JANINE JANSEN, PA AVO JÄRVI ÉS A BRÉMAI NÉMET
MARAFILHARMÓNIA 2025. MÁJUS 12.
12 May 2025
Béla Bartók National Concert Hall
PAAVO
JÄRVI AND THE DEUTSCHE KAMMERPHILHARMONIE BREMEN
Featuring:
Janine Jansen – violin
The Deutsche Kammerphilharmonie Bremen
Conductor: Paavo Järvi
Beethoven: Violin Concerto in D major, Op. 61
1. Allegro ma non troppo
2. Larghetto
3. Rondo. Allegro
Schubert: Symphony No. 4 in C minor (‘Tragic’), D. 417
1. Adagio molto – Allegro vivace
2. Andante
3. Menuetto. Allegro vivace
4. Allegro
The English summary is on page 13.
2025. május 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
JANINE JANSEN, PAAVO JÄRVI ÉS A BRÉMAI NÉMET
KAMARAFILHARMÓNIA
Közreműködik:
Janine Jansen – hegedű
Brémai Német Kamarafilharmónia
Vezényel:
Paavo Järvi
Beethoven: D-dúr hegedűverseny, op. 61
I. Allegro ma non troppo
II. Larghetto
III. Rondo. Allegro
Schubert: IV. (c-moll, „Tragikus”) szimfónia, D. 417
I. Adagio molto – Allegro vivace
II. Andante
III. Menuetto. Allegro vivace
IV. Allegro
AZ ELHATÁROZÓ LÉPÉS
„Azt hiszi, hogy a maga nyomorult hegedűjére gondolok, amikor a Szellem szól hozzám?” Nem bizonyítható, de a zenetörténeti anekdota szerint a nyelvére lakatot soha nem tevő, lobbanékony természetű Ludwig van Beethoven (1770–1827) mondta ezt a vele barátságban álló Ignaz Schuppanzignak, Razumovszkij gróf házi vonósnégyese primáriusának, aki együttesével a zeneszerző számos ilyen műfajú művének ősbemutatóját abszolválta, köztük a kései kvartettekét. Állítólag a híressé vált megnyilatkozás akkor hangzott el, amikor a hegedűművész a vonósnégyesek hangszeres nehézségeit tette szóvá.
Mondta vagy sem, szinte mindegy: se non è vero, è ben trovato – ha nem igaz, jól van kitalálva. Nem nehéz megérteni a mondat üzenetét, hiszen a kifakadás mögött rejlő szemlélet végigvonul Beethoven életművén, a zongoraszonátáktól a Missa solemnisig. Az előadó ne panaszkodjon, ne beszéljen nehézségekről, hallgasson és szolgáljon, és ha a feladat lehetetlen, akkor kísértse meg a lehetetlent. Ha valami, ez a magatartás híven jellemzi Beethoven alkotói gondolkodásmódját.
Miért ír egy ilyen muzsikus hegedűversenyt? Az egyszerű válasz: mert felkérést kap. Kérdezzünk másképp: ha igent mond a megrendelőnek, és megírja, milyen művet ír? Mert azt már tudjuk, hogy nem célja a „nyomorult hegedű” játékosának páváskodását elősegíteni. 1805/06 tájékán, két nagyjából egyívású mű, a IV., G-dúr zongoraverseny (1805/06) és a Hegedűverseny (1806) genezisének idején meghatározó fordulat játszódik le a versenymű történetében. Beethoven úgy véli, ideje a műfajt kimozdítani a virtuóz szórakoztató darab pozíciójából, és olyan intellektuális és lelki tartalmakkal telíteni, amelyek a versenyművet felemelik és gondolathordozó művé avatják. Mindennek természetesen akadtak előzményei már Bach egyik-másik darabjában is, Mozart zongora- és hegedűversenyeinek némelyikében mindenképpen, az elhatározó lépést azonban Beethoven teszi meg.
Ludwig van Beethoven
SZÓNOKLAT, IMÁDSÁG, ÖRÖMÜNNEP
Elgondolkodtató két olyan mozzanat, amely látszólag külsőséges, mégis lényegre mutató. Az első: a Hegedűverseny időtartama közel háromnegyed óra. Ebben a terjedelemben elfér két Mozart- vagy három-négy Vivaldi-versenymű. A zenei gondolatok kifejtéséhez tehát Beethovennek most már több időre van szüksége: ez már a romantikus versenyművek mélyebb lélegzetvétele. A második: bár a nyitótétel tempójelzése Allegro ma non troppo, ebből a zenehallgató elsősorban a mérsékletre intő non troppót (= nem túlságosan) érzékeli. A közönségnek a teljes tétel során nem alakul ki az a „gyorstétel-érzete”, amelyhez a hagyomány hozzászoktatta.
A konvencionális versenymű-nyitótételekben a szólóhangszer sok hangzatfelbontást, figurációt, trillát és futamot játszik: olyan dallami elemeket, amelyek alkalmasak arra, hogy általuk kifejezésre jusson a hangszeres virtuozitás, a bravúr. Nem vitatható, effélék is szép számmal előfordulnak Beethoven Hegedűversenyében, de ezeket a viszonylag lassú tempó beszédközeli állapotba hozza, amitől inkább keltik retorikus alakzatok, mint virtuóz formulák hatását. Legfőbb élményünk az, hogy a mű protagonistája szélesen énekel („menetelő” skáladallamaival a IX. szimfónia Örömódáját előlegezve), vagy még inkább: beszédet mond. A szelíd, emelkedett, nemes hangvétel hallatán pedig aligha lehet kétséges, hogy mondandója a humánumról szól.
A nem igazán fürge gyors tétel után igazi lassú következik. A hangnem G-dúr, a tempójelzés Larghetto. Sajátos paradoxon: a szólóhegedű ezúttal is bőven játszik apró fioriturákat, ám ismét megtörténik az átlényegülés: a kifinomult, hajlékony szólam újból inkább hat vokális, mint hangszeres megnyilvánulásként, és ha az első tétel szónoklat benyomását keltette, a második egyértelműen ima – amely nem ritka toposz Beethoven lassú tételei között.
A finálét részben 6/8-os metruma, részben kürtszignált imitáló visszatérő témája alapján jogosan nevezik vadászrondónak. Azt azonban érdemes hozzátenni, hogy ez a teljes mű előzményei után nem hat igazi vadászatot ábrázoló zeneként. Nyilvánvaló: Beethoven Hegedűversenyének zárótételében aligha lőnek az erdők ártatlan lakóira – ez a zene sokkal inkább közösségi örömünnepet jelképez a szabad természetben.
HOSSZÚ ÚT A SIKERIG
A Hegedűversenyt Franz Clement (1780–1842) rendelte meg Beethoventől. Az osztrák hegedűs, zongorista, zeneszerző és karmester (aki utóbbi minőségében a Theater an der Wien zenekarát vezette) a zeneszerző barátai közé tartozott. Az 1806. december 23-án lezajlott ősbemutató felemás fogadtatásának félig-meddig maga Beethoven volt az okozója. A kortársi beszámolók szerint viszonylag gyorsan elkészült a művel, de – bár Clement rendszeresen sürgette – nem írta le időben a kompozíciót, így történhetett, hogy a darab első nyilvános elhangzásakor a hegedűsnek a szólam nagy részét próba nélkül, lapról olvasva kellett eljátszania. Az esemény, amelyen a Hegedűverseny megszólalt, Clement önálló estje volt, ennek során – nem tisztázott, hogy a Beethovenversenymű két tétele között vagy a versenymű után – Clement egy saját opusát is előadta: egy, a Beethoven-kompozícióhoz nyilvánvalóan méltatlan, akrobatikus tételt, amelyet „megfordított hegedűn” és egyetlen húron szólaltatott meg.
A Hegedűverseny a Theater an der Wienben közönségsikert aratott, a kritika azonban kedvezőtlenül fogadta, kifogásolva az újításokat. Beethoven műve évtizedekre Csipkerózsika-álomba merült, amelyből az ébredést egy tizenkét éves csodagyerek, Joseph Joachim előadása hozta el 1844-ben a Londoni Filharmóniai Társaság zenekarának estjén, Felix Mendelssohn vezényletével. Ekkor kezdődött a kompozíció igazi karrierje, amelynek során meghatározó hatást gyakorolt a 19. század hegedűverseny-irodalmára, többek között olyan alkotások formálódásában játszva döntő szerepet, mint Brahms vagy Csajkovszkij Hegedűversenye.
Beethoven zongoraversennyé is átírta a művet, ebben az első tétel során jelentős feladatot vállaló üstdob szerepét tovább növelve. Ez a változat azonban nem vált repertoárdarabbá.
EGY „KAMASZ” REMEKMŰVE
Beethoven harminchat éves volt, amikor megírta IV. szimfóniáját, Franz Schubert (1797–1828) tizenkilenc – és meg sem érte a harminchat éves kort, hiszen harmincegy évesen meghalt. Folytathatjuk az összehasonlítást azzal, hogy kilenc szimfóniája közül Beethoven harmincéves kora előtt egyet sem komponált meg, Schubert viszont az utolsót, a IX.-et is befejezte huszonkilenc évesen. Mindez érzékletesen jelzi, hogy
bizonyos alkotók – Purcell, Pergolesi, Mozart, Bellini, Mendelssohn, Chopin, Bizet és mások – nemcsak rövidebb idő alatt járták végig teljes életciklusukat, de mintha egy titokzatos sugallat tudatalattijukba kódolta volna a sejtést, amely szerint útjuk hamarabb véget ér, és ezért a másokéinál sűrítettebb alkotói folyamatokat éltek át, fiatalabban hozták létre érett remekműveiket.
Schubert tizenhat évesen írja I. szimfóniáját, tizenhét-tizennyolc éves korában formálódik műhelyében a II., ugyancsak tizennyolc, amikor a III. partitúrájának végére is kettősvonal kerül, és mire 1816-ban tizenkilenc lesz, a IV.-kel már teljes szimfóniatermésének fele (!) készen áll. Ma egy tizenkilenc éves már nagykorú, de sokan még a kamaszkor epilógusának tekintik ezt az életszakaszt. Hol tart ekkor Schubert? Mi történt vele a szimfónia keletkezését megelőző néhány évben?
1808-tól 1813-ig a bécsi városi konviktus (Stadtkonvikt), egy bentlakásos iskola növendéke volt. Ez az intézmény szolgált emberi és zenei neveltetésének egyik legfőbb helyszínénül, mivel itt alapos és sokoldalú képzést kapott. Ennek részeként kiváló és áldozatkész mesterre talált Antonio Salieri személyében, és játszhatott az intézmény növendékzenekarának második hegedűszólamában (az otthoni vonósnégyesben brácsázott, egyébként pedig minden zenehallgató előtt a zongoránál ülő Schubert képe dereng fel, ha maga elé képzeli a zeneszerzőt). A zenekarban muzsikálva – és azt néha vezényelve, mert erre is lehetőséget kapott –, a gyakorlatban tanulhatta meg, milyen a jó szimfonikus mű, hogyan kell nagy előadó-apparátusra komponálni és hangszerelni.
BÉCSI KLASSZIKUSOK NYOMDOKAIN
A konviktusi évek után Schubert visszatért a szülői házba, iskolai tanítóként dolgozott és ezzel egyidejűleg zenei magánórákat adott, így próbálva megkeresni a megélhetéshez szükséges pénzt. Szenvedett és szabadulni akart a tanítói életformától, érezve, hogy ez nem az ő világa, és a változás be is következett: 1816-ban barátja, Franz von Schober családja fogadta be. Ez már a IV. szimfónia keletkezésének ideje. A mű Deutsch-jegyzékszáma (az osztrák zenetudós, Otto Erich Deutsch állította össze Schubert műveinek tematikus katalógusát) 417. Érdemes megjegyezni, hogy a művek listája a töredékekkel együtt 998 kompozíciót sorol fel, az tehát, hogy a zeneszerző 1816-ban, tizenkilenc évesen életműve 417. darabjánál tart, nem kevesebbet
jelent, mint azt, hogy közel a felét megírta már mindannak, amit alkotói pályája során létrehozott. Ennek megfelelően a IV. szimfóniát közvetlenül megelőző időben is írt misét, daljátékokat, hegedű-zongora szonátát, vonósnégyest, zongoraműveket, és persze dalokat, köztük olyan remekművet is, mint az éppen érett romantikus stílusjegyeivel lebilincselő Goethe-megzenésítés, A rémkirály.
Az első négy szimfóniát, sőt néha az első hatot is szokás a szimfóniatermés „korai” fejezetének tekinteni, „érett”, valóban schuberti műnek csak a VIII., h-moll („Befejezetlen”) és a IX. („nagy C-dúr”) szimfóniát tartva. Ennek megfelelően az első négy szimfóniát alig, és az V.-et is ritkán játsszák. Igazságtalan ez a rangsorolás, hiszen már az első három szimfónia is kétségtelen remekmű, azzá teszi a zene pezsgése, frissessége, áradó energiája és a sziporkázó ötletgazdagság. A konviktus növendékzenekara főként Haydn, Mozart, Beethoven műveit játszotta, ennek megfelelően a korai Schubert-szimfóniák is a három bécsi klasszikus nyelvén beszélnek, de a zenében megmutatkozó hatások nem leértékelik, hanem izgalmassá teszik ezeket a kompozíciókat, megmutatva, hogy a formálódó zeneszerzői egyéniség hogyan dolgozza fel és olvasztja magába a közelmúltat.
TRAGIKUS? VAGY MÉGSEM?
Schubert a mű megkomponálása után illesztette a szimfónia műfajmegjelöléshez a tragikus jelzőt. A ragadványnév tehát a szerzőtől származik, de egyszersmind ez élete egyetlen ilyen gesztusa, és az elemzések arra figyelmeztetnek, hogy érdemes fenntartással kezelni a minősítést, mert maga a mű legfeljebb bizonyos részleteiben nevezhető tragikusnak. Igaz, az alaphangnem c-moll, s a haydni hagyományokat követő, erősen kromatikus lassú bevezetés hangvétele súlyos és komoly, az ezt követő gyors szonátatétel pedig sok űzött-zaklatott hangulatú dallami és ritmikai elemet tartalmaz, a tétel vége mégis derűs, sőt diadalmas C-dúr befejezés, és az ezt követő további három tételben, ha megszólalnak is – például az Asz-dúr Andante dúlt moll epizódjában –, már ritkábbak a tragikusnak nevezhető hangok.
A szimfóniában tetten érhető hatásokról szólva az elemzések megemlítik, hogy a nyitótétel főtémája Beethoven – szintén c-moll hangnemű – op. 18, No. 4-es vonósnégyese hasonlóan teraszosan építkező és hasonlóan szinkopált ritmusú nyitódallamának rokona (a kvartettet Schubert bizonyára játszotta a családi vonósnégyesben).
A meghitten békés, rondóformájú Asz-dúr Andante mozarti atmoszférájába már az érett Schubert hangja vegyül, sőt előlegezésnek is fültanúi vagyunk, mivel a tétel visszatérő témája a szintén Asz-dúr hangnemű, op. 142, No. 1-es impromptu dallamát ígéri.
A harmadik tétel tempója és zenei anyaga azt is megengedi, hogy menüettként, de azt is, hogy scherzóként értelmezzük. Fő jellemvonása meghatározó témájának erős kromatikája, mely a dallamot az első tétel lassú bevezetésével rokonítja. A nyitótételhez hasonlóan szonátaformájú finálét kivételes melódiabőség jellemzi.
Alapkaraktere lírai és éneklő, de élénk tempóval párosuló zakatoló ritmusa hatalmas energiákat szabadít fel, és bár mollban indul (témája emlékeztet a nyitótétel fődallamára), az első tételhez hasonlóan diadalmas C-dúrban zárul – a kóda mámora már a kései Schubertet jósolja.
Írta: Csengery Kristóf
A világhírű holland hegedű- és brácsaművész, Janine Jansen muzsikuscsaládban nevelkedett, hangszeres tanulmányait
Coosje Wijzenbeek, Philippe Hirshhorn és Boris Belkin növendékeként végezte. Rendszeresen dolgozik együtt a világ legkiválóbb zenekaraival és karmestereivel, ebben a szezonban többek között a Londoni Szimfonikus Zenekar és Antonio Pappano, a Concertgebouw Zenekar és Klaus Mäkelä, valamint a Brémai Német Kamarafilharmónia és Paavo Järvi társaságában turnézik, de visszatér a Camerata
Salzburg és az Amsterdam Sinfonietta együtteséhez is. Az Utrechti Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál alapítója és irányítója, a Sioni Fesztivál egyik művészeti vezetője, a Kronberg Akadémia tanára, az idei évadban a bécsi Musikverein rezidens művésze. Az 1715-ös „Shumsky–Rode” Stradivarin játszik, melyet egy európai jótevő bocsátott rendelkezésére.
A Grammy-díjas észt karmester, Paavo Järvi 2004 óta a Brémai Német Kamarafilharmónia művészeti igazgatója, emellett a zürichi Tonhalle Zenekar művészeti vezetője, az NHK Szimfonikus Zenekar tiszteletbeli karmestere, az Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekar, valamint a pärnui Järvi Nyári Fesztivál művészeti tanácsadója. Vendégkarmesterként rendszeresen dolgozik olyan együttesekkel, mint a Bécsi, a Berlini, a New York-i vagy a Los Angeles-i Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikusok, az amszterdami Concertgebouw Zenekar vagy a londoni Philharmonia Zenekar. Számos díjat nyert el, többek között a francia Diapason és az angol Gramophone magazin is az év művészévé választotta. Megkapta a francia Művészeti és Irodalmi Rend parancsnoki fokozatát, a Brémai Német Kamarafilharmóniával végzett két évtizedes munkája elismeréseként pedig Bréma városa 2024-ben a Brémai Művészeti és Tudományos Éremmel tüntette ki.
Fotó © Marco Borggreve
Fotó © Julia Baier
A Brémai Német Kamarafilharmónia a világ egyik vezető zenekara, amely egyedülálló stílusával estéről estére magával ragadja közönségét. Művészeti igazgatója 2004 óta az észt karmester, Paavo Järvi. A vele való közös munka egyik kiemelkedő fejezete az együttes Beethoven-projektje volt, interpretációjukat a közönség és a kritikusok is világszerte etalonértékűnek tartják. Beethoven után Schumann, Brahms és Haydn művei kerültek működésük fókuszába. Az utóbbi években számtalan kitüntetéssel, köztük Echo-, Opus Klassik-, Diapason d’Or- és Gramophone-díjakkal gazdagodtak, valamint úttörő projektjeik és ezekhez kapcsolódóan az interpretációtörténetben játszott szerepük elismeréseként megkapták a Rheingau Zenei Díjat. Olyan világhírű szólistákkal ápolnak szoros művészi kapcsolatot, mint Lang Lang, Igor Levit, Maria João Pires, Janine Jansen, Hilary Hahn vagy Christian Tetzlaff.
Hegedű
Daniel Giglberger (koncertmester), Filip Zaykov (szólamvezető – 2. hegedű),
Timofei Bekassov, Matthias Cordes, Konstanze Glander, Stefan Latzko, Hozumi Murata, Katherine Routley, Gunther Schwiddessen, Emma Yoon, Beate Weis, Penghua Huang, Rebecca Beyer, Saskia Niehl, Kalliopi Rizou
Brácsa
Friederike Latzko / Christopher Rogers-Beadle, Anja Manthey, Jürgen Winkler, Barbara Linke Holická
Cselló
Marc Froncoux, Nuala McKenna, Ulrike Rüben, Raphael Zinner, Rebecca Falk
Nagybőgő
Matthias Beltinger, Juliane Bruckmann, Johann Warzecha
Fuvola
Sarah Louvion, Ulrike Höfs
Oboa
Rodrigo Blumenstock / Ulrich König
Klarinét
Maximilian Krome, Takahiro Katayama
Fagott
Higinio Arrué, Tobias Reikow
Kürt
Elke Schulze Höckelmann, Markus Künzig, Peter McNeill, Sara Oliveira
Trombita
Christopher Dicken, Sam Beagley
Timpani
Stefan Rapp
SUMMARY
The 1806 Violin Concerto by Ludwig van Beethoven (1770–1827) was a turning point in the development of the genre. Instead of an entertaining virtuoso piece, the composer’s pen produced a work replete with intellectual and spiritual content. The sonata-form opening movement recalls humanist oration, the transfigured Larghetto is reminiscent of prayer, and the rondo in 6/8 time of the closing movement, although its theme and rhythm evoke hunting music, is radiant with the atmosphere of communal rejoicing in the open air. The work had a considerable effect on the evolution of violin concertos in the 19th century. Although he was only 19 when the work took shape, Franz Schubert (1797–1828) had a full creative arsenal at his disposal when writing the Symphony No. 4, which he furnished with the epithet ‘Tragic’ even though dark undertones only dominate in the opening movement and some parts of the slow second movement. In the work composed in 1816, influences of Haydn, Mozart and Beethoven mix with the typical features of the mature Schubert style – with the latter primarily coming to fruition in the extraordinarily energetic finale culminating in glorious exaltation.
The Deutsche Kammerphilharmonie Bremen is one of the world’s leading orchestras, captivating audiences everywhere with its unique style of music-making and honoured with numerous prizes such as Echo, Opus and Diapason d’Or for its recordings and its unique future laboratory, a driving force for development for society and now a global movement. Its Beethoven interpretations have been acclaimed worldwide by audiences and critics alike as benchmark performances. Its artistic director has been Paavo Järvi since 2004. The Estonian artist is also Honorary Conductor of the NHK Symphony Orchestra, Artistic Advisor to the Estonian National Symphony Orchestra, as well as the Järvi Summer Festival in Pärnu, and artistic director of the Tonhalle Orchestra Zurich. In addition, he regularly works with orchestras such as the Royal Concertgebouw Orchestra, the Philharmonia Orchestra, the Vienna and Berlin Philharmonics, the New York Philharmonic and the Chicago Symphony Orchestra. Janine Jansen (1978) is a globally renowned Dutch violin and viola player whose performances of concertos are conducted by the likes of Antonio Pappano, Riccardo Chailly, Daniel Harding and Klaus Mäkelä. She is the founder and director of the International Chamber Music Festival Utrecht, and a teacher at the Kronberg Academy. She plays the Shumsky-Rode Stradivarius from 1715, on generous loan from a European benefactor.
2025. június 6., 29.
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
WAGNER: TANNHÄUSER
Közreműködik: a Magyar Rádió Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán), Magyar Nemzeti Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd)
Vezényel: Michael Güttler
2025. június 8.
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
BRYN
TERFEL WAGNERÁRIAESTJE
Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Fischer Ádám
Bryn Terfel Fotó © Mitch Jenkins, Deutsche Grammophon
Fischer Ádám
2025. június 26., 28.
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK
WAGNER:
A NÜRNBERGI
MESTERDALNOKOK
Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán), Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Vezényel: Fischer Ádám
Michael Güttler
Fotó © Csibi Szilvia, Müpa
2025. június 30.
BUDAPESTI
WAGNER-NAPOK
HŐSÖK
ÉS
HŐSNŐK
–
NÉPSZERŰ WAGNERRÉSZLETEK
Fischer Ádám és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Közreműködik: Daniela Köhler – szoprán, Láng Dorottya –mezzoszoprán, Nyári Zoltán, Kiss Tivadar – tenor
2025. október 1.
SIR ANTONIO PAPPANO ÉS A LONDONI SZIMFONIKUS
ZENEKAR
Közreműködik: Seong-Jin Cho – zongora
Sir Antonio Pappano
© Frances Marshall
2025. október 3.
SEBASTIAN WEIGLE ÉS A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR ÉS ÉNEKKAR
Közreműködik: Ránki Dezső – zongora, Ștefan Pop – tenor
Láng Dorottya
Fotó © Emmer László
Sebastian Weigle
Fotó
Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Központi információ:
Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu
Nyitvatartás
Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.
Címlapon: Janine Jansen Fotó © Marco Borggreve
A szerkesztés lezárult: 2025. április 17.
A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
Stratégiai partnereink:
A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.