A tisztességes eljáráshoz való jog védői szemmel

A jogállami igazságszolgáltatás az Alaptörvényben is megjelenítésre kerül azáltal, hogy a XXVIII. cikk rögzíti a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját elvi jelentőséggel már a 6/1998. (III. 11.) AB-határozatában összefoglalta. E megállapításokat az Alkotmánybíróság utóbb több döntésében is megerősítette, gyakorlattá formálta. A határozatokban kimunkált alkotmányos mérce értelmében a tisztességes eljárás követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését is felöleli, és egy olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ebből következően egyes részletszabályok hiánya miatt éppúgy, mint valamennyi részletszabály megalkotásának dacára lehet egy eljárás méltánytalan, igazságtalan vagy nem tisztességes. Mindebből persze az is következik, hogy a jelen írásban említésre kerülő és védői szemmel a tisztességes eljárás elvét sértő egyes elemek önmagukban talán nem tesznek egy egész eljárást tisztességtelenné, de rést üthetnek a tisztességes eljárás pajzsán.

Dr. Bánáti János ügyvéd, c. Egyetemi tanár, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke

I. Az Alkotmánybíróság szerint: „[A] tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerével összefüggésben kimunkált gyakorlat elsődlegesen az eljárásjogi jellegű szabályozási környezettel szemben szolgál alkotmányos mérceként. (…)” „Az Alaptörvényben megfogalmazott tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerének elemei ennek megfelelően a magyar jogrendben immáron egy olyan alkotmányos mércét jelentenek, amely a jogszabályi környezeten túl, az egyedi ügyben hozott bírói döntések megítéléséhez is alapul szolgálnak.”

Ezt követően utalnék a hatályos büntetőeljárási törvény idevonatkozó indokolására. „Az igazság kiderítése olyan eljárást követel meg, ahol a résztvevő felek cselekményeinek irányát a tisztességes eljárás elve jelöli ki. Ennek értelmében a tisztességes eljárásnak tehát a büntető igazságszolgáltatás egészét át kell hatnia.”

II. Mindenekelőtt arról az általános, minden eljárásra vonatkozó elvről szólnék, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ügyét a bíróság észszerű időn belül bírálja el. Ez az elv minden jogterületre érvényes, és egyértelmű iránytűként szolgálhat a polgári és közigazgatási eljárásokban is. A büntetőeljárás során azonban két specialitásra hívnám fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra utalok, hogy az egyezmény 6. cikke a bírósági eljárásra vonatkoztatva fogalmaz meg követelményt, azonban nyilvánvalónak kell tekinteni, hogy a büntetőeljárás tárgyalási szakaszát megelőző nyomozati szakban is mindennek érvényesülnie kell, különösen azon büntetőeljárási rendszerek esetében – és a magyar büntetőeljárás ilyen –, ahol egyrészt az officialitás, másrészt a nyomozás szerepe e körben időigényessége okán problémát okoz. két év hat hónapnyi (Covid-időszakban három év) maximális időkeretet, miközben az eljárás alá vontat a joghátrány értelemszerűen az eljárásnak e szakaszában is érinti. Rögzíthető tehát, hogy e tekintetben a bírósági szakaszhoz mindenképpen hozzá kell számítani a nyomozati szakot is. E téren kellene tehát az eljárások gyorsítása érdekében többet tenni, mellőzve a túlbizonyítást, amely egyébként a nyomozás során tett vallomások felértékelődésének alapproblémáját is felveti – erről a későbbiek

Minél többet enged a jogállam bíbelődni, annál hosszabb az eljárás. A garanciákkal körbebástyázottság azonban jobban elősegítheti a tévedés megelőzését.

Mire gondolok?

Büntetőeljárásunkban az officialitás elve érvényesül, azonban ennek túlhajtása az elindult ügy minden elágazása feltárásának igényéhez vezethet, gyakran a bűnsegéd bűnsegédjét is felelősségre vonva, oly módon, hogy – az eredeti Be. koncepcióját elfeledve – a bizonytalan hosszúságú, néha több évig is tartó felderítési szakaszt követően teljes körű bizonyítás zajlik a nyomozás során tanúk többszöri megidézésével, szakértői vélemények beszerzésével stb. Ennek eredményeképpen a nyomozás igénybe veszi a törvény által lehetővé tett során még szólok –, hiszen az idő múlása okán a bíróság leggyakoribb érve az ellentmondás esetén, hogy „akkor még jobban emlékezett a tanú”, mindezzel figyelmen kívül hagyva, hogy a tanú nyomozati kihallgatásánál adott esetben sem a védő, sem a gyanúsított nem lehetett jelen.

III. Első kérdésem, hogy tisztességes-e az az eljárás, ahol a bizonyítékok bírósági értékelése során rendszerszerűen a tárgyalási vallomás helyett olyan nyomozati vallomásokra épül a tényállás, mely vallomá-

soknál a vádlotti és védői részvételi és kérdezési jog is elenyészett.

Az időszerűség kérdéskörében a büntetőeljárás másik egyedisége, hogy amíg a nyomozás gyakran kontroll nélkül elhúzódhat, maga a törvény is a bírósági szakaszban akarja behozni az elvesztegetett időt, ahol néha a garanciák rovására próbál időt nyerni.

A büntetőeljárások észszerű időn belül történő lezárása, a jogvita észszerű időn belül történő elbírálása a jogbiztonság egyik sarkköve, ezért a legtöbb jogállam igyekszik időkeretek közé szorítani a büntetőeljárást, noha első ránézésre nyilvánvaló, hogy ez adott esetben sérti a garanciákat. Gondoljunk csak a legszélsőségesebb példára, amikor a jogállam mintegy felfüggesztésre kerül a statáriális bíráskodás bevezetésével. Itt nyilván nagyon gyorsan, „észszerű időn belül” történnek döntések, születnek ítéletek, de nyilvánvaló, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a gyorsaság és azonnaliság érdekében az állam félretesz minden, útjában álló garanciát.

Hatályos eljárási rendszerünkből természetesen sok példát hozhatunk, amelyek bizonyítják, hogy a tisztességes eljárás okán áldozni kell a gyorsaság rovására. Nyilvánvaló, ilyennek kell tekinteni a ragaszkodást ahhoz, hogy szabályszerűen történjen az eljárás résztvevőinek idézése, aminek hiányában az eljárási cselekmény nem tartható meg, és bármilyen időigényes is, el kell halasztani. Ilyennek kell tekinteni mindenekelőtt magát a fellebbezési jogot, de a terhelt, vádlott felkészülését biztosító időközöket, legyen szó akár a vádirat kézbesítéséről, akár vádkiterjesztésről.

Első ránézésre is egyértelmű tehát az összefüggés a büntetőeljárás időtartama és a garanciák rendszere között. Minél többet enged a jogállam bíbelődni, annál hosszabb az eljárás. A garanciákkal körbebástyázottság azonban jobban elősegítheti a tévedés megelőzését.

Ezért csak az lehet a jogállami megközelítés, hogy noha a tisztességes eljárás időigényes, mégis elsőbbséget kell biztosítani neki.

A védő egyoldalúságra kötelezett, azaz kizárólag a terhelt érdekében tevékenykedhet. Márpedig például az, hogy egy bizonyítási indítvány a terhelt érdekét szolgálja-e, nagyon gyakran csak a terhelttársak, illetve egyes tanúk meghallgatása után derül ki. A védelem céljával, törvényi szerepével ellentétes tehát annak megkövetelése, hogy már az előkészítő ülésen minden ismert bizonyítási eszközt előre feltárjon.

A jelzett dilemmával foglalkozik dr. Czine Ágnes alkotmánybíró asszony is, aki úgy fogalmaz, hogy „a két eltérő cél – az eljárás időszerű befejezése és a terhelt érdekeinek mind hatékonyabb védelme – együttesen vajon érvényesíthető-e. Elképzelhető olyan helyzet, amikor a védelem érdekeit elsődlegesen nem a büntetőeljárás időszerű lefolytatása szolgálja. A törvény nem oldja fel ezt az ellentmondást, és nem tesz engedményt az időszerűséggel kapcsolatos elvárást érintően a védelemhez való jog javára.” Határozott véleményem szerint a jelenleginél több helyen kellene a törvényeknek és gyakorlatnak engedményt tennie a védelemhez való jog javára, hiszen a büntetőeljárásban meggyőződésem szerint a tisztességes eljárás részét képező időszerűség követelményét a védekezéshez való joghoz viszonyítva kell vizsgálni.

IV. Ennek hiányában jogosan tehető fel a második kérdés: tisztességes-e az az eljárás, amely akár a védelem speciális helyzetéből fakadó jogainak kárára abszolutizálja a gyorsítás igényét a tárgyalási szakban, miközben elnézi a nyomozás nagyon sokszor indokolatlan, három évig is történő elhúzódását?

Áttérve a speciális, kizárólag a büntetőeljárás területén érvényesülő, a tisztességes eljárás következményeiből fakadó rendelkezésekre, mindenekelőtt az anyanyelv használatának jogát említem. Látszólag rendezett kérdésről van szó: mindenkinek biztosított az állam költségén a tolmács igénybevétele. Beletekintve a részletekbe azonban már találkozunk problémákkal, elsősorban az iratok anyanyelvre történő lefordítása terén. Maga a vonatkozó irányelv is szűken szabja meg a kötelezően lefordítandó iratokat, ezért elfogadható az az alkotmánybírósági álláspont, amely a tárgyalási jegyzőkönyv lefordításának hiányát nem tekinti olyan oknak, amely miatt az eljárás tisztessége kétségbe vonható, lévén hogy a tárgyaláson részt vevő terheltnek a tolmács folyamatosan fordítja az elhangzottakat.

Problémásabb már a nyomozati irat lefordításának kérdése, amellyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság is utal határozatában arra, hogy a bíróság csak a releváns iratokat köteles lefordítani. Azonban hogy erről mikor és mi alapján dönt, az már kérdéses, hiszen – amint arra az előzőekben már utaltam – eljárásunkban a nyomozati vallomásoknak sokszor döntő szerepük van, ezért ha azok a terhelt által ismert nyelven nem állnak rendelkezésre, az korlátozza a védekezés jogát, mert a terheltek jelentős hányada nem engedheti meg magának, hogy a fordítás költségét fedezze.

V. Tisztességes-e az a büntetőeljárás, amelyben a magyar nyelvet nem ismerő vádlott nem kapja kézhez térítésmentesen az általa ismert nyelven azokat a nyomozati vallomásokat, amelyekre az általa a tárgyaláson szóban hallott és lefordított tárgyalási vallomással

szemben a bíróság végül is tényállást alapoz, mert a szokott fordulattal élve: „A tanú akkor még biztos jobban emlékezett”?

A védekezés joga, a védelem joga a büntetőeljárás tisztességes voltának talpköve. Ennek a jognak egy nagyon lényeges eleme a vallomás megtagadásának joga. Sajnálatos módon a gyakorlatban észlelhető ennek a jognak a kijátszása azzal, hogy a gyanúsítottként számba jöhető személyt először tanúként hallgatják ki, ami nyilvánvalóan jogellenes, hiszen – a gyanúsított jogai és kötelezettségei oly mértékben térnek el a tanú jogaitól és kötelezettségeitől, hogy az eljárási pozíciók felcserélése szükségképpen sérti a tisztességes eljárás követelményét; – a gyanúsított számára adott a vallomás megtagadásának joga, ami a tanút nem illeti meg, és ez nem kompenzálódik pusztán azzal, hogy megtagadhatja arra a kérdésre a választ, amely válasszal magát bűncselekménnyel vádolná; – az ártatlanság vélelme fogalmilag is csak a gyanúsítotthoz kapcsolódhat, és úgy a hallgatás joga, mint az önvádra kötelezés tilalma is ezen alapelvből vezethető le; – a tanú részére nem biztosított az iratokhoz való hozzáférés, az őt terhelő bizonyítékok megismerésének joga.

VI. Tisztességes-e az az eljárás, ahol az adatok alapján gyanúsítottként számba jöhető személyt (és későbbiekben valóban gyanúsítottá válót) először tanúként hallgatnak meg?

A védelemhez való jog egyik fő eleme a védővel való zavartalan kapcsolattartás a tárgyalás idején is. Ez rendkívüli módon elnehezült, illetve lényegében ellehetetlenült azokban az ügyekben, ahol a letartóztatott terheltet – részben járványügyi megfontolásokból, de gyakran a bv. személyzeti problémáiból adódóan – nem vezetik elő a tárgyalásra, helyette Skype-kapcsolatot biztosítanak. Ilyenkor a védőnek két rossz közül kell választania: vagy előnyben részesítve a közvetlenség elvét maga is részt vesz a tárgyaláson, amikor a ténylegesen zavartalan kapcsolattartás a terhelttel elnehezül, vagy a vele való állandó kapcsolatot helyezi előtérbe, és a bv.-ből követi ő is a tárgyalást, lemondva a közvetlenség nyújtotta előnyökről.

A Skype-kapcsolatos megoldás megygyőződésem szerint nem biztosítja, hogy a terhelt megfelelően tudja követni, pontosan mi történik a tárgyaláson, egyáltalán nem biztosított a nonverbális jelek érzékelése és értelmezése, azaz a tárgyaláson való hatékony részvétel.

Kifogásolom tehát a Be. idevonatkozó szabályait és a kialakult gyakorlatot, mert a távmeghallgatás nem jelent azonos esélyt a terhelti jogok érvényesülése szempontjából, az tehát nem lehet egyenlő értékű a tárgyaláson való személyes jelenléttel. A távmeghallgatást ezért álláspontom

szerint csak abszolút kivételes esetben lehetne alkalmazni. Alappal merülhet fel tehát a járvány elmúltával, hogy a büntetés-végrehajtás gondjai ne alapozhassák meg a terhelt előállításának mellőzését, erre csak a terhelt hozzájárulása esetén kerülhessen sor. tésétől számított 15 napon belül előterjesztett – védelmi indítványra új szakértő kirendelését. A 2011. évi LXXXIX. törvény rendelkezése azonban azt a változást eredményezte, hogy miközben a bíróság felé megfogalmazott elvárás lett az ügy mielőbbi befejezése, addig a bíróság mérlegelési jogkörébe utalták, hogy a vád által prezentált és a nyomozás során a fentiekben ismert körülmények között kirendelt szakértő mellé vajon kirendel-e újabb szakértőt, de lega-

Alapvető garanciális jellege lenne annak, hogy a védelem a váddal egyező lehetőséget kapjon szakértő kirendelésének kezdeményezésére, bevonására.

VII. Ellenkező esetben joggal vethető fel, hogy sérül a terhelt tisztességes eljáráshoz való joga. A tisztességes eljárás speciális összetevője a büntetőeljárás során a fegyveregyenlőség elve. E kérdéskör rendkívül szerteágazó, azonban fontossága okán egyet kiemelnék: a szakértő eljárásba bevonásának helyzetét.

Nehezen vitatható, hogy a büntetőügyek jelentős részében ügydöntő jelentőségű lehet a szakértői vélemény. A szakértői álláspont sok esetben a büntetőjogi alapkérdést, a bűnösség kérdését is eldönti, de a szakértő nélkülözhetetlen sok bűncselekménynél az összegszerűség meghatározásához, amelynek a minősítésen keresztül a büntetés kiszabására is jelentős kihatása lehet.

Alapvető garanciális jellege lenne tehát a fegyveregyenlőség elve alapján annak, hogy a védelem a váddal egyező lehetőséget kapjon szakértő kirendelésének kezdeményezésére, bevonására. A helyzet fonákságának megértéséhez egy kicsit viszszamegyek az időben.

Hellyel-közzel ez a helyzet állt fenn mindaddig, amíg 2011-ben nem került kiiktatásra a Be. 111. § (4) bekezdése. E törvényhely a bírósági szakaszban mérlegelés nélkül kötelezővé tette – a vádirat kézbesílább megadja-e a lehetőséget arra, hogy védői indítványra új szakértő kirendelésére kerüljön sor.

A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvény azonban tovább szűkítette a védelem részéről a szakértő bevonásának lehetőségét.

Álláspontomat az alábbiakkal kívánom indokolni:

A büntetőeljárások nyomozati szakában – különös tekintettel a tervezett új szabályokra – a gyanúsítotti felelősségre vonásra az esetek döntő részében már azt követően kerül sor, hogy a hatóság az eljárás tárgyát képező szakkérdések megválaszolására szakértőt rendelt ki.

Márpedig a törvény szerint ha a terhelt vagy a védő indítványa olyan tény szakértő általi megvizsgálására, véleményezésére irányul, amelyet a hatóság által kirendelt szakértő korábban már megvizsgált – a büntetőeljárások döntő részében ez értelemszerűen így van –, csak kivételes esetben lesz lehetőség magánszakértői vélemény elkészítésére megbízást adni. Szükséges ugyanis, hogy a megbízást megelőzően a hatóság által kirendelt szakvélemény esetleges hiányosságaira utalással a szakértőtől felvilágosítás kéressék, illetve a szakvélemény kiegészítése történjen. Csak abban az esetben kerülhet sor magánszakértő bevonására, ha ez az eljárás nem vezet eredményre, márpedig a hatóság – lényegében szubjektív – megítélésén múlik, hogy az általa korábban kirendelt szakértő véleményének kiegészítését vagy felvilágosítás adását elegendőnek tartja-e, ezáltal szükséges-e új szakértő kirendelése.

Könnyen belátható tehát, hogy rendkívül kevés esetben fog eredményre vezetni a védelmi oldalról magánszakértő bevonásának kísérlete mindazon esetekben, amikor az eljárás korábbi szakaszában már a nyomozó hatóság mindezt meglépte, lévén hogy az általa kirendelt szakértő véleményét szinte sohasem fogja homályosnak, hiányosnak tartani.

A védelem által ezt követően felkért magánszakértő véleménye már okirati bizonyítékként sem vehető figyelembe, mindösszesen a védői álláspont megjelenítésének minősülhet.

A fegyverek egyenlőségének biztosítása helyett tehát az új szabályok az egyenlőtlenséget fogják konzerválni.

VIII. A fentiek alapján joggal merül fel, hogy tisztességes-e az a büntetőeljárás, amely a bűnösség kérdését sok esetben döntően meghatározó szakértői bizonyítás terén ilyen mértékű előnyt biztosít a vádnak, a nyomozó hatóságnak, és ilyen mértékben hozza hátrányos helyzetbe a védelmet.

A személyi szabadság korlátozását eredményező eljárás szabályairól szólva feltehetően minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy e téren – ha lehet – a tisztességes eljárás mércéje az átlagnál is magasabb kell hogy legyen.

Sajnos azonban éppen a legsúlyosabb kényszerintézkedés, a letartóztatás bírói gyakorlatában érhető tetten e téren több probléma, amelyek közül egyet emelnék ki. Ez az indokolási kötelezettség megsértése sematikus fordulatokkal, amely lényegében felemészti a jogorvoslathoz való jogot.

Az olyan, tényekkel alá nem támasztott, általánosságban megfogalmazott kijelentések, mint „a bíróság megállapította a Be. 276. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott szükségesség körében, hogy a személyi szabadság korlátozása továbbra is indokolt”, nem ad semminemű teret arra, hogy erre akár a terhelt, akár a védő érdemben reflektálhasson. Ennek egyenes következménye, hogy maga a bíróság zárja el a terheltet és védőjét attól, hogy a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés céljának eléréséhez szükséges, más módon történő biztosíthatóságára megoldást kínáljon.

Erre és az egyedi elbírálás elvére figyelemmel tehát az eljáró bíróságnak nem lenne elég meghivatkoznia, hogy a szükségesség/arányosság vizsgálatát elvégezte, hanem kötelezően meg is kellene indokolnia, mire alapítja a törvényi ok fennállását. Ennek hiányában nemcsak a határozat megalapozatlansága állapítható meg, de a határozatban felhívott körülmény érdemi felülvizsgálata sem lehetséges, ugyanis a fent felsorolt kötelező kellékek nélkül a terhelt és védője nincs abban a helyzetben, hogy az elsőfokú határozatában foglaltakat bármilyen módon érdemben jogorvoslattal támadhassa, így az első fokon hozott határozat a másodfokú eljárásban érdemben nem is felülbírálható. A határozatok sok esetben mind megszövegezésükben, mind szerkesztésükben, mind indokolásukban sablonszerűek, ami szintén azt támasztja alá, hogy a gyakorlatban sem a tisztességes eljáráshoz való jog, sem az ügyek egyedi elbírálásának követelménye nem biztosított. A határozatok struktúrájából és tartalmából az olvasható ki, hogy sem a terhelt, sem a védője által előadottak nem kerülnek értékelésre a döntések meghozatalakor, így a nyomozási bíró előtt folyó eljárások sok esetben csupán látszólagosak.

IX. Végül, de nem utolsósorban a pártatlan bírósághoz való jogról szólnék.

Büntetőeljárási törvényünk egyik alapvető problémája, hogy elsősorban egyvádlottas ügyekre modellezi a szabályokat, és néha nehéz helyzetet keletkeztet a többvádlottas ügyeknél. Ez a helyzet az előkészítő ülés intézményével kapcsolatban is.

Természetesen támogatandó elképzelés, hogy az előkészítő ülés elsődleges funkciója, hogy lehetőség legyen a tárgyalás koncentrált előkészítésére, és a terhelt beismerő nyilatkozatának elfogadása esetén az ügy azonnali lezárására.

Nem tud azonban a törvény igazán mit kezdeni olyan többvádlottas ügyekkel, ahol az egyik vádlott beismer, a másik pedig nem, a vádlottak cselekvősége pedig szorosan összefügg, és az elkövetési magatartások egymást kiegészítik.

Egy vesztegetési ügyben például számtalan oka lehet annak, hogy az aktív vesztegető, akivel szemben nagyon kedvező büntetésre tesz az ügyészség indítványt, inkább elismeri – még egy igen bizonytalan tényállás esetén is – a jogtalan előny nyújtását, minthogy egy évekig húzódó eljárásnak tegye ki magát. Alappal vetette fel véleményem szerint az Alkotmánybírósághoz forduló törvényszéki bíró, hogy vajon nem sérül-e a pártatlan bírósághoz való alapvető jog, ha ilyenkor ugyanezen bíróságnak kell döntenie a passzív vesztegetéssel vádolt személy bűnösségéről.

Ezt a helyzetet nem oldja meg önmagában, hogy a be nem ismerő vádlott az ügyben eljáró bíróval szemben bejelenthet – az esetek döntő hányadában eredményre nem vezető – kizárási okot. Véleményem szerint tehát újra kell gondolnunk a többvádlottas ügyekben az előkészítő ülés szerepét és lehetőségeit.

X. A jelenlegi jogszabályi környezetben feltehető tehát a kérdés, hogy tisztességes-e az az eljárás, ahol összefüggő cselekmény esetén az egyik terhelt bűnösségét korábban már megállapító bírónak kell – elfogulatlanul – döntenie egy tagadó terhelt bűnösségét illetően.

Az előzőekben kételyeket fogalmaztam meg a tisztességes eljárás kérdéskörében a büntetőeljárás néhány részintézményével kapcsolatban. Ezek a kételyek a védelem kételyei, mivel pedig a védő kötelezően elfogult és egyoldalú, elképzelhető, hogy az általam vázolt megközelítés is egyoldalú és elfogult volt, melynek védelmében azonban álljon itt a következő idézet: „A történelmi és a társadalmi gyakorlat bizonyítják, hogy az igazság elérésének az az eljárás az alkalmas eszköze, amelyben a terhelt szabadon védekezhet, amelyben védő támogathatja őket. Nem hihető ugyan, hogy a védelem joga oly csodaír, amely megóv a visszaélésektől, a tévedésektől, az ártatlanok elítélésétől, de mégis, valamely biztosítékot nyújt erre, és reményt kelt.

Soha nem a védőtől kell félteni a büntetőeljárást. A védő közreműködése sokkal inkább elősegíti, mint gátolja a jogszerű eljárást, az igazságos ítéletet.”

Király Tibor hatvan évvel ezelőtti szavainak máig irányadónak kell lenniük a védői munka megítélése kapcsán és ennek folyományaképpen a büntetőeljárási törvény szabályainak megalkotásánál is. 

(A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2022. március 24-én megtartott konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)