos kis kuckó volt. Lett saját szobám, szép kilátással. Az enyém volt az egész szekrény, amibe fokozatosan kerültek szebbnél szebb ruhák is. Azt hittem álmodom. Jó érzés volt, hogy valakinek azért számítunk. Egymásnak. Balázs továbbra is a boltban dolgozott, árufeltöltőből lett részlegvezető. Becsületesen dolgozott, megérdemelte a jó helyet. Szerette csinálni, amit csinált. Büszke volt rá, hogy elérte, amit elért mindenféle segítség és kapcsolatok nélkül. Én is az voltam rá. Én az iskolában igyekeztem a legjobban teljesíteni, mert tudtam én ezzel tudok neki a legtöbbet segíteni, és ezzel tudok nagy terhet levenni a válláról. Szépen el voltunk kettecskén. Kialakítottuk az életünket. Voltak rövidebb, szinte jelentéktelen kapcsolatai. Nem is csodálkozom ezen. Hiszen csinos fiú volt. A szemei igézően tudtak nézni, haja barna volt, teljesen rövid. Bomlottak utána a nők. Felszabadultnak tűnt, és én ennek csak örültem. Egyik délután viszont nagy főzésben találtam, mikor hazamentem az iskolából. Az asztalon három teríték volt. Naivan azért rákérdeztem, hogy várunk-e valakit. Azt válaszolta, hogy be akar mutatni valakit. Nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy nő van a dologban, nem engem akar férjhez adni. Nem igazán tetszett az ötlet. Hamar este lett, csengettek. Mentem ajtót nyitni. Nem hittem a szememnek. Csak álltam, majdnem nem is tudtam megszólalni. Egy gyönyörű nő állt az ajtóban. Szép hosszú 4
lábait nem takarva, szoknyát viselt. Fekete haja kiengedve, mosolygott rám. Beengedtem, Balázs sietett is oda. Megcsókolta, átölelte, és bemutatta. Féltékenység öntött el. Lilit hirtelen a riválisomnak éreztem. Azonnal az jutott az eszembe, hogy el fogja tőlem venni Balázst. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy megszűnik a kettőnk közt kialakult jó testvéri viszony. Csak remélni mertem, hogy senkit nem enged közénk. Egyre többet volt nálunk Lili. Délutánonként, esténként együtt tévéztek, sok időt töltöttek együtt. Igyekeztem nem zavarni, a szobámban voltam bent. Csak gondolkoztam. Eszembe jutott az árvaház. Attól nagyon féltem, hogy oda vezet majd vissza az utam. Nem akartam vissza menni. Örültem, hogy kiszabadulhattam. Teltek a hetek. Sokat voltunk hárman a lakásban. A végére már megszokott lett az a helyzet, mintha fel sem tűnt volna. Igaz, Balázs egyre többször rákérdezett, hogy van-e valami, amit el szeretnék mondani. Mondjam el mi a baj, mert látja rajtam, hogy valami bánt. Természetesen nem mondtam neki semmit. Iskolára panaszkodtam kicsit, de arról sem igazán hazudhattam, mert nem volt bajom. Sokat tanultam ott, felnéztem a tanáraimra. Úgyhogy nem igazán firtattam a dolgot. Egy nap viszont Lili, meglepő módon, váratlanul falhoz állított, és rákérdezett, mi a bajom vele. Próbáltam másról beszélni, de szemmel láthatóan nem nagyon érdekelte a hárításom. Mi mást is tehettem volna, mint őszintén elmondtam mit érzek. 5
Igazán az elején kezdtem. Azzal, amikor még az otthonban voltunk, és teljesen egymásra voltunk utalva. Mikor egymáson kívül senkink nem volt. Balázs a mindenem, szó szerint, mivel másom nincs a világon. Ha mégis van valaki valahol, nem számítunk neki. Nem esett nehezemre kimondani azt sem, hogy megszerettem őt is. Mondtam, hogy közvetlen, kedves, barátságos, de mégis félek, közénk áll. Féltem, Balázst ellenem hangolja, hogy kisajátíthassa. Mosolyogva csak annyit mondott, hogy ezt, ha akarná, sem tudná megtenni, mert már a kapcsolatuk elején leszögezte, hogy van egy kishúga, akit ő nevel, és semmilyen körülmények között nem fog lemondani róla. Ez sokat jelentett nekem. Bocsánatot kértem Lilitől. Sajnáltam, hogy nem igazán jól indítottam a kapcsolatunkat. Megértően azt mondta, ez még behozható. Nemsokára Balázs is hazaért. Amint belépett, könnyező szemekkel ugrottam a nyakába, és nem győztem elégszer mondani, hogy mennyire szeretem. Lili is sírva nézte, amint öleljük egymást. Rájöttem, igazán szereti Balázst, és én sem zavarom. Telt az idő, kezdtem igazán jóban lenni Lilivel. Bármilyen lányos dologról beszélhetem vele, csinosítgatott, főzni tanított. Egyszóval minden jóra. Ahogy jobban összeszoktunk, oda is költözött. Igazán jó kis hármas csapat lettünk. Szinte eszembe sem jutott az árvaház. Boldog voltam. Balázsnak örültem a legjobban, de idővel Lili is a szívemhez nőtt. 6