A könyvtár szerelmese

Kovácsné Pázmándi Ágnest már gyerekkorában kiválasztotta magának a könyvtár, amely később második otthona lett, idén pedig elnyerte a könyvtárosok legnagyobb szakmai díját. A vele készült interjút rövidített változatban közöljük, a teljes szöveg a parokia.hu-n olvasható.

„Két diplomám és értelmiségi pályám ellenére is csak félműveltnek tartom magam” – mondta magáról Kovácsné Pázmándi Ágnes könyvtáros–református lelkész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa. „Feldolgozó könyvtárosként kapok ugyan átfogó képet a kezem alatt megforduló könyvekről, de annyi időm nincs, hogy mindegyiket végigolvassam. Mindig átnézem a tartalomjegyzéket és beleolvasok a szövegekbe, így nagyon sok mindenről tudok nagyon keveset.” A szélesebb látókör azonban mindig hasznára vált. Kovácsné Pázmándi Ágnes életének körülbelül négy évtizede a Ráday utca 28-ról szólt, ahová először teológushallgatóként került, majd a Ráday Könyvtárban kezdett el dolgozni, amely második otthonává vált. Azóta is sokan fordulnak hozzá segítségért, hiszen műveltségét és kultúraszeretetét másokkal is szeretné megosztani. Idén odaítélték neki a könyvtárosok legnagyobb szakmai kitüntetését, a Szinnyei József-díjat; az állami elismerést a Pesti Vigadóban vehette át. Ennek apropójából ültünk le vele beszélgetni.

A tanulóévek

„Paraszti családból származom, de mivel szüleim kényszerből tisztviselők lettek, ezért én nyolchónapos koromtól fogva a nagyszüleimmel voltam otthon” – mesélte Pázmándi Ágnes. „Sárbogárd külső részében éltünk, Alsótöbörzsökön, amely akkor még különálló falu volt. Igen szép, érintetlen paraszti porta volt az otthonom. Nem volt egyszerű az iskolában. Mivel hittanra jártam, alsó tagozatban egy jeggyel rosszabbat kaptam mindenből. Ennek okát nyíltan meg is mondták a szüleimnek.” Sárbogárdon Szabó Imre volt a gyülekezeti lelkészük. A könyvtár már gyerekkorában kiválasztotta magának. „Kisiskolás voltam, amikor beiratkoztam a művelődési ház gyermekkönyvtárába a mosolygós, hosszú hajú könyvtáros néninél, és onnantól rendszeresen jártam oda.” Azután a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárban végleg megpecsételődött a sorsa. Húgával együtt ugyanis Debrecenben tanult tovább, ott lett önálló, ott talált igazán önmagára. „Én ezt hatalmas szabadságként és lehetőségként éltem meg. Az ottani kórussal, a Kántussal is új világ nyílt számomra.” Útmutatásként sokat segített neki a Nagykönyvtár akkori lelkész-igazgatója, Király László. „Elmondtam neki, hogy egyházi könyvtáros szeretnék lenni, mire azt felelte, hogy akkor első körben ne könyvtárosnak tanuljak, hanem teológiára jelentkezzek, mert az egyházi könyvtárak anyagaihoz erre a tudásra lesz szükségem” – magyarázta. Az érettségi szünetben egymásra találtak az egyik osztálytársával, aki később a férje lett, és szintén Kántus-tag volt. Diákszerelemként indult, de azóta is együtt vannak. A debreceni helyett a budapesti teológiát választotta, mert közelebb volt Sárbogárdhoz. „Miután felvettek, máris a könyvtár felé kacsingattam. Szabó Julianna lelkész–művészettörténész, a Ráday Gyűjtemény munkatársa tudta ezt, ezért beajánlott az új igazgatóhoz, Benda Kálmánhoz, aki fiatal munkatársakat keresett maga mellé. Pákozdy László Márton dékánnak egy feltétele volt: kitűnő bizonyítvány, akkor engedélyezi, hogy a tanulás mellett délutánonként a könyvtárban szolgáljak.” Ez sikerült is, így lehetőséget kapott arra, hogy a könyvtárban exmisszusként dolgozzon. „Benda Kálmán – vagy ahogyan mi hívtuk: Marci bácsi – neves világi tudós, de elkötelezett református lelkülettel igazi mentorunk volt. Kapacitált bennünket, fiatalokat arra, hogy publikáljunk, hogy nyelveket tanuljunk, és sokszor leült beszélgetni velünk. Olyan légkört teremtett, amelyben az ember fiatalként is jól érezte magát. Az ő biztatására végeztem el később az ELTE könyvtár szakát is, 1992-ben szereztem könyvtárosi diplomát.”

Kihívások és kegyelem

1985-86-ban Montpellier-ben volt ösztöndíjas, ahol a protestáns szabadegyetem teológiájának a könyvtárosa kérte meg arra, hogy rendezze a raktárban elfekvő szakdolgozatokat. „Friss házas voltam, így nagyon egyedül éreztem magam a férjemtől távol. Sokat leveleztem a szintén külföldi ösztöndíjas évfolyamtársaimmal is, hogy enyhítsem a magányt.” Utólag már látja a hasznát is az ott eltöltött időnek, és hálás érte az Úrnak. Például rengeteg kiállítást megnézett, mert nagyon szereti a művészettörténetet is. Hamarosan édesanya lett, és mire befejezte a könyvtár szakot, már a második gyereke is megszületett. „Nem kaptam GYES-t, mert nem volt lelkészként társadalombiztosításom. A lakásrezsink éppen annyi volt, amennyi a férjem fizetése. Anyukám és nagymamám is özvegy volt, közös háztartásban éltek Sárbogárdon, és felajánlották, hogy költözzünk le hozzájuk. A férjem a munkája miatt nem jött velünk, így őt csak hétvégenként láttuk.” Olvasószolgálatos munkatárs lett a Madarász József Városi Könyvtárban két és fél évig. Az új kollégák szeretettel fogadták őt. Talán hiteles példaadása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ottléte alatt három kollégája is konfirmált. „Én nem akartam direkt térítő munkát folytatni közöttük. Egyébként sem tekintettem magamra teljes értékű lelkipásztorként. Bár felszenteltek, és előfordult, hogy lelkészi szolgálatot is végeztem, de én nem erre kaptam elhívást az Úrtól. Abban viszont hiszek, hogy az ember az életével is tud hatni másokra, nem csupán prédikációval.”

Végül 1994-ben térhetett vissza könyvtárosként a Ráday Könyvtárba. Benda Kálmán halálát személyes tragédiaként élte meg. „Nagyon nehezen találtam meg a helyemet egykori mentorom nélkül, és sokáig tartott, amíg belerázódtam az új helyzetbe. De rengeteget jelentett számomra az olvasók bizalma és az, hogy nagyon szerettem a munkahelyemet.” Az ezutáni negyedszázadnyi időszakban sokat fejlődött és szépült a Ráday Gyűjtemény. A 2019. januári kollégiumi tűzeset azonban mindent megváltoztatott, és ismét vége szakadt a kegyelmi időszaknak: a gyűjtemény kincsei szerteszét szórattak. A könyvtári állomány a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának törökbálinti raktárába került, az olvasószolgálatot az MTA épülete fogadta be. A Ráday Levéltár mindenestől a Budapest Fővárosi Levéltárban van a Teve utcában. Mányoki Ádám és id. Lucas Cranach felbecsülhetetlen értékű festményeit a Szépművészeti Múzeum őrzi. Az adminisztráció egy irodaházba költözött az Október 6. utcába. Egyedül a Bibliamúzeum maradt őrállóként a Ráday utcában. Isten kegyelme azonban segített nekik talpra állni.

Rendelt időben

A Ráday utca után a törökbálinti raktár kezdetben igen szokatlan volt. „Tömörraktárat korábban csak szakmai napokon láttunk, most meg mi is ezt használjuk ott. Sokat tanulunk azonban az MTA-s könyvtárosoktól, akik nagyon együttérző, kedves kollégák. Most van időnk a régóta esedékes állományrevízióra is.” Ez utóbbi során végignéznek minden egyes kötetet, összefésülve a nyilvántartásokat. Ha kell, akkor nehéz szívvel, de selejteznek is. „Az új helyünkre már rendezett állománnyal szeretnénk visszatérni.” Csodálatos lélektani pillanatként élte meg, hogy pont most ítélték oda neki a Szinnyei József-díjat, amikor kezdte újra megtalálni magát a „száműzetésben”. „Az Úr rendezte el ezt így. A díj odaítélésekor a Prédikátor könyve 3. részének első verse jutott eszembe: »Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.« Hatalmas megtiszteltetés, hogy engem erre méltónak tartottak, nemcsak az ajánlóim, mert az önmagában kevés lenne, hanem az a szakmai testület is, amely erről döntött.” Mielőtt átvette volna a díjat a Pesti Vigadóban, még előző nap felkereste az emlékezés virágaival Benda Kálmán sírját. „Hálás vagyok Marci bácsinak, mert az elismerést neki is köszönhetem. Ez a díj nemcsak nekem szól, hanem nagyon sok korábbi és jelenlegi munkatársamnak is; tényleg mindegyikünk benne van ebben az elismerésben, csak engem nevesítettek.” Persze, minden szakmai siker ellenére a gyerekeire a legbüszkébb. „Soha nem akartam karriert építeni, a családom élvezett előnyt mindenben.” Pázmándi Ágnes továbbra is tele van munkákkal és tervekkel. Szeretné kiadni Somodi István peregrinációs iratait, amit az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őriz. A másik nagy terve, hogy a Sárbogárdi Múzeum Egyesület felkérésére a helytörténeti előadásaiból összeállított kötethez elkészítse a jegyzeteket és egy részletes irodalomjegyzéket. Emellett elvállalta, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerületben digitális formában összegyűjti a rendszerváltás után megjelent gyülekezeti hírleveleket, újságokat, kiadványokat. „Mindig szoktam mondani, hogy ha sok pénzem és időm lenne, akkor lenne egy virágboltom, egy rövidáruboltom színes gombokkal és fonalakkal, meg egy könyv- és papírkereskedésem. Ezzel a hárommal szeretek ugyanis foglalkozni. A kreatív tevékenységek mindig vonzottak.” Ha tehette, a munkája során is kiélte a kreativitását, és ezért nagyon hálás. „Szeretnék még sokat dolgozni, és visszatérni az új Rádayba, hogy ott fejezhessem majd be az aktív éveimet. Emellett rendelt ideje van most annak is, hogy az unokáimmal foglalkozzak.”

Könyvek között

Mindig fontos volt számára, hogy ha valaki bejött a könyvtárba, akkor az ne érezze magát vadidegennek. „Valahol missziós térnek gondoltam a könyvtárat annak ellenére, hogy ez „csak” egy szolgáltatás. Nemcsak kutatók, de gyülekezeti tagok is jártak hozzánk, akik sokszor kértek számukra megfelelő lelki olvasmányt vagy vallásos szépirodalmat. Fontos számomra a személyes kapcsolat. Szeretem megismerni a kutatókat és az olvasókat, mert akkor tudom igazán felmérni az igényeiket” – mondta. A szakmája jövőjét azonban nem látja túl fényesen. „Anyagilag nem elég megbecsültek a könyvtárosok, és emiatt nem is vonzó munka ez a fiatalok számára. Aki ezt választotta, az szerelemből csinálja, akárcsak a levéltárosok és a muzeológusok. Az is kihívás a könyvtárosok számára, hogy a mai fiatalok másként viszonyulnak a könyvekhez, mint a mi korosztályunk. De az olvasás soha nem fog kimenni a divatból, és szerintem mindig szükség lesz papírkönyvre.” Ezt a szakmát szeretni kell – vallja. „Hálás vagyok azért, hogy a hobbim egyben a hivatásom! Nagyon sokat jelent és megerősít, ha visszajelzést kapok.” Számtalan köszönőlevelet kap ugyanis a segítségnyújtásáért. „Örülök, hogy lehetőségem és időm lehet arra, hogy előbbrevigyem olvasóink, kutatóink ügyét, legyen az egy diák vagy emeritus profeszszor. Ezért érdemes dolgozni! Hálás vagyok a 139. zsoltár 5. versének szavaival: »Minden oldalról körülfogtál [Uram], kezedet rajtam tartod.«”

Barna Bálint Képek: Füle Tamás; Liziczai Réka