Különkiadás 2015
Retroperspektíva Húsz évvel ezelőtt öten laktunk a Hádész XVIos számmal megjelölt bugyrának egyik kis zugában. Onnan ereszkedtünk le naponta koradélben, másnaposan, ahogy illik, végigsöprettünk a Klinikák utcáján, majd a Béke téren bésirültünk a Crocóba. Talponállóként fungált (nincs már), istenkísértéshez fogható kávét mértek, és a kiszolgálónő olykor magyarul köszönt nékünk. A nappal a tudományé volt. Jó időben a Dékánátusba jártunk megváltani a világot (nyári kert a Magyar Színház mellett, az sincs már), rossz idő esetén a Jókaiba (megszűnt), beleszerettem a pincérlányba, a harmadik deci után mindig megfogadtam, hogy miatta megtanulok románul (mire megtanultam, az a szerelem elmúlt). A délutáni szundit leginkább az Akadémiai Könyvtárban ejtettük meg, nem abajgatták a megfáradt egyetemistát. Jártunk egyetemre is, naná, én leginkább azért, mert a szakfolyóiratunk szerkesztőségében volt számítógép és internet, a bentlakásban rejtegetett írógépemen nem lehetett focizni, needforspeedezni, ugyi, hajh, kemény világot éltünk. Ha jól emlékszem, negyedév végére lett mobiltelefonom, embert próbáló idők, amikor egy találkozás kedvéért ki kellett menni a háromdébe. Ezért minden este, minden áldott este, télen, nyáron, esőben, hóban lementünk a Music
Pubba, ott duvadt, aki számított, az is, aki nem, örvénylett az embertömeg, és most borítsuk a jótékony feledés fátylát a hajnali négyig történtekre, akkora bulik voltak, hogy aki csak nézte, az is megtérgyepelt. „Így volt, igaz volt, mesélték” - ezt a poént egy KMDSZ-buliról írt Perspektíva-cikkben sütöttem el, mert ezt csináltuk, megírtuk az életünket, a Perspektíva palackpostaként is működött, nőzni lehetett vele, beleírtad a cikkbe, hogy mi a bajod a világgal, a világ persze baszott ránk, annyira voltunk objektívek, mint egy lányos apa a bálozó hajadon első éjféli kimaradásakor. Otthonossá laktuk be Kolozsvárt, még ha ehhez az is hozzátartozott, hogy hetente verekedtünk a románokkal, Funar-korszak, pirossárgakék kukák, nemzetiszínű padok, mi tartottuk Mátyásban a lelket, ő meg vigyázott ránk, ott meresztettük a szemünket a Főtéren tavasztól télig a fátyolba vetkőzött lányokra, és a „találkozunk a ló farkánál” üzenetben semmi pajzánt nem éreztünk. Egészen meghatódtam az emlékektől. És tudjátok, hogy mi a pokol? Hogy belegondoltam, ennek a szösszenetnek olyan olvasói is vannak, akik az első Perspektíva-cikkek idején még meg sem születtek. Ez a pokol. Öregszem. Demeter Szilárd Alapíto tag és szerkesztő
2
Perspektíva 20 éves
Kedves Perspi! Nemrégiben ünnepeltük a 15-ik születésnapodat, és most az elmúlt öt év távlatából írok Neked. Azt kell mondanom, hogy vagány volt az a két év, amikor az egyetem mellett én is az egyik szerkesztőd lehettem. Fogalmazhatnék úgy is, hogy te voltál nekem az „első”: az első lap, amiben az írásom megjelent, de ugyanakkor az első sajtótermék, amely révén megszületett az elhatározás bennem, hogy igenis a sajtóban szeretnék dolgozni. Neked köszönhetően tudtam meg, hogy mit is jelent a lapzárta, vagy éppen az „utcán heverő téma” felszedése. A mi időnkben, lassan hat éve bővültél 12 oldalasra, jelent meg Benned a Horizont irodalmi és kulturális melléklet, amit töredelmesen be kell valljak: sosem olvastam el. De te voltál az, akinek köszönhetően korábbi és jelenlegi munkahelyemen már nem volt ismeretlen számomra a weboldalak, portálok admin felületének „összevisszasága”, mivel én voltam, aki némi unszolásra, egy nagyon rövid gyorstalpaló után az akkori weblapodat hétről-hétre tartalommal töltöttem fel. Egykori szerkesztődként büszkeséggel tölt el, hogy látom, Te is „felnőttél”, megváltoztál, és igazodtál a jelen trendjeihez. Bevallom, egy
kicsit szkeptikusan tekintettem rád, amikor megláttam, hogy a szürke diákújságból színessé „vedlettél át”, de hamar megbarátkoztam az új formáddal, holott mindössze egyszer volt alkalmam fellapozni a ráncfelvarrás után Téged. Azt is látom, hogy jó kezekben vagy, és nem csak nyomtatott formában, hanem a világhálón is terjeszted a híreket, eseményeket. A Facebook oldaladon megjelenő fotók, beszámolók, linkek révén innen, Csíkszeredából is alkalmam van betekintést nyerni egy-egy szeletébe annak, hogy mi zajlik a jelenlegi kolozsvári egyetemisták körében. A huszadik születésnapod alkalmából azt tudom kívánni Neked, hogy mindig legyenek lelkes újságíró, vagy egyéb szakos egyetemisták, akik folyamatosan foglalkoznak, és megtöltenek tartalommal téged. És azt szeretném, hogy ezek az egyetemisták hozzám hasonlóan ne adják fel, és amennyiben a sajtóban akarnak tovább dolgozni, te egy megfelelő ugródeszka legyél számukra. Üdvözlettel, egykori szerkesztőd: Tamás Attila (aki most a Székelyhon hírportál szerkesztője) Tamás Attila szerkesztő (2008-2011)
Különkiadás 2015
3
Ahogy akarjátok! Nemsokára sötétedik, itt az ideje, hogy nekifogjak írni. Mint annak idején, nem is olyan régen, Perspi-szerkesztőként: lapzártakor. Mi lesz a vége? Fene tudja. Éppen úgy, mint annak idején, nem is olyan régen. Akaratlanul is előtörne belőlem a nosztalgia, fölösleges ellenállnom. Elsőéves voltam az újságíráson, a két létező diáklap mellé egy-két évfolyamtársam már kitalált egy harmadikot, aztán ez a harmadik két külön lappá vált, végül egyikből sem lett semmi. De legalább volt, amiből választanom. A Perspektíva mellett döntöttem, és ma is állítom, hogy ez volt a legjobb döntés. Egy koncertbeszámolóval kezdtem, aminek semmi köze nem volt sem Kolozsvárhoz, sem a diákélethez, mégis az akkor négyoldalas Perspiben három cikk jelent meg ugyanerről a szebeni Scorpions-koncertről. A pofám leszakadt, amikor megláttam. Később mégis ez segített hozzá a döntésemhez: ez mutatta meg, hogy ebbe a lapba szinte minden belefér, és ahova szinte minden belefér, ott nagy a mozgástér. Alig lettem csapattag, máris generációváltás következett. Néhány hónap után már egyike lettem a legvénebb aktív tagoknak, és jelentős csapatépítés indult. Nemsokára főszerkesztő lettem, és következett imádottátkozott két és fél év, amikor a 4 oldalt 8-ra, majd 12-re hizlaltuk, rovatosítottunk, létrehoztuk a Horizont összművészeti mellékletet, nyereményjátékot indítottunk és népszerűbbé tettük a lapot. Volt egy rövid idő, amikor 15 olyan kocsmában terjesztettük, ahol részben vagy egészben magyar volt a kiszolgálás! Az útvonalra ma is jól emlékszem: Bulgakov, Insomnia, Seasons, Zanzibár, Corvinus, High Life, Klausen, Krajczár, Matthias Café, Angyalok, Korona, Spritz, Downtown, Atmosphera, Under Construction. Ha jól tudom, legkevesebb hat ezek közül már nem létezik, egyiket nem is tudom hányszor nyitották újra új né-
ven vagy új helyen. A Bástya még korábban bezárt. És bentlakásokban, egyetemi karokon is terjesztettük. Sokszor le sem tettük a Perspektíva-adagot a szokásos helyre, már jöttek is érte. Bizonyisten, na! Amikor öt évvel ezelőtt ünnepeltük a 15-öt, Könczey Elemérhez irányítottak, mert ő a hőskor egyik oszlopos tagja, aki sokat tud segíteni. „Toborzó levelében” valami hasonlót írt egykori perspis társainak: „A merénylet, amit 15 évvel ezelőtt elindítottunk, sajtótörténetté vált”. Könczy szavai ma is gyakran eszembe jutnak, amikor a lapra gondolok. Fogalmunk sem volt, hogy mit műveltünk akkor, amikor bugyuta cikkeket írtunk, idióta elképzeléseket valósítottunk meg. Taknyunk-nyálunk egybefolyt reggel 6-kor a KMDSZ-irodában, és még el kellett menni a nyomdába, majd délben összehajtogatni és elszórni a lapot. Néha megkérdőjeleztük ennek az egésznek az értelmét. Igazunk volt, amikor kedvetlenül hagytuk volna az egészet a fenébe, de méginkább igazunk volt, amikor mégis elvégeztük a dolgunkat. Nem száz százalékosan, hanem csak úgy egyetemistásan. A magunk formájára szabtuk a lapot. A 15 éves bulin értettem meg, hogy éppen erről szólt és szól a mindenkori Perspektíva: az aktuális szerkesztői csapat egyéniségéről, és ennek az egyéniségnek az érvényre juttatásáról. Ettől függ, hogy éppen kevesebb vagy több bírálatot kap a diáklap. A korábbi Perspit azért szidták, mert tele volt komolytalansággal. A mi lapunkat azért szidták, mert kevés volt benne a vicc. Az utánunk következőt pedig azért, mert abban egyáltalán nem volt vicc. Aztán megint lett. Aztán meg nem tudom mi lett, mert elköltöztem Kolozsvárról, és egyszercsak színes lett a lap. Vagy két éve nem járt a kezemben Perspektíva, csak a neten „forgathattam”. Teljesen új arculat, a miénknél sokkal dizájnosabb weboldal, népes csapat. Ha nem a Perpsiről lenne
4
Perspektíva 20 éves
szó, talán megkockáztatnék egy olyan kijelentést, hogy felnőtt a lap. De fenéket! Sose engedjétek felnőni, csak alakítsátok olyanná, amilyenné ti szeretnétek! Sok sikert kívánok a csapatnak, hosszú életet a lapnak, elégedett vigyort az olvasóknak és jó szórakozást minden ünneplőnek! Kovács Hont Imre (honti) főszerkesztő (2008–2010)
Egy időtlen médiapillanat A Perspektíva (vagy Perspi, ahogy hajdanán szoktuk becézni) most lett kétharmad-annyi idős, mint jómagam amennyi vagyok. Én még kiskamasz voltam, és a Perspi már meghatározó szereplője a kolozsvári magyar diákéletnek... Azonban úgy veszem észre, hogy ez a két évtized alatt a KMDSZ „információs és véleménytükröző” lapja nem megöregedett, mint ahogyan én, hanem épp hogy „felfiatalodott”, tavasziassá zöldült, és hétről hétre, hónapról hónapra látta el a Város beton- és moráldzsungelében tájékozódást elősegítő, ó és új léttörténetbeszámolókkal, világmegélés-tapasztalatokkal a kolozsvári diákkocsmák törzsközösségét, a bentlakásokba néha-néha hazalátogató szemfüleseket (mert az én időmben is hiánycikk volt a lap...), a rögtönzött „kari sajtódobozok” türelmes leltározóit. Mert, ahogy ma is tapasztalható, az Újság akkoriban is mindig pont előtted fogyott el, mindig pontosan előtted emelték ki már-már rituális áhítattal felkeresett letéti kegyhelyeiről az utolsó példányokat.. És ha már emlékezni kell, hát vágjunk bele: annak idején, másodéves „filós” diáként Bán Attila meghívására kezdtem ellátogatni a Perspektíva gyűléseire, és hamar ráharaptam az ott zajló bohókás-komolykodó, igazi szerkesztőségi gyűléseket miniben modellező, vérkomoly, de ugyanakkor tudatosan játékos megbeszélések hangulatára, és függővé váltam ettől a sosem önazonos pszeudo-médiaintézménytől, amely egyszerre táplálkozott az önmagukat, önkifejezési metódusaikat akkorjában felfedező szerkesztő-diákok anarchisztikus lendületéből, és a mindenkori KMDSZ meg az általa képviselt etikai értékek iránti elkötelezettségéből.
Mindek közül a legnagyobb szeretettel az „origami-délutánokra” emlékszem, amikor a nyomdából frissen megérkezett, rizográffal sokszorosított, még kenyérmeleg újságokat kézzel összehajtogattuk, és közben közösen megvacsoráztunk az otthonról kapott kolbászbólszalonnából-zakuszkából, össsze-összekenve az óvatlan lappéldányokat. És ezalatt úgy éreztük, hogy ízes szellemi táplálékkal látjuk el Kolozsvár diákságát, és hajtogatás közben nevetgélve olvastuk fel egymásnak lapból a poénokat, vagy fedeztük fel újra a sajátjainkat, melyek Tóth Szabolcs – azóta híres humorista – fergeteges kacagásrohamokat kiváltó rajzkereteibe voltak belefoglalva. Laptűrögető szeánszaink fontos elemét képezte a „Nagy Öregekre”, az „Elődökre” való emlékezés, a vélük még mindig személyes kapcsolatban állók anekdotái, amelyeknek Einstein (Ferencz Csaba Levente) volt a kimeríthetetlen tárháza. És, öregedésem legbiztosabb jeleként már lassan arra sem emlékszem, hogy hány főszerkesztőm volt – ugye, Einstein mint „örökös tiszteletbeli főszerk.”, majd Bálint Ferenc (BéFé, aki szintén híres humorista), Molnár Zsolt (aki közülünk talán a legmesszebbre jutott), majd Vass Lehel, akit a Perspektíva-tördelőasztal mellől híres IT-vállalat alkalmazott. Munkatársam volt a már említett Bán Attilán (elismert filmrendező és operatőr) kívül még Borsos Lehel, aki azóta már többször „átúszta” planétánk óceánjait, Adorjáni Anna (a magyar kulturális élet meghatározó szereplője), és Farkas István, aki jelentős erdélyi médiaorgánumok (televízió, online média, nyomtatott lapok) szerkesztőségében tölt be
Különkiadás 2015 kulcspozíciókat – mindek közül vele kollaboráltam a legtöbbet a Perspektívás periódusunk zárulta után (és nem csak a média területén). Azt viszont még mindig érvényes, hogy mindanyiunkat szeretet tölt el, ha eszünkbe jut egy-egy emlékezetes szerkesztőségi történés, vagy találkozunk egymással – utcán, könyvbemutatókon vagy csak úgy, a kibertérben... Énnekem, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakának társult oktatójaként az a megtiszteltetés jutott, hogy hosszú évekig tanítványaim legyenek a Perspi éppen akkori szerkesz-
5
tői-főszerkesztői, és velük együtt fejlődve közelről – szinte magából a szerkesztőségből – szemlélhessem a lap újabb és újabb arculatait, tartalmának alakulását, a folyton változó, de az emlékezetben élő „örök-hajdanokhoz” mégis mindég hű Kolozsvár diákéletében betöltött szerepének egyre hangsúlyosabbá való artikulálódását. Perspektíva, Vivat, crescat, floreat! Péter Árpád szerkesztő (2008-2011)
Retrospektíva a közlei múltból A Perspektívának soha sem volt túl jó hírneve. Legalábbis amikor én is a szerkesztőség tagja voltam, 2008-tól 2011-ig, biztosan nem, pedig saját bevallásunk szerint sokat fejlesztettünk az újságon. Tanáraink többsége állandóan negatív jelzőkkel illette szegény lapot, és sokszor még az olvasóközönség sem volt túl hálás. Sőt a Wikipédia oldala is a 15. születésnapnál maradt le. A Perspektíva azonban túlélte a kritikákat és húsz éve működik már, sőt az évek során lassan de biztosan növekedett is. Kíváncsi vagy mi vonzza mégis az olvasókat? Arra én is. Talán leginkább a lapban található viccek, vagy a diákok sokszor cenzúrázatlan megfogalmazásai, esetleg egyszerűen a tény, hogy ha nem is mindig tökéletesen, mind a húsz év alatt rendszeresen olyan eseményekről írtak a szerkesztők, amelyek közvetlenül érintik a diákságot. A szerkesztőket pedig a gondolat, hogy van egy saját újságjuk, amivel azt csinálnak, amit csak akarnak, úgy és arról írnak, amiről igazán szeretnének. Nem mindenki értékeli amit csinálnak, de teljesen egyedül csinálják és eközben sokat is tanulnak, ha odafigyelnek. Na meg a mi szerkesztőgenerációnknak az is nagy vonzóerő volt, hogy szerkesztés közbe nyugodt szívvel fogyaszthattuk a KMDSZ irodában található ingyen söröket. Perspisnek lenni nem mindig volt hálás feladat, de mindenképp sajátos életérzés. A Diák-
napok alatti hajnali cikk írások, a csapatépítő hajtogatás, ami hol az irodában, hol valamelyik kocsmában zajlott, akárcsak a szerkesztőségi gyűléseink, mind felejthetetlen élményt nyújtottak, ami által igazán diáknak érezhettük magunkat. Meg az sem volt semmi, hogy ingyen mehettünk Félszigetre, és mint sajtósok még az együttesek sajtótájékoztatóira is bemehettünk. A Within temptation énekesnőjének aláírása például mai napig megvan. Furcsa belegondolni, hogy már húsz éves a Perspi, még olyan közelinek tűnik, amikor a szerkesztőtársakkal a 15. születésnapot szerveztük. Rohangáltunk a régi szerkesztők után, próbáltunk javítani az újságon, bulit és koncerteket szervezni. A helyszíntalálás olyan rosszul ment, hogy mire meglett a végleges hely már megvoltak a plakátok, úgyhogy stílusosan áthúztuk a helyszín nevét és mellé írtuk a másikat. A végén még egyedinek és perspektívásnak is találtuk ezt a megoldást. Sőt, hogy tetőzzük a szórakozást még tombolánk is volt, amin a régi szerkesztőktől beküldött tárgyakat lehetett megnyerni, és mint minden születésnapon, nekünk is volt tortánk, amit ünnepélyesen átadtunk Könczynek felvágásra, a Perspektíva egyik alapítójaként. A 15. szülinapon egy volt szerkesztő azt mondta: a Perspektíva csak akkor jó, ha TE szerkeszted. Lehet van benne igazság, de sze-
6
Perspektíva 20 éves
rintem a legfontosabb, hogy amikor TE szerkeszted igazán élvezd azt, amit csinálsz. Előfordulhat, nem a legprofesszionálisabb lapot fogod összehozni, kicsi rá az esély, hogy Pulitzert nyerj vele, de legalább megtanulsz együtt élni a kritikákkal, és ha élvezed diákéleted egyik kiemelkedő emléke lesz. Nem hiszem, hogy kihasználtuk a saját lap adta lehetőségeket annyira, mint azt újságíró szakosoktól elvárná az ember. Valószínű tanulni is többet tanulhattunk volna, ha komolyabban vesszük. Ez azonban utólag már nem
számít. Nem akartunk túl komolyak lenni. Szórakozni és szórakoztatni akartunk, ez pedig azt hiszem sikerült, és ami a legfontosabb, hogy a Perspinek számunkra nagyobb közösségformáló szerepe volt, mint bármelyik másik egyetemi tevékenységnek. Semmi nem formált minket annyira egy évfolyammá, mint órákon keresztül könyökig nyomdafestékesen lapot hajtogatni, és közben megvitatni diákéletünk ügyes bajos dolgait, meg az élet értelmét, ami természetesen 42. Deák Anita szerkesztő (2008-2011)
Vesszen a vegetatív élet Talán az egyetemistákkal a legnehezebb dolgozni. Lagalábbis ennek a rétegnek a munkára, sőt önkéntességre szólítása hatalmas kihívás. Ebben a korban mindig akad valami jobb tennivaló, és persze ki kell élni magunkat, dúl a lustaság. Kevés az olyan, aki rájön, hogy az önkéntességben is teljes mértékben kiélheti magát. A kívülállók nem tudják, hogy a Perspektíva nem csak gyűléseket, cikkírást, határidőket jelent. A Perspektíva társasági életet, rengeteg új élményt, ismeretet, vagány interjúztatásokat, bulikat, eseményteli egyetemista életet jelent. A helyzet velünk, diákokkal az, hogy kiszámíthatatlan a programunk, sosem tudjuk előre, mi jön közbe. Óráról rohanunk valami eseményre, jöhet egy diáknapos gyűlés, majd Perspektívás gyűlés, aztán megint találkozni kell valakikkel, este persze kihagyhatatlan a buli, és másnap mindent kezdünk elölről. Ez persze csak az aktív rétegre érvényes. Mert vannak olyan kollégáimk, akiket nem látunk órákon, kocsmáyni sem jönnek, bulikban is ritkán találkoyunk velük, és messyiről elkerülnek mindenféle tevékenységet. De most komolyan... Ők mit csinálnak egész nap? Fárasztóak azok az emberek, akik annyira tájékozottnak gondolják magukat, hogy rögtön ítélkeznek, anélkül, hogy kipróbáltak volna valamit.
Tevékenynek, aktívnak, szervezőnek, résztvevőnek lenni igenis vagány, és ezt a vagánysági szintet a Perspektíva simán eléri. Érdekes egy évet tudhatok magam mögött főszerkesztőként. A legstresszesebb és a legboldogabb pillanatokat ennek az önkéntességnek köszönhettem. Jó volt látni, hogy az anyukák, nagymamák is kézbe veszik, hogy a tanáraink is belelolvasnak, hogy a fiatalokat is egyre jobban érdekli. Volt olyan bulink, hogy mozdulni sem lehetett a Shelterben a tömeg miatt, de olyan is akadt, hogy az ingyenes perspis belépőket csak hárman igényeltük. A Perspi megadta azt az aktivitást, amelyre egy életrevaló egyetemistának szüksége van, hogy felejthetetlen éveket tudjon maga mögött. 2014-ben még 3-4 személlyel tartottuk a gyűléseket, így megható volt látni, hogy a legutóbbi főszerkesztő-váltáson jókora csapat gyűlt össze, mind lelkesek, és törődnek a Perspivel. Köszönöm újra Perspektíva mindazt, amit nyújtottál. A bulikat, a jó írásokat, a nyüzsgést, a feladatokat, a néha fárasztó programot, a megjelenés utáni büszkeséget és persze a főként barátokat. Mindig jó kezekben légy. Berekméri Gabi főszerkesztő (2013–2014)
Különkiadás 2015
7
Nálam a puszta létezést és az életet az írás különbözteti meg egymástól Vannak, akiknek az írás olyan, mint másoknak a levegővétel. Gondolom, ha engem is megkértek, hogy írjak egy olyan diákszervezet lapjának szép, kerek évfordulós lapszámába, amely egyetemi diákszövetségnek – ahogy magának az egyetemnek is – mindössze fél évig voltam ifjan látogatója, akkor érezheted, hogy szerettem írni. Azt a kevéske időt, amelyet Kolozsváron töltöttem, meghatározta a KMDSZ, s minden, ami akkoriban – mikor is volt, te jó ég, azt hiszem 1998-ban – hozzá kapcsolódott. Messze nem volt még féktelen internetezési láz, messze nem volt még csaknem hibátlanul működő helyesírás ellenőrző. Mi voltunk és a szavaink. Mi voltunk és a gondolataink. MI voltunk s az üres hasábok előttünk, amelyekbe életet kellett lehelnünk. Közhelyekkel sem akkor, sem most nem szeretek dobálózni, de élek azzal a szófordulattal, hogy hazudnék ha… hazudnék, ha azt állítanám, hogy a megkeresés pillanatában elözönlötték a fejem a szebbnél szebb emlékek. Az elmémnek az a fiókja, amelyben raktároznom kellene a Perspektívás élményeket makacsul üresnek mutatkozik vagy egyszerűen nem engedi, hogy kinyissam, s ráleljek az ott tárolt információkra. A tizenhét évesen kapott első csók persze, hogy mélyebben vésődött bele az emlékeimbe, mint egy valamikori szerkesztőségi ülés. Volt azóta több száz másik. Ám az, hogy megpróbáltam erővel kinyitni a fiókot, más helyeken földindulásszerű megmozdulást eredményezett. Több más, hasonló tartalommal telepakolt fiók nyílt ki magától. Eszembe jutottak a hatodikos suli újságok, amelyek írógéppel születtek, s nagyban hozzájárult a gépelésük ahhoz, hogy most egészen gyorsan, s akadálymentesen kezelem a billentyűzetet. Eszembe jutott a középiskolás, már kezdetleges tördelőprogrammal formázott iskolaújság, meg
azok a fiatalok, akikkel együtt lézengtem, felfedezve újra és újra az írás, különösképpen az újságírás szépségeit. Volt tábori újság, időszakos, heti és havi megjelenésekkel. Olyanok voltunk mind megannyi, a betűkbe szerelmes Gombóc Artúr, mindegy volt, hogy a cikk szögletes lesz, egy vagy netán több hasábos, képes vagy „képtelen”, mert szerettem, szerettünk írni. Érdekes, hogy egyetlen egy tanárom sem gondolt soha – vagy nem fejtette ki előttem, esetleg én nem voltam képes meghallani még akkor -, hogy újságíró lehetnék, ha már hosszú évekig próbálgattam ezen a területen a szárnyaimat, nem csökkenő lelkesedéssel. Ám a sors fintora úgy hozta, hogy egy időben hosszasabb vargabetű következtében, hazámba viszszatérve Szatmár megye legnagyobb példányszámú napilapjának főszerkesztőjével ültem szemben, aki közölte velem, hogy a gyakornokság helyett, egy szép keddi napon kezdhetném a hazai pályafutásom újságíróként. Megfordult-e a fejemben, hogy nem leszek képes megugrani az elém magasított lécet? Nem. Mintha valami azt dübörögte volna a mellkasomban, hogy megérkeztem. Most vagyok otthon. Azóta is ez a szerelem. Az írás, ahogy az elején fogalmaztam, a levegővétellel csaknem egyenrangú cselekvés. Bízzatok magatokban írni szeretők, mert pusztán a levegővétel még nem Esze éles, jelent életet, az csak Haja fényes, a létezés feltétele. Az Szeme csillog! élet akkor kezdődik, Arca véres… amikor valamit igazán szeretsz.
A hadvezér jellemzése
Sántha Imola Őri-Pákay Franciska szerkesztő/munkatárs
szerkesztő (2009-2010)
8
Perspektíva 20 éves
Fejléc gyűjtemény 20 év távlatából