1.
A népzene feltalálása BARTÓKI VÍZIÓ EGY KORSZAKHATÁRON Péntek Jánosné Szabó Ilona „nehézveretű, cifrázott dalaira” körösfői népdalgyűjtése alkalmával figyelt fel Bartók Béla; az énekes különleges, archaikus stílusát mintegy kétszáz felvett dallam őrzi. Amikor az érzékeny hangú adatközlő számára egy kis házikót kellett építeni a budapesti stúdióban, és lócát állítani elé, mert csak úgy tudta elénekelni a dalokat, beigazolódott Bartók igazsága a népzene gyűjtéséről. A hangrögzítés anekdotakincséből ismert, 1937 tájékára tehető történet ma is szembesít minket az egykori felismeréssel: a népdalok korszaka véget ért.
20
Bartókban fokozatosan fogalmazódott meg a népzenei gyűjtés iránti igény. A Zeneakadémia zongorista növendékeként Liszt Ferenc tanítványa, Thomán István volt a zongoratanára, ám ebben az időszakban Dohnányi Ernőtől is vett órákat, és az ő hatására születtek meg hazafias darabjai. 1903-ban készült el első nagyzenekari műve, a Kossuth-szimfónia, amit ő szimfonikus költeményként tartott számon; a mű a paraszti kultúráról még keveset sejtő, ám a magyarság sorsa iránt élénk érdeklődést mutató, a szabadságharccal naiv romantikus viszonyt ápoló ifjú zeneszerző képét tárja elénk. A következő évben a – ma már szlovákiai – Ratkóhoz tartozó
Gerlicepusztán töltött pihenése alkalmával találkozott először a népdallal, és felismerte, hogy a parasztzene nem ugyanaz, mint az általa addig népzenének hitt népies műdal, hanem annál hitelesebb, eredetibb, és így alkalmasabb egy új magyar zenei nyelv megteremtésére. Bartók 1906-ban már módszeresen gyűjtötte a népdalokat, először magyar területeken. Ahogy aztán világossá vált számára, hogy a dallamok helyi keletkezése nem egyértelmű, a beszüremlő hatások és a népdalok ősi jellegének megismerése céljából kutatásait kiterjesztette Szlovákia, Románia, Szerbia és Bulgária irányába, majd 1913-ban