Tisztújítás Dunamelléken

Balog Zoltánt választotta meg püspökévé a Dunamelléki Református Egyházkerület. Az egyházkerületi főgondnoki tisztséget továbbra is Veres Sándor tölti be. Megbízatásuk hat évre szól.

Egyházunkban hatévente kerül sor tisztújításra. Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök három cikluson át, mintegy 18 évig vezette az egyházkerületet. Mivel a püspöki szolgálati idő nem lehet ennél több, új püspök személyéről kellett döntenie a dunamelléki gyülekezetek presbitériumainak. A választáson a legtöbb szavazatot Balog Zoltán, korábbi emberierőforrás-miniszter, a Budapesti Németajkú Református Egyházközség lelkipásztora kapta – a leadott voksok 66,9 százalékát, szám szerint 200 szavazatot. Az egyházkerületi főgondnoki tisztre a hivatalban lévő Veres Sándort választották meg, ő a szavazatok 65,7 százalékát nyerte el, szám szerint 197 szavazatot. Az egyházkerület 304 gyülekezetének összesen 331 szavazati számértéke van, mivel a nagyobb gyülekezetek több szavazati számértékkel rendelkeznek. Balog Zoltánnal és Veres Sándorral még jelölésük után és a szavazatok leadása előtt beszélgettünk arról, miként képzelik el az egyházkerület jövőjét, és hogyan határoznák meg saját szerepüket a célok megvalósításában.

„az evangélium az egyházon Keresztül a világnaK szól”

Párbeszédre és elérhetőségre törekedne Balog Zoltán püspökként. Szerinte nincs üdvözítő politika, az egyház viszont lehetne önállóbb és bátrabb az evangélium képviseletében.

Hogyan érinti Önt, hogy sokan támogatták az egyházban a jelölését?

Nekem azért esett jól, mert akár az ellenkezőjét is el tudtam volna képzelni, hiszen a világi médiában rágalmazó támadások értek. Bízom benne, hogy ez a kétharmados támogatás a lelkipásztori, reménybeli egyházkormányzói szolgálatomnak szól.

Valóban rendkívüli, hogy a politikából érkezhet valaki a püspöki székbe, még akkor is, ha már több mint két éve felhagyott a politikai szerepvállalással. Miért vállalkozna a püspökségre?

Több mint húsz évet szolgáltam lelkipásztorként, belülről ismerem egyházunkat. Búcsút mondtam a politikának, ahol igyekeztem a miniszterségen belül is megmaradni lelki embernek és pásztornak. Úgy látom, egyházunk előtt Isten tágas teret nyitott, nagy lehetőségeink vannak, melyekkel nem élünk elég bátran. Közben pedig a szellemi, lelki küzdelem is élesedik. Meg tudunk-e maradni az evangéliumi hűségben? Ehhez változnunk kell és változtatnunk. Mi az egyházban ezt lelki megújulásnak nevezzük. Ebben a helyzetben szeretnék belső elhívásom alapján szolgálni a nekem adott kegyelmi ajándékokkal és azokkal a tapasztalatokkal, melyeket az elmúlt években a vezetésben szereztem. Az egyház, a keresztyén közösség feladata, hogy azt az evangéliumot képviselje, amely a világ számára adatott, hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta... Ebben különböző módon lehetünk eszközök: miniszterként, lelkipásztorként, presbiterként, hívő édesanyaként, református pedagógusként, akár püspökként is.

Az Ön pozíciója mégis megváltozna: amit korábban zárt ajtók mögött mondhatott vezető politikusoknak, azt ezúttal püspökként kellene képviselnie.

Készen állna rá, hogy adott esetben nyilvánosan konfrontálódjon akár a kormányzattal is?

Ön szerint tényleg ez a püspök legfontosabb feladata? Nem inkább az, hogy rendelkezésére álljon a lelkipásztoroknak, presbitereknek, az egyház népének, s így vezesse őket? Ha, persze, a nyilvánosság előtt is szükséges jelt adni arról, hogy nem tartunk helyesnek valamilyen kormányzati döntést, akkor nem szabad elbújni. De amikor az egyház nevében nyilatkozunk, akkor mögöttünk és mellettünk állnak a minket megválasztott testületek, az egyházkerületi közgyűlés vagy éppen a zsinat. A politikai állásfoglalásoknál sokkal fontosabbnak tartom, hogy az emberi élet nagy kérdéseiben mutassunk irányt, adjunk tanítást: házasság, család, gyermek, betegség és egészség kérdésében, vagy abban, hogyan lehet tisztességesen kiteljesedett életet élni. Beszűkült látás, amikor a püspökök az egyház nyilatkozatait kizárólag a szerint osztályozzák, hogy ezzel most lehet ütni egyet a kormányzaton vagy nem. Mondanivalónkat abból kell levezetni, hogy az evangélium mire kötelez bennünket.

A válaszában említett testületi kiállás feltételezi a laikus egyháztagok, illetve vezetők méltó helyre kerülését, és talán a református öntudat – de nevezzük inkább felelősségvállalásnak – feléledését is. Fontosnak tartaná ezt?

A református jelenlétnek a magyar történelemben, közéletben mindig nagyon erős karaktere volt. Krisztus követői vagyunk református módon. Azért is nagyon jó, hogy vannak presbitereink, református közszereplők, mert tőlük talán még jobban fogadja a világi közösség, ha beszélnek a hitükről és megmutatják, mit jelent keresztyénnek lenni, hiszen ők nem „hivatalból” teszik. Támogatnunk kell a nem lelkészi hitvallókat, mert jelenlétük óriási lehetőség az evangélizációban, a misszióban, hogy Krisztus kötelékébe vonzzuk azokat, akik még nem ismerik az Ő szeretetét. Ami viszont a leginkább ki van téve a világunkat sújtó krízisnek, az éppen a Krisztus szolgálatára sze-

gődött pásztori egzisztencia. Ennek a gondozása, megerősítése, az ezzel kapcsolatos szolidaritás a gyülekezeti tagok és a lelkész társak részéről, ez az, amiben komoly hiányt látok. Milliónyi elvárásnak vannak kitéve a lelkészek részben jó, részben rossz szándékkal. Ezek között a vélt és valós szerepfeladatok között bolyonganak azok, akiknek talán nem elég erős a belső elhívásuk, illetve homályosak annak a körvonalai, hogy mi a lelkészi szolgálat lényege, s ebből milyen feladatok következnek. Ennek sokszor a családi életük, a testvéri közösségük és ők maguk látják kárát. Ha oda jutok, ezen mindenképp szeretnék majd segíteni. De ide tartozik az a kérdés is, hogy lelkészképzésünk mennyire készíti fel őket a szolgálatra.

Különböző nyilvános fórumokon sok más elvégzendő feladatról is beszélt, említette például az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) asztalfiókban maradt munkáját, bár arra is utalt, hogy talán nem teljesen menthetetlen. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy lehessen eltérő véleményeket ütköztetni, ennek legyen biztonságos terepe, közege, a közös gondolkodás pedig eljusson a cselekvésig?

Nem véletlenül adtuk a „Colloquium Fratres” nevet annak a beszélgető körnek, amelyet éppen két évvel ezelőtt indítottunk el Hold utcai gyülekezetünkben egész egyházkerületi meghívással. Ez az elnevezés a magyar puritánok mozgalmából ered, akik úgy tartották, a testvéri beszélgetésnél nincs fontosabb, hiszen itt dől el, hogy megtaláljuk-e azután majd azt az utat, amelyen együtt tudunk menni. Talán az ilyen beszélgetéseknek a hiánya is vezetett oda, hogy száz felett van azoknak a jól képzett lelkipásztoroknak a száma, akik elhagyták a közösségünket. Őket visszavonzani a tudásukkal, az ismeretükkel, az elszántságukkal csak úgy lehet, ha elkezdünk újra beszélgetni egymással – nem azt nézve, ki milyen pozícióban van, hanem azt, hogy ki akar segíteni. És én nem is állnék meg itt: az egyházi szolgálat olyanok számára is vonzóvá válhat, akik korábban nem is gondoltak erre. Segíthetünk abban, hogy a belső elhívást a külső hívogatás is felerősítse. Amikor az első beszélgetést meghirdettük, egy egyszerű e-mailes hívásra több mint száz lelkipásztor el is jött a Hold utcai templomunkba, ők mind beszélgetni akartak. Nem traktáltuk őket másfél órás előadásokkal, hogy lehetőségük legyen elmondani, mit gondolnak az egyház jövőjéről, hogy aztán ezt együtt megvitathassuk. Érdemi változást csak együtt lehet megvalósítani, ebben az együttben hiszek. A testületeink gyűléseit sem csak arra kellene használni, hogy előterjesztéseket vitassunk meg és azokról szavazzunk, hanem hogy meg is hallgassuk egymást. Így fog előbb-utóbb változni a légkör és az összetartás. Szükségesek az ilyen fórumok egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati szinten is, nem csak azokkal tanácskozva, akiket valamilyen tisztségre megválasztottak.

Visszatérve az EJB-re: ezzel kapcsolatban lennének konkrét tervei?

Nem értek minden pontjával egyet annak, amit az Egyházi Jövőkép Bizottság javasolt. De az, hogy majdnem egy fél évtizeden keresztül dolgoznak a legjobb erőink egy olyan dokumentumon, amelyben fölmérik, hol tartunk, kijelölnek irányokat, s ehhez eszközöket rendelnek, majd ennek nincsenek következményei – ez pazarlás. Az újonnan felálló testületeknek újra elő kellene vennie ezt az ajánlást, és megnézni, hogy mit lehet ebből továbbvinni. A lelkészek hivatásgondozására vonatkozó javaslatokat, a nagyobb szolidaritást anyagi és lelki ügyekben, valamint a nyilvánossághoz és a közélethez való viszonyunkra, lehetőségeinkre és küldetésünkre vonatkozó elképzeléseket is megszívlelendőnek tartom.

Az elmúlt időszakban nyilvános felszólalásaiban kiállt amellett is, hogy az egyháznak minél inkább önfenntartónak kellene lennie. Lehetséges, hogy a nagy összegű állami támogatások erodálhatták a gyülekezetek önfenntartási kedvét?

Pénzzel nagyon sokat lehet segíteni, de lehet ártani is. A pénz mérgezni tud, testvéri légkört, gyülekezetek közötti összetartást, szolidaritást, de ne felejtsük el, hogy nem a pénz mérgez, hanem a hozzá való viszony. A pénz nem más, mint eszköz, az eszközt pedig jól kell tudni használni. Valóban jelen van az a mentalitás is az egyházban, hogy majd ad az állam pénzt. Ezt a hozzáállást nem szabad elfogadni, még akkor sem, ha egyébként folyik némi mitologizálás e körül az állami támogatás körül. Nem olyan óriási nagyságrend ez abszolút értékben. Különösen, ha számba vesszük, mitől fosztották meg ezt az egyházat hetven évvel ezelőtt, amikor teljesen önfenntartó volt. Minden önfenntartó eszközt elvettek tőlünk. Amit visszakapunk most, az lehet, hogy nagy összegnek tűnik, de csak ahhoz képest, amit az elmúlt években más kormányoktól nem kaptunk meg. Ők inkább elvettek például az egyházi iskoláktól. Nem a templomtornyokat aranyozzuk. Nézzék meg iskoláink állapotát, főleg azokét, melyeket visszavettünk állami fenntartásból! Nézzék meg a baranyai templomokat, vagy hogy mennyi a fizetése a lelkipásztoroknak! A minimálbér körül mozog, egy diplomás embernek, akitől elvárjuk, hogy legyen szép családja, meg tanuljanak tovább a gyermekei, meg adjon rangot a településnek, ahol él. Mindezekben még mindig nagy a szükség!

Az aggályok nem is ennek szólnak, hanem annak, hogy a keresztény Magyarország szlogennel bármit el lehet adni, és bárkit meg lehet nyerni, legfőképpen az egyházakat.

Bogárdi Szabó István püspök úr mondta nekünk annak idején, hogy óvatosan írjuk oda az Alkotmány fölé, hogy „Isten”, mert akkor ahhoz kell majd mérni a magyar államnak magát, amit Isten vár tőlünk. Az, hogy mi kritikusan közelítünk ahhoz, ha valaki a keresztyénségre hivatkozik, nemcsak lehetőségünk, hanem alapvető kötelességünk: számon kell kérni azokat, akik rá hivatkoznak. A politikán belül is vannak, akik nagyon felszínesen „keresztényeznek”, és vannak, akik meg komolyan és felelősen mondják: egy állam nem védheti meg a keresztyén hitet, az az egyház feladata, az állam a keresztyén hitből következő életformát próbálja megvédeni és megerősíteni. Ez nagy különbség, és annak beismerése a kormányzat részéről, hogy tudja a helyét. Nem ő hozza az üdvösséget, mert nincs üdvözítő politika. De nem mindegy, minek a keretrendszerét erősíti. Jobb lenne, ha gúnyolódnának rajtunk, az emberi jövő ellenségének, maradi, arrogáns társaságnak és embereknek állítanának be bennünket? Hadd hozzak egy példát! Az ún. genderkérdésben nagy ideológiai küzdelem folyik a férfi és női nemeket és nemi szerepeket illetően, s arról, hogy hogyan neveljük gyermekeinket. Azon, hogy az Isten az embert férfivá és nővé teremtette, hogy a házasság egy férfinek és egy nőnek a szeretetközössége, bármilyen szél fúj, jobbról-balról, KeletrőlNyugatról, a mi egyházunk nem fog változtatni, mert alapvető hitünkből következő, ezt tanítja a Szentírás, ez az, ami teremtettségünkben gyökerezik. Az Alkotmány, a kormány is ezen az oldalon áll. Örülök neki. De nem azért állok itt, mert ők itt állnak.

Ahhoz, hogy a világot megnyerjük, az örök üzenetet mai nyelven kell hirdetnünk – ezt is többször hangsúlyozta az utóbbi időben. Mit ért ezen?

Értelmesen, a 21. század emberéhez kell szólnunk. Komolyan kell vennünk azt a bibliai Igét, hogy ne szabjátok magatokat e világhoz, vagyis ne a kortársakon orientálódjunk általában, de akikhez küldettünk, azoknak próbáljuk megérteni a nyelvét! Ahogy szintén Pál apostol mondja: görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Feladatunk megérteni az életvilágát annak, akihez szó-

lunk. És az nem csak úgy általában a posztmodern vagy a 21. századi ember, hanem konkrét emberek itt, Magyarországon és a Kárpátmedencében. Ezen felül pedig van egy ezen is túlmutató küldetésünk nekünk, reformátusoknak. Az európai színtéren keresnünk kell a párbeszédet azokkal a református és más felekezetű egyházakkal, akik eltérnek a bibliai látásmódtól. Beszélgetnünk kell arról, miért vannak ott, ahol vannak, és mi miért vagyunk itt, ahol vagyunk. Ha belépünk ezekbe a kommunikációs terekbe, és közben hűségesek vagyunk az örök üzenethez is, akkor meg fog újulni a nyelvünk is. Ez inkább következmény, semmint előzménye a kapcsolatteremtésnek.

Szóval az egyháznak nyitnia kell, nem csak rendelkezésre állnia.

A szolgálatunk nem a kívülről sokszor gettónak tekintett, belülről oázisnak megélt egyház belső ügyeiről szól csak. Az evangélium az egyházon keresztül a világnak szól – nem pedig valamilyen belterjes közegnek, belterjes nyelven. Ez tanulási folyamat, nekem is az volt. Hála Istennek, az édesapámtól sokat tanultam arról, hogy mit jelent nem belterjesnek lenni. Nemcsak behívni kell embereket az egyházba, hanem ki is kell menni az utcára, bemerészkedni a kultúra világába, a tudomány, a művészet, a munka világába, a kórházba, a börtönökbe, az iskolákba… Szüleimnél ezt az alkoholbetegek között végzett munkában tapasztaltam. Ott nem volt katolikus meg református, csak szabadulásra váró ember. Édesapám mindig azt mondta, hogy ezek az emberek azért alkoholisták, mert minőségi emberek: olyan igényük van a világgal kapcsolatban, hogy azt vagy nem kapják meg, vagy nem tudják megadni, ezért menekülnek az alkoholba. De belőlük újra minőségi emberek válhatnak, ha megszabadulnak. A Kossuth-díjas művésznek és a világhírű tudósnak ugyanarra a két mondatban elmondható evangéliumra van szüksége, mint a segédmunkásnak, a hat osztályt végzettnek vagy az analfabétának. De csak akkor elég a két mondat, ha erővel tudjuk vinni az evangéliumot azokba a világokba, ahol most nem vagyunk jelen.

Lehet ebben szerepe az egyházi sajtónak is?

Nagy hiány, hogy nincs egy országos lefedettségű református rádió. Ez óriási missziós lehetőség lenne. De fontos missziós küldetése lenne itt a Károli-egyetemnek is. Egyrészt a teológiának, amely minden tudomány alapja. Ebből a pontból kiindulva rá lehetne nézni az egész világra, és azzal a nyitottsággal lehetne élni, hogy van valami, ami nekünk biztos horgonyunk, és közben mindenkivel

szóba tudunk állni. Az egész egyetemre nézve viszont komoly problémának látom, hogy a Károli csupán egy egyetem a sok közül. De mitől református? Miért tartunk fönn óriási energiabefektetéssel és pénzzel egy oktatási intézményt többezer diákkal? Az egyetem olyan szellemi műhely és erőtér lehetne, amin belül meg lehet vitatni a világ, az életünk legfontosabb kérdéseit, méghozzá úgy, hogy nekünk ezekről van egy evangéliumi álláspontunk, amit senkire nem kényszerítünk rá, de amivel megkínáljuk a velünk együtt gondolkodókat. Jól tanítani ugyanazokat a tárgyakat, amiket más egyetemen is tanítanak – ez kevés. Nekünk úgy kell tanítanunk, hogy abban benne legyen az evangéliumi keresztyén gondolkodásmód. Ezt az üzenetet, ezt a szellemi, lelki küzdelmet kellene az egyházi sajtónak is közvetíteni, nem a világi sajtó trendiségét másolni. Ez csak akkor sikerülhet, ha bízunk annak az erejében, amiben és Akiben hiszünk.

Intellektuális közegben mégiscsak könnyebb a nyitást szóba hozni, de vegyük például a cigányság helyzetét, amelyre szintén tett utalást a baranyai püspökjelölti fórumon! Gyakran úgy tűnik, a reformátusok ugyanolyan sommás véleménnyel vannak róluk, mint bárki más, holott a cigányoknak is szüksége van az evangéliumra.

Nagyjából a magyar társadalom átlagának megfelelően viszonyul a romákhoz az egyháztagok többsége. Sokan valószínűleg elutasítással, mások közömbösen, és hála Istennek, vannak, akik ebben feladatot, missziót látnak. Meg lehet ezt két oldalról közelíteni. A kormányzat feladata – én ezt képviseltem, amíg kormányzati pozícióban dolgozhattam a felzárkózáspolitikában – gyakorlati és stratégiai. A romák ma Magyarországon sok mindent nem veszíthetnek. A többségi magyar társadalom viszont nagyon sokat tud veszíteni azzal, ha nem emeljük föl a romákat. Ez praktikus elv is: miért szociális segélyért álljanak sorba, miért ne lehetnének inkább adófizető állampolgárok? A másik érdekeltségünket ebben nagyon egyszerűen le lehet írni: ez a felebaráti szeretet. Nekünk, az egyházban, plusz motivációnk van, ami arról szól, hogy a legkisebbeket, az elesetteket föl kell keresni, és segíteni kell rajtuk. Látok nagyon sok olyan embert, akinek ez szívügye. Ebben az egyházakat összehasonlítva a reformátusoknak nem kell szégyenkezni, sem a felsőoktatásban életre hívott roma szakkollégiumainkkal, sem az általános iskolásokat segítő tanodáinkkal, sem a legkisebb gyerekeknek és édesanyjuknak alapított közösségi tereinkkel, a Biztos Kezdet Gyerekházakkal – ezek mind államilag támogatott programok. Ilyen lehetőségeket korábban mint egyház nem kaptunk, vagy csak sokkal kisebb mértékben. Ami pedig a cigány–magyar együttélést általában illeti: nem kell félnünk sem az együtt-től, sem a különtől. Fogadjuk el és támogassuk, hogy a magyarországi cigányságnak az a része, amelyet meghívtunk az egyházunkba, a maga módján, mentalitásában, saját etnikai, kulturális közösségében éli meg keresztyén hitét. De újra és újra találkozzunk egymással, hogy nyilvánvaló legyen, ők is ugyanazt a Jézust szeretik, meg őket is ugyanaz a Jézus szereti ugyanúgy, aki minket. Utána megint megy mindenki a saját útján mindenféle gyűlölet és elutasítás nélkül, egymás hite által megépülve.

Vezetői szerepre készül: miben lenne ez más, mint az eddigi vezetői tapasztalata? Milyen püspök szeretne lenni, ha megválasztanák?

Számomra a legfontosabb: szóba állni másokkal. Nem az a fontos, hogy a kirakatban a püspöknek milyen arca meg médiaindexe lesz, hanem az, hogy azok a lelkipásztorok, akikkel együtt szolgálja az egyházat, társra találjanak benne. Olyan valakire, akihez odafordulhatnak lelki és az anyagi gondjaikkal, akinek elmondhatják, amit ők gondolnak a misszióról, az egyház jövőjéről, és akinek beszélhetnek arról, hogy nekik milyen terveik vannak. A püspök álljon rendelkezésére azoknak az egyházban, akiknek a pásztorolása rá bízatott. Nekem ez azért is lenne fontos, mert kíváncsi vagyok azokra az emberekre, akik mellé szolgatársként odarendelt Isten. S közben javítsunk együtt a hitoktatás rendszerén, alkossunk lelkészi hivatást védő törvényt, indítsunk el egy átfogó missziói tervet, melyben a Bethesdától kezdve a Károlin át a legkisebb gyülekezetig és országos szolgálati ágig mindenki megtalálja a maga kegyelmi ajándékainak, elhívásának megfelelő lehetőségeket és feladatot!

Mit gondol, a közös célok eléréséhez lenne elég munkatárs?

Az egyháznak nagyon fontos adottsága, hogy azokkal kell együtt szolgálni, akik „adatnak”. Éppen azokkal, akikkel Krisztus „egybeszerkesztette a testet”. Én ezt fontosabbnak tartom, mint hogy külső szuperembereket keressünk szolgálathoz. Akikben elaludt, elsorvadt a szolgálni vágyás, a reformáció – az önreformáció és az egyházreformáció – lendülete, szenvedélye, inspirációja, azokban ébresszük föl azt a küldetéstudatot, amivel elkezdték ezt a munkát! Van kétezer lelkipásztorunk, Dunamelléken több mint négyszáz, és van többezer presbiterünk, több százezer gyülekezeti tagunk. Ha ők mind hadra foghatók az evangéliumi szolgálatban, akkor a pokol kapui sem vesznek diadalt rajtunk.

Jakus Ágnes Képek: Füle Tamás

„Bőven van mit visszaadnom”

Az élő kövek építése fontosabb, mint az élettelen kövekből építkezés – figyelmeztet Veres Sándor jelenlegi dunamelléki főgondnok és főgondnokjelölt, aki az egyház elsődleges feladatának a missziót látja.

„Életem meghatározója, hogy lelkészcsaládból származom” – fogalmazott bemutatkozásában. Ennek köszönhetően választotta az egyházi szolgálatot is?

Itt a hangsúlyt én nem a szolgálatra helyezném, mert számomra ez inkább arról szól, hogy az istenkapcsolat az életem része. Mindig is az volt. Isten kegyelme, hogy már kiskorom óta vezetett családomon keresztül, bár ez csak később fogalmazódott meg bennem így. Ha valaki keresztyénként él, akkor benne van a mindennapjaiban, hogy a legfőbb parancs, azaz a szeretet szerint éljen. Az istenszeretet és az emberszeretet olyan, mint egy kétszárnyú ajtó, amelynek mindkét szárnyát ki kell tárni ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az út. Szüleim ajtaja fölött ott állt egy felirat: „Jézus mit szól hozzá?” Bárhová megyek, bármit teszek, még ma is felteszem magamnak ezt a kérdést. Ebből természetesen következett eddigi pályám.

Mi az, amit mindehhez a mérnöki szemlélet tett hozzá?

Isten országában alapvetően rend van: mindennek helye és ideje van. Ez határozza meg, mi az, ami szükséges, és mi az, ami elégséges. Ez utóbbiról szól a mérnöki megközelítés is. Most, hogy olyan sok beruházás és építkezés folyik egyházunkban, egyházkerületünkben, különösen fontos, hogy szem előtt tartsuk a szükséges és elégséges mércéjét. Szintén a mérnöki szemlélet sajátossága az előregondolkodás, amelynek fontosságára mindig felhívom a figyelmet a beruházások előkészítésénél.

Eddigi főgondnoki tapasztalata alapján hogyan látja a világiak szerepvállalását az egyház missziójában?

Az egyházi és világi szerepkörök közötti munkamegosztást talán egy skót moderátor fogalmazta meg a legfrappánsabban: partnerség, közösség, testvériség az evangélium hirdetésében. Ez azt jelenti, hogy míg a lelkészeknek rendeltetett az igehirdetés, addig nekünk egyrészt ennek a feltételeit kell biztosítanunk, másrészt a gyülekezetek közösségi alkalmain aktív és hitvalló módon kell részt vennünk. A misszió során nekünk, világiaknak is ugyanúgy feladatunk az evangélium továbbadása. Mindebben meghatározó a reformáció felismerése a hívők egyetemes papságáról. Ennek értelmében mindannyian felelősséget vállalunk azért, hogy a misszióból kivegyük a részünket. Az egyház elsődleges feladata ugyanis a misszió, minden mást ehhez kell igazítanunk.

Hogy áll most a misszió ügye?

Hálát kell adnunk Istennek, hogy Magyarországon több mint ezer gyülekezet van, több mint ezer lelkipásztor hirdeti az élő Igét. Misszió tehát zajlik, de az eredményességén javítanunk kell. Egyrészt azért, mert sokkal többen vallják magukat reformátusnak népszámláskor, mint ahány egyháztagot hivatalosan számontartunk, és ezeket a névjegyzékünkből hiányzó embereket gyülekezeti közösségekbe kellene invitálni. Másrészt azért, mert megváltoztak a gyülekezeteink. Például a településstruktúra átalakulása miatt néhol új gyülekezetek alakulnak, máshol megszűnnek, vagy megváltozik az összetételük. A gyenge, szétesett állapotban lévő gyülekezeteknek nincs küldetéstudatuk, ezért nem képesek missziót végezni. A legégetőbb feladatunk a gyülekezetépítés, mert ez a misszió elengedhetetlen alapfeltétele.

Hogyan lehet megerősíteni a gyülekezeteket?

Ez a folyamat is imádsággal, az Igére való odafigyeléssel kezdődik. Elsősorban ne szerkezeti változásokban gondolkozzunk, hanem abban, hogy a jó példákat hogyan tudnánk egymással megosztani! Nem fogjuk tudni felülről megváltoztatni a gyülekezeteket. Abban kell segítenünk egymást, hogy a látásmódunk, a küldetéstudatunk, az odaszánásunk megújulhasson. Vegyük észre azt, ha ki kell segítenünk a másikat, és legyünk képesek elfogadni a segítséget, ha arra rászorulunk!

Amikor Tőkéczki László korábbi főgondnok halála után megválasztották erre a tisztségre, úgy fogalmazott: nehéz az előd helyére lépni. Mennyire sikerült megfelelni ennek az elvárásnak?

Nehéz kettőnket összehasonlítani, hiszen én másfajta tálentumokkal rendelkezem, mint ő. Amiben hasonlítunk, hogy én is erős hittel, népünk és országunk iránti szeretettel végzem a szolgálatot, és mindkettőnk számára fontos az ifjúsági munka megerősítése. Úgy érzem, a gyülekezetek felé való odafordulásban sikerült átvennem a stafétabotot. Minden építkezést az adott gyülekezet személyes megismerésével kezdek.

Megválasztásakor célul tűzte ki, hogy a gyülekezetekben is nagyobb hangsúlyt kapjon az egymás iránti figyelem és szolidaritás. Sikerült e téren előrébb jutnunk?

Még van némi elmaradásunk e téren. Nagyon sok gyülekezet megváltozott, új tagjai nem hozták magukkal a családból az egyházi hátteret, és számukra sokkal nehezebb a szolidaritás megélése, mert a mindennapi életükben nem ezt szokták meg. A diakóniai szolgálat megerősítése például segíthetne ezen. A rászorulók felkarolásának ez a módja sokat tehet azért, hogy a gyülekezeten belüli szolidaritás is erősödjön. Ezért is fontos a gyülekezetépítéssel kezdeni, mert anélkül nem lesz közösség- és küldetéstudat sem.

Hogyan értékelné a most végéhez érő ciklus eredményességét?

Ha lehetőségünk nyílik majd egy kiadványban összefoglalni az elmúlt évek építkezéseit, Istennek köszönhetően hatalmas és gazdag anyag áll hozzá rendelkezésre. De az élő kövek építése fontosabb, mint az élettelen kövekből építkezés. A négy egyházkerület kapcsolata tapasztalatom szerint sokkal jobb lett, mint a korábbi ciklusokban, akárcsak az esperesek egymáshoz és a lelkészekhez fűződő viszonya. De az esperesi és gondnoki kar együttmunkálkodása még mindig nem ideális. A feladatok sokasága és az időzavar miatt időnként mások helyett próbáljuk elvégezni a feladatokat. Nehezítették a munkát az egyházkerület vezetőségének gyakori személycseréi, mert egy összeszokott csapatot nagyon nehéz újjáépíteni, ha menet közben nagyjából a fele lecserélődik.

Mi a legfőbb oka annak, hogy újabb ciklust vállalna?

Tavasszal még nem erre a szolgálatra készültem. Úgy terveztem, hogy az utolsó napomon is ugyanolyan lelkiismeretességgel végzem a munkát, mint az első napon, hiszen a botot futva kell átadni. Azért vállaltam el mégis a felkérést, mert szolgálatom során rengeteget kaptam másoktól, amit tovább szeretnék adni a közösségnek. Bőven van mit visszaadnom, ezért ajánlanám fel tapasztalatomat és tudásomat. De a főgondnok csak az egyik tagja a döntéshozók közösségének. A programok közösen születnek, a főgondnoknak nem lehet önálló programja. Állandó feladata, hogy a püspökkel együttműködve a gyülekezetek életét segítse. Ha egyetértésben tudunk szolgálni a jövőben, akkor a munkánk is áldottá lesz.

Az idei Hold utcai disputában úgy fogalmazott, sokszor azért nem építünk kellő mértékben a laikusokra, mert hiányzik a bizalom és az elfogadás. Mit lehet tenni azért, hogy ez megváltozzon?

Ennek érdekében először nekünk, laikusoknak kellene megváltozni. Ehhez őszinte hang kell, és gyakoribb odafordulás egymáshoz. Jobban oda kellene tenni magunkat, intenzívebben jelen lenni a gyülekezet életében, utána kérhetjük a jobb megbecsülést. A lelkipásztoroknak pedig fel kell ismerniük, hogy a tehermegosztás nekik is érdekük. Ehhez szeretnénk példát mutatni az egyházvezetésben is. Itt köszönném meg Bogárdi Szabó István püspök úr irántam való bizalmát, amely ezt lehetővé tette számomra.

„Fel kell készülni a lelkészképzés alapvető megváltoztatására” – írja bemutatkozásában. Miért van erre szükség?

A fiatal, frissen végzett lelkészeink sokszor olyan feladatokkal találják szembe magukat, amelyekre nem készítették fel őket. Ráadásul egyre kevesebben érkeznek közülük keresztyén családokból, ezért a lelkészképzést is ennek fényében kellene megújítanunk. Lelkipásztorokkal, püspökökkel, teológus tanárokkal kellene megvitatnunk, hogy ezeken a problémákon hogyan segíthetnénk. Hogy mi a megoldás, azt együtt kell megtalálnunk. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy nálunk nem minden teológusból lesz beosztott lelkész.

A járvány miatt nehéz helyzetbe került több egyházközség, és ez felgyorsíthatja a szervezeti átalakításokat is. Milyen strukturális reformokban gondolkodik? Fel kell mérni a pontos állapotokat, figyelemmel kell kísérni a társadalmi változásokat, és a misszió elsőbbségét figyelembe véve igazodni ezek-

hez! A missziói és anyaegyházközségek mellé be kell vezetni a támogatott egyházközség és a szórványközpont kategóriáját. A kistelepülési gyülekezetek támogatásának a rendszere már előkészítés alatt áll. El kell mozdulni az önfenntartóbbá válás felé. De emellett a lelkészekre is gondot kell fordítanunk! Biztosítani kell számukra az alapjövedelmet és a megfelelő lakhatáshoz való jogot. Oda kell figyelnünk a lelkészcsaládokra, a lelkészházasságokra, a miszsziói tudat megerősítésére!

A következő időszakban a megerősödés vagy a növekedés lesz a meghatározó?

A növekedést időben meg kell hogy előzze a megerősödés, mert csak az tud missziót végezni, aki a gyülekezeti szolgálatban is helyén van. Az egyháztagság vállalásokkal, kötelességekkel, felelősséggel jár együtt, ezért a bővülésnek a gyülekezetekből kell elindulnia. A hitre jutás csak az út kezdete, a keresztyénségnek ezután a szolgálatban való részvételben is meg kell nyilvánulnia, minden életkorban. Újra kell gondolnunk a gyermek- és ifjúsági szolgálatot is. Utóbbiban nagy hátrány, ha a lelkész nem boldogul az ifjúságvezetéssel. Budapest hetven gyülekezetéből tizenötben nincs ifjúsági csoport. Senki sem tehet arról, ha ehhez nincs talentuma, de ezt föl kell ismernie, és segítséget kell kérnie. Ezért lenne fontos az ifjúsági vezetőképzés egyházközpontú szervezése.

Mit értsünk az ifjúsági vezetőképzés egyházközpontú szervezésén?

Azt, hogy azoknak kellene részt vennie az ifjúsági vezetőképzés alkalmain, akiket a gyülekezet küld. Ha ugyanis valaki kellő támogatottság és felhatalmazás nélkül kezdene bele a közösségi ifjúságépítésbe, könnyen elszigetelődhet a gyülekezettől, vagy szembekerülhet a lelkésszel. Ezért lenne fontos, hogy a gyülekezet olyan fiatal gyülekezeti tagokat delegáljon, akikről látják és tudják, hogy a közösséghez tartoznak.

Milyen kérdések kerülhetnek még napirendre a következő zsinati ciklusban?

Erősítenénk az intézményrendszereinkben, főleg az oktatási intézményekben a református hitvalló lelkületet, például pedagógus-továbbképzések formájában. Fontosnak tartanánk egy egyházközpontú presbiterképzés elindítását is a Presbiteri Szövetség már meglévő képzése mellé, amely a mi saját egyházi struktúránkon belül működne. Én azt is fontosnak tartanám, hogy akit gondnoknak választanak, annak kötelessége legyen a képzésen részt venni. A három év múlva esedékes választásokig kell kidolgozni ennek részleteit.

Egyházgazdálkodás, pénzügyek tekintetében milyen változások várhatóak?

Mindig meg kell határozni a legfontosabb területeket, és ennek megfelelően kell súlyozni az anyagi erőforrásokat. Az egyház rendjének, életének ez folyamatosan része. Gyülekezeti szinteken kell elkezdeni, ez alapján lehet egyházmegyénként, majd egyházkerületenként felépíteni, hogy mire van szükség. Ezek olyan élő feladatok, amelyek folyamatosak és nem ciklusfüggőek. A számok mögött pedig ott van Isten munkája is.

A folytonosság vagy az újítások kaphatnak nagyobb hangsúlyt a jövőben?

A folytonosságot ciklusról ciklusra meg kell őrizni, és a meglévőt kell megújítani, nem újat behozni. Az egész református felfogásnak a lényege, hogy mindig vissza kell térnünk a keresztyén alapelvekhez, ezért a meglévőt ennek szellemiségében szabad csak megújítani. Az egyházvezetés bölcsessége abban rejlik, hogy fel tudja használni ehhez azoknak az egyháztagoknak a szolgálatát, akikben van tűz, lelkesedés, elhivatottság.

Hogyan képzelné el a leendő püspökkel való együttműködést?

Nincs bennem kétség, hogy akit megválasztanak püspöknek, amellé kell majd állnom. Figyelnem kell rá, segítenem kell a munkáját, ugyanakkor őszintén elmondanom neki azt is, ha valamit másként látok. A közös állásfoglalások megszületéséhez szükségesek olykor a viták, de ha bármi nézeteltérésünk lenne, azt kisebb és zárt körben, például elnökségi üléseken kell megbeszélnünk, hogy azután együtt állhassunk ki valami mellett. Közgyűléseken nem képviselhetünk már más álláspontot. A viták nem a nyilvánosság elé valók. Már csak azért sem, mert a világi médiában ezekre hamar ráharapnak.

Mit lát az előttünk álló időszak legnagyobb kihívásának?

A keresztyénségünk mások szemében is hiteles megvallását és megélését. A világ figyel ránk, és ha valaki hitelesnek talál minket ebben, akkor megfordulhat fejében az, hogy csatlakozzon hozzánk. Ma is látnunk kell, hogy Isten igéje mennyire fontos számunkra, de látnunk kell azt is, hogy változik a világ, a kommunikáció, a nyelv. Azért nagy kihívás ez, mert a minket körülvevő világban egyre jobban erősödik a vallásellenesség és erőszak. Nem véletlen, hogy bemutatkozásomhoz Máté evangéliuma 6. fejezetének 33. versét választottam: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Rendkívül aktuális gondolat ez abban a korban, amelyben mindenki a saját szabadságát hirdeti, holott valódi szabadságot csak Isten igazsága adhat. Amiről szólunk, annak igaznak kell lennie, mert a félrebeszélés hiteltelenít.

Barna Bálint Képek: Füle Tamás

A püspöki cím másik jelöltje Balla Péter, a Károli Gáspár Református Egyetem korábbi rektora volt, aki a szavazatok 33,1 százalékát, szám szerint 99 szavazatot kapott a presbitériumoktól.

Szerinte az egyházat ideje lenne annak látnunk, ami: elsősorban nem országos intézménynek, hanem hűséges gyülekezetek hálózatának – erről a Parókia portálnak adott interjúban beszélt korábban. Balla Péter elmondta: a bibliás hagyományok megőrzését és a párbeszédet a máshogy gondolkodókkal egyaránt fontosnak tartja. Mivel az egyházkerület szerkezeti felépítmény, fontos, hogy ne váljon öncélúvá, hanem a gyülekezetek legyenek mindig az elsők – figyelmeztetett. „Abban bízom, hogy ha az Úr ránk tekint, akkor hűséges lelkészeket és presbitereket lát. Mi vagyunk azok, akik gyakran nem így gondolunk az egyházra. Ha kimondjuk, hogy Magyarországi Református Egyház, gyűjtőfogalom jut eszünkbe, egy országos intézményé, pedig az egyház a gyülekezeteiben él. Abban pedig biztos vagyok, hogy az Úristen a kicsiny, hűséggel végbe vitt tetteket mind látja.” A Balla Péterrel készült teljes interjúnkat a Parókia portálon olvashatja Ragaszkodom, hozzá, hogy merjenek ellentmondani nekem címmel.

Dr. Balla Péter 1962-ben született Budapesten. Egy év kecskeméti segédlelkészi szolgálat után négy éven át beosztott lelkészként szolgált a Budapest-Szabadság téri Református Egyházközségben, ma is itt egyháztag. Lelkészképesítő vizsgáit a Budapesti Református Theologiai Akadémián tette le, 1994-ben doktorált az Edinburgh-i Egyetemen, az év őszétől tanít a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, az Újszövetségi Tanszéken, 2002-től tanszékvezető egyetemi tanárként. 2009 és 2011 között a Károli Gáspár Református Egyetem rektori feladatokkal megbízott rektorhelyettese, 2011 és 2019 között két cikluson át rektora. 2019 óta a Károli-egyetem Hittudományi Doktori Iskolájának vezetője. Harmadik ciklusban tagja a Dunamelléki Református Egyházkerület Közgyűlésének és a Zsinatnak. Felesége orvos, több mint 31 éve házasok. Három fiú- és egy leánygyermekük van.

Az egyházkerület főgondnoki tisztére Kovács Levente egyetemi tanárt, a Bankszövetség főtitkárát is jelölték. Kovács Levente a szavazatok 34,3 százalékát, szám szerint 103 szavazatot kapott.

„Amikor fiatal lelkészekkel beszélek, ők nagyon bátran mernek kérdezni, nyitottak a folyamatos párbeszédre. Ennek azért örülök, mert valójában ez teszi lehetővé az alulról építkezést. Mindig megadom nekik a telefonszámomat, hogy bármikor elérhessenek, a célom az, hogy legyen valóságos párbeszéd a lelkészek és a főgondnok között. Aki nem képes vezetői pozícióban hosszú távon is megtartani az emberi arcát, az nem való vezetőnek. Bármelyik jelenlegi püspökjelölttel kell is majd együtt dolgoznom, arra fogok törekedni, hogy közös munkánk során az emberséges hozzáállásunk végig megmaradjon, és a szolgálat elsődlegessége hassa át munkánkat. A keresztyén humánum és etika mindig a jog elé kell hogy kerüljön! A törvénynek nem a betűje, hanem a szelleme számít, ez határozza meg a helyes eljárást a nehéz ügyekben” – fogalmazott Kovács Levente főgondnokjelölt a Parókia portálnak adott interjúban, melyet a www.parokia.hu-n olvashatnak Munkás esztendők előtt állunk címmel.

Dr. Kovács Levente presbiter 54 éves, egyetemi tanár, a Bankszövetség főtitkára. Oktatóként 3 egyetemen kutat és tanít, négy hazai és két nemzetközi tudományos lap szerkesztőbizottságának tagja, elnöke. Közgazdászként a Bankszövetség irányítása mellett négy vállalat vezetőségének tagja, alelnöke, illetve elnöke, továbbá két európai és egy globális szervezet igazgatósági tagja, illetve alelnöke. Az Evangélium 21 kortárs művészeti gyűjtemény megalapítója. Feleségével 5 fiúgyermeket nevelnek.