Page 1

1


2


241. szám 2016. október 2-3 1956 és a magyar film Művészettörténeti áttekintő

14-15 Meglátni önmagunk sötét oldalát Interjú Szabó T. Anna költőnővel

4 Tudtad, hogy ’56-ban … Nem ismert tények a forradalomról

16 Borsodi végeken Látogatás egy borsodi iskolában

5 Bud Spencer parkja – Budapesten

17 Színházat!

6-8 Most már újra el lehet mondani a mesét Interjú Ferdinandy György íróval 9 Az irodalmi halhatatlanság felé 10 Van már programod jövőre? Szakkollégiumi áttekintő 11 Mozgó könyvek az utcán 12-13 Részletezzünk? Részleteket vagy teljes műveket olvassunk?

18-19 Vészjósló üresség és csend? Recenzió Bán Zsófia új kötetéről 21 Átlátszó emberek, szürke vonatok Filmkritika 22-23 Vámpírfog és cicafarok Halloweeni kultúrkör 24 Versrovat Szabó Marcell verse

Főszerkesztő, olvasószerkesztő: Mészáros Márton Korrektor: Szlávich Eszter Főszerkesztőasszisztens: Mayer Katalin Vezető szerkesztő: Tóth Melitta Főmunkatársak: Legény Zsófia, Kelemen Ágnes, Ilku Dorottya, Gregor Lilla, Mayer Katalin Tördelőgrafikus: Thnks fr th Mmrs Fotó: Bánkövi Dorottya Felelős kiadó: Murai László elte btk hök elnök Terjesztés: Czinege András Nyomdai kivitelezés: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. Betűtípus: Chronicle, Abril Fatface, FF Meta Szerkesztőség: 1088 Budapest, Múzeum körút 4. H épület Megjelenés: 1500 példányban, havonta Elérhetőségünk: pbu@btkhok.elte.hu


1956 hatása a magyar filmre Az ’56-ban történt és az azt követő események kihatottak a kulturális életre és az összes művészeti ágra, így a filmművészetre is. Behatárolták az alkotás szabadságát, korlátok, tiltások, cenzúra időszaka következett. Jancsó Dorka Mindenekelőtt – hogy érthető legyen, hogyan jutott el eddig a magyar film –, érdemes pár sorban említést tenni a film és politika szenvedélyes kapcsolatáról a korábbi évekből. A második világháborút követően pénz- és nyersanyaghiány következtében Magyarországon 1946ig mindössze három játékfilm készült – ráadásul

„Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!” ezek is magántőkéből. A folyamatos filmgyártás igénye politikai kérdéssé vált. Azonban a korabeli koalíciós pártok (a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt) által alapított vállalatok filmjei sem mindig érték el a megfelelő színvonalat, ezért több dobozba került. Mivel ezek a filmvállalatok azonban nem hozták el a kívánt eredményt, a filmgyártás állami kézbe jutott. 1948-ban, az államosítás után a magyar filmipar minden területe központosított rendszerben működött. Ennek alapjául természetesen a politika és a kor vezetésének ideológiája szolgált, így a legnépszerűbb témák közé tartoztak a szabotázsakciók leleplezése vagy az ipari és mezőgazdasági munkavégzés örömeinek bemutatása. A felső vezetés által kontrollált filmkészítés rendkívül összetett gépezetként működött, hogy fenntartható legyen a közvetített ideológia tisztasága. Ennek legfontosabb elemévé a forgatókönyv vált, amelyet a frissen kinevelt – és politikailag megbízható – filmkészítő generáció készített el (természetesen folyamatos ellenőrzés mellett). Az elkészült művek filmre vitelét azonban kénytelenek voltak a megbízhatatlan,

2

de tapasztalt filmkészítőkre bízni, mivel a fiatalok rendezés helyett dramaturgiai feladatokat végezhettek a főiskolán. Mindezek eredményeként a film legfőbb funkciójává a nevelés és nem a szórakoztatás vált – a vígjátékok és zenés komédiák is jelentős ideológiai üzenetet hordoztak. Az 1953-as év fordulatot hozott: a Nagy Imrekormány és a politikai enyhülés a magyar filmgyártás megújulását vonta maga után. Egy újabb, fiatal generáció jelentkezett, akik a későbbiekben erőteljes hatással voltak a filmgyártásra. A forgatókönyv veszített hangsúlyosságából, ezáltal pedig teret nyertek a művészi igényű alkotások. A politikai-ideológiai kérdések helyét lassan átvették az egyén problémáival, magánember morális válságával foglalkozó témák. A korszak és e vonulat talán legjelentősebb alakja Fábri Zoltán volt, akinek a Körhinta (1955) című filmje Cannesban az állami magyar filmgyártás első világsikerét érte el. Ebben az időszakban a magyar film fokozatosan magára talált, s a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. A forradalom leverését követő megtorlások a filmszakmát sem hagyták érintetlenül. Feloszlatták a Színház- és Filmművészeti Szövetséget, de személyeket érintő sorozatos retorziók mellett, inkább egyes filmeket büntetett a diktatúra. Betiltotta többek között Banovich Tamás Eltüsszentett birodalom (1956) című allegorikus mesefilmjét a zsarnok királyról, örökkön tapsoló népéről és a lázadó csillagszemű juhászról. Így járt Várkonyi Zoltán Keserű igazság (1956) című munkája, amelyet a cenzúra harminc évig tartott dobozban. Hasonló sorsra jutott Kalmár László műve, Gogol Revizorának magyar viszonyokra adaptált változata is. 1957-ben a Művelődési Minisztériumban létrehozták a Filmfőigazgatóságot, amely önkényesen


Fotók: IMDb; Uránia Nemzeti Filmszínház

hozhatott döntést minden filmet érintő kérdésről. Érthető, hogy ez nyomot hagyott a filmek tematikáján is. A rendszert bíráló forgatókönyvek vagy „eltűntek”, vagy olyan alaposan átíratták őket, hogy az elkészült mű csak évek múlva jelenhetett meg. Mindezek következtében az éppen kialakulóban lévő társadalomkritikus alkotások visszaszorultak, megszaporodtak a magánéletre koncentráló, az irodalmi műveket feldolgozó, valamint a múltba visszatekintő filmek. E körülmények hatására egyes alkotók teljes pályájukat az irodalomnak szentelték. Az klasszikusok adaptálása jelentett lehetőséget a korra jellemző kiszolgáltatottság és erkölcsi nyomor filmvásznon való bemutatására: Édes Anna (1958), Légy jó mindhalálig (1960), Pacsirta (1963), A Pál utcai fiúk (1968), Isten hozta őrnagy úr (1969). Az ötvenes évek végén elkezdődött lassú kádári konszolidáció, a politikai és gazdasági liberalizálódás, modernizálódás a kulturális élet felpezsdülésével járt: eljutottak hozzánk a nyugati kultúra csúcsteljesítményei. A magyar művészetben fő tendencia lett a közelmúltat elemző, közérzetet megjelenítő ábrázolásmód. A művészek a történelmet az egyén erkölcsi autonómiája szemszögéből vizsgálták. Jancsó Miklós, Szabó István, Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor filmjeiben ebből a nézőpontból fogalmazódott meg a rendszerkritika, az egyén sorsába beavatkozó hatalommal való szembenállás. Ez az időszak a magyar kultúrának olyan kivételes, elnyújtott „pillanata” volt, amikor közönség és művészet egymásra talált, s a magyar film útját remekművek, rangos külföldi fesztiválsikerek jelezték.

Végezetül szeretnék egy filmet ajánlani, amely ezt az 1956 utáni állapotot mutatja be, s amiből mindenki tud idézni, még ha nem is látta eddig. Az 1982-ben Cannes-ban is díjazott Megáll az idő című filmet a Gothár Péter (rendező), Koltai Lajos (operatőr) és Bereményi Géza (forgatókönyvíró) triónak köszönhetjük. Az együttes munkájuk által létrehozott történet és hangulat az, amely révén a Megáll az idő a közönség körében is kultuszfilmmé válhatott. A film érdekessége, hogy erőteljes rendszerkritikussága ellenére mégis mozikba juthatott a maga idejében is. Ez a film az 1960-as évek világát tárja elénk egy gimnazista fiú szemén keresztül: egy olyan Magyarországot ábrázol, ahol „még a szar is le van szarva”, ahol „a kevertet még nem tudták elrontani” és ahol „aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják”. A történet két generáció kudarcát mutatja be: hiába küzdünk, ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint a szüleink: „Éljenek a hülyék, ne legyen semmi!” ■ (Felhasznált irodalom: Fazekas Eszter: A magyar film fő tendenciái (1945–1979), filmkultura.hu)

3


Tudtad, hogy 56-ban … „… a bölcsészeket nem fog sikerülni visszatartani.” – Világhy Miklós 1. A forradalom valójában nem Budapesten tört ki, hanem Debrecenben, a híres nap reggelén? A vidéki egyetemisták egy csoportja a pártszékház elé térve követelőzött és forradalmi verseket olvasott föl, elsősorban Petőfit. Csak jóval ez után kezdődtek meg a budapesti forrongások. 2. A tüntetők ledöntötték Sztálin monumentális szobrát, de mivel a talapzattal nem tudtak mit kezdeni, így a csizmák a helyükön maradtak. Emiatt egy darabig a köznyelv Csizma-térnek hívta a mai Ötvenhatosok terét. 3. Az egyetemünktől nem messze, a Blaha Lujza téren darabolták föl a Sztálin-szobor tetejéről ledöntött fejet, sőt… 4. A kampuszunk előtti téren, az Astorián is volt akció, például a forradalom másnapjának reggelén rengeteg fegyvertelen tüntető gyűlt itt össze. Innen indultak el az akkor még barátságosnak hitt szovjet csapatok társaságában a Kossuth-térre, ahol átverés és mészárlás várt rájuk. 5. A bölcsészek is részt vettek a forradalomban. Délután 3 órakor az elte hallgatói, oktatói, az egyetem vezetői a bölcsészkarok épülete mellett, a Petőfi-szobornál gyülekeztek, innen indultak a többi tüntetővel együtt a városba. 6. A mai napig nem tisztázott, hogy hozzávetőlegesen hány ezer ember hagyta el az országot a forradalmat követő rövid időszakban. Bizonyos források szerint 170 ezer, más források szerint pedig 200 ezer ember emigrált. 7. A forradalmat követő időszakban megalakult kormány egyik képviselője nő volt: Kéthly Anna. Ez azért érdekes, mert ő volt az Országgyűlés második női képviselője. Az első Slachta Margit, feminista politikus volt.

4

8. Az idén hetvenkilenc éves Wittner Mária volt az egyik legaktívabb forradalmár, akit a szabadságharc leverése után, huszonegy éves korában első fokon halálra ítélték. 9. A T-54-es közepes harckocsit Magyarországon próbálták ki először működés közben, és hamar kiderült, hogy rosszabbul viseli a Molotov-koktélt, mint a T-34-es, ami amúgy egy könnyen előállítható és olcsó harckocsi modell volt. 10. Az októberi viszontagságok sok irodalmi alkotás alapját adták, de ezeket többnyire akkor még titokban tartották. Némely költő annyira félt nyilvánosságra hozni az egyébként remek munkáját, hogy képes volt több évtizedet várni arra, hogy az akkor írt versét publikáljta. Például Görgey Gábor Requiem, 1956 című költeménye 1992-ig hevert íróasztalfiókjában. 11. Olyan dokumentumok születtek – többségében leírások és vallomások – amit az ensz még a mai napig is titkosítva tart biztonsági okokból? Dadogó, kattogó gépfegyver. Ágyúdörej. „Halló, kedvesem, jól vagy? Rossz a vonal, fújj bele ( párás lehelletében meleg a kagyló), az ágya lángol, puha álmából a pernyék fel-fellibbennek, sötét galambok hullása, egy mázsa liszt volna jó. Pistát lelőtték. Sorbaállt itt a pék előtt, hóna alatt kenyérrel fekszik. Jól pihenhet, mert mosolyog. Furcsák, furcsák a házak. Fáznak. Mind lehajol, ablakaikból akár a könny, úgy hull az üveg, némelyik elfárad és összeroskad hangtalanul. Ég még a villany? Nem ég már, valami telitalálat, de nem is kell, hiszen jól látjuk egymás arcát a torkolattűzben” (részlet Görgey Gábor verséből) ■


Bud Spencer parkja – Budapesten „A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt” – hallhatta a fagyiárust az, aki július 31-én ellátogatott a Bud Spencer parkban rendezett piknikre. Nem tudod, hol keresd a helyet? Pedig már a Google Térkép is ismeri!

A Kétfarkú Kutya Pártot különösen izgatják a közterek. Ehhez a lelkesedésükhöz adódott hozzá a közösség Bud Spencer iránt érzett tisztelete: a kettő kombinációjából pedig megszületett az újabb mkkp-s kezdeményezés – a szokásokhoz híven egy nagyon megosztó ötlet alapján. Saját bevallásuk szerint először a repülőteret szerették volna átnevezni a júniusban elhunyt olasz színész után, mivel ott igen gazdaságosan „csak a Spencert kéne a bud mögé tenni”, de sajnos ehhez nem sikerült elég nagy társadalmi mozgósítást végezniük. Cserébe találtak egy parkot a harmadik kerületben, ami úgy tűnt, névtelenül tengeti napjait. Azzal a felkiáltással, hogy „ezt Budapest és Bud Spencer is megérdemli”, úgy döntöttek, utcatáblákat gyártanak. Bár egy ideig az sem volt biztos, hogy a területnek valóban nincs hivatalos neve, július végén már a Bud Spencer parkban ültek avató pikniket a legendás páros rajongói. Többen hoztak magukkal otthonról serpenyőt, hogy igazán méltón fogyaszthassák a parkban elkészített hagymás babot, voltak filmcímekkel teleírt és Bud Spencer arcokkal megrajzolt plakátok, nem-pisztáciafagyi, és természetesen egy emléktábla is kikerült; de az avatás csúcspontja a tömegverekedés volt, ahol szoknyás kislányok püföltek megtermett férfiembereket, s nagyik szálltak szembe saját unokáikkal. Eredetileg nem volt tervben, hogy az elnevezés ügyét hivatalossá tegyék, de az önkormányzat felfigyelt az akcióra. Az első offenzív válasz után – miszerint a „kétpöcsű kutya párt” agresszíven próbálja megoldani a kérdést – Óbuda-Békásmegyer Polgármesteri Hivatala kiadta közleményben, hogy bár támogatnák az ötletet, csak az elhunyt halála után öt évvel lehet róla közterületet elnevezni. Az önkormányzat következő megszólalásában már

azon a véleményen volt, hogy az avatópikniket javaslattételnek kell felfogni, és lakossági beleegyezés mellett fel kell terjeszteni az óbuda-békásmegyeri képviselőtestületnek. Miután a környékbeliek lelkesen megszavazták a kezdeményezést, szeptember 28-án már sor került a képviselőtestületi szavazásra: húszból húszan a Bud Spencer park név mellett álltak, tehát egyhangú döntéssel felterjesztették a közterület átnevezését a Főpolgármesteri Hivatal Közterület-használati Osztályához. Bár a végső döntés még nem született meg, a járókelők és a Google Térkép már tudja, merre kell fordulni a Kaszásdűlő hév-megállótól, hogy a Bud Spencer parkhoz jussunk. Az általános vélemény pedig többnyire belenyugvó: „Ha már van Elvis Presley tér – bár minek…” Kérdés persze, hogy ha valóban csak öt év múlva nevezhetnének el parkot a színészről, miért történnek most a szavazások, és hogy mi okozhatta a polgármester pálfordulását. Ám ahelyett, hogy ezt firtatnánk, nézzük meg inkább Bud Spencer hivatalos facebook-oldalát, ahol megköszönték Budapestnek azt, hogy a város lakossága így rajong a pofonok nagymesteréért. ■

5

Spencerről hivatalosan is parkot nevezhetnek el. Fotó: Wikipédia

Gregor Lilla


Már újra el lehet mondani a mesét Ferdinandy György József Attiladíjas író új kötete Fekete karácsony címmel jelent meg. Az ebben a hónapban 81. születésnapját ünneplő szerző lapunknak arról mesélt, akadnak olyanok, akik nem szeretik őt, mivel egyik szekértáborhoz sem tartozik.

Az interjút készítette: Mészáros Márton Szóba került az is, hogy az egykori forradalmárok közül sokan félreértelmezték, elfelejtették ’56-ot, de felelevenítette életének az elte bölcsészkarán eltöltött időszakát is. Az író a felkelés után Franciaországban, majd közel negyven éven át Puerto Ricóban élt. Utóbbi szigetországban spanyol nyelven oktatott nyugati civilizáció tantárgyat. Ferdinandy Györggyel, akinek művei francia, spanyol, német és bolgár kiadást is megértek, budai otthonában beszélgettünk. A minap említetted nekem, hogy egy tanulmányon dolgozol, ami a nyugati magyar irodalommal foglalkozik. Konkrétan azt járod körül, hogy a nyugati magyar írók miért nem dolgozták fel igazán 1956-ot. Mi a válaszod? Végeredményben úgy gondolom, ’56-ot azoknak kell megírnia, akiknek valamilyen szinten köze van hozzá. Annak a fiatal nemzedéknek lett volna ez a feladata, akik huszonévesen nyugatra kerültek. Ez a társaság, amelynek magam is tagja vagyok, általában ösztöndíjakra vadászott, amelyek különböző

6

nyugat-európai vagy amerikai országokban talált meg. Az első évek nyelvtanulása, beilleszkedése teljes embert kívánt – olyannyira, hogy valahogy elfelejtettük, félretettük ’56-ot. Nekem a pályám elején két verses füzetem is megjelent, s egyikben sem esik szó a forradalomról. Minden arról szól, milyen sivár az értelmetlen szabadság. Nincsen értelme a szabadságnak ott, ahol nem tud az egyén a hazáért cselekedni, ahonnan nem tudja irányítani az otthoni eseményeket. Egyébként ezek nagyon rossz versek, azt elárulom, de ez most nem releváns. Az említett húszoldalas tanulmány, amelyre rákérdeztél, pedig novemberben a Magyar Művészeti Akadémia háromkilós, negyedévente megjelenő folyóiratának készült. Ha elfogadják, ott jelenik meg. A feltételes mód azért, mert én nem vagyok egyik tábornak sem a szószólója. Van úgy, hogy az írásaimat nem szeretik. Mikor volt az első alkalom, amikor úgy gondoltad, itt az ideje az 1956-os forradalmat és szabadságharcot beemelni az írásművészetedbe? Ez nálam és másoknál is akkor következett be, amikor sínre került az életünk. Miután elmentem itthonról a forradalmat követően, különböző munkáim voltak külföldön, évekig gyári munkás és kőműves voltam. Aztán tizenhárom évembe került, mire ledoktoráltam a Strasbourgi Egyetemen. Aztán Puerto Ricóba költöztem, ahol egyetemen tanítottam. Bőven voltam harmincöt, amikor nyugodtan le tudtam ülni, hogy gondolkozzak a történteken. Úgy éreztem, ez az örökségünk, amit tovább kell adnunk. Nehéz feladat volt, mert semmink, csak a fogyó emlékeink voltak adottak. Végeredményben az, aki itthon élt, sokkal jobban meg tudta volna írni az ötvenhatos nagyregényt. Azt vallod, a rendszerváltás után sem találtak ’56-ról szóló regénykéziratokat egyetlen író asztalfiókjában sem. Azért ez beszédes. Itthoni pályatársaim azt szokták mondani, hogy csak az asztalfióknak írhatott az ember. Csakhogy az asztalfiókok üresek voltak! A rendszerváltás után egyetlen ötvenhatos nagyregény nem került elő. Persze, a Kádár-érában az írók azt írták meg, amiről tudták, hogy ki lehet adatni.


’56 megjelent filmben, irodalomban, zenében. Vannak köztük olyan alkotások, amiket elfogadsz? Vannak nagyon szép feldolgozásai a forradalomnak. Sok könyv született, nem vitás. Csakhogy a mi időnkben mindenki nagyregényt vár el, pedig nem hinném, hogy az fontosabb más műfajoknál. Éppen a napokban állapítottuk meg írótársaimmal, hogy most már újra el lehet mondani a mesét. Ők átestek a posztmodernen, a korszakon, amikor nem volt történet, amikor nem meséltek cselekményt. Én erről nem tudok mit mondani, mert én a posztmodernt a trópusokon töltöttem, a tenger langyos vízében áztattam a tagjaimat, s fogalmam sem volt arról, hogy itthon lement ez az irányzat. Szóval megszakítás nélkül folytathatom a mesélést. Hogyan lehet, hogyan érdemes egy ilyen nagy volumenű dologról beszélni, mint amilyen egy forradalom? Nem tudom, hogyan fogja megírni az, aki végül rászánja magát. Nekem október közepén jelent meg egy kötetem, az a címe, hogy Fekete karácsony. Összeszedtem mindent, amit ’56-ról írtam az 1970es évek végétől mostanáig. Tizenkét novellaszerűséget, s két terjedelmesebb kisregényt tartalmaz. Ez az én ötvenhatom. A művek nagyobbik fele ’56 utóélete, hiszen 1956 decemberében elmentem – számomra nyugaton folyatódott és ért véget a forradalmi érzés.

Ferdinandy: Az asztalfiókok üresek voltak Fotók: Bánkövi Dorottya

Nem lehet arról szó, hogy megsemmisítették ezeket a kiadatlan műveket, vagy ezek a kéziratok a mai napig lappanganak? Nem. Az igazi nagy művek jellegzetessége, hogy ha törik, ha szakad, felszínre kerülnek. Talán lehetne azt mondani, hogy idő kell ahhoz, hogy az ember megírjon ilyen nagy dolgokat. Jókai sem az 1850-es évek idején írta nagyregényeit, hanem jóval később. Valószínűleg most itt az ideje, hogy a forradalom nagyregénye megszülessen. Az, hogy ki fogja megírni, már más kérdés. Nehéz lesz megírni, mert hatvan évvel később már abban a korban vagyunk, amikor mítosszá, legendává válik…

1956 szeptemberében vettek el az elte btkra, ahol magyar–francia szakon kezdted tanulmányiadat. Hogyan emlékszel az ott töltött hónapokra? Az egyetem novemberben bezárt, szóval hat hétig voltam egyetemista. Nagyon furcsa volt számomra, mert a nálam egy-két évvel idősebbeket akkor vették fel, amikor engem visszautasították. Amikor ezek a figurák ősszel elkezdtek szervezkedni és vitatkozni, volt egy olyan érzésem, hogy mégis mit hőzöngenek, amikor mindent megkaptak, amire szükségük volt? Én akkoriban már két éve a Fővárosi Autóbuszüzemben dolgoztam, egyenruhába jártam az órákra, azokról pedig délután egyből buszra mentem. Én, a régi kizsákmányolók csemetéje a munkásosztály tagjának éreztem magamat, s azokat, akik közé bekerültem, privilegizált csemetéknek gondoltam. Az egyik nagygyűlésen rám mutatott egy Szilvi nevű lány, s megkérdezte tőlem: „Mit szól mindehhez a munkásosztály?” Rettenetesen mérges voltam, teljes erőből visszaordítottam: „Szarik rátok a munkásosztály!” Évekkel

7


„Szarik rátok a munkásosztály!”

később Szilvi Franciaországban, Lyonban vezette a magyar egyesületet, s amikor felléptem náluk, a fejemhez vágta a mondatomat. A véleményem természetesen még ’56-ban megváltozott. Magyar–latin szakos növendékként milyen emlékeket vittél magaddal tovább? Csak érdekesség, hogy jórészt azokban a termekben tanultam, ahonnan a piaristák néhány évvel azelőtt kirúgtak. Az elte bölcsészkara akkoriban a piarista épületben volt. A jó piarista atyák azért rúgtak ki, mert antiklerikális elemnek tartottak. Osztálytársam volt Sztankay István, a későbbi Kossuth-díjas színművész, akit velem együtt rúgtak ki, de őt másért, hiszen neki görög katolikus pap volt az apja. Szóval érdekes volt visszakerülni abba az épületbe, ahonnan eltávolítottak, s ahonnan aztán a piaristákat is menesztették. Azért az órákról is vannak ám emlékeim: az, aki Gyergyai Albertet, Füst Milánt hallgatta, nem is felejthet. Réz Pál Bokáig pezsgőben című memoárjából tudjuk, Füst nem volt ám egy kedves figura, de nagy tekintélye volt. Mindig tele volt a terem Füst előadásain. Az ajtó mellett ültem le kalauz egyenruhában. A tanár úr bejött, leült, körülnézett. „Mit keres itt ez a puskás ember?” – kérdezte rám mutatva. Felálltam, s mutattam neki, hogy fegyvertelen vagyok, csak egy lyukasztóm van, autóbuszkalauz vagyok. Benne is volt valami feszültségféle ezekben az időkben, az biztos. Öregesen viselkedett, pedig nem volt az. Nagyon izgalmas volt, mindaz, amiről csevegve beszélt, pedig kőkemény dolgokat mondott. Amikor később Strasbourgban ösztöndíjas voltam, nagyon laposnak és unalmasnak találtam a francia irodalmat. Gyergyaihoz, Füsthöz képest azok a tanárok nullák voltak. Úgyhogy át is mentem politikai tudományokat és történelmet tanulni.

8

A nyári Tokaji Írótáborban levetítették azt a dokumentumfilmet is, amelyben te is nyilatkozol a forradalomról. Remélem, nem veszed zokon, de tudsz még újat mondani hatvan év után? Nem fásultál bele? Nem unom, mert mégiscsak harminchét évig tanítottam Puerto Ricóban. Megszoktam, hogy az ember évről évre ugyanazt mondja el, de mindig újabb és újabb dolgokra jön rá, amikor új alakokhoz beszél. Egyébként a forradalmunk egyetemi tananyag volt a szigeten. Volt olyan diák is, aki úgy jött be az órámra, hogy azt mondta: „Tanár úr, mi ezt már tudjuk, van egy magyar barátom a szigeten, aki elmesélte részletesen mi történt önöknél 1956 őszén!” Csakhogy ez a derék illető azt mesélte, hogy a fővárosban géppuskafészkeket építettek a háztetőkön, s amikor lent, az utcán vonult a csürhe, nyomban beléjük géppuskáztak. Meghívtam az órámra, de nyilvánvaló, hogy nem jött el. Sokszor találkozol azzal, hogy máshogy mesélik a történetet? Nem igazán. Nem dolgozom az Ezredvég folyóiratnak, de adtam le nekik illusztrációkat a forradalomhoz, kísérőszöveget melléjük. Simor András, a lap szerkesztője lehozta az anyagot, de azt mondta, nem írják oda, hogy forradalom, mert az olvasóik nagy részének nem volt ez forradalom. A barátaim többsége mondja is, hogy az ezredvégesek kriptokommunisták … ■


Az irodalmi halhatatlanság felé Három ikonikusnak tartott irodalmi alkotó hunyt el az idei évben. Kertész Imre, Esterházy Péter, Csoóri Sándor. Emlékezzünk és gondolkodjunk el rajtuk és általuk magunkon. Gondolattöredékek következnek. Kalmár Balázs Kertész Imre életművét sok nekrológ elevenítette fel. Mi sem haladhatunk el amellett, hogy ő az első magyar irodalmi Nobel-díjas. Ez rendkívüli érdem. 2002-ben, amikor megkapta, joggal érezhettük azt, hogy szerteágazó irodalmunk, különleges nemzetközi elismerésre talált. Nem csak felfigyelt, de felemelt minket a világ irodalma. Ezzel szemben megjelent az a gondolat is, hogy a Nobel értéke vitatható, s az is, hogy Kertész itthoni elismertsége, megbecsültsége kevésbé azonos a külföldivel, továbbá hogy több sokkal jobb magyar írónk, költőnk is van, aki megérdemelné (megérdemelte volna) az elismertséget. Ezt a vitát erősítette és mélyítette a Sorstalanság megjelenése a köztudatban. A regény a díjazás előtt szinte teljesen ismeretlen volt itthon. A Nobel-díj hatására viszont a regény bekerült az alaptantervbe, jelenleg is érettségi tétel emelt szinten– és valami keserű szájízt is kapott a regény olvasásának gesztusa azzal, hogy kötelező lett, hiszen mégis Nobel-díjas. A regény fő erénye, azaz a megfogalmazhatatlan megfogalmazása nem tudott érvényt szerezni – és az sem, hogy külföldi viszonylatban is elsőként irányította a szépirodalom figyelmét a gázkamrát embertelen világára. Megmutatta, több kortársával együtt, hogy Auschwitz után is van irodalom. A témája miatt viszont a hazai antiszemitizmus/ filoszemitizmus két ellenpontja között lavírozott. Plusz a belőle készült film – Koltai Lajos rendezése – sem sikeredett maradandóra, sajnos. Esterházy Péterről nagyon nehéz beszélni – nem is szeretnék hosszabban. A Pesti Bölcsész Újság előző számában megjelent cikkemben szóltam már róla, ezúttal is nehezen megy. Majdhogynem személyesen érintett az elvesztése, hiszen a szerző olyan különleges volt, hogy

szabályosan képes volt transzportálni magát a szöveguniverzumba. Megtalálta az irodalmi halhatatlanság felé vezető utat, a nyugatos generáció nagyjainak sorába. Költői ömlengés, de igaz: EP nem halt meg. Szövegei élnek, és köszönik szépen, jól vannak. Gyászmunka van. Csendben kell maradnunk. Sajnálom. Csoóri Sándor életpályája szépen, csendesen lezárult. Termékeny és elfeledett életművet hagyott magára – egyelőre. Talán halála után rendszerezzük a Kossuth-díjas alkotó hagyatékát és felmérünk egy pályaívet, művek kerülnek elő, tűnnek el és elhelyezzük őt a kánonban. Csendes munkának ígérkezik – amit még életében megkezdtünk. Ebben hasonlít Kertészre. Lezárt életmű a lezáratlan életpályában. Különös és fájdalmas helyzet. De kinek? Az emlékezést félbehagyva térjünk vissza a Nobel-díjra és kössük össze a szöveg értelmével. Kertész az egyetlen díjazottunk egyelőre, EP és Csoóri pedig két reménybeli díjesélyesünk volt. Mindhárom helyzet háromszögként kiadja irodalmunk jelenlegi, főként társadalmi helyzetét. EP és Csoóri pozíciója két irodalomfelfogás eredménye. Ezt korábban népi-urbánusnak mondták, aztán jobboldal-baloldal, majd konzervatív-liberális, kedvesebben nemzeti-kozmopolita ellentétének. A helyzet tisztázása érdekében, fiatal olvasóként Platón-Arisztotelész szembenállását hoznám fel: mi az irodalom szerepe? Igazságos (EP) vagy erkölcsös (Csoóri) legyen? Nem lehet mindkettő (Kertész)? Miért képzeljük, hogy a háromszög hierarchizált? Vagy létezik egyáltalán? Talán csak mi tesszük azzá? Talán Esterházynak van igaza, s akkor ez a háromszög a vásárló szeme előtt a könyvesboltban csak egy piciny pont – és az olvasó észreveszi, ha akarja, ha nem. ■

9


Van már programod jövőre? Oktatás és közösség az egyetemen túl Nem csak az egyetemen van lehetőséged a tudásgyarapításra: a legjobban úgy fejlődhetsz szakmailag, ha nem csak a vizsgákra szeded fel a szükséges tudást, hanem egy közösséggel együtt dolgozva olyan témákba ásod bele magad, amik igazán érdekelnek. Erre valók a szakkollégiumok. Talmácsi Alexa Eötvös József Collegium Az Eötvös József Collegium az ELTE legrégebbi szakkollégiuma, amelynek hivatása, hogy a legtehetségesebb magyar egyetemi polgárokat támogassa. Célja, hogy olyan kiválóan felkészült szakembereket képezzen, akik tudományterületükön az átlagot meghaladó tudással rendelkeznek, önálló kutatómunkára képesek, és akiknek a tudomány művelése nem csupán szakma, hanem tanári hivatás is. A Collegium saját felvételi eljárás keretében négy egyetemi karról vesz fel tagokat minden augusztusban. Ők a Bölcsészettudományi Kar, a Természettudományi Kar, az Informatikai Kar, illetve a Társadalomtudományi Kar hallgatói közül kerülnek ki. A szakkollégiumon belül lehetőséged nyílik kedvezményesen részt venni kiállításokon és színházi előadásokon, ingyenesen tanulhatsz nyelveket, járhatsz írókörbe, ezen felül előadhatsz az Eötvös Konferencián, s részt vehetsz az Eötvös Majálison. Bővebb információt a www.honlap.eotvos.elte.hu oldalon találsz. Bolyai Önképző Műhely (BOM) A Bolyai Önképző Műhely létrehívásának alapötlete az volt, hogy Magyarország már országos és nemzetközi versenyeken bizonyított legtehetségesebb középiskolásai és felsőoktatási intézményeinek hallgatói három (és még sok ráadás) éven keresztül találkozzanak, összejöjjenek, megismerjék egymást önképző, egymást-képző jelleggel, személyiségüket sokoldalúan fejlesztve. Ehhez legjobb módszernek a rendszeres, havi egy (szombati) együttlét,

12

valamint az ezen előre meghatározott tanterv szerinti program tűnt a legalkalmasabbnak. A szombati alkalmakon az előre megadott olvasmány és a hozzá kapcsolódó film köré épül az aktuális vitatéma. A foglalkozásokon kívül tagja lehetsz a Bon-BOM szerkesztőségének, az Inferno Minor kórusnak, de akár csatlakozhatsz a színjátszókhoz is. Ha szeretnél csatlakozni, írj egy motivációs levelet és önéletrajzot, majd vegyél részt a felvételi interjún. A felvételiről és a további lehetőségekről a www. bolyaimuhely.hu oldalon olvashatsz. Társadalomelméleti Kollégium A Társadalomelméleti Kollégium a Budapesti Corvinus Egyetem – egyben az ország második –legrégebben működő szakkollégiuma. A kollégium szakmaiságának egyik fő célkitűzése a kritikai szemlélet megismerése és elsajátítása. A körök témái félévről félévre változnak, néhány nagyobb témakör azonban állandó részét képezi a szakmai életüknek: ilyen a politikai gazdaságtan, a globalizációkritika, a városszociológia, a gender studies és a posztkolon elméletek. A TEK-hez tartozik számos szervezet és kezdeményezés, mint a K-Monitor, A Város Mindenkié és a Helyzet Műhely. De a kollégium nem csak a szakmaiságról és az aktivizmusról szól, hanem egy izgalmas, élő közösség. A tagok többsége a Ráday koli ötödik emeletén lakik. Ha felkeltette érdeklődésedet, a következő helyeken tájékozódhatsz: facebook.com/tekesek vagy www.tekesek.hu. ■


Mozgó könyvek az utcán Biztosan sokan találkoztatok már a város különböző pontjain zöld polcos szekerekkel, amelyek 300 forintért kínálnak könyveket. Jelenleg hét helyen működnek ilyen mozgó könyvesboltok, amelyek minden zsánerben kínálnak antikvár könyveket. Legény Zsófia

Kíváncsi voltam arra is, hogy ahhoz, hogy ilyen baráti árakon kínálják őket, honnan szerzik be a könyveket. A lányok azt mondták, hogy például magánszemélyektől vásárolnak. Ezt Veress az interjúban azzal egészíti ki, hogy ő és tanárkollégái már az 1990-es évek végétől foglalkoztak régiségekkel.

A 2010-es évektől pedig már kizárólag a könyvekre fókuszáltak. Sikerük abban rejlik, hogy már tudják, hogy mi az, amit az emberek szeretnek olvasni. Sose volt céljuk kifejezetten a klasszikusokat népszerűsíteni, „mozgó könyvtárként” azt szeretnék, ha mindenféle stílusréteg megtalálható lenne náluk. Mostanra már több mozgó üzletük van, s ha igazán népszerűvé válnak a szekerek, szeretnék vidékre, a határon túlra is eljuttatni a kocsikat. Ezt kiegészítve még egy nagy tervük van előkészületben: a házhozszállítás, az ország minden tájára és a határon túlra is. Ezzel kívánják helyreállítani az olvasás helyzetét. Az általam idézett interjúban Veress kitér arra is, hogy rendkívül fontos számukra, hogy a könyvárusok ne unatkozó eladók legyenek, hanem olvasni szerető tanárok, főiskolások, egyetemisták, akik nem csak eladják, hanem ajánlják is a könyveket. Csak szólok, a Corvinnál is ki van írva, hogy a vállalkozás munkatársakat keres… ■

11

Tudják, mit szeret az olvasó Fotó: Mészáros Márton

A Corvinnál állomásozó könyvszekér eladóinál érdeklődtem a különleges vállalkozásról. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mely társadalmi réteget célozták meg, s hogy kinek az ötlete volt ez az egész. A két hölgy elárulta, hogy Veress Márton – volt középiskolai történelem és magyar szakos tanár, könyvkereskedő – elképzelése volt egy olyan „utcai iskola” létrehozása, ahol 300 forintért lehet könyveket kapni. Az ötlet forrását már egy Veress Mártoninterjúban olvastam, ami egy 2013-as kutatási eredményre hivatkozik, amelyből kiderül, hogy a Z-generáció 92%-a semmit nem olvas. A Mozgó Könyvek mozgalom célkitűzése éppen azért az, hogy ráébresszék a fiatalokat, hogy a könyv is lehet annyira ingergazdag, mint amilyenek a filmek vagy az internet. Nem mellesleg céljuk az is, hogy a fiatalok kezébe adják azokat az igényes szórakoztató irodalmi munkákat, amelyek egyébként nem jutnának el hozzájuk. A vállalkozást 2014-ben alapították meg, ez is kiderült az interjúból. A corvinos lányok érdeklődésemre elmondták, a megcélzott diákkorosztály csak elvétve akad a vásárlók között. Viszont nagy sikert értek el minden olyan olvasni vágyó körében, aki anyagi körülmények miatt nem tudta eddig megengedni magának a rendszeres könyvvásárlást. Valószínűleg sokan vannak olyanok is, akik egyszerűen nem mennének be egy könyvesboltba vásárolni, de a könyvszekerekre szívesen rápillantanak, amikor beléjük botlanak az utcán csatangolva. Akkor is, amikor ott jártam, sokan vették körül a kocsit különféle korosztályokból, sőt, még külföldieket is láttam, akik az idegen nyelvű könyvek közül szemezgettek.


Részletezzünk? Egy látszólag egyszerű kérdéssel kerestem meg a különböző szakokon tanító/ tanuló bölcsészkari oktatókat és hallgatókat: mi hasznosabb, teljes műveket vagy kijelölt szövegrészeket feladni/elolvasni egy-egy órára? Gregor Lilla A probléma ott kezdődött, hogy néhányan az egyik vagy másik gyakorlattal még nem is találkoztak. Megtudtam például, hogy amíg egy frissen végzett magyar alapszakosnak az elmúlt két és fél évben minden olvasandó szépirodalmi szöveget elejétől a végéig ismernie kellett, addig egy, a magyart osztatlan tanári szakon végző hallgatónak még soha nem adtak fel teljes regényt. A legtöbb nyelvszakosnál pedig ez a kérdés nem is releváns, hiszen hogy is várhatnánk el valakitől, hogy elolvasson hetente néhány japán könyvet, ha csak egy éve kezdett el barátkozni a nyelvvel? Szeminárium vagy előadás Aki történészként kevés szépirodalmi szöveget lát, annak ismét egészen más véleménye alakulhat ki a témában. A szemináriumokhoz egy-egy forrás vagy tankönyv olvasásánál elegendő az éppen tárgyalt szempontrendszer szerint kiválasztott fejezeteket vagy szakaszokat vizsgálni. Hatékonyabb is, ha nem kell óráról órára teljes életrajzokat és forráskorpuszokat végigolvasni. Egyrészt jobban elemezhető egy-egy kérdéskör, ha csak azokra a szemelvényekre hagyatkozunk, amelyeket előzetesen a tanár kiválogatott számunkra. Másrészt lehetetlen lenne olyan sok könyvet végigolvasni hétről-hétre, amennyinek a részleteivel találkoznak az órákon. „Ne erősítsünk rá a bölcsészsztereotípiákra, de ha nem kérik számon, megvan a veszélye, hogy úgysem olvassa el senki” – ez a vélemény pedig már nem csak a történelem szakon bevett. Nyelvszakosok, magyarosok és szabadbölcsészek között is sokan voltak, akik gyorsan arra a konklúzióra jutottak, hogy amit nem kérnek számon, azt hiába adják fel. Hiszen a könyv tele van

12

fölösleges információkkal, olyan szövegrészekkel, amik legfeljebb érintőlegesen kapcsolódnak a vizsgált témához, az óra anyagához, és általában a hallgatók tanulmányaihoz. Persze szabad érdeklődőnek lenni, de „aki kutatni szeretne, az úgy is utána fog járni”. Mit tanulunk belőle? Szakszövegek tekintetében mindenkinek határozott az álláspontja: van olyan, aki szerint ez éppen az a műfaj, ahol válogatni és rövidíteni kell, itt ismét tényező az időhiány. „Inkább olvassunk egy picit, mint hogy egyáltalán ne.” Mások azt tartják magától értetődőnek, hogy ha tanulmányt olvas az ember, azt csak az első betűtől az utolsóig érdemes – sőt, csak így is kérik: „olyannal nem találkoztam, hogy ezt a tanulmányt olvassam el a tizedik oldalig; nem is látnám értelmét”. Úgy tűnik tehát, hogy vitathatóbb a kérdés, ha szépirodalmi szövegek kontextusában foglalkozunk vele. Ugyan sokak szerint se a művek elolvasására, se azoknak az órán való teljes feldolgozására nincs elég ideje az egyetemistáknak, többen elmondták, hogy jobbnak tartják az egy-egy művel behatóan foglalkozó kurzusokat. Többen azt is felvetették, hogy szépirodalmat részletekben olvasni tökéletesen értelmetlen. „Olvassam el csak az elejét és a csattanót?” – kérdezték. Az ellentmondásosság miatt jelenlegi és volt magyar szakosokhoz fordultam – talán őket érinti leginkább a szépirodalom olvasásának kérdése. Ebben a körben már alig akadt, aki a szemelvények pártját fogta volna. „Olvassanak csak a diákok, azért vagyunk az egyetemen!” Itt is felmerült, hogy a fölösleges szövegrészeket időpocsékolás elolvasni, de ezt azonnal követte a megjegyzés, hogy természetesen vannak olyan részletek, amelyek sokkal több jelentésréteget mutatnak meg, ha saját


Műveket olvasni vagy csak részleteket? Fotó: Unsplash

kontextusukban olvassuk őket. Néhányan komolyan meghökkentek, amikor feltettem a kérdésemet: „Az egyetemen? Hogy csak részleteket adnak fel elolvasásra? Nem. Ez nincs!” Elképzelhető olyan helyzet, ahol észszerűbb szemelvényeket vizsgálni, de amikor egy regény értelmezése a cél, akkor nem jó csupán a reprezentatívnak kikiáltott részletek alapján vizsgálódni, hiszen úgy nincs rálátás a teljes kontextusra – ugyanakkor a teljes kontextus megismeréséhez gyakran közel sem elég a regény ismerete. Megint más a helyzet, ha egyes korszakokat felölelő órákról van szó. Ilyen esetben a hallgatók szerint érdemesebb több rövidebb művet terítékre venni, mert azokon keresztül könnyebb a korszakra való rálátást biztosítani, „mintha három nagyregény lenne egész félévben”. Azonban fontos megjegyezni ezt a különbséget! Ekkor sem szemelvényekről van szó, hanem önmagukban álló, teljes, de rövidebb szövegekről – általában novellákról és lírai alkotásokról. Tanárszemmel Oktatói részről is ez tűnik a leginkább működő megoldásnak: rövidebb, de teljes műveket érdemes feladni. Úgy tűnik, alapvetően két irányból kell megközelíteni a kérdést: mennyit bírnak elolvasni a hallgatók, illetve mi az a mennyiség, amivel másfél óra alatt értelmes munkát lehet végezni. Előadásoknál többé-kevésbé működik az a gyakorlat, hogy feladják a teljes könyveket, és ezekből

órákon a fontosabb, hasznosabb, érdekesebb részeket kiemelve tárgyalják. Szemináriumoknál viszont nehezebb meghatározni az optimális terhelést, annyira különböző helyekről érkeznek a diákok, ezért talán érdemesebb a második szempontot előtérbe helyezni. Igazán értő olvasatot akkor tudunk kialakítani, ha végigolvasunk egy-egy művet, ez az egybehangzó vélemény. Ennek alapvetően két módja van: vagy prózaolvasó szemináriumokat kell tartani, ahol egy hosszú és összetett regényt elemzünk egész félévben, vagy lírát és kisepikát kell olvasni, mivel azoknak a feldolgozása könnyebben belefér az órába. Azonban a kortárs irodalom alapvetően regény- és narratívaközpontú, tehát hiába praktikusabb rövidebb műveket olvasni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a regényeket sem. Ráadásul az az összefüggésrendszer, szimbolika, poétikai eszköztár, ami egy regényben megjelenhet, szemelvényekből vagy rövidebb munkákból gyakran nem megismerhető; „a hosszabb szövegek tudnak valamit, amit a rövidebbek nem.” A szemináriumokon való regényolvasás megvalósíthatóságára megoldás lehet, hogy problémaközpontú kutatást végezve csak az odaillő elemekkel foglalkozzunk, hogy az órán olyan könyvekből dolgozzunk fel részleteket, amelyeket a hallgatók előbb végigolvastak, vagy az, hogy olyan szemináriumok legyenek, ahol valóban csak egy műre, annak kontextusára figyelünk. ■

13


Meglátni önmagunk sötét oldalát Szabó T. Anna költőnővel a Törésteszt bemutatójának alkalmából beszélgettünk. A József Attila-díjas szerző a szex közbeni újraszületésről, nagyanyja testéről, írói példaképekről, és mindennapi hazugságokról is vallott. Az interjút készítette: Antal Anna Október 15-én volt új novelláskötetének bemutatója. Erős, indulatokkal teli és nőközpontú írásokat tartalmaz a kötet. Hogyan érkeztek el Önhöz ezek a történetek? Kamaszkorom óta írok novellákat, bár kevesebbet, mint verset. A kötetben szereplő legrégebbi novellát húsz-huszonegy évesen írtam, a legfrissebbet hetekkel ezelőtt, de a fő téma keveset változott. A családon belüli hatalmi helyzetek érdekelnek, a testhez való viszony, a harag és a fájdalom. Amit az örömről tudok, azt elmondtam a gyermekverseimben, a színdarabokban, a felnőtt-versekben. A történetek forrása nagyon különböző: gesztusokat látok, arcokat és szavakat álmodok, vagy történeteket találok ki. Az előbbire mondok egy példát: a múltkor egy gyorsétteremben az egyik dolgozóhoz, egy finom arcú, síró lányhoz odament egy kolléganője, fojtott agresszióval megsimogatta a vállát – olyan mozdulat volt, mintha valaki dühösen törölne lyukat egy párás ablakon –, s azt mondta neki: „Inkább most menj haza”. Dermedten figyeltem, ahogy a lány visszanyeli a sírást és visszaáll kiszolgálni. Ha színész lennék, könnyen felhasználhatnám ezt a mozdulatot a karakterformálásnál, így viszont addig hordozom majd magammal a helyzetből sugárzó nyers érzelmeket, amíg ki nem alakul belőlük egy történet. Mindig meghitt viszonyban volt a saját nőiségével? Milyen jó szó ez a meghitt … Az a kérdés, hogy mivel hitegetjük magunkat, mit hiszünk el a testnek. Mit várunk tőle, mire akarjuk használni. Az én testem például – az eszemtől egészen függetlenül – anya akart lenni, és addig nem nyugodott, amíg végül az nem lett. Az anyaság jó pillanataira tényleg nyugodtan mondhatom, hogy meghitt, mert a vakhit

14

és az öröklét boldogsága sugározza át, de egyébként a test öröme mindig a fájdalommal határos. Belepusztulunk lassan, magunkba roskadunk, mint a lobogó tűz. Volt-e olyan történés az életében, amely nagy ráismerés, fordulat volt ebben a viszonyban? Minden pillanat az. Kulcsszavakban néhány: a kiújuló var az ötéves térden, a sebhely maradandósága; fulladozó lihegés a nagy futáskor tornaórán; az első menstruáció iszonyú görcsei; megsemmisülés és újjászületés a szexben; a haldokló nagymamám és nagynéném teste; a szülőágy és a szégyentelenség; műtétek, esések, ölelés. Kik a példaképei? Kosztolányi és az ő Pacsirtája. Harmos Ilona és az önéletrajza. Szabó Magda és az Ókút. Sylvia Plath és az ő vad versei. Susan Sontag és a naplója. A gyászkönyvek. Jékely Zoltán prózája. Polcz Alaine, Anna Politovszkaja. A nagymamám. Az anyám, aki leírta nekem az életét. Az összes olyan bátor nő, aki nem hallgat, és nem engedi, hogy megtörjék. Az új novelláskötetet egyfajta kitárulkozás. Milyen értelemben? Indulati értelemben. Soha nem tagadtam el a sötétséget, de igyekeztem ellene mondani. Itt most azonosultam vele, megpróbálom megérteni és világot gyújtani benne. Férfi és nő közötti hatalmi viszonyról való beszéd mindig politikai tett. Ön mit gondol a politika és a költészet viszonyáról? A kilencvenes években még azt hittem, lehet csak a szakmával törődni. Diktatúrában nőttem fel Romániában, volt módom megutálni a külső kívánalmakat, a hazug ideológiát. Soha nem hittem, hogy valaha politikai verseket fogok írni, a Kerített tér című könyvem viszont már a címével is beletalált, pedig nem szánom manifesztónak.


Szabó T. Anna: Élő és lélegző egész Fotó: Czimbal Gyula

Mi a nők felelőssége a nemek közti hatalmi viszonyokban? A gyermekeink jövője múlik azon, hogy hazudunk-e a magunk pillanatnyi kényelméért. Vannak megoldási javaslatok a novelláiban? Az indulatok mellett akad némi remény? Helyzeteket mutatok, nem megoldásokat. Mi jelent reményt? Az, hogy az áldozat végre megöli az agresszort, de beleőrül? Vagy hogy egy férfi belenyugszik, hogy az anyja reménytelenül öreg? Vagy hogy valaki végre elválik? Jó, vannak írások a házasságok rendbehozataláról is, ahol a töréstesztben senki sem hal meg, a szeretet légzsákja megvéd, mindössze zúzódásokat hagy a testen és a lelken. Ha azt kérdezné, hiszek-e a szeretetben – komoly, fájdalmas, nem számonkérő hangsúllyal, teszem hozzá – akkor azt mondanám, hogy végül semmi másunk nem marad, csak az. Mit jelent az ön számára a női bátorság? Azt, hogy előbb megvizsgálunk, aztán megértünk, aztán ellátjuk a sebet, s csak aztán ölelünk. Nem használjuk eszközként a testünket, nem homályosítja el a szemünket a szerelem, leszámolunk a saját hiúságunkkal és mohóságunkkal. Mihez kell a legnagyobb bátorság nőként, férfiként, emberként? Önmagunk sötét oldalát meglátni: igazi bátorság. Nem belenyugodni: még nagyobb. Férfi és nő közötti hatalmi viszonyról sokat elárul egy politikai érában, hogy milyen a hatalom által elfogadott, legitimált női siker. Ön szerint ez Magyarországon milyen nőideált jelent manapság? Az uralkodó ideológia a mártír anya mítosza. A klasszikus nőnapi virágcsokrot az erősebb adja a gyengébbnek. Virágot a virágnak. De aki virág – vagyis a szépségével, törékenységével, odaadásával hódít – az el is hervadhat. Azt deflorálják, letépik, azt csinálnak vele, amit akarnak. Gyöngének lenni nem siker.

Ahol női traumák vannak egy kapcsolatban, ott lehet egészséges, teljes férfiasság? Lényeglátó kérdés. Magában hordja a választ. A vadmacsó a férfiasság paródiája. A csicsabarbi a nőiességé. Nemcsak a magunk, hanem egymás karikatúrái leszünk, ha a másiktól várjuk a megváltást. Az új kötetében mintha minden a szabadságról szólna … Szabadnak érzi magát? Most már igen. De ez nem magányos küzdelem, hanem egy család munkája. Milyen új dolgokat tanult magáról a kötetben lévő novellák megírása során? Magammal akartam szembenézni, de nem magamról akartam tanulni, hanem az indulataimról. Azt tanultam meg, hogy a harag gyógyítani is tud. Hogy a rövid novella is lehet erős. Hogy a szexről lehet írni, csak nehéz. Hogy meg tudom lepni magamat. Hogy versben és prózában ugyanazt mondom, csak más eszközökkel. Ki vagy kik hatottak Önre leginkább ennek a munkának a során? A Nyugat szerzői. A hangok a villamoson. Újságcikkek. Kortársak. Azok, akikre haragszom. Azok, akiket szeretek. Mire a legbüszkébb a kötettel kapcsolatban? Hogy több mint húsz év után végre összeállt a szilánkjaiból egy élő és lélegző egész. Minek örülne a legjobban, ha a kötet milyen hatást váltana ki az olvasóiban? Ha megbeszélnék a saját titkaikat és hazugságaikat. És egy kicsit feladnának a hiúságukból. ■

15


Borsodi végeken A tavaszi Bölcsész Napok alatt összegyűlt adományokból 18 prügyi kisdiák vett részt egy egynapos budapesti kiránduláson. Tanáraik és iskolájuk igazgatója egy nagyon kedves gesztussal viszonozta a felejthetetlen napot, így meghívást kaptunk a prügyi általános iskola sportnapjára.

Így történt, hogy szeptember 30-án Balatoni Ádi, Eszterhai Marci, Frikker Lúcia, Mayer Kata, és jómagam ellátogattunk Prügyre, ahol egész napot tölthettünk a Prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola tanulóival és pedagógusaival. A reggeli órákban érkeztünk ebbe a picinyke borsodi faluba. A gyerekek már az iskola előtt vártak ránk. Az a tizennyolc tanuló pedig, aki Budapesten járt, személyre szabott ajándékkal készült nekünk. A vendégszobában – ahol kávéval, csokoládéval és süteménnyel fogadtak – faggatni kezdtük az iskola igazgatóját, Tiszlavicz Csabát. Elmondta, hogy 240 tanulójuk van, közülük körülbelül 200 roma származású, s rengeteg a halmozottan hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű gyermek. Szívesen folytattuk volna még a beszélgetést, de mennünk kellett a sportnapra. A gyerekek egy közel hat kilométeres akadályversenyen vettek részt ezen a napon, melyre mi is elkísértük őket. Az állomásokon színes programok során, naprendszerünkben bolyonghattunk. A feladatokat nemcsak a nebulók, mi is kipróbálhattuk, így például zsákban futottunk, amerikai focilabdával dobtunk célba. A túra végeztével ebéddel leptek meg bennünket, ezután az iskola tanárai körbevezettek az épületben, amely hat éve lett teljes körűen felújítva. Nemcsak a tantermek, a többi helyiség is gyönyörűen berendezett, digitális eszközökkel felszerelt. Külön termük van a fejlesztő órákhoz, és van terem a fogyatékossággal élő diákok számára is. A folyosókat és a tantermeket járva mindannyiunknak feltűnt valami. Nem túlzás: szeretet sugárzott mindenhonnan – ennek kézzelfogható jelei is voltak. Motivációs, kézzel készített plakátok, figurák

16

Fotó: elte btk hök

Ilku Dorottya

és egyéb dolgok lógtak mindenhonnan, hogy így ösztönözzék a gyerekeket arra, hogy soha ne adják fel… A nap végén tartott búcsúztatónkon az iskola igazgatója meghatottan köszönte meg a tanári kar előtt, hogy tizennyolc gyermeknek felejthetetlen élményt nyújtott az egyetemünk. Jó volt látni, hogy egy egyszerű gesztus milyen hatással tud lenni ezekre a gyerekekre és tanáraikra is. Ők nemcsak tanítanak, hanem az életre is nevelik gyerekeiket, s megtesznek mindent azért, hogy minél többet mutassanak meg nekik a világból, esélyt adva a továbblépésre. Például egy volt tanítványuk tíz évvel ezelőtt egy közmunkaprogram során került vissza az iskolába, ma pedig már túl van az érettségin, és az egri egyetemen tanul, hogy tanári diplomát szerezzen. Ha egy ilyen szegény, hátrányos közegből csak néhány embert sikerül hatalmas erőfeszítésekkel kiemelni, már az óriási eredmény, megéri akár egy élet munkáját is. A hazafelé tartó úton megfogalmazódott bennünk egy fontos gondolat. Szeretnénk ezentúl rendszeresen segíteni a prügyi iskola diákjainak, irányt és célt mutatva nekik, hogy lássák, igenis van kiút a rosszból. Éppen ezért meg szeretnénk erősíteni a két oktatási intézmény közötti kapcsolatot, jelenleg ezen dolgozunk. ■


Színházat! A mai magyar színházi világbanérdekes jelenség az Újszínház. Kicsit járjuk körül a témát az idei igazgatói pályázat ürügyén.

A Paulay Ede utca színházát két hosszabb távon működő színházi társulás tudta birtokba venni. Egy gyerekszínházi formáció a 70–80as években, majd az 1994ben alapított Új Színház. Ez utóbbit Székely Gábor és tanítványai hozták létre. A társulat a rá bízott négy év alatt ,,nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket”, s így leváltották a vezetést. A bukott remények főként anyagiakat jelentett. A város vezetése nem elégedett meg a színház gazdasági teljesítményével… Felmerül a kérdés, mennyire érdemes ma egy teátrumra, mint gazdasági üzletre gondolni és ilyenkor mi a helyzet a művészi eredményekkel? Hiszen az ott készült előadások, főként Székely előadásai, színházi tanulmányok tárgyává váltak. Az,,elbocsátó szép üzenet” mellett nem haszontalan a politikai játékokat is meglesni. Ezt követően vette át Márta István a színház vezetését. Ezen időszak alatt sikerült társulatot kovácsolni, stúdiószínpadot alakítani és izgalmas színházi alkotókat bemutatni –Alföldi Róbertre, Vidnyánszky Attilára vagy Jiří Menzelre gondolok. A színház sikeresen pozícionálta magát a főváros térképén. Ezt követően vette át az igazgatói széket – pályázattal! – Dörner György és Csurka István. Fő gondolataimat pedig innentől bontanám ki: mi a helyzet a magyar pályázati rendszerrel, s a dörneri irány szakmai oldalával? Két jelenséget szeretnék kijelölni kérdésem megvilágításához: először Dörner első pályázatát – nem foglalkozva a tüntetéshullámmal, ami követte –, majd a második pályázat eredményével. Olvasva Márta és Dörner anyagát, szembeszökő, hogy a két szöveg szakmai színvonala jelentősen eltér. Márta szövege közel

kétszáz oldalas, gazdaságilag, műszakilag, művészileg felépített anyag, Dörneré tizenkilenc oldal érzelmi esszé. (Legfőképp ideológiailag átitatott színházi ,,honfoglalás”, a színház nevét meg akarták változtatni Hátország Színházra). Ez a pályázat nyert. Tizenkét pályázat érkezett be idén, s minden pályázat mögé gondoljunk 3-4 embert, tehát kb. 40 ember akart más színházat, mint ami most van. Továbbá ehhez az is hozzátartozik, hogy a legtöbb pályázat – kiemelném Bodó Viktorét, Hargitai Ivánét –, a Dörner által szabott színházi irányon gondolkodott el, s vetett fel egy fontos kérdést: a magyar dráma helyzetét. Dörner vállaltan magyar drámákkal hozott létre színházat. A mostani jelentkezők a magyar dráma helyzetét kívánták átgondolni. Egy önálló elemzés részét képezhetné, hogy a különféle pályázatok milyen drámai anyaghoz nyúlnak, Dörnerfőképp erősen klasszikus vagy a szocializmus alatt elhallgatott írok műveit, keresztény tematikát vett elő; Bodó pedig az elmúlt 50-60 év drámatermését vette alapul.Álnaiv kérdés: számított-e valaha a szakmaiság, egyáltalán beszélhetünk-e szakmaiságról? Javaslom Schilling Árpád rendező, színházcsináló publicisztikáit. A második esemény mögött pedig lássuk azt is, hogy a magyar dráma kérdése végre megint előkerült Ennek a kérdésnek lett egy indíttatása, hogy mutassuk meg mind a tizenkét pályázatot, s kezdeményezzünk róla szakmai vitát. Egyelőre ezen újság hasábjain szeretném indítványozni, hogy ezt a vitát kezdjük meg az elte-n, és szervezzük meg, hogy ezen színházi alkotók üljenek le nálunk egy asztalhoz! ■

19

Dörnert sokan nem szeretik, mégis marad Fotó: Montázs Magazin

Kalmár Balázs


Vészjósló üresség és csend? A hónap elején tartották Bán Zsófia új kötetének, a Turul és dínónak a bemutatóját a Budapest Music Centerben (BMC). A szerző új kötete esszégyűjtemény, amely valódi szembenézésre sarkall minket.

Vannak állandó problémáink, és vannak olyanok is, amikre azonnal megoldást kellene találnunk. Az ilyen helyzetekben csodálkozik rá az emberiség újra és újra, hogy sosem tanulunk a történelemből, hogy a múlt hibáit sok esetben nem tudjuk helyesen értelmezni, vagy hogy csak tanácstalanul állunk a rossz döntések felett, s a fejünket fogva azon bosszankodunk, hogy mégis mit kellene tennünk. Hiszen hiába látjuk, hogy mit hibáztak el elődeink, az, hogy mi hogyan tehetnénk jobbá működésünket, továbbra is rejtély marad. Bán Zsófia író, irodalomtörténész legújabb es�szégyűjteményében, a Turul és dínóban két fő kérdést fejteget: a kulturális emlékezet fontosságát, s a szimbólumok társadalomösszetartó szerepét. Ezeken keresztül igyekszik választ adni korunk problémáira, amelyek elsősorban abban gyökereznek, hogy valami mindig hiányzik. Mondjuk az amerikaiak esetében hiány volt abban, hogy milyen ősi szimbólumokhoz kapcsolják társadalmukat. Mivel az európaitól el akartak szakadni, kellett találniuk valamit, ami egyetemes és kellőképp misztifikálható – megtalálták a dínót, mint ősi élőlényt, amely semmi maihoz nem fogható, de korábbi létezése tudományosan bizonyított. Így hatalmi szimbólumukká válhatott, s az építészettől kezdve a filmiparig mindenhova becsempészték. Bán Zsófia ezt a dínómániát állítja párhuzamba a magyarok turuljával. Tehát tartozni akarunk valahová vagy valamihez, még ha csak kitaláció, vagy éppen elérhetetlen a példaként felhozott szimbólum. De megoldódik vajon ezzel az a probléma, hogy valami nincs rendben? Hogy világunk megismerhetetlen és bizonytalan, vagy ahogy Freudot idézi: „unheimlich” – azaz kettős természetű: ismerős, mégis idegen?

18

Fotó: Dirk Skiba

Legény Zsófia

Az ilyen hiányproblémákra hívja fel a figyelmet, amikor Nádas Péter Párhuzamos történetek című gigantikus, szándékosan befejezetlen regényére, William Kentridge „akkor se hihetem, ha látom” jellegű képzőművészeti alkotásaira utal, vagy épp Keats kidolgozatlan „negatív képesség” fogalmáról beszél, amely annyit tesz, hogy az ember „képes megmaradni a bizonytalanságok közepette titkok, kétségek közt anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények és a ráció után.” A művészet jelentőségét tehát abban látja – Georges Didi-Hubermant idézve –, hogy általa szembe tudunk nézni a valósággal. Ez a „megváltás esztétikája”, amikor a „tudás iránti bátorság a cselekvés forrásává válik. A becsület akkor válik megmenthetővé, ha szembesülve a legros�szabbal, a tehetetlenség és bénultság – ha mégoly


kétségbeesetten is – ellenállássá válik.” Vagyis ez Perseus pajzsa, amelyben a szörny, Medusa tükörképét láthatjuk. Ártani nem tud nekünk, de mi lehetőséget kapunk a feltérképezésére, legyőzésére. És ezen a ponton érkezünk el a műben a világot fenekestül felforgató történéshez, a holokauszthoz. Kétségkívül a tanulmánykötet egyik központi gondolata az, hogy a holokauszttal való szembenézés lenne a kor emberének azon problémája, amelyet a cikk elején „állandó problémaként” definiáltam. Az emberek nem értik, hogy hogyan történhetett meg ilyesmi, s még mindig folyamatban van az egész tragédia feldolgozása, jórészt az előkerült fotók és filmek segítésével. Ennek a feldolgozásnak egyik módszere a provokáció, amire példaként hozza Lee Miller fotográfusnő, haditudósító fotóját, mely 1945 májusában készült. A képen maga Miller látható, amint Hitler kádjában ül meztelenül. A kép jelentőségét Bán egy találó freudi idézettel magyarázza. Azaz, amit látunk, az egyfajta szembenézés a Medusával. A tisztálkodás aktusa utal a krematóriumokra, a fürdőszoba intimitása a haláltáborokban megsemmisített magánszféra ellentéteként jelenik meg. Ezzel a radikális szimbólumokkal dúsított megoldással hozza kapcsolatba Nemes Jeles László Saul fia című filmjét, amelynek jelentősége szintén abban rejlik, hogy nem a holokauszt történelmi tapasztalatával, hanem magával a traumával néz farkasszemet. A kérdés már csak az, hogy belülről megmondható-e, hogy mivel nézünk szembe, vagy inkább feldolgozhatatlan traumaként látjuk-e az eseményeket, amelyen belül csak „vészjósló üresség és csend van.” Saul, a film hőse szemtől szemben áll a szörnyeteggel, a halállal, de ami a feszültséget okozza, s amiről Bán Zsófia is említést tesz, az valójában az, hogy Saul gyakorlatilag már nem él. Csupán mint organizmus működik. A néző nem

tud kivel azonosulni. Bár szerintem pont itt kapcsolódik be a filmbe a kulturális emlékezet jelentősége a vallás kapcsán, hiszen Saul korábban nem élte meg a zsidóságát, de pont azért, hogy értelmet adjon a „organizmusként való működésének”, azaz hogy emberinek érezze a létezését, ragaszkodik a „fia” vallásos eltemetéséhez, azaz pont ebben nyer értelmet mindaz, amit eddig Bán is elemzett. Saul alkalmazza a Keats-féle negatív képességét, s nem kapkod a ráció után, nem keres értelmet a cselekvésében, hanem igyekszik embernek maradni, saját lehetőségeit háttérbe szorítja egy cél érdekében, mindezzel szembenézve a freudi rémisztővel. Tehát úgy gondolom, hogy Saul helyzetéhez való hozzáállása teljesen megfelel Didi-Hubermant „becsület megmentése” módszerének. S akkor eljutottunk saját korunk fő kérdéséhez, amely köré Bán Zsófia esszéi rendeződnek, s aminek ismertetéséhez keretszerűen beszúr két személyes hangvételű szöveget a kötet elejére és végére. Ez az ellentéteket szülő és megoldásra váró helyzet a migráció, ennek kérdésében Bán a baloldali álláspontot képviseli. A kötet írójával ellenben, én nem szeretném semelyik politikai irányzat elképzeléseit képviselni, így inkább a kötet önálló értelmezésére buzdítok mindenkit. Összefoglalásképp úgy gondolom, hogy egy rendkívül érdekfeszítő, aktuális kérdéseket boncolgató kötetet kaptunk Bán Zsófiától, akinek a stílusa több mint élvezetes. Azonban politikailag elfogultnak, s az eltérő lehetőségeket kizárónak éreztem a gyűjtemény kortárs kérdésekre vonatkozó részét. Ízlések és pofonok, de egy ehhez hasonló tudományos munka esetében magam részéről jobban szeretem az elfogulatlan fogalmazásmódot. ■ (Magvető Kiadó, 2016, 280 oldal)

19


#ezamunkám Bemutatkozik Sághy Andrea Sáhy Andrea sok éve dolgozik már a Telekom cégnél, így tanúja volt számtalan magasságnak és mélységnek. Andreának a Telekom az első munkahelye, így különösen érdekes bepillantani abba az izgalmas és kalandos utazásba, amelyen az évek során részt vett a cégnél.

„Jó volt átélni, ahogyan a Telekom az elmúlt években üzlet- és cégkultúra tekintetében is messzemenően meghaladta a magyar multikat”- vallja Sághy Andrea, a cég humánstratégia-igazgatója. „Inspiráló, hogy innovációinkkal mindig az élen járunk, a digitális jövőt formáljuk, például az oktatás területén, a társadalmi felelősségvállalás jegyében. Számomra ezt is jelenti a távolságok áthidalása” – teszi hozzá. Munkatársait rendkívül tehetségesnek és hozzáértőnek tartja, közülük többekkel jó barátságot ápol. „Számos olyan volt kollégám is van, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, noha már nem dolgoznak a Telekomnál” – fűzi hozzá. Andrea hét éves korától, több évtizeden keresztül kosárlabdázott, így nem csoda, hogy a csapatmunka,

20

az egymásra figyelés és a jó hangulat számára alapértékek. Azt szeretné, ha minden kollégája fontosnak és értékesnek érezné magát: munkájában ennek megvalósítását érzi a legnagyobb kihívásnak. Biztos benne, hogy következetességgel, nyílt és őszinte kommunikációval, valamint az egymásba vetett bizalommal még eredményesebbek lehetünk, s ezeket az értékeket szem előtt tartva a napi munka is megkönnyíthető. A Telekomnál eltöltött idő legnagyobb tanulsága számára az volt, hogy egy folyamatosan változó közegben hogyan lehet nyitottnak maradni, megtanulni élni a lehetőségekkel és folyamatosan fejlődni. (X) ■


Átlátszó emberek, szürke vonatok

Filmkritka

Hollywood szereti a sikerkönyveket, hiszen meg tudja lovagolni a hírnevüket. De van, hogy a legjobb lovast is ledobja a ló. Jene Boglárka Manapság a thrillerek hajlamosak elfelejteni, hogy thrillerek. Hátat fordítanak a zsáner alapjainak, hogy elmerülhessenek a párkapcsolatok és emberi lelkek ábrázolásában. Kissé sarkítva, de így született meg a domestic noir, amely napjaikban egyre népszerűbb. Paula Hawkins regénye, A lány a vonaton a műfaj egyik legsikeresebb képviselője.

„Így született meg a domesitic noir, ami napjainkban egyre népszerűbb” Súlyos témákat feszeget: alkoholizmus, széteső házasságok, felboruló családmodell, párkapcsolaton belüli erőszak, gyilkossághoz vezető indulatok. Az írónő ügyesen lavíroz a témák közt, kicsit ebből, kicsit abból, s az eredmény egy kisvárosi társadalom átfogó, de nem túl mély kritikája. Hogy is van a mondás? Aki sokat markol... Bestsellerekhez óvatosan nyúl az ember. Kétkedve kezdtem olvasni a könyvet, de a történet a kisebb-nagyobb hibák ellenére is lebilincselő volt, talán a precízen felépített atmoszféra miatt. Kifejezetten jó élménnyel gazdagított a könyv. Aztán jött a színes-szagos-szörnyeteg, Hollywood, amely rátette mancsát, s a lelket is kisterilizálta belőle, majd megfürdött a kiábrándult rajongók könnyeiben. Na jó, ezt túldramatizáltam. Tate Taylor filmadaptációja nézhető, de közel nem olyan magával ragadó, mint a regény. A cselekményt szinte módosítások nélkül emelték át a regényből, az azonos hangulatot viszont nem sikerült megteremteni. Ez önmagában még nem

lenne akkora probléma, de az atmoszféra hiánya kiemeli a történetben itt-ott felbukkanó lyukakat, s nincs semmi, ami kompenzáljon. Az operatőri munka szépít a helyzeten, érdekesen játszik a premier plánokkal, de ez sajnos nem vonja el az ember figyelmét az unalmas, lebutított jelenetekről. Térjünk vissza a regényt átszövő társadalomkritikához: jellemhibák, szenvedélybetegségek, hűtlenség, erőszak. Úgy tűnik, a film alkotóinak nem tűnt fel, hogy aranybányába nyúltak. Valahogy sikerült minden súlyos téma felett elsiklaniuk. Egyedül a főszereplő, Rachel alkoholgondja került fókuszba, de valahogy annak sem sikerült valódi mélységet adni. Emily Blunt igyekezett életet leheli a karakterbe, de így sem volt túl hiteles, egy rajta némileg kívülálló ok miatt: túl szép. Egyszerűen túl jó nő ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ő egy ápolatlan, túlsúlyos, depresszióra hajlamos alkoholfüggő. A többi színész játékán is érezhető volt az erőfeszítés, de a forgatókönyv hibái miatt végül üres és ellenszenves figurák kerültek a vászonra. Senki nem került közel a nézőhöz, pedig éppen ez volt a könyv egyik erőssége. Hawkins folyamatosan játszott a karakterek önismerete és a körülöttük élő emberek ítélete közti különbségekkel. Aki első személybe került, egyből szimpatikussá vált. Vajon miért? A lány a vonaton egy közepes film, önálló moziként egyszer nézhető, de akár ki is hagyható. Adaptációként elég csúnyát bukott. Ezért ha mindkét változat érdekel, inkább a könyvvel kezd, ott szebben épül fel a történet. A film nem igazán igényli a szélesvásznat, érdemesebb várni pár hetet, s megnézni online – bár tudjuk, a jó bölcsész nem kalózkodik. Arr. ■

21


Vámpírfog és cicafarok Az 1800-as évektől az ezredfordulóig a Mindenszentek ünnepe Magyarországon egyenlő volt a gyertyagyújtással, koszorúfektetéssel, csendes főhajtásokkal és nosztalgikus szomorúsággal. Bár a hagyományt nem hagyta el a magyar családok legtöbbje, ezzel párhuzamosan megjelent – és megszilárduló félben van – egy újfajta tradíció: a halloween. Értsd jól: party ezerrel extrém ruhákban. Tóth Melitta Az őrület október utolsó napján történik. Mindenki művérrel, állig lógó gumiprotkóval nyomja zombiüzemmódban valami szórakozóhelyen. Azt, hogy mitől menő ez a buliszett, s hogy miért szexi egy vámpírlány, mindenki maga ítélje meg. Mi most utánajártunk annak, milyen halottak napi megemlékezések vannak a világban, hogyan változtatta meg pár ország szokásait a trend. Eredet A halloween egy ősi kelta hagyomány, amit eredetileg elsősorban az angolszász területeken tartottak meg, de később a globalizációnak, multikulturalizmusnak és a hihetetlen mértékű trendkövetési mániának köszönhetően gyakorlatilag az egész világon elterjedt. Az elnevezés szent embert jelent. Mexikó A mexikói halottak napja valamivel bizarrabb történet, mint a nálunk megszokott rituálék, hiszen itt nem csak megemlékeznek a halottakról, hanem meg is ajándékozzák őket. A gyerekeknek általában játékokat, a felnőtteknek alkoholt tesznek a sírjára, főként tequilát. A hiedelmük szerint a virágok csupán arra szolgálnak, hogy a sírhoz csalogassák a halott szellemeket. Ilyenkor az asztalnál a halott családtagnak is megterítenek, s kizárólag róla mesélnek anekdotákat. Ebben az országban is elterjedt a beöltözős halloweeni hagyomány: a gyerekek halálhoz

22

köthető jelmezeket vesznek magukra, s a környékbeli házakat járva csokikat, egyéb édességeket kuncsorognak. Szicília Úgy fest, az itteni felnőttek egész másképp gondolkodnak. Nem a halottakat, hanem az élőket ajándékozzák meg: menetrend szerint meglepik gyermekeiket úgy, mintha a Mikulás napja lenne. Kína Kínában nyár végén van halottak napja. Korábban hatalmas rituális jelentőséggel bírt ez az esemény: ekkor jutott idő a sírok rendberakására, közös időtöltésre, hagyomány szerinti táncok eljárására. Ez ma már veszített erejéből, jelentőségéből, többnyire egy szünidei esemény csupán. Kínában egyébként a temetéseken a halott van a középpontban. A hozzátartozók elsődleges célja, hogy ne lássa az elhunyt a szomorúságukat, hiszen az megnehezítené a távozását, éppen ezért tapsolnak és nevetnek a temetéseken. Spanyolország Ott, Hispániában minden évben megtartják a Don Juan Tenorio című színdarabot. Egyelőre zombik nélkül. Csehország Prágában valami egészen fura dolog zajlott az elmúlt években. Az európai kultúrában megszokott könnyekkel és fájdalommal teli életbúcsúztatás


Fotó: Flickr Commons

Afrika Afrikában a halottak napja nagy tabu. Elsősorban a fehér emberekhez és a nyugati kultúrához kötik az ünnepet. Mivel a kontinensen még él a boszorkányüldözés hagyománya, így célszerű elkerülni, hogy valaki beöltözzön: könnyen megkergethetik ugyanis.

helyett egy latin-amerikai szokást hoztak be, a dia de los muertos-t, tehát a Koponya ünnepét avagy a Cukorkoponyák éjszakáját. Eszerint amikor a halottak visszatérnek, otthonosnak kell lennie a temetőknek, ezt úgy értik, hogy papírmasék, cukorkák és virágok várják őket – természetesen a prágai temetőkben nem uralkodott el ez a fesztiválhangulat, inkább csak a belváros tanúskodik arról, hogy a megemlékezés felkapott lett a cseh fővárosban. Amerika Amerikában nyilvánvalóan nagy népszerűsége van a beöltözős buliknak és a kopogtatós csoki koldulásnak. Itt egy kicsit tovább gondolták a dolgot… maga az ünnep az Egyesült Államok lakosságának több mint 80%-át mozgatja meg. Észak-Amerikában olyan kiemelt eseménnyé vált az ünnep, hogy a szülők már féltik kiengedni a gyerekeiket, hiszen az utcán rengeteg az autó és az ismeretlen járókelő, illetve ittas emberek. Továbbá tartanak attól is, hogyha a gyerekük olyan ajtónál kopogtat, ahol nem látják szívesen, mérgezett cukorkát fog kapni – bár ennek a félelemnek egyelőre nincs valós alapja. Ausztrália Bár az Egyesült Államokhoz képest még gyerekcipőben jár a halloweenezés, azért minden évben szépen hozza be a lemaradást Sydney és Melbourne városa is.

Japán Japánban egész egyszerűen odavannak a halloweenért, hiszen ekkor lehet jókat enni, furcsán öltözködni. Utóbbinak a lehetőségét ki is használják jócskán. Nem csupán a konvencionális zombi–vámpír–denevér jelmezt láthatjuk a fiatalokon, hanem egészen elképesztő ruhacsodákat is. Közel- Kelet Bár halloween ott nincs, de van egy ünnep, ami szinte megfeleltethető neki. Ez a Grange’an, és a hasonlóság abban rejlik, hogy itt is járják a gyerekek a házakat, csoki, dió, mandula reményében, és itt is beöltöznek – csak éppen hagyományos viseletbe. A horrornak pedig semmi köze a megemlékezéshez. Filmipar a félelemért Természetesen a filmkészítők agyát is elborította a globalizációval azonos mértékben – gyorsan – terjedő halloween láz. A legjobb halloween-horrorként emlegetett filmek egyike az 1986-os Trick or Treat, ami az ominózus éjszakához fűződő legendákat eleveníti meg, például annak az öregúrnak a szenvedését, aki nem adott cukrot a gyerekeknek. A másik híres film, John Carpenter 1989-es munkája, a Halloween – A rémület éjszakája egy sorozatgyilkos történetét öblögeti át az október végén sírjukból kikelő szellemekkel. De nem csak zombis, ultradarabolós, véres horrort gyártott a filmipar: a családok szórakoztatásáért felelős vígjátékokat is bele tudták tenni ebbe a keretbe. Lásd erre például a Zakkant Halloween című tini-filmet. ■

23


Szépirodalom

Versrovat Az ismerős ismeretlen

Százak között az ismeretlen, mint forróság démona: elfeküdve orcák szélein, vörösborát széthordja. Elmét bőszen forgat és csavar, hogy az a pislogó száj lágy kéjjel húzza fel bőrét hiúnak repedt homlokán. S lecsordogál a nyakig, miközben a múlt bátor szava egyszerre elcsuklik; elnyomja az ismeretlen zaja. … Majd felkel a tekintet elnyújtózva a szekundumon, fonja a szív az értelem szálait. Én szemem hunyom. Mintha a szó magától kibújna félelmeim mögül, mintha legszerencsésebb lennék a szerencsések közül... Mondani akarom, bár mondhatnám, bár szólhatnék róla, hogy olyat látok benned, mit még soha nem hittem volna. Hozzám szól a szád, és kinyílik párából olvadt szemem, szavak lógnak szanaszét, mik kezedet fogják helyettem. Most még velük táncolunk, de minden holnap közelebb visz, egyre csak beljebb és beljebb a legbelsőbb rétegekig. Számítok rád, mint pusztító tél az éltető tavaszra, de ne félj semmitől, ha fázol, sál leszek a nyakadra, ha zuhog az eső, esernyőd leszek kabátod zsebében, ha pihenni akarsz, kanapé leszek bizalmas elmédben. S ha meleg van, én leszek a hűvös medence kertedben, óvom bőröd, ha a Nap oly nagyravágyó és rendetlen. Ha árnyékra vágysz, rád hajló fa leszek üres tisztáson, ha vihar van, az otthon leszek, mi dühös szelet gátol … Mondani akarom, bár mondhatnám, bár szólhatnék róla, hogy itt élsz bennem régen, és nem is szabadulsz azóta.

Fotó: Pesti Bölcsész Újság

Szabó Marcell Szabó Marcell: 1996. október 20-án, Szabolcs megye szívében, Nyíregyházán született. Nagyon érdekli a versírás, illetve a novellaírás, így már lassan hét éve foglalkozik ezekkel, a közelmúltban pedig belefogott első kisregényének elkészítésébe. Elmondása szerint alapvetően az írás miatt kezdte tanulmányaimat idén az elte btk magyar szakán. Reméli, itt tanulva még sok-sok mindenben tud fejlődni.

24


27


28

Pesti Bölcsész Újság • 241. szám  

Ferdinandy György interjú, 1956 és a magyar film, Interjú Szabó T. Annával, Színházat, Versrovat, Részleteket vagy műveket olvassunk?

Pesti Bölcsész Újság • 241. szám  

Ferdinandy György interjú, 1956 és a magyar film, Interjú Szabó T. Annával, Színházat, Versrovat, Részleteket vagy műveket olvassunk?

Advertisement