kéne adni ezt a fajta szabadságomat, hogy a kedvemre játszhatok, és megpróbálnának valami skatulyába begyömöszölni, hol visszahozott a fájdalom… Itthon nyugszanak a szeretteim, anyám, apám, testvérem… Aki ennyire nem tud mit kezdeni a gyászával, fájdalmaival, érzékenységével, az bárhol másutt sebezhető marad egy életre… Maradtam hát itthon… Itt vannak a gyökereim, itt a helyem…” Ülünk csendben… Mit lehet ezek után kérdezni, mit lehet mondani ilyenkor? Mukkanni sem tudok, ő viszont, a nagy imrovizatőr, egy hetyke mozdulattal a fejébe nyomja baseball sapkáját…
szosan hencegő flottság, ahogy fogadja a tulajdonos üdvözlését, ahogy bennfentesen szót vált a lefoglalt asztalunkhoz kísérő pincérrel, ahogy próbál eligazítani a regényes nevű ételek rejtelmeiben… illetve, amikor felméri, hogy némileg feszélyezettebb vagyok, decensen átveszi az irányítást, és kér mindenesetre egy tálnyi csontvelőt pirítóssal és – fokhagymával. Sőt, még fel is világosít, hogy nagy élményektől fosztottam meg eddig magamat, mivel eddig nem ebben az összeállításban ettem. És úgy mesél az ízek, illatok, aromák harmóniájáról, vagy kontrapunktjáról, mintha éppenséggel egy Bach-partitáról, Mozart-szonátáról, vagy Chopin-keringőről mesélne. Ugyanolyan elragadtatással, hevülettel, érzékletességgel, teljes odaadással.
Vásáry Tamás Belépünk a vendéglőbe. Ő javasolta, hogy itt találkozzunk, ez az egyik kedvenc étterme. Soha nem jártam itt, de pontosan ilyennek képzeltem. Intim, hangulatos, rendezett és családias. Lehet, hogy mint annyi egyéb, az is a személyiséget mutatja, hogy milyen a hely, ahova szeretünk járni, ahol otthonosan érezzük magunkat, ahova elhívunk valakit? Hogy ez is valami jelzés, közlés, megnyilvánulás? Nem tudom… Csak, ahogyan figyelem, nagyon imponál az a kedvesség, flottság, otthonosság, ahogy mozog itt. Az a nagyon bensőséges, mégis szinte kama-
Valószínűtlenül tiszta, tavaszi égboltot idéző kék szemei ragyognak. Egyszerre valahonnan távolról, mintegy kívülről figyelnek engem, saját magát, bennünket, és ugyanakkor nagyon közelről, érzékenyen, érzelmekkel telien. Egyszerre eltökéltséget tükrözők és esendőek. Rejtőzködőek és tárulkozóak. Időtlenek, és pillanatban élők. Vének és gyermekiek. Szigorúak és oldottak. Személyesek és elfogulatlanok. Talán lényének, művészetének, létének foglalata. Talán ezeknek a sajátos, sugaras együttállása és titokzatos különbözősége tette őt csodagyerekké, érett művésszé, világsztár-
rá, a zongora áradó poétájává, briliáns virtuózává, majd kivételes formátumú, az előadott műveket mindig egészen eredetien, frissen, revelatívan, az első találkozás csodás élményét keltő karmesterré. Debrecenben született. „Pontosan emlékszem – meséli, és látva csodálkozásomat, kicsit halkabban, de sokkal intenzívebben hangsúlyozva a szavak elejét folytatja –, képszerűen megmaradt bennem, amikor először megláttam anyukámat, emlékszem apukám kemény tekintetére, a keresztelőmre egy sötét szobában, ahogyan mászok a bútorokra, és kíváncsi vagyok, hogy milyen onnan látni a világot, emlékszem az első zenei élményekre, amikor nagyapám gépzongoráján meghallottam a Trubadúr és a Parasztbecsület dallamait. Arra is emlékszem, milyen elementáris hatással voltak ezek rám, és arra is, miként fogant meg bennem az elhatározás, hogy én semmi mással nem szeretnék foglalkozni az életben, csak operával. Ehhez képest minden megadatott nekem, ami zenésznek csak megadathat, csak éppen az opera maradt örök beteljesületlen vágy számomra.” Később, 8 évesen már országos feltűnést keltő zongorakoncertet adott. „Ott ült az anyukám az első sorban, mellette pedig a család összes hölgytagja – tűnődik el –. Soha nem fogom elfelejteni, hogy meny-
12
MUPA_2008_8.indd 12
2008.08.19. 15:46:57