KATÓ BÉLA Szolgálat profit és ingyenleves

SZOLGÁLAT

PROFIT ÉS INGYENLEVES NÉLKÜL

KATÓ BÉLA | Mi indokolja, hogy egyházi szervezet legyen az Erdélybe irányuló magyarországi beruházások többségének a fi nanszírozója? Erről nyilatkozott a Figyelőnek húsvét előtt az Erdélyi református egyházkerület püspöke. Arról is kérdeztük, hogy milyen kihívásokkal kellett megbirkóznia az egyháznak az elmúlt esztendő járványkörülményei között.

Egy évvel ezelőtt teljes tájékozatlansággal taglaltuk, hogyan kellene kezelniük az egyházaknak a húsvéti ünnepkört. Okosabbak lettünk azóta? – Az egy esztendővel korábbi állapothoz képest van egy jelentős különbség. Akkor a román kormány rendkívüli állapotot hirdetett, és mindenféle tömegeket vonzó egyéb rendezvénnyel együtt betiltotta az istentiszteletek, misék tartását. Mindannyiunkban a félelem, a rettenet dolgozott, hiszen fogalmunk sem volt, mit hoz a korábban soha nem tapasztalt állapot. Lelkészek, hívek ostromoltak, hogy mi lesz a küszöbönálló nagyon fontos ünneppel. Akkor találtam ki, hogy a média, a Duna Televízió segítségével budapesti központtal tartsunk közös húsvéti istentiszteletet. Mindenki megteríti odahaza az Úr asztalát, Szabó István, a Magyarországi Református Egyház zsinatának akkori lelkészi elnöke megtartja az istentiszteletet, és sok-sok emberrel együtt a vezényszavakra magához veszi az Úr testét. Kivételesen ezen a módon, hiszen az úrvacsora amúgy csakis közösségi cselekedet lehet. A püspöktársakkal való egyeztetés komoly teológiai vitákat is gerjesztett, végül azonban mindenki elfogadta az indítványt. Utólag is nagyon érdekes élménybeszámolók és beszélgetések születtek a rendkívüli helyzetben alkalmazott rendkívüli megoldásról.

– Fennáll a veszély, hogy gyakorlattá válik a rendkívüliség? – Nem. Az idei húsvétra úgy készülünk, hogy – legalábbis Romániában – a szabályok megtartása mellett, de templomban ünnepelünk. Egyházunk mindig a templomba való visszatérést szorgalmazta, ha korlátok között is, hiszen mi nem virtuális közösségeket szervezünk, hanem valóságosakat. Az egy pohárból és egy kenyérből való úrvacsorázás mindenesetre olyan kérdéseket erősített fel, amelyek egy ideje a járványtól függetlenül is foglalkoztatják a közösségeket. Nyugaton már elvetették az itthon még dívó gyakorlatot, de városi közösségekben néhány helyen már mifelénk is bevezették a kis poharak alkalmazását. A jelenlegi helyzetben természetesen nem tehetjük ki az embereket fölösleges veszélyeknek, ugyanakkor szabályozni kell a folyamatot, hiszen az ily módon kiosztott úrvacsorának nincs liturgiája. Teljes mértékben már nem tudunk visszatérni a korábbi gyakorlathoz – tartok tőle, hogy a fejekbe kiirthatatlanul beköltözött a kis bogár –, az egyháznak pedig ehhez az állapothoz kell alkalmazkodnia. A célkitűzésünk azonban nem lehet más, mint minél hamarabb és teljesebb mértékben visszatérni a közösségbe. Egészen pontosan oda is, mert a virtuális térben szintén óhatatlanul jelen kell maradnunk, ez a vírusperiódus nagy tanulsága. Nem utolsósorban azért, hogy ily módon is minél több embert igyekezzünk „behozni” a templomba.

– Az ünnepeken túl mi van a hétköznapokban? Például az egyházfenntartással? – Ebben a tekintetben kezdetben voltak félelmeink. Felmerült: ha nem lehet templomba járni, a hívek egyházi hozzájárulása is elmaradhat, és akkor bizony egy idő után a villanyszámla kifizetése is gondokat okozhat. Hála istennek kellemesen kellett csalódnunk: az emberek megértették a helyzetet, és az első lehetséges alkalommal borítékban vitték a teljes lezárás első két hónapjára szánt összeget. Sok helyen ez számított a közösség igazi vizsgájának, miszerint az egyház az emberekért van, de az emberek tartják fenn. Inkább a templomba járás sínylette meg a járványt. Helyenként a felére csökkent a padokba beülők száma – hiába, dolgozik a félelem az emberekben. És ott a másik veszély: egy idő után le is lehet szokni a templomba járásról. Ahonnan az emberek tömegével mennek el, csak egyenként térnek vissza, így aztán az is előfordulhat, hogy itt-ott gyakorlatilag újra kell alapítani a gyülekezetet. – Hogyan fest az egyházkerület újraindítási programja? Egyáltalán beszélhetünk ilyenről? – Természetesen vannak terveink a kiesések pótlására, bár még mindig nincs vége ennek a rémálomnak. Jóval öszszeszedettebb, takarékosabb költségvetést igyekszünk összeállítani és tanítani is a lelkészeinknek. A kolozsvári püspökségen például különböző osztályok összevonását tervezzük, a korábbi

A KOLOZSVÁRI FARKAS UTCAI TEMPLOM SZÓSZÉKÉN A REFORMÁTUS GIMNÁZIUM FELÚJÍTÁSA ÉS KIBŐVITÉSE ALKALMÁBÓL TARTOTT ISTENTISZTELETEN, 2018-BAN. A DIKTATÚRA IDEJÉN FALUSI LELKÉSZKÉNT KÉTKEZI MUNKÁVAL IS RÉSZT VETT IMAHÁZAK ÉPÍTÉSÉBEN

öt ügyosztályból három marad, és úgy tűnik, viszonylag kevés „fájdalommal”, elsősorban nyugdíjazások révén sikerül majd mindezt megvalósítanunk. Igazából csak a külügyi részleg jelentősége csökken számottevően, mivel az utóbbi időben ez a tevékenység alábbhagyott. A külföldi testvéregyházaink ugyanis olyan irányba indultak el, amelyet mi nehezen tudunk követni. Az állandó vitáknak, konfliktusoknak pedig nincs túl nagy értelmük, főleg, ha kardinális kérdésekben nem egyformán látjuk a világot. Mi, kelet-európaiak változatlanul úgy tartjuk és valljuk, hogy a Szentírás nem cserélhető fel, a reformátori egyháznak különösen az ige a megváltoztathatatlan alapja. A nyugati testvéregyházainkban viszont egyre inkább az válik elsődlegessé, hogy mit mond a lélek. Ezt viszont nehéz megtudni, hiszen elképzelhető, hogy mindenkinek mást mond. Márpedig az ötszáz éves európai történelem és kultúra épp a reformátoroknak a Szentíráshoz való visszatérésében gyökerezik, hiszen az anyanyelvi oktatás bevezetése elsősorban azt célozta, hogy mindenkinek meg kell ismernie a Szentírást. Ennek a folyamatnak a válsága zajlik manapság, és mi ebben nem tartjuk fontosnak a napi rendszerességű kapcsolattartást. – Az egyházi épített örökség fenntartását, restaurálását, a beruházások folytatását milyen mértékben befolyásolta az elmúlt esztendő gazdasági visszaesése? – Szinte csak ezek a tevékenységek folytak zavartalanul, miután az építőipar nem állt le. Van egy négyéves vállalásunk, miszerint ez idő alatt közel 400 kisebb-nagyobb templom és több tucat intézmény – elsősorban iskolák, óvodák, egyetemi lakások, öregotthonok – felépítését, illetve felújítását fejezzük be. Ezek nem is lassultak le, miután a finanszírozás rendelkezésre áll; ily módon igazából még a munkahelyek megőrzéséhez is hozzájárultunk. Készülök is összeszámolni, milyen hasonló közvetett hatásuk volt az erdélyi családok életére a magyarországi támogatásoknak, hiszen régészektől az építőmunkásokig rengeteg ember jutott munkához. – Ugyanakkor nemcsak a hitéletet szolgáló beruházások, hanem sok más, világi jellegű fejlesztés esetében is az egyház a finanszírozó. Mi indokolja ezt a szerepvállalást? – Ami az elmúlt tíz évben magyar állami finanszírozásból történt Erdélyben, az utolsó száz esztendőt tekintve példa nélkül áll, ugyanakkor példaértékű. Sokan mégsem értik az anyaországban, miért is kell ekkora szerepet tulajdonítani az egyháznak. Márpedig ha valaki egy kicsit is ismeri ezt a világot, annak történelmét, akkor tudja, hogy a hitközösségek – épp az anyanyelv ápolása révén – a nemzeti kultúra megtartói, művelői. Ha a történelmi egyházaink eltűnnek az

erdélyi magyarság életéből, akkor itt a vég, hiszen e társadalom magyar intézményrendszerének utolsó építményét jelentik. Abban a faluban, amelyben már nincs polgármester és megszűnt az iskola is, a templom jelenti az utolsó helyet, ahol közösségben lehet gyakorolni az anyanyelvet. – A trianoni trauma után az egyház volt az első intézmény, amely magára vállalta az elszakított közösségek újraépítésének a feladatát, az anyaországból érkező támogatások hasznosítását. A történelmi (római katolikus, református, unitárius, evangélikus) egyházakat tömörítő Sapientia Alapítvány – amelynek ön a kuratóriumi elnöke – napjainkban hasonló feladatot lát el. Hol vannak a hangsúlyok a szervezet tevékenységében? – Az anyaország támogatási stratégiája az volt, hogy keressenek olyan, stabil hátterű intézményi struktúrát, amelyre rá lehet bízni a létező, illetve létrehozandó intézményeket és fenntartásukat. Bizonyos mértékig a pártok is lehetnének erre alkalmas szervezetek, egyes területeken azonban egyetlen politikai formáció sem tekinthető hosszú távú partnernek. Az egyházak viszont több évszázados kontinuitást jelentenek, amely alatt nem tűnhet el semmi, legfeljebb elveszik tőlük. Azt szoktam mondani, hogy az egyház talán nem a legjobb működtető, de mindenképpen a legjobb tulajdonos, hiszen nem adhatja el a javait, hanem generációkon keresztül meg kell tartania azokat. Ezért került előtérbe ezekben az években – mondhatni természetszerűleg – az egyház. Olyan időket élünk, amikor jolly jokert kell megjátszanunk, hiányzó kockák helyére illesztésében szükséges szerepet vállalnunk, mert a társadalmunk csak így tud megmaradni. A mi szerepünk az, hogy megrakjuk a fészket – előadóteremtől a jégpályáig –, és azt mondjuk a felhasználóknak, hogy tessék, költözzetek be, s gondoskodjatok a fenntartásáról. – Várható-e a közeljövőben hasonló beruházások átadása? – A Kolozsvár melletti Apahidán rövidesen, terveink szerint már május végére elkészül a kor minden technikai követelményének megfelelő, erdélyi gyűjtőkönyvtárnak szánt hatalmas raktárház, ahol több mint egymillió erdélyi kötetet szeretnénk befogadni. Egyre több családi hagyaték keresi ugyanis a helyét, a pusztulástól való megmenekülést. Hogy mi köze mindehhez az egyháznak? Mi biztosítjuk az infrastrukturális háttér és keret létrehozását, amelyek révén ezeknek a könyveknek évszázadokon át meg kell maradniuk, a további sorsukról pedig már egy széles közösség dönt majd, átlátható módon. A gyűjtőkönyvtár mellett épül a kolozsvári magyar színház és opera kelléktára is, a teljes beruházás értéke meghaladja a 300 millió forintot. Hasonlóképpen bölcsődék, óvodák, iskolák sorát építjük, újítjuk fel, amiben amúgy nincs túl sok újdonság, hiszen a magyar közösség használatában lévő oktatási intézmények 90 százaléka korábban is egyházi tulajdonban volt. Ami pedig a beruházásainkat illeti: nem profitorientált intézmény vagyunk, de azt is igyekszünk tudatosítani, hogy ingyenleves sincs. Azaz a haszonélvező intézményeknek nem kell bért fizetniük, cserébe viszont felelős gazdaként szükséges kezelniük az ingatlanokat. – Kuratóriumi elnökként milyen mértékben elégedett az alapítvány által működtetett Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem eddig befutott pályájával? – Miközben tisztában vagyunk a hiányosságainkkal, azt tartom, hogy ha van egyértelmű sikertörténet a külhoni, erdélyi magyarság életében, akkor az a Sapientiáé. Önmagában sem könnyű dolog egyetemmé gyúrni az érkező támogatást, mindennél többet mond azonban, hogy a 2001-es induláskor a nyolcvanegyedik romániai univerzitásként jegyezték be, ma pedig már az ország első húsz felsőoktatási intézménye közé tartozik az egyetemünk. Az erdélyi magyar diákok harmada ma már a Sapientián tanul, és ez a szám évről évre nő. Új szakok létrehozásával, új helyszínek bevonásával dinamikusan fejlődik az intézmény.

NÉVJEGY

1954. január 31-én, a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Barátoson született. Az elemi iskolát odahaza, a középiskolát Kolozsváron végezte. 1974–79-ben a kolozsvári Egységes Protestáns Teológiai Intézet hallgatója volt, közben egy évet a nagyszebeni német nyelvű lutheránus teológián tanult. 1979 és 1988 között a háromszéki Cófalván volt lelkész, majd Illyefalván, ahol 1990-ben négy hónapig polgármesterként is tevékenykedett, utána önkormányzati képviselő lett. 1992 és 2004 között, három cikluson át a Kovászna Megyei Tanács (közgyűlés) képviselője volt. 2000–12-ben az Erdélyi református egyházkerület főjegyzői-püspökhelyettesi posztját töltötte be. 2012 decemberében választották meg püspöknek, 2013 februárjában iktatták be. 2002-től az erdélyi magyar Sapientia tudományegyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának a tagja, 2003 októberétől elnöke. 1990 után alapította meg Sepsiillyefalván, svájci egyházi támogatással a Keresztyén Ijúsági és Diakóniai Alapítványt, valamint a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, amelyeknek mindmáig elnöke. Az alapítványok konferencia-központot és árva gyermekeket befogadó nevelőintézetet létesítettek a faluban. A LAM mezőgazdasági fejlesztési és képzési programokat koordinál, fi nanszíroz. Többek között orvosi központ építése, hitelszövetkezet és önsegélyző pénztár létrehozása, továbbá jelentős emlékezetpolitikai munkásság fűződik a nevéhez, amit díjakkal, kitüntetésekkel ismertek el (Bethlen Gábor-díj – Budapest, 1994; Kisebbségekért Díj – Budapest, 1995; Szabó Dezső-emlékérem – Budapest, 1999; Anyaszentház Építője Díj, 2001; Bocskai-díj – Szatmárnémeti, 2001; Külhoni Magyarságért Díj, 2017; Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal, 2021).

CSINTA SAMU