Az orosz–ukrán háború és az egyén felelőssége a ius ad bel

Az orosz–ukrán háború és az egyén felelőssége a ius ad bellum és a ius in bello normák megsértéséért

Jelen írás – anélkül hogy lefedné a problémakör valamennyi aspektusát – arra igyekszik megadni a választ, miként állapítható meg az orosz–ukrán háborúban az egyén büntetőjogi felelőssége a nemzetközi jogi normák megsértéséért: legyen szó a ius ad bellum normák, azaz az államok közötti erőszak alkalmazására vonatkozó szabályokról, vagy a ius in bello normák, vagyis a fegyveres konfliktusok során figyelembe veendő előírások, tilalmak megsértéséről.

Dr. Csapó Zsuzsanna egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Nemzetközi Jogi Tanszék, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Társadalomtudományok és Nemzetközi Tanulmányok Intézete jogi és az emberi jogi normák (egyúttal a fundamentális morális követelmények) lábbal tiprása szomszédunkban.

2. Miként vonhatók felelősségre háborús és emberiség elleni bűncselekmények, netán népirtás, illetve agresszió elkövetői? 2.1. A területi állam és az állampolgárság szerinti állam nemzeti bíróságai előtti eljárás

Az orosz–ukrán háború kapcsán tehát delicta iuris gentiumról, nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények megvalósulásáról

1. Nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények valósulnak meg Mindenekelőtt a következő két alapvetésből indulnék ki. Egyfelől a 2022. február 24-én Ukrajnával szemben megindult orosz iorús képnvázió a ius ad bellum („jog a háborúhoz”) kérdéskörét szabályozó nemzetközi jogi normák semmibevételét jelenti, az államok közötti erő alkalmazásának tilalma alóli egyetlen kivételre sem hivatkozhat ugyanis az Orosz Föderáció megalapozottan, az agresszió tankönyvi példáját követik el. Másfelől az azóta zajló fegyveres konfliktusban a ius in bello („jog a háborúban”) normák ugyancsak gyakorta sérülnek, legalábbis a hozzánk eljutó híradások alapján arra lehet következtetni, hogy a fegyveres konfliktusok során alkalmazandó szabályokat számos esetben figyelmen kívül hagyják. Utóbbi következtetésre jutott a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) ügyésze is.

Két alapvetésem szerint tehát nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények valósulnak meg: hiszen egyrészt a ius ad bellum normák semmibevételéről, azaz agresszióról beszélhetünk, másrészt szintúgy a ius in bello normák ignorálása, vagyis háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűntettek elkövetése erősen valószínűsíthető az elérhető információk alapján (s vannak, akik a nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények mindegyikét, így népirtást, genocídiumot is feltételeznek). Fontosnak tartom megjegyezni: utóbbi három bűntett kapcsán a valószínűsítésnél azért nem fogalmazhatok erősebben, mert nem vagyok a bizonyítékok birtokában. Ha azonban csak a hírekre támaszkodva kell állást foglalnom, elkeserítő, megdöbbentő, felháborító a hadi beszélhetünk, vagyis olyan cselekményekről, amelyek esetében ezek pönalizálása közvetlenül nemzetközi jogi normákból ered. Ez azonban távolról sem jelentheti azt, hogy e bűncselekmények elkövetőinek számonkérése kapcsán ne lenne szerepe a nemzeti igazságszolgáltató fórumoknak, sőt!

Joghatósága van e bűntettek vonatkozásban egyrészt azon állam nemzeti bíróságainak, amelynek területén elkövették a

cselekményt, és azon államénak is, amelynek állampolgára az elkövető. Természetesen ez adott esetben nem feltétlenül kettő, hanem egy és ugyanazt az államot is jelentheti, így ha ma ukrán katona követne el Ukrajnában háborús bűncselekményt például elfogott orosz hadifoglyok sérelmére vagy humán pajzsként felhasználva védett személyeket, illetve a nincs kegyelem parancs tilalmának megsértésével stb., e cselekmények kapcsán ukrajnai nemzeti fórumok lehetősége és kötelessége lenne eljárni. Ha pedig Ukrajnában orosz harcos követne el háborús vagy emberiség elleni bűncselekményt, például civilek jogellenes áttelepítésével, a támadások szándékosan polgári személyek ellen irányításával, polgári lakosság hadviselési módszerként való szándékos éheztetésével, az életben maradáshoz nélkülözhetetlen dolgoktól való megfosztással, katonai célpontnak nem tekinthető kórházak elleni támadással, nemi erőszak elkövetésével stb., ez esetben egyrészt szintúgy lenne joga területi alapon az ukrán hatóságoknak eljárniuk, de ugyancsak joghatósága lenne az orosz nemzeti szerveknek is a felelősségre vonásra.

2.2. Nemzeti bíróságok eljárása univerzális joghatóság alapján A nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények kiemelkedő tárgyi súlya okán (épp súlyosságuk is egyébként az indoka annak, hogy esetükben az egyén büntetőjogi felelőssége direkten nemzetközi jogi normák megszegéséből fakad) az államok közül jó néhányan elismerik e bűntettek vonatkozásában az egyetemes joghatóság gyakorlásának lehetőségét. A nemzetközi közösség alapvető értékeit és érdekeit sértő bűncselekmények kapcsán tehát az államok közül számosan univerzális joghatóságra hivatkozva akkor is megalapozottnak látják eljárásukat, ha se nem az ő területükön, se nem az ő állampolgáruk követte el a cselekményt, ám például nekik volt lehetőségük kézre keríteni a tegyük fel háborús bűncselekménnyel gyanúsított személyt. Magyarország esetében Büntető törvénykönyvünk 3. § (2) bekezdése ismeri el ezt az opciót, amelynek realizálásához, a büntetőeljárás megindításához a legfőbb ügyész indítványa szükségeltetik.

Szükséges megjegyezni, hogy míg háborús és emberiség elleni bűncselekmények, illetve népirtás kapcsán sok esetben megtaláljuk az államok nemzeti jogszabályaiban az univerzális joghatóságot akceptáló paragrafust, addig agresszió esetében (tehát amikor egy állam egy másikkal szemben úgy alkalmaz erőszakot, hogy se önvédelemre nem hivatkozhat megalapozottan, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa sem hatalmazta fel fegyveres rendszabályokra, lásd az idei orosz agressziót) egyrészt már jóval kevesebb államról – tudásom szerint 74-ről – állíthatjuk, hogy büntető törvénykönyvük egyáltalán az üldözendő bűncselekmények között tartja számon e cselekményt, akik pedig igen, azok közül is csak kevesen – ismereteim szerint 18-an – teremtik meg a lehetőségét az univerzális joghatóságra hivatkozásnak. Megjegyzendő, például Hollandia és Litvánia ezen utóbbi államok szűk körének táborát gazdagítja. Fontos azt is hangsúlyozni a szomszédunkban zajló fegyveres konfliktus kapcsán, hogy mind Ukrajna, mind Oroszország, mind Belarusz (ne feledjük, területének átengedésével Belarusz közvetetten agressziót követ el) belső jogszabályaiban találunk rendelkezéseket az agreszszió bűntettéről. Mindazonáltal ajánlatos hivatkozni az ENSZ-közgyűlés egyik segédszervére, a Nemzetközi Jogi Bizottságra, amely testület azt javasolta, hogy az agresszió bűntettének megítélése ne nemzeti, hanem nemzetközi fórum reszortja legyen. Érdemes is e ponton figyelmünket e következő kérdésre irányítani.

2.3. Nemzeti bíróságok helyett/mellett nemzetközi bíróságok? Nemzetközi jogon alapuló bűncselekmények esetében, láthattuk, nincs akadálya a nemzeti bíróságok előtti felelősségre vonásnak, sőt sok esetben épp e fórumok bizonyulnak az ideális eljáró szerveknek, ha csupán egyetlen érvet vetünk fel a sok közül, a bizonyítékok közelsége is a nemzeti fórumok mellett szól.

Azonban számos érv sorakoztatható fel a nemzetközi összetételű bíróság mellett is. Kettőt emelnék ki. Egyrészt azért van szükség nemzetközi büntetőbíróságokra, mert bár a röviden (de pontatlanul) csak nemzetközi bűncselekményeknek is aposztrofálható bűntettek kiemelkedő súlyúak, ám gyakori tapasztalata a történelem ismerőinek, hogy rengetegszer nem éri utol a felelősségre vonás belső fórumokon az elkövetőket. Mivel azonban szörnyű cselekményekről van szó, a büntetlenség kultúrája nem maradhatott fenn, ezért is lépett be a nemzeti szint mellé (adott esetben elé, lásd a jugoszláv és ruandai eseményekre reagáló ad hoc törvényszékeket, az ICTY-t és az ICTR-t [International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, International Criminal Tribunal for Rwanda]) a nemzetközi szint. Nemzetközi fórumokra továbbá azért is van szükség, mert ha még el is tudnának és el is akarnának járni például a háborús bűncselekménnyel gyanúsítható államfővel, kormányfővel,

hadügyminiszterrel, tábornokkal vagy kiskatonával szemben (bár utóbbi kör kapcsán megjegyzendő, a nemzetközi szint a „nagy halakra” fókuszál) a nemzeti igazságszolgáltató szervek, eséllyel lennének, akik megkérdőjeleznék utóbbiak pártatlanságát. Nemzetközi testületek esetében azonban – legalábbis a kilencvenes évektől – épp a bírák (ügyészi csapat stb.) összetételéből adódóan bízhatunk elfogulatlanságukban és abban, hogy döntésük így megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen lesz, s nemzeti szinten nem fog akár a háború győztese ítélkezni a vesztes felett, vagy a vesztes bírósága reváansot venni.

3.1. Jogosult-e eljárni a Nemzetközi Büntetőbíróság az orosz–ukrán háború vonatkozásában? Elsőként fontos rögzíteni, hogy míg a szintén a kilencvenes években (1993-ban, majd 1994-ben) létrejött két ad hoc fórumot, a Volt Jugoszlávia és a Ruandai Nemzetközi Büntetőtörvényszéket, azaz az ICTY-t és az ICTR-t az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) határozata állította fel, mégpedig az ENSZ Alapokmányának a kollektív biztonsági rendszer keretében foganatosítható rendszabályokról szóló VII. fejezete alapján, a kötelező erővel bíró BT-döntés következtében pedig minden ENSZ-tagállam

Soha nem látott számban álltak össze az államok, és negyven hárman kérték fel a bíróságot, kezdje el rögtön vizsgálni az ukrajnai háborús eseményeket.

2.4. Létezik joghatósággal rendelkező nemzetközi fórum, amely megítélhetné a mostani eseményeket? Fentiek okán fontos tehát felvetni, hogy a most Ukrajnában zajló események kapcsán állapíthat-e meg nemzetközi fórum büntetőjogi felelősséget. Elsőként vizsgáljuk meg a háborús és emberiség elleni bűncselekmények (netán népirtás) kérdését, majd az agresszió bűntettét. Ki fog derülni, mi teszi szükségessé ezek külön kezelését.

3. A Nemzetközi Büntetőbíróság lehetséges eljárása Mivel oly rendszeresen keverik még a jogászi szakma képviselői is e két nemzetközi fórumot, hadd emeljem ki a következőket. A természetes személy nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősségének kérdését az orosz–ukrán háború kapcsán a Nemzetközi Büntetőbíróság lehet hivatott megítélni. Ez a szintén Hágában működő fórum nem összetévesztendő az ugyancsak hágai székhelyű Nemzetközi Bírósággal (International Court of Justice, ICJ). Utóbbi bíróság nem az egyének, hanem az államok felelősségét vizsgálhatja. Zajlik is előtte az orosz invázióval kapcsolatban idén megindult eljárás, ám jelen cikk nem az állami jogsértésekre, így nem a Nemzetközi Bíróság peres eljárására, hanem a természetes személy felelősségére, így a Nemzetközi Büntetőbíróság processzusára fókuszál. köteles volt együttműködni a délszláv háború, illetve a ruandai népirtás során elkövetett nemzetközi bűncselekményeket vizsgáló törvényszékekkel, addig az 1998-ban elfogadott (2002-ben hatályba lépő) nemzetközi szerződéssel, a Római Statútummal létesített ICC esetében a konszenzualitás elve érvényesül.

A Nemzetközi Büntetőbíróság – mivel tehát nem BT-határozat, hanem nemzetközi szerződés alapította – csak akkor rendelkezik joghatósággal háborús bűncselekmény, emberiség elleni bűntett és genocídium kapcsán, ha 1. az az állam, ahol történt a bűncselekmény (a „területi állam”) részes fél a Római Statútumban, vagy ha 2. az elkövető állampolgársága szerinti állam részes fél a Római Statútumban, vagy ha 3. az ENSZ BT kezdeményezi az eljárást. (Utóbbi, harmadik esetben tehát lehet a bíróságnak – a Római Statútum egyetemes elfogadása előtt is – univerzális joghatósága, vagyis eljárhat akkor is, ha sem a bűncselekmény színhelye, sem az elkövető állampolgársága szerinti állam nem ratifikálta a bíróság alapító szerződését.) Fentieket kiegészítendő arra is van lehetőség, hogy egy állam – a maga vonatkozásában persze – eseti jelleggel hatalmazza fel a bíróságot eljárásra, tehát anélkül hogy csatlakozna a bíróságot létrehozó szerződéshez.

Ami az orosz–ukrán háborút illeti: se az Orosz Föderáció, se Ukrajna nem ratifikálta eddig a Római Statútumot. Ukrajna azonban még 2014-ben ad hoc alapon elfogadta a bíróság joghatóságát egy nyilatkozattal (pontosabban két deklarációval, az első, a 2014-ben tett csak pár hónapra szólt, a második, 2015-ös azonban már nem tartalmazott jövőre szóló időbeli korlátot). Így az ukrán nyilatkozatnak köszönhetően az ICC-nek van joghatósága, vizsgálhatja az Ukrajnában történteket, mégpedig a 2013. november 21. óta történt, így a 2022-ben is történő eseményeket.

Érdekességképp megemlíteném, hogy annak érdekében, hogy minél hamarabb tudjon cselekedni az ICC ügyésze, felhívására először Litvánia, majd másnap 38 másik állam, illetve azóta még öt állam jelezte márciusban, majd áprilisban, hogy kezdeményezik az ICC előtti eljárást az Ukrajnában történtek kapcsán. Ennek azért van jelentősége, mert a bíróság felállításakor nem kívántak az államok egy teljesen önjáró ügyészt elfogadni (pontosabban fogalmazva ez lett közöttük a kompromisszum), és megállapodtak arról, hogy az ICC ügyésze is indítványozhatja a büntetőeljárást (a részes államok és a BT mellett), de csakis akkor, ha erre rábólint az ICC három bírájából álló tárgyalás-előkészítő tanács. Ha tehát most is az ügyész proprio motu kezdeményezte volna az eljárást, időt veszített volna, s nem tudna prompt cselekedni. Négy hónapos csúszással biztos lehetett volna számolni, míg elkezdheti az ügyész a vizsgálatot, az államok támogatásával azonban, akik felhívására pár napon belül cselekedtek (így hazánk is benne volt az első körben, a 39 állam között), az ügyész apparátusa már neki is állhatott a bizonyítékok gyűjtésének. Megjegyzendő, eddig a Római Statútumban részes államok mindig a saját területükön történtek kivizsgálását kérték a bíróságtól (így biztosan együtt is működtek vele), az első és eddigi egyetlen kivétel Venezuela volt, az ő esetükben fordult elő először, hogy más államok (Kanada és öt latin-amerikai állam) kérte a bíróságot a dél-amerikai államban történtek kivizsgálására. Idén azonban soha nem látott számban álltak össze az államok, és 43-an kérték fel a bíróságot, kezdje el (rögtön) vizsgálni az ukrajnai eseményeket.

Bármely állam állampolgára is követ el most Ukrajnában háborús bűncselekményt, emberiség elleni bűntettet, netán népirtást, területi alapon az ukrán deklarációnak köszönhetően e három bűncselek-

mény kapcsán van jogosultsága eljárni a Nemzetközi Büntetőbíróságnak. (A népirtás kapcsán különösen óvatosan kell fogalmaznom, hiszen e bűntett esetén roppant nehéz bizonyítani a szándékot, amely conditio sine qua non. Ahogy még 1948ban meghatározta a genocídiumegyezmény, s ugyanígy szól a Római Statútum is: „valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének” szándéka kell vezérelje az elkövetőt, hogy e bűntett megállapítható legyen.)

A következő kérdés, amely megválaszolásra vár: az orosz agresszióért (vagyis a bíróság tárgyi joghatóságába tartozó negyedik bűncselekményért) állapíthat-e meg felelősséget az ICC?

3.2. Jogosult-e most eljárni a Nemzetközi Büntetőbíróság agresszió bűntette tárgyában? Azért kell külön tárgyalnunk a háborús és emberiség elleni bűntetteket és a genocídiumot az agressziótól, mert amikor 1998ban elfogadták a statútumot, a római konferencián részt vevő államok abban ugyan megállapodtak, hogy e négy bűncselekmény fog a bíróság tárgyi joghatóságába tartozni, ám ekkor még nem sikerült konszenzusra jutniuk, miként definiálják az agresszió bűntettét. E fázison azonban már túl vagyunk: 2018-ban hatályba lépett az a módosítás, a statútum 8bis, „8 és feledik” cikke, amely definiálja az agresszió bűntettét is. Ezt a Római Statútumba befűzött új módosító cikket (amelyet tehát a népirtást meghatározó 6. cikk, az emberiség elleni bűntettekről szóló 7. cikk és a háborús bűncselekményeket leíró 8. cikk utánra illesztettek) külön el kell fogadnia az államoknak, azonban a statútum 123 részes államából mindössze 43 ratifikálta eddig.

Agresszió esetében pedig speciálisak a joghatósági szabályok: az ICC akkor járhat el e bűntett kapcsán, ha azok az államok, amelynek területén történt a cselekmény, és amelynek állampolgára az elkövető, elfogadták a statútumot és a módosítást is. A három másik bűncselekmény esetében ezek nem konjunktív, hanem vagylagos feltételek. Azaz az agresszió áldozata és elkövetője is részes állam kell legyen a Római Statútumban. Kivétel mindazonáltal itt is, ha a BT kezdeményezi az eljárást, ez esetben ugyanis szintén bármely államban történt, illetve bármely állam állampolgára által elkövetett cselekmények az ICC vizsgálódásának tárgyát képezhetik.

Fentiekhez hozzáfűzendő, hogy más tekintetben is nehézkesebb az eljárás agresszió esetében. Ugyanis ha az eljárást egy részes állam vagy az ICC ügyésze kezdeményezi (azaz nem a BT), akkor ráadásul az ügyésznek meg kell bizonyosodnia arról, hogy az ENSZ BT agressziónak minősítette-e a cselekményt, ha igen, folytathatja az eljárást, ha nem, akkor várnia kell az ügyésznek hat hónapot, s csak ennek letelte után folytathatja az eset vizsgálatát, feltéve, ha 1. a tárgyalás-előkészítő tanács erre felhatalmazza és ha 2. a BT nem függeszti fel a 16. cikk szerint az eljárást. (Utóbbi kapcsán kiemelném, hogy a BT e 16. cikk alapján nemcsak agresszió esetén, de a három másik bűncselekmény esetén is felfüggesztheti az eljárást: „A jelen statútum szerint, miután a Biztonsági Tanács az Egyesült Nemzetek Alapokmánya VII. fejezetének értelmében hozott határozatában erre kéri a bíróságot, 12 hónapig nem indítható vagy folytatható nyomozás vagy büntetőeljárás. A kérelmet a Biztonsági Tanács ugyanazon feltételekkel megújíthatja.” (Fordítás forrása: a T/10722. számú törvényjavaslat.) E felfüggesztésre például akkor kerülhet sor, ha a nemzetközi béke és biztonság megőrzéséért, illetve helyreállításáért felelős BT úgy ítéli, hogy adott esetben a békemegállapodást veszélyeztetheti, ha azok letárgyalói, meghatározó figurái kapcsán folytat az ICC felelősségre vonási eljárást.)

Érdemes e ponton megvizsgálnunk, miként definiálja a statútum 8bis cikke az agresszió bűntettét. E szerint agressziónak minősül „olyan agressziós cselekmény tervezése, előkészítése, megindítása vagy kivitelezése, amely jellegénél, súlyosságánál vagy kiterjedtségénél fogva az Egyesült Nemzetek Alapokmányának nyilvánvaló megsértését jelenti, olyan személy részéről, aki pozíciójánál fogva tényleges ellenőrzést gyakorol egy állam politikai vagy katonai akciója felett, vagy irányítja azt”. (Fordítás forrása: Hoffmann Tamás: Contra aggressionem? Az agresszió bűncselekményével kapcsolatos nemzetközi jogi dilemmák című tanulmánya, amely az Állam- és Jogtudomány című folyóirat 2019. évi 1. számában jelent meg.) Láthatjuk, az ICC az államok közötti erőszak tilalmának kizárólag a legsúlyosabb megsértése miatt állapíthat meg büntetőjogi felelősséget. Megítélésem szerint ez a feltétel teljesül az

orosz–ukrán viszonylatban. Kiolvashatjuk továbbá azt is e meghatározásból, hogy az ICC csakis a döntéshozók felelősségét kutatja e bűncselekmény esetében, „kis halakkal” nem foglalkozik. Álláspontom szerint Putyin ugyancsak megfelel e kritériumnak, hiszen szinte teljes kontrollt gyakorol Oroszország politikai és katonai tevékenysége felett.

Kérdés, mekkora az esély arra, hogy az ICC bárkit is felelősségre vonjon agreszszió elkövetése esetén. Válaszom a fentiek alapján: csekély. közi törvényszékkel, nem volt más választásuk. Most, 2022 tavaszán azonban egészen más helyzetben van Oroszország. Az Orosz Föderáció csak akkor lenne köteles kooperálni ezzel az elképzelt Agressziós Bírósággal, ha vagy 1. BT-határozat kötelezné erre, ami lehetetlen, hiszen orosz vétó bénítaná a Biztonsági Tanácsot, illetve 2. nemzetközi szerződés kötelezhetné még az oroszokat, de természetesen nem írna alá ilyen megállapodást az ország mostani vezetése. (Illetve korántsem tekinthetjük persze természetesnek, ha egy

Politikai vezető is kerülhet olyan helyzetbe, hogy felelnie kell a frontvonalon történtekért, holott ő maga nincs személyesen jelen a bűncselekmények helyszínén.

Újabb kérdés: mekkora az esély arra, hogy az ICC felelősségre vonja Putyint agresszió elkövetéséért? Válaszom: jelen állás szerint ez képtelenség. Ugyanis se Ukrajna, se Oroszország nem ratifikálta a 8bis cikket, azaz az agresszió bűntettét a Római Statútumba emelő módosítást, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa sem kezdeményezne eljárást az orosz vétó miatt.

3.3. Ha az ICC nem, más fórum felelősségre vonhatja-e Putyint agresszióért? Nemzetközi jogász kollégák, nyomasztva azon tudat által, miszerint az irányadó szabályok alapján nem lehet felelősségre vonni – jelenleg – azt, akinek a nemzetközi jog egyik feltétlen érvényesülést kívánó kógens szabályának, az erőszak tilalmának a megsértéséért felelni kellene, olyan elképzeléssel álltak a világ elé, amely reményeik szerint megoldást jelenthetne e jó érzésű embereket feszítő problémára. (A kezdeményezés a londoni professzor Philippe Sandstől indult el, akinek régi családi kötelékei egyébiránt Lvivbe vezetnek.) Azt hangoztatták e kollégák a február 24-én megindult inváziót nem sokkal követően, hogy nürnbergi mintára létre kellene hozni egy új, úgynevezett Agreszsziós Bíróságot.

Bevallom, én kevésbé látom még, mi lehetne e bíróság legitimitásának alapja. A II. világháborúból vesztesen kikerülő Németország és Japán kénytelen volt együttműködni az akkor felállított két nemzetállami vezető nem működik együtt egy nemzetközi bírósággal, lásd például a posztjáról épp ezért lemondó Hashim Thaçi volt koszovói elnököt, aki önként jelentkezett egy hágai nemzetközi speciális törvényszék előtt 2020-ban, amikor az büntetőeljárást kezdeményezett vele szemben, szembesítve őt a délszláv konfliktus során 1998–99-ben történt háborús és emberiség elleni bűncselekmények elkövetésének vádjával.) Én a magam részéről kevésbé látom megalapozottnak a harmadik felvetett lehetőséget, miszerint az államok univerzális joghatóságukat ruháznák át, illetve Ukrajna saját joghatóságát e nemzetközi fórumra. Véleményem szerint ha felállna egy ilyen bíróság, rengeteg kritika érné, bár a Nemzetközi Bíróságtól kért tanácsadó vélemény akár kihúzhatná e kritikák méregfogát – vagy persze megerősíthetné a kételyeket.

Mindazonáltal hacsak nem járna el a vádlott távollétében ez az Agressziós Bíróság (in absentia eljárásnak szerintem nem lenne sok értéke és legitimitása), csak akkor tudna hatékonyan működni, ha Oroszország (és Belarusz) együttműködne vele. Azaz egy rezsimváltás után. Ez esetben azonban semmi akadálya nem lenne az ICC eljárásának sem, hiszen (persze ha ez az új orosz vezetés érdekében állna) az oroszok elfogadhatnák akár a Római Statútumot is, vagy csak ad hoc alapon egy, az ukránhoz hasonló nyilatkozattal a bíróság joghatóságát. S mivel 2018-ig (azaz addig, amikor hatályba lépett a Római Statútumot módosító, agressziót definiáló 8bis cikk) visszamenőleg lenne joga vizsgálni az eseményeket a bíróságnak (az orosz szándék függvényében), ezért nem lenne akadálya a 2022-es történésekért, agresszióért való felelősségre vonásnak az ICC előtt. (Az „új” Oroszország a többi bűncselekmény kapcsán akár 2002-ig visszamenőleg is adhatna felhatalmazást az ICC-nek, hiszen a Római Statútum már akkor hatályba lépett e három bűntett definiálását magában foglalva. Mindazonáltal Krím 2014-es jogellenes elcsatolása nem tartozhatna a bíróság joghatóságába, hiszen agresszió kapcsán csak 2018 utáni történéseket vizsgálhatnak a bírák.) Véleményem szerint ez esetben felesleges lenne megkettőzni az eljárásokat, és ugyanazt az embert háborús és emberiség elleni bűntettért, netán népirtásért felelősségre vonni az egyik, illetve agresszióért a másik nemzetközi fórum előtt.

3.4. Felelősségre vonhatja-e az ICC Putyint háborús, illetve emberiség elleni bűncselekményért (netán genocídiumért)? Terjedelmi korlát szorít rá arra, hogy egyetlen emberre hegyezem ki mondandómat, s a kérdést nem nagyobb keretek között vizsgálom, de természetesen más politikai és katonai vezetők felelőssége ugyanígy felvetendő.

A fentiekben rögzítettük, hogy az agresszió bűntettét leszámítva a három másik nemzetközi jogon alapuló bűncselekmény kapcsán rendelkezik az ICC joghatósággal az ukrán nyilatkozatnak köszönhetően az Ukrajnában történteket illetően. Ám további kérdések is elemzés tárgyát kell képezzék.

3.4.1. Politikai vezető felelőssége megállapítható a harctéren történtekért? Politikai vezető is kerülhet olyan helyzetbe, hogy felelnie kell a frontvonalon történtekért, holott ő maga nincs személyesen jelen a bűncselekmények helyszínén.

Egyrészt, ha „bűnös parancsot” ad ki (Kovács Péter professzortól, az ICC bírájától kölcsönvéve e kifejezést a Miért nincs még kihirdetve a Római Statútum? című tanulmányából, lásd az Állam- és Jogtudomány című folyóirat 2019. évi 1. számát), azaz ha bűncselekmény elkövetésére utasítást ad, vagyis ha utasít, felbujt, ösztönöz bűncselekményre. Tegyük hozzá persze, minél

hosszabb a parancsnoki lánc, annál nehezebb bizonyítani a lánc két végén állók közötti kapcsolatot.

Másrészt a fegyelmi jogkör nem gyakorlása ugyanúgy felelősséget keletkeztethet az elöljáró oldalán. Vagyis a mulasztás (omission) felérhet az elkövetéssel (commission). Hiszen ha az elöljáró ellenőrzése alatt állók követnek el nemzetközi jogon alapuló bűncselekményeket, és ő erről tudott vagy tudnia kellett volna, és semmit nem tett e cselekmények megfékezése vagy megakadályozása, de legalább az elkövetők számonkérése érdekében, neki éppúgy felelnie kell e mások által elkövetett tettekért.

Ne feledjük, volt már precedens arra, hogy akár első számú politikai vezetőnek kellett nemzetközi büntetőbíróságon a vádlottak padján felelnie. Így Ruanda miniszterelnökét, Jean Kambandát bűnösnek találta és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte 2000-ben az ICTR népirtásért és emberiség elleni bűntettért. Az ICTY-nak végül kiadott szerb államfő, Slobodan Milošević azonban még az elsőfokú ítélethirdetés előtt elhunyt, 2006-ban.

De ha már Miloševićet említem: ő hivatalban volt akkor, amikor az ICTY ügyésze vele szemben megfogalmazta az első vádiratot. Sokan nem hittek akkor abban, hogy az elnök Hágába kerül, ám nem nekik kellett csalódniuk.

3.4.2. Nemzetközi bíróság elé állítható-e regnáló államfő? Egyrészt hangsúlyozandó, hogy Nürnberg óta alapelv: senki sem áll a törvények felett, legyen akár állam- vagy kormányfő, külügy- vagy hadügyminiszter, parlamenti képviselő stb., a hivatalos minőség irreleváns, mindenkit utol kell érjen a felelősségre vonás nemzetközi bűncselekmények esetén.

Ám a nemzetközi közjog korántsem kizárólag nemzetközi büntetőjogból áll. Rengeteg egyéb szabályozási területe közül jelen helyzetben a diplomáciai kapcsolatok jogának egy alapnormája releváns, a külföldön tartózkodó államfő diplomáciai immunitásának szabálya.

Az ICC tehát ugyan eljárhat(na) hivatalban lévő állami vezetőkkel szemben, ám ha Putyin Római Statútumban részes állam, például Magyarország területére látogatna, nem tartózhatná(n)k le, mivel Oroszország nem csatlakozott a statútumhoz. Oroszország tehát nem lépett be olyan nemzetközi szerződésbe (a Római Statútumba), amellyel lemondott volna az államfőt megillető immunitásról. A Nemzetközi Büntetőbíróság pedig a vádlottak kézre kerítésében is rá van utalva az államok együttműködésére, nélkülük nemhogy félkarú, de kartalan, lábatlan, végtag nélküli torzóóriás, márpedig az államok kötelesek a más forrásból eredő, így a diplomáciai kapcsolatokat meghatározó nemzetközi kötelezettségeiknek is eleget tenni. (Aki e kérdésben jobban elmélyülne, ajánlom a Római Statútum 27. és 98. cikkeinek együttes tanulmányozását.)

Más lenne a helyzet, ha orosz vétó nem akadályozná az ENSZ BT eljáráskezdeményezését. Ha ugyanis BT-határozat alapozza meg a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárását, a Római Statútumban nem részes államokat – a BT-határozat révén – ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mintha beléptek volna a statútumba (azaz jelen szituációt illetően a nem részes fél Oroszországot mégis a részesekével megegyező kötelezettségek terhelnék). Lásd ezzel kapcsolatban a volt szudáni államfő, Omar al-Basír ellen, illetve a volt líbiai vezető, Moammer Kadhafi ellen az ICC által kiadott elfogatóparancsokat. Mindegyikük hivatalban lévő vezetője és persze – a joghatóság kérdése kapcsán fontos, hogy hangsúlyozzuk – állampolgára volt olyan államnak, amely nem ratifikálta a Római Statútumot, s olyan bűntetteket róttak a terhükre, amelyeket e – nem részes – államok területén követtek el. Más kérdés, hogy egyikük sem került az ICC elé: Kadhafival szemben halála okán kellett a büntetőeljárást megszüntetni, Al-Basír viszont hosszú évekig úgy járt-kelt a világban, hogy 2009-től nemzetközi elfogatóparancs volt vele szemben érvényben, de még a Római Statútumban részes állam (például a Dél-afrikai Köztársaság vagy Jordánia) se volt hajlandó lekapcsolni és Hágának átadni, ha hozzájuk látogatott hivatali ideje alatt. (Lásd e kérdésről részletesebb az Állam- és Jogtudomány című folyóirat 2019. évi 1. számában Az állam- és kormányfői immunitás versus a hivatali minőség irrelevanciájának elve a felelősségre vonáskor címen megjelent írásomat.) Jelen állás szerint e 2019-ben megbuktatott volt elnökkel szemben Szudánban folynak perek, s kérdéses, kiadják-e Hágának.

3.4.3. Putyin csak bukása után kerülhetne Hágába? Putyin bukása után Hágába kerülhetne? Ha Putyint elmozdítanák tisztségéből, ekkor már nem védené őt immunitás. Államfőként sem áll ugyanis a szabályok felett, csak mentessége akadályozza – jelenleg – e szabályok megsértése miatt a számonkérését. (Ahogy korábban jeleztem, álláspontom szerint esetében az agresszió bűntettének elkövetése egyértelműen felróható.) A mentesség (immunity) tehát nem büntetlenséget (impunity) jelent.

Bíróság elé állítását természetesen az a 2020-ban született orosz jogszabály sem akadályozná, amely szerint a volt orosz elnökök nem vonhatók soha felelősségre az általuk elkövetett cselekmények miatt. (Ezt a mindenre kiterjedő mentességet a legfelsőbb és az alkotmánybíróság, valamint a parlament mindkét háza kétharmadának egyetértésével rendkívül valószínűtlen esetben lehetne csak megsemmisíteni.) Nemzeti jogi norma ugyanis nem írhat felül nemzetközi jogi kötelezettséget, márpedig a szokásjogi erejűként, vagyis minden államot kötelező normaként elismert nürnbergi elveknek, azaz a nemzetközi büntetőjog alapelveinek értelmében mindenkinek – hivatali tisztségére tekintet nélkül – felelnie kell az általa elkövetett, nemzetközi jogon alapuló bűncselekményekért.

4. Magyarország köteles-e együttműködni a Nemzetközi Büntetőbírósággal? Végezetül összegzés helyett egy utolsó kérdést vetnék fel. Magyarország köteles-e segítségére lenni az ICC-nek az orosz–ukrán háború kapcsán elindult eljárást illetően, legyen szó akár bizonyítékok felvételéről és átadásáról vagy épp elfogatóparancsok foganatosításáról?

Természetesen kötelesek vagyunk együttműködni, hiszen a Római Statútum részes állama vagyunk. De nem hirdettük ki a szerződést! Mindazonáltal köt bennünket, hiszen ratifikáltuk. Ám e húsz éve fennálló alkotmányos mulasztást, a kihirdetés elmaradását szükséges lenne mihamarabb orvosolni a magyar jogalkotónak. 

(A Károli Gáspár Református Egyetem és a Magyar Jogász Egylet által 2022. április 7-én megrendezett, Háború a XXI. században című jogi-történeti konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)