Erik Satie 100
Fényjáték: Fekete – Fehér – Szürke
Light-Play: Black-White-Grey
Müpa – Fesztivál Színház
Müpa Budapest – Festival Theatre
Luis Buñuel – Martin Matalon: Las siete vidas de un gato (Egy macska hét élete • A Cat’s Seven Lives)
Hans Richter – Tihanyi László: Rhythmus 23
Man Ray – Dinyés Dániel – Dargay Marcell: L’étoile de mer (Tengeri csillag • The Starfish)
Marcel Duchamp – Horváth Balázs: Anémic cinéma
Moholy-Nagy László – Vajda Gergely: Ein Lichtspiel schwarz weiss grau (Fényjáték: Fekete – Fehér – Szürke • Light-Play: Black-White-Grey)
René Clair – Erik Satie: Entr’acte – Dinyés Dániel hangszerelése
• arrangement by Dániel Dinyés
Közreműködik • Featuring: KERESTES Szabolcs – elektronika • electronics, UMZE Kamaraegyüttes • UMZE Chamber Ensemble Vezényel • Conductor: VAJDA Gergely
Entr’acte (René Clair) © 1924 – Jérôme Seydoux-Pathé Alapítvány – René Clair-hagyaték A film 4K-s restaurálását 2019-ben a Jérôme Seydoux-Pathé Alapítvány végezte a L’Immagine Ritrovata laboratóriumában, a CCN támogatásával.
Entr’acte (René Clair) © 1924 – Fondation Jérôme Seydoux-Pathé – Succession René Clair 4K restoration made in 2019 by the Fondation Jérôme Seydoux-Pathé at L’Immagine Ritrovata, with support from the CCN.
For the English version see page 7.
Luis Buñuel – Martin Matalon: Las siete vidas de un gato (Egy macska hét élete)
Martin Matalon (1958) Buenos Airesben született, zeneszerzés-tanulmányait Bostonban, majd a New York-i Juilliard Schoolban végezte. Karmesterként is aktív, 1989-ben alapította a Music Mobile nevű együttest, mely elsősorban kortárs zenét mutat be. Matalon 1993-ban Párizsban telepedett le, ahol szoros munkakapcsolatba került az IRCAM-mal. 1995-ben az IRCAM felkérésére készített zenét Fritz Lang korszakos némafilmje, a Metropolis restaurált változatához. A nagy siker nyomán Matalon Luis Buñuel munkásságával kezdett el foglalkozni, a spanyol rendező három filmjéhez is új zenét komponált. 1996-ban a Las siete vidas de un gato az Andalúziai kutya (1927), a 2001-es Le Scorpion az Aranykor (1931), a 2005-ös Traces 2 pedig a Las Hurdes – Terre sans pain (Hurdes-völgy – Föld, kenyér nélkül, 1932) című filmhez készült. Az Andalúziai kutya nem használ narrációt, a zene kialakítása tekintetében tehát nagy szabadságot kínál. Matalon élt is ezzel a szabadsággal, kompozíciója ezúttal sem egyszerűen aláfesti, kiszolgálja vagy felerősíti a képeket, hanem ellenszólamot társít hozzájuk. Ez a szemlélet tükröződik az olyan, a filmkoncert műfajára utaló, Matalon által használt terminusokban, mint a „contrepoint musical” vagy a „commentaire cinématographique”. Ugyanakkor a zene mégis nagyon sok ponton érintkezik a képekkel, a képváltásokkal. A felhangzó zene atmoszférateremtő ereje igen erős, és a zenei hangok zörejező funkciójára is felfigyelhetünk.
Hans Richter – Tihanyi László: Rhythmus 23
A „non-narrative”, vagyis nem egy történet elbeszélésére, megjelenítésére vállalkozó film szinte egyidős a filmművészettel. Már az 1910-es években jelentkeztek olyan alkotók, akik nem irodalmi vagy színházi igénnyel, hanem képzőművészeti ambíciókkal léptek fel, a mozgókép az ő esetükben valóban mozgó KÉP volt. A nem-narratív film a későbbiekben különféle elnevezéseket kapott: például absztrakt film, abszolút film (absolute film), tiszta mozi (cinéma pur), és olyan művészeti irányzatokkal együtt lépett fel, mint a kubizmus, a futurizmus, a szürrealizmus vagy a dadaizmus. Az 1920-as évek Németországában több művész – Walter Ruttmann, Viking Eggeling, Oskar Fischinger vagy Hans Richter – is animációs technikák bevonásával kísérletezett. Richter 1921-ben fejezte be első filmjét (Rhythmus 21), melyet 1923-ban Párizsban mutattak be. Az 1923-as Rhythmus 23 című alkotás helyet kapott az 1925-ös berlini Der absolute Film elnevezésű fesztiválon. Ez a fesztivál a maga nemében úttörő vállalkozás volt, óriási érdeklődés övezte, a vetítéseket egy héttel később meg is kellett ismételni. Richter 1926-ban így fogalmazott: „Az abszolút film a filmművészet alapja.
Arra nyitja fel a szemünket, hogy mire képes a kamera, mit is akar valójában.” A zenével összekapcsolt abszolút film gyakran olyan hatást is kelthet, mintha a kép a zene, a hangzó történések vizualizációja, illetve valamiféle redukciója volna. Richter fekete-fehér alkotása például az árnyalatok kontrasztjára redukálja a Tihanyi-partitúra színeit.
Man Ray – Dinyés Dániel – Dargay Marcell: L’étoile de mer (Tengeri csillag) A 15 perces film 1928-ban készült. A szcenárió Paul Desnos versét követi, a költemény egy-egy sora pedig a némafilmek feliratos narrációjának funkcióját tölti be. A szöveg és a film középponti szimbóluma, a tengeri csillag az elveszett szerelmet jelképezi. Dinyés Dániel és Dargay Marcell 19 egységet (jelenetet) különített el a filmben, és meghatározták az egyes jelenetek legjellemzőbb vonását, elemét, ekként térképezve fel a jelenetek közötti lehetséges kapcsolódásokat. Amikor egymás között felosztották a megzenésítendő egységeket, arra törekedtek, hogy az egymásra reflektáló jelenetek ugyanahhoz a szerzőhöz kerüljenek. Mindketten igyekeztek felerősíteni a film groteszk hangvételét, az as zszociatív narratívából következő széttartó dramaturgiát. Mint a korabeli mozizenészek, akik improvizációik során szívesen használtak fel jól ismert részleteket (jellemzően operaslágereket), ők is beillesztettek egy-egy klasszikus zenei idézetet, de ezek súlya nem igazán meghatározó. A komponálás folyamán a szerzők folyamatosan követték, hogy a másik éppen mit ír, így az egymás zenéjére való reflexiónak is szerepe van abban, hogy egységes összhatású kísérőzene születhetett.
Marcel Duchamp – Horváth Balázs: Anémic cinéma
Marcel Duchamp 1926-ban készített, közel 7 és fél perces experimentális filmjének témája a forgás. Különböző spirálformákat és körkörösen leírt, szürreális-asszociatív költői sorokat, tulajdonképpen szójátékokat láthatunk, illetve olvashatunk egymást váltva, melyek a folyamatos mozgás miatt szokatlan vizuális minőséget képviselnek. A filmet 1926 augusztusában egy privát vetítésen mutatták be, majd 1938-ban megvásárolta a New York-i kortárs művészeti múzeum, a MoMA, így az Anémic cinéma lett az első olyan Duchamp-alkotás, amely múzeumba került. Horváth Balázs zenéjének formája követi a film „merev” dramaturgiáját, azaz a mozgó ábrák és a mozgó szövegek mechanikus váltakozását, maga a zenei anyag pedig a vizuális „örökmozgás” leképezése, például sajátosan kialakított skálákkal (Shepard-skála, illetve Shepard–Risset-glissando), melyek a folytonos emelkedés vagy süllyedés illúzióját keltik. A zene tempója azonban szándékoltan nem követi szolgai módon a filmen ábrázolt mozgás sebességét.
Moholy-Nagy László – Vajda Gergely: Ein Lichtspiel schwarz weiss grau (Fényjáték: Fekete – Fehér – Szürke)
A 2021 őszén készült vonósnégyestételt Moholy-Nagy László (1895–1946)
Ein Lichtspiel schwarz weiss grau című 1933-as kísérleti filmje inspirálta. Az 1920-as évek végén Moholy-Nagy Light Prop for an Electric Stage (LightSpace Modulator) néven mozgó fém-, üveg- és műanyag alakzatokból mobilszobrot alkotott, s ez a műtárgy olyan fontos volt számára, hogy még az amerikai emigrációba is magával vitte. Az elektronikus motorral hajtott forgó szobor az őt körülvevő térben – perforált korongok és más alakzatok segítségével – változatos fény-árnyék játékokat hoz létre, melyeket az alkotó eredeti szándéka szerint egy élő színházi előadás során a drámai hatás fokozására lehetne használni. A mozgó szoborról forgatott rövidfilm a korban kísérletinek számító filmes eszközökkel fokozza a már önmagában is varázslatos fényhatásokat. Zeném a kinetikus szobor mechanikus mozgásaiból létrejövő, folyamatos változás hatását keltő fénybalett hangzó leképezése, amennyiben ismétlődő elemekből felépülő, végtelennek tűnő variációkból, illetve konkrét alakzatok akusztikus csillámlásaiból és árnyékaiból építi fel a maga formáját. A darab önmagában, illetve MoholyNagy filmetűdjével együtt is előadható. (Vajda Gergely)
René Clair – Erik Satie: Entr’acte – Dinyés Dániel hangszerelése
A 1. világháború utáni évek egyik legizgalmasabb színházi csoportja a Párizsban működő Ballets suédois (Svéd Balett) volt, mely 1920 és 1924 között mintegy huszonnégy produkciót hozott létre, melyekkel tucatnyi országban turnézott. A Ballets suédois bátran ötvözte a tánc, a dráma, a festészet, a költészet, a zene, valamint az akrobatika, a cirkusz, a film és a pantomim legkülönbözőbb formáit. A társulat vezető koreográfusa Jean Börlin, művészeti vezetője Rolf de Maré, látványtervezője Fernand Léger volt, és olyan művészekkel közösen dolgoztak, mint a költő Blaise Cendrars, Paul Claudel, Jean Cocteau, a zeneszerző Georges Auric, Arthur Honegger, Darius Milhaud, Cole Porter, Francis Poulenc, Erik Satie vagy a képzőművész Giorgio de Chirico és Francis Picabia. 1924-ben a társulat utolsó előadása egy dadaista balett, a Relâche (1924) volt, amelynek már a címe is beszédes, hiszen elmaradt előadást jelent, zenéjét a száz éve elhunyt Erik Satie (1866–1925) írta. Betétként, illetve közjátékként ehhez a baletthez készült René Clair filmje, az Entr’acte, melynek szürreálisan, asszociatív módon egymás mellé kerülő jeleneteiben egy sor művész (köztük Erik Satie) is felbukkant, illetve amely olyan fiktív eseményeket is bemutatott, mint a koreográfus, Jean Börlin temetése. A film zenéje az egyik első olyan kísérlet volt, mely az alkotók szándéka szerint megkomponált módon állt szinkronban
a vetített képpel. A Satie által lejegyzettek ugyanakkor csak kiindulópontul szolgálnak a film élő zenével való vetítéséhez, a kottában rögzített anyagok felhasználásával kell rekonstruálni a film zenéjét. (René Clair filmjének például minden fennmaradt kópiája hosszabb, mint a Satie-zene.) Ezúttal a hangszerelés is eltér a feltételezhető Satie-változattól, Dinyés Dánielé a koncerten elhangzó Matalon-darab hangszer-összeállításából indult ki.
VAJDA Gergely
Vajda Gergely karmester, zeneszerző a Huntsville Symphony (USA) zeneigazgatója, a Savaria Szimfonikusok vezető karmestere, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője, a francia Ensemble Ars Nova rezidens művésze (2021–2023), majd állandó karmestere, az Eötvös Péter Alapítvány programigazgatója, valamint a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere (2011–2014), majd állandó vendégkarmestere és az Armel Operafesztivál művészeti vezetője (2014–2019). Vezényelte többek közt a Drezdai Staatskapellét, a Frankfurti Rádiózenekart, a Montreali, a Torontói és a Seattle-i Szimfonikusokat, a Los Angeles-i Filharmonikusok újzenei együttesét, az Ensemble Intercontemporaint, a Klangforum Wient; operakarmesterként fellépett a Montreali, az Atlantai és a Hamburgi Opera, valamint a Magyar Állami Operaház produkcióiban. Világhíres fesztiválok, köztük a Salzburgi Ünnepi Játékok, a kanadai Lanaudiére Fesztivál, a New York-i Mostly Mozart, a chicagói Grant Park Fesztivál, a brüsszeli Ars Musica és a Budapesti Wagner-napok meghívott művésze volt. Karmesterként Gundel Művészeti Díjban, zeneszerzőként Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesült. Kétszeres Artisjus-díjas. A Dispeker Artists és a Microcosmos Művészügynökség művésze, kiadója az Editio Musica Budapest (Universal Music Group), felvételeit az ECM, a BMC és a Hungaroton Classic jegyzi.
UMZE Kamaraegyüttes
Az UMZE több szakaszból álló történetének kezdetei egészen a 20. század első feléig nyúlnak vissza. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Buttykay Ákos, Demény Dezső, Kacsóh Pongrác, Kovács Sándor és Weiner Leó 1911 tavaszán alapította meg az Új Magyar Zene Egyesületét, mely alapvetően a magyar zenei élet megreformálását tűzte ki célul. Az UMZE legújabb kori története 1996-ban folytatódott, amikor Rácz Zoltán a főként 20. századi repertoárt játszó kamaraegyüttesek – mint például az Ensemble Modern, a London Sinfonietta vagy éppen az Ensemble Intercontemporain – mintáját követő kamaraműhely létrehozását szorgalmazta. Legelső koncertjét az új formáció a Budapesti Őszi Fesztivál kamaraegyütteseként adta. Az UMZE nevéhez számos ősbemutató és hazai premier fűződik. Meghatározó külföldi szerzők – többek között Messiaen, Stockhausen, Reich, Lang, Widmann, Boulez, Varèse, Xenakis, Adès és Nono – darabjainak magyarországi bemutatásával sok esetben régi adósságot törlesztettek, emellett fontos szerepet vállaltak a magyar kortárs szcéna legfrissebb alkotásainak tolmácsolásában. Az idősebb generációk (Kurtág György, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Tihanyi László) műveinek premierje mellett a fiatalabbak (többek közt Balogh Máté, Dinyés Dániel, Gryllus Samu, Horváth Balázs, Tornyai Péter, Vajda Gergely, Varga Judit, Dargay Marcell, Futó Balázs és Szőcs Márton) legújabb kompozícióit is műsorra tűzték.
Luis Buñuel – Martin Matalon: Las siete vidas de un gato (A Cat’s Seven Lives) Born in Buenos Aires in 1958, Martin Matalon studied composition in Boston and later at the Juilliard School in New York. He is also active as a conductor, and in 1989 he founded Music Mobile, a group that presents mainly contemporary music. In 1993 he moved to Paris and established a close working relationship with IRCAM. In 1995, he was commissioned by IRCAM to compose music for the restored version of Fritz Lang’s epoch-making silent film, Metropolis. Following the great success of the film score, Matalon took an interest in the work of Luis Buñuel and composed new music for three of his films. Las siete vidas de un gato (1996) was written for The Andalusian Dog (1927), Le Scorpion (2001) for The Golden Age (1931), and Traces 2 (2005) for Las Hurdes – Terre sans pain (Land Without Bread, 1932). The Andalusian Dog does not seek to tell a narrative, which offers a great deal of freedom for the composer of its music. Matalon availed himself of this liberty, and rather than simply complementing, serving or enhancing the images, his music acts as a countermelody to them. Hence the terms Matalon uses to describe live performances of his music for films: ‘contrepoint musical’ and ‘commentaire cinématographique.’ At the same time, this music is still connected to the images and to the editing, at multiple points. The music you will hear has a great capacity to create atmospheres, and you will notice it also furnishes the film with sound effects.
Hans Richter – László Tihanyi: Rhythmus 23
Non-narrative films are almost as old as cinema. As early as the 1910s, there were directors whose ambitions were not rooted in literature or theatre but in the visual arts – for whom motion picture was just that, a sequence of moving IMAGES. Later, non-narrative film was given all manner of names, and was called abstract film, absolute film and cinéma pur, becoming associated with such artistic movements as cubism, futurism, surrealism and Dadaism. In the Germany of the 1920s, artists like Walter Ruttmann, Viking Eggeling, Oskar Fischinger and Hans Richter were experimenting with animation techniques. Richter completed his first film (Rhythmus 21) in 1921, and premiered it in Paris in 1923. Rhythmus 23, which was made in 1923, was presented at a 1925 festival in Berlin called Der absolute Film. This pioneering event proved hugely successful, and the screenings had to be repeated a week later. ‘The absolute film signifies the foundation of cinematic art,’ said Richter in 1926. ‘The absolute film opens your eyes for the first time to what the camera is, can be, and wants!’ Conjoined with music, absolute film may often give the impression that the images illustrate the music, the sounding events, or were some reduction of it. Richter’s black-and-white work, for instance, reduces the colours of Tihanyi’s score to a contrast of shades.
Man Ray – Dániel Dinyés – Marcell Dargay: L’étoile de mer (The Starfish)
The script of this 15-minute film from 1928 is based on a poem by Paul Desnos, with each line serving as a subtitle in the narration of a silent film. The starfish, the central symbol of the poem and the film, represents lost love. Dániel Dinyés and Marcell Dargay identified 19 units (scenes) in the film and defined the most characteristic feature of each scene, attempting to chart the possible connections between them. When the two divided the units among themselves, they sought to assign scenes that reflect on one another to the same composer. They both tried to amplify the grotesque tone of the film, the diverging dramaturgy that follows from the association-based narrative. Just as the cinema musicians of old would often base their improvisations on wellknown music (typically, popular songs from operas), the new score includes quotes from classical music, though their presence is far from dominant. As they were composing, the two artists kept track of each other’s work, and reflecting on each other’s music was in part responsible for the birth of an incidental music that is unified in its effect.
Marcel Duchamp – Balázs Horváth: Anémic cinéma
Made in 1926 and lasting approximately seven and a half minutes, Marcel Duchamp’s experimental film is about rotation. Different spiral shapes alternate with surrealistic–associative poetic lines – practically puns – written in spiral forms, and their continuous movement produces an unusual visual quality. Premiered at a private screening in 1926, the film became the first work by Duchamp to end up in a museum when it was purchased in 1938 by New York’s Museum of Modern Art. The form of Balázs Horváth’s music follows the ‘rigid’ dramaturgy of the film, i.e. the mechanical alternation of moving images and moving texts, while the musical material itself imitates visual ‘perpetual motion’ – with, for example, special scales (Shepard scale, Shepard–Risset glissando), which create the illusion of continuous ascent or descent. On the other hand, the tempo of the music deliberately refuses to follow the speed of the movement seen in the film.
László Moholy-Nagy – Gergely Vajda:
Ein Lichtspiel schwarz weiss grau (A Light-Play: Black White Grey)
This string quartet movement, composed in the autumn of 2021, was inspired by Ein Lichtspiel schwarz weiss grau (1933), an experimental film by László Moholy-Nagy (1895–1946). In the late 1920s, Moholy-Nagy created a mobile sculpture called Light Prop for an Electric Stage (Light–Space Modulator),
a work of art so important to him that he even took it with him when he emigrated to the United States. Powered by an electronic motor and fitted with perforated discs and other shapes, the rotating sculpture creates a variety of light and shadow effects in the space around it and was originally intended for the enhancement of the dramatic effect of live theatre performances. The short film about the moving sculpture employs what were experimental methods at the time and enhances the light effects that are already magical in themselves. My music mimics the apparently continuously changing light ballet that is created by the mechanical movement of the kinetic sculpture in that it builds its own form from seemingly endless variations that are fashioned from repetitive elements and from the acoustic scintillation and shadows of concrete shapes. The piece can be performed on its own or in conjunction with Moholy-Nagy’s film. (Gergely Vajda)
René Clair – Erik Satie: Entr’acte – Dániel Dinyés’s arrangement
One of the most vibrant theatre companies of the post-World War I era was the Ballets suédois (Swedish Ballet) of Paris, which staged twenty-four productions between 1920 and 1924, performing them on tours across a dozen countries. Ballets suédois boldly combined the most diverse forms of dance, drama, painting, poetry, music, acrobatics, circus, film and pantomime. The chief choreographer was Jean Börlin, the artistic director Rolf de Maré, the production designer Fernand Léger. The artists they collaborated with included poets Blaise Cendrars, Paul Claudel and Jean Cocteau, composers Georges Auric, Arthur Honegger, Darius Milhaud, Cole Porter, Francis Poulenc and Erik Satie, and visual artists Giorgio de Chirico and Francis Picabia. The last production of the company was a Dadaist ballet in 1924, the tellingly entitled Relâche (Day Off), with music by Erik Satie (1866–1925), who passed away 100 years ago. Screened as an interlude was Entr’acte, a film commissioned from René Clair, which features a lot of artists (including Erik Satie) in scenes juxtaposed through a surrealistic–associative logic, and presents fictional events like the burial of the choreographer, Jean Börlin. The music of the film was one of the first experiments in synchronizing the sound with the projected images. However, Satie’s score is only a starting point for the projection of the film with live music, and the music of the film must be reconstructed from the material recorded in the score. (For example, all surviving copies of René Clair’s film are longer than Satie’s score.) The orchestration will also be different this time from what Satie can be assumed to have intended: Dániel Dinyés chose as his starting point the performing force of the piece by Matalon that can also be heard at this concert.
Gregory VAJDA
Conductor and composer Gregory Vajda is music director of the Huntsville Symphony (USA), principal conductor of the Savaria Symphony, artistic director of the UMZE Chamber Ensemble, formerly resident artist of the Ensemble Ars Nova (2021–2023) and currently its permanent conductor, and programme director of the Eötvös Péter Foundation. He was principal conductor of the Hungarian Radio Symphony Orchestra (2011–2014), of which he is now permanent guest conductor, and artistic director of the Armel Opera Festival (2014–2019). He has conducted such ensembles as the Dresden Staatskapelle, the Frankfurt Radio Symphony, the Montreal, Toronto and Seattle Symphonies, the Los Angeles Philharmonic New Music Group, the Ensemble Intercontemporain and the Klangforum Wien. He has conducted operas at the Montreal and Atlanta Opera, the Hamburg State Opera and the Hungarian State Opera. He has been featured at the Salzburg Festival, the Lanaudiére Festival in Canada, Mostly Mozart in New York, the Grant Park Festival of Chicago, Ars Musica in Brussels and the Wagner Days in Budapest. He was awarded the Gundel Art Prize as a conductor and the Bartók Béla–Pásztory Ditta Prize as a composer. He is a two-time awardee of the Artisjus Prize. He is an artist with Dispeker Artists and Microcosmos Artist Management, and his music is published by Editio Musica Budapest (Universal Music Group). He has recorded with the ECM, BMC and Hungaroton Classic labels.
UMZE Chamber Orchestra
UMZE’s variegated history goes back to the first half of the 20th century. The New Hungarian Music Society was founded in the spring of 1911 by Béla Bartók, Zoltán Kodály, Ákos Buttykay, Dezső Demény, Pongrác Kacsóh, Sándor Kovács and Leó Weiner, with the mission of reforming musical life in Hungary. The UMZE’s modern history continued in 1996, when Zoltán Rácz called for the creation of a centre for the cultivation of chamber music based on the example of such groups as the Ensemble Modern, the London Sinfonietta or Ensemble Intercontemporain, whose focus is on the 20th-century repertoire. The UMZE is credited with numerous world and Hungarian premieres. The latter – including of works by such foreign composers as Messiaen, Stockhausen, Reich, Lang, Widmann, Boulez, Varèse, Xenakis, Adès and Nono – were often long overdue, while the ensemble has also played an important part in presenting the latest works of the Hungarian contemporary scene. They have both premiered the works of the older generations (György Kurtág, Péter Eötvös, Zoltán Jeney, László Tihanyi) and played the most recent compositions of younger artists (Máté Balogh, Dániel Dinyés, Samu Gryllus, Balázs Horváth, Péter Tornyai, Gergely Vajda, Judit Varga, Marcell Dargay, Balázs Futó and Márton Szőcs, among others).
A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál ingyenes kiadványa
Kiadja: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt.
Címlapfotó: Moholy-Nagy László: Light-Play
Szerkesztő: Molnár Szabolcs
A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.
E-mail: info@lisztunnep.hu
Telefon: +36 1 555 3000
lisztunnep.hu