Müpa Műsorfüzet - Leif Ove Andsnes és a Berlini Német Szimfonikus Zenekar (2022. február 9.)

2022. FEBRUÁR 9.

LEIF OVE ANDSNES ÉS A BERLINI NÉMET SZIMFONIKUS ZENEKAR mupa.hu

9 February 2022 Béla Bartók National Concert Hall

LEIF OVE ANDSNES AND THE DEUTSCHES SYMPHONIE-ORCHESTER BERLIN Conductor: Robin Ticciati Mozart: La clemenza di Tito – overture, K. 621 Schumann: Piano Concerto in A minor, Op. 54 1. Allegro affettuoso 2. Intermezzo: Andantino grazioso 3. Allegro vivace

Beethoven: Symphony No. 3 in E-flat major, Op. 55 1. Allegro con brio 2. Marcia funebre. Adagio assai 3. Scherzo. Allegro vivace 4. Finale. Allegro molto – Poco Andante – Presto The English summary is on page 10.

2

2022. február 9.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

LEIF OVE ANDSNES ÉS A BERLINI NÉMET SZIMFONIKUS ZENEKAR Vezényel: Robin Ticciati Mozart: Titus kegyelme – nyitány, K. 621 Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54 I. Allegro affettuoso II. Intermezzo: Andantino grazioso III. Allegro vivace

Beethoven: III. (Eroica) szimfónia, op. 55 I. Allegro con brio II. Marcia funebre. Adagio assai III. Scherzo. Allegro vivace IV. Finale. Allegro molto – Poco Andante – Presto

3

EGY VITATOTT OPERA NYITÁNYA Az operaműfaj végigkíséri Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) alkotói pályáját. A műveit időrendben felsoroló Köchel-jegyzék 1. tétele az 1761/62-es évszámot viseli, és az ezt közvetlenül követő kompozíciók is 1762-ből származnak, a kis Wolferl tehát hatévesen kezdett komponálni, és már tízévesen megírta első zenés színpadi alkotását. Valószínűtlenül korán, figyelembe véve, hogy az operaírás nemcsak dallamok komponálásából áll: drámai érzék, életismeret, jellemábrázoló képesség is kell hozzá. Mozart zenés színpadi műveinek száma huszonkettő, s ebből az utolsó kettőt, A varázsfuvolát és a La clemenza di Titót (Titus kegyelme) élete utolsó hónapjaiban, 1791 szeptemberében mutatják be. Az opera tehát kisfiú korától haláláig társa volt: írt komolyat és vidámat, hosszút és rövidet, régieset és modernt, reprezentációs célút és személyeset.

Ahogy Wagner operái között megkülönböztetett megbecsülést élvez a minden szempontból vállalható „bayreuthi tíz”, úgy Mozart esetében is kialakította az utókor a kánont, mely sokáig öt nagy „mesteroperát” tartott számon: a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága, a Don Giovanni, a Così fan tutte és A varázsfuvola az az öt mű, melyet a közvélekedés évszázadokon át halhatatlannak tartott, a többit kevésbé jelentősnek ítélve. Ezt az értékrendet a historikus gondolkodás előretörésével összefüggésben, fél évszázada kezdte megkérdőjelezni a zenetudomány és az előadói gyakorlat. Először egy opera seria, az 1781-es Idomeneo kért helyet magának hatodikként az „öt nagy” mellett. Újabb néhány év elteltével azonban kezdtek olyan hangok hallatszani (ismét csak historikus berkekből), melyek szerint a Titus kegyelme is a nagy Mozart-operák sorába illik.

Az Idomeneo esetében egyszerűbb volt az átértékelés: a műhöz tapadó negatívum csupán annyi volt, hogy ez az „öt naggyal” ellentétben nem tartalmazza az újítás, a progresszió mozzanatát (amely viszont valóban mind az öt nagy művet jellemzi), hanem az újabbakhoz képest avíttnak tetsző régi paradigma képviselője. Más opera seriákkal ellentétben azonban az Idomeneo – amelynek zenéje bámulatosan eredeti – nem formális mű: igazi emberi drámát mutat be megrázóan fájdalmas, személyes konfliktussal, s azok, akik átértékelése mellett kardoskodtak, joggal hivatkozhattak arra, hogy fél évtizeddel a Figaro előtt már ez az opera is hús-vér emberek hiteles érzelmeit jeleníti meg.

A Titus azonban keményebb dió: ezt a művet valóban „rehabilitálni” kellett, mert a „Mozartmítosz” nézőpontjából szemlélve kiábrándító. Akik úgy akarták látni Mozartot, mint a tökéletesség szobrát, értetlenül álltak a jelenség előtt: hogyan léphetett vissza a zeneszerző a Figaro, a Don Giovanni és a Così vívmányai után a már idejétmúlt opera seria formalizmusának kliséi közé? A kérdés inadekvát, mert nem veszi figyelembe, hogy Mozart nem romantikus ideálkép volt, hanem sikerorientált szabadúszó bécsi klasszikus komponista, aki „a piacról élt”.

Pénzre volt szüksége, és kapott egy megrendelést 1791 júliusában, kínosan rövid határidővel: 4

írjon ünnepi operát II. Lipót császár cseh királlyá való koronázására (szeptember 6.). Mi mást tehetett volna: elvállalta.

Csak augusztus végén tudott sebbel-lobbal munkához látni, félbeszakítva A varázsfuvola írását. Az idő sürgetett, nem készülhetett új librettó, Pietro Metastasio (Caterino Mazzolà által átdolgozott) szövege azonban tökéletesen illett az alkalomhoz, hiszen reprezentatív volt, ráadásul egy nagylelkű római uralkodóról szólt, aki kegyesen megbocsát a merénylőnek.

A prágai bemutató nem hozott sikert, Mária Ludovika császárné a zenét „német disznóságnak” nevezte – holott a Titusnak csak a cselekménye túlbonyolított és karakterei sematikusak, zenéje azonban mesterségbeli tudásának csúcsán mutatja az érett Mozartot – igaz, egy akkor már túlhaladott műfaj keretei között. Erre érdemes gondolni a Titus kegyelme-nyitány telt hangzású és hangsúlygazdag, lendületes és fordulatos, életvidám C-dúr zenéjét hallgatva.

FLORESTANÉ AZ UTOLSÓ SZÓ Robert Schumann (1810–1856) a zenetörténet egyik „legirodalmibb” zeneszerzője. Ez nemcsak azt jelenti, hogy (könyvkereskedő, -kiadó és író apa fiaként) szenvedélyes olvasó volt, nemcsak azt, hogy kifinomult ízléssel válogatott költői szövegekre remekművek sokaságát alkotta meg a dal műfajában, de azt is, hogy szövegtelen műveit is átjárja a szavakban körvonalazható gondolat, s hogy számos hangszeres darabjában olvasmányélményekből kilépő vagy képzelet szülte alakok jellemvonásai, hangulatai fejeződnek ki. A Neue Zeitschrift für Musik (Új Zenei Újság) lapjairól ismerjük „párbeszédes zenekritikai stílusának” három allegorikus alakját: a heves vérmérsékletű Florestant, a szelíd Eusebiust és a kettejük közti ellentétet bölcsen kiegyenlítő Raro mestert – Schumann alteregóit. Hármuk közül ketten döntő segítséget nyújtanak ahhoz, hogy megértsük a zeneszerző egyetlen zongoraversenyét.

Az a-moll zongoraversenyt Schumann 1845-ben írta több befejezetlenül maradt versenyműkísérlet után, egy 1841-ben komponált a-moll fantáziából fejlesztve ki a háromtételes nagyformát. Akárcsak a fantáziát, az a-moll zongoraversenyt is felesége, Clara Wieck mutatta be: 1845. december 4-én Drezdában, a Mendelssohn és Schumann baráti köréhez tartozó zeneszerző és karmester, Ferdinand Hiller vezényletével. Hillernek szólt a mű ajánlása is.

A művet nyitó Allegro affettuoso jellegzetes in medias res indítása a zongora heves akkorddallamával az indulatos Florestan tökéletes portréja, de néhány másodperccel később már a melankolikus Eusebius intonálja a nyitótétel lehajló ívű főtémáját, melynek c-h-a-a témafejében Schumann feleségének nevét rejtette el: Ch[i]a[r]a. A teljes tétel a felhorgadó indulat és a lehajtott fejű kontempláció váltakozásának jegyében zajlik, s a kétféle karaktervilág bújócskája meggyőzőn mutatja be a két ellentétes vérmérsékletű testvérszellem vitáját.

Az Intermezzo feliratú lassú tételben (Andantino grazioso) a két barát párbeszéde után most a szó teljes egészében a csendes, békés Eusebiusé. A Schumann-zongoraverseny egyrészt 5

vérbeli romantikus versenymű, ami a kompozíció által kifejezett érzelmeket és indulatokat illeti, de többféle tekintetben kivételnek, nem jellemzőnek is nevezhető. A saroktételek megmutatják, hogy Schumann, bár technikailag igényes, nehéz magánszólamot ír, nem hajlandó a versenyművet a hangszeres bravúr demonstrációjává lefokozni. Ez a zongoraverseny nem „mutatós”, hanem költői. A komolysággal és mértéktartással Schumann előlegezi majdani felfedezettje és követője, Brahms esztétikáját. Az Intermezzo a nyitótétel után egy újabb tulajdonsággal mond ellent a romantikus versenyműkonvenciónak: ez a tétel szinte mindvégig kamarazene: a zongora és a zenekari szólamok kifinomult, bensőséges párbeszéde, amelyben az egyetlen széles ívű dallamot a vonósok játsszák. Az ABA formájú tételben a zongora nem kap vezető szerepet.

A mű egysége szempontjából fontos mozzanat, hogy a lassú tétel és a kirobbanó erejű Allegro vivace finálé szünet nélkül, attacca kapcsolódik egymáshoz. Az a-moll nyitótétel után az Intermezzo a szelíd F-dúrban szólalt meg, a szonáta és a rondó tulajdonságait egyesítő zárótétel pedig az alaphangnem fényes maggiore változatát, az A-dúrt használja. Illik is ez a ragyogás a zene karakteréhez, amelyet hajlamosak volnánk indulónak nevezni – ha nem volna az üteme ¾-es. Márpedig ¾-ben csak háromlábú emberek tudnának menetelni… Mégis úgy érezzük, ennek a pattogó ritmusú (leginkább egy energikusan szökellő keringőre emlékeztető) muzsikának van egy elszánt „rohamozó” karaktere. Ha a nyitótételben Florestan és Eusebius folytatott párbeszédet, s ezt követően a lassú tétel Eusebius lelkébe világított, most Florestané az utolsó szó, ő pedig jelleméhez híven harcba indul a filiszterek ellen. Lelkesen, pátosszal, feltartóztathatatlanul.

Az esztétikai értelmezés mellett egy másik érvényes olvasat: a zongoraverseny hangulati dualizmusa pontos lenyomata Schumann pszichiátriai kórképének, a bipoláris zavarnak.

„…EGY NAGY EMBER EMLÉKÉRE” Ludwig van Beethoven (1770–1827) œuvre-jének középponti műfaja a szimfónia. A bécsi klaszszika tetőzője, a romantika előkészítője erre a műfajra bízta legfontosabb mondandóit a Hősről, a küzdésről, a Természetről, a mámorról, az örömről, a szabadságról, az ember és ember közötti testvéri érzésről – mert ezzel a műfajjal tudta megszólítani a legnépesebb közönséget, sokkal népesebbet, mint amelyikhez szonátái vagy vonósnégyesei eljutottak.

I. szimfóniájával ott folytatta, ahol Haydn a londoni szimfóniákkal, illetve Mozart a három utolsó szimfóniával abbahagyta: ez a mű sem terjedelmében, sem hangzásdimenzióiban nem jelent ugrást azokhoz képest. Ugyanez vonatkozik a II. szimfóniára, amely persze már terjedelmesebb – a tulajdonságok (mindenekelőtt az időtartam, a hangzás, a gesztusrendszer) változása tehát fokozatos. A III. szimfóniában a nagy ugrás is megtörténik: ez már egy másik paradigma, Beethoven itt már más dimenziók között fejezi ki gondolatait. Mások az időarányok: 6

ez a mű ötvenperces – ilyen hosszú szimfóniát eddig soha senki sem írt még. Mások a hangzásarányok is: a szimfonikus megszólalásmód dúsabb, súlyosabb, olykor kifejezetten vaskos a korábbi szimfóniák hangzásához képest. Mi változott még? A zene erőteljesebb indulatokkal, nagyobb szenvedéllyel szólal meg, a hangsúlyok is élesebbek. Ez már egy másik zenei világ: az 1804-ben befejezett kompozíció a néhány évtizeddel később kibontakozó romantika felé mutat.

Beethoven, a Fidelio, a Missa Solemnis és a IX. szimfónia alkotója igazi idealista volt. Hitt az emberben, a lélek tisztaságában, a nemes célokban. Eszményei az emberiség jótevői: Egmont gróf, Prométheusz – velük találkozunk műveiben. III. szimfóniáját olyan történelmi személyről készült elnevezni, akiről úgy hitte, az emberiség jótevője, és az is marad: Napóleonról. Amikor azonban megtudta, hogy az első konzul császárrá koronázta magát, megváltoztatta a darab címét (Bonaparte), amely ez lett: Sinfonia Eroica ... composta per festeggiare il sovvenire di un grande Uomo – hősi szimfónia, egy nagy ember emlékére.

A mű négytételes. Az első tétel szonátaformájú, a második c-moll gyászinduló áhítatos C-dúr középszakasszal, a harmadik tétel szilaj scherzo, mely jelentős szerepet szán a hangismétlésnek és a kürtök zengésének. Végül a fináléban tíz változatot hallunk egy derűs kontratáncra.

A tétel témáját a WoO 14-es Tizenkét kontratáncból éppúgy ismerjük, mint a Prométheusz teremtményei című balett fináléjából vagy a szólózongorára írt Eroica-variációkból.

Amilyen fontos, hogy a III. szimfóniában megtörténik a dimenzióváltás, melynek eredményeként a kecses bécsi klasszikából átlépünk a nagyszabású arányok világába, s amilyen fontos az is, hogy mindez szélesebb gesztusokkal, nagyobb pátosszal és erőteljesebb indulatokkal párosul, éppoly lényeges, hogy ez a mű a programzene felé is tesz egy jelentős lépést. A zene még nem mond történetet, de már elénk vetít egy fogalmat, sőt egy emberalakot is: a Hőst.

Ami a zenében történik, vele történik meg. Ez a zene tehát már mesél, ellentétben az I. és a II. szimfóniával, amelyek ezt még nem tették. Bár Beethoven nem ír effélét a partitúrába, a zenét hallva mégis tudjuk: az első tételben a Hős küzd, a másodikban gyászol, a harmadikban gigászokhoz illő duhaj tréfákat enged meg magának, míg a negyedikben derűs felülemelkedéssel megünnepli győzelmét. Az Eroica-szimfónia: egy hősi élet tételkarakterekben elbeszélve.

A mű először Lobkowitz herceg bécsi palotájában szólalt meg 1804. június 9-én – ez a hangverseny még zárt körű volt. A zenekart Anton Wranitzky vezényelte. Az első nyilvános előadás a Theater an der Wienben zajlott le 1805. április 7-én. Beethoven műve a sajtó hasábjain vegyes fogadtatásban részesült, Anton Eberl Esz-dúr szimfóniája, mely ugyanezen az estén hangzott el, a kritikától több dicséretet kapott. Írta: Csengery Kristóf

7

Fotó © Gregor Hohenberg

Fotó © Camille Blake

8

Leif Ove Andsnes (1970) a nemzetközi zongoraművésztársadalom középgenerációjának világszerte ünnepelt képviselője. Tanulmányait a Bergeni Konzervatóriumban végezte, és Oslóban debütált a nyolcvanas évek végén. Híres koncerttermek és fesztiválok állandó vendége: fellépett többek között az Edinburghi Fesztiválon és a Promson, a Lincoln Centerben és a Carnegie Hallban. Maximalizmusát és ízlését jelzi, hogy művészi példaképei között szerepel Dinu Lipatti, Szvjatoszlav Richter, Arturo Benedetti Michelangeli és Anda Géza.

Elismert népszerűsítője honfitársa, Edvard Grieg művészetének. Diszkográfiájában Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Schumann, Chopin, Liszt, Brahms, Dvořák művei mellett olyan ritkábban játszott szerzők alkotásait is megtaláljuk, mint Nielsen, Janáček, Szymanowski, Britten.

Robin Ticciati 1983-ban született Londonban: olasz ősökkel rendelkező angol karmester. Gyermekkorában hegedűt, zongorát és ütőhangszeres játékot tanult, tagja volt Nagy-Britannia Nemzeti Ifjúsági Zenekarának. Tizenöt évesen kezdett vezényelni iskolájában, a St Paul’s Schoolban. Később a Cambridge-i Egyetem hallgatója lett (Clare College). Nem folytatott rendszeres karmesteri tanulmányokat, ám mentorának tudhatta Simon Rattle-t és Colin Davist. Megalapította az Aurora Kamarazenekart, 2005-ben beugrással vezényelt a Scalában Riccardo Muti helyett. Pályájának állomásait jelzi a Gävle Szimfonikusok, a Glyndebourne on Tour, a Skót Kamarazenekar és a Bambergi Szimfonikusok. Elismert operaés koncertdirigens. A Berlini Német Szimfonikus Zenekar élére 2017-ben került, szerződése 2027-ig szól.

A Berlini Német Szimfonikus Zenekar elődje egy híres rádiózenekar: az együttes 1946-ban RIAS Symphonie-Orchesterként alakult meg (a RIAS a Rundfunk im Amerikanischen Sektor – az amerikaiak által ellenőrzött terület rádiója – rövidítése). 1956-tól a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekaraként működött, jelenlegi nevét 1993 óta viseli. Első karmestere Fricsay Ferenc volt, őt Lorin Maazel, Riccardo Chailly, Vladimir Ashkenazy, Kent Nagano, Ingo Metzmacher, Tugan Sokhiev és jelenlegi vezetőjük, Robin Ticciati követte. Olyan vendégkarmesterek is megfordultak koncertjeiken, mint Erich Leinsdorf, Eugen Jochum, Gerd Albrecht, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij és Neville Marriner. Munkájukat nemzetközi megbecsülés övezi, lemezeiket a Deutsche Grammophon, a Sony Classical és a Harmonia Mundi jelentette meg.

Fotó © Frank Eidel

9

SUMMARY The Deutsches Symphonie-Orchester Berlin commenced operating in 1946 as the radio orchestra of the city’s American sector. In 1956, it became the Berlin Radio Symphony Orchestra, and it has operated under its current name since 1993. After gaining international respect under the leadership of a series of world-renowned maestros – Ferenc Fricsay, Lorin Maazel, Riccardo Chailly, Vladimir Ashkenazy, Kent Nagano, Ingo Metzmacher, Tugan Sokhiev – they are now continuing the tradition with current chief music director Robin Ticciati, a 39-year-old British conductor of Italian ancestry. Active on the podium since the age of 15, Ticciati never pursued standard conducting studies, but enjoyed the support of Simon Rattle and Colin Davis at the start of his career and is now well known for his work in both opera and concert performances. He took the helm of the Deutsches Symphonie-Orchester Berlin in 2017, with a ten-year contract. At the age of 51, Leif Ove Andsnes is a globally celebrated member of the middle generation of pianists on the international circuit. He studied at the Bergen Music Conservatory, making his debut in Oslo in the late ’80s. Renowned as a regular guest at both concert halls and festivals, he has performed at such venues as the Edinburgh Festival, the Proms, Lincoln Center and Carnegie Hall. He is recognised as a champion of the work of Edvard Grieg.

Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) put aside The Magic Flute in the summer of 1791 to write his opera La clemenza di Tito for the occasion of Emperor Leopold II’s accession to the Czech throne. The theme of the opera seria was appropriate for the festive occasion: the work is about a merciful Roman emperor who forgives his assassin. The full-sounding and richly accentuated overture is vibrant and animated music in the joyful key of C major.

The Piano Concerto in A minor, the only work in this genre that Robert Schumann (1810–1856) ever wrote, dates from 1845 and is a revision of his 1841 fantasy in the same key. The fast opening movement of the three-movement work depicts a dialogue between Schumann’s two literary alter egos, the passionate Florestan and the gentle Eusebius, while the Intermezzo is a portrait of Eusebius alone. In the finale, the spirited Florestan has the final word.

Ludwig van Beethoven (1770–1827) composed his Third Symphony in 1804, originally intending to title the four-movement work Bonaparte and dedicate it to Napoleon. However, when Beethoven learned that the first consul had crowned himself emperor, he changed the name to Sinfonia Eroica (”Heroic Symphony”). The work represents a dimensional change in Beethoven’s symphonies: its scope is larger, its sound is more powerful, and its world of gestures is more pathetic relative to its predecessors, making it a forerunner of the Romantic style.

10

MÜPA HŰSÉGPROGRAM

MINDIG TÖBBET ADUNK!

Csatlakozzon Ön is, gyűjtsön pontokat, élvezze a kedvezményeket és a pluszélményeket!

11 mupa.hu

ELŐZETES AJÁNLÓ

2022. március 10.

FELFEDEZÉSEK

SAVARIA SZIMFONIKUS ZENEKAR Közreműködik: Luis Aracama – cselló, Vida Monika Ruth – zongora Vezényel: Thomas Kornél

Vida Monika Ruth Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

2022. március 13.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

LULLY-MOLIÈRE: A KÉNYTELEN HÁZASSÁG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Közreműködik: Lucie Edel – mezzoszoprán, Yannis François – basszus, Les Malins Plaisirs Színtársulat, L’Eventail Tánctársulat, Le Concert Spirituel Művészeti vezető: Marie-Geneviève Massé Koncertmester: Olivier Briand Vezényel: Hervé Niquet Rendező: Vincent Tavernier

Hervé Niquet Fotó © Eric Manas

2022. március 14.

CHICK COREA: CONCERTO FOR TRIO – PREMIER

JOHN PATITUCCI, DAVE WECKL, SZABÓ DÁNIEL, BEKA GOCHIASHVILI, GADI LEHAVI Chick Corea Fotó © Toshi Sakurai

2022. március 23.

BÁZELI KAMARAZENEKAR Közreműködik: Matthias Goerne – bariton

Matthias Goerne Fotó © Caroline de Bon

2022. március 29.

THOMAS ADÈS ÉS A BÉCSI FILHARMONIKUSOK Közreműködik: Christianne Stotijn – mezzoszoprán, Mark Stone – bariton

Thomas Adès Fotó © Marco Borggreve

2022. április 1.

BARTÓK TAVASZ

JULIA FISCHER (HEGEDŰ) ÉS A RUNDFUNKSINFONIEORCHESTER BERLIN Julia Fischer Fotó © Uwe Arens

Vezényel: Vladimir Jurowski

KÖZÖSSÉGI MÉDIA 14

KÖVESSEN MINKET ONLINE IS!

mupa.hu

15

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

Címlapon: Leif Ove Andsnes @ Gregor Hohenberg A szerkesztés lezárult: 2022. február 1.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu