Elgyászolni egy magzatot

Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet. De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút szülei a magzattól, akit még csak nem is láthattak? Hogyan segíthet ebben az egyház? Kérdéseinket egy édesanyának, egy családterapeutának és egy elveszített babát búcsúztató lelkésznek tettük fel.

Rózsaszín mámorban úsztak férjével, amikor friss házasként az első hónapban összejött a baba. Ajándékként tekintettek rá, örömükről pedig kendőzetlenül meséltek másoknak is – kezdi történetét az az édesanya – nevezzük Krisztinának –, aki vállalta, hogy megosztja velünk élete legnagyobb fájdalmát. „Eszünkbe sem jutott, hogyha kapunk egy babát, azzal bármi gond lehet, ezért is döbbentett meg nagyon, amikor a tizedik héten kiderült, hogy a gyermekünk már nem él.” Bár ez még az első trimeszterben történt, mégiscsak kialakult egyfajta kötődés az édesanya és a magzat között. Ezért sem estek neki jól az olyan vigasztalásnak szánt mondatok, hogy majd lesz másik vagy biztos beteg lett volna. „Úgy éreztem, ezer gyerek közül is megismerném, melyik az enyém. Mindemellett bűntudatom volt nekem is. Milyen anya az, aki nem tudja megtartani a gyermekét? – Ez a kérdés mardosott. Úgy éreztem, elbuktam, mint anya, mint nő.” Ma már tudja: sok nő hasonlóan érez, aki spontán vetélésen esett át.

Búcsú a kórházban?

Férjével együtt mindketten református lelkészek, ez a tény azonban nem kímélte meg őket a szenvedéstől – folytatja. Noémi ma már két kisgyermek boldog édesanyja, és három vetélésen van túl. Minden alkalommal kérdés volt számára, hogy meddig és mennyire fájhat neki a magzatok elvesztése – idézi fel. „Reális ez a fájdalom, vagy túl kellene lenni rajta, mert akár már két hét is eltelt? A válaszkeresés egy újabb kérdést is megnyit: azt, hogy minek tekintünk egy pár hetes magzatot – semmiségnek, vagy Istentől kapott életnek.” Magányát a kórházban átélt kiszolgáltatottsága csak elmélyítette, hiszen minden vetélése műtéti úton fejeződött be. „Ezek az elvesztés fájdalmán túli traumák. A

gyászfolyamaton túl az egészségügyet is túl kell élni. A dokik béna mondatait, a zavarát, hogy szeretné ezt nem ő elmondani, de neki muszáj, ezért inkább egy fél szó után kimenekül a teremből. A hangulatot a műtőben, ahol te aznap csak egy sorszám vagy. Az, amelyik pityereg, azok között a nők között, akik önszántukból vetetik el a gyereküket. Egy életet épp kivesznek belőled – elengedsz, miközben a személyzet a fociról cseveg.”

Mások a nő gyászában

Az elveszített magzatot másként gyászolja a férfi és a nő. Noémi elárulta: a közös fájdalom mély összefonódást eredményezett az első baba elvesztésekor közte és férje között. „A másodiknál próbáltuk ugyanazt a sémát elővenni, de ott mintha már a szavak elhasználódtak volna: ugyanazt mondtuk ki, de a mondataink megkönnyebbülést már nem hoztak.” Harmadik babájuk egészségesen megszületett, kisfiuk most öt és fél éves. A negyedik terhesség a 14. hétig szintén rendben zajlott, mégis megszakadt. „Ez a vetélés volt mind közül a legnehezebben feldolgozható. A férjemmel más ütemben haladtunk a gyászban, és más stratégiával dolgoztunk. Ekkor már a tágabb családunk és a környezetünk sem tudta, mitévő legyen, hogyan segíthetne. Úgy éreztem, magamra maradtam a fájdalmammal.”

Újrarendezett bizalom

Mindezzel egyidőben az Istennel való kapcsolatában is nehéz időszak következett – ismeri el Noémi. „Egy évet vártunk a babára, és én mindig úgy imádkoztam, hogy inkább később jöjjön, csak ne vetéljek el. Egészen ennek bekövetkeztéig úgy hittem, ez a baba imameghallgatás. Ezzel szemben nagyon élesen megtapasztaltam, hogy Istennek megvan a saját akarata az életemben. Több hónapos vívódás, útkeresés vette kezdetét ekkor, újra kellett rendeznem a kapcsolatomat Istennel, akiből megpillantottam, mennyire szuverén Úr.” Az első alkalommal nehéz volt a gyülekezetbe is visszamennie – árulta el. „Indokolatlanul szégyelltem magam amiatt, hogy nem voltam képes kihordani a gyermekem, pedig a gyülekezetünk támogató hátteret nyújtott. Általában mindenkit megjegyzünk valamiről: ő a kövér, ő a kopasz, én pedig attól tartottam, hogy szintén megkapok egy stigmát: ő az, aki elvetélt.”

„Az élőkért vagyok felelős”

A gyászfeldolgozás időigényes folyamat volt. „Amikor elment a harmadik babánk, rá három hónapra megint terhes lettem. Az új élet növekedése idején még ott volt az előző gyásza, és egyébként sem mertem túlságosan kötődni a méhemben növekvő gyermekemhez, mindez pedig lelkiismeret-furdalást okozott bennem, ezért úgy éreztem, kárpótolnom kell őt. Az jelentett fordulópontot, amikor számot vetettem azzal, mennyi energiát fektetek abba, hogy úgy érzem, az elhalt magzatok iránt is felelősséggel tartozom, és emiatt a másik két élő gyermekemre nem jut annyi energia, amennyit szeretnék. Amikor ezt felismertem, elkezdtem elengedni az elveszített babákat. Azelőtt sokszor rémálmok gyötörtek, hogy elviszik őket, hová viszik őket, elégetik, kidobják... Egyszer aztán ráébredtem, hogy Istennél vannak, és ott a legjobb dolguk van, nincs szükségük az én támogatásomra, védelmemre. Nekem pedig szülőként erre a földi életre szól a felelősségem azokért a gyermekekért, akik itt vannak velem. Ahogy oldódott a gyász, múlhatott a lelkiismeret-furdalásom is. A férjemmel pedig megbeszéltük, hogy sem a családi életünkben, sem azon kívül nem kezeljük ezt tabuként.”

Épülnek falak, de lebonthatók

Egy élet megfoganása és kihunyása nem csupán az édesanya, hanem az egész család történetének fontos része, akár spontán vetélésről, akár művi abortuszról van szó – erősíti meg Szőke Etelka lelkész, lelkigondozó, pár- és családterapeuta. A Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálat munkatársa szerint egy ilyen trauma komoly hatással van a nő saját magával, társával és az Istennel való kapcsolatára is. „Egy spontán vetélés is elakadásokat okozhat a párkapcsolati térben, hiszen ilyenkor mintha a pár története nem az élet kibontakozása felé tartana, megjelenik benne a halál. Ez

a törés pedig könnyen tabuizálható. Ilyenkor a feleség egyedül marad a fájdalmával, mert a férj nem tudja követni a benne zajló nehéz érzelmeket, és azért zárkózik el, mert tehetetlennek érzi magát. Szükségszerű, hogy az anya sokkal érintettebb, hiszen az ő testében indult meg a változás, az apa mindezt csak kívülről éli meg – így eleve nagy lesz az eltérés a két gyászélményben. A nő igényelné, hogy a férfi empatikusan legyen mellette, de a férfiak nehezebben tudnak az érzelmekbe bevonódni, sok férfit zavar is, hogy már megint sír, levert a felesége. Egy idő után lezárja a témát azzal, hogy mi már ezt megbeszéltük többször is, egy másik nővel beszéld meg, például a testvéreddel, aki jobban megért, vagy menj el pszichológushoz. A feleség eközben úgy érezheti, cserbenhagyták őt, nem számíthat a társára.” Mit lehet ilyenkor tenni? Szőke Etelka szerint az őszinte érzelemmegosztás képes hidat építeni a két fél közé. „A férj elmondhatja, hogy ne haragudj, látom, hogy szenvedsz, de nem érzem ugyanazt, amit te, szívesebben elmennék itthonról, de nem akarlak magadra hagyni. Itt maradok melletted, ha kell, ülök itt, vagy fogom a kezed. A feleség pedig akár meg is köszönheti a férjének, hogy az őszinte volt vele. És az is jót tenne, ha kommunikálná, mi esne jól most a férjétől, az hogyan fejezhetné ki a szeretetét iránta.”

A valóság fáj, de nélküle nincs gyógyulás

Az Istennel való kapcsolat valóban megrendülhet ilyenkor – erősítette meg a szakember. „Több keresztyén nő is fordult hozzám, aki spontán vetélés után inszeminációval megfogant, mégis elveszítette a babáját. Ők fájdalmat és haragot éreztek Isten iránt, aki ezt tette velük. Hiszen amikor valami akadályozza az élet természetes menetét, azt sokszor büntetésnek, bántásnak élik meg Isten oldaláról, főleg, ha többször, és főleg, ha lombikprogramban is megtörténik. De még mindig jobb, ha felengedik és bevallják a tehetetlenségüket, a haragjukat, mint ha elfojtják azt. Érthetetlen, hogy miért jött a halál, és ez elsőként Istennel állít szembe, bármilyen élethelyzetben is történik. De mindig a lehető legkisebb rossz a valóság vállalása: ezért jó, ha kimondom, hogy kiszolgáltatott vagyok, nem tudtam ezt irányítani, ez beborít engem. A fájdalom megélésével maradunk a legközelebb a valósághoz, ami a helyreállás, a gyógyulás első lépése. Míg ha valaki kerüli a fájdalmat, lehasítja magáról, olyan kompenzációs körbe kerül bele, amibe könnyen bele tud ragadni, és egészen messzire képes ilyenkor az ember még önmagától is távolodni, egészen addig, amíg ki nem ütköznek rajta bizonyos pszichoszomatikus tünetek.”

Közömbösség, kötözködés, kompenzálás

Kompenzálásra például az a felnőtt hajlamos, aki úgy szocializálódott, hogy nem haragudhat a szüleire, nem serdülhetett ki az alá-fölé rendelt kötelékből, és ez benne van az Istennel való kapcsolatában is – fejtette ki Szőke Etelka. Amikor pedig már Isten előtt sem vállalhatja az érzéseit, akkor lezárja a vele való kötődését a haragja miatt. Közömbössé válik Isten felé, előbbutóbb pedig a gyülekezeti közösségből is kimarad. „Elmarad az ima, elapad a kapcsolati erőforrás, ami ilyenkor a legfontosabb, hiszen a traumán átesett nő nagyon elveszett. Ezért kezd jobban támaszkodni a párkapcsolatára, csakhogy mivel ő maga nem vállalja a valóságot, inkább túlérzékeny, kötözködő, tüskés lesz, vagy éppen közömbös, kihúzódó. A férj lehet sokáig türelmes, de ha egy idő után sincs visszarendeződés, elveszítheti a türelmét. Belemenekülhet a munkába, vagy akár évekkel később egy másik kapcsolat is megjelenhet a házasságon kívül, még akár a feleség részéről is. Mindeközben az élő gyermekükkel kompenzálhatják egymás hiányát, hiszen vele könnyebb kapcsolódni, mint egymással.”

Eltávolodások

Gyakori az is, hogy a spontán vetélésen átesett nők szégyenkeznek a gyülekezetben vagy a nagyobb családban azok előtt a rokonok előtt, akiknek vannak gyermekei, gyakran emiatt húzódnak ki ezekből a közösségekből is. De sokat segíthet egy elfogadó közeg, például egy babamama kör, ahol az Ige körül beszélgethetnek fontos kérdésekről a hasonló élettapasztalattal rendelkező nők, miközben partnerként kezelik egymást. Bárki megoszthat történeteket a veszteségeiről vagy arról, hogyan alakul az Istennel való kapcsolata. Szőke Etelka szerint, ha lelkész házaspár veszíti el a születendő gyermekét, első lépésben akkor is nekik kell eljutniuk oda, hogy kibeszélik a traumát, mert ha ők tabuként kezelik, akkor a gyülekezet is ezt teszi majd. Emiatt pedig lélekben eltávolodhatnak a saját közösségüktől, még lelkészként is.

Személyre szabott liturgia

A gyász megélését segíti, ha a szülőpár valamilyen konkrét módon elbúcsúzhat a babától. „Hallani olyan esetekről, amikor koraszülött babát, akinek a hátralévő órái már meg vannak számlálva, szüleik kezébe adnak, és akár azt is megengedik, hogy ők az utolsó pillanatoknál is ott legyenek vele. Ez nagyon megrázó élmény, ami elől az ember menekülne, de éppen

azért lehet fontos, mert így a szülők megtapasztalhatják, hogy ő nemcsak lehetőség lett volna, hanem egy húsvér kicsi, akinek volt arca.” Akiknek ez nem adatik meg, fontos, hogy valamilyen liturgiával búcsút vegyenek a meg nem született gyermeküktől – hangsúlyozza a szakember. „Szükséges érzelmekben közel kerülni az elvesztett kicsihez, hogy azután elengedhető legyen. Az is segíthet, ha hosszasan kigondolnak, majd vesznek neki valamit, amit neki szánnak, és elteszik emlékbe, vagy egy idő után odaajándékozzák egy másik kisgyermeknek. Akár egy papírhajót is vízre bocsáthatnak a jókívánságaikkal – bármilyen kreatív megoldás szóba jöhet. A lényeg, hogy személyre szabott legyen, és hogy ahhoz a gyerekhez kapcsolják, mert őt várták. Amíg nem élik meg a fájdalmat, nincs mit elengedni.”

Isten tervének része

Ezért állt a mellé a fiatal házaspár mellé Balogh-Horváth Mariann komáromi lelkész is, akik azzal fordultak hozzá, hogy szeretnék elbúcsúztatni elveszített magzatukat. Az általa kidolgozott liturgia szerint a városi temető kőkeresztjénél búcsúztatták azt a kis életet, aki csak rövid ideig lehetett az életük része. „A református liturgikus rendtartás nem fogalmaz meg ajánlást az ilyen esetekre, pedig ez a gyász nem kevésbé intenzív attól még, hogy az elveszített magzat láthatatlan. Noha nem tesszük ki a templomajtóra a gyászjelentést, és nem lehet hagyományos temetésről szól, az élet Isten ajándéka, amely a fogantatással kezdődik. A szülőpárnak is fontos, hogy nemcsak a fehérre meszelt kórházi falak között, az ottani körülmények alkalmatlanságában gondolhatnak rá, hogy kit és mit veszítettek el, hanem van egy hely, egy konkrét esemény a lelkész támogató jelenlétével, ahol imádságban megköszönhetik Istennek ezt a kis életet. Ő ugyanis nemcsak az anyai testnek volt a része, hanem Isten tervének is” – fogalmaz a lelkész. Az igeolvasásból, imádságból és éneklésből álló informális búcsúztató kezdetén az asszony gyertyát gyújtott, a megemlékezés azután jórészt a Zsoltárok könyve válogatott verseinek felolvasásából állt – idézte fel.

„A zsoltárok olyan sorai válaszoltak a kimondatlan kérdésekre, hogy csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál. A fájdalom, az elengedés fázisában nagyon korai lenne bármit is mondani arról, hogy mi volt Isten akarata a történtekkel, és akár okoskodva vagy klisékkel vigasztalni. Fontos, hogy az Ige beszéljen helyettem, és ne én akarjam megmondani, hogy mindez miért történt. A megemlékezés végén a házaspár egyedül maradhatott a keresztnél, hogy a saját csöndességüket meg tudják tartani. A beszélgetés ideje hónapokkal később következik el – a lelkész szerint érdemes megkérdezni a traumán átesett párokat, hol tartanak a gyászban, hiszen a házaspár két tagja máshogy dolgozza fel a történteket, és sokszor máshol találják a vigasztalás helyét is. „Engedni kell, hogy feltegyünk olyan kérdéseket, amelyekről talán soha vagy nagyon ritkán esik szó az egyházban, akár egy igehirdetésben: hol vannak ezek a babák fizikailag és lélekben, milyen hatással lehet ez a trauma a szülők Istennel való kapcsolatára

vagy a következő várandósság időszakára. Hatványozottan szem előtt kell tartanunk a házasság védelmét is. Az lenne a cél, hogy a párok méltó körülmények között tudjanak búcsút venni és gyászolni, azután támogató szeretettel álljunk melléjük. Ezek a búcsúk a reményteljes jövőbe vetett hittel is átitatódhatnak. Ahogy ez az édesanya is mondta nekem a megemlékezés végén: lesz még keresztelő. Amikor ez bekövetkezik, bátran lehet újra örülni velük.”

Jakus Ágnes Kép: Füle Tamás

Ha szüksége van segítségre, a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Szolgálathoz fordulhat, ahol jelentkezhet egyéni lelkigondozásra, csatlakozhat a félévente induló gyászfeldolgozó csoporthoz, vagy kérhet öt alkalmas egyéni gyászfeldolgozó beszélgetést.