A kizökkent idő áldásai

A KizöKKENT iDŐ

álDásai

„Nem szeretném elveszíteni a szeretet gyönyörűséges gesztusait, amelyekkel megtiszteltük egymást ezekben a nehéz időkben.” Balogh Judit történész reflexiói arra, milyen áldásokat és tanulságokat rejthet a karanténidőszak.

A koronavírus-járvány szakaszokban érkezett el hozzám. Történész vagyok, szeretek minden hírt nagyobb kontextusba helyezni, összekötni múlt és jelen szálait. Emellett örökölten hipochonder, aki könnyen és gyorsan bepánikol. Ezért mindig is utáltam a baráti körünk egyik tagjának visszatérő mondatait arról, hogy előbb-utóbb jönnie kell egy világjárványnak. Ha ez nem lenne elég, akkor álljon itt még az is, hogy egyetemistaként Camus A pestisét olvasva rettegni kezdtem a patkányoktól, amelyek a regényben a kórt terjesztik. 2006-ban már megérintett a jeges rémület a madárinfluenza-járvány idején, amikor egy konferencia miatt Erdélybe utazva Brassó környékén szkafanderes fertőtlenítő emberek állították meg az autót és fújtak le mindent. Addig csak a számomra ellenszenves katasztrófafilmekben láttam ilyesmit. Amikor 2019 decemberében először lehetett olvasni a kínai járványról, talán hihetetlen, de már felmerült bennem a világjárvány lehetősége. Ez a rossz érzés csak nőtt januárban, aztán igyekeztem ezt a negativitást elzárni magamtól, kissé komikusnak találva a saját félelmemet. Február végére, az olaszországi történéseket látva-hallva mindez megváltozott. Furcsa, kizökkent időbe kerültem, átkattant bennem valami, majd pedig megkezdődött a karantén. Nem volt tudható, mit hoz ez az új helyzet. Történészként egyszerre rémlettek fel bennem a múlt legborzalmasabb forgatókönyvei, és az is, hogy az embe-

riség már számos hasonlót átélt, és sajátos módon rendre visszatalált a korábbi mindennapjaihoz, mintha mi sem történt volna.

Furcsák vagyunk mi, emberek. A veszély pillanataiban megnő az Isten felé fordulás igénye, a transzcendens gondolatok mennyisége és gyakorisága is, ám a félelem elmúltával nagyon könnyen felejtünk. A karanténnal, a járvánnyal új helyzetek és veszteségek sokasága vett körül. Bezártak a színházak, elmaradtak a koncertek, abbamaradt az oktatás addigi formája, eltűntek a sportesemények, ráadásul az olimpia évében be kellett jelenteni ennek a szépséges ünnepnek az elhalasztását is. Bezárkóztunk, „alámerültünk”, ha tetszik, új életet kezdtünk el megtanulni. Ennek az új életnek pedig fontos része volt az elengedés, amit keresztényként olyan sokszor emlegetünk, amiről oly sokat vélünk tudni. De vajon működik-e a gyakorlatban? A minap hallgattam Zorán Szép holnap című számát. Noha ezt természetesen még a Kádár-rendszer idején írta, mégis találónak érzem ma is. Általában egy elképzelt aranykor és egy utópisztikus szép holnap között élünk, elmenekülve vagy elrohanva önmagunk, a jelenünk, a legmélyebb valónk és végső soron az Istennel való szembenézés elől is.

Igaz ez a közösség és az egyén szintjén is. A fogyasztói társadalom adta kényelem és szabadság sajátos módon még több lehetőséget adott az eleve bennünk lévő vágyaink, sebzettségünkből fakadóan önző és követelőző egónk felszínre kerülésének. Egyre jobban elhittük, hogy ennek vagy annak a birtoklása, megszerzése, vagy akár az ide vagy oda utazás majd boldoggá, boldogabbá tesz minket. Holott a legtöbbször önmagunk elől menekülünk, és a minket halkan, finoman, szeretettel hívó Isten elől. A zajos élet pedig remekül elnyomja a szelíd belső hangokat, azt hisszük, gyógyír a félelmeinkre. Egy klasszikus budapesti utcai szilveszterezéskor a tömegben sodródva döbbentem rá, hogy menynyi önmaga elől menekülő, magányos ember között vagyok valójában. Hiányaink és félelmeink bent dübörögnek, sebzett énünk megnyugtatására pedig megannyi pótszer rendelkezésre áll. És mi élünk ezekkel, tekintet nélkül arra, hogy hívők vagy ateisták vagyunk. A jólét, a szerzés rabsága ugyanúgy beszőtt minket, keresztényeket is, mint bárki mást.

Közben elfeledkeztünk mindarról és mindazokról, amit és akiket kizsákmányoltunk, miközben egyre nagyobb teret adtunk az önzésünknek. Mert mindezzel távol kerültünk a természettől, amelynek elvileg részei vagyunk, de vele szembefordulva pusztán haszonélvezőjévé váltunk. Távol kerültünk azoktól is, akik nyomorultak, szegények, szerencsétlenek, mintha nem egy lennénk velük, hanem részint zavaró foltok lennének szép világunkon, részint mintha nem is lennének hozzánk hasonlóan Isten szeretett teremtményei. És mindennek a tetejében kizsákmányoljuk magunkat is. Kizsigereljük a testünket, közben pedig el is távolodunk tőle. Nem élünk szimbiózisban a teremtettséggel, így önmagunkkal sem.

A karantén már eddig is alkalmat adott arra, hogy Isten sok mindent kivegyen a kezünkből, hogy valami fontosabbra mutasson rá. Hogy kissé elcsendesedhessünk, hogy összezárjon egymással és önmagunkkal. Hogy rádöbbentsen mérhetetlen törékenységünkre és sebezhetőségünkre, de arra is, hogy az elengedés ajándék. Azt hiszem, szinte a legtöbben átéltük már: itt valami különleges, valami jelentőségteljes történik. Amikor elkezdődött, valószínűleg a legtöbbekhez hasonlóan én is bújtam a híreket, borzongtam és rettegtem, de azt eldöntöttem, hogy nem elszenvedője, hanem átélője szeretnék lenni mindennek. Bele szeretnék menni, és nyitottan fogadni, ami történik. Így áldott idővé válhat a karantén börtöne, telve persze aggodalmakkal, kétségekkel és félelmekkel. Mégis, azzal a hittel lépegethetünk előre, hogy ez is közelebb visz bennünket Istenhez. A hiány fájdalmát így átszínezi az új élmények sokasága. A magunkhoz kényszerítettség befelé fordulásra késztet. Ez ellen általában ösztönösen tiltakozik az ember, főképp, ha olyan extravertált, mint én is. Mégis, érezhető, hogy ez által kapni lehet. Mindig foglalkoztatott az a paradoxon, hogy a kicsiben benne van az univerzum, a kis világban átélhető minden. Weöres Sándor Gyerekkor című verse tökéletesen kifejezi ezt:

Gyerekkoromban réges-régen fenn ültem én is a szekéren.

Gabonát vittünk a malomba, vagy burgonyát, répát, halomba.

Mindig közelbe, mindig lassan, s ömlött az idő számolatlan.

Mert oly lassacskán folyt az élet, a közelség is messzeség lett.

Köröttünk utak sokasága ágazott szerte a világba.

Elálmodozva mindent láttam a nem-látványos pusztaságban.

Hol az ég-kékre felhő omlott, láttam sziklás tengerpartot.

Hol szél borzolt bozótba, sásba, itt a nagyváros morajlása.

A kordét csikók röpítették, ez volt a szédítő sebesség.

Mit ott átéltem, ahhoz mérten most minden élmény törpe nékem.

Mindez nem csupán a múlt és a jelen közti technikai fejlődésről vagy az élet felgyorsulásáról szól, hanem arról is, hogy a teljesség megéléséhez valójában mindegy, hol vagyunk. A világ kinyílik akkor is, ha el vagyunk zárva tőle, mert alapvetően máshogy tárul fel, mint ahogy azt gondoljuk. A karantén egy másik és igazabb világot tár fel nekünk, amelyről kár lenne lemondani.

Az első félelmek után számba vettük a családi és baráti körben mindazokat, akikért aggódunk, és elkezdtünk értük naponta imádkozni, mindegy, hogy a világ melyik csücskében élnek. Római barátnő, öreg erdélyi professzor, orvos barát, idős zenész, régen látott testvérek gondjai kerültek fel az imalistánkra. Eddig is tehettük volna ezt, de eddig akár találkozhattunk is, és akinek aktuálisan nem volt problémája, azért ritkán fohászkodtunk ilyen buzgón. Most mindennek célja lett, és miközben értük imádkoztunk, ők egyre közelebb jöttek. Régi, mély barátságok elevenedtek fel, és újak épülnek. A világ nem kisebb lett, hanem egyre tágul. Ráadásul, az interneten egyremásra jelennek meg istentiszteletek, misék, áhítatok, dicsőítések. A bőség zavarával küzdünk, olyan templomokba léphetünk be, ahová régóta vágyakoztunk. A gyülekezetünkben naponta internetes áhítatok kezdődtek. A templomban az istentiszteleten vagy egyéb alkalmakkor örömmel üdvözöltük egymást, de most olyanokhoz is közel kerültem, akikkel éveken keresztül egyetlen szót sem váltottam. Az egymáshoz tartozás, egyáltalán a másik felértékelődött, sőt, kiderült, hogy milyen fontos az ember. Azok az emberek, akik vállalják mások gondjait, akik valamiképpen jelen vannak.

A virtuális jelenlét világossá tette: az emberi szó, a közösség pótolható a legkevésbé. Amikor a bezártságból kapcsolódunk össze, éppen a súlytalan beszélgetések száma csökken. Emellett rá kell döbbennünk, hogy számos dolog elhagyható. A vásárlás, a folytonos utazás, az autó nem feltétlenül a boldogság forrása. A virtuális jelenlét és közösség a majdani élőbeni találkozás boldog előízévé válnak, miközben a sok rohanás elmaradásával több időnk juthat az Istenre figyelésre, a ráhangolódásra, az örömre. Nem, nem gondolom, hogy a járvány vagy a karantén jó, és nagyon sajnálom azokat a dolgokat, programokat, találkozásokat, amiket elveszítünk. De a csökkentett fordulatszám, a csend és a magunkkal lét örömeit nem szeretném elveszíteni. A szeretet gyönyörűséges gesztusait sem, amelyekkel megtiszteltük egymást az utóbbi időben. Isten jelen volt az elmúlt hónapokban is, és talán szelíd hangját több alkalmunk volt meghallani, mint annak előtte. Ezt, a kizökkent idő áldását jó lenne maradandóvá tenni, és megragadni a lehetőségét annak, hogy „műveljük kertjeinket”. Kis világunkat, a természetet és saját lelkünket is.

Balogh Judit