Müpa Műsorfüzet - Andris Nelsons és a Lipcsei Gewandhaus Zenekara (2025. március 12.) by Müpa Budapest

2025. MÁRCIUS 12.

ANDRIS NELSONS ÉS A LIPCSEI

GE W

ANDHAUS ZENEKARA

12 March 2025

Béla Bartók National Concert Hall

ANDRIS NELSONS AND THE LEIPZIG GEWANDHAUS ORCHESTRA

Featuring:

Nikola Hillebrand – soprano

Leipzig Gewandhaus Orchestra

Conductor: Andris Nelsons

Dvořák: The Golden Spinning Wheel – symphonic poem, Op. 109

Mahler: Symphony No. 4 in G major

1. Bedächtig, nicht eilen

2. In gemächlicher Bewegung, ohne Hast

3. Ruhevoll (Poco adagio)

4. Sehr behaglich

The English summary is on page 11.

2025. március 12.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ANDRIS NELSONS ÉS A LIPCSEI GEWANDHAUS

ZENEKARA

Közreműködik: Nikola Hillebrand – szoprán a Lipcsei Gewandhaus Zenekara

Vezényel:

Andris Nelsons

Dvořák: Az aranyrokka – szimfonikus költemény, op. 109

Mahler: IV. (G-dúr) szimfónia

I. Bedächtig, nicht eilen

II. In gemächlicher Bewegung, ohne Hast

III. Ruhevoll (Poco adagio)

IV. Sehr behaglich

A ködös Albion két skót költőóriása, Walter Scott és Robert Burns a 18–19. század fordulóján olyan áramlatot indított el a tradicionális balladaköltészet felfedezésével és megújításával, amelynek lendülete az 1800-as évek végéig kitartott, és költőket, zeneszerzőket, sőt népköltészet iránt érdeklődő irodalmárokat is lázba hozott. Mi volt a titok? A jellegzetes „balladai homály” mellett e költemények fontos eleme a misztikum („sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt”) és az erőszakos halál tabudöntögető, realisztikus ábrázolása („hosszú, hegyes tőr ifjú szívében”). A drámai hatást fokozzák a természetfeletti erők („Sebből pirosan buzog a vér”), a félelmetes jelenségek („rémek tánca van körűle”) és a sorsszerűség, a leküzdhetetlen végzet is („régi rongyát mossa, mossa”). Ha az előbbi idézetek forrására, a Tetemre hívás vagy az Ágnes asszony című Arany-balladákra gondolunk, könnyen fogalmat alkothatunk erről az ízig-vérig romantikus műfajról, amelynek ugyanakkor zeneisége is szembetűnő, hiszen kedvelt eszköze a szavak, kifejezések vagy sorok refrénszerű ismételgetése („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!”).

A nemzeti identitásukat, gyökereiket kereső európai nemzetek a 19. század közepe táján mind megjelentették a maguk balladagyűjteményeit. Nálunk Kriza János 1863-as Vadrózsái, a cseheknél pedig Karel Jaromír Erben néprajztudós-költő tíz évvel korábbi Nemzeti mondák csokra című munkája jelentette ezt a mérföldkövet. E tizenhárom, népköltészeten alapuló, de verses formában újraírt történet közül Antonín Dvořák (1841–1904) négyet is megzenésített élete utolsó éveiben, közvetlenül azután, hogy 1895 tavaszán, bőröndjében az Újvilág-szimfónia partitúrájával visszatért New Yorkból. A vízimanó, A déli boszorkány, A vadgalamb és Az aranyrokka mind szimfonikus költeményként, azaz egytételes, szöveg nélküli, de programmal ellátott zenekari műként született.

A SORS FONALA?

Az aranyrokka alapjául szolgáló történet szerint (melyet a zenehallgatók tájékoztatására a kiadó a kottában is megjelentetett) a vadászatban megfáradt király bekopog egy erdei kunyhóba, ahol gyönyörű lány nyit ajtót, beinvitálja, itallal kínálja, majd leül rokkája mellé. A király beleszeret Dorničkába, és feleségül akarja venni. A lány mostohaanyja azonban csak másnap érkezik vissza a városból, így a király újra elmegy hozzájuk, hogy megkérje a lány kezét. Az asszony erősködik, hogy a másik lányt, a Dorničkára megtévesztésig hasonlító édes lányát vegye feleségül, de a király

hajthatatlan. Az asszony ravasz tervet eszel ki: amint leszáll az alkonyat, Dorničkát az erdőbe csábítják, és ott brutális módon meggyilkolják: végtagjait levágják, a szemét kivájják, a holttestet pedig az erdőben hagyják, de a testrészeket magukkal viszik a király kastélyába, nehogy valaki „visszajavítsa” a halott teremtést. A becsapott király így a mostohatestvért veszi feleségül, hatalmas lagzit rendeznek, hét napon át tart a lakoma, szól a muzsika, járják a táncot. A király azonban a nyolcadik nap csatába indul. „Amikor visszajövök, szerelmünk újra virágzik majd – mondja búcsúzóul hitvesének –, de addig is légy szorgalmas, fond a lent, és közben gondolj rám!” Eközben a sűrű, sötét erdő közepén egy varázserővel bíró, ősz szakállú remete megtalálja Dornička hat sebből vérző maradványait, és úgy határoz, életre kelti a lányt. Apródját a kastélyba küldi egy aranyrokkával, hogy adja el, de ne fogadjon el érte mást, mint két levágott lábat, két kezet és két szemet. A szolga a vár kapujában árulja a csillogó portékát. A hamis királyné furcsállja ugyan az árat, de kell neki az aranyrokka, így megtörténik a csere: a két lábért megkapja a rokka aranykerekét, a két kézért az aranyguzsalyt (a fonáshoz használt rudat), a két szemért pedig az aranyorsót. A remete az élet vize segítségével életet lehel Dorničkába, majd eltűnik a föld színéről. Három hét után a király is hazatér, és megkérdezi feleségét, „fontál-e sokat, gondoltál-e rám?” A királyné eleget tett férje kérésének, sőt, „irántad érzett szerelemből vettem ezt az aranyrokkát”, válaszolja, és a király rögtön meg is kéri, fonjon neki, indítsa el a kereket. A rokka peregni kezd, legnagyobb megdöbbenésükre azonban egy dalt énekel: „Vrrrr, szörnyű szálat fontál, vér tapad a kezedhez, megölted a nővéredet, és átvetted a helyét!” A király elszörnyed, újra kilovagol az erdőbe, nagy nehezen megtalálja igazi kedvesét, elviszi a kastélyába, és három hétig tartó lakodalmat csapnak. A két gyilkos is elnyeri büntetését: ugyanazt teszik velük, amit ők Dorničkával.

MÁGIKUS

ZENEKAR

A 19. század szimfonikus költeményei nem feltétlenül követik a cselekmény időrendjét, inkább összedolgozzák annak különböző témáit, motívumait. Dvořák is hasonlóan jár el; a meseszép, a méltóságteljes, a gonosz és a misztikus szereplők karakterei mind jól felismerhetők a zeneműben, sőt, a fiatalabb pályatárs, Leoš Janáček egyegy dallamból az eredeti cseh szöveg énekelhető verzióját is kihallani vélte. Dvořák a romantikus elődök nyomdokán jár, amikor a vadászatot kürtökkel, a lódobogást

ütemes ritmussal, a pazar esküvőt rézfúvós fanfárokkal jelzi. A felső regiszterekben szárnyaló, szenvedélyes dallam a szerelem zenei képe, a különös hangszerelésű ütemekben a varázslatra, a komor rézfúvósakkordokban pedig a remete portréjára ismerhetünk, míg a mély fekvésű, kevés hangszert foglalkoztató részek a fondorlatot és a gyilkosság motívumát jelképezik. A zeneszerző mesterien használja a zenekar megannyi hangszínét, a legkülönlegesebb azonban alighanem a rokka zenei „megszemélyesítése”. A kerék folyamatos forgása tetten érhető a zene lüktetésében is, de Dvořák rokkája nem olyan gépiesen zakatol, mint Schuberté a Margit a rokkánál című dalban. Ennek a rokkának lelke van, és ezt a zeneszerző varázslatos hangszereléssel, egyedi módon festi elénk.

ELHIBÁZOTT SZÁMÍTÁSOK

Dvořák ötödik szimfonikus költeménye, a Hősi dal önéletrajzi ihletésű zenemű volt, amelyet Gustav Mahler mutatott be a Bécsi Filharmonikusok élén 1897-ben. A cseh szerzőnél tizenkilenc évvel fiatalabb, szintén Csehországban született, de zsidó gyökerei miatt is jóval sokszínűbb kulturális közegből érkező Mahler ekkor hivatalosan még csak a Bécsi Udvari Színház zeneigazgatója volt, a zenekar vezetését 1898 szeptemberében vette át. A IV. szimfóniát 1899-ben kezdte komponálni, amikorra némileg úrrá tudott lenni a kettős karmesteri tisztséggel járó rengeteg feladaton. A művet a következő évben fejezte be, de addigra megismerte annyira a bécsi zenekart, hogy belássa: hiába a világ egyik legjobb együttese, konzervatív beállítottsága és a Bécsben érzékelhető antiszemitizmus miatt nem alkalmas az új szimfónia bemutatására. Végül a néhány évvel korábban létrehozott, emiatt kevésbé elismert, a kortárs zene iránt azonban jóval nyitottabb Müncheni Filharmonikusokra esett a választása, amelyet akkor még – alapítója után – Kaim Zenekarnak hívtak. Az 1901. november 25-én tartott ősbemutató szoprán szólistájául a huszonhat éves Margarethe Michaleket kérte fel, akihez állítólag gyengéd érzelmek is fűzték, és akinek hangja tökéletesen illett a zárótétel általa elképzelt derűs, gyermeki hangvételéhez. Várakozásaiban azonban csalódnia kellett: bár a Negyedik a legrövidebb és talán legkönnyebben befogadható szimfóniája, jóval rögösebb úton jutott el a sikerhez, mint monumentálisabb társai. Mahler 1911-ben bekövetkezett halála után Willem Mengelberg, Bruno Walter és a fiatal Otto Klemperer is repertoárján tartotta – amíg a náci rezsim elfajzott zenének nem bélyegezte. 1930-ban Hidemaro Konoye

japán karmester lemezre vette a művet, ez a felvétel az első teljes Mahler-szimfónia a hangrögzítés történetében. Az ízlés azonban változik: a neves Mahler-kutató, Donald Mitchell szerint a második világháború utáni Mahler-reneszánsz nagyrészt épp a IV. szimfóniától eredeztethető.

A PIRAMIS CSÚCSA

Mint Mahler megvallotta, első négy szimfóniája tartalmában és szerkezetében önálló tetralógiaként is értelmezhető, a kapcsolódást erősíti, hogy a műveket áthatják A fiú csodakürtje című versgyűjtemény költeményeire írt dalok és a rájuk történő hangszeres utalások. A Negyedik tehát a tetralógia lezárása, csendes epilógus az ifjonti hevületű Első, az eksztatikus Második és a filozofikus mélységű Harmadik után. Mint azt közeli barátjának, Natalie Bauer-Lechnernek megvallotta, szimfonikus humoreszket szeretett volna írni, és szinte végig ez a könnyedség jellemzi a szimfóniát, mely talán a legderűsebb mind közül. Neoklasszikus mű letisztult formavilággal, amelyben sokszor mozarti zenekar szól a nagy romantikus szimfonikus együttes helyett, de a bécsi klasszikából ismert gesztusok is visszaköszönnek benne.

Az első tétel szabályos szonátaforma, főtémával, átvezető résszel, mellék- és zárótémával, majd kidolgozási résszel és a négy téma variált visszatérésével. Egyik érdekessége, hogy az a gyászinduló-téma is megszólal benne trombitán, amellyel majd az V. szimfónia első tételét kezdi a zeneszerző, de itt nem követi folytatás. A második tétel kedélyes Ländler, különlegessége, hogy a koncertmesternek két hegedűt kell a keze ügyében tartania: az egyik a hagyományosnál egészhanggal feljebb van hangolva, és a szerzői utasítás szerint úgy kell játszani rajta, mint egy népi hangszeren. A Ruhevoll (nyugodtan) feliratú lassú harmadik tételt szinte folytatja a negyedik, az 1892-ben komponált Das himmlische Leben (Élet a mennyben) című dal, amelyet Mahler a szimfónia piramisszerkezetének csúcsaként emlegetett, és amelyben találkoznak az előző három tétel motívumai. Túlvilági nyugalom, bölcs derű hatja át. „Élvezzük az égi örömöket, ezért a földieket elkerüljük. Nem hallatszik a világ zaja az égbe, minden a legszelídebb békében él” – e sorokkal kezdődik a dal, majd több versszak után, jelentőségteljes várakozást követően így fejeződik be: „Nincs a földön olyan zene, amely a miénkhez hasonló lenne. [...] Angyali hangok vidítják érzékeinket, hogy minden örömre ébredjen.”

A HUMORTÓL AZ ÜNNEPÉLYESSÉGIG

Mahlerről írott könyvében érzékletesen jellemezte és helyezte el az életműben a IV. szimfóniát a fiatalabb pályatárs és barát, Bruno Walter: „Mert most már mint valami álomban, úgy érezte, a magasba emelkedik, és nincs többé talaj a lába alatt. Ilyen lebegő állapotról tanúskodik a Negyedik zenéje; sőt, zárótételében még tematikusan is a Harmadik angyaltételéhez kapcsolódik, és egész hangvételében is annak lelki irányát követi. Mahler a patetikus művek után vidámságra, derűre vágyott, és megalkotta a Negyedik idilljét, melyben bensőséges áhítat álmodja égi álmát. Mert a mű atmoszférája álomszerű és irreális – titokzatos mosoly, sajátos humor leplezi az ünnepélyességet, amely a Harmadikban nyíltan szólalt meg. A Negyedik meséjében lebegő és súlytalan mindaz, ami a régebbi művekben hatalmas és patetikus volt – az angyal gyengéd hangja erősíti meg azt, amit a Másodikban és a Harmadikban a próféta látott és teli torokból hirdetett. Az emelkedettség és földtől való eltávolodás üdvözült érzése hat a zene általános karakterére, de a Harmadikkal ellentétben, úgyszólván a távolból; a három zenekari tétel lezajlik anélkül, hogy az oly sajátságos alaphangulat, amelyből e tételek származnak, határozottabb képzetekké állna össze. Még az első tételbeli (…) Kleiner Appell [kis sorakozó – Mahler kifejezése a kidolgozási részt lezáró trombitafanfárra] sem értelmezhető költészeti szempontból egy nagyobb látomás részeként. Az első tételben és a Das himmlische Lebenben a bohókás humor hangja uralkodik, amely különös módon összecseng a mű alaphangját adó átszellemültséggel. A Scherzo valami félelmetes meserészlet-féle; démoni hegedűszólója és a bájos trió érdekes ellentétet alkot a szimfónia többi részével, anélkül, hogy elhagyná a könnyedség és titokzatosság hangját. Az Andante [harmadik tétel] mélységes nyugalmáról és tiszta szépségéről azt mondta nekem Mahler, hogy írás közben valamelyik templomi síremlék víziója jelent meg előtte; fekvő kőalak, amely örök álomba szenderülten, keresztbefont karral ábrázolja az elhaltat. Az utolsó tételben végül a megzenésített vers szavai festik azt a légkört, amelyből a Negyedik zenéje született; a gyermeki örömök, amelyeket ábrázol, a mennyei üdvösséget szimbolizálják, és csak a végén, amikor a legmagasabb rendű örömként a zenét nevezi meg, csak akkor vált át a humor hangja lágyan valamilyen megdicsőült ünnepélyességbe.” (Fazekas Anna fordítása)

Írta: Várkonyi Tamás

Nikola Hillebrand már pályája kezdetén olyan jelentős helyszíneken lépett fel, mint a Bajor Állami Operaház, a Glyndebourne-i Fesztivál és a bécsi Musikverein. Müncheni tanulmányai befejezése után a Mannheimi Nemzeti Színház társulatához csatlakozott, ahol Monteverdi, Mozart, Bizet és Wagner operáiban énekelt. Négy évvel később, 2020-ban a drezdai Semperoperhez szerződött, ahol többek közt a Rigoletto, A rózsalovag, A varázsfuvola és a Jancsi és

Juliska női főszerepeit alakította. Dal- és oratóriuménekesként is aktív, ebben a minőségében szintén fellépett Európa számos városában, miután a Thomas Quasthoff által vezetett zsűri neki ítélte a Das Lied Énekverseny első díját. Olyan neves dirigensekkel dolgozott együtt, mint René Jacobs, Robin Ticciati, Franz Welser-Möst és Manfred Honeck.

Andris Nelsons zenészcsaládban született 1978-ban.

A Grammy-díjas lett karmestert olyan pedagógusok tanították, mint Neeme Järvi, Roberto Carnevale és Jorma Panula, felfedezője honfitársa, a néhai Mariss Jansons volt. Sikert aratott Bayreuthban és a New York-i Metropolitanben, volt a Lett Nemzeti Opera és a Birminghami Szimfonikusok zeneigazgatója is. 2014 óta áll a Bostoni Szimfonikusok élén, s amikor 2018-ban elvállalta a Lipcsei Gewandhaus Zenekarának irányítását, bostoni feladatairól sem mondott le, így jelenleg mindkét nagyhírű együttest ő vezeti, és a két zenekar együttműködésével közös előadásokat is színpadra vitt. Szuggesztív, igényes karmester, akinek operai és hangversenyprodukciói mellett lemezfelvételei is jelentősek.

Fotó © Marco Borggreve

Az Európa vezető szimfonikus együttesei közé tartozó, egyedi hangzásvilágú

Lipcsei Gewandhaus Zenekarát 1743-ban alapították, nevét pedig onnan kapta, hogy pár évtizeddel később a város textilkereskedőinek vásárcsarnokában lelt otthonra. Működése összeforrt a zenetörténettel, vezető karmestere volt Mendelssohn, de az együtteshez fűződik több Beethoven-, Brahms-, Bruckner- és Wagner-mű ősbemutatója is. A ma már Európa Kulturális Öröksége részének tekintett zenekart az elmúlt évtizedekben Kurt Masur és Riccardo Chailly vezette, utóbbitól vette át a stafétabotot Andris Nelsons. Évente több mint kétszáz fellépésük van; koncertjeik mellett a Lipcsei Operaházban is játszanak, valamint hetente adják elő Bach kantátáit a Tamás-templomban.

Fotó © Jens Gerber

SUMMARY

Although Antonín Dvořák (1841–1904) and Gustav Mahler (1860–1911), one Czech and the other Austrian, strictly speaking belonged to different nationalities, they nevertheless shared much in common, such as growing up just twenty years apart in a multicultural environment in the same country, the Austrian Empire. For both of them, the symphony was their primary means of self-expression, and they were influenced by Beethoven, Schubert, Brahms, Schumann and Mendelssohn, as well as, to varying degrees, by Wagner and Bruckner.

During the last years of his life, after completing the New World Symphony, Dvořák began to work on the wonderful ballads from the Czech folklorist Karel Jaromír Erben’s collection A Bouquet of Folk Legends, four of which he set to music. Dvořák masterfully combined the characters and themes of The Golden Spinning Wheel, a tale of sin and true love, into a single composition. His symphonic poem was first performed in London in 1896, with the Austro-Hungarian Hans Richter conducting. Interestingly enough, it was none other than Mahler himself who premiered the Czech composer’s autobiographical orchestral work A Hero’s Song at the helm of the Vienna Philharmonic a year later, in 1897. Shortly thereafter, Mahler began composing his Fourth Symphony, whose final movement he remarkably envisioned not as a rousing finale, but rather as a subdued orchestral song expressing a child’s vision of life in heaven.

Handling that part during tonight’s performance will be German soprano Nikola Hillebrand, a member of the Dresden Semperoper with a brilliant career as an opera and art song singer to her name. The Leipzig Gewandhaus Orchestra is one of the world’s leading orchestras and, having been founded in 1743, one of the oldest still in operation. Its history is intertwined with music history as well, with Mendelssohn serving as one of its music directors, and the young Mahler also worked with the ensemble as second conductor of the Leipzig Opera. The ensemble, now considered part of Europe’s Cultural Heritage, is headed by Andris Nelsons, who took over from Riccardo Chailly seven years ago. He has also been music director of the Boston Symphony Orchestra for ten years and has accepted guest invitations from the Vienna and Berlin Philharmonics for this season.