A média és mi

Nem bízunk a médiában, mégsem tudunk meglenni nélküle – a járványhelyzet tükrében megláthattuk a médiához fűződő ellentmondásos viszonyunkat. Egyáltalán, mit várhatunk a médiától, és mit nem? És hogyan lehetnénk mi magunk egyszerre szabadabb és felelősségteljesebb médiafogyasztók?

Miközben elévülhetetlen szerepe volt a világsajtónak és a magyar médiának abban, hogy idejében értesüljünk a járvány következményeiről, talán Ön is azok között van, akik egy idő után azt mondták: nem akarok több félelemkeltő cikket olvasni a témában, vagy még egy számadatot hallani a megbetegedésekről. Talán a járvány gazdasági következményeit a saját bőrén érezve kétségbe vonja azt is, szükséges volt-e ennyire drasztikus lépésekhez folyamodni annak visszaszorításában. Természetes, ha elbizonytalanodunk a média hitelességében, a kormány szándékában, a szakemberek hozzáértésében, sőt, még a saját ítélőképességünkben is. A mindennapjainkat kísérő médiának nagy része van abban, milyen utat járunk be a bizalomban és a bizalmatlanságban, a szorongásban és a tagadásban. De vajon hogy működik a média, és mi jellemzi a mi viszonyunkat hozzá?

Pandémia – infodémia

Egy olyan súlyos téttel bíró élethelyzetben, mint egy világméretű járvány, a legalapvetőbb kérdés, hogy melyik hírforrásnak hihetünk az értesülések, híresztelések és a valódi történések sodró áradatában. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) infodémiának keresztelte el a szelektálatlan információözönt, ami azt jelenti, hiteles és kétes forrásból egyaránt kapunk híreket és álhíreket. Túlmediatizált, -informált és technicizált világunkban ilyenkor tanácstalanságunkban már-már csodaszerként oldja szorongásainkat a személyesség. Nincsenek arról adataim, hogy vajon hány lelkész vagy gyülekezeti szolgáló közösség vállalta magára, hogy nemcsak a bevásárlásban segít a látókörébe kerülőknek a veszélyhelyzet idején, de az eligazodásban is kapaszkodókat nyújt: egyfajta hírszűrőként funkcionál, lelki értelemben pedig nagyobb narratívába helyezi az eseményeket és pásztorol. Mégis úgy sejtem, a legtöbben így járhattak el, mindkét dimenzióban gyakorolva az önzetlen és áldozatos szeretetet és felelősségvállalást.

Véleménybuborékban élünk

De hogy lehetséges, hogy nemcsak az álhírek közvetítenek torz képet a valóságról, hanem az igaz állítások is? Véleménybuboréknak nevezik, amikor csak a miénkkel közel azonos vélekedések jutnak el hozzánk, akár azért, mert csak egyféle sajtótermékből tájékozódunk, akár azért, mert azokat az ismerőseinket követjük a Facebookon, akiknek a politikai nézeteivel egyetértünk vagy értékrendjével azonosulni tudunk. Így a gyakran a hírfogyasztásunk elsődleges szűrőjeként funkcionáló közösségi oldalakon egy platformra kerül a gagyi és a tudományos, az álhír és a politikai propaganda, a magyarázat nélküli adathalmaz és az önérdek nélküli, vagy éppen valamilyen célnak eleve alárendelt értelmezés, a tény és a vélemény. Azaz, csupán az is torzíthat a valóságérzékelésünkön, ha valamilyen valóságdarabka önmagában marad, mert csupán abból próbálunk következtetni a nagy egészre. Közismert személyekből gyakran akaratlanul is véleményvezérek válnak – akár hozzájuk, akár ismerőseinkhez kapcsolódunk, megélhetjük az összetartozásnak azt az édes élményét, hogy többen ugyanazt gondoljuk a világról általában vagy épp aktuálisan. Ha pedig a valóságról alkotott képünket többen is igazolják, az erősí-

ti azt a képzetünket, hogy a valóságról alkotott képünk igaz. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne valóban igaz. Mindenesetre, egy biztos: szükségünk van arra, hogy legyen igazság, amihez tarthatjuk magunkat, ami megtart minket. Kutatások szerint a legtöbben ragaszkodunk például ahhoz a híradóhoz vagy hírműsorhoz, amelyet a kereskedelmi csatornák egyikén kezdtünk el követni az új csatornák megjelenésekor. Ön emlékszik arra, hogy a kereskedelmi tévék 1997-es magyarországi indulásakor melyik hírműsor ragadta meg inkább? Tudja rekonstruálni, az évek során hogyan változott a véleménye erről a hírműsorról? Netán ennek ellenére is azt nézi? Nem csoda, ha így van, hiszen aminek már sok ideje szenteljük figyelmünket, ahhoz jobban is kötődünk. Épp ezért nem a híradás minősége, hanem forrása az, ami leginkább befolyásol minket. Azaz nem azért hisszük el ma is, hogy a világ mennyire kriminális hely, mert arról Pulitzer-díjas riportokat láthattunk kedvenc hírműsorunkban, hanem mert aránytalanul sok a kriminológiai esetfeldolgozás, a rossz hír, és mert ezek összessége önmagán túlmutató módon üzen valamit a világunkról – méghozzá annak a szerkesztőségnek a tálalásában, amely mellett évek, évtizedek óta hűségesen kitartunk médiafogyasztóként. Ráadásul, meglehet, olyan tévénézőként, aki még emlékszik, milyen volt egy valódi híradó, a műfaj, amely tiszteletet érdemelt. Most sokan visszaélnek figyelmünkkel.

Érzelemvezéreltek vagyunk

Akármennyire megbízható forrásokból tájékozódunk és tájékoztatunk is, a közvéleményt nem annyira a tények, mint inkább az érzelmek és a hiedelmek formálják. Ez utóbbiak kapcsolaton, bevonódáson keresztül fejtik ki leginkább hatásukat, a történeteknek ezért is van nagyobb mozgósító ereje, mint az információknak. Egy újságíró ezért válogat a műfajok közül attól függően, mi a célja a híradással. De gondoljunk bele, milyen következményekkel jár érzelmi alapú működésünk akkor, amikor a sajtóban azt állítják, amit hallani szeretnénk! Minden szerkesztőségnek van világértelmezése és világnézete, és nemcsak témaválasztásaival, hanem narratíváival is ez alapján látja és láttatja (akár szándékos torzítással is) a valóságot. Vagyis, úgy beszéli el az adott történetet, olyan értelmezési keretbe helyezi a tudható tényeket és a nem tudható részleteket (ami a vélelmezések melegágya), hogy azok arra az eredményre vezessenek, ami számára eleve adott, vagy ami eleve szándékában, érdekében áll. Kérdés, megéri-e nekünk a valósággal való szembesülést feladni az önigazolásért cserébe.

Félelem: a manipuláció eszköze

A legerősebb érzelem, ami a járvány idején felélénkülhetett bennünk, a félelem volt, amellyel nem mellesleg jól lehet manipulálni is. De akkor is megelégelhettük a járvánnyal kapcsolatos híreket, ha egyszerűen csak mi fogyasztottunk belőlük sokat. És végsősoron miért tettük? Ugyanazért, amiért médiamunkások – még ha a legjobb szándékkal is – újra és újra feltálalták nekünk a legjelentéktelenebb, és adott ponton túl kontraproduktív (azaz már csak a bizonytalanságérzetünket erősítő) információkat: mert a rossz hírek hallatán szorongunk, és szeretnénk kontroll alatt tartani a ránk és a szeretteinkre nézve veszélyes folyamatokat. Kérdés, persze, hogy mennyire célszerű és etikus a valóságról szóló tudósításon felül rémisztő feltételezésekkel óvni másokat – még akkor is, ha a félelemkeltés nem cél, hanem eszköz. Ebből is látszik: még csak nem is szükséges, hogy szándékos félrevezetés álljon a háttérben – azaz, manipulálva legyünk – ahhoz, hogy hírfüggővé váljunk.

Hogy működik a média?

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindannyian vagyunk könnyen befolyásolhatók. De nem is a rendkívüli esetek az igazán érdekesek, hanem az, hogy általában mit nem veszünk észre. Hogy jól lássunk ebben a kérdésben, érdemes tisztáznunk, mi a

média, és mi nem. A teljesség igénye nélkül, íme, működése néhány jellemzője:

• A szerkesztők előzetes világmagyarázó narratívák alapján rendezik el a tényeket és a véleményeket (amelyeket gyakran elmulasztanak megkülönböztetni a tényektől). Így még ha a hírek hitelesek is, akkor sem teljesek önmagukban, hiszen egy nagyobb történet részei. Hogy miként, azt a mögöttes szándékok vagy csak szimplán emberi korlátaink miatt legtöbbször nem látjuk, nem láthatjuk.

• Annak ellenére, hogy a világ jelenségei összetettek, túl gyorsan, az ese-

ményekkel egy időben reflektálunk

rájuk. Így próbáljuk a jövőt kontroll alatt tartani, és olykor nem veszszük észre, hogy ez a jelenünket őrli fel. Számunkra, médiafogyasztók számára gyakran a fontos elé tolakszik a sürgős, az, ami közvetlen hatással van akár a mai napunkra is. Ezzel pedig igényt is támasztunk a hírversenyre mi magunk is. Régen időbe telt, mire a hírek eljutottak távoli vidékekre, és jó esélylyel csak azok jutottak el, amelyeknek valóban volt jelentősége. Érzésem szerint megvan az egészséges mértéke és idői tartománya annak, hogy megérlelődjenek a dolgok, az ember és a hír összhangja az életre termékenyen hasson. A felgyorsult világ kliséje épp azért született meg, mert ez a tempó gyorsabb, mint amit úgy tudunk követni, hogy az még az életet szolgálja. Sokaknak ennek feszültsége miatt lett elege a járványhelyzet alatti „félelemkeltésből” is – még akkor is, ha a félelemkeltőnek titulált információk egy részét valóban felelősségteljes volt kommunikálni.

• A már említett előzetes narratíva okán a média mindig reflektorral világít rá a számára legfontosabbra, azaz adott témán belül is úgy rendezi el a tényeket, hogy abból egyértelmű legyen, mi ebben a hír, vagy miként értelmezzük az eseményeket. Amikor egy állítás mégsem ilyen megvilágításban jelenik meg, akkor annak oka van. A járványügyi veszélyhelyzet alatt például több fórumon is hallottuk, hány százezer védőeszközt hoztak be az országba. Ha ez valóban elegendő lett volna, ugyanez a bejelentés vélhetően úgy hangzott volna, hogy jól értsük a jelentőségét: például egy-egy kórházi dolgozóra vonatkoztatva, napi vagy heti bontásban.

• Gyakran dohogunk amiatt, hogy ha a sajtó „felkap” egy-egy témát, akkor egy másikat miért nem? Pedig egy téma akkor tart számot közérdeklő-

désre, ha minél több tényező növe-

li a hírértékét: például az aktualitás, a rendkívüliség vagy a földrajzi közelség. Igaz, hogy sok mindenről nem esik szó a médiában, de meg kell különböztetnünk, mikor van szó tudatos elhallgatásról és mikor nem. Ami nem történik meg, arról nem lehet írni – kivéve, ha mulasztás történt. A sajtó szolgálhat is, nemcsak szolgáltathat, épp ezért kezdeményezheti egy-egy fontos téma napirendre kerülését. A volt perui nagykövet ügye kapcsán például lehet és kell is gyermekvédelmi kérdésekről beszélni. Ezeket a cikkeket a történtek után többen el fogják olvasni, mert bizony az érzelmeink is részei a képletnek. A felháborodásunk hatással van a sajtóra, a média pedig akár a törvényhozásra is hatással lehet.

• Bár a koronavírus-járvány bőven ellátta új hírekkel a hírműsorokat,

sok esemény el is maradt, a hírműsorokat pedig valamivel meg kel-

lett tölteni. Szomorú, hogy ezek a hírek gyakran szintén a járvány közvetett hatásairól szóltak: gyilkosságokról és öngyilkosságokról, brutalitásról Magyarországon és világszerte egyaránt. Akármennyire valós esetekről van is szó, minden megnyilatkozásban valamilyen lélek nyilvánul meg. A legjobb lakmuszpapír megvizsgálni: mit vált ki az adott kijelentés és beszédmód. Félelmet vagy józanságot, elerőtlenedést vagy erőre kapást, gyűlöletet vagy mások iránti szeretetet és együttérzést? Ezt a segítő kérdést újságírók és igehirdetők egyaránt feltehetik maguknak.

Az egyház mint médium

Utolsó pontként írhattam volna az egyházról, amely különös módon szintén egyfajta médium, azaz közvetítő, és azért az, mert az emberiség történelmén végighúzódó nagy történetbe, Isten történetébe ágyazva képes látni és értékelni mindazt, ami ezen a Földön történik. Ezért van óriási jelentősége azoknak az online közvetített igehirdetéseknek a kijárási korlátozás idején, amelyek konkrét válaszokkal ugyan nem tudtak szolgálni a közeli jövőre nézve, de a legmélyebb szorongásainkat is oldani képes távlatba helyezték az eseményeket. Isten óvó karjaiba terelgetve minket, ahol már szembesülhettünk törékenységünkkel. Amikor ez megtörténhet, akkor már nincs szükség önmegváltási kísérletekre, sebezhetetlenségre, kontrollra, mert hosszú távon megismerhetjük azt az Istent, aki megszabadít minket a bűn és a halál fogságából. Ez a leghosszabb ideje ható hír a Földön – a szó legteljesebb értelmében vett örömhír, amit nem csak szavakkal, hanem megváltozott életünkkel közvetíthetünk azok felé az emberek felé, akikkel ugyanazokban a megpróbáltatásokban osztozunk. Az azonnali és konkrét válaszok helyett tehát a valóságra adott valódi válasz paradox módon képes a krízishelyzetekben is kitartásra ösztönözni, és felelősségre is: elfogadva, amin nem lehet változtatni, és változtatva azon, amin lehet.

Jakus Ágnes