Pesti Bölcsész Újság • 242. szám by Pesti Bölcsész Újság

242. szám 2016. november 2-3 A szabad véleményalkotás tere 4-5 Naprakészség és vidámság 6-7 Önmagad levetkőztetése 8 Királygyilkosság vagy lovasbaleset 9 Ilyen nagy a szabadság 10-11 Az önismeret legnagyobb formája 12-13 Így szerettek festőink 14-15 A „világtól” elzárva

16 Magyar szakos nap, nemcsak magyarosoknak 17 Érdemes-e a „belső ruhatárról” beszélni? 18 Mentőcsónak – Színház újragondolva 19 Poénra veszik 20-21 Könyvkritika 22-23 Széppróza 24 Lemezkritika

Kedves ELTE-polgárok! Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy kezembe vegyem a Pesti Bölcsész Újság szerkesztését, célkitűzésem volt, hogy lapunk ezentúl aktívabban foglalkozzon egykori és jelenlegi hallgatóival. Különös gondot fordítva azokra a társainkra, akik húszas éveik elején komoly szakmai érdemeket vívnak ki maguknak. Boznánszky Anna magyar alapszakosként velem egy időben kezdte egyetemi pályafutását. Ekkor már a celldömölki Soltis Lajos Színház kis társulatának tagja volt, előadásaival számtalan fővárosi teátrumban – pl. MU Színház, Jurányi – megfordul. A Pokolra kell annak menni című előadásukat Hámori Gabriella Jászai Mari-díjas színésznő az alábbiakkal méltatta: „Ajánlok egy előadást, ami nekem tavaly nagyon sokat adott. A pokolra kell annak menni kivételesen jól összehangolt és elgondolkodtató darab arról, hogy milyen jövőképe lehet a mostani diákoknak, pályakezdőknek annak fényében, hogy a múltban mennyire volt fontos és megbecsült a kiemelkedő teljesítmény. A szereplők személyes történetein keresztül az is pontosan kiderül, hogy hazánk jelenleg hol tart tehetséggondozás terén. Nem színészeket fogtok látni, hanem egyetemistákat erős és őszinte jelenléttel.” A nagy munkabírású és laza Boznánszky Annával szaktársa, Kalmár Balázs beszélgetett. A címlapképet a lapnál debütáló Gaár Orsolya készítette, Anna partnerei az – ELTE-re beköltözött – K2 színházi formáció két alkotója, Benkó Bence és Fábián Péter. A novemberi számban olvashattok arról, miért a szabad véleményalkotás tere az egyetem (a debütáns Lukács Andrea cikke). Vincze Kata testközelből mesél arról, hogyan működik az ELTEvízió, a lapunkban szintén először publikáló Lantos Bence történelem-angol szakos hallgató pedig II. Lajos mohácsi csatát követő halálát járta körül. Szépirodalmi rovatunkban Lelkes Anna újabb pontos tárcáját olvashatjuk – arról, milyen sérülékeny a családi béke. Jó olvasást! Mészáros Márton főszerkesztő Főszerkesztő, olvasószerkesztő: Mészáros Márton Korrektor: Szlávich Eszter Főszerkesztő-asszisztens: Mayer Katalin Vezető szerkesztő: Tóth Melitta Főmunkatársak: Legény Zsófia, Ilku Dorottya, Gregor Lilla Tördelőgrafikus: Molnár A.Liz Fotó: Gaár Orsolya Felelős kiadó: Murai László elte btk hök elnök Terjesztés: Czinege András Nyomdai kivitelezés: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. Betűtípus: Chronicle, Abril Fatface, FF Meta Szerkesztőség: 1088 Budapest, Múzeum körút 4. H épület Megjelenés: 1500 példányban, havonta Elérhetőségünk: pbu@btkhok.elte.hu

A szabad véleményalkotás tere Ha egyetemi hallgatóként középiskolásokkal beszélgetünk, számíthatunk rá, hogy szóba kerül a kétféle intézménytípus összevetése. Felmerülhet bennünk néhány kérdés: akár még az is, hogy az egyetem után miért ábrándulunk ki a középsuliból. Miért tekintünk úgy a gimisekre (akik közé nemrég magunk is tartoztunk), mintha egy másik univerzumban élnének? Cikkünkben azt járjuk körül, miért olyan nehéz a váltás, és mi lehet a generációs szakadék oka. Lukács Andrea Véleményem szerint a diákok a középiskolában nem kapják meg azt a megfelelő felkészítést, amire az egyetemi tanulmányaik során szükségük lehet. Nem a tananyag minőségére célzok, hanem a módszertani eltérésekre. Ezért fordulhat elő, hogy a frissen érettségizett tanulókat sokként éri a felsőoktatás rendszere, ezért az első félévben gyakran lassabban haladnak a tananyaggal. Erről a problémáról megkérdeztem néhány, az ELTE bölcsészkarára nemrégiben felvételt nyert hallgatót. Köztük szerepelt Kövesfalvi Dalma, aki elsőéves hallgató magyar alapképzésen. Dalma szerencsés volt, hiszen neki már általános iskolában nagyszerű tanárok mutatták be a humán tárgyakat, így korán szerelembe esett az irodalommal és a nyelvtannal. Egyetértettünk abban, hogy ennek ellenére a mérleg pozitív oldala inkább a felsőoktatás felé billen. A magyar szakos lány ezt a következőképpen indokolta: „A gimnáziumban belénk nevelik, hogy egyes művészek az országunk büszkeségei, zsenialitásuk miatt alkotásaikat feddhetetlennek minősítik, ezért tiltott vitába szállnunk a nézeteikkel. Az egyetem viszont a szabad véleményalkotás területe.” Úgy gondolom, a kanonikus hangokat sokan tapasztalhattuk az iskolapadban töltött évek során. A bölcsészkaron viszont már lehetőséget kaptunk a saját véleményünk kinyilatkoztatására is, mi több, megtanultuk, miképp fogalmazzuk azt meg tudományosan, s hogyan legyen meggyőző a retorikánk. Másik szintén elsőéves magyar szakos interjúalanyaim voltak az ikrek, Kovács Dominik és Viktor.

Kövesfalvi Dalma elsőéves hallgató Fotó: Facebook

Tudniillik róluk, hogy nem szokványos gólyákként állnak az egyetem megpróbáltatásai előtt, hiszen már kisgyermekkoruk óta az irodalom a szenvedélyük. Középiskolásként több irodalmi pályázaton értek el sikereket. Egész életükben a magyar szakra készültek, tehát nem idegen számukra az előadások közege. Kíváncsi voltam, vajon szerintük hogyan lehetne a metódus szempontjából a felsőoktatás szintjére emelni a magyar órák színvonalát a gimnáziumokban. Azt javasolták, „az olvasás megszerettetésére, a művelődésre való igényre kell nagy hangsúlyt fektetni”. Fontosnak

tartják, hogy a kamaszokhoz közeli témák kerüljenek terítésre az órákon, s hogy a diákok élő irodalmi produkciókkal kerüljenek kapcsolatba. Példaként javasolták, hogy a diákok ellátogathatnának színházakba, részt vehetnének író-olvasó találkozókon. Mindezeket rendhagyó irodalomórák keretében is meg lehetne valósítani. Mi a helyzet a többi bölcsész tárggyal? Az angol-történelem szakos tanárképzésen másodéves Tari Zsolt lapunknak a gimis és az egyetemi nyelvoktatás különbségeiről beszélt. „A középiskolai nyelvoktatás inkább tankönyvekre támaszkodik, a hangsúly leginkább a nyelvtani szerkezetek megtanulásán, illetve a szókincsbővítésen van. Ezzel szemben az egyetemen nem csak magáról a nyelvről, hanem a hozzá tartozó kultúráról is komoly ismereteket sajátíthatunk el” – érvelt. Biztos, hogy csak a nyelvoktatásnak csak a szókincs és a grammatikai összefüggések megismertetéséből kell állnia? Szerintem nem. A nyelv nincs társadalom nélkül, s ez fordítva is igaz. A szociológiát, kultúratudományt, kommunikációt, retorikát és médiatörténetet lehetne a középiskolában is oktatni az idegen nyelvekkel összefüggésben, ezáltal a diákok összeszedettebb képet alkothatnának a bölcsészkar ezen kevésbé ismert/megértett területeiről. Tari Zsolt a történelemről is nyilatkozott a Pesti Bölcsész Újságnak. „A középiskolában problémaközpontú történelemoktatással találkoztam, ahol a tények alapján kellett valamilyen történelmi szituációt megoldani. Ezzel szemben a bölcsészkaron sokkal nagyobb figyelmet kap a források ismerete és kritikája. Nem mellékes az sem, hogy itt több tudományterület kapcsolódik az oktatásba” – vallja. Ez is alátámasztja a korábbiakat például azzal kapcsolatban, hogy a különböző tudományterületek összekapcsolása már a közoktatásban is lehetséges lenne, sőt gördülékenyebbé tehetné a tizenévesek szellemiségének átformálását az egyetemi évek elején. A tények ismerete és az önálló gondolkodás

A külföldi példa nem feltétlen rossz Fotó: Lukács Andrea

közti dacos fennállás, úgy látszik, több középiskolai tapasztalat által is igazolt. Az egyetemen több energiát fektetünk az önálló gondolatok kifejezésébe, az összefüggések feltárásába és az ötleteink kamatoztatásába. Nem unalmas és korszerűtlen sémák által korlátolt közeg, hanem nyitott, befogadó, és ezáltal sokkal produktívabb. Különösen igaz ez a bölcsészkarra, ahol nem a mérnöki pontosság vagy a magolás számít, itt nem mindig tiszta rációról beszélünk. A bölcsész tárgyak mind nehezen értelmezhető, mély gondolatokkal foglalkoznak, egyúttal segítenek kritikus nézőpontból szemlélni az egyes ideákat. Ezt nem pátoszi dicséretből írom, csak éreztetni szeretném, hogy a sematikus oktatás a szűk látókörűség melegágya. Márpedig Európának nincs szüksége több vaskalapos utánnyomatra. Ne csak a diplomásokból legyenek gondolkodók! A sok elítélt nyugati hatás mellett hasznos lenne végre észrevenni az amerikai iskolák megoldásait. Az ottani tanórák interaktívabbak, a tanárok többet kérdeznek és a diákok sem félnek válaszolni. Hogy miért? Mert a kérdések legtöbbször nem a tényszerű követelményre irányulnak, hanem a gyerekek véleményét hívják elő. A magyarországi felsőoktatásban már rátapintottunk erre a módszerre. Már csak a közoktatást kellene megreformálni, azon belül is főleg a humán tárgyak tanításának módszereit. Ha ez a projekt sikerrel zárulna, úgy a bölcsészkar is nagyobb népszerűségnek és elismertségnek örvendene a köztudatban. ■

Naprakészség és vidámság Az ELTE Online videós műsora, az ELTEvízió évek óta szállít megbízható és népszerű tartalmat egyetemünk hallgatóinak. A magyar alapszakos Vincze Kata, a csatorna egyik műsorvezetője élményközeli beszámolóban írta meg, hogyan dolgozik együtt a forgatóstáb, s azt, hogyan talált „családra” köztük gólyaként. Vincze Kata A többéves múlttal rendelkező ELTEvízió elsődleges célja, hogy folyamatos tájékoztatást nyújtson videós beszámolóival nektek, ELTE-seknek. Jelszavaink: naprakészség, tartalmasság, emberközeliség, vidámság és ELTE, ELTE, ELTE! Igyekszünk minden ELTE által létrehozott, vagy a hallgatóinkkal/oktatóinkkal kapcsolatba hozható jelentősebb eseményen részt venni, s törekszünk arra, hogy aktuális, minőségi tudósításokat prezentáljuk nézőinknek. Kis csapatunk már szinte családként dolgozik együtt, de a létszámban és a pozíciókban változások mindig akadnak: sokan diplomaszerzés vagy külföldi továbbtanulás miatt távoznak körünkből, de szerencsére mindig jönnek lelkes gólyák, vagy az egyetemi sajtó iránt érdeklődő felsőbb évesek, akik szívesen csatlakoznak hozzánk. „Hírszomjas” stábunk pillanatnyilag csak bölcsészekből áll. A vezetőség tagjai Zima Richárd, az ELTE Online főszerkesztője és F. Tóth Márton, az ELTEvízió projektvezetője. Az operatőrök csapatát erősíti Bolla

Kolos, Domán Dániel és Farkas Zoltán, a vágásért Laczi Evelin és Reszeli Soós Áron felel, a heti rendszerességgel megjelenő videókban Fődi Kitti, Király Dávid, Székely Martin és jómagam műsorvezetőként vagyunk jelen. 2015 őszén láttunk neki újra a nagy feladatnak: kicsit megújítani és feldobni az egyetemi sajtót. Azóta annyi kalandot éltünk már át együtt, hogy a „Vízión” kívül is igaz barátságok szövődtek köztünk. Igyekszünk ezt az állapotot fenntartani csapatépítő tréningekkel, kirándulásokkal, bulizásokkal és továbbképzésekkel, így a kellemest a hasznossal összekötve nem csak jól érezhetjük magunkat együtt, hanem szakmailag is fejlődhetünk. Erre jó példa év közben a víziós vagy ELTE Onlineos megbeszélések sorozata, az ELTE Press Akadémia vagy a nyári fesztiválok közül az EFOTT. Nagyon sok témát, területet érintettünk már forgatásaink kapcsán. Készítettünk videókat az összes kampuszon, a kolikban, forgattunk előadásokon, rendezvényeken, kollégiumi fesztiválokon, bulikon, na meg a KK-ban, illetve a gólyabálokon, a gólyatáborokban és a gólyahajós utakon is. Természetesen ott voltunk az ELTE saját fesztiváljain és az EFOTTon, emellett az ELTE Hallgatói Önkormányzat gyűléseiről, a BEAC sporteseményeiről és a külföldi lehetőségekről, nyílt napokról is beszámoltunk. Igyekszünk befogadhatóbbá és személyesebbé tenni a videókat azáltal, hogy magunkból is adunk nektek. Ha a saját tapasztalataimat is szeretném megosztani veletek, akkor pedig azt írnám, hogy tavaly, még gólyaként jelentkeztem az ELTEvízió csapatába, mert

Az ELTEvízió mindenhol jelen van Forrás: ELTEvízió

szerettem volna kipróbálni magam műsorvezetőként. Fő célom az volt, hogy minél több gyakorlatot szerezhessek ezen a területen, ugyanis a későbbiek során hasonló pozícióban szeretnék dolgozni. Az első találkozó és az első forgatás előtt rettentően izgultam: féltem, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, féltem, hogy nem leszek elég jó. Izgatottan érdeklődtem a leendő munkatársaim kiléte felől, illetve aziránt, hogy ha sikerül bekerülnöm, milyen feladatok fognak várni rám. Szerencsére sikerrel jártunk mind, 2015-ös jelentkezők: a Vízió-csapat feltöltötte üres pozícióit és együtt, újult erővel vágtunk neki a friss szezonnak. Az eddigi utam során gyakorlatilag csak pozitív tapasztalatom volt, a félelmeim alaptalannak bizonyultak: minden kritikából, szituációból, kapcsolatból tanultam és profitáltam. Levontam a következtetéseket, hogy miben kell fejlődnöm, min kell javítanom, mik az erősségeim és mik a gyengeségeim. Magabiztosságot szerezhettem a kamera előtt, rengeteg értékes kapcsolatra tettem szert, eljuthattam csodálatos helyekre, és bulizhattam is, nem is keveset! Ami pedig talán az egyik

legfontosabb komponens: olyan környezetben dolgozhatok, ahol a kollégák megbecsülnek, ahol segítenek mindenben, ahol mindig számíthatok a másikra. Itt valóban értékes barátokra tehettem szert. Ahogy eddig, úgy ezután is rendelkezésetekre állunk: találkozzunk a jövőben is – a narancssárga mikrofon és a kamera az ismertetőjelünk –, és mi garantáljuk, hogy szóra bírunk titeket! De biztatunk mindenkit ezúton is, hogy csatlakozzon hozzánk bátran, ha érez magában kedvet és ambíciót ahhoz, hogy egy olajozottan működő egyetemi sajtós csapat tagja legyen – akár műsorvezetőként, akár vágóként, akár operatőrként! Egy dolgot megígérhetünk: hírekből és lelkes tudósítókból nem lesz hiány ezután sem. Kövessetek minket a YouTube-csatornánkon, az Instagram-oldalunkon és az ELTE Online Facebookoldalán, hogy ne maradjatok le semmiről! ■

Önmagad levetkőztetése „…hapax legomenonok vagyunk mind, egyszeri nyelvtörők, kötött tőalternánsok között törtetők…” Az interjút készítette: Santavecz Anita Abonyi Elvira másodéves magyar szakos hallgató, minorja a kreatív írás. Főleg novellákat ír, s alkalmi slammer. Jómagam úgy fél éve beszéltem vele először. Előtte már sokszor láttam, s megjegyeztem magamnak a vörös loboncos, csupa-mosoly lányt. A tavaszi félévben több közös óránk is volt, így kezdtünk beszélgetni. A megismerkedésünk után tíz perccel azon kaptam magam, hogy vállalhatatlanul rossz minőségű pizzát eszünk, s hogy úgy beszélgetünk, mintha már jó ideje ismernénk egymást. Október elsején első helyezést ért el a FIN (Fehérvári Irodalmi Napok) keretein belül megrendezett Slam Poetry versenyen. Ennek okán most az írásról, inspirációról, a slam visszahozhatatlan erejéről beszélgettem vele. Azt mondtad nekem, hogy a slam az, amiben igazán jól érzed magad. Mit jelent számodra felvállalni a saját írásaidat, és kiállni a közönség elé? Ameddig nem találkoztam ezzel a műfajjal, rettenetesen féltem előadni. A slam ennek a gátlásnak a feloldásában segített. Volt bennem egyfajta távolságtartás, és emiatt a műveim nem is voltak annyira jók, műnek nevezni is kegy azt a sok retket, amit legépeltem. Amikor áttörtem a görcsön, s ki mertem állni a színpadra egy olyan művel, ami az enyém, onnantól kezdve, sokkal könnyebb volt megírni bármit. Mert tudom, hogy ha felolvasom, nem fogok szégyenkezni miatta. Amikor kiállsz és előadsz, az kicsit olyan érzés belül, mintha levetkőztetnéd önmagad. Igen, ez én vagyok, lehet nézni, tessék-tessék, tisztára, mint amikor Karinthy leírta, hogy hányt egy bécsi utca szélén és közben megbámulták. Gaffen Sie nur, vagy mi a fene.

És mit tanácsolsz a bátortalanoknak? Azt hogy ne legyél nyuszi, McFly. Nincs szöveged? Sebaj, jelentkezz. Majd írsz. Én se vagyok egy nagy slammer, eddig csak háromszor léptem fel. A másodikat, amin voltam, olyan hat körül kezdhettük, volt addig még három-négy jó órám megírni. Tusolás közben jött kétsornyi ötlet. Kirohantam a szobámba, még törölközőt se vittem – toll, papír, megvagyunk, vissza a zuhany alá. A csap szélére könyökölve, mialatt a hátamra csorgott a víz, elkezdtem írni, és hát persze maszatos lett az egész, szétázott, mint a franc . Miután végeztem a fürdéssel, elkezdtem gépelni. Ez a legjobb benne, visszahozhatatlan, egyszeri eseményt kreálsz magad számára, és szerintem ezért nem tanácsos kétszer előadni ugyanazt a szöveget. És ha jól sikerült, azt az emléket tartsd meg magadnak, ne akard azt reprodukálni, mert úgysem fog menni. Tudják rólad a barátaid, ismerőseid, hogy írsz? Szeretsz beszélni az alkotásaidról? Van egy kis kör, akikkel nagyon szívesen beszélek erről, nagyjából öt ember, nekik szoktam elküldeni, ha írok valami újat. Ezt a módszert minden író-lelkületű embernek ajánlom. Mert ők egy kis szelete az „olvasókörömnek”, teljesen különböző egyéniségek, teljesen más ízléssel. Felmérhetem azt, hogy ez az öt különböző ember hogyan viszonyul az aktuális írásomhoz. És ha mind az öt helyről kapok egy pipát, akkor úgy érzem, hogy ez az írás jó lett. Várok vele egy kicsit, majd jól szétszedem az egészet, kihúzom, ami felesleges, mert azért igazgyöngy sose lesz

elsőre. De amúgy mindig kell valamiféle feedback a világ részéről, máskülönben meglehet, hogy csak önáltatás saját magad vállát veregetni. Bár ha neked tetszik, már az is jó kezdet. Hogy tekintesz magadra: író, költő, slammer? Melyik vagy te? Még semelyik. Ha odabiggyesztünk egy „leendő” szócskát, akkor már okés a mondat. A verseim amúgy [sok csúnya szó…]..hát, na. Én azt mondom, ha van kedved írni, hát írj! Verset, prózát, drámát, amit akarsz. Sok minden szeretnék lenni, de még nagyon az elején vagyok a beláthatatlannak, szóval egyelőre nem vagyok több egy nagyszájú vörösnél. De ha valaki kérdez, szívesen beszélek vele. Vagy kérdés nélkül is fosom a szót, de ez köztudott. Megnyerni valamit iszonyú eufória, de csak egy állomás szerintem. Ad egy löketet, hogy igen, jól csinálod, gyerünk, folytasd. Sokszor pályáztam, értem el ilyen-olyan helyezéseket, végeztem lista közepén és elején is. Sokszor bebuktam már, és bele se akarok gondolni, hányszor fogok még, de hát na, aki nem mer, az nyuszika. Az egyik legjobb dolog egy zsúfolt terem színpadán ordítani a mikrofonba. Lesd el a módszert Karinthy bácsitól, hányj párszor a pesti járdára, s szedj érte díjat!

Idézet a FIN-en elhangzott díjnyertes szövegből, noha ezt hallgatni az igazi: „… műveltetem magam, minden cselekvésre, hátha E/3 elvégezteti helyettem a bennható ige strukturális tárgyával mert itt a szív segédigéi sem segítenek: fog, volna – szívni fogsz, tanultál volna, a halogatás mindig eggyel vezet, mert majd holnap felveszem vele a versenyt. hierarchikus hűbéri láncban függnek a bővítmények, te is egy vagy a sokból, alaptagja másoknak, alárendelve másoknak, a szintagmalánc tetején állítmányod és alanyod kicsoda? *közönség: ALANYOD KICSODA?* nem ismered? a falakról lecsorgó, vöröslő, halmozott többletjelentésű előszerkezet, minek nevezzelek? prefixum vagy önálló szó leszel? messze… messze… Babitch-pls, kötött fakultatív bővítmény határozói alapú szintagma, távol, messze, külön, átellenben, de ki viszi át ellenben a szerelmet? szobanövény-léted ha végleg lemerül, a szoba-konyha-fürdő Bermuda-háromszögedben…” ■ Kulcsszó: a leendő Fotók: Facebook

Királygyilkosság vagy lovasbaleset? A Budavári Szabadegyetem előadássorozat részeként az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, Farkas Gábor Farkas mutatta be, hogyan halhatott meg II. Lajos magyar király. Lantos Bence Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum, gótikus terem. A kis létszámú hallgatóság középkorúakból és idősebbekből állt. Rajtam kívül alig három egyetemistát láttam, nyilván töri szakosok lehettek ők is, mint én. Pedig az előadó, Farkas Gábor Farkas, az Országos Széchenyi Könyvtár könyvtárosa sok érdekes tényt mondott II. Lajos király mohácsi csatát követő rejtélyes halálának következményeiről – lényegében a fennmaradt írott forrásokra támaszkodva. Farkas feltételezései szerint valószínűleg azért kellett a csatában részt vennie II. Lajosnak, mert sorsdöntő jelentőséget tulajdonítottak annak. A belpolitikai válság miatt azonban az uralkodó szerény tekintéllyel rendelkezett a haditáborban. Ez abban is megmutatkozik, hogy amikor Báli bég szpáhi csapataival megkísérelte a magyar jobbszárny átkarolását, a csatát túlélő Raskay Gáspár tárnokmester a király testőrségét vezette el, hogy megakadályozza a bég manőverét. A csata után számos pletyka és álhír kapott szárnyra Lajosról. A vereség hírére Mária királyné Pozsonyba menekült. A legfőbb kérdés az volt, hol van II. Lajos. Szeptember 3-án arról írtak, hogy „II. Lajos elmenekült sajkájával együtt”, a két nappal későbbi diplomácia levél szerint „őfelségéről még mindig nem hallani semmit.” Szeptember 18-án már azt tudni, „Lajos négy emberrel tudott csak elmenekülni.” „Félő, Lajos meghalt” – írta a Vatikán. „Néhányan úgy tudják, hogy meghalt” – áll egy huszadikán keltezett diplomáciai levélben. Már ekkor keletkeztek összeesküvés elméletek. A három legelterjedtebb közül az elsőt a velenceiek terjesztették, eszerint a magyarok ölték meg

királyukat az ütközet folyamán. A másik elmélet szerint Szapolyai György (Szapolyai János öccse) ölte meg az uralkodót, bátyja trónra kerülését segítve (György mártírhalált halt az ütközetben). A legelterjedtebb elmélet a dunaszekcsői mészárlás névvel vált híressé. E szerint Lajos túlélte a csatát és megmenekült. Mikor Dunaszekcsőn megpihent, Szapolyai György megölte egy háromélű cseh karddal. Természetesen ezek téves állítások. Mint kiderült az előadáson, a királyné katonai expedíciót indított férje megtalálásáért. Nem sokkal később megtudták, mi történhetett. Czettritz Ulrik a királyi gárda tagja volt. Feltehetőleg akkor, amikor a király lova megbotlott és beleesett egy halásztóba, a gárdatagok a király után ugrottak kihúzni őt, de ők is belefulladtak, vagy a törökök vághatták le őket. Ulrik elmenekült, de tudta, hova kell visszamenni Lajos holttestéért. A tetemet egy mesterséges halásztó leeresztésekor találták meg, seb nem volt rajta. Hiába telt el hat hét, az nem kezdett el oszlani. Sárffy Ferenc beszámolója szerint jel volt a jobb lábán és a fogain. Ezek alapján azonosították, mert az arcról nem ismerték fel. Tudvalevő, a királyt sokszor megfeddték, mert gyakran mezítelenül járkált a kamarában a méltóságok előtt, így láthatták az említett jegyeket. (A mai orvoslás szerint a mély hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben a hullaviaszosan átalakult tetem jó állapotban maradhat.) A húszévesen elhunyt uralkodót végül Sárffyék Fehérvárra vitték, november 9-én ott helyezték örök nyugalomra. II. Lajos valószínűleg megfulladt. A csontmaradványok nem maradtak ránk, mivel 1543-ban a törökök feldúlták Fehérvárat. A királyi tetemeket is szétszórták. ■

Ilyen nagy a szabadság A forradalom leverésének 60. évfordulójára kiállítással készült a Petőfi Irodalmi Múzeum, a tárlat címe Márai Sándor Mennyből az angyal című versét idézi. Legény Zsófia Ha ’56, akkor legtöbb esetben a forradalomról emlékezünk meg, s a diktatúrával szembeszálló itthon maradt irodalmi személyiségekről beszélünk. A Petőfi Irodalmi Múzeum legújabb tárlatával viszont azokra az írókra szeretné felhívni a figyelmet, akik az 1940-es évek végétől az ’50-es évek végéig terjedő időszakban emigrálni kényszerültek, mondta megnyitóbeszédében E. Csorba Csilla főigazgató. A megnyitón Jeszenszky Géza történész saját tapasztalatai mellett történelmi megvilágításból is elemezte a korszakot. 14 éves volt ’56-ban, s később úgy emlékezett vissza az eseményre, mint leírhatatlan fájdalomra, teljes reménytelenségre. Az érzést úgy írta le, amikor egyetemi oktatóként erről beszélt, mint mikor Aeneas elmeséli Didónak Trója elvesztését. Jeszenszky az irodalom szerepét úgy összegezte, hogy, amikor a politika megnémul, csak az irodalom marad. A korszak emigrálni kényszerült nagyjai közt említette Másai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Ferdinandy Györgyöt. A kiállítás jelentőségét abban látja, hogy ez az első olyan kiállítás, ahol teljességében közönség elé tárják ezen íróknak az alkotásait. Zárásként azt mondta: bár ma a politika azt próbálja sulykolni, hogy a forradalom bukása annak köszönhető, hogy a nyugat szándékosan hátat fordított nekünk, ez nem igaz. Jeszenszky szerint nem beszélhetünk szándékos cserbenhagyásról. A kiállítást Sárközi Mátyás, emigrációba kényszerült író nyitotta meg. Elmondta: jelen volt újságíróként az október 23-i békésnek induló tüntetésen. Egy harmadik emeleti lakásból nézte végig, ahogy a rádiónál eldurvultak az események. Később azért kényszerült külföldre, mert az egyik szomszédja feljelentette, mikor észrevette, hogy leveleket csempészett éjszakánként. Külföldön

már meglévő magyar lapokhoz, rádiókhoz ment dolgozni. Többen egyetemre is külföldön jártak, s bár mindenki úgy tervezte, hogy egyszer hazatér, végül sokan kint maradtak. A beszámolókat emigrált zeneszerzők és költők verseivel, dalaival egészítették ki. Az érdekfeszítő megnyitóünnepséget a kiállítás közös megtekintése követte.

„ma a politika azt próbálja sulykolni, hogy a forradalom bukása annak köszönhető, hogy a nyugat szándékosan hátat fordított”

A tárlat számomra nem volt minden igényt kielégítő. Azonban, ami számomra már nem az első alkalommal nehezíti meg a befogadást a PIM időszaki kiállításain, az a következő: alapvetően egy hatalmas adatmennyiség feldolgozását vállalta magára a múzeum. Ráadásul olyan anyagmennyiségét, amit érdemes lett volna részletesebben bemutatni, mivel az emigrációban született irodalmi műveket kevésbé ismerjük. A probléma az, hogy az információt egy jobban átlátható elrendezésben kellene a látogatók elé tárniuk. Úgy éreztem magamat, mintha egy gondolatfelhő közepén álltam volna, ahol 3D-ben mindenhonnan körülvett az információ, s azt se tudtam, hogy honnan kezdjem az olvasást. Amikor kijöttem a múzeumból, rengeteg információ és idézetek százai repkedtek a fejemben. A megoldás az lehet, hogy többször végig kell járni a tárlatot, talán másodszorra már jobban összeáll. Azok is előnyben lehetnek, akik nagyobb előzetes tudással rendelkeznek. ■

Az önismeret legnagyobb formája Boznánszky Anna másodéves magyar szakos hallgató, emellett a celldömölki Soltis Lajos Színház színésznője. Anna nemrég dolgozott együtt a k2 színházzal, ugyanis a csapat új bázisa a közelmúltban az ELTE BTK épülete lett. Az interjút készítette: Kalmár Balázs Az alkotó emberekkel való találkozás mindig izgalmas dolog, de ebbe az érzésbe belevegyül egyfajta félsz is. Milyen ember is van az alkotás mögött? Milyen a hétköznapi arca, kedves vagy nagyképű, őrült vagy földhözragadt? Ezeken agyalsz, aztán összefutsz Boznánszky Annával és megnyugszol. Nincsenek sallangok, csak egy egyszerű, normális fiatal pesti lány. (Már javítok, mert később megtudom, hogy celldömölki.) Először a Szabó Ervinbe akarunk menni, de tumultus van, szóval irány a Fecske, ott beülünk a lehető legalsó szint leghátsó kis sarkába, majd megkezdődik a botcsinálta interjú. Az első kérdésem: hol és kikkel dolgoztál eddig? A Mentőcsónaknál dolgoztam, ez Bodóék diákcsoportja a Jurányiban, illetve a celldömölki Soltis Lajos Színházban is.

Hogyan kerültél színház világába? Komoly sportos múltam van – egészen felső tagozat közepéig, ahol az orvosok leállítottak, hogy ez már káros. Céltalanság, értelemkeresés következett, de egy barátnőm elvitt a Soltisba. Ott ragadtam ennek már közel hat éve. Ez hozta később a közös projektet a k2-vel, majd pedig a Mentőcsónakkal. Közbekérdezek, mi a helyzet a Színművel? Nem próbáltam – nem akarok hivatást, profizmust, pontosabban kiégést ezzel együtt. Nem biztos, hogy ez lesz a szakma. Ez most egy út. Ezért is érkeztem a BTK-ra, magyar szakra, színházi minorral. És mit jelent számodra a színház, miként tekintesz magadra a színházi folyamatban? Alkotóként. Ez az alkotói attitűd sok mindent hordoz magában. Jelenti egyszer a közösségi létezést és a közös kérdésfeltevéseket, válaszadásokat. Utak kijelölését, hihetetlen sokoldalúságot. Az önismeret legmélyebb formáját. Felmerült bennem még egy kérdés: kiket látsz követendőnek, kiktől tanultál a legtöbbet, kiket tartasz mestereidnek? A bölcsészkaron idáig Gósy Mária fonetika órái, illetve Laczházi Gyula, Tamás Ábel személyisége a leginkább megragadó számomra. A színházi életben már mélyebb

Mesélj kicsit az előadásokról! Volt a Mentőcsónakkal egy közös munka, amely a szociális színházi életet mutatta fel és a közösségi létezés más dimenzióját, Pass Andrea vezetésével. A színre vitt téma fájdalmasan aktuális. A zseni sorsa Magyarországon, s a szembenézés a művészet jelenkori sorsával kis hazánkban. A Pokolra kell annak menni előadás lényegre törekvő, fontos előadás. Hasonlatosan a korábbi Sociopolyhoz. Ezt követte a k2-vel közös munkám, a Hantocska, amelyet így jellemezhetnék: ,,üres kézzel jöttek, de nyitott szívvel.” Ebben a munkában, mintha összeértek volna az eddig behatások és egy szabad színházi létezéssel tudtam dolgozni. Itt az improvizáció és négy személy volt a legmeghatározóbb, Benkó Bence, Fábián Péter (rendezők, a k2 vezetői), Horváth Szabolcs, a csapat zeneszerzője és Jeli Luca díszlet- és jelmeztervező. A velük való találkozás egy ,,aha élmény” és egy ,,boldogságbuborék”. Ezzel szemben, hiába a nagy kalandtúra a Jurányiban és a k2-vel, mégis a Soltis Színház a legfontosabb, hiszen az adta az alapokat, az volt az alma mater, annak a teátrumnak köszönhetek a legtöbbet. Szerencsére a családom teljes vállszélességgel támogat. Záró kérdésekként felmerül, hogy van-e példaképed? Gyors válasz: Kurta Niké (megjegyzés: hasonlítanak egymásra - K. B.). Kíváncsi vagyok, vajon itt tervezel-e maradni Pesten, az országban…? Igen, itt szeretnék maradni.

Azt láthatjuk, hogy egy celldömölki fiatal, miután kiüresedik az élete, talál valamit a színházban, először eszközöket tanul és szokja a levegőt. Majd felismeri a személyiségét az eszközök mögött, rálel arra, hogy nem csak ő, hanem mindenki mással is ez történik, s ez a legfontosabb. Az alkotófolyamat kihozza az emberből önmagát, és megismeri azt a keretet, amit személyiségnek hívnak. Majd pedig arra is rálel, hogy maga az alkotás is – a beletett folyamatok, emberek miatt világrengető. Ez utóbbin gondolkodjunk el, és Anna történetén keresztül önmagunkon is. Az interjú alatt Annán végig láttam, hogy teljességgel önazonos, békében van önmagával – és ez nagy erő. Irigylem kicsit. Annát leginkább az ,,ismeretlen megismerése” mozgatja. Minden színházi és egyetemi tevékenységét ez irányítja. Megismerő lélek – ritka, mint a fehér holló. Ezért lehet izgalmas a Mentőcsónakkal közös előadásuk számunkra, amely azt kutatja, mi a géniusz sorsa Magyarországon. Czeizel írásain és a saját gondolataikon keresztül viszik végig a problémát, szóval irány a Jurányi! A közel egyórás interjú után két puszi váltásával búcsúzunk. Nem tudom, hogy ő milyen érzésekkel, behatásokkal, de én baromi inspiráltan és feldobódva. Megismertem egy aranyos embert, s megtudtam, hogy még nincsen veszve semmi. Korántsem. Keressétek Anna előadásait a Jurányiban és a Soltis Lajos Színházban! ■

Boznánszky Anna a k2 alkotóival, Benkó Bencével és Fábián Péterrel Fotók: Gaár Orsolya

a kérdés. Elsőként Benkő Ágnes koreográfust mondanám, akivel a Soltisban dolgoztam. Rajta keresztül és általa fedeztem fel a színházi létezést és a mozgás mint kifejezőeszköz erejét. Fontos megemlíteni Formanek Csabát, aki egy nyári alkotótábor folyamán felszabadított s valahogy megvillantotta a személyiségemet a színpadi létezésen keresztül. Mindegyik rendező másképpen fordult hozzám, de ő az, aki kirobbantott a burokból.

Így szerettek festőink A körúti Kiselbach Galéria új tárlata formabontó módon, de határozottan érdekesen mutatja be legnagyobb festőművészeinket és szerelmeiket. A tárlathoz Nyáry Krisztián új kötete társul, amely irodalmi „szerelmeskönyveihez” hasonló reprezentatív kiadvány. Legény Zsófia November 2-án nyitotta meg a Kieselbach Galéria Festők, múzsák, szerelmek című kiállítását Nyáry Krisztián új, Festői szerelmek című könyvbemutatójával egybekötve. A rendezvény hatalmas érdeklődést váltott ki, több mint ezer ember vett részt a megnyitón. A kiállítás és a könyv egymás kiegészítéseként is értelmezhető, hiszen magát a könyv létrejöttét is közösen álmodta meg Nyáry és Kieselbach Tamás, a galéria tulajdonosa. Kieselbach elmondása szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a festészetet is közelebb hozzák az emberekhez ugyanazzal a módszerrel, ahogy pár éve Nyáry az írókkal tette. Bölcsészként hall az ember hideget-meleget Nyáry Krisztiánról, s természetesen mindenkinek joga van eldönteni, hogy károsnak vagy építőnek tarja munkásságának eredményét, amelyet az Így szerettek ők sorozattal indított. Én szívesen lapozgatom műveit, mindig is szerettem jobban megismerni az alkotások mögött rejtőző érző, gondolkozó embert. Nem tapasztaltam, hogy ez negatív értelemben meghatározta vagy befolyásolta volna bennem a műről előzetesen kialakult képet, legfeljebb az egyéni értelmezésem mellé érdekességként beillesztettem az új információt mint alternatívát. Mindig úgy gondoltam, hogy ezek az információk, ha jól használjuk fel őket, csak pozitív értelemben adhatnak hozzá az alkotó és a műalkotás egészéhez, még színesebbé teszik a megismerést.

Festészet tekintetében talán még indokoltabbnak tartom, hogy jobban megismerkedjünk az alkotó motivációjával, mint az irodalmi művek esetében. Sokszor szembesültem azzal, hogy egy-egy portré mennyire unalmas tud lenni, ha pusztán csak a valóság egy kimerevített pillanataként tekintünk rájuk. Pont ebből a pozícióból mozdítja ki ez a kiállítás a képeket. Nem falakat beterítő életrajzi adatokkal és a festmények árnyékolási technikáival untatják a laikus látogatót, hanem azt egészítik ki, amit egyébként elsőre észrevesz a látogató, s ami miatt megtetszik neki az adott mű. Ha ránézünk egy portréra, arra vagyunk kíváncsiak, hogy kit látott az ábrázolt személy, és hogy hogyan nézett rá a festő, aki megörökítette. Azaz a festőt, mint embert szeretnénk megismerni, akiről lehet kritikát mondani anélkül, hogy ezzel megítélnénk az életművét. Bár nincs kijelölve haladási irány, de az első festő, aki a szemem elé került, az Csontváry volt, illetve egyik leghíresebb festménye, a Szerelmesek találkozása. A hozzá csatolt aprócska szöveg fogalmazásmódja egyértelműen Nyáryra vall, tömör és humoros. S bár korábban azt feltételeztem, hogy ez a stílus fogja meghatározni az egész kiállítást, ki kellett ábrándulnom: a tárlat nagy részében ugyanis abszolút nem botrányos, a magánéletet előtérbe helyező mondhatni „bulváros” tematikájú történeteket tártak a látogatók elé a kivitelezők, hanem példaértékű, értékőrző, kölcsönös összetartásra és

Korszakos ötletet valósított meg a galéria Fotó: Kieselbach Galéria

hűségre épülő szerelmi kapcsolatokat, amelyek tapasztalatom szerint rendkívül szimpatikussá teszik a korszak alkotóit. A bemutatott szerelmesek nagy arányban mindkét oldalról érdekeltek voltak a festészetben. Érdekes rájönni, hogy ezt össze tudták-e egyeztetni, vagy a nő háttérbe szorult, s a férje támogatásának szentelte-e az életét. A legmeghatóbb élettörténet Ámos Imréhez és feleségéhez, Anna Margithoz köthető, akiknek közös műtermük volt Szentendrén, s egészen addig ott dolgoztak, míg Ámost elvitték munkaszolgálatra, aztán haláltáborba. A körülmények és a kivetített levélrészletek Radnótit idéző hangulata mindenkire nagy

hatással volt. Számomra ez a terem volt a kiállítás legmeghatározóbb része. Ugyanígy irodalmi példával összeköthető volt a Márffy Ödön számára kialakított teremrész, ahol többek közt Csinszka portréit tekinthettük meg. Talán „szakmai ártalom”, hogy Czigány Dezsőről, a magánéletében kudarcot valló (feleség- és öngyilkos), de műalkotásait figyelembe véve zseniálisnak tekinthető festőről nekem Csáth Géza jutott eszembe. Az említetteken kívül még Berényi Róbert, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Czóbel Béla, Galimberti Sándor festményei is kiállításra kerültek. A tárlat november 27-ig látogatható. ■

Legyen teljes a kép A Kieselbach Galéria tárlatát Molnos Péter művészettörténész rendezte, aki a nagyszabású kiállításhoz látványos katalógust állított össze. Az értékes kiadvány frappáns, olvasmányos történeteit olyan szakértők jegyzik, mint Molnos Péter, Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán. Az album gazdag képanyaggal, kis tanulmányokon keresztül mutatja be a 20. századi magyar

képzőművészet nagy figuráinak személyes kapcsolatait. Mindazt, amelyekről eddig az alkotók és múzsáik jótékonyan hallgattak. Ahogy az a kiállítás zsúfolásig telt megnyitóján is elhangzott: a magyar festészetnek levágott fülekre van szüksége. Úgy látszik, az első lépések megszülettek ennek a felfejtendő állapotban lévő képnek az árnyalását illetően. ■

A „világtól” elzárva Avagy egy huszonegyedik századi emberkísérlet 2016-ban internet, tévé, és mindenféle elektronikus kütyü nélkül szinte lehetetlen megmaradni. Főleg nekünk, egyetemistáknak. Hiszen napi szinten nézzük az íméljeinket, csekkoljuk a Neptunt, beírták-e már a ZH eredményét. Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék vezetője, Hammer Ferenc tanár úr emberkísérletre kérte fel hallgatóit, amelyben én is részt vettem. Az volt a feladatunk, hogy 72 órára nélkülözzük a média világát, és készítsünk róla beszámolót. Ez az én élménybeszámolóm erről a hosszú három napról. Ilku Dorottya

és két barátunkkal társasjátékozni kezdtünk. Körülbelül a társasjátékaink felével még eddig sohasem játszottunk, mert általában esténként más programjaink vannak, de most eljött az ideje. Hajnal kettőig sikerült néhányszor végigjátszani a Hobbit társasjátékot, és az 1986-os Holidayt. Kellett egy kis idő, mire felfogtuk a játékok lényegét, számtalanszor el kellett olvasnunk a játékszabályokat, de összességében jól szórakoztunk.

Előkészületek Kissé félve indultam neki ennek a 72 órának, amelyet elektronikus szerkezetek – internet, mobil, számítógép – nélkül kellett eltöltenem. Gondosan megterveztem a három napomat, nehogy unatkozzak. Csütörtök este írtam mindenkinek, hogy nem leszek elérhető, maximum olyan régi, hagyományos módon, mint amilyen a telefon. Ha akarnak, hívhatnak, mondtam. Kiléptem a Facebook profilomról, a Messenger applikációt pedig letöröltem, nehogy kísértésbe essek. Majd végezetül kikapcsoltam a Wi-Fit meg a mobilnetet. A laptopomat beletettem a táskámba, majd be a szekrény aljába.

„mindig van valami fontosabb, például megnézni a legújabb részt a kedvenc sorozatunkból”

Október 28. péntek Péntekenként nincsen órám, így nem állítottam ébresztőt, legalább telik az idő, amíg alszom. Ébredés után gyors reggeli, majd a tervezettek szerint takarítani kezdtem. Amolyan igazi nagytakarítás, amire az embernek soha nincs ideje. (Na, most volt.) Legalábbis mindig van valami fontosabb, például megnézni a legújabb részt a kedvenc sorozatunkból. Szóval tizenegy óra körül kezdtem neki a takarításnak, egészen fél hatig tartott. Az eredmény egy csillogó-villogó lakás. Egyébként nagyon élveztem az egészet, kivéve, hogy takarítás közben mindig zenét bömböltetek, de most csak a csend meg én voltam. Vacsora után a bátyámmal

Október 29. szombat Reggel a szokásos rutin után a családdal autóba pattantunk, és meg sem álltunk Visegrádig. Jól jött ez a kirándulás, hiszen így nem gondoltam arra, hogy nem lehet semmiféle elektronikus eszközt használni. Legalábbis addig, amíg fel nem értünk a várba, és megláttam a gyönyörű kilátást. Rögtön fényképezni akartam, szerettem volna megörökíteni az év talán utolsó napos szombatját, na meg a festői tájat. De ezt a próbát is kiálltam, sikerült fényképmentessé tenni a napot. Hazaérve viszont rám tört az unalom. Egyszerűen úgy éreztem, hogy szinte felrobbanok, amiért nem nézhetem az íméljeimet, leveleimet, nem tudok úgy kommunikálni a barátaimmal,

Ilku Dorottya három napos kihívása Fotó: Bíró Eszter

családommal, ahogyan szeretnék. Így hát az este további részében behúzódtam a szobába, és olvastam. Végre olyan könyvet, amit nem a szakos óráimra kell, hanem csak úgy kedvtelésből. Leemeltem a polcról az egyik kedvencemet, a dán írónő, Janne Teller Semmi című regényét, és újraolvastam. Október 30. vasárnap A harmadik nap keservesen indult. Nincs olyan nap, hogy ne hallgatnék valamilyen zenét, így annak hiányát volt legnehezebb elviselnem. Őszintén nagyon keserves volt kibírni. Úgy döntöttem, hogy tanulni fogok, hiszen egy csomó egyetemi kötelezettséggel le vagyok maradva. Így egész nap készítettem a referátumomat, a közelgő ZH-ra tanultam. Unalmas volt. Az idő annyira lassan telt, hogy azt hittem, ebbe belehalok.

72 óra nem sok idő. De amikor ilyen helyzetbe kerül az ember, szerintem ez az időszak egy hétnek tűnik. Nagyon jól éreztem magam: csomó olyan tevékenységre fordítottam időt, amire máskor soha nem szoktam. Sokszor gondoltam arra régebben, hogy szeretnék még abban az időben élni, amikor nem volt internet, tévé, telefon, de ez után a három nap után rájöttem, hogy teljesen jó nekem itt, 2016-ban. Ezután már nem vágyom többet az időutazásra. A 21. század gyermekei vagyunk, nekünk ezek a médiumok már életünk részei, így szerintem nem is kell megfosztani magunkat tőlünk. Fontosabb annál, hogy inkább próbáljunk meg egyensúlyt teremteni a virtuális és valóságos életünk között. ■

Október 31. hétfő Reggel időben felkeltem, visszaállítottam minden elektronikus kütyüt és alkalmazást az eredetire. És egy igazán hatalmas kő gurult le a szívemről, amiért ennek az egész tortúrának vége van.

Magyar szakos nap, nemcsak magyarosoknak Előadások, beszélgetés, nyitottság, kultúra, jókedv, hang, kvíz, zenekarok, slam, buli

Ha a művelődés mellett szeretnél igazán jól szórakozni, akkor ott a helyed november 17-én a magyar szakos napon! Töris vagy? Angolos? Esetleg médiás? Ne aggódj, biztosan találsz hozzád illő programokat! Ne siess haza az óráid után, inkább ugorj be valamelyik előadásra, vagy tombolj a koncertek egyikén!

November 17-én, délután két órától egyetemünk nagyhírű oktatóitól hallgathatsz meg érdekesebbnél érdekesebb előadásokat. Elsőként Balázs Géza nyelvészprofesszor vezet be a nyelvészet világába. Előadásának címe: Test és nyelv: Testjelek, testbeszéd, „testesültség”, amelyben a kulturális antropológiától a kognitív nyelvészetig kalauzolja a hallgatóságot. Tudtad, hogy Arany Jánosnak volt egy humoros oldala? Ha nem, akkor ne hagyd ki negyed négykor Szilágyi Márton tanár úr előadását Arany János alkalmi vereseiről és tréfás rögtönzéseiről. Nem utolsó sorban pedig fél öttől egy igazi műhelymunkában vehetsz részt Fenyő D. Györggyel, aki az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezető tanára. Az interaktív foglalkozásnak a központi témája az irodalomtanítás néhány aktuális dilemmája lesz. (Az előadásokat az A épület 331-es termében tartják.) Este a KK-ban folytatódik az esemény. Megrendezésre kerül a BÖLCSész@ slam poetry bajnokság, ahol a feltörekvő BTK-s slammerek mérkőzhetnek meg egymással. A zsűriben az ELTE hallgatóit köszönthetjük, többek között Kemény Zsófi slammer-költőt, az I. Egyéni Országos Bajnokság slammer különdíjasát, az Én még sosem című ifjúsági regény szerzőjét. Zsűritag lesz lapunk főszerkesztője, Mészáros Márton kulturális újságíró is. A magyar szakos nap keretében nem maradhat el a már hagyománnyá vált Bölcsész Kvíz magyaros verziója sem! Ne félj, legyél minél eszesebb és hangosabb, mert italkupont nyerhetsz, amit a KK-ban rögtön be is válthatsz!

Kemény Zsófi zsűritag lesz Fotó: Pereszlényi Erika

Ilku Dorottya

Fél tízkor kezdetét veszik a koncertek, ahol ELTE-s zenekarokra bulizhatsz. Színpadra lép a Gleccser zenekar, nekik nemrég jelent meg Kockára a bolygót címmel második kislemezük. A visszafogottabb hangulatú koncertet a zúzós RockCorn együttes követi, velük az utóbbi időszakban már több budapesti szórakozóhelyen találkozhattál. Az este további hangulatáról DJ PlattenZ fog gondoskodni, aki elhozza nekünk a legtöbbet hallgatott bölcsészindulókat is. Jól hangzik, ugye? Ha szeretnél egy igazán színes kulturális eseményen részt venni, akkor gyere el te is november 17-én az ELTE BTK-ra, és mutasd meg, hogy bulizik egy vérbeli bölcsész! A helyszínekről és időpontokról bővebb információval a Facebook-esemény szolgál. ■

Érdemes-e a „belső ruhatárról” beszélni? A 90 perc ismeretlen ismerősökkel színházi eseményét, A Liberális Magyarországért Alapítvány (ALMA) szervezésében, október végén tartották a Spinoza Színházban. Sándor Pált és Grecsó Krisztiánt faggatták.

Az eseményről a Facebookon értesültem, de az csak később derült ki, hogy ez egy előadássorozat, amelynek aktuális vendégei Grecsó Krisztián szépíró és Sándor Pál Kossuth-díjas filmproducer és rendező. Az alkotók neve felkeltette az érdeklődésemet, ez nem vitás. „A kortárs irodalom és a magyar film találkozása. Egy színvonalas, mélységeiben is szórakoztató beszélgetést láthatnak azok, akik regisztrálnak a rendezvényre” – így hirdették a műsort. Ezt olvasva határoztam el, hogy elmegyek – nem bántam meg! A Dob utcában található Spinoza Színház kis színházterme szinte teljesen megtelt addig, mire elkezdődött a beszélgetés. Megdöbbenésemre zömében az idősebb korosztály jött el az eseményre, biztos vagyok benne, hogy én lehettem a legfiatalabb. Az est egyik előnye az volt, hogy bármikor lehetett kérdést feltenni az alkotóknak, de igazából a diskurzust Dési János újságíró irányította. Az eszmecsere során többek között szó esett a múltról, a jelenről, művészetről, de a magánélet is terítékre került. Mivel az ALMA szervezte az eseményt, elkerülhetetlen volt, hogy előkerüljön a politika, amelyről Sándor Pál először nem igazán akart nyilatkozni. „Miért mondjuk el azt, amit az interneten is el lehet olvasni?” – tette fel ötletesen a kérdést. Végül csak ejtett néhány szót a nézeteivel kapcsolatban, amelyeket frappánsan foglalt mondatba. „Mindent tudok, de semmit sem értek” – közölte. Sejtelmesen azt is megjegyezte, hogy manapság is biztosan létezik az a bizonyos „belső ruhatár”. Ezzel reflektált a mai helyzetre...

Ha két kortárs művészt ültetnek egy asztalhoz, s történetesen az egyikőjük filmes, nyilvánvaló, hogy a társalgás során szóba kerülnek a filmek is. A hetvenhét éves Sándor Pál a téma kapcsán elmondta, hogy személyes élményei miatt nem szeret holokauszt-filmeket nézni, viszont az utóbbi idők egyik legmeghatározóbb filmes élményét a Saul fia című Oscar-nyertes alkotásunkhoz köti. Mint megjegyezte, ez az alkotás teljesen más szempontból vizsgálja a népirtás témáját, mint a korábbi filmművek. A művészet terén Grecsó és Sándor egyet értett abban, hogy az életből igencsak érdemes meríteni, legyen szó könyv vagy film készítéséről. A legváratlanabb helyzetekben juthat eszükbe valamilyen ötlet, amely lassanként összeáll egy teljes történetté. Ennek kapcsán mesélte el Sándor Pál, hogy legújabb filmje, a 19. századi road-movienak aposztrofált Vándorszínészek egyik momentumát egy hóvihar inspirálta. Grecsó Krisztián legfrissebb könyvének, a Jelmezbál című regény kapcsán saját családi történeteit említette. A két művészbarát, akik egy közös munka kapcsán ismerkedtek meg, felelevenítették néhány közös emléküket is. Bár aktuális és fontos problémákról is esett szó, összességében a beszélgetés jó hangulatban zajlott. A belépőjegyek árából befolyó összeget – szimpatikus módon – jótékony célra ajánlották fel. A befolyt összeg ezúttal a Heti Betevősöket illeti, erről mindig a vendégek döntenek. A programsorozat Kovács M. Mária történésszel fog folytatódni november 24-én. ■

Sándor Pált és Grecsó Krisztiánt ültették egy asztalhoz Fotó: ALMA

Varga Gréti

Mentőcsónak – Színház újragondolva Érdekel a kortárs színház? Szereted, ha egy előadás elsősorban társadalmi aktualitásokkal foglalkozik? Van kedved játszani? Ha igen, gyere és vegyél részt a Mentőcsónak előadásain. Eljátszani, ami nem játék, közel hozni, formát bontani és személyessé tenni. Erre épít a Mentőcsónak Egység 2014 óta. Kelemen Ágnes A Szputnyik Hajózási Társaság két tagja, Fábián Gábor és Pass Andrea indította útnak a Mentőcsónakot, amelynek programjában olyan aktuális társadalmi kérdések kapnak helyet, mint a rasszizmus, az előítéletesség, a menekültek és a magyarországi mélyszegénység. A társulat célja, hogy színházi eszközök segítségével hívják fel a figyelmet a hátrányos helyzetű csoportokra, és a velük szembeni előítéletességet a klasszikus színházi konvenciókkal együtt bontsák le. Előadásaik a toleranciát és a szolidaritást hivatottak erősíteni a közönségben, amelynek tagjai elsősorban a fiatalok. Egyik formai újításunk az interaktív színházi társasjáték műfajának megteremtése. A műfaj első példája a Szociopoly című előadás, ami a Mentőcsónak Egység és a GYERE Gyerekesély Egyesület közös produkciója. Az eredeti társas-

„a velük szembeni előítéletességet a klasszikus színházi konvenciókkal együtt bontsák le”

játékot társadalomkutatók találták ki 2010-ben. Fábián Gábortól származik az ötlet, hogy a társasjáték színházi eszközök segítségével interaktív játékká váljon. Nemrég mutatták be a Menekülj okosan című darabot, ami az aktuális menekültkérdést dolgozza

fel. A nézők is résztvevőivé válnak a darabnak, egy magyar falu lakosainak bőrébe bújnak, akik menekülni kényszerülnek otthonunkból. Útjuk során a játékosok komoly jogi és erkölcsi kérdésekkel szembesülnek, döntési helyzetbe kerülnek, a cél pedig, hogy megegyezzenek egymással, és a legkevesebb idő- és emberveszteséggel eljussanak Finisztánba. Az előadásban játékvezetőként részt vesz Iván Júlia, a Magyar Helsinki Bizottság szakértője is. Újvilág című előadásuk a rasszizmus témakörét dolgozza fel, amelyhez egy drámapedagógiai beszélgetés kapcsolódik, ahol szakember segítségével vitathatják meg a résztvevők a színen látottakat. A darab olyan fiatalok történetét mutatja be, akik lelki sérüléseik, fokozódó haragjuk által sodródnak a szélsőjobboldal felé. A Mentőcsónak állandó programja egy ifjúsági csoporttal folytatott hosszú távú közös munka. Az egész évadon keresztül tartó foglalkozások célja, hogy egy olyan iskolát hozzanak létre, ahol hos�szabb időn keresztül is együtt gondolkodhatnak a diákokkal az aktuális társadalmi témákról. Ezek az alkalmak egyaránt alkalmasak mind az adott közösség fejlesztésére, mind az egyes ember személyiségfejlesztésére, érzékenyítésére. Aki nyitott mindezekre a témákra, szeret játszani, vagy csak érdekli, hogy hogyan látják mások a hétköznapok során sokszor felbukkanó beszédtémákat, azt örömmel várja a Mentőcsónak színes repertoárja. Személyes tapasztalat, megéri elmenni megnézni őket! ■

Poénra veszik

Filmkritika

Képzeljük el azt az abszurd helyzetet, hogy Hitler előkerül, épségben és egészségben járkál a mai Németországban. Vajon hogyan reagálnának rá a németek, na meg az egész világ? Ezzel a gondolattal játszott el először Timur Vermes német író 2013-ban, a szintén német David Wnendt rendező pedig 2016-ban, amikor filmre adaptálta a Nézd, ki van itt című művet. Kalmár Balázs Na de mi történne? Egyszerű válasz: folytatná a harcát. Bonyolultabb válasz: először egy független riporteren keresztül megismerné a mai németséget, majd betörne a televízió világába, ott falakba ütközve pedig az internet erejével szerezne korlátlan népszerűséget és YouTube-sztárként férkőzne vis�sza a németek kegyeibe. Először mulatságos, majd kegyetlenül kínzó Hitler visszatérése. Kezdetben a helyzet abszurditása mutatkozik meg, csak egy jó színésznek gondolják, nevetnek rajta. Hitler – tudtán kívül – a posztmodern gondolkodás tartókövén keresztül tör be az életükbe. A film technikája kettős – rendező ügyesen vegyíti a filmes részleteket a kandi kamerás részletekkel. Látszik, hogy a Hitlert játszó színészt (Oliver Masucci), a riportert megtestesítő Fabian Busch-t kiküldték a városba, így mérték az emberek reakcióját. Párbeszéd vidékiekkel, karikatúrarajzoló Hitler, találkozás a mai német szélsőjobboldali mozgalmakkal és tüntetésekkel. A film folyamatosan reflektál magára, például filmet nézünk a filmben. Vannak ám itt A Bukásra vonatkozó utalások, a mémmé vált Hitler – Bruno Ganz alakításában – üvöltve kiosztja alkalmazottait a bunkerben. Nehéz megállapítani a kandikamera-dokumentarista jelenetek valóságtartalmát is, gondolok itt a fiatal antifasiszta meglincselésére. Oliver Masucci totális színészetet alkalmaz. Teljesen átlényegül és felolvad Hitlerré. Az apró jelenségek szatirikus egésszé álnak össze, kialakul egy struktúra egy általános jelenséggé (azaz a demokrácia meggyengülése – Hitler mai útja hasonlatos a ’20-as, ’30-as években megtettéhez). Majd a film ezt jellé alakítja át:

Hitler él Fotó: Constantin Film

gond van, vegyük észre. Hitler velünk élő jelenség. Gondolatai, tettei velünk élnek, intő jelként folyamatos a jelenléte. Minden, ami megtörtént már a múltban, újra előfordulhat. A film arcbavágóan mutatja meg, hogy a módszer nem változott. Erőszak és média. Míg anno a rádió s némileg a film, ma az internet és a televízió a fő csatorna. A propaganda és a populáris kultúra veszélyes eszköz most is – ha rossz kezekbe kerül. Megnézhetjük, hogy Adorno és Horkheimmer mire gondolt A felvilágosodás dialektikájában. Ijesztő kép – de nem valótlan. A dokumentarista jelleg, a valódi reakciók mutatják a helyzet realitását. Ritkán akad film, ami után nem bírok megszólalni – ez ilyen volt. Többször meg kellene nézni, többet kellene róla beszélni, elemezni kellene képről-képre. Nem tökéletes mű, látszik, hogy nem magas büdzsé segítette az alkotást, de cserébe kiváló színészi játékokat és remek forgatókönyvet kapunk. Wnendt lépett egy bátrat és továbbgondolta Vermes elképzelését, a cselekményt 2011-esről 2016-osra aktualizálta. Szóval menjetek el egy art moziba, ne sajnáljátok a pénzt ettől a filmtől! ■

Könyvkritika

Az európai konfrontáció nehézségei

Ősszel jelent meg magyarul a holland politológus és közíró, Paul Scheffer könyve, amiben az Európát érintő migrációval foglalkozik. Induljunk is ki ebből: mit mondhat a magyar olvasónak 2016-ban az Érkezési oldal? Csete Soma Kezdjük távolabbról: az európai gondolkodó borzasztóan nehéz helyzetbe kerül, ha arra kérik, ítéljen meg egy kérdést a saját szemszögéből: a belülről korunk individuum-kultusza, kívülről a globalizáció által roncsolt identitás-maradványát a huszadik század általános tapasztalata végképp papírszélre helyezte. A megmaradt űr pedig szabadon kitölthető bármivel. Mondjuk, szociológiai, gazdasági és politikai mutatókkal, legtöbbször pedig a perspektíva radikális áthelyezésével, kiprojektálásával, sokszor meghamisításával – nem véletlen, hogy az úgynevezett baloldali-liberális és az úgynevezett jobboldali-konzervatív értékrend képviselőinek a többsége előszeretettel sajátítja ki a menekült, a humánum, az európai vagy az értékek fogalomkörét. Scheffer fordít egyet a dolgon: az identitáshoz próbál visszatérni, ehhez pedig fantasztikus lehetőséget lát az Európába bevándorlókban. Hiszen mi késztetné jobban az önmaga jólétében elgémberedett és végtelenül inkoherens európai értékrend birtoklóit az önvizsgálatra, mint egy krízis, amely minden fronton állandóan megkérdőjelezi a saját berendezkedésüket? A holland szerző egyvalamihez ragaszkodik, de ahhoz szerencsére görcsösen. Ez pedig a párbeszéd, a konfrontáció az egyenlőség és a folyamatos önvizsgálat alappillérein nyugvó európai hagyomány között. Egy módon hajlandó csak értelmezni az érkezők és fogadók kapcsolatát: kultúrák, tömegek, dogmák és előítéletek egymásnak ütődéseként, egyezkedéseként, ezekben pedig szigorúan kéri számon mindkét oldalt. Kíméletlenül alapos, ebből fakadóan pedig

szükségszerűen multidiszciplináris könyvet tár elénk. A szerző a migráció történelmi, szociológiai, gazdasági, politikai és kulturális vonzatait veszi górcső alá Vancouvertől Iszlámábádig, így jut el munkájának két ellentmondást nem tűrő következtetéséhez. Azt mondja, a bevándorlás polgári létünk újradefiniálására, valamint a miről, a társadalmunkról alkotott elképzeléseink kitágítására sarkall minket. Ismerjük be, Magyarországon a polgárság eszméjének vajmi kevés hagyománya van. Polgári kötelességeinket (amelynek alapja eredendően immateriális, inkább viszonyulási mód, magatartás, mintsem tényleges, mondjuk anyagi kényszer) legfeljebb az adózásban teljesítjük (többé-kevésbé), polgári jogainkat (ezt a huszadik században az állam által gyakran gyurmaként használt, ma is megkérdőjelezhető képződményt) érvényesíteni pedig csak a mértéktelen fogyasztás bűvköréhez rendelt, foggal-körömmel védett joghorizonton belül tudjuk. A magyarság társadalma, a magyar emberek polgári közössége szintén ingoványos alap a párbeszéd kiépítése szempontjából: egy bevándorló hogyan próbáljon viszonyulni egy olyan nemzet sajátosságaihoz, amelynek tagjai a napról-napra változó politikai trendek hatására előszeretettel rekesztik ki egymást a magyarságból, vagy éppen az európaiságból? Mindenesetre egy új, európai természetű diskurzus alapja lehetne hazánkban is az Érkezési oldal, bár akinek az előbbi kialakítására nincs, annak az utóbbi elolvasására sem lesz szüksége. ■ Paul Scheffer: Érkezési oldal - Európa és a bevándorlók. (Osiris Kiadó, 2016, 339 oldal)

Átgyalogolni egy fél évszázadon Október 23. „Aznap még itt tébláboltam én is, a Petőfi és a Bem szobor között.” – Ferdinandy György Fekete karácsony című új kötetéről, szubjektíven. Jene Boglárka A forradalmi évfordulóra jelent meg Ferdinandy György novellagyűjteménye, a Fekete karácsony. Nem könnyű olvasmány, s ezzel nem csak a súlyos témára célzok. Némelyik íráson nehezen verekedtem át magam. Sokszor komolyabb cselekmény nélkül, lassan meneteltek előre a mondatok. Felmerült bennem a kérdés, amit egy ponton a narrátor is felvet: „Ez lett volna, ennyi lett volna az élet?”. Aztán a forradalom szívében találjuk magunkat. Puskagolyóként repkednek a szavak, zavaros az egész. Összefolynak az idősíkok, a helyszínek. Ez egy rossz könyv? Nem. Egy kicsit inkább olyan, mintha nagyapánk mesélne az ifjúságáról. Ami fontos számára, azt sokszor feleleveníti: hogy a garázsba költözött a család, ő buszkalauzként dolgozott, és halasztott pár évet az egyetemen. De az már nem tiszta, hogy a sérülés, a fogság vagy a disszidálás miatt. Összemossa saját múltját másokéval, mégis szájtátva hallgatjuk, akkor is, ha nem értjük, hogy Franciaországba vagy Ausztriába ment. A lényeget tudjuk: elment. A novellák sok kérdést vetettek fel bennem. Miért kell hősként tisztelni mindenkit, aki megélte ’56ot? Sokan a forradalom közelébe se kerültek. És miért szégyen az, ha valaki nem volt hős? Jogunk van megbélyegezni valakit, csak azért, mert annyira élni akart, hogy inkább elmenekült? Épp eléggé megbélyegzik ők saját magukat. „Akkor, 1956 őszén csak két dolgot tudtam biztosan: azt, hogy el kell mennem, ha törik, ha szakad, és azt, hogy itt kell maradnom, ha van bennem egy fikarcnyi becsület.” Végül disszidált. „Szarik rátok a munkásosztály”

- felkiáltással hátat fordított, és elment. Narrátorunk egyszer sem írja, hogy megbánta döntését, de gyakran visszatér, hogy mi lett volna, ha… „Ez az, amit tudni akarok. Hogy mi történt azzal, aki nem rohant bele a vakvilágba. Aki itt maradt. Vajon mi lett volna belőlem ezen a domboldalon? Annyit már tudok, hogy a nagyvilágon e kívül. És hogy mostanra már itt is idegen vagyok.” Ebben rejlik a kivándorlás tragédiája. Arra magától is rájött a magyar, hogy külföldön nem fogja otthon érezni magát, mert kényszerből ment. De ki tudta előre, hogy mikor visszajön, már Magyarország sem lesz a hazája? Ugyanolyan volt a harangszó, a buszok, a Duna-part hűvös szele, mint régen. Mégis minden változott. Az ismerősök tárt karokkal fogadták, örültek, hogy életben van. Itt már úgy is csak élni szabad. De érezhető volt neheztelésük. Hiszen ők itt maradtak, amikor más hátat fordított. „Melyikünk van messzebb? Aki elment, vagy aki itt maradt?” – kérdi. Hatvan év telt el a forradalom óta, mégis ítélkezni próbálunk. Mi nem futottunk volna el – harsogja egy generáció, aki a színpadra is remegő lábakkal állt fel, amikor verset kellett szavalni a megemlékezésen. Beszélni próbálunk, ahelyett, hogy kérdeznénk: miért így történt? Ferdinandy György egy olyan témát vett elő, amelyet eddig csak a történelemkönyvekből ismertünk, pedig ezreknek jelentette a mindennapi valóságot. „Ez volt a fiatalság. Ami azóta történt, arra mondják azt, hogy az élet. Átgyalogoltunk egy fél évszázadon.” ■ Ferdinandy György: Fekete karácsony (Magyar Napló, 2016, 208 oldal)

Széppróza

Pofon a léleknek Lelkes Anna Ő mosogatott, én pedig az asztalnál babráltam egy fogpiszkálóval. Ebéd után mindig maradtam még néhány órát Naninál. Ilyenkor rendre előkerült egy családi téma, gyerekkoromból egy vicces történet, illetve bizonyos emberi kapcsolatok megfejtésének lehetőségei. De volt, amikor csak hallgattunk, és így is tökéletesen értettük, mit mond a másik. Akkor is így történt. Ültem a konyhában, és az a megmagyarázhatatlan nyugalom töltött el, ami a nagymamám jelenlétében mindig érezhető volt. Hirtelen kivágódott a konyhaajtó, és nagybátyám feszült alakja jelent meg mögötte. Torzonborz haja jól illett lángoló arcához. Egy ér pedig oly hangosan lüktetett koponyáján, hogy szinte belesajdult a fejem. A kutyája rettentő agresszióval ugatott, ő pedig vele szinkronban üvöltött. Minden porcikám megfeszült. A testem úgy süllyedt bele a székbe, hogy az szinte már fájt. A kutya egyre erőteljesebben vonyított, nagybátyám egyre hangosabban üvöltött. Még jobban nekifeszültem a széknek, ujjaim közül kihullottak a fogpiszkálófoszlányok, és éreztem, ahogy a derekamtól elindul egy perzselő fájdalom, hidegrázással kísérve. Az agyam teljesen lebénult. Éreztem a szék nyomását, a kezemhez tapadt fadarabkákat, és a derekamban lüktető fájdalmat, ami a percek

múlásával egyre feljebb kúszott. A hangok egyre csak erősödtek körülöttem. Behunytam a szemem, próbáltam lejjebb tornászni a pulzusomat. Nem sikerült. Engedtem, hogy a szememet újra elárassza a fény. Megpróbáltam az előttem álló torz alak arcvonásait kivenni, de nem találtam nagybátyámat. Hallottam a fülsértő ricsajt, de egy szót sem értettem meg belőle. Oldalra néztem, Nanira. Csak most vettem észre, hogy ott ül. Meredten nézett előre és közben szétázott ujjait nyomkorászta. Időnként ránézett Lacira, helyeslően bólogatott, majd mondott néhány megnyugtató szót. Legalábbis gondolom, mert az ő szavait sem értettem, csak észleltem. Ismét éreztem az égető fájdalmat, de most már a nyakamból sugárzott, és a következő pillanatban elöntötte az egész fejemet. Hirtelen úrrá lett rajtam az az ismerős rossz érzés. Próbáltam elnyomni, de egyre csak erősödött. Azt hittem szétrobbanok, hogy ezt már nem tudom tovább elviselni. Mintha a húsz év fájdalmát egyszerre éreztem volna. És valami elpattant. Állatias hang tört elő valahonnan. Éreztem, hogy a torkom belesajdul, a hang pedig elhalkul. Ráeszméltem, hogy én vagyok. Én vagyok az üvöltő vadállat. Kirohantam a mosdóba. Tarkómat hideg víz alá tartottam. Lassan felemeltem a fejemet, és egy ismeretlen alakot pillantottam meg a tükörben. Arca vörös volt, üres szemeivel pedig nyugodtan meredt rám. És jobb halántékán egy ér kezdett kidudorodni. ■

Fotó: Bánkövi Dorottya

Lelkes Anna 1994-ben született Budapesten, jelenleg másodéves magyar szakos hallgató az ELTE-n. A középiskola után elvégezte a Bálint György Akadémia újságíró képzését. Itt ismerkedett meg az újságírás klasszikus műfajaival. Megcsapta a varázsuk, s úgy fest, azóta se tud szabadulni a bűvölettől.

#LUXUS# Fontainebleau kastély Fotó: Pixabay

Ungvári Tamás Szórakoztass minket, mondta Eugénia császárné a Fontainebleau kastélyban Prosper Mérimée írónak 1857 egyik esős délutánján. A Carmen történetének írója azt kérte, játsszunk diktálást. Papírt és írószerszámot osztottak ki a vendégeknek, majd a nagyműveltségű, spanyolul, oroszul és ógörögül tudó szerző egyszázhatvankilenc szóból álló elbeszélést olvasott fel. A felolvasás végeztével bekérte a papírokat. A császár, III. Napóleon 75-öt, a császárné 62-őt, a jelen lévő neves író, Alexandre Dumas 24-et hibázott. A nyertes az osztrák Metternich herceg volt mindössze három tollhibával. A spanyol származású császárné egyébként V. István magyar király és Kun Erzsébet huszad-izigleni leszármazottja volt. Metternich a magyar felvilágosodás ellensége volt. Franciául azonban, németajkúként jobban beszélt, mint ugyancsak német iskolában felnőtt

ifjúkorában száműzöttként világot járt napóleoni unokaöcs, majd császár. Mindez a tudni nem érdemes dolgok tudományába tartozik, a felesleges ismeretek tárházát bővíti. S ettől mérhetetlenül élvezetes. Igazi luxus, s mint minden luxus, mennyeien fölösleges. Hacsak azzal nem, hogy élvezetet ad, s így kivezet a szükség birodalmából a szabadságéba. Az embernek egy tál rizsen túl közvetlen szüksége semmire sincs. Csak fölöslegre, mint például a szabadságra, mely nélkül élni lehet, de nem érdemes.■

Fotó: Facebook/Ungvári Tamás

Ungvári Tamás A szerző József Attila-díjas irodalomtörténész, köz- és szakíró, műfordító, az ELTE BTK egykori hallgatója. Jelen írás hivatalos Facebook-oldalán futó anekdotagyűjteményének része.

Hirdetés Munkatársat keres tanár és író könyvtári és otthoni kutatómunkára, irat-és könyvrendezésre, diktálásra és beírásra részmunkaidőben. Egyetemista munkavállaló előnyben. Fényképes CV ungvari0@icloud.com, vagy 1279 Bp. 25 Pf. 79 Postafiókba.

Lemezkritika

Kockás abrosz, western és fúvósok

Októberben jelent meg a Konyha új, Különbéke című nagylemeze. Ez sorban a harmadik, de az előző munkák ismerete nem kötelező: a korábbi anyagokhoz képest drámaian új hangra váltott a trió. Z. Nagy Lajos Eljött ez a pillanat is: a Konyha felnőtt. Hol van már a döngölős-kiabálós-punkos Kiskifli időszaka? Az új lemezt okos és szellős hangszerelések, fúvósok és úgy egyáltalán, sokkal érettebb megoldások jellemzik. Ez az a nagy változás, amit meg kell emésztenie a régi Konyha-rajongóknak. Bár számomra is a Kiskifli volt a meghatározó Konyha-élmény, az új, sokkal intimebb és egyedibb irányt csak üdvözölni tudom. Még akkor is, ha elsőre inkább értetlenkedve hallgattam a kiadványt. Azóta többször lepörgött a lemez, mint azt jó szívvel bevallanám. A bandatagok: Badics Márk, Haller Dániel és Szepesi Mátyás Fotó: Konyha

Az album nagyon erősen indít a Szerelem című dallal. Nem az a szokásos nyitószám, de megadja az egész lemez alaphangját, a szövegének pedig önmagában saját múzeumot emelnék. A tétet tovább emeli a szintén kiváló fúvósokkal dúsított Charter, a himnikus-western Buborék, vagy a már-már a régi Konyhát idéző Szív kapitány és a folkos Idő van elég. Ezek a számok szexik, okosak, jól mozognak, egyszóval bármikor elvehetnék egyetlen – képzeletbeli – szende leányomat. Sajnos ilyenkor szoktunk elérni a DE pillanatáig. Bár minden eddiginél egységesebb lemezt ígért a producerként JumoDaddy-vel és a Gustave Tigeres

Dorozsmai Gergővel együtt dolgozó zenekar, a vállalás végül nem teljesült. Nem csak műfajok közt ugrálnak zenészeink (folk, funk, némi reggae és az oly divatos pszichedélia), de a számok színvonala is igen különbözőre sikeredett. A fentebb említett dalokon kívül bizony vannak gyengébb pillanatok is. Több szám utolsó másfél perce egyszerűen unalomba fullad a szükségtelen ismételgetések miatt, így a számok hiába vannak okosan egymás után pakolva az anyag leülését megelőzendő, nem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Külön fájdalom, hogy többször azt rontja el Szepesi Mátyás, amihez a legjobban ért. Ezt kifejtem. Szepesi többek szerint (ezen sorok írója szerint is) az egyik legígéretesebb szövegíró a jelenlegi magyar könnyűzenei szcénában. Aki nem hiszi, hallgassa meg az album nyitódalát. Ezen a lemezen is egymás után sorjáznak az okosabbnál okosabb, gondolkodtató, humoros és többrétegű szövegek. Sajnos el is énekelik őket. Nem véletlenül lett közhely, hogy magyarul milyen nehéz számot írni. Túl erős a ritmusa, amit egyszerűen nem lehet megerőszakolni. Mégis ez történik a Leszakad, a Tűzd fel, vagy az ilyen szempontból leggyengébb Napon című dalokban. Mondanám, hogy tegyük be csak háttérzenének a lemezt, a szöveget ne figyeljünk. Akkor viszont pont a lényeg veszne el. Visszaküldjük tehát a zenekart az Ikeába egy újabb szett bútorért? Semmiképpen. A hibák csak azért fájóak, mert kihagyott ziccerré teszik a Különbékét. Ha ezek nem lennének, tankönyvi példája lehetne a zenekari fejlődésnek és előrelépésnek. Legyünk hát megbocsátóak, felesleges a hadüzenet. Bátran hallgassuk szét a lemezt, járjunk koncertre, és támogassuk a bandát. Bár nem hibátlan kiadványról van szó, mindenképpen szerethetőről. ■