Tvlm 2015 03

TARJÁNI

2015/3. • 13. SZÁM

VÁROSLAKÓ KÖZÉLETRŐL ÉS KULTÚRÁRÓL SALGÓTARJÁNBAN

MAGAZIN

Rögös úton, határozottan előre

Fenn a csúcson hív a végtelen!

Interjú Dóra Ottó polgármesterrel

Európai hegyek ormain Buda Lászlóval

Nem fürdött „tejben-vajban”

„Halálugrás” – csillagokkal

Országtorta Salgótarjánból!

Forog a film Palócföldön

„Nekünk már az uzsorás sem ad kölcsön...”

Tengődők között Idegérben

Egészségben, betegségben, míg a halál…

Hogylétünkről érdeklődtünk

Csupasz oltalom

Tovább száguld a „Riporter”

TE L

C

Kincs, ami van:

ER E M MŰ DI N EL VÉ E LÉ SZ MZ K TEL ETK LE E Ö T P Z

I

Háromgenerációs művészcsalád

TARTALOM

TARTALOM

KULTÚRA

24 HÁROMGENERÁCIÓS MŰVÉSZCSALÁD

FINOMSÁG

3 MIÉNK AZ ORSZÁG TORTÁJA!

KÖLTÉSZET

KÖZÖSSÉG

MŰVÉSZET

ISKOLA

IRODALOM

9 ÚJJÁSZÜLETIK A FELSŐOKTATÁS

30 SZÉGYENLŐS EXHIBICIONISTA

ELLÁTÁS

EMLÉKEZÉS

5

27

TÖRJÜNK AZ ÉLVONALBA!

32

11 ÓVJUK AZ EGÉSZSÉGÜNKET!

LANCELOT NÉLKÜL

33 MAGAS CSÚCSOK TETEJÉN

15 SZELLEMHÁZAK A VÁROS KÖZEPÉN

SPORT

TÁRSADALOM

35 ELEGÁNS, LEGENDÁS ÓLOMMELLÉNY

17 IDEGÉRI SÉTA – AZ UTOLSÓ PILLANATBAN

ÉJSZAKA

MOZI

38 SÖTÉT ÉS SIVÁR AZ ÉJSZAKA

20 PÖRÖG A FILM PALÓCFÖLDÖN

KITEKINTŐ

RIPORT(ER)

40 20 ÉVES A CEREDI NEMZETKÖZI MŰVÉSZTELEP

KINCS, AMI VAN

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

ORGANIKUS FEJLŐDÉS

HEGYMÁSZÁS

GAZDASÁG

22

28

A VILÁGBAN VALAHOL

Közéletről és kultúráról Salgótarjánban

Lapalapító: Ercsényi Ferenc (1953–2013) Szerkeszti: a Szerkesztőbizottság.

Tagjai: Balás Róbert, dr. Baráthi Ottó, Drexler Szilárd, Handó Péter, Kovács Bodor Sándor, Losonczi Tamás

Főszerkesztő: Balás Róbert Képszerkesztő: Kovács Bodor Sándor Tervezőszerkesztő: Kalcsó István

2015/3. szám

HU ISSN 2415-9212

Ára: 900 Ft

Kiadja: a Tarjáni Városlakó Egyesület megbízásából a Nógrád Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1.

Külön köszönet: Krausz Viktóriának és Moravszki Andrásnak Nyomdai munkák: Polár Stúdió, Salgótarján © Ercsényiné Bódi Éva engedélyével Előfizetés: Nógrád Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1.

E-mail: tarjanivaroslako@gmail.com

A borítólapokon látható képek:

Címoldal: Kulka János a Salto Mortale című film salgótarjáni forgatásán Hátsó borító: Nem lehet elég korán kezdeni – a 33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat megnyitóján • Fotó: KBS

www.tarjanivaroslakomagazin.hu

Facebook: www.facebook.com/Tarjáni-Városlakó-Magazin

MEGVÁSÁROLHATÓ 2

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

Juhász Könyvesbolt Salgótarján, Fő tér 2. JAMKK-pénztár Salgótarján, Fő tér 5.

Unio Coop Beszterce-telepi, Gorkij-telepi, Garzon alatti, Pécskő mögötti, Klapka úti üzleteiben.

2015 / 3

 FORRÁS: FACEBOOK

 SZÓ KATALIN, GELLÉRT ÉS DÁNIEL

MIÉNK AZ ORSZÁG TORTÁJA!

SZÓ GELLÉRT: „PRÓBÁLJUNK MEG ITTHON BOLDOGULNI!”

 FOTÓ: KBS

Idén nyolcadik alkalommal hirdették meg az ország tortája pályázatot. A verseny egyre népszerűbb, mind több cukrász jelentkezik, és a nyertes tortát hatalmas érdeklődés kíséri.

A cukrászok ezúttal sem használhattak fel aromákat, sem más mesterséges anyagokat.

Az ország tortája az idén a Pannonhalmi sárgabarack-pálinkás karamelltorta, amelyet 39 alkotás közül választották ki. Szó Gellért salgótarjáni cukrász nyertes tortáját augusztus 20-a után az ország számos cukrászdájában lehetetett megkóstolni. Megízlelve, csak azt mondhatom: remek ínyencség, mondhatni műremek ez a javából, melyhez hasonlót régmúltban és jelenben az egykori, különböző mesterségre pályázó céhlegények, most inkább végzős szakmunkások készítettek és készítenek. Örülünk a sikernek, büszkék vagyunk rá, hogy egy 27 éves nógrádi fiatalember, édesanyja biztatatására, Dániel testvére közreműködésével, gondolt egy nagyot, és – afféle „családi vállalkozással” a háta mögött – elindult a pályázaton.

Nos, nemcsak elindultak, nyertek is, az előzsűrizés során nem egy, hanem két tortájuk is elnyerte a szigorú zsűri tetszését, végül a Pannonhalmi sárgabarack-pálinkás karamelltorta lett a befutó. Gasztronómiai, szakmatörténeti siker ez, nemcsak az „édesszájúak”, hanem mindannyiunk számára.

Salgótarjánban, az Erzsébet tér szomszédságában található a G&D Kézműves Cukrászda, Szó Gellért birodalma. Kedvelt, látogatott helye a salgótarjániaknak, cukrászda, s kávéház

 SZÓ GELLÉRT AZ ORSZÁGTORTÁVAL A KAMERÁK KERESZTTÜZÉBEN

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

FINOMSÁG

is egyben. Hétköznap délelőtt van, de így is nagy a forgalom, kint és bent, egy-egy sütemény, kávé, éppen fagylalt mellett csevegnek az emberek.

A fiatal cukrász most nem a konyhában serénykedik, kötény nélkül besegít a pergő-forgó pultosoknak a kiszolgálásban.

Beszélgetésünk idején az ízlésesen berendezett cukrászda egyik csendesebb sarkában foglalunk helyet, megtudni mi vezette őt, őket a sikerhez, s milyen meglepetést tartogat még számunkra a fiatal „ízmester”.  Ha kérném, hogy dióhéjban foglalja ös�sze a kezdeteket, talán egy fiatalember, leendő cukrászmester számára ez nem lenne nehéz…

– Így igaz. A salgótarjáni kereskedelmi szakközépiskolában érettségiztem, majd egy kis kitérőt tettem Egerbe, ahol a főiskolán sportmenedzseri tanulmányokba kezdtem, de végül abbahagytam. A sporthoz van némi közöm, hiszem szeretek krosszmotorozni, de úgy látszik, nem volt ez a szál erős bennem, nem eresztett gyökeret a dolog. Dolgoztam élelmiszerboltban Mátraterenyén, vezettem a boltot, álltam a pult mögött, kiszolgáltam a vásárlókat, végeztem, amit kellett.  Azután jött egy álmatlan éjszaka?

– Inkább álomittas volt, mint álmatlan, középpontban sok-sok fagylalttal. Sokat olvasok, kedvenc hobbim a spirituális irodalom, így aztán az álomfejtéssel némi rokonságban lévén kiötlöttem, hogy milyen irányba kell, kellene elindulnom.  Ezért vette a tarisznyát, a képzeletbeli vándorbotot, s elindult, hová is?

– Saját pénzemen egy hetet tölthettem a dél-franciaországi tengerpart néhány cukrászdájában, és az Erasmus Alapítvány jóvoltából egy hetet voltam szakmai tapasztalatszerzésen az olaszországi Bolognában, számos magyar fiatallal együtt. A franciáknál a fagylaltkészítés fortélyait leshettem el avatott mesterektől, az olaszok pedig a kávékészítés rejtelmeivel, ízek, zamatok csodálatos világával ismertettek meg.  Mit tanult, tapasztalt odakint?

– Rengeteget tanultam. Más világot láttam, leginkább arra gondolok, hogy a mesterek nem voltak büszkék és féltékenyek a tudásukra. Amit csak tudtak a szakma fogásairól, mindent elmondtak, megosztottak velünk. Szerények, udvariasak és elfogadók voltak velünk, velem szemben; nem inasként, inkább majdani, egyszer talán leendő kollégáként beszéltek velünk, a biztonság kedvéért tolmács segítségével. Szóval sokat tanultam, s ez volt az a döntő motívum, mondhatni motiváció, hogy háromheti külföldi tapasztalatszerzés után Budapestre, egy csepeli szakmunkásképzőbe jelentkeztem cukrásztanulónak, ahová fel is vettek.

Csak ez azonban kevés lett volna, de ahhoz elég volt, hogy meglegyen a papír: végzett cukrász a becsületes szakmám. Itt azonban nem álltam meg, folyamatosan – ahol csak tér nyílik erre – tanfolyamról tanfolyamra bővítem tovább szakmai ismereteimet.  Látszik, tapasztalni, hogy nemcsak szavaiban, hanem tetteiben is hirdeti szakmája becsületét.

3

FINOMSÁG  FOTÓ: KOVÁCS BODOR SÁNDOR

– Talán nehezen elképzelhető, de igaz, hogy az említett külországi tapasztalatszerző utamon győztek meg, döbbentettek rá idegen mesterek, hogy a cukrászat – mint szakma – művészet is egyben. Ők egyébként sokat, rengeteget dolgozó, egyben munkájuk gyümölcséből élő, jómódú emberek, de végtelenül szerények. Nem a gyors meggazdagodásra, hanem cégük, ez esetben például cukrászdájuk berendezésére, gépesítésére törekednek, s arra, hogy minél igényesebb minőségben, kiváló színvonalon szolgálják ki, szerezzenek örömteli gasztronómiai élményeket a betérő, s visszatérő vendégeknek. A cukrászda, a kávéház egy társadalmi hely, találkozási pont, ahová felüdülni járnak az emberek. Szerencsére hazánkban is vannak ilyenek, szeretnék a salgótarjáni cukrászdai élethez, a gasztronómiai kultúra „szeletének” gazdagításához a magam szerény módján hozzájárulni.  Az ön által készített és pályadíjas ország tortája is tulajdonképpen egy műremek, büszke lehet rá.

– Örülök a sikernek, azonban édesanyám és Dániel testvérem nélkül nem ment volna, ez egy csapatmunka volt, sok-sok kísérletezéssel, az ízek, zamatok, illatok aránya, mértékének kiválasztása sok kóstolást kívánó, valóságos matematikai művelet. Anyu pék és cukrász, aztán meg igazi elszánt menedzser. Testvérem pék, ő készítette a nyertes tortánk piskótatésztáját. Amit itt lát a sok-sok sütemény között, keresett termékünk a franciakenyér. Az is az ő munkája – mutat a polcok felé Gellért –, gazdagítja a választékot, s ez így jó. Amint említettem, csapatmunka ez a javából.  Azt is említette, méghozzá örömmel, hogy meghívták a salgótarjáni „Keribe”.

– Igen! Egyrészt örömmel megyek vissza régi iskolámba, másrészt örülök annak is, hogy kortársaimmal találkozhatom remélhetően néhány csoportfoglalkozás keretében, beszámolhatok tapasztalataimról, élményeimről.  Miről mesél majd nekik?

– Csak a személyes élményeimről, a szűk háromhetes külföldi tapasztalataimról, a szakmai féltékenység teljes hiányáról és az önzetlen segítőkészségről szólok. Meg arról, hogy jó volt ismét hazajönni! Talán arról is beszélek – mert jómagam így tervezem –, hogy próbáljanak, próbáljunk meg itthon boldogulni. „Itthon otthon vagyok” – szól a mai embernek szóló rövid, ám szívhez szóló üzenet, melyhez hasonlót, csak még gyönyörűbben, egykoron, a legnagyobb embertelenség idején, a nagy magyar költő, Radnóti is megfogalmazott csodálatosan szép versében. Hát így vagyok, így érzek: amikor itt, a salgótarjáni cukrászdánkban látom a betérők asztalok melletti gondtalan beszélgetését, jókedvét, akkor én a magam szerény módján ezzel járulok hozzá, hogy nekik jobb, egyszerűen jókedvük legyen. Társasági körben, egy-egy íz, zamat, sütemény, jó illatú kávé elfogyasztásával legyen számukra pihentető élmény hozzánk betérni. Ilyenkor örülök, s örülnek a munkatársaim is, ha pezsgő, pergő az életünk, még ha az nem kis fáradsággal is jár olykor számunkra, de ez velejárója munkánknak. Aki nem szeret a szó nemes és valós értelmében is kiszolgálni másokat, az ne tegye, ne fogjon bele. Én belefogtam, a családdal együtt, s folytatjuk…  Újabb terv, meglepetés az ínyencek számára?

– Formálódik: októberben olyan sütemény-torta kollekciót készítünk, amely a nógrádi cukrászkultúra múltját, formáit, illatait, ízeit és zamatait idézi fel, ahogyan egykoron ismert és szeretett nagy palóc írónk azokat műveiben megírta, felidézte. Szeretnénk ezt majd nemcsak Salgótarjánban, hanem a fővárosban is bemutatni, ízleljék és kóstolják az ínyenc­ ségek szerelmesei, a cukrászdák és kávéházak világát, társas létét kedvelő emberek.

Szakmáját szerető, azt mesterfokon űző, sikeres ám mégis végtelenül szerény fiatal cuk-

 NAGY A FORGALOM A CUKRÁSZDÁBAN 4

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 SZÓ GELLÉRT FEJÉBEN MÁR ÚJABB KOLLEKCIÓK FORMÁLÓDNAK rászunknak mit is kívánhatok még? Szerencsés ember, hogy megálmodta, mi is szeretne lenni, sőt az álmából kiteljesedett valóság lett. Céltudatos, szorgalmas, szakmáját mester-, sőt művészi fokon végző, további eredményes munkát kívánok!

Szabó Gy. Sándor

RÉGMÚLTBELI „CUKRÁSZDÁIM”

Édesanyám süteményét, a zserbót és a vaníliás koszorút szerettem a legjobban gyermekkoromban. Az áldott lélek mindkettőt remekül készítette. Lehetett egyszerű szürke hétköznap, odakint cudar idő, ha anyám sütni kezdett, az számomra maga volt az ünnep. Az illatok betöltötték a konyhát, s a szerény körülmények között is, sajátos „jólétet, békét és nyugalmat” árasztottak a lelkemben.

Ennél csak a sütemény kóstolása, elfogyasztása jelenthetett nagyobb élményt egy gyerek számára.

Először gyermekkoromban csodálkoztam rá a fagylaltadagoló szerkezetre, szépen csillogott, sárgarézből készült, s a fiatal cukrászsegéd, mesterien kezelve a szerkentyűt, hűvös pincéjük mélyén porciózta ki nekünk a finom gombócokat. Faluhelyen éltünk, s a vállalkozó szellemű fiatalember – a gyerekek kedvence – jó szigetelésű marmonkannában hozta Pásztóról az ínyencséget. Akkor még nem kellett számlát adni, s talán az akkori köjál sem volt olyan következetes és „éber”.

Mindez a ’60-as években történt. Miként az is, hogy egy másik rokonom, ugyancsak ínyencmesterként, valódi csokoládémignonokat varázsolt az asztalra, igazi, csodálni való kézműves remekeket, s melyekből jutott kóstolónak a gyermekszájnak is. Hát ennyit az én régmúltbeli cukrászdá(i)mról… Hogy miért nem lettem én valójában cukrászinas? Nem tudom.

-szgys-

DÓRA OTTÓ HAZA AKARJA HOZNI A FIATALOKAT

 CSALÁDI KÖRBEN

Nagyapja kántorkodott, ő ministrált, minden szentséget magához vett, és Edda-album volt az első nagylemeze – ja, és manapság egy megyei jogú város polgármestere. Ha jellemzésül ennyit mondanak egy politikusról, alighanem mindenki megállapítja magában, hogy ez a jóember feltétlenül a nemzeti együttműködés rendszerében jeleskedik. A vérmesebbje esetleg tesz még rá egy-két csípősebb megjegyzést, hogy afféle kisnyilas, pedig ő csak a nagy Nyilasi mesterötösét látta saját szemével Tatabányán, ahová az igazgatóhelyettese csempészte ki tanidő alatt az iskolából, egy álmatlan éjszaka után, amikor kollégiumi nevelőtanárával, Csányi Sándorral – az MLSZ mai elnökével – rúgta együtt a labdát a villanyfényes tornatermi rangadón. Dóra Ottó, Salgótarján polgármestere majdnem szomszédja volt Béres Ilonának, a „gyönyörű színésznőnek”, ezért akkoriban inkább a „képzelt riportokat” szerette, de most valóságosan itt ülünk egymással szemben, és egy korántsem víg színházról is beszélgetünk.  Lengetjük-e majd a zászlót a salgótarjáni kosárlabda-mérkőzéseken?

– Én…?! Legfeljebb a Sese-sálat. A zászlót hadd lengessék a lelkes vezérszurkolók!  Szereti is a kosárlabdát, vagy csak afféle divatszurkoló?

– Sok éve járok mérkőzésekre, és különleges élményt jelentett, amikor csapatunk az NB I-ben hétről hétre remek hangulatban, 1200–1300 szurkoló előtt lépett pályára a sportcsarnokban. Aki ebbe a miliőbe belecsöppent, nem is felejti el. Ezért is sajnálom, hogy a fiúk legutóbb nem jutottak fel az élvonalba. Szurkolóként remélem, hogy ez most majd sikerül, de polgármesterként fejtörést fog okozni, hogy honnan teremtsük elő az első osztály anyagi hátterét. De csak jussunk el addig! Hiszek benne, hogy – ha kell – a klubvezetőkkel és a gazdasági szereplőkkel közös megoldást találunk.  Ha a csapat brillírozik, és gratulálni kell az edzőnek, a 215 cm magas Czigler Lászlónak, előveszi Vitray Tamás „klasszikus” módszerét, és feláll egy kis sámlira?

– Ha már ez szóba került, van egy kedvenc képem, amikor néhány éve az akkori 220 cm magas középjátékosunk, James Davis a fejem tetején könyököl. Czigler Lacit – akivel már nyaraltam együtt – majd megkérem, hajoljon le. De csak tartsunk ott! Mindemellett megsúgom, hogy korábban magam is kosárlabdáztam.  Ki hinné…?

– Igen, a 170 cm-es „magasságommal” a Ferencvárosi Vasutas NB II-es csapatában játszottam. Igaz, nem a centerposztot osztották rám.

ÉJSZAKAI FOCI AZ MLSZ ELNÖKÉVEL  Azt hittük, hogy ifjú fejjel a labdát rúgta…

– Igen, a foci volt a fő sportágam, de a IX. kerületben – a Ferencvárosban – diákoskodó fiúnál ez természetes. Az akkor I. István, ma Szent István Szakközépiskola csapatában rúgtam a labdát. A kollégiumi nevelőtanárom Csányi Sándor, az OTP Bank és a Magyar Labdarúgó Szövetség jelenlegi elnöke volt, sokszor esti takarodó helyett éjjel a tornateremben rúgtuk a labdát. A suli később a Fradi futballistaképző iskolája lett, és – már „öregfiúként” – én is játszottam az 1984-es ifjúsági Európa-bajnok válogatottból ismert nógrádi születésű Deák Sándorral és Pintér Attilával…

 Hm… Ez igen! De ne rohanjunk előre. Hol kezdett futballozni?

- Kállón nőttem fel, a házunk előtt volt egy üres tér, iskola után ott fociztunk. Két táska vagy pulóver volt a kapu, s én beszóltam a mamámnak, hozzon ki zsíros kenyeret valamivel, és sötétedésig rúgtuk a labdát.  Azt hittem, Kállón kastélyban laktak, csak megcsömörlött az urizálástól, és azért tért át a baloldalra.

– Nem éppen így történt, de boldog volt a gyerekkorom. Nagycsaládba születtem, ahol a nagyszülők, a szülők és a gyerekek együtt éltek, sőt még a dédnagymamám is velünk lakott a földes padlójú parasztházban, ahol az egy szobában heten aludtunk, szalmamatracos ágyban, de csak kellemes emlékeim maradtak erről az időről. Jó szívvel emlékszem a kemencére vagy a mama által bemelegített ágyra, ahová olyan jó volt bebújni. Ott volt a szobában – mint minden házban – a nagytükör, a szentkép és fölötte a feszület…  Hát igen, akkoriban még vallásosabb volt a falusi nép…

– Mi is! Római katolikus családba születtem, anyai nagyapám kántorkodott, minden felmenőm vallásos volt, édesanyám ma is az. Én is áldoztam, bérmálkoztam, ministráltam is. Lehet, hogy ezt egy baloldali politikustól néhányan különlegesnek veszik, de sohasem gondoltam azt, hogy a vallás a konzervatívok kiváltsága lenne.  Gondolom, nem csak a család, hanem az egész falu is egy nagy közösséget alkotott.

– Igen! A szomszédok segítették egymást; nekem jó volt, mert a dédnagymamám vigyázott a fél utca gyerekeire. A dédi 1889-ben született, így az emlékek révén három évszázadot tudok átérni, mert ő még sokat mesélt a régi dolgokról. A nagyszüleim parasztemberek voltak, a háború előtt a földjükön, utána a téeszben dolgoztak. Nógrád ugyan nem annyira mezőgazdasági vidék, de a közösségi és a háztáji művelésben, s az életformában is éltek a régi szokások. A szüleim már munkásemberek voltak, hajnalban elmentek a gyárba, háromkor hazaértek a busszal, negyed négykor felültek édesapám motorjára, és mentek ki a földre, az volt az élet rendje.  Ebben minden bizonnyal a gyerekeknek is voltak kötelezettségeik.

– Így van. Igaz, én már abban a szellemben nőttem föl, hogy „fiam, te ne ezt az életformát válaszd: legyen egy jó irodai munkád, ezért csak tanuljál!” De teljesen én sem húzhattam ki magam minden munkából. Anyuval és a nagymamámmal jártunk ki a földre, ahol volt részes művelésben málna, ribizli, eper, s a leszedésük a nagyapára, a nagymamára és az unokára hárult. Annyi kedvezményben részesültem, hogy míg a nagyiék már virradatkor elindultak, nekem megengedték, hogy hét-fél nyolc felé ballagjak ki a három kilométerre lévő földre. A kukoricát is kapálnom kellett volna, de amikor az első odaütésnél kivágtam az egész növényt, nagymama azt mondta, hogy inkább fejezzem be, mert több kárt csinálok, mint hasznot… Ezért főleg a kukoricatörésben és a krumpliásásban je­ leskedtem, és azt hiszem, hogy a hagyományos falusi munkákat még ma is el tudnám végezni.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

KÖZÖSSÉG

TÖRJÜNK AZ ÉLVONALBA!

5

KÖZÖSSÉG

ISKOLAKERÜLÉS AZ IGAZGATÓHELYETTESSEL  A foci és a földművelés mellett maradt idő a tanulásra?

– Kállón nagyon jó iskolába jártunk, büszke vagyok rá, hogy a tizenkilenc fős osztályunkból tizenegyen jutottunk el járási tanulmányi versenyre, heten megyeire, ketten országosra. Egy ilyen pici iskolából!  Nem is lehet véletlen, hogy a fővárosban tanult tovább…

– Tizennégy évesen semmilyen elképzelésem nem volt arról, hogy mi akarok lenni. Véletlenül kerültem az I. István Közgazdasági Szakközépiskolába; bejött egy már oda járó lány az osztályunkba, és bemutatta a sulit. Négyen mentünk oda, én és három lány. Pénzügyi szakra jártam, és bevallom, nem szerettem az „akasztófás” papírt, meg a rettentő hosszú könyvviteli házi feladatokat, de a lányok hagyták lemásolni az övéket. Kollégista voltam, itt született meg az a baloldaliságom, amelynek alapja a szolidaritás és a nehéz helyzetűek segítése. A sulinkba jártak az ország minden részéből származó mozgáskorlátozott fiatalok, akik egy központi általános iskolából jöttek hozzánk; így az első kollégiumi élményem az volt, hogy tolószékben begurult egy gyermekparalízises iskolatársam, majd két mankóval bejött egy angolkóros fiú, ami először meg is ijesztett, de hamar természetessé vált az együttélés, nagyon jó kis közösség alakult ki a kollégiumban és az iskolában.  Nem „tévedt” el a nagy fővárosi forgatagban?

– Amikor apuék először kocsival – mert már az is volt – felvittek a kollégiumba, és ott maradtam egyedül, sírva fakadtam. Szerencsére nagyon kedvesek voltak a magasabb évfolyamosok, főleg a lányok, így gyorsan megszoktam. Eléggé kötött szabályok között éltem, délutánig iskolába jártam, utána edzésre rohantam, majd a tanulószoba következett fél öttől fél hétig. Ha színház- vagy mozijegyünk volt, akkor oda kiengedtek.  Csak nem járt színházba is…?!

– Otthon csak akkor láttam színielőadást, ha az utazó Déryné Színház lejött a faluba; igaz, azok is szép, nívós műsorok voltak. Pesten a legjobb tanulmányi átlagot elérő osztály bérletet kapott a Vígszínházba. Mi ezt elsőtől negyedikig mindig elnyertük. Akkoriban a Vígszínháznak volt a legjobb társulata, olyan nagyszerű művészekkel, mint Páger Antal, Básti Lajos, Rajz János, Kern András, Lukács Sándor, Gálffi László és Hegedűs D. Géza. A színház előtt a vérmesebbje megpróbált egy italt bedönteni az Erzsébet sörözőben, majd beültünk a színházba, és csodálatos előadásokat láttunk a Képzelt riporttól a Bűn és bűnhődésig. Béres Ilona két házzal az iskola mellett lakott, és nem csoda, hogy rajongtunk a gyönyörű színésznőért.  Élek a gyanúperrel, hogy a magas művészet mellett azért rockkoncertekre is betévedtek…?

– Nos, ugyanott lakott mellettünk Révész Sándor, a Piramis együttes énekese is, akinek az ablaka alatt a lányok órákat is eltöltöttek azért, hogy megpillantsák a bálványukat. Én minden május elsején ott voltam a Tabánban, ahol a Locomotiv GT, a kedvenc bandám játszott. Akkor volt csúcson a P. Mobil, a Piramis, jött fel a Karthago, így gyakran kimentünk a Budai Ifjúsági Parkba, de a Minire, a Bem Rockpartra is betértünk. Az Edda sem volt elnyomott banda, hiszen vidékiként nagylemezt is készíthettek. Az első bakelitkorongom az Edda bemutatkozó albuma volt, amelyet máig is megőriztem. Három sarokra volt tőlünk a Tömő utca, gyakran ott ittak a Mini tagjai és néha velük mi is. Hétvégén pedig jött a sok sportesemény, megannyi nagyszerű élmény...  Hallgatjuk…

– Már akkor is a Ferencvárosnak szurkoltam, és ahol a Fradi játszott, én is megjelentem. Az igazgatóhelyettesünk volt egyben az edzőnk, aki a kocsijával hármunkat-négyünket mindig elvitt, így élőben láttam Nyilasi öt gólját is Tatabányán! Igaz, kicsit elkéstünk, mert akkoriban még szombaton is tanítás volt, és el kellett szöknünk az utolsó óráról. Eléggé vicces lehetett, amikor az igazgatóhelyettes járó motorral várt a szomszéd utcában, hogy az ötödik óra előtti szünetben lelépjünk, de számunkra csodálatos idők voltak ezek.  Nehéz lehetett otthagyni a fővárosi forgatagot és visszatérni a falujába… Hogyan élte meg?

– Hm… Leérettségiztünk, és ott, a kollégiumban megfogadtuk, hogy senki nem megy haza; de aztán egy srác kivételével mindenki hazament. Én is! Akkor már a tanácsháza mellett laktunk, és hallottuk, hogy pénzügyest keresnek. Ez kapóra jött, és tizennyolc évesen belecsöppentem az államigazgatásba, a közös tanácson három község pénzügyeit intéztem. Azért sem volt nehéz visszazökkennem a hazai életbe, mert az egykori tehetséges osztályunkból a barátaim közül sokan szintén hazajöttek, és jól éreztük magunkat. A faluban megszerveztük a focicsapatot, és a megyei B-osztályig vittük, majd elmentem Kartalra, ahol a Pest megyei I. osztályban és az NB III-ban játszottunk, de rájöttem, hogy a futball nekem szórakozás, nem akarok heti négy edzésen megszakadni. Akkoriban még magunknak vettük a cipőt, és ha nem akadt busz, apu kocsijával utaztunk el idegenbe, és senki sem kért pénzt a játékáért. Feljártunk Pestre is, a színház és a Fradi megmaradt szenvedélynek. Évekig, míg Salgótarjánba nem kerültem, hétvégén általában ott voltunk.

RAGASZKODIK HOZZÁ, EZ AZ ÉLETE  Hogyan került Salgótarjánba?

– A váci katonáskodás után visszatértem a kállói tanácsra, de nem sokkal később telefonáltak, hogy nem akarok-e felmenni dolgozni Salgótarjánba, a megyei KISZ-bizottságra. Mert az ifjúságpolitika – nagyon későn! – akkor akart nyitni a falu és általában a lakóterületek felé. Addig otthon, ahol a tanáccsal szemben volt az ifjúsági klub, én őriztem a kulcsot, és azt tettem, amit szerettem. Vetélkedőket szerveztünk, elvittem Nagymezőre, Rárósra és más 6

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 AMIKOR ÉN MÉG „KISSRÁC” VOLTAM…

jó helyekre azokat a fiatalokat, akik addig a faluból se tették ki a lábukat, legfeljebb a hatvani szakmunkásképzőig. Közösséget építettünk! Végül egyheti gondolkodás után igent mondtam, és 1986. január 14-étől számítom magam salgótarjáni polgárnak.  Mivel foglalkozott a megyeszékhelyen?

– A KISZ-bizottságról egy év után kerültem ki Salgóbányára, ahol 24 évesen lettem az akkori KISZ-iskola vezetője, majd’ húsz ember főnöke, ami visszatekintve kissé ijesztő.

Kisvártatva jött a rendszerváltás, de még idejében sikerült pénzt szerezni a központtól a felújításra. Ekkor lett Medves Hotel, amely – sajnálatomra – most is úgy néz ki, mint akkor. A központ 1989 végén még megpróbálta elvinni a létesítményt, de ezt már nem engedtük. Az volt a feltétel: ha bármi történik a KISZ-szel, az ingatlan valamelyik Nógrád megyei közösséghez kerül. A rendszerváltás után a megyei közgyűlés hozta létre a Nógrád Ifjúságáért Alapítványt, s ők meghirdették az igazgatói tisztséget, amelyet öt pályázó közül én nyertem el. Az üzemeltetésre azonban már nem maradt pénz, így egy év múlva a kuratórium úgy döntött, hogy bérbe adja a szállót. Érkezett is az Alföldről egy „brigád”, akik a pénzügyekben különös dolgokat kértek, ezért az egész vezetés lemondott és távozott.  Az izgalmas változások közepette az Egri Tanárképző Főiskolát is elvégezte. De mi következett azután, hogy otthagyta a Medves Hotelt?

– Sőt, időközben 1990 nyarán beköltöztem a Kemerovóra, majd meg is nősültem. Amikor eljöttem a Medvestől, úgy lettem munkanélküli, hogy a feleségem már várandós volt az első gyermekünkkel, mégsem volt más választásom. Igaz, a munkanélküli ellátás másfél éve alatt volt idő arra, hogy kialakuljon a jövő. Akkor lettem az MSZP tisztségviselője, és onnantól már ismert a politikai pályám.  Most nem politizálunk, de azt mégis megkérdezem, mire büszke abból az időszakból, amikor 2002-től a megyei közgyűlés elnöke volt.

– Jó érzéssel említhetem, hogy abban a ciklusban a 27 megyei intézményből 25-ben tudtunk beruházást végrehajtani. A legbüszkébb azonban arra vagyok, hogy 2005-ben a Rákóczi-féle Szécsényi Országgyűlés 300. évfordulóját méltó rendezvénnyel ünnepeltük a házel-

TÁJKÉP „CSATÁK” KÖZBEN

KÖZÖSSÉG

tülekednek a befektetők; ráadásul nálunk egyszerre van jelen az iszonyatos mértékű munkanélküliség és a képzett munkaerő hiánya. Némely helyi cég arról is panaszkodik, hogy „a szemét Bosch” elviszi a képzett munkaerőt. Pedig nem a Boscht kell kárhoztatni, hanem 20–25 ezer forinttal többet fizetni, és nem mennének el a szakemberek.

 Akik már elmentek, azokat vissza tudjuk hozni?

– Van egy réteg, amelyikkel nincs mit kezdeni: ők azok, akik mindenképpen el akartak innen menni, be is illeszkedtek az új helyükön, és kedvelik ezt a kozmopolita életet, amelyre én nem lennék képes akkor sem, ha Amerikából felajánlanának százmillió dollárt. Ha elmegyünk nyaralni, öt napig élvezem a görög tengerpartot, de a hatodikon már örülök, hogy indulhatunk haza. Azok közül, akik a munkanélküliség miatt mentek el, sokan visszajönnének, még a fiatalok is, de őket szó szerint egyenként kell „levadászni”.  Hogyan zajlik ez a „levadászás”?

– Büszkén említhetem: van némi közöm ahhoz, hogy a fiatal fogorvos lány, dr. Stadler Ivett már itthon dolgozik. Ilyenek a véletlenek: ha nem romlik el a kazánom, s nem az apja jön megjavítani, és nem kezdünk el beszélgetni, akkor lehet, hogy Ivett ma a fővárosban dolgozik. Ezért is lenne fontos tudnunk, hogy hol vannak a gyerekeink, de sem az intézményekben, sem az önkormányzatnál nincsenek nyilvántartások arról, hogy a középiskoláinkban végzett fiatalok hol tanulnak tovább a felsőoktatásban.  Mit lehet tenni?

– Én a megyeházáról leveleztem a diákjainkkal. Ma már nem kell levelet körmölni, ott van erre az e-mail és a közösségi portál. Már sokfelé érdeklődtem, és egyre többekről tudom, hogy mikor, hol diplomáznak. Van, akinek a családjával már tárgyaltam, és a végzésekor olyan visszautasíthatatlan ajánlatot teszek neki, amelyre haza fog jönni. Az ilyen példák – reményeim szerint – futótűzként terjednek majd el az ifjak körében, és mind többeket fog érdekelni a hazai lehetőség.

A Hazaváró programban többféle segítséget is igyekszünk nyújtani a fiataloknak, összefogva a gazdasági szereplőkkel, de a helyzet nem egyszerű, mert az érdekek sokszor eltérnek.  Sokat segíthet a fiatalok itthon tartásában a helyi felsőoktatás újraindítása. Hogy állunk ezzel?

– Küzdünk! De nem csak mi… Ez a „közösségi főiskola” újszerű lehetőség, ezért még mindenki botladozik a szervezésben, a szabályozásban. Éppen a napokban üzente megrovólag az államtitkár úr, hogy nem haladunk. Visszaüzentem neki: ha megmondják, hogy mit tegyünk, egy nap alatt megtesszük, de magamtól nem tudom kitalálni. Haladunk, az előkészítő évfolyamot elkezdjük, és reményeim szerint jövőre megkezdődik a műszaki oktatás. Sikerült azonban elérnünk az államtitkár úrnál, hogy más területek felé is nyithassunk. A célunk olyan felsőoktatási centrum indítása, ahol több nagy egyetem indít képzést három vagy inkább négy szakterületen.  Például…?

– Nemrégiben kerestük fel a Semmelweis Egyetemet, mert szeretnénk az egészségügyi képzést elindítani. Egyrészt, mert a középiskolánkra lehet építeni, másrészt pedig – és ezt csendben mondom –, ha ez megvalósul, akkor a salgótarjáni kórházat oktatókórházzá nyilvánítják, és lesz benne elég orvosunk.  Tényleg: hogy látja a kórház helyzetét?

– Napi küzdelmet folytatnak az életben maradásért – egyelőre sikerrel, ha ezt a betegek nem is mindig így látják. Ám nincs messze az idő, amikor itt is elfogy a szakma. Ha a polgár panaszkodik, hogy bement a kórházba, és ott ilyen-olyan az orvos, azt felelem: lehet, hogy holnapután semmilyen orvos nem lesz, és be kell zárni az osztályt.  Mit tud itt tenni az önkormányzat?

– Semmit. Mi az alapellátással küszködünk. A háziorvosok idősek, ki vannak feszítve, ugyanakkor néha velük is nehéz. Nemrég örömmel bejelentettük, hogy új háziorvost kaptunk, aki

 FOTÓ: KBS

nök, jó néhány országgyűlési képviselő és az országos egyházi vezetők részvételével. A mi „ünnepi országgyűlésünkhöz” hasonló évfordulós ünnepséget másutt sem tudtak rendezni. Szécsény így nagyon emlékezetes maradt, és remélem, bekerül a nógrádi feljegyzésekbe.  Az imént már említettük a családját. Hallhatnánk valamit a szeretteiről…?

– A feleségemmel, Tímeával most voltunk huszonöt éves házasok, és mivel előtte már néhány évig udvaroltam neki, idestova harminc éve vagyunk együtt. Műtősnő a megyei kórházban; ő az, aki tizenévesen eldöntötte, hogy az egészségügyben akar dolgozni. Amikor időnként dühös a lehetetlen helyzettől, s felvetem neki, hogy tán ott kellene hagynia, még mindig azt válaszolja, hogy ő ezt tanulta, ezt szereti, ez az élete. Szerintem az országot még az ilyen emberek tartják egyben. Két lányunk van. Az idősebb, Dalma most megy mesterképzésre Brnóba. Dalma elindult bölcsésznek, az egyetem alatt az RTL Klub hírszerkesztőségében dolgozott, de rájött, hogy ez nem az ő világa. Ezzel párhuzamosan végezte a szociális munkás szakot, és jól láthatóan ez lesz az élete: a VIII. kerületben mentorkodik, a mesterképzését is ezen a területen végzi – s nem kizárt, hogy hazajön Salgótarjánba!  Ez igen!

– Ez igen… Pontosan tudja, hogy ez 85–90 ezer forint nettó fizetést jelent. Azzal is tisztában van – mert elmondtam neki –, hogy nem fogom tudni őt öregkoráig eltartani. Mégis ragaszkodik hozzá, mert ez az élete. A fiatalabb lányunk, Luca Pásztóra jár a két tan­nyelvű gimnáziumba, és sajnálom, hogy már eleve külföldi felsőfokú oktatási intézménybe készül, de természetesen támogatom a törekvéseit.  Mondhatnám, Dalma rendes gyermek, mert remekül támogatja polgármester édesapja egyik fő programját, amely szerint itthon kell tartani, illetve haza kell hozni a fiataljainkat. Mit tehetnénk ennek érdekében?

– Soroljuk... Megfelelő kulturális és sportprogramok kellenének, legyen elég lehetőség a szabadidő eltöltésére. Fontos, hogy helyben tanulhassanak a fiatalok, és a leglényegesebb a munkalehetőség – de ez a legnehezebb is.  A foglalkoztatás, a munkahelyteremtés mindig hálás téma – ellenzékben! Mert ugyebár a polgármester nem tud túl sokat tenni érte, de mégis ő viszi el a balhét…

– A diagnózis pontos, én mindig is hangoztattam az elődömnek is, hogy az önkormányzat munkahelyet csak egyféleképpen tud teremteni: ha bővíti a hivatalt, illetve a Salgó Vagyon Kft-t… Az önkormányzat a feltételek megteremtésében segíthet. E téren az előző ciklusban elindult valami az ösztöndíjprogrammal, amelynek viszont az a hátulütője, hogy a város minden feltétel nélkül adja a havi ötvenezer forintot, miközben a fiatalok az üzleti világban helyezkednek el. Én már igyekszem bevonni a versenyszférát, több céggel tárgyaltam, és itt-ott be is vallották, hogy eddig sem sajnálták volna az ötvenezer forintot, de senki sem kérte tőlük. A munkahelyteremtésben a legfontosabb és egyben legnehezebb feladatunk a koordinálás. Most is „ki kell menni” Németországba, lehetséges befektetőkkel tárgyalni. Megyünk! Sajnos hazánkba – és a tágabb régióba – most nem

 BESZÉLGETÉS KÖZBEN 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

7

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

tudjuk itt tartani legalább három napig a vendéget. Jelenleg, ugye, gyorsan megmutatjuk neki a néhány szokásos dolgot – és még mit csináljon? Vasárnap déltől Tarjánban nincs nyitva semmi!  Mielőtt még beszélgetés közben sírva fakadnánk, keressünk valami jót is!

– Örömteli színfolt és szép siker a Kézműves Cukrászda országtortája, amely a következő időszakban a város egyik népszerű attrakciója lehet, elviszi Salgótarján jó hírét az ország minden részére, és erre a média is vevő. A különböző médiumoknál dolgozó egykori salgótarjániak segítőkészek a város népszerűsítésében, de nekünk kell(ene) előhoznunk olyat, amit bemutathatnak országnak-világnak.  Könnyen mondom: addig kell törni a fejünket, amíg eszünkbe nem jut valami.

– Most is ezt tesszük, de őszintén be kell vallanunk azt is, hogy a saját belső szellemi erőforrásunk – magamat is beleértve – forog egy csőben. Idestova két évtizede mindig elmondjuk egymásnak ugyanazokat a dolgokat. Már elterveztem, hogy hozok kívülről egy sikeres szervezőt, aki külső szemlélőként átgondolja: a természeti és épített környezethez kapcsolódva, mivel rukkolhatnánk elő, ami hosszú évekig fémjelezhetné Salgótarjánt. A helyzet nem reménytelen, mert ha valakit kiviszünk a Somoskői várba, és ott körbeforgatjuk, elájul az elébe táruló szépségektől. Az ilyen adottságainkra kell alapoznunk.  Mielőtt túl belelovallnánk magunkat ezekbe a komoly ügyekbe, pihenjünk! Szabadidejében mivel foglalkozik?

– Szabadidőm most nincs! Amikor volt, engem is beszippantott az internet, vonzott a közösségi portál, de éppen most kászálódom le róla. Ha nem lennék polgármester, semmilyen oldalt nem tartanék fenn, mert nehezen viselem el azt, ami a világhálón zajlik. Különben is, én még a nyomtatott újságokat és könyveket szeretem olvasni, de ezekre is kevesebb időm jut. Sajnos a sport is elmaradt, de most, hogy a szívem figyelmeztetett, szóltak, hogy mozognom kellene, néhányszor már elmentem biciklizni, és ezt folytatni szeretném.  Sok időt spórolhat azzal is, hogy immár a saját színházunkba járhat…

– Járok is! – igaz, kevesebbet a kelleténél. Egyébként a színház ügyében szenvedélyes vitákat folytat(t)unk, mert nagy kérdés, hogy Salgótarján és környéke – a lélekszámából, gazdasági erejéből és a lakosság összetételéből fakadóan – alkalmas-e önálló színház fenntartására, amely nívós is… De van, végre van! Az itt ténykedő neves színházi emberek, így Koltai Róbert és Mikó István is hangsúlyozta, hogy a színház nagyon fontos a közösség életében, és nagyszerű, hogy ezekben a mostani időkben egy ilyen, pénzügyileg nem olcsó kezdeményezést fel tudott karolni a város. Reméljük, hogy a színházat hosszabb távon is meg tudjuk őrizni. Fontos lenne a városnak, ha a színház valódi közösségteremtő erővé válna.  Milyennek szeretné látni Salgótarjánt tíz év múlva?

– Az én vízióm szerint tíz év múlva már olyan Salgótarjánban élünk, ahol a Karancs utca nem üt el ennyire a 21-es úttól és Károlyitól. Az Acélgyári út, ha nem is nyeri vissza a régi patináját, újra a városközpont szerves része lesz. Akkorra már viszonylag sok bakancsos és nem bakancsos hazai és külföldi vendég járja majd a környező hegyeket, és látogatja a városi vendéglátóhelyeket, de nem többen, mint amennyit a táji környezet elbír. Tarján olyan város lesz, ahol a dolgozni akaró ember tisztes munkából él, és mind kevesebb fiatal akar elmenni innen.  És a polgármester helyettese, Dániel Zoltán, a Stécé játékosa milyen csapatban fog ekkor futballozni?

– A minimális program szerint az a cél, hogy ebben a Magyarországon futballnak hívott valamiben NB III-as élcsapata legyen a városnak. Ha viszont a diósgyőriekkel nemrég megkezdett együttműködés gyümölcsözik – amit nagyon remélek –, nem kizárt, hogy néhány év múlva másodosztályú csapatnak szurkolhatunk, amelyben zömmel helyi és környékbeli fiatalok rúgják a labdát, és valódi sportélményt nyújtanak a legalább másfélezer főnyi törzsközönségnek.

Aki pedig nagyon tehetséges, el tud igazolni élcsapatokba, öregbítheti szűkebb hazánk hírnevét az országban és a nagyvilágban.

Balás Róbert

 FOTÓ: KBS

KÖZÖSSÉG 8

átveszi az egyik üres körzetet Pálfalván. Két hétig volt itt, majd közölte, hogy köszöni szépen, elmegy.  A sok súlyos ügy közepette még meg sem kérdeztem: hol lakik a polgármesterünk?

– Ott, ahol a választások előtt is: Károlyin, az Erdész úton, családi házban lakunk.  Jó hely, pont a Karancs utca és Idegér között… Hogy állunk a városrehabilitációval?

– Akad bőven tennivaló. Nem gyerekjáték végrehajtani azt a bravúrt, hogy egyszerre tegyünk látványos, hathatós intézkedéseket a munkahelyteremtésben, a szociális ellátásban és a városrehabilitációban. De nagy erőfeszítések árán igyekszünk megtenni, amit a lehetőségek engednek. A városépítészetben az Acélgyár környékén szeretnénk folytatni a megkezdett munkát, ezen belül fel fogjuk újítani az óvodát, és szeretném, ha ez a Petőfi iskolával is sikerülne, mert az oktatási-nevelési értékei mellett az identitásbeli szerepe sem elhanyagolható.

Egyszer pedig a magántulajdonú épületeket is el kellene kezdeni rendbe rakni...  A környezetünkhöz tartozik a gyönyörű táj is. Éppen olvastam az egyik több mint nyolcvan évvel ezelőtti helyi lapban: Salgótarján környéke bővelkedik a csodálatos természeti szépségekben, de vajon miért nem tudjuk ezt az idegenforgalomban, a vendéglátásában is kihasználni? A téma több emberöltő után is időszerű…

– Nem hiszem, hogy Salgótarjánban a turizmust húzóágazattá lehet tenni. A kedvenc példám erre Görögország, ahol – azt hiszem – 3600 km az „aktív” tengerpart hossza, de ez az ország GDP-jéhez csak 17 százalékkal járul hozzá. Igen, gyönyörű a táj – az országban az egyik legszebb –, csak az a baj, hogy ezt kevesen tudják. Vannak más szép helyek is, ahol viszont nem hiányzik ennyire a hozzáadott érték, mint nálunk. Hogy ez miért van így, nem könnyű egy-két rövid szóval kifejezni; talán azért is, mert a vállalkozóink szegényebbek, és mindenki az önkormányzattól várja a csodát.  És persze – gondolom –, tuti ötletekkel tele a padlás…

– Nem akarok ezzel ironizálni, de „természetesen” tömegével kapjuk a szép képeket: itt egy élményfürdő, ott egy állatkert, és számon kérik, hogy mi miért nem indítunk ilyet. Voltam én is a családdal a gyöngyösi állatkertben: egy fiatal házaspár viszi vállalkozásban, és abból „élnek”, hogy mindenki, így a lányaim is oroszlánt akarnak simogatni. Nálunk valamiért hiányzik az ilyen vállalkozó kedv. Salgóbányát is évtizedekig hagytuk leépülni… „Szerencsére” éppen beteg voltam, így nem mondhattam el életem beszédét a Geocsodák Házában arról, hogy ekkora ma…mlaszságot én még nem avattam. Ám jól van, elkészült, örülünk neki – de mire is használjuk? Javasolták például, hogy tartsunk benne esküvőket. De ahogy beér a vendég Salgóra, és meglátja a szomszédban a bádogtetőt, az udvaron a lyukas lavórt –hogy mást ne említsek –, nem biztos, hogy sok pénzért, ott akar hét országra szóló lakodalmat csapni.

Igen, Salgóra is ráfér a „rehabilitáció”, de nem akarok kitérni az elől sem, hogy az idegenforgalomért mit tehet az önkormányzat. Fontos a marketing, és jó lenne összehangolni a vállalkozók tevékenységét. A természeti és az épített környezet mellett szintén fontosak – lennének – a vonzó programok. Ki kell találnunk, mivel

 DÓRA OTTÓ: „AKAD BŐVEN TENNIVALÓ!”

ISKOLA  FOTÓ: KBS

 A FŐISKOLA „SZELLEMÉPÜLETE” ALKALMAS LENNE AZ OKTATÁSRA, DE FELÚJÍTÁSRA SZORUL

ÚJJÁSZÜLETIK A FELSŐOKTATÁS MŰSZAKI, KÖZGAZDASÁGI ÉS EGÉSZSÉGÜGYI-SZOCIÁLIS SZAK INDULHAT

2018 őszén elkezdődhet a diplomát adó felsőoktatás Salgótarjánban, várhatóan az Óbudai Egyetemmel, a Semmelweis Egyetemmel és a Budapesti Gazdasági Főiskolával vagy a Szent István Egyetemmel együttműködve műszaki, közgazdasági és egészségügyi-szociális szakokkal.

Előtte, most októbertől nulladik évfolyamként egyetemi felkészítő kezdődik, 2016 szeptemberétől pedig négy féléves felsőfokú szakképzés. Ez diplomát nem ad, de a kreditek döntő része átvihető a későbbi alapképzésbe. Dr. Rozgonyi Józseffel, a Salgótarjáni Felsőoktatási Kabinet titkárával beszélgettünk a részletekről.

– Az önkormányzati választások óta folyamatosan működik a Salgótarjáni Felsőoktatási Kabinet, az új városvezetés folytatja a megkezdett munkát, hogy felsőfokú képzés legyen Salgótarjánban – mondja dr. Rozgonyi József. – Ehhez képest a polgármester decemberben tudott először egyeztetni az Óbudai Egyetem rektorával. A több hónapos csúszás feltehetően a politikai mérlegelés ideje volt, de eldőlt, hogy az egyetem is folytatni akarja, és az Emberi Erőforrások Minisztériuma illetékes államtitkára, Palkovics László is híve a salgótarjáni felsőoktatásnak, olyannyira, hogy modellszerűnek tekinti.

A DUÁLIS KÉPZÉS A duális képzési forma fő indoka, hogy hiányzik a hallgatók gyakorlati tapasztalata. Ez nem gyakornoki rendszer, a vállalatnak tanítania kell a hallgatókat, akiknek hallgatói munkaviszonyuk van, és fizetést kapnak. A cégnek a minimálbér 60 százalékát, körülbelül 70 ezer forintot kell fizetnie, amit leírhat a szakképzési hozzájárulásból. A képzésben váltakoznak az elméleti és gyakorlati sze­ meszterek, az oktatási intézményekben folytatott elméleti, illetve a vállalatoknál zajló gyakorlati képzés párhuzamosan történik.

A duális felsőfokú képzési formában a vállalatok és a felsőoktatási intézmények együttműködési megállapodást kötnek a képzésről, továbbá a cég és a hallgató külön munkaszerződést is köt.

2015 szeptemberében 1050 hallgatóval öt gyakorlatigényes alapképzési területen – műszaki, informatika, agrár, természettudomány és gazdaságtudományok – indul el a duális felsőfokú képzés

Azért fontos az idő, mert tavaly lecsúsztunk arról, hogy az idei évben elindítsuk a felsőfokú képzést. Ehhez ugyanis 2014 szeptemberében le kellett volna adni pontosan a képzés helyét, módját, idejét, és ez nyilván nem történhetett meg az egyeztetések nélkül. Így a városban leghamarabb 2016 szeptemberében indulhat felsőoktatás, de az egyetemmel úgy állapodtunk meg, hogy addig, áthidaló jelleggel, nulladik évfolyamként egyetemi felkészítőt indítunk októbertől matematika és fizika tárgyakból. Ez nem felzárkóztató és nem is a hagyományos értelemben vett előkészítő lesz, hanem kimondottan az egyetemi kurzusra felkészítő képzés hétvégi időpontokban. Az egyetem mentorálásával választjuk ki azokat a témaköröket, amelyek a sokéves gyakorlat szerint az elsőévesek gyenge pontjai.

Magyarországon. A duális középfokú képzés lényege, hogy a szakképző iskolák által adott elméleti alapot valóságos, üzemi körülmények között, a gyakorlatban is elsajátíthatják a tanulók. Magyarországon a duális szakképzési rendszer 2012-ben indult 37 ezer tanuló részvételével, mára számuk meghaladja az 50 ezret.

Nincs olyan megkötés, hogy a hallgatóknak a képző cégnél kell majd dolgozniuk, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy 95–98 százalékban kötöttség nélkül is annál a vállalatnál maradnak, ahol megszerezték a végzettséget.

Németországban, a szakemberhiány miatt, 1970-ben indították el a duális képzést, mint alternatív oktatási formát a Daimler– Benz és a Bosch kezdeményezésére. Itthon 2012-ben a Mercedes igényére a Kecskeméti Főiskolán kezdték el a duális képzést, 300 jelentkezőből kiválasztott 25 hallgatóval. Tavaly már 800an jelentkeztek a 70 helyre Kecskeméten, de a szombathelyi gépész­mérnökképzés 50 helyére is 240 jelentkező volt.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

9

ISKOLA  DR. ROZGONYI JÓZSEF

A felsőoktatási kabinet elfogadta a salgótarjáni felsőoktatás kialakításának menetrendjét, ez az első lépcső.

2016 szeptemberétől indul a négy féléves – mostani szándékaink szerint gépészmérnök asszisztensi – felsőoktatási szakképzés. Ez diplomát nem ad, de aki itt végez, a kreditek döntő részét átviheti a későbbi alapképzésbe. A résztvevőket – az Óbudai Egyetem hallgatóiként – megilletik azok a juttatások, amelyek a felsőoktatásban járnak, mint a diákhitel vagy az utazási kedvezmény.

A megyei 11. évfolyamosok körében végzett felmérés szerint 30–60 közötti létszámban jelentkeznének erre a képzésre, és növelhetik ezt a számot azok, akik korábban érettségiztek.

Ezt követően lehetne elindítani a hét féléves, diplomát adó alapképzést, reálisan 2018-ban. A törvény szervezetileg azt teszi lehetővé, hogy kihelyezett képzés induljon, illetve bevezeti az úgynevezett felsőoktatási centrum fogalmát. A mi elképzeléseink szerint Salgótarjánban ilyen felsőoktatási centrumot kellene létrehozni, ami azt jelenti, hogy nem egy egyetemhez, nem egy szakhoz kötődne. A felmérés szerint a jelentkezők 26 százaléka műszaki, 24 százaléka közgazdasági irányultságú, a harmadik érdeklődési terület humán, itt ápolónő, szociális gondozó, szociális munkás képzési igényt jelöltek meg.

Ezen a három területen működnénk befogadó centrumként: az eldöntött szakokhoz rendelnénk hozzá az oktatót, olyan mértékben és addig, ameddig szükség van rá.

Az Óbudai Egyetem, a Semmelweis Egyetem, és a Budapesti Gazdasági Főiskola vagy a gödöllői Szent István Egyetem lennének a partnerek. A BGF-et illetően nyilván mind a két oldalon vannak tüskék, de Budapest azért viszonylag korrekten, az ígéreteit betartva vonta ki innen az erőket.

Nem tett az utcára egyetlen embert sem, aki akart, mehetett Budapestre dolgozni, a hallgatók a kevesebb térítési díjat fizették és a több ösztöndíjat kapták, mindenki, aki kért, kapott kollégiumot.

10

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 A képzés helyében gondolkodnak már? A főiskola üres épülete ehhez nagynak tűnik.

– A főiskola 37 éves épülete felújításra szorul. A karbantartásokat mindig elvégeztük, de komolyabb felújításra nem kaptunk pénzt. A Miniszterelnöki Hivatal felmérése szerint tetőszigetelésre, nyílászárók cseréjére, gépészeti cserére lenne szükség, ami legalább egymilliárd forintos beruházás. Funkcionálisan megfelelne, de igaz, hogy nagy. Ezért más oktatási, továbbképzési funkciók befogadásában gondolkodunk. Maga a hely nem lehet akadály.  Kik tanítanak majd a felsőfokú oktatásban?

– A négy féléves szakképzésre az Óbudai Egyetemről jönnének a tanárok, de – főképp az alaptárgyakba – minél hamarabb szeretnénk helyi tanerőket is bevonni, már az előkészítőben is.  Én tavasszal még azt hittem, hogy megértettem az új felsőoktatási intézményt, de ezt már nem állítanám. Az áprilisi salgótarjáni konferencián úgy fogalmaztak a résztvevők, hogy nevezzük az egyszerűség kedvéért főiskolának a „közösségi főiskolát”, de nem az.

Azóta találkoztam már „közösségi képzési központ”, „tudáscentrum” megnevezésekkel is, de zavaros még a „duális képzés” helyzete is.

– Önálló intézmény lehetőségét a törvény nem tartalmazza. A korábban használt „közösségi főiskola” fogalma is kikerült belőle. Jogi oldalról nagyon szigorú feltételei vannak az intézményalapításnak, ezek itt nem adottak, de Salgótarjánban nem is új főiskolát alapítunk. A főiskola egy intézmény, ezért kerülgetjük az elnevezést, ezért beszélünk felsőfokú oktatásról.  Áprilisban közösségi főiskoláról beszéltünk, ami attól „közösségi”, hogy cégek, önkormányzatok és civil szervezetek tartják fenn, és a duális képzésre épül, aminek elengedhetetlen feltétele a cégek igénye és hozzájárulása. 2015 nyarán ez így van még?

– Részben. Az adatok szerint a mostani elsőéveseknek csak 15 százaléka vesz részt duális képzésben, legnagyobb részük Kecskeméten. Egyértelmű, hogy duális képzést a nagy cégek tudnak szervezni. Nógrád megyében van egy tucatnyi cég, amelyik alkalmas erre. A kérdőívekben a megyében megkérdezett diákok 70 százaléka azt mondta, hogy mennének duális képzésre. Csakhogy Nógrád megyében már meghirdette ezt a Szent István Egyetem, és a tizenvalahány helyre egyetlen tanuló jelentkezett.  A duális képzés teljesen új kifejezés. Ez nincs a gyerekek fejében.

– Meg kell még ezt ismertetni. Az év 12 hónapjából 11-ben céghez kell járni, ezért fizetést kapnak. Gondolhatják, hogy az egyetem még mindig sokkal lazább. Most még nem tudjuk pontosan, hogy igénylik-e ezt a képzési formát a diákok és a cégek. Magyarországon ez a forma még kísérlet. Németországban a kamarák minősítik a céget, hogy alkalmas-e diákok fogadására. A Mercedesnél külön tanműhelyeket, tantermeket alakítottak ki. Az biztos, hogy mindenki nem választja majd a duális képzést Salgótarjánban, ennek megfelelően kétféle tanterv kell majd.

2018-ban a hallgatók egy része kihelyezett képzésen, a hagyományos módon tanul, más részük pedig duális képzésben, szerződést kötve egy-egy céggel?

– Így valószínű, de hogy milyen arányban, azt most lehetetlen megmondani.

2015 nyarán még van erre két év, de akkor vegyük a költségeket. A tavasszal vázolt duális rendszer arról szólt, hogy megoszlanak a költségek. Ha viszont nem erre építünk, akkor ki fizeti a főiskola működését?

– Jogilag ez sem tisztázott még, a saját gondolataimat tudom mondani. A hagyományos képzésben tanuló hallgatók után a normatív támogatást az egyetem kapja. Ők az egyetem hallgatói, oda fizetnek költségtérítést. A hallgató leckekönyvében az szerepel majd, hogy Óbudai Egyetem vagy Semmelweis Egyetem Salgótarjáni Kihelyezett Tagozata. Az önkormányzatnak első körben a helyet kell biztosítania, annak a költségeit fizetni.

Dudellai Ildikó

MI SZÓL SALGÓTARJÁN MELLETT? A Salgótarjáni Felsőoktatási Kabinet kutatást folytatott a Nógrád megyei 11. évfolyamos tanulók körében. 436 diákot kérdeztek meg, a megyei középiskolások mintegy felét.

Ebből kiderül, hogy az érettségizett fiatalok 94 százaléka a továbbtanulásban gondolkodik, de 12 százalékuk nem rögtön a középiskola elvégzése után. Nappali tagozaton folytatná a megkérdezettek 86 százaléka, munka mellett 14 százalékuk tanulna. A jelentkezők fele műszaki és gazdasági területet akar választani.

Külföldön mindössze a megkérdezettek nyolc százaléka tanulna.

Arra a kérdésre, hogy választaná-e a felsőfokú műszaki képzést Salgótarjánban 2016 őszétől, 44 százalék mondott igent, 53 százalék inkább más helyszínen tanulna tovább.

Az igent mondók 77 százaléka a duális képzést választaná.

Kitért a felmérés a salgótarjáni képzés mellett szóló motivációs tényezőkre is. A megkérdezett tanulók 60 százalékánál az anyagi megfontolás volt a helyben tanulás melletti érv, 16–14 százalék jelölte meg a kapcsolatok megőrzését, illetve a szülők közelségét, kilenc százalékuknál pedig a gyakorlati képzés lehetősége szól a salgótarjáni tanulás mellett.

ELLÁTÁS  FOTÓK: KBS

„...CSAK EGÉSZSÉG LEGYEN...!”

KORSZERŰ FELSZERELTSÉG, KRÓNIKUS SZAKEMBERHIÁNY

Az előző lapszámunk egyik cikkének elején ezt írtuk: „A kereskedelemhez mindenki ért…” Az egészségügyhöz – jelen témánkhoz – viszont nem ért minden ember, de mindenki születésétől haláláig lehetséges páciensként érdekelt az „ügyben”. Az alábbi cikkünkben górcső alá vesszük szűkebb pátriánk népességének egészségi állapotát, bemutatjuk az egészségügyi ellátórendszer elmeit.

Az egészség: nem csupán a betegség hiánya, több annál: a teljes testi, lelki és szociális jólét állapota. Mégis, a lakosság egészségi állapotát a halandóság és a megbetegedés mutatóival jellemzik. A következőkben ezt tesszük mi is dr. Surján Orsolya, a Nógrád Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Főosztálya vezetőjének, megyénk tiszti főorvosának Nógrád megye egészségi helyzetéről c. megyei közgyűlési előterjesztése felhasználásával.

ÁLLAPOTUNK ROSSZABB AZ ORSZÁGOSNÁL Nógrád megye népessége évtizedek óta fogy és öregszik. 2013-ban 100 fő 14 év alatti lakosra 133,7 fő 65 év feletti lakos jutott, meghaladva az ország és a régió átlagát. A születési arány csökken, és a halálozás mutatójával együtt szintén rosszabb a hazai és a régiós átlagnál.

Megyénkben a két vezető halálok – az országossal egyezően – a keringési rendszer betegségei és a daganatos megbetegedések. Az előbbi inkább a nőknél, míg a daganatos és az emésztőszervi betegségek (beleértve az alkoholos eredetű májbetegséget) és külső ártalom okozta halálokok a férfiaknál gyakoribbak.

A korcsoportokra figyelve a fiataloknál (39 év alatt) a halálesetek döntően külső okok miatt következnek be. A 40–59 éves korosztályban a nők körében inkább a daganat okozta, a férfiaknál az emésztőrendszer betegségei miatt bekövetkezett halálozás aránya magasabb. A 60 év feletti korosztályban kerül első helyre a keringési rendszer betegségei miatti halálozás.

A daganatos betegségek közül a légcső-, hörgő- és tüdőrák okozta halálozás a Nógrád megyei nőknél 15%-kal rosszabb az országos átlagnál, a salgótarjáni járásban élőké 38%kal. A prosztata rosszindulatú daganata okozta halálozás 23 %-kal rosszabb az országosnál, a salgótarjáni járásban „csak” 21 %-kal. A keringési rendszer betegségei okozta halál megyénkben a nőknél 23%-kal, a férfiaknál 10 %-kal magasabb, mint az országos átlag.

A légzőrendszer betegségei okozta halál Nógrád megye 15–64 éves korosztályában a férfiaknál 72%-kal, a salgótarjáni járásban 80%-kal magasabb az országostól. Az emésztőrendszer betegségei okozta halálozás megyénkben az országoshoz képest mindkét nem esetében viszonylag kedvező képet mutat.

Aztán, hogy például a salgótarjáni járásban a légzőszervi betegségek országos átlagtól való jelentős eltérésének melyek az okai, arra jelenleg jobbára csak laikus feltételezések (régi bányák, gyárak szennyező hatása, a dohányzás stb.) vannak. A megyei tiszti főorvos szerint a betegségmutatók alakulásának pontos okait csak a szakszerű – egyébként folyamatban lévő – vizsgálatok deríthetik ki. (Amelyekről mi is szeretnénk majd tájékoztatni olvasóinkat).

ALAPELLÁTÁS, HELYETTESÍTÉSEKKEL A helyi önkormányzat köteles gondoskodni az egészségügyi alapellátásról.

– Az Egészségügyi-Szociális Központ feladatai közé tartozik Salgótarján egészségügyi alapellátása, ezen belül azoknak a felnőtt háziorvosi, gyermekorvosi és fogorvosi körzeteknek a működtetése, amelyekkel a közgyűlés az intézményt bízta meg – mondja Pártosfalvi Beáta, a Salgótarján és Térsége Önkormányzatainak Társulása által fenntartott ESZK igazgatóhelyettese.

Salgótarjánban az egészségügyi alapellátásban közel 100 ember dolgozik, egyharmada az ESZK munkatársa. Az intézmény ellátási feladatai közé a közalkalmazottként foglalkoztatott orvosok által és a helyettesítéssel ellátott körzetek tartoznak.

A városban a közfinanszírozott háziorvosi szolgálatok száma 31, ebből felnőtt 22, gyermekorvosi 9. A betöltetlen szolgálatok száma júniusi állapot szerint 5, ebből 2 a felnőtt, 3 a gyermek háziorvosi. Tartósan, több mint hat hónapja betöltetlen 4 körzet a városban.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

11

ELLÁTÁS  DR. FERKÓ ATTILA HÁZIORVOS A felnőtt háziorvosi körzetekből 3-at szervez az ESZK, 2 a helyettesített szolgálat, a többi körzetben vállalkozó orvosok biztosítják az ellátást. Egy külön körzetben a hajléktalanok ellátása is biztosított. A gyermekorvosi körzetekből háromban helyettesítéssel biztosított a szolgáltatás. A fogorvosi körzetek száma 10, mind betöltött. A háziorvosi ügyelet a Szent Lázár Megyei Kórházban van, az ESZK a fogorvosi ügyeletet szervezi.

Városunkban területi és iskolai védőnői körzetek is működnek. Az előbbiből 10 van, 7 betöltött, a többi helyettesítéssel ellátott. A védőnők átlagéletkora 47 év. A hét iskolai védőnői körzetben egy-egy iskolavédőnő látogatja az iskolákat.

– Hogyan ítélhető meg az alapellátás a városban? – kérdeztem legvégül.

– Szerintem az alapellátás színvonala városunkban stagnáló, egyes körzetekben romló.

Nem elsősorban a személyi és a tárgyi feltételek miatt, hanem például azért, mert előfordul, hogy az elszegényedett betegek nem tudják kiváltani a gyógyszereket. Ez nemcsak a felnőttek, de gyermekek esetében is előfordul.

A fenti véleményt lényegében megerősíti az önkormányzati hivatal vezető szakembere. A város egészségügyi alapellátásnak színvonala a tárgyi feltételekben az elmúlt években nem változott lényegesen. A háziorvosi rendelők felszereltsége megfelel az előírásoknak, az önkormányzati tulajdonú rendelőkben nagyobb felújítást vagy eszközbeszerzést nem tudtak végrehajtani. A felnőtt háziorvosi rendszerben 2 körzet, a házi gyermekorvosi szolgálatban 3 körzet helyettesítéssel ellátott.

– Meggyőződésem, hogy az alapellátásban működő orvosok és asszisztensek áldozatos és magas színvonalú munkát végeznek – informálta lapunkat dr. Romhányi Katalin, Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata Népjóléti Irodájának vezetője, majd hozzáfűzte: – Az orvostársadalom elöregedése országos tendencia, Salgótarjánban különösen jellemző. A felnőtt háziorvosok, a házi gyermekorvosok és a fogorvosok átlagéletkora 55 és 60 év között van. A városvezetés – lehetőségeihez mérten – támogatta az alapellátásban működő szakembereket. Az önkormányzat a vállalkozó orvosok számára 2013-tól nyújt támogatást a szolgálat fenntartásához. Ennek összege az önkormányzati tulajdonú rendelő esetében 2014-től havi 40 ezer, magántulajdonú rendelő esetében havi 60 ezer forint.

A közgyűlés 2013-ban alkotta meg az „Itt van az otthonunk, itt van a jövőnk” ösztöndíjról szóló rendeletét. A programban részt vevő fiatalok havi 50 ezer forint támogatásban részesülhetnek, ha vállalják, hogy oklevelük megszerzése után salgótarjáni székhellyel vagy telephellyel rendelkező munkáltatónál helyezkednek el. Támogatási szerződést kötöttek többek között egy orvos és egy fogorvos hallgatóval.

A városi vezetés az értékes szakképesítéssel és szaktudással rendelkezők letelepedésének és lakhatásának biztosítására „Szakembereket Salgótarjánba!” elnevezéssel indított programot. Ennek célja, hogy a salgótarjáni munkáltatók ösztönzésével egyidejűleg a város lakosságmegtartó képessége erősödjék, továbbá, hogy a piacképes szakmával és felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek a szellemi tőkéjüket – Salgótarjánba visszatérve vagy itt letelepedve – a város fejlődése érdekében kamatoztassák.

Az önkormányzat vállalja, hogy meghatározott időtartamra, jelképes összegű bérbeadással, lakást biztosít az itt letelepedni kívánó szakemberek számára – nyilatkozta dr. Romhányi Katalin irodavezető.

A KÖRNYEZET – MEGHATÁROZÓ Salgótarjánban az ezredforduló utáni praxisprivatizáció során a vállalkozó orvosok átlagosan 35%-os kedvezménnyel vásárolhatták meg az orvosi rendelőt, a berendezést és a munkához szükséges egyéb önkormányzati tulajdonú eszközöket. Az eltelt időben gondoskodtak a működés és fejlesztés feltételeiről.

12

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

A 24. számú felnőtt háziorvosi körzet rendelőjének már a berendezése sem szokványos: a falakat festmények színesítik, a polcokon palócbabák, más kedves-kellemes relikviák vonják magukra a figyelmet.

– Gondoltam, ne kórházi betegszobára emlékeztessen a rendelőm, ne legyen nyomasztó a miliő – mondja dr. Ferkó Attila, a sokoldalúságáról ismert, 57 éves – reumatológiai és mozgásszervi-rehabilitációs szakvizsgával is rendelkező – orvos, aki immár 17 éve ebben az Úttörők úti jól felszerelt, EU-konform rendelőjében látja el betegeit. Mint hangsúlyozza: szerencséjének tartja, hogy kezdő orvosként nagyra becsült kollégájától, dr. Fancsik Jánostól leshette el az orvoslás csínját-bínját, többek között a humanitást, az empátiát.

Ferkó doktornak csaknem 2000 páciense van, egyharmad-egyharmad arányban az idős, a középkorú és a fiatalabb nemzedék, köztük több főiskolás, egyetemista is.

Rokonszenves az orvos barátságos stílusa, nyíltsága, a nevelő célzatú diskurzus szexualitásról, társadalomról, hazáról – bármiről.

A beszélgetések a jó diagnosztika mellett terápiát is jelentenek – így a háziorvos.

Hangsúlyozza: a holisztikus személet híve, a testi-lelki-szellemi egységet tekinti origónak, de a környezetet is fontosnak tartja.

Utóbbival kapcsolatban beszél páciensei betegségeiről is.

– Salgótarján és környéke lakói a rendszerváltás utáni kiugróan magas és makacs munkanélküliség elszenvedői, amelynek további következményeibe –például az elszegényedésbe – sok ezren belebetegedtek. Ezért – ebben a ma is kaotikus és kilátástalan helyzetben – nagyobb nálunk a pszichés betegek aránya, jelentős, de nem tér el nagyon az országos átlagtól a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri, valamint a légúti és légzőszervi betegségek részesedése. Hozzám – a kollégáimhoz képest – többen jönnek reumatológiai és mozgásszervi panaszokkal, tudják, ezek gyógyítására specializált szaktudással is rendelkezem.

Egyébként a napi átlagos betegforgalmam mintegy hatvan fő.

ELLÁTÁS

Ebben a vázolt helyzetben különösen feszítő az orvoshiány. Mi lehet a megoldás?

– Kevesen vagyunk, öregszünk, erőinket veszítjük – említi. – Nincs utánpótlás, alig érkezik orvos a városba. Az önkormányzat feladata, hogy letelepítsen orvosokat, lakás biztosításával, egész életpálya felmutatásával. Kellene egy vonzó program, ennek híján súlyos helyzetbe kerülhet a város egészségügyi alapellátásának pillére, a háziorvosi szolgálat. A praxisjog pedig szükséges intézmény, de meg kell teremteni a biztos jogi hátterét.

KÓRHÁZ – A KOR KIHÍVÁSAIVAL – Kórházunk stratégia jelentőségű: történjék bármilyen koncepció- vagy tulajdonosváltás, intézményünkre hosszabb távon is szükség lesz. Feladatunk Nógrád megye betegeinek a kor színvonalának megfelelő ellátása – mondja dr. Bercsényi Lajos, a Szent Lázár Megyei Kórház főigazgató főorvosa. Aztán így folytatja: – Kórházunk költségvetési főösszege a 2015-ben mintegy 5,5 milliárd forint, amely – tessék belegondolni! – több Salgótarján város büdzséjének a felénél is. Szakrendeléseinken ellátott betegeink száma évenként átlagosan félmillió fő, az osztályainkról (20 aktív, 2 krónikus) elbocsátott betegek száma 20–21 ezer fő, ágyszámunkat 660 körül tudtuk tartani. Alkalmazottaink száma több mint 900 fő, ebből mintegy másfélszáz a főállású, 70 körüli a szerződéses orvos. Van csaknem félezer egészségügyi szakdolgozónk, több mint 200 egyéb alkalmazottunk is.  Nagy intézmény, nagy gond a működés finanszírozása is.

– Igen. A fekvőbeteg-ellátás finanszírozása a teljesítmény-volumenkorlát rendszer bevezetése (2003) óta, a járóbeteg-ellátás pedig 2007-től nem nyújt teljes fedezetet a teljesítmény elszámolására, az „olló” nyílik, betegforgalmunk bármikor emelkedhet is.

Laboratóriumunk teljesítményét a ráfizetés ellenére sem korlátozzuk, a háziorvosok, a szakrendelők bevonásával szakmai alapon próbálunk konszenzust találni.  Mit hozhat a konyhára a tulajdonosváltás?

– Idén március 1-jétől az Állami Egészségügyi Ellátó Központ gyakorolja a tulajdonosi jogokat. Kórházunk az ÁEEK Közép-magyarországi Területi Igazgatósághoz tartozik. A megyehatárok jelentősége megnőtt, határozott lépéseket tettünk, hogy a rétsági járás Nógrád megyéből elkerülő települései ne vigyenek el finanszírozást. Nem nyugodhatunk bele, hogy a legszegényebb megye legros�szabb morbiditási mutatóival bíró népessége a betegellátás finanszírozása szempontjából is hátrányos helyzetben legyen.  A sikeres pályázati tevékenység mennyiben segíthet, segített?

– Sok mindenben. Minden olyan uniós és hazai programban részt veszünk, amely a korszerű működés feltételeit javíthatja. Futó pályázataink közül is a kiemelkedik a kórház infrastrukturális fejlesztése a magasabb színvonalú betegellátás érdekében tárgyú,

több mint két milliárd forint összköltségű projekt, amelyből megvalósulhat többek között az MR-berendezés telepítése. Pályázataink révén kórházunk felszereltsége a legkorszerűbbek közé tartozik. Mindez indirekt módon a működés finanszírozási gondjait is enyhíti.  Nem így az orvoshiány szerződéses állománnyal történő kompenzálása.

– Országszerte gond a végzős és a fiatal orvosok külföldi munkavállalása. Súlyosítja problémánkat városunk szakembermegtartó képességének adott színvonala. Így, ha jelentős erőfeszítéseink árán sikerül is a hiányzó vagy távozó kollégák pótlása, annak jelentős anyagi vonzata van nemcsak bérben, de járulékos elemeiben – útiköltség, albérlet – is.  Ezért is prezentálta ön ez évben is a megyei és a városi önkormányzat közgyűlése előtt a kórház tevékenységét, feltételrendszerét.

– Igen, apelláltam a fentebb vázoltakra, és a szakemberellátáshoz kértem segítséget, szolgálati lakás és más kedvezmények biztosításával. Amivel nemcsak a mi munkánk lehet eredményesebb, de – és ez a fontosabb! – javulhat Nógrád megye és székhelyvárosa népességének egészségi állapota is.  Amihez mi magunk – még egészséges emberek – is hozzájárulhatnánk.

– Igen. A betegségmegelőző programokban való részvétellel, az egészségesebb életmóddal, ki-ki életkora és lehetőségei szerint – több mozgással. Ezért is kérem megyénk lakosait, figyeljenek jobban egészségi állapotukra. Itt kérem azt is, vigyázzanak a kórház berendezéseire, környezeti állapotára, higiénéjére. Mi „egyedül” kevesek vagyunk, noha mindent megteszünk betegeinkért, gyógyulásuk és komfortérzetük biztosítása érdekében is.

VÁRÓLISTA, VÁRAKOZÁSI IDŐ A várólista és a várakozási idő a betegellátás egyik mércéje és a betegelégedetlenség fő forrása is.

A várólista – amely EU-normákhoz igazodó törvényi szabályozás – sürgősségi alapon rögzíti azon betegek kronologikus rendjét, akik műtétben vagy más ellátásban kell, hogy részesüljenek. A jelenség okai között dr. Bercsényi Lajos az országos helyzettel egyezően döntő tényezőként az orvos- és kapacitáshiányt említette. Hangsúlyozta, a várólistás (térd-, csípő- stb.) műtétek a jogszabályi előírások szerint történnek, a tervezési listák – amelyeken 40–50 beteg szerepel – a kórház honlapján megtekinthetőek. Tudni kell azt is, hogy orvosaink nemcsak az ellátási területünkhöz tartozó betegeket, de más térségbelieket (Ózd, Eger stb. környéke) is műtenek.

A várakozási idő – amely a háziorvosi és a szakorvosi ellátáshoz jutás ideje – összetevői között a fentieken túl a rendelőintézeti ellátás sajátos ismérvekkel bír. Döntő jelentőségű, hogy megyénk népességének az országos átlagnál lényegesen rosszabb az egészségi állapota.

Utóbbit több mint 60%-ban befolyásolja az emberek életmódja, táplálkozási szokásai, foglalkoztatottsági és képzettség szintje, a térség infrastrukturális ellátottsága. Ahol idősebbek az emberek, rosszabbak a közlekedési viszonyok, mint nálunk, és betegebbek az emberek, ott az egészségügyi kapacitások átlagosnál magasabb biztosítására lenne szükség.

Aztán a rendelőintézeti ellátásról érdeklődöm, amely nagyban függ a rendelések számától és idejétől, miközben a szakrendelőben dolgozó orvosok biztosítása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Helyi tapasztalatok szerint az ellátásra szorulók többsége már jóval nyitás előtt megérkezik, tumultuózus jeleneteket, átmeneti leterheltséget és feszültségeket okozva. A normális eloszlás helyett ez a reggeli óriási „betegtöbblet” az oka annak, hogy 9–10 óra után egyes szakrendelések már nem tudnak beteget fogadni.

Mindezeket is megerősítve kapcsolódik beszélgetésünkbe Babjákné Varga Szabina vezető asszisztens, aki elmondja, a betegforgalom alakulása függhet akár az időjárástól is. Egy hirtelen bekövetkező szélsőséges hideg vagy meleg napon lényegesen kevesebb az ellátásra megjelenők száma, ami aztán valamely más napon – nem tudni, mikor – kompenzálódik. A várakozási idő összetett jelenség, az előzőeken túl is függ még az orvosi protokoll 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

13

ELLÁTÁS betartásától; a sürgősségi (balesti sérültek, súlyos betegek) ellátás elsőbbségétől és szubjektív tényezőktől is. A türelmetlen, a kórházi ellátó személyzetet ismeretek híján hibáztató betegek mindezeket figyelmen kívül hagyják. „Fordítva ülnek a lovon” – teszi hozzá a kórház főigazgatója, majd városunk polgármesterére hivatkozik, aki az egyik közgyűlésen az alaptalan támadásoktól védelmébe vette, és a lehetőség szerinti támogatásáról biztosította a kórház dolgozóit. Végezetül mindkét szakember hangsúlyozta: a legtöbb ismérvre figyelemmel kórházunk kibírja az összehasonlítást minden más hasonló intézménnyel.

ÉLETMENTŐK KÖZÖTT Nagy József mentőtiszt, az Országos Mentőszolgálat Észak-magyarországi Régió Nógrád Megyei Kirendeltségének vezetője is irodájában informál.

– Az Országos Mentőszolgálat feladata az életmentés, a sürgős ellátás. A Nógrád Megyei Kirendeltség nyolc mentőállomással bír, a városainkon kívül Bercelen és Héhalmon is van állomáshelyünk. Munkanapokon a megye 17 szervezett mentőegységgel dolgozik – így a mentőtiszt, majd rátér a salgótarjáni állomás bemutatására: – A Salgótarjáni Mentőállomás vezetője Pifka Zsolt vezető mentőtiszt, mellette főápoló és egy garázsmester tevékenykedik. A mentőszolgálatot két főállású és két részfoglalkozású orvos, négy kivonuló mentőtiszt, 16 mentőápoló, 15 gépkocsivezető látja el. Ez a struktúra csaknem megfelel a szakmai protokollnak, de orvoshiány (megyei szinten három szakorvos) nálunk is mutatkozik, ami a rohamkocsi kiállításában okozhat nehézséget.

A megyeszékhelyi állomás napi öt szervezett mentőegységgel működik. A rohamkocsin az ápoló és gépkocsivezető mellett szakorvos dolgozik, az esetkocsin az ápoló és gépkocsivezető mellett mentőtiszt teszi a dolgát.

– Mentőt bárki hívhat, de azt követően hogyan működik a rendszer?

– A mentő hívásához nem kell orvos, bárki megteheti, például, ha valaki hirtelen egészségkárosodást észlel. A mentésirányításhoz a 104-es telefonszámon tehet bejelentést, az irányítás dönt, milyen mentőegységet indít. A mentőegységek száma a lakosságszámhoz 14

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

és a feladatszámhoz van kialakítva, arra is figyelemmel, mennyire leterhelt egy-egy állomás.

Függhet attól is, hogy a sürgős eseteket hány százalékban érjük el 15 percen belül. A szakmai cél az, hogy a sürgős eseteket – amelyeknél az életveszély fennáll – lehetőleg 80%-ban 15 percen belül elérjük. Áprilisi statisztikánk szerint Salgótarján összes sürgősségi feladata 517 volt, ebből 330-at értek el 15 percen belül, ez 63,8%, elfogadható arány. A városban a 15 percen belüli elérhetőség 90%-os, megnyugtatónak mondható. Ugyanakkor a salgótarjáni mentőállomás ellátási területe az egész járásra kiterjed. Az orvosi ügyelet is a mentésirányítókhoz tartozik, utóbbiak az ügyeletet vagy akár a háziorvost is felhívhatják rendelési időben.

Aztán a mentésirányítók felelősségéről beszél Nagy József, majd a műszaki-technikai ellátottságról. Az utóbbi régiós átlag körüli, de most részesei egy mentőautó-csereprogramnak.

Már láthatóak azok a sárga színű, márkás, korszerűen felszerelt mentőjárművek, amelyeket rohamkocsiként vetnek be. Tervezik, hogy ősszel indul egy mentőorvosi kocsi, amely egy személygépkocsi, teljes sürgősségi mentőfelszereléssel, beteget nem szállít, de a helyszíni sürgősségi ellátást elvégzi. Végezetül kéri, hogy bízzanak a mentősökben, megérdemlik.

– Egy legutóbbi országos versenyen salgótarjáni kollégáink lettek az elsők, ami felkészültségüket is mutatja. Mentőseink felelősen végzik munkájukat, kérem, működjenek együtt velünk, saját érdekükben is! – említi.

NYILVÁNOSAN NEM BÍRÁLNAK A PÁCIENSEK A Zagyvapálfalván lakó 70 éves Mazuk Lászlóné, Editke visszatérő beteg a kórház érsebészeti osztályán. Kedvező benyomásai vannak a kórházi ellátásról, az orvosok és ápolók gyógyító munkájáról. Dicséri a rendet, a takarítók munkáját. Csak az étkezés minőségét kifogásolhatta esetenként. Megerősíti az általa elmondottakat volt szobatársa, a Vásártéren lakó 63 éves D. E. is, akinek jó véleménye van a háziorvosi ellátásról, orvosáról és asszisztensnőjéről is.

Egy idősebb salgótarjáni úr (kérte, a nevét ne írjam le) szemműtétjének időpontját módosították, az operációt végző orvos személye is változott, de a műtéttel és az ellátással elégedett volt. Nem ért egyet a szakrendelőkben a vizsgálatok előtt a sorszámhúzással, a „soronkívüliségek sora” miatt értelmét sem látja.

Svecz István nyugdíjas elmondta, családjuk háziorvosa a kezdetektől Bujtárné dr. Ottmár Piroska, pedig már 1992-ben Somoskőújfaluba költöztek. Elégedettek háziorvosukkal.

Időnként igénybe veszi a járóbeteg-ellátás szolgáltatásait is, amelyek színvonalát elfogadhatónak tartja. Kényes kérdésemre – szokott-e paraszolvenciát adni? – egyedüliként válaszol.

– Szoktam hálapénzt adni, de csak olyan szakembereknek, akik azt nagyon kiérdemlik. Az átlagon felüli teljesítményt elismerem, megköszönöm, a gyengét szóvá teszem – még az egészségügyben is.

Idézhetném a további megszólalókat (tucatnyi adná a nevét is), de köztük soknak tűnhetne az ellátásról, mindenről és mindenkiről elégedetten nyilatkozó páciens. Érdemes antropológus kollégámra figyelni, aki azt írta, hogy az egészségügytől mindenki fél. Vagy azért, mert már „rászorul”, vagy azért, mert rászorulhat egyszer. Ezért nem csoda a sok elismerő vélemény a nyilvánosság felé, miközben a betegjogi képviselőhöz – személyiségvédetten – érkezett panaszok jelentős része az orvosi ellátással van összefüggésben. De ki ne értené gyarló önmagunkat, hiszen mindnyájan potenciális betegek vagyunk, bármikor orvosi ellátásra lehet szükségünk!

Magam is félve kérdeztem meg a körzeti fogorvosnőt, miért is van az, hogy noha időpontot kaptam tőle, mégis csaknem egy óra múlva kerültem be hozzá.

– Az én feladatom a gyógyítás, nem az időgazdálkodás – mondta. – Orvosként az a feladatom, hogy korrekt módon ellássam a hozzám fordulókat. Én a gyógyításra esküdtem: sem az orvosi protokollból, sem a szakmai igényességemből nem engedhetek egy-egy türelmetlen páciensem kedvéért. Így van ezzel a legtöbb kollégám is.

Bólogattam, nemcsak azért, mert a doktornő a számban matatott, szóval éppen „ellátott”.

Egyébként valóban korrekt módon.

Végezetül álljon itt néhány fontos – az egészségügy minőségét érintő – megállapítás és következtetés!

A megbetegedések egy része és valószínűsége megelőzéssel és egészségfejlesztéssel is csökkenhető lenne; az egészségügyi ellátórendszer egésze tárgyi-technikai feltételeiben fejlődött, elemeiben differenciált színvonalon működik; a műszerezettségben a kórház-rekonstrukciók és a pályázatok javulást eredményeztek.

A személyi feltételrendszer jellemzője a szakemberhiány. Az orvosok átlagéletkora magas; az utánpótlás célzott kormányzati, önkormányzati intézkedéseket igényel.

A várólista az egészségügy országosan neuralgikus pontja, csökkentésére néhány kormányzati intézkedés – így az egynapos sebészeti beavatkozások esetében a volumenkorlát eltörlése – ad esélyt várhatóan kórházunkban is. A rendelőintézetben, háziorvosi rendelőkben hosszúnak tűnő várakozási idő mérséklése a szakorvosi és háziorvosi szolgálat jobb együttműködésével, az orvos–beteg kapcsolatok javításával érhető el.

Az adott járóbeteg-szakorvosi kapacitás miatt a lakosság rákényszerül a magánrendelések igénybevételére, vagy megyén kívül keres ellátást. Többségük azonban kivárja – csekély jövedelme miatt – a hosszabb idejű előjegyzést is.

Baráthi Ottó

 FOTÓ: KBS

SZELLEMÉPÜLETEK A VÁROS KÖZEPÉN

A SZÁLLÓ NEM SZÁLLÓ, A GYÁR NEM GYÁR Emlékeznek még a félemeleti mozaikteremre? Az étteremre vagy az éjszakai bárra? Bár itt van a szemünk előtt, már csak nosztalgiával gondolhatunk a Karancs Szállóra, amiből öt éve még négycsillagos konferenciahotelt akartak építeni. Ebből ugyanúgy nem lett semmi, mint a „magas feldolgozottsági fokú” üvegek gyártásából az Öblösüveg�gyárban – ezt négy évvel ezelőtt tervezték. Írásunk a Karancs Szálló és a Salgótarjáni Öblösüveggyár kálváriájáról szól. Leginkább a múltjukról, mert jelenük sajnos nincs.

ÁLOM A WELLNESS HOTELRŐL A salgótarjáni városiasodás egyik jelképes eleme volt az 1964-ben átadott, 84 szobás Karancs Szálló megépítése. Az akkori idők legszebb, legmodernebb szállodáját az Ybl-díjas Jánossy György építőművész tervezte.

A HungarHotels szállodalánc tagját 30 évvel később, 1994-ben privatizálták. A szocreál stílusú, elhanyagolt épület már nem tartozott a legmodernebb hotelek közé, de túl kevés volt érte az a 35 millió forint, amennyiért egy nyolctagú tulajdonosi csoport vásárolta meg.

Az illetékhivatal nem is fogadta el, és az illetéket a 211 millió forintra értékelt ingatlanra szabta ki. Ennek meg nem fizetése miatt 1998-ban árverésre bocsátották a szállodát.

Időközben a tulajdonosi csoportból hatan kiszálltak, részüket Karácsonyné Sándor Gabriella, a szálloda igazgatója és fia vásárolta meg. Az árverésen 268 millió forintos becsérték volt a licitálás alapja. A Karancs nem kelt el, mert sem az első, sem a második, sem a harmadik árverésen nem jelent meg senki. 1999-et írunk, ekkorra a 84 szoba közül csak 48 állt a vendégek rendelkezésére, a szálloda jó részét bérbe adták.

A hétemeletes, Fő téri Karancs Szálló négy éve állt már árverés alatt, amikor 2002 augusztusában, egyedüli licitálóként a budapesti székhelyű Rico Casa Kft. vásárolta meg.

A korábban Salgótarján és Nógrád megye jelképének számító hotel mégis tíz éve állt már üresen, amikor az új tulajdonos, az ingatlanfejlesztő Styl Építő Zrt. 2009 tavaszán majd-

GAZDASÁG

nem belekezdett a Karancs felújításába. (A korábbi tulajdonosok a földszinti helyiségeket már üzletekként értékesítették.)

Négycsillagos, 76 szobás wellness hotellé akarták átalakítani a Karancsot, a félemeleten éttermekkel, konferenciateremmel. Az épület tetejére került volna a wellness részleg úszómedencével, jakuzzival, szaunával, szoláriummal. Mindez kétmilliárd forintból, 2010 végére készült volna el. Az Észak-magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács az adható legmagasabb összeggel, 600 millió forint vissza nem térítendő támogatással segítette a beruházást. Ezt a pénzt végül nem használták fel.

Fontos lett volna a fejlesztés a városnak is, a Karancs Szálló felújítása jól illeszkedett volna a városközponti rehabilitációba, ezért az önkormányzat parkolóhelyek építésével akart segíteni.

Az elnyert 600 millió forint és a saját erő mellé 800 millió forintos banki hitelt szeretett volna felvenni a Karancs Hotel Kft. Már túl vagyunk 2010 végén, amikorra el kellett volna készülnie a munkának, most 2011 elején járunk. A Karancs Hotel Kft. ekkor kért kezességvállalást az önkormányzattól a hitelfelvételhez, mert a gazdasági válság után a bankok nem akartak projekteket finanszírozni. A kft. ingatlanokat ajánlott fel biztosítékként, de az önkormányzat nem vállalta a kezességet, az ügy nem is került a közgyűlés elé.

A beruházás így hitel hiányában leállt, és a kiválasztott üzemeltetőkkel sem tudták megkötni a szerződést. Megkérdeztük a Karancs Hotel Kft. képviselőjét, hogy mik a terveik az épülettel. A megvásárlás óta több százmillió forintot költöttek a szállodára – tervezésre, megvalósíthatósági tanulmányokra, bontási munkákra és folyamatosan állagmegóvásra. A helyzet pedig megfordult: amikor volt pályázati pénze a társaságnak, akkor nem kapott banki hitelt.

Most banki hitelhez már hozzá lehetne jutni, de ezekben az években szállodafelújításra nem lehet pályázni. A kilátás nem biztató.

SZÁZ ÉVIG NEM VOLT SEMMI BAJ Az Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. – hatodik gyáraként – 1893-ban helyezte üzembe salgótarjáni palackgyárát Lukács Béla Huta néven. A gyár 1992-ben alakult részvénytársasággá, akkortól ST Glass Öblösüveggyártó és Forgalmazó Rt. néven működött tovább. Az rt. tulajdonosa a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt. és a Borsod-Abaúj 2000 Kft. volt.

2003-ban a 110 éves, 965 embert alkalmazó öblösüveggyárban közel 2500 féle kézi- és gépigyártású terméket, asztali és világítási üvegárut, valamint mécsestartó és illatosító üveget állítottak elő. A termékek kétharmadát külföldön értékesítették. Az export több mint 80 százaléka az Egyesült Államokba, Franciaországba, Olaszországba, Németországba, Japánba és Csehországba került, de 20 országba szállítottak rendszeresen.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

15

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 FOTÓ: KBS

GAZDASÁG 16

A részvénytársaság alapítása óta tőkehián�nyal küzdött, 2003-ban már egy évtizede az volt a gyár fő problémája, hogy stabilizálja a likviditási helyzetet.

A gyárban 2001-ben és 2002-ben 800 millió forint értékű beruházás valósult meg a HYFERP pályázati program keretében, aminek során két új kemencét és magas műszaki színvonalú gépeket üzemeltek be, de a társaság a beruházás ellenére, a forint árfolyamának erős emelkedése és az olcsóbb import miatt a 2002-es üzleti évet már veszteséggel zárta.

A működés stabilizálása érdekében a tulajdonosok 2002-ben 400 millió forintos alaptőke-emelést hajtottak végre, és 300 millió forintos tulajdonosi kölcsönkeretet biztosítottak. 2003 decemberében száz embert bocsátottak el, mert a kereslet visszaesése miatt leállították az E jelű kemencét, amelyen a kézi gyártású termékek készültek.

A recesszió és a távol-keleti tömegáruk piacnyerése miatt az év első kilenc hónapjában – döntően a kézi üveggyártás területén – 600 millió forintos veszteség keletkezett a társaságnál.

A gyár akkor nézett szembe azzal, hogy nem várt mértékű kereslet-visszaesés következett be a korábban biztos megrendelést jelentő japán és amerikai piacokon, és a kézi termékekkel közel azonos esztétikai igényű termékek kezdték elárasztani a világpiacot.

(Emiatt ebben az időben zárták be a cseh Celnicka és Usinec, valamint a szlovák Zlatno és Malinec öblösüveggyártó cégeket.)

A gyár vesztesége 2003-ban végül az egymilliárd forintot is meghaladta, és még 2004-ben is 300 millió forintos veszteséggel számoltak, 3,5 milliárd forintos árbevétel mellett. A poharak, kelyhek, korsók, palackok 70 százaléka – évi mintegy 2,5 milliárd forint értékben – továbbra is exportra készült.

850 embert foglalkoztatott a gyár, amikor 2004 elején (Aranyos Ferencné helyett) új vezérigazgatót neveztek ki a tulajdonosok.

Petrilla György – korábban a Rába igazgatótanácsának elnöke – azt a feladatot kapta, hogy állítsa meg a veszteségtermelődést. A leépítések folytatódtak, a dolgozói létszám 740-re csökkent.

Májusban 76,1 millió forintos munkahelymegőrző támogatást kapott a gyár a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumtól. A pénz azt biztosította, hogy az átmeneti piacvesztési helyzetben megmaradhatott a kézi üveggyártásban dolgozó 316 ember munkahelye.

A tulajdonosok 2004 májusában 600 millió forintos tőkeemelést hajtottak végre a likviditási helyzet rendezésére – ezt a pénzügyminiszter, Draskovics Tibor jelentette be Salgótarjánban. Ekkor úgy tűnt, hogy a gyár jövője biztosított, de ősszel már nem kaptak időben fizetést a dolgozók. Ezután is hónapokig részletekben kaptak munkabért. Dolgozói panaszra indított vizsgálatot a Nógrád Megyei Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség, a cég elismerte, hogy nem tudott fizetni.

ÖSSZETÖRT AZ ÜVEG… 2004 végéig az MBV Rt. és a Borsod-Abaúj 2000 Kft. volt a ST Glass Öblösüveggyártó és Forgalmazó Rt. tulajdonosa, a gyár akkor a Saye Kft. tulajdonába került. A kft. ügyvezető igazgatója Vincze András, az MBV Rt. ügyvezető igazgatója, egyben az öblösüveggyár igazgató tanácsának tagja volt.

2005 márciusában újabb váltásra került sor. Az ST Glass új tulajdonosa a budapesti Stonefarm Befektetési és Tanácsadó Rt. lett. Tulajdonosi jogait azonban nem gyakorolta sokáig, mert áprilisban megkezdődött az öblösüveggyár felszámolása. A következő hónapokban felszámolás alatt működött a gyár, és zajlott az eladás előkészítése. A hitelezők követelése meghaladta a 3,7 milliárd forintot, a gyár működéséhez rendelkezésre álló vagyoni fedezet viszont nem érte el ezt az összeget.

A gyárat négy sikertelen pályázat után 2006 októberében vásárolta meg a hárommillió forint törzstőkéjű losonci R-Glass Hungary Kft. Az új tulajdonos 540 embert vett át munkajogi jogutódlással. (A felszámolás megkezdésekor 650-en dolgoztak a gyárban.) Az öblöst 1,3 milliárd forintért hirdették meg, azt azonban nem tudni, hogy a szlovák befektető mennyit fizetett érte.

2009 tavaszán a gyár adótartozás miatt már végrehajtás alatt állt, a munkaügyi felügyelőség pedig folyamatosan ellenőrzéseket tartott, többször pénzbírsággal is sújtotta a céget a bérek késedelmes kifizetése miatt. A dolgozói létszám ekkor már 277 fő volt.

2009 szeptemberében megkezdődött a második felszámolás. Az R-Glass Hungary Kft. százmillió forinttal tartozott a dolgozóknak, a pénzt a bérgarancia-alapból fizették ki. November elején a felszámoló bejelentette 270 dolgozó csoportos létszámleépítését. Az öblösüveggyárban megszűnt a termelés.

2010 nyarán Czomba Sándor, a nemzetgazdasági tárca államtitkára tárgyalt Salgótarjánban a gyár megmentési lehetőségeiről. A gyár megmentéséért szakadó esőben tüntetett 2011 márciusában mintegy száz volt dolgozó a Munkástanácsok Országos Szövetségének szervezésében Salgótarján főterén.

Eközben az első, a második, a harmadik, majd a negyedik kiírásra sem érkezett egyetlen pályázat sem. A gyár az ötödik pályázaton kelt el, 2011 októberében a budapesti Geneva Invest Kft. vette meg 490 millió forintért.

Azt lehetett tudni, hogy a vevő szeretné megtartani az üveggyártást, különös tekintettel a magas feldolgozottsági fokú üvegekre. Elsősorban a kézi gyártást akarták megcélozni, első körben 75 ember foglalkoztatását tervezték.

Négy éve. Azóta az új tulajdonos a csarnokok mellett lebontotta a keverőtornyot is, vagyis a gyár ma már nem alkalmas öblösüveggyártásra. A Geneva egyébként eladná vagy bérbe is adná az ingatlant, de üzletsor és a mintabolt területén szerszámbolt nyitásában is gondolkodnak.

Az öblösüveggyár termékei és egyes eszközei a salgótarjáni múzeumba kerültek. Az öblösüveggyártást a Tarján Glass Kft. folytatja a városban harminc körüli létszámmal. A volt szlovák tulajdonos pedig csak Salgótarjánból tűnt el – Szlovákiában indítja el az öblösüveggyártást.

D. I.

TÁRSADALOM

IDEGÉRI SÉTA – A VÉGSŐ PILLANATBAN

Nem sokan kívánkoznak errefelé, bár alig negyedórányi sétával lehet Salgótarján szívéből eljutni Idegérnek Baglyaskő vára délkeleti lábánál található részéhez.

Már a Karancs-völgy vidéke felé vivő főútról letérve, a garázssor és a csonkolt épületfalak között haladva – bármennyire is a természet zöld koronája borul innen is, onnan is az épített környezet fölé – azt gondolhatja az ember, disztópikus világba tévedt. A távoli jövő egy pusztuló és lepusztított területére.

Továbbhaladva jobbra épp csak megjelennek a kertvárosi otthonok, szembe, az út két oldalán már föl is tűnnek az eredetileg kettő-négy család befogadására alkalmas hosszúházak részlegesen még lakott, túlnyomórészt földdel egyenlővé tett, szeméttel és pottyantós vécével övezett romjai.

A szegénységkultúra eme helyszínére az utolsó pillanatban érkezem. Az utca két oldalán futó épületek közül még az első kettő közepén fent van a tető, és a legtávolabbi is részlegesen áll. A többi helyén földhalmok, bontási hulladékok, alapmaradványok, bútor- és ruhafoszlányokkal cifrázott derékmagasságú fű. A megunt kacatok itt-ott dombokká szerveződnek.

Fotózni készülök, amikor egy fiatal lány kikönyököl az egyik függönyös és nem keretmentesített ablakon. Meglát, hátrakiált, egy fiatalember nyomul a helyére. Tetovált felsőtestével teljesen kihajol. Megszólítom. Én az árok széléről, ő bentről beszél. Nem mindig ért, de barátságosan mosolyog.

Mondom, bemegyek. Jöjjön, hagyja jóvá. Balról kerülöm a csupasz falaival éktelenkedő részt, majd az ide tapadt – szekrényajtókból és egyéb faalapú lapokból összehozott – tákolmányt. Megtalálom a függönnyel fedett bejáratot. Köszönök és félrelebbentem.

Bent nagy a nyüzsgés. Egy tizenéves lány készül – kezében kanállal – rizses húst falatozni a fal mellé tolt, asztalkendővel fedett dohányzóasztalnál, melynek túlsó felén az a legény ül, akivel az ablakon keresztül váltottam egypár szót. Mögöttük sárgára festett bútorlappal fedett ajtónyílás. A rossz illesztésnél bevilágít a nap.

Előttük két pucér – három és másfél éves forma – kölyök totyorog. A lány, aki elsőként pillantott meg az utcán, összecsapja a kezét, s ámuldozik, hogy bejöttem. Két otthonkába bújt korombeli nő sürög-forog még ebben a térben, de hamarjában kikerülnek a látóteremből a szemközti szoba irányába.

A jobbra esőből kikukkant egy húszas évei elején járó pár, majd visszahúzódik. Mindkét szoba felől nagyképernyős tévé szól. Bútor itt is, ott is alig. Kérdezek, figyelek. Valaki megnyalja a szandálból kikandikáló meztelen lábujjaim. A betonpadlón heverő macskák mellett ekkor fedezek fel két kutyát. Mindenki mosolyog. Tán még a fényes szőrű állatok is.

– Mióta lakik itt? – fordulok a fiatalember felé.

 AZ ABLAKON KINÉZVE

 A SZERZŐ FELVÉTELEI

„NEKÜNK MÁR AZ UZSORÁS SEM AD KÖLCSÖN…”

 INNEN ELMEGYÜNK! – Huszonegy éve. Szerettem itt élni, de hétfőn már értünk jönnek és átköltöztetnek Forgáchra.

– Gondolom, sokkal jobb körülmények közé kerülnek.

– Sokkal rosszabba. Ott magunk leszünk, senkit sem ismerünk. Itt volt jó élni, itt közösség volt. De ennek már vége. Szanaszét szórtak bennünket.

– Hányan élnek ebben a lakásban?

– Jelenleg én, az élettársam, aki nemsokára nagykorú lesz, két fiunk és a húgom. Mindenki más csak vendég.

Megtudom, hogy körülbelül ötvenezer forintból gazdálkodnak havonta, ami a különböző jogcímen kapott családi juttatásokból jön össze, a fiatalembernek nincs jövedelme.

Az új helyükre három hónapra szóló szerződést kötöttek velük, mert százötvenezres elmaradásuk van az önkormányzat felé. A tartozásra megállapított törlesztő részlet és az új lakbér fizetése alapján hosszabbítják majd a szerződésüket. Ha nem fizetnek, a próbaidő lejárta után utcára kerülnek.

– Miből jött össze az elmaradásuk?

– Nem tudtuk fizetni a lakbért, mert elhunyt az apám és a tizenhét éves leukémiás öcsém, aki hat évig volt beteg. Valahogy el kellett őket temetni, előtte meg ápolni.

Nekünk már az uzsorás se ad kölcsön. Még két-háromezer forintot se. Munkát meg nem kapok, pedig dolgoznék…

Bármennyire is mosolyog, nem túl bizalomkeltő a jövője. De ebbe bele se akar gondolni. Majd lesz valahogy…

A balra eső szoba falán hatalmas szentképrepró.

– Vallásos?

– Nem igazán. Mért kéne hinnem? Segít az rajtam? Segített az a nővéremen és a sógoromon? Vagy ezen a nőn, aki a kukákból él?

A sógor erre előjön a szobából és kinyitja a bejárat melletti tákolmány innenső ajtaját.

– Itt laktunk, miután letúrták a házunk, és míg ki nem gyulladt a cuccunk. Lángra kapott az áramtól.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

17

TÁRSADALOM  AZ ASZTALNÁL Mutatja a négy négyzetméternyi alapterületű kamrát, az elszenesedett ágybetétet, tollpárnát, koffert, hasznavehetetlen ruhát… Állatnak se való szálláshely tárul elém.

– Albérletbe mentünk egy hete, mert már van közmunkám. Kertészkedek. Átmegyek a tákolmány túloldalára az ott lakó, imént említett nővel. Az ő vacka alig nagyobb, mint amit egy ágybetét lefed. Erre huzat nélküli paplan van terítve, mellé dugva egy elektromos hősugárzó, a lábrésznél nejlonszatyrozott ruhák halma… Az udvaron még egy kidobott szekrénye áll – az se sokáig –, a többit széthordták. A szomszéd – már csak földkupacok formájában létező – épületben lakott egykor. A lakcímkártyáján még ez szerepel.

Szintén százötvenezeres elmaradása van az önkormányzat felé, de neki nem kínáltak fel új szálláshelyet. A huszonkétezres, foglalkoztatást helyettesítő támogatásból él. Azt se magára költi, hanem a kutyáira és a macskáira, azaz a tápjukra. Elmondása szerint osztott-szorzott, s arra a következtetésre jutott, hogy sehogy se tud egy uniós előírásnak megfelelő helyre menni.

A ledózerolt otthonában nem kellett fűtenie, nem volt vízdíja, nem fogyasztott áramot, valahogy megvolt. Egyedül a hajléktalanszálló kínálkozna számára, de oda meg semmi pénzért sem tuszkolják be. A férje negyvenkét évesen hunyt el. Egy fia és egy lánya van. Hívták, ám minek menne a nyakukra? Nem akar ő senkinek se a terhére lenni.

 HÁROM NEMZEDÉK 18

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

– ’64-ben születtem. Kétéves voltam, amikor elvettek a szüleinktől, a bátyámmal és az öcsémmel együtt nevelőintézetbe kerültünk. Apám alkoholista volt, és ötszáz forintért eladta a kazári házunk. Nagycsaládos ismerősünknél húztuk meg magunkat.

Kijött a családgondozó, és én tőle kunyeráltam enni, mert éhes voltam. Erre mindhármunkat magával vitt. Később még négy testvérem született. Volt közöttük olyan, aki haza se került a kórházból. Már felnőtt voltam, megpróbáltam felkeresni őket. Egy kivételével mindet sikerült.

Tizennégy évesen Pestre, szövőnőnek mentem tanulni, de egy év után otthagytam és visszamentem az intézetbe, ahonnan tizennyolc évesen raktak ki egy bőröndnyi cuccal. Azzal indítottak útnak, hogy majd visszajövök még. Nem akartam, hogy igazuk legyen, így soha nem mentem vissza, pedig ott volt a legjobb. Gyakran gondolok arra az életemre. Minden nyáron nyaralni vittek valahová. A Balatonnál is csak akkor jártam, azóta se.

Egyszer megszöktem, és Kazáron megkerestem az anyám. Ő elvitt a rokonaihoz, ott meghúzhattam volna magam, viszont olyan állapotok uralkodtak, hogy másnap elmenekültem, kiálltam a rendőrségi autó elé, és mondtam, hogy intézeti gyerek vagyok, vigyenek vissza.

A saját lábamra állva először a NÁÉV-nál vállaltam munkát, mert volt munkásszállójuk, nekem meg már nem volt otthonom. Évekig ott dolgoztam. Kár, hogy a rendszerváltást követően tönkrement a cég.

Rossz férjet választottam. Nehéz sorom volt mellette. Ma sem tudom sajnálni, hogy meghalt. A legutóbbi élettársam szintén erőszakos, durva ember volt, kapcarongyként bánt velem. Mellette folyton magas volt a vérnyomásom, járni is alig tudtam, annyira lefogytam. Nem kívánom vissza őt se, pedig ennek a srácnak az anyjával lépett le innen.

Mondom, hogy a hétfői kiköltöztetést követően valószínűleg lerombolják a házat, amelynek az oldalához illesztette a tákolmányát. Lépnie kéne, mert itt nem maradhat. Erre csak legyint: majd lesz valahogy, egy kicsivel odébb újra összeüti a bodegáját. A fűtést meg majd megoldja valahogy, ha beköszönt a hideg. Különben is melegek a faházak. Az állatai is csak így maradhatnak vele. Ki gondoskodna róluk? * * * Hétfőn visszatérek. Látni akarom a kiköltöztetést. Odafelé tartva a tizenkét éves húg jön szembe a barátnőjével. Már messziről kiabál örömteli hangon: „Ma vagyunk itt utoljára!”

Az előző napi közel negyven fokhoz képest a hajnali tíz meglehetősen hűvösnek tűnik, különösen a rá-rákezdő szemerkélő esőben. A fényképezőgépem akkumulátorai túlhűltek, és a tartalék frissen töltött is, nem tudok fotózni.

A legtávolabbi ház elvesztette tetőzetét.

Szombaton elhagyta az utolsó lakója is, s hogy nehogy valaki a helyükre menjen, rögtön bontani kezdték.

TÁRSADALOM

Az ablakból ezúttal egy felpaprikázott romnyi utasítgat. Mondom, bemegyek. Nehogy már, válaszolja. De azért bemegyek. Replikázik, hogy a hétvégén ki mindenki járt a gyerekeinél, s az ő szegénységükből senki se csináljon pénzt. Hamarosan befutnak a hétvégi látogatók is és a felvevőikkel átmenekülnek az utca túlsó végébe, onnan – mintegy kétszáz méterről – kameráznak.

Megérkezik az ingatlanszolgáltató két embere a cég személyautójával. Nem sok kedvük van kiszállni, de már körbe vannak véve.

A nagyhangú asszony is tudja, a hivatal embereivel alázatosan kell bánni, hiszen az elhagyandó lakást ő bérelte az önkormányzattól. Olvasatlan aláírja az orra alá dugott papírt.

Mondom, hogy van itt egy olyan nő, akit nem olyan régen raktak ki a bérelt helyéről, de nem kínáltak fel számára új lehetőséget. Miért nem? Biztos nem volt szerződése, válaszol a nagydarab „illetékes”. Mintegy ötven család élt itt, de ezek közül csak tizeneggyel álltak jogviszonyban. Egyedül őket voltak kötelesek elhelyezni.

Javaslom, hogy nézze meg, milyen körülmények között kénytelen most élni egy ember.

Ha több mint egy évtizede itt lakott, akkor miképpen történhetett meg ez vele? Nemigen akarnak az épület mögé kerülni. Ide még a rendőrség se jött ki, amikor beszóltak valami miatt, tájékoztat.

Megérkezik a darus teherautó, betolat az épület mellé. Kezdik a platójára hordani az épületben lévő holmikat. Az utca túlsó végéből kétkerekű taligán egy ázott bútorlapú heverőt hoz egy húszas évei elején járó pár. Azt is felsuvasztják a kocsira. Miközben zajlik a pakolás, szekrényt és egyéb holmikat fuvaroznak. Az utolsó szállítmányuk már nem fér fel, így az asszony elindul a kétkerekűvel Forgáchra. Előtte a férje kiokítja, mit adjon enni a gyerekeknek, ha előbb érne oda.

Közben kérdezem a hivatal embereit, hogy elvinnének-e Forgáchra, ha innen oda mennek. Közlik, hogy senkit sem szállíthatnak.

Elkezdődik a bútorok lekötözése. Ezalatt köszönés nélkül távoznak a hivatali autóval a benne érkezők. A rakodók kérdik a teher-

 A KUCKÓ ÉS LAKÓJA autó sofőrét, beülhetnének-e mellé és a platóra? Egy ember számára van hely, többet nem vihet, különben megbüntetik. Akkor hogyan pakolnak majd le? Mert gyorsan nem, az biztos. Egy óra, míg gyalog elsétálnak Forgáchig. A sofőr a vállát rángatja, hajthatatlan. Egy ember beszáll, a többi elindul.

Két nővel hátramaradok. A szabad ég alatt álló fotelba, puffra tiszta ruhákat terít a tákolmányban lakó. Hellyel kínál. A beszélgetés során kiderül, a másik nő ötvenhat éve lakik Idegérben, ám ő sem kapott szállást. Miután kilakoltatták, a közelben élő öccséhez ment.

Egyelőre nála húzza meg magát, de azon gondolkodik, hogy az egykori bérleménye helyére sátrat ver, s ott fog élni. Neki is lakbérelmaradása volt, az ő férje is elhunyt, a gyerekei már felnőttek… Jelenleg közmunkában erdőt tisztít.

– Többen is mondták, hogy itt nagyon jó volt élni. Ha annyira jó volt, miért hagyták ennyire lepusztulni az épületeket?

– Három családdal volt csak gond. Hiába szóltunk miattuk a rendőrségnek, ki se jöttek.

Ezek az emberek, amikor megüresedett egy lakás, azonnal lebontották fölüle a tetőt és elkezdték széthordani a falakat. Veszélyessé váltak a házak. Az ingatlankezelő végül nem tehetett mást, mint lakhatatlanná nyilvánította. „Rossz nyelvek szerint” a bontók megrendelésre dolgoztak. A vár közelében lévő kulturális centrumba járók szemét bántotta a kolóniasor és a benne élő cigányok látványa. Uniós forrásból fejleszteni akarnak, s kellett hozzá a hely. A megtisztított hely.

Mennek a találgatások és mennek a pletykák, és hamarosan az „utolsó fecskék” is, mert eltűnnek az ereszek, amelyek alá fészket rakhatnak. Úgy tűnik, ha kihalhatnának, akkor a társadalom minden gondja megoldódna. Valóban?

Handó Péter

 LAKÓHÁZ A VÁR TÖVÉBEN 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

19

 A FOCUS FOX STUDIO FELVÉTELE

MOZI

„HALJ MÁR MEG!”

 FILMFORGATÁS A KARANCS SZÁLLÓ TETEJÉN. KÖZÉPEN KONCZ GÁBOR, A MEDENCÉBEN ÓNODI ESZTER ÉS KOVÁTS ADÉL

– szólítja fel Kamondi Zoltán új filmjének főszereplője (Kováts Adél) a már korábban elhunyt férjét, Gábort (Cserhalmi György), és ez az abszurdnak tűnő, mégis életszerű pillanat jól jellemzi a forgatókönyv hangulatát. Augusztus végén és szeptember elején nyolc napig forgatták Salgótarjánban és környékén (Zagyvapálfalva, Vízválasztó, Kisterenye, maconkai tó) a különleges jeleneteket. Az időjárási szélsőségektől sem mentes első szakasz letelt, a munka most már Budapesten, illetve a gyártó cég film­ stúdiójában folytatódik. A negyven naposra tervezett forgatást egyetlen megszakítással, napi 12–14 órát dolgozva, embert próbáló módon kell levezényelni, a költségek optimalizálása végett.

Filmforgatás persze nem először történt Salgótarjánban. Ha csak a játékfilmeket nézzük, már 1917-ben (!) elkészült Jókai

PÖRÖG A FILM PALÓCFÖLDÖN

Kováts Adél, Ónodi Eszter, Törőcsik Mari, Pájer Alma Virág, Csákányi Eszter, Hegedűs D. Géza, Cserhalmi György, Kulka János, Mucsi Zoltán, Kőszegi Ákos és Koncz Gábor szereplésével készül Kamondi Zoltán új filmje, a Salto Mortale. A szatirikus, sok humorral átszőtt krimi forgatása az elmúlt napokban Salgótarjánban és környékén zajlott, majd budapesti helyszíneken folytatódik.

A film forgatókönyve Márton László Ez csak egy hétköznapi látogatás című novellájából készült. A fordulatos történet mozgatórugója egy hatvanas éveiben járó MÁV-mozdonyvezető hirtelen halála, amely következtében az illető kettős életére, egy szerelmi háromszögre, zavaros múltjára és gyanús alvilági kapcsolataira is fény derül.

Egy titkos szállítmány a gazdagság reményével kecsegteti az elhunyt hozzátartozóit, akik szeretnék megtudni, kit is szerettek valójában. Kamondi Zoltán új filmjének művészeti vezetője Koltai Lajos, producere Ferenczy Gábor és Tőzsér Attila (Focus Fox). Az operatőrök Medvigy Gábor és Nagy András. A Salto Mortale 2016 végén kerülhet a mozikba, a Magyar Nemzeti Filmalap több mint 476 millió forint támogatást ítélt a készülő filmnek.

 AKCIÓJELENET FELVÉTELE, KÖZÉPEN KULKA JÁNOS 20

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 FOTÓ: KBS

SALTO MORTALE: CSILLAGOK A KARANCS „CSÚCSÁN”

 KAMONDI ZOLTÁN, RENDEZÉS KÖZBEN

Fekete gyémántok című örökbecsűjének első adaptációja, amelyet állítólag a Medves környékén rögzítettek celluloidra (rendező: Wilhelm Carl, főszereplő Somlay Artúr).

Aztán 1960-ban egy filmdráma következett Nádasy László rendezésében, Megöltek egy lányt címmel. Az I. világháború idején játszódó cselekmény Rómeó és Júlia tragikus szerelmét helyezi tarjáni munkáskörnyezetbe, a két szemben álló csoport harca az acélgyári munkások és a bányászok a valóságban is létező konfliktusából eredt.

(Főszereplők: Pap Éva és Végvári Tamás, helyszínek: a városban lévő gyárak környéke, beleértve a kolóniákat, illetve Rónabányatelep és Vízválasztó.)

Az 1963-ban bemutatott és nagyrészt Tarjánban forgatott Tücsök című filmvígjáték (rendező: Markos Miklós) legemlékezetesebb jelenete, amikor a 19 éves Esztergályos Cecília egy domboldalon lecsúszva megpillantja az akkor épülő nyolcemeletes Karancs Szálló sziluettjét. (További szereplők: Sinkovits Imre, Psota Irén, Pécsi Ildikó, Szirtes Ádám). De feltűnik benne az éppen beépülő Rokkanttelep, az egykori vásártéri

MOZI

„Adélka – kiabálta a rendező – ezt még egyszer vesszük! Nem azért, mert rossz voltál, hanem mert nagyon tetszett.”

A produkció 80–90 fős stáb részére keresett szállást Salgótarjánban és környékén. Végül több szállodában laktak, leginkább a szlovákiai Abroncsospusztán.

„ITT MEGÁLLT AZ IDŐ”

szökőkút és a két vízválasztói salakhegy is, még működő kötélpályával és csillékkel.

1975-ben Várkonyi Zoltán és közel százfős stábja szállta meg az fénykorát élő Karancs Hotelt, hogy a Fekete gyémántok c. filmben Huszti Péter, Sunyovszky Szilvia, Koncz Gábor és Haumann Péter főszereplésével nagyszabású filmen keltsék ismét életre Jókai Mór hőseit, eredeti helyszínen, Rónabányatelepen és környékén.

A forgatási szünetekben a film szereplői a város főterén és annak környékén sétálgatnak, egyikük hozzám lépve megkérdezi, merre találja a mozit (November 7.), és igaz-e, hogy az Amerikai éjszakát vetítik.

Fehér György 1989-ben Dürrenmatt Az ígéret című kisregényéből készít fekete-fehér krimit, a helyszín ismét Rónabányatelep, illetve a Medves környéke. A főszereplők Haumann Péter és Derzsi János. A film egyharmadát fényképezték itt. (1990-ben a 22. Magyar Filmszemlén különdíjat kapott, és több nemzetközi fesztiválon is sikeresen szerepelt.)

Kamondi Zoltán filmjének műfaja krimi-vígjáték. Mindenesetre azon a négy forgatási napon, amikor jelen lehettem a fényképezőgépemmel, sok vidámságot nem érzékeltem, inkább egy összeszokott, profi stáb feszes munkatempóját, valamint nagyszabású technikai apparátust, kaszkadőröket, szigorú biztonsági őröket és fegyelmezett színészeket láttam.

Egyik nap, amikor árnyékban 40 fok volt, a Karancs Szálló tetején forgatott a stáb, akkora forróságban, hogy egy napszemüveg egyszerűen elolvadt. De embert próbáló volt a hét fokban, esőben induló nap is a zagyvarónai tóban, ahol a csónakázó és az „elsüllyedő” felvételeket próbálták, majd rögzítették, reménykedve, hogy a következő beállítás tökéletes lesz.

 FOTÓ: KBS

 ÓNODI ESZTER A SALGÓTARJÁNI NAGYÁLLOMÁSON

 Miért döntött Márton László novellája mellett, hogy ebből készít filmet? – kérdeztük Kamondi Zoltán rendezőt.

– Azért lett ez a film alapja, mert zseniális írásnak tartom, és amikor elolvastam, rögtön megfogott.  Elolvasva a novellát és összevetve a sajtóközleményben felvázolt filmbeli cselekmén�nyel, nekem Antonioni Nagyítása jutott az eszembe, mert ő az ismert Cortázar-novellának csak egyetlen momentumát használta fel. Mintha itt is ez történne.

– A novellának mint műfajnak gyakran jellemzője, hogy egy hosszabb történetnek egyetlen szeletét mutatja meg. Minél jobb az írás, annál inkább továbbgondolható. Tulajdonképpen itt is ez történt, kiindulópontnak vettük és a forgatókönyvben továbbfejlesztettük az íróval, illetve Veres Attila kollégámmal.  Miért pont Salgótarján lett a film egyik helyszíne?

– A film jelmez- és díszlettervezője, Pallós Nelli rendszeresen dolgozik a Zenthe Ferenc Színházban. Ő hívta fel a figyelmem a városra, amikor helyszíneket kerestünk. Ez egy tetszhalott város, tele gyönyörű, de funkciójukat vesztett épületekkel, ennek ellenére vidám emberekkel és különlegesen szép tájakkal. Itt megállt az idő. Amikor egyszer a városban jártam, és megláttam az elhagyott Karancs Szállót, tudtam, hogy kezdenem kell vele valamit. Aztán megismertem a környéket is, a gyönyörű horgásztavat és a zagyvarónai vidéket.

A Zenthe Ferenc Színház dolgozói Susán Ferenc vezetésével sokat segítettek a produkció lebonyolításában, az itteni menedzselésében, nem csak lelkesedést adtak, hanem kellékeket is biztosítottak, a díszletépítésben is közreműködtek.  Az ön munkáit hangsúlyos képi világ jellemezte ez ideig, elég csak a legutóbbi játékfilmjére, a Dolinára gondolni. Ez a kézjegy most is dominál majd, vagy a groteszk stílus miatt máshol lesz a hangsúly?

– Ebben a filmben a képi világ, a színészi játék és a dramaturgiai csavarok egyformán hangsúlyosak lesznek.  Mit gondol az európai film jövőjéről?

– Az európai filmnek nincs jövője, mert megszűnt, ugyanis Hollywood felszippantotta már évtizedekkel ezelőtt. Ami a ’70-es évek végéig élt és működött a filmművészetben, beleértve az európait is, már régen eltűnt. Ami maradt, az már hollywoodi mintákat követ.  Tehát, ha jól értem, 1980 előtt egy korrekt támogatási rendszer működött Európában, amely kedvezett a művészfilmek készítésének, mára pedig a hollywoodi szisztéma érvényesül mindenütt. Eszerint a film olyan ipari termék, ami a befektetés gyors megtérülését, illetve nagy profitot eredményez a magas nézőszámból és az ebből eredő bevételből következően.

– Így van.  Tizenhat éves korában mi volt a kedvenc filmje?

– Egy japán film, Sindo Kaneto Kopár szigete.  Ha megbízást kapna egy videoklip elkészítésére, és szabadon választhatna a zenék közül, melyiket rendezné meg?

– Talán Janis Joplin valamelyik számát. Mondjuk a Mercedes Benz címűt.

K. B. S.

 PÁJER ALMA VIRÁG A VÍZVÁLASZTÓI TAVON 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

21

RIPORT(ER)

KINCS, AMI VAN

ZENGŐ ÁRPÁD: TALÁN HAGYOK MAGAM UTÁN VALAMI NYOMOT Sárospatakon született 1948. május 20-án. Próbálkozott a költészettel és a színészettel, volt műszerész és népművelő. Biztos vagyok benne, hogy ezek alapján fogalmuk sem lenne, ki ő, pedig ismerjük mindannyian. Harminc éven át hallgattuk a hangját a rádióban. Zengő Árpád a Magyar Rádió Nógrád és Heves megyei tudósítója, aki ismert személyek tucatjaival találkozott munkája során, de azt mondja, a kreatív emberekre gondol vissza legszívesebben, olyanokra, akik például gyufaszálakból építenek tűzoltóautót.

Miután nyugdíjba ment, mondhatnánk, hogy „nem aktív”, de szó sincs róla. Közösséget szervez, és krónikás ma is. Nem két megyéé, csak egy falué, de az világos, hogy nem bírja abbahagyni.

Kicsit furcsa, hogy bekapcsolt magnóval ülök vele szemben, mert sok-sok évig együtt álltunk a kérdezői oldalon. Álltunk a decemberi megemlékezésen olyan hidegben, hogy befagytak a magnók, bolyongtunk szakadó esőben a botrányos faluban, ahová „eseményre” hívtak, de végül minden nyilatkozó megijedt és eltűnt.

Eszembe jut, hogy ő is eltűnt egyszer – az asztal alatt, amikor összetört alatta a szék egy gyarmati rendezvényen, és milyen jól mulatott mindenki, ő is. A megye legjobb kérdezője ül velem szemben, s most ő beszél.

– Négyen voltunk testvérek, sajnos az idősebbik húgom agydaganatban meghalt. Apám görög katolikus pap volt, még ülni sem tudtam tán, amikor Battonyára helyezték, onnan Nyíregyházára, majd Vajdácskára, Nyíradonyra, aztán Nagykállóra, onnan ment nyugdíjba esperesként. Pannonhalmán kezdtem a gimnáziumot, amit egy év után ott kellett hagynom. Akkor 1500–2000 forint volt az átlagfizetés, apám 625 forintot keresett négy gyerek mellett. Miután Nagykállóra helyezték, ott két gimnázium is volt, és nem kellett tandíjat fizetni.

Apám csodaszépen beszélt magyarul, olyan volt a szónoklata, mint Böjte atyáé. Az íróasztalához nem volt szabad menni, de elolvastam a következő prédikáció vázlatát. Észrevette, hogy elpiszkáltam. Mondtam, hogy nagyon szép ez a vers, apa. Elpirult apám. Rá két-három napra – tudta, hogy már nem megyek az íróasztalhoz, mert azért elég kemény volt – a dohányzóasztalon találtam öt-hat verset.

A nagykállói gimnáziumból Bódor Sándor magyar–történelem szakos tanárt említi, akit ’56os szerepe miatt csaptak ki vidékre.

– Sanyi bácsinál nagyon jó jegyeket lehetett szerezni a Nagyvilág, Alföld, Napjaink, Új írás szemlézésével. Ő kilépett a tantervből, mi pedig tisztában voltunk az akkori irodalommal.

KÖLTÉSZET: KUKA – Tömkelegével írtam a verseket, vagy háromszáz volt három füzetben. Mire befejeztem, odaköltözött a faluba Ratkó József költő. Jó barátságba keveredtünk, és elvittem hozzá a verseket. Hihetetlenül tisztességes volt. Elolvasta mind a háromszáz verset, majd amikor találkoztunk, mind a három kötetet beleejtette a szemetes kosárba. Azt mondta: figyelj, ez nem megy neked, de kitűnik, hogy van íráskészséged. Próbálj meg valamit.

Próbált ő, az Ifjúsági Magazin közölte két novelláját, de rájött, hogy ez sem a műfaja. Maga is elneveti, hogy három novella után „kiégett”.

 AZ EGYIK RENDEZVÉNYEN 22

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

Munkácsi nagymamájától gitárt kapott, amin az istennek se tudott megtanulni, de az elektronika érdekelte, és épített egy egyszólamú orgonát. Majd négyen alapítottak zenekart, a Telstart. Iskolai bulikon játszottak, aztán egy cukrászdában, fagylaltért.

Viszont engedély nélkül, úgyhogy a zenekart az iskolaigazgató betiltotta.

A fiatalember nem esett kétségbe, a nagykállói Krúdy Színpad próbáira járt el, mígnem beugróként főszerepet kapott egy népszínműben.

– Az hozta meg a sikert, hogy a sliccem nyitva maradt, és az ing csücske kilógott. Nem is értettem, mitől ovációzik a közönség. Ettől kezdve pörgött a darab, és a következő tájolásnál már így kellett csinálni.

Miután elvégezte a Népművelési Intézet rendezői szakát, Krúdy Az arany meg az asszony című darabját rendezte. Nem volt siker, bukás sem, de nem érezte jól magát ebben sem.

(Hamar kiégsz – jegyzem meg, mire azt mondja, „hát, igen, kerestem az utamat.

De még nincs vége”.)

Népi fesztivál műsorvezetője lett, kis interjúkat készített, és a szünetben megkérdezte egy nyíregyházi rádiós, nem akar-e rádiózni. „Néha-néha adtak egy magnót, csináltam”.

Ekkor volt negyedikes gimnazista. Ugyanezt a rendezvényt a Kelet-Magyarországnak is tudósította. „Lejött. Nem változtattak rajta semmit. Mondom, ilyen könnyű az újságírás?”

Elektroműszerésznek tanult már, amikor megkérdezték, nem akar-e tévézni. Akart, noha szerinte az előző kettőhöz sem értett. „Nagy pofára esés lett a dologból: a tévézés azt jelentette, hogy én tartottam a lámpát.

De azért sokat lehetett tanulni ezekből.”

A TV Híradó ekkoriban alakította ki a belföldi („utálom azt a szót, hogy vidéki”) stábjait.

Két éves képzés után szerkesztő-operatőr lett, de akkor jött a krach, a katonaság.

Ugyan két laktanya rádiósa, kultúranyag-kezelője, mozigépésze lett, és helikopterről filmezte a nagy szabolcsi árvizet, de ez idő alatt Szabolcsban betöltötték a rádiós státuszt, a lapnál pedig szétszéledtek a mentorok, nem volt munkahely.

Lett viszont egy „következő csapás” – akinek neve Zengő Árpádné lett, és így van ez a mai napig. A tősgyökeres pesti lány apját Salgótarjánba helyezték megyei tűzoltóparancsnoknak, Zengő Árpád is jött a menyasszony után. A moziüzemi vállalat műszerészeként járni kezdett a Józsiba. Kerekes László volt az igazgató, ő bízta meg a Röpülj páva! társműsorvezetésével Kudlik Júliával.

Majd át is ment dolgozni a Józsiba, népművelőként.

Valakinek feltűnt, hogy a munkásmozgalom fészkében nincs tudósítója a Magyar Rádiónak, és idekerült az első tudósító, Feuer András. A TV Híradónak ketten dolgoztak, emberünk volt az operatőr, s már kezdett dolgozni a Miskolci Rádiónak. A híradós magnószalagot a buszsofőrrel vagy a mozdonyvezetővel küldték Budapestre. 1981-től a Miskolci Rádió lett a főállása, másfél év múlva került át a Kossuth Krónikához. „Onnantól kezdve aztán egy másikfajta tempó és

SALGÓTARJÁN? EGER? – Nem tettem soha különbséget – mondja, amikor azt kérdezem, mi volt számára a különbség a két megye között. Ez a megjelenítésben nyilván igaz, és úgy korrekt. De minden újságírónak vannak szubjektív érzései, amiket nem visz a nyilvánosság elé. Két megyét, két megyeszékhelyet a legtöbben nem is tudunk így összehasonlítani.

– Jobb volt a kapcsolatom a városvezetéssel Egerben, mint itt. Nem baráti volt, hűvös, de jó szakmai. Senki sem mondta azt, hogy nem. Egy országos konferencia utáni beszélgetésen volt az első összeütközésem a Nógrád megyei pártbizottság egyik korifeusával, amikor azt mondtam, hogy Salgótarján még mindig nem város. Durva lesz, amit mondok, Eger intelligensebb hely. Dehát ott a főiskola, a színház, a zseniális borok. Sajnos, Tarjánnak nincs mivel rukkolnia.  Te, aki se tarjáni nem voltál, se egri, soha nem gondoltál arra, hogy átköltözöl oda?

– A legelején igen, azért is, mert akkor Tarjánban még nem volt rádióstúdió. Egerben azonban megfizethető lakás csak a periférián lett volna. De ez nem volt kardinális kérdés, mert imádtam jönni-menni. Amikor Salgótarjánt magánemberként is elfogadtam, s lehetőségeket láttam a kultúrában, a sajtóban is, nem éreztem, hogy a város a kommunizmus fellegvára, meg kis Moszkva lett volna. Abból volt bajom, hogy nem voltam mindennapos vendég a pártszékházakban. Én nem pártmunkás voltam, hanem újságíró, eseményhez mentem.

RIPORT(ER)

már két megye.” Az első volt, aki azzal kísérletezett, hogyan lehet számítógéppel hangot vágni, és nem egészen egy évre rá megkérték, hogy tartson bemutatót a rádiósoknak.

A digitális vágás szükségtelenné tette a stúdiómagnókat. Az Alföld közepén is konnektor nélkül lehetett vágni, nem volt már szükség stúdióra sem, a magnótekercsek pedig a megyei múzeumba kerültek.

– Mert én gyűjtöttem őket, gondoltam, hátha hagyok magam után valami nyomot a megyében. A helytörténet kutatóinak lehet egy bázisa, itt egy helyen hallható, hogy mi szólt a Magyar Rádióban Nógrádról és Hevesről.

Ez akkor egy kis teherautónyi szalag volt.

Az utóbbi 15 év hanganyagát az év elején ajándékozta a múzeumnak – ez már egy DVD-s doboz felében fért el.

A megyeházán működött a rádió stúdiója, és sokan vettük zokon, amikor 1995-ben megszűnt, mert az volt az újságírás központja, az újságírók találkozóhelye is. De persze, megszűnt más is.

– Megkockáztatom, hogy a ’90-es évek helyi társadalmának legerősebb bázisa az újságírói gárda volt. A rendszerváltozás utáni években olyan szabadságot lehetett érezni a munkában, amit utána már soha.

Zengő Árpád az egyetlen belföldi tudósító, aki 30 évig egy helyből tudósította a Magyar Rádiót.

 ZENGŐ ÁRPÁD, TELJES „FEGYVERZETBEN” Arra az időszakra az is rányomta a bélyegét, mikor az utolsó években itt volt az MSZMP kongresszusa. Tévések, mindenki vonultunk, én a Rákóczi iskolánál mentem, amikor valaki hátulról nekivágott a falnak, valamit a hátamnak nyomott, és azt kiabálta, hogy itt nem lesz rendszerváltás. Mint kiderült, egy pisztoly volt, aztán az is kiderült, hogy nem volt megtöltve.

A Reform hosszan foglalkozott ezzel. Egy nyugdíjas rendőr volt az illető.

Másrészt abban bíztam, megszűnik az, hogy egy helyről diktálnak, és erre jó esély volt a ’90-es évek elején, volt egy felszabadultság. Aztán egy idő után, bárki volt hatalmon, elkezdett rendet teremteni. De nem nagyon volt időm ezen hezitálni, hála istennek, mindig sok volt a munkám. A rádió mellett elkezdtem az úti filmek forgatását Európa több országából, jött a Salgótarjáni Városi Televízió, ezek elég sok energiát elvittek.  Egy újságírónak megadatik, hogy olyan emberekkel találkozhat, beszélgethet – legyen az miniszterelnök vagy a dalai láma –, akikkel a döntő többség nem kerülhet kapcsolatba. Kire emlékszel szívesen három évtizedből?

– Mindig a kisemberek között éreztem jól magam, bár nem szeretem ezt a szót. Az a baj, hogy a politikusok, ahogy múlik az idő, úgy lesznek a hatalom rabjává. Számomra az eredeti, kreatív emberek váltak fontossá. Ebben az országban annyi, de annyi kreatív ember van!

NEM LEHET MEGÁLLNI  Mi hiányzik, mióta nyugdíjba mentél?

– Semmi. Előttem számtalan példa állt, hogy valakik elmentek nyugdíjba, és összecsuklottak. Ezt meg akartam előzni; próbáltam kitalálni olyan teendőt, ami alig más, mint az addigi. Falusi házba költöztünk, Karancskeszibe. Miután valamicskét értek a hanggal, írással, filmmel, videóval készített dokumentáláshoz, kitaláltam a digitális helytörténetírást. Ami itt történik, azt rögzítem a megfelelő műfaji keretek között. Ennek egyik eredménye több mint száz kisebb-nagyobb film – sok látható közülük a YouTube videómegosztón –, több tízezer fotó, készítem a helyi újságot, bár egy évben csak egyszer jelenik meg.

A „Minden, ami Karancskeszi – keszi KINCS” weblapon jelenik meg a falu megörökített élete, rendezvényektől, jellegzetességektől (a Platthy József-díjugratóversenytől a madárka kalács sütéséig), lapozható digitális könyvig. Éppen a 92 éves Bocsó Sándorné élettörténetét lapozgatjuk a számítógép képernyőjén, oldalain a népiskolai értesítő könyvecskével, segédlevéllel, birtoklevéllel, szakmunkás bizonyítványával. Nyaralások helyszíneit rögzíti, az interneten is (Európai séták) látható húsz úti film. Ezeket, kísérő előadással a faluban is bemutatta. „Oszlop nélküli” tagja a Karancs-völgye Vidékfejlesztő és Faluépítő Közhasznú Egyesületnek, munkájuk sikere a Tóparti pihenőpark főzőhellyel, kézi- és röplabdapályával. Ott jártamkor a hétpróbás vetélkedőre készült, már meg is tudtam nézni az igényes, sokszínű, nyakba akasztós részvételi kártyákat, okleveleket, plakátot.

Ahogy dolgozószobájában ül a számítógépnél, nézem, mi minden veszi körbe. Két unokája, Adrienn és Ádám fényképe, bekeretezve a kislány első kézimunkája, legutóbbi kitüntetése, Az év rádiósa 2011 decemberében dátumozva (van két csoportos és egy egyéni nívódíja, Nógrád Megye Önkormányzatának is sajtódíjasa). Személyes kötődésű festmények, egyikük a nagykállói templomot ábrázolja. Egy régi orosz filmvetítő és egy kütyü, amivel a nyolcmilliméteres filmeket digitalizálhat. Amúgy több ezer régi diát is digitalizált mostanában.  Hát, nagyon elszakadtál a munkától! – nevetem el magam, ő meg nem nevet.

– Nem félek attól, hogy nem lesz munkám. Nem lehet megállni egyszerűen. De nem is akarok, na!

Dudellai Ildikó 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

23

HÁROMGENERÁCIÓS MŰVÉSZCSALÁD Ha a Google keresőjébe beírjuk a fenti címet a városnév elhagyásával, meglepően kevés találatot dob ki az internet. A Presits–Lóránt–Gressai família három művésztagjával készült interjú tanulságos lehet, a látszólag egyenes út gyakran cikkcakkosra sikeredett, pedig a tehetség jelei nyilvánvalóan jelen voltak a kezdetektől. Kitartás, állhatatosság és sok-sok munka hozta meg a gyümölcsét, hogy riportalanyaink azt tehessék, amiben a legjobbak, és amiben leginkább kedvüket lelik. „Így, ötvenéves koromra tudom már, hogy mi leszek, ha nagy leszek” – mondja némi öniróniával G. Lóránt Lujza, és csak azzal vigasztalhatjuk, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Viszont, úgy tűnik, nekik sikerült.

L. PRESITS LUJZA: A RAJZTANÁR  Honnan és hogyan kerültek Salgótarjánba?

– 1964-ben a Népszabadságban megjelent egy felhívás, amelyben egy salgótarjáni műtermes lakást lehetett megpályázni. Kaposváron ilyen lehetőségünk nem volt, bár akkor már hat éve tanítottunk a városban, és a gyermekkorunkat is ott töltöttük. Így a férjem, Lóránt János jelentkezett a hirdetésre, és meglátogatott bennünket két férfi, akiket a tarjáni hivatal küldött. Mindketten rajztanárok voltunk. János már rendszeresen szerepelt kiállításokon a képeivel, volt két kislányunk, gondolom, ezek alapján esett ránk a választás.

1965 decemberében érkeztünk Salgótarjánba. Furcsa volt Kaposvár után, amely rendezett város, tágas terekkel, parkokkal, fákkal, virágokkal, nyugalommal. Rögtön kaptunk állást, a gyerekek bölcsődei, óvodai helyet, kezdődött egy új élet.  Milyen volt ez az új élet?

– Ridegebb világnak éreztem ezt az ittenit. A házban, a Rokkanttelep tetején, érzékeltem némi irigykedést. Főként üveggyári dolgozók kaptak ott lakást. Gyakran elhangzott, hogy „azért, mert tanult ember, azt hiszi, hogy magának mindent szabad?” Máskor csöngetett a postás, kinyitottam az ajtót, ő mondott valamit, de nem értettük, olyan erős tájszólásban beszélt. Erre megszólalt a nagyobbik lányom: „anya, mi külföldön vagyunk?” Ezen jót nevettünk. Inkább a Czinke családdal, Kerekes Laciékkal és Telek Viliékkel barátkoztunk.

Később Jancsi már csak félállásban tanított, így több ideje jutott a festésre. Aztán elkötelezte magát teljesen a művészet mellett.  És ön?

– Az Iskola úti általánosban kezdtem a tanítást, majd amikor egy év múlva felépült a Gagarin, átkerültünk abba az új épületbe, onnan is mentem nyugdíjba 1993-ban. Jó tanári törzs­ gárda alakult ki, heten ma is rendszeresen összejárunk névnapozni és egyéb alkalmakkor.

Neveltem a gyerekeinket, szaktanácsadóként is dolgoztam, jártam a vidéket, irigyeltem a falusi kollégákat, akikre akkor még úgy néztek fel a nebulók, mint az istenre. Szerveztem az iskolagalériát, a rengeteg gyerekrajzversenyt, neveztünk nemzetközi pályázatokra, még Indiában is nyertünk díjakat. Érdekességként megemlítem, hogy egy alkalommal A mi házunk toronyház címmel hirdettek pályázatot általános iskolásoknak. Az unokám, Ferdinánd még csak nagycsoportos óvodás volt, de sokat rajzolt, és mondtam neki: „te Ferdi, rajzolj egy toronyházat!” Olyan átlátszó metszetet készített a házról, amelynek minden szobájába 24

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 FOTÓ: KBS

KULTÚRA  A LÓRÁNT CSALÁD A HETVENES ÉVEKBEN

be lehetett látni, hogy mit csinálnak az ott lakók. Ő sohasem élt toronyházban, de a versenyt megnyerte. A galériában főként a tanulók munkáit állítottunk ki. Később felnőtt művészeket is meghívtunk. Amikor a lányaim már felső tagozatosak lettek, és több időm maradt, a pedagógiai intézet minden tavasszal megrendezte a pedagógiai napokat, amelynek keretén belül kiállítási lehetőség nyílt a József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában. Akkor és oda kezdtem el én is képeket rajzolni, festeni.

1982-ben lettem a Képzőművészeti Alap tagja mint festőművész.  Mikor és hogyan kezdődött a salgótarjáni zománctábor?

– A zománctábort Czinke Ferenc indította útjának 1987-ben a Tűzhelygyárában. Ő akkor még szerződésben állt a gyárral, így tudta megszervezni a művésztelepet. Eredetileg Nógrád megyei művészeket hívott, később lett országos merítésű, de voltak itt erdélyi és felvidéki alkotók is, húsz körül van a visszajáró művészek száma. Czinke három év után átadta nekem, most már 25 éve én vezetem. Eleinte tágas terekben tudtunk dolgozni, de az átszervezések miatt már csak egy kisebb hely jut a művészeknek. Ingyen kapjuk a festéket, a lemezeket és a szállást a gyár salgóbányai üdülőjében.

Lehet kísérletezni különféle anyagokkal, égetéssel, valódi alkotómunka ez. A szolgáltatásért cserébe három képet kell itt hagyni a gyárnak. Ez méltányos, hiszen például a kecskeméti zománcfestészeti táborban mindenért fizetni kell, és a nyersanyag, amit használunk, nagyon drága. Sokáig kéthetes volt a tábor, az utóbbi négy-öt évben már csak egy hét jutott az alkotásnak. De az idén szervezési okból sajnos elmarad. Reméljük, hogy jövőre újra megrendezhetjük ezt a számunkra oly fontos művésztelepet.

 ELÖL L. PRESITS LUJZA ÉS GRESSAI FERDINÁND, MÖGÖTTÜK G. LÓRÁNT LUJZA

 FOTÓ: KBS

 Az első salgótarjáni emlékeidről kérdeznélek először.

– Másféléves koromban költöztünk Tarjánba, az első emlékeim az óvodából valók. Egy különös játék jut eszembe, a Kőke. Ez azt jelenti, hogy kőkemény. Az udvaron játszottuk, a homokozó szélére rá kellett köpni egy nagyot és arra homokot szórni. Addig szórtuk a homokot és simogattuk, míg kőkemény félgömböt nem kaptunk. Aztán megnéztük, hogy kié a nagyobb, kié a keményebb és kié a legszebb, mert a tetejét lehetett téglaporral díszíteni.

Abban az óvodában ezt ma is játsszák a gyerekek. És a vég nélküli kiállításmegnyitókra emlékszem, ahonnan mindig minket küldtek ki a nővéremmel, mert mindkettőnket rendszeresen elfogott a röhögő görcs. Aztán, amikor az alsó tagozatos iskolában délutánonként diafilmet vetítettünk, valaki olvasta a szöveget, és a film végén, amikor megjelent a „vége” felirat és egy olló, kórusban kiabáltuk, hogy „vége, vége, olló, olló!”  Beleszülettél egy művészcsaládba. Mikor tudatosult benned, hogy ez egy kicsit más, mint a többieké?

– Nagyon korai emlékem, hogy amikor átmentünk apu műtermébe, amely a lakás része volt, de mégis külön állt, a nővéremmel mindenféle technikát kipróbálhattunk.

Linóleummetszést, amely igen veszélyes volt, agyagozást, egészen kiskoromban. Mazsolát, az Esti mese bábfiguráját formáztam például. Felső tagozatban anyu lett a rajztanárom, minden rajzpályázaton indultam, de nem csak én, mert rengeteg tehetséges gyerek járt akkoriban a Gagarinba, és pazar díjakat nyertünk. De az előadóművészet is onnan indult: az összes iskolai ünnepi műsorban főszerepet kaptam, és beválogattak egy névadó csoportba. Rendszeresen „hakniztunk” vasárnaponként. Dalok, énekek, versek szerepeltek a műsorban, az akkori városi tanács épületébe jártunk. Én voltam az úttörőkrónikás, a raj krónikása és a csapat krónikása, rajzoltam az őrsi naplót őrsvezetőként éjjel-nappal.  Gondolom, egyenes út vezetett a művészi pályához...

– Nem egészen. Mivel a gimnáziumi osztályfőnökünk matek szakos volt, a rajz mellett a matek ment jól. Bár eredetileg a Kertészeti Egyetemre szerettem volna jelentkezni, végül Egerben végeztem matematika–rajz szakon.

A főiskolán apu volt a mesterem, de nagyon kritikusan állt a munkáimhoz. Egyébként jó pedagógus volt, senkinek sem mondta, hogy rossz vagy gyenge a rajza. Vannak benne szép részletek, mondta elgondolkodva, ebből tudtuk, hogy ez bizony necces. A főiskola után férjhez mentem, Budapesten éltünk, a VIII. kerületben kezdtem tanítani, és közben az ELTE-n elvégeztem a kiegészítő szakot matematikából. Aztán a férjem munkája miatt Pilinybe költöztünk, így közelebb kerültünk Tarjánhoz, a szüleinkhez. Gyarmaton a Balassiban tanítottam, és három év múlva jöttünk haza. Kis kitérővel eljutottam a Bolyai Gimnáziumba, ahová mindig visszavágytam.

KULTÚRA

G. LÓRÁNT LUJZA: ÚT A HARMÓNIÁHOZ

 ANYA ÉS FIA KÖZÖS FELLÉPÉSE: G. LÓRÁNT LUJZA ÉS GRESSAI FERDINÁND

A tanítás mellett Gedeon Hajnalka kolléganőmmel rendeztük az iskolagalériát, mert mindig azt mondtuk, hogy nem csak az alkotást, hanem a befogadást is tanítani kell. Preferáltuk a Nógrád megyei művészek bemutatását, illetve országosan ismerteket igyekeztünk elhívni a gimnáziumba. A megnyitókat szerettük összművészeti eseménnyé alakítani, akkor már működött a Moving Art csoportom, mindig a kiállítási anyaghoz kötődő produkcióval leptük meg a közönséget. Az értékek felmutatása is dolga egy művésztanárnak. A képzőművészetet értő ember pont olyan fontos, mint a komolyzenét értő és szerető.  Igen, egyetértek. Egy közösséget mindig meghatároz a kulturális igényszintje.

– Amikor a továbbképzési lehetőségek között feltűnt a tánc- és drámapedagógus szak, tudtam, hogy ezt nekem találták ki, így munka mellett ismét az egri főiskola diákja lettem.

Végzés után félállásban kerültem a Hibó Tamás Alapfokú Művészeti Iskolába, ma pedig már ott tanítok, és nem bántam meg, hogy a közoktatás helyett a művészetit választottam.

Kitanultam a bábszínészetet is, így most rajzot, drámát és bábot tanítok a gyerekeknek. A bábszínész vizsgán a vizsgáztató tanár, aki a Figurina Animációs Kisszínpad vezetője volt, látva a munkáimat, meghívott a társulatukba gyakornoknak, így kerültem ismét Pestre, ahol azóta már több kis bábszínházba is bedolgoztam, bábtervező-készítőként, bábszínészként. Az itthoni tanítás mellett. Sok mindent ellestem tőlük, most már saját darabokat is tudok készíteni a Birimálé Bábszínházammal. A művészet, szerintem, alanyi jogon jár mindenkinek. Azt szoktam mondani: a művészetet művelem és gyerekeknek tanítom. Egymás nélkül szegényebb lenne mindkét oldal. Az ember kreatívnak születik, ezt már csak meg kell őriznie az oktatásnak. A gyerekek tíz százaléka van annyira tehetséges, hogy később hivatásául is választhatja ezt a tevékenységet. De a többiek is élvezik a művészeti munkát, kreatívabbak és befogadóbbak lesznek majd az új kihívásokra.  A képzőművészet háttérbe szorult?

– Nem, mert a bábszínházban minden benne van, én tervezem és készítettem el a bábjaimat és a háttereket. Egyébként a bábművészetet tartom a legkomplexebbnek, mert az a művészeti ágak – irodalom, zene, tánc, képző- és előadó művészet – összjátéka.  A hagyományos műfajokra gondoltam.

– A salgótarjáni zománcművésztelepnek alapítása óta tagja vagyok, itt minden évben festek és égetek tűzzománcképeket. A nagyobb kiállításokra, mint a Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, mindig készülök és adok be különböző technikával készített munkákat. A Noran Libro Kiadó felkérésére tervezek könyvborítókat, és egy gyermekverses kötethez illusztrációkat rajzolok. Szóval több szálon fut a cselekmény.  Úgy tűnik, egyfajta teljességként éled meg ezt a sokszínűséget.

– Igen, csak jöhetett volna kicsit korábban. Azt szoktam mondani, hogy most, ötven éves koromra révbe értem: tudom már, hogy mi leszek, ha nagy leszek…

GRESSAI FERDINÁND: A VERŐKÖLTŐTŐL A (HALÁL;ORGAZMUS)-IG  Hallottam, hogy már óvodáskorodban megnyertél egy rajzversenyt, amit iskolásoknak hirdettek.

– Kiskorában mindenki rajzol, aztán később abbahagyja. Én úgy maradtam. Nagyon sokáig képregényeket rajzoltam, A/5-ös füzetek tucatjait rajzoltuk tele egy általános iskolai barátommal, Pókember, Starwars, ezek a karakterek mentek, de találtam ki saját hősöket is.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

25

KULTÚRA  FOTÓ: KBS

 És milyen irányba fejlődtél?

– Már kiskoromban kezdtem háromdimenziós (perspektivikusan) házakat rajzolni, anya mondta, hogy Jézusom, ez nagyon jó, ilyet nem tudnak a korodbeli gyerekek. Nekem egyszerűnek tűntek. Emlékszem az első közös kiállításunkra, nagyi, anya, az öcsém meg én. Akkoriban éppen a gördeszkázás volt menő, rengeteg deszkás képet rajzoltam. Az idő tájt láttam egy Miro-kiállítást, és azt gondoltam, ez egyszerű, ilyet én is tudnék, ezért elég sok „Miro után szabadon” rajzot is kiállítottam. Ma már Miro a kedvenc festőm, és tudom, hogy milyen nehéz eljutni az egyszerűségnek arra a szintjére, amit az ő művei képviselnek.  Más műfajok is megérintettek?

– Jártam zeneiskolába, furulya, zongora, gitár a sorrend. Hetedikes koromban kaptam egy basszusgitárt, bár én elektromos gitárt szerettem volna torzítóval. Így basszusgitáron kezdtem számokat írni, illetve már ötödikes koromban is írtam dalokat, zongorával. Mivel akkor a metálzene állt hozzám a legközelebb, hörögtem a dalokat, és diktafonra rögzítettem a produkciót. Amikor két év múlva megkaptam az elektromos gitárt, visszahallgattam a kazettákat, hogy átmentsek belőlük egypár dalt az új hangszerre, de már teljesen megváltozott a hangom.  Már csak egy zenekar hiányzott mellőled.

– Néhány elvetélt próbálkozás után kilencedikben alakítottuk az első zenekart Csank Lacival. A korábbi számaimat felírtam CD-kre, egy lemezen volt vagy harminc, mert amikor megírtam egyet, felvettem diktafonnal, és már jött is a következő. Odaadtam a számokat Lacinak, elkezdtünk próbálni, és egyszer csak kérdezte: hogy is van ez a Mormota című dalod? Hát, nem tudom, válaszoltam, csak egyszer játszottam, amikor rögzítettem.  A szövegek mikor önállósultak?

– Már a hörgések is szövegek voltak, de ahogy ezeknek, úgy a későbbi daloknak is csak mellékes részei. Hangzatos dolgok,

 G. LÓRÁNT LUJZA ÉS BÁBJA 26

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 SUPRAUNIVERSUM: GRESSAI FERDINÁND (JOBBRÓL) ÉS KOCSIS SZILVESZTER

amelyek hirtelen eszembe jutottak. Az első koncertünk tizenöt éves korunkban volt Csank Lacival a Kakukkfogó borozóban. Ez volt a Jolana Duó. Ezzel párhuzamosan basszusgitároztam a Saw nevű hardcore-punk zenekarban.  Közben a képzőművészettel is foglalkoztál.

– Igen, kipróbáltam mindenféle technikát. A zománcképek készítése volt leginkább testhezálló. A gyorsaság a vonzó benne, nem lehet sokat pepecselni, egy-két gesztus, néhány karc, és már viheted is égetni. 2008-ban volt egy zománctábor, ahol úgy gondoltam, elhagyok mindent, amit addig csináltam, a míves dolgokat, a szigorú koncepció mentén haladást. Kitettem magam elé egy fehér lemezt, eszembe jutott egy kép, azt minél gyorsabban, nagy gesztusokkal megfestettem, és tetszett ez a módszer. Azóta is erre törekszem, hogy a spontaneitás ott legyen a munkáimban.  Tizenhét éves korodban írtad, tizennyolc évesen illusztráltad a Csupasz oltalom című könyvedet, amely a Magvetőnél jelent meg 2010-ben. A fülszövegén olvasható: „Kafka és az egzisztencialisták óta az elidegenedés jól bejáratott és dokumentált létérzetünkké vált, ma már nehéz bármiféle elementárisan izgatót mondani róla. Gressai Ferdinánd alig tizennyolc évesen mégis nekiveselkedett a feladatnak, és a maga szerény, halk szavú módján meg is oldotta. Szűk terekben játszódó, hétköznapi beszédtöredékekből, iróniából és finom „új érzékenységből” gyúrt versei szétfeszítik azt az állandóan lüktető, feszes belső világot, amit akár úgy is nevezhetünk: a Test. Vagy: az Én. Vagy (miért is ne): az Ő. Mindegy is, hiszen már csak szilánkokat szedegetünk a robbanás után”.

Hogyan keletkezett ez a kötet?

– A papáéknál voltam, és a számítógépükön csak két program futott, a word és a paint.

Megnyitottam a wordöt, és elkezdtem rögtönözni, ha úgy tetszik, verssorokat. Először a zenének és a versnek is a formáját tanultam meg. Később kezdtem el megtölteni valós tartalommal. Soha nem akartam egy-egy verset írni, mindig könyvként képzeltem el. Aztán kinyomtattam, összetűztem, és örültem, hogy pont úgy néz ki, mint egy verseskötet.

Ugyanekkor készítettem képregényeket is, szövegbuborékokkal, komoly képkockákkal, ez már nem a gyerekkori változat volt. A zeneszerzésnél változó a dolog, hol a dallam van meg előbb, hol a szöveg. De szerintem azok a legjobb dalok, ahol egyszerre születik meg a zene és a szöveg; amikor érzed, hogy valami nagyon kikívánkozik belőled, akkor elő a gitárt, és gyorsan elkészül egy új dal. Ezek nagyon erős egységet alkotnak.  Érettségi után új korszak kezdődött az életedben.

– A tizennyolcadik születésnapomra azt kértem a szüleimtől, hogy felvehessem a dalaimat egy stúdióban. Minden hangszeren én játszottam, tetszett a stúdiómunka. Aztán felkerültem Pestre, az öcsém Mánuel meg elkezdett dobolni. Addig-addig, hogy hozzáfogtunk közösen dalokat összerakni. Kerestünk egy basszusgitárost, így alakult meg a mára három lemezzel bíró Verőköltő zenekar. Szilveszter, a basszusgitáros lett a legjobb barátom, jelenleg három zenekarban játszunk közösen. A (halál;orgazmus) nevű punkegyüttesben dobolok, a SupraUniverzum pedig egy dob és szintetizátor duó. Nagyon sok időt elvisz a három produkció egyidejű működtetése.  Gondolom, ezek nem megélhetési zenekarok.

– Abszolút nem. Már akkor sikeresnek mondhatóak, ha a koncertezések bevételeiből finanszírozni tudjuk a stúdióbérlést és a klipforgatást, mert mindhárom formáció új lemezen dolgozik.  A sok-sok zenélés nem megy a képzőművészet és a versírás rovására?

– De. A versírásnak annyira, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet iránta, és már csak dalszövegeket írok. A Képzőművészeti Egyetemen harmadéves hallgatója vagyok festőszakon. Kellemes meglepetésként ért, hogy nem kellett úgynevezett tanulmányokat készíteni, tájképeket és hasonló dolgokat. Mindenki fejlesztheti a saját művészetét és azon haladhat. Kósa János tanszékvezető a mesterem. Az egyetemen a mesterek választják ki az osztályukat, így külön örülök, hogy engem is tanítványának fogadott. Sokféle művész van az osztályában, és mindenkinek tud segíteni, olyat mondani, amitől az továbbléphet.

Minden nap este nyolcig lehet dolgozni az egyetem műtermeiben, az új tanévben szeretnék minél többet a festészettel foglalkozni.

Kovács Bodor Sándor

DUKAY NAGY ÁDÁM: TITOKBHAKTA

Előbb zenét teszek fel. Jan Garbarek Rites című albumát. Nem pusztán azért, mert Garbarek szaxofonjátéka lenyűgöző, s ha lehunyom a szemem, bizonyosan elhagyom a Földet, egészen közel kerülök az Éghez, vagy már teljes valómmal ott lebegek. Így ismerkedem a profán életen túlival, azzal, amit egyedül a rítus hivatott feltárni. Azért is, mert a salgótarjáni származású, 1975ben született Dukay Nagy Ádám Titokbhakta című kötetének olvasása szintúgy beavatás.

Tanúságtétel hitről, kárhozatról, feltámadásról, az ember énjének megkettőződéséről, az érzékekkel megragadhatóról és a transzcenDUKAY NAGY ÁDÁM densről. Nem mellesleg dzsesszfogantatású.

Talán azt gondolhatnánk, minden, ami három egységre – verseskötet esetében ciklusra – tagolódik, abban a háromosztatú világ, a szentháromság, vagy az indoeurópai népek, kultúrák hármas felosztása (lásd Georges Dumézil Mítosz és eposz) születik újjá, vagy annak valamiféle reinkarnációjával találkozhatunk, de nem így van.

Dukay Nagy Ádám „titokimádója” esetében se teljesen, bármennyire is a felszínen kívül, a horizonton túl vagy belül, a mélységben mozog, onnan tár fel, ugyanis mindvégig egyazon dolog foglalkoztatja, még ha három különböző perspektívából szemlélve is.

Versei az önazonosság érzékelésének a lenyomatai. Az vagyok-e, akinek gondolom magam? Vagy az, akinek hisznek? Mássá válhatok-e? Van-e a létezésemnek célja? Fel lehet-e újítani a sorsom? Mit kezdhetek a félelmeimmel, az élet reménytelenségével? Egyedüli kiút a megsemmisülés?

A mottónak választott Pilinszky-idézet beszédes: „Itt lakott kétségtelenül.” A világban valahol mindenképp lakozik az ember. Egy időre beléköltözik. Míg itt van, próbálja lakhatóvá tenni, belakni. Aztán távozik belőle – „kétségtelenül”. Ám adott számára a lehetőség, hogy teremtsen benne valamit. Valami bizonyosságot arról, hogy „itt lakott”. Anyagit, lelkit, szellemit.

Az első ciklus (Kvantum-Európa) középpontjában két olyan vers áll, amely erős áthallásokkal bír az amerikai beatnemzedék egyik legnagyobb alakja, Allen Ginsberg költészete felé. A Kávéház Kvantum-Európában a Kávéház Varsóban át- és újraírása. Egyszerre ugyanannak az életérzésnek a felelevenítése és meghaladása.

Miközben motívumokat ismétel, emel át egy az egyben, jelzi a különbséget („a hajnalba nyúló víg murikra bomba hullt” (Ginsberg) – „a nagyiék hajnalig tartó / víg murijaira bomba hullt” (Dukay). Ez a pillanat már nem az – a látszat ellenére sem. Nem nosztalgiából idéz, inkább azért, vegyük észre, az 1960-as évek Amerikája mennyire hasonló helyzetbe, létállapotba hozta a fiataljait, mint a kortárs kelet-közép-európai valóság.

Abból is, ebből is sokak számára csak a kimenekülés jelenthet(ett) megoldást. Számos szembeötlő párhuzam egyik legbeszédesebbike, hogy Ginsbergnél még „idegen ember” ül a varsói „kísértetek” között, azaz egy eleven lény, addig Dukay Nagy Ádámnál már „idegen, idegen kísértet”.

Ebben a kontextusban illúzió az is, aki érzékel, megfigyel, leír. Ez a kísértetlét ugyanakkor származhat egyfelől a sorsazonosságból, másfelől a sorsközösség vállalásából. A másik vers az Eggyel több címet viseli, és Kovács Bodor Sándor Az első hó című fotográfiájához készült egykor, a Palócföld folyóirat részére. Olvasása során Ginsberg 1955–56-ban írt Üvöltése villan-villan be óhatatlanul.

Ez a ciklus szabad verseket tartalmaz. Az első versben azt mutatja be a szerző, milyen szálláshelyet hagy maga mögött a kiköltöző. De miért is kell kiköltöznie? Mert benne az élet, akár a magban a nyár, szendereg. Bezártság, magány, elvonultság képei következnek eztán, majd a kilépésé: a megszólítás, a keresés és a vándorlás motívumába sűrítve. Ezen keresztül eljut annak felismeréséig, hogy a változás hiányt szül, s a hiányt emlékezéssel orvosolhatjuk, míg be nem következik az elvesztettel az időn túli újbóli találkozás. Ezért idéződik fel Pál József és Marschalkó Zsolt alakja az ifjúkori írótársak közül.

Cikluszáróként ott van az a „végül”, ami eljön, amitől azt várod, „hogy az anyagi illúzió többé ne háboríthasson” – aminek a következtében „az én hamarosan megtudja / […] / igazából nem is lehetett én”.

A kötetnek is a címét adó második, Titokbhakta-ciklusban a „szállás” megtelik víziókkal.

Félelem, felejteni akarás, labirintus, reménytelenség és téli bezártság itt is az alaphelyzet, melyből – a leltárba vételüket követően – ki kell mozdulni, különben fölemészt, akár a cigarettacsikkeket a tócsa. A három a harmadikon számú háromsorosokba tördelt versek központi tengelyében egy önmegszólító, önpusztítást dokumentáló áll: Magántél címmel.

Az a ginsbergi kísértetvilág, amiben az illúziók még közösségiek, itt megrendítően személyessé válnak.

Az egész vers olyan, mint egy mérhetetlen öntudat-felszámolás. Miért? Hogy valami átszakadjon a hócsíkszívás, a „[p]orból lett / célszalag” által. Ezt követően megkettőződik az éntudat, a fájdalom, a kilátástalanság, a „holnap ugyanaz”-élmény; a láthatatlan jelenlét és jelenléte más dimenzióba kerül, bezáródik.

Innen csupán egy tükördrogozás hozhat vissza. Ezt csak a zenebódulat képes helyettesíteni. A hatás fokozása érdekében Dukay Nagy Ádám belső rímeket alkalmaz számos itt szereplő versében. Ezzel ahhoz foghatót ér el, mint amikor egy zeneművön belül a hangszerek egyik fele háromnegyedben, a másik négynegyedben játszik, s ettől az egész mű ott pulzál az ember hallójáratain belül – nem feltétlen értve, miért.

A harmadik ciklus (Leállósáv) éppen egy tucat verset tartalmaz, centrumában azzal a két tankával, amely a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság Dombok mögött című antológiájában látott napvilágot 2013-ban. Az egyiket Tar Róbert, a másikat Gelencsér János rajza ihlette egykor. Az egyikben mérhetetlen düh és elutasítás, a másikban mérhetetlen fájdalom és éj van.

Ez már a következmények világa. A ciklusnyitó Addig élsz deklarálja azt az embertelen földet (otthont), ahol állsz, ahová a sors vetett. Itt a drog okozta elmerülés az énben már nem félelmetes. Innen szemlélve a felejtés, a kiürülés már félkegyelem. A túlpörgetés okozta szárnyalás legfőbb célja pedig a zuhanás.

A fekete dobozé, hogy a segélyhívójel valahol megőrződjön. Abban a gödörben is, ami „[e]gyszer, / egy pillanatra / […] / a szív helyén” keletkezik, mint egy kiköltözés utáni beköltözésnél a végső szálláshely.

Dukay Nagy Ádám kötete hatalmas és félelmetes erővel tárja fel az önmaga kilátástalanságára ébredt XXI. század eleji ember titkát. Azét, aki tudja, a kollektív őrületek se visznek messzebb, mint az egyéniek, s a rítusok hiába kezelik a magánytünetek felületét. Nem oldják föl és meg.

(TIT Kossuth Klub – L’Harmattan – Könyvpont, Budapest, 2015) Róna Z. Péter

KÖLTÉSZET

A VILÁGBAN VALAHOL

 FÖLDI PÉTER FESTŐMŰVÉSZ (BALRÓL) ÉS DUKAY NAGY ÁDÁM 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

27

 FOTÓ: KBS

MŰVÉSZET  A KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJA

ORGANIKUS FEJLŐDÉS

SALGÓTARJÁNIAK A 33. TAVASZI TÁRLATON A kétévente megrendezett Salgótarjáni Tavaszi Tárlat mára országos jelentőségű kortárs művészeti seregszemlévé nőtte ki magát. A Dornyay Béla Múzeumban két szinten láthatók a szakmai zsűri döntése alapján bekerült munkák.

A művészek műfaji megkötés nélkül, szabadon pályázhatnak legfeljebb három művel. Idén a korábbi évekhez hasonlóan a grafika és a festmény van túlsúlyban a kiállításon, néhány kisplasztika képviseli a szobrászatot.

A 33. Salgótarjáni Tavaszi Tárlaton Olajos György (Magyar Művészeti Akadémia díja) Kovács Péter Garp (Nógrád Megyei Önkormányzat díja), Egyed László (Emberi Erőforrások Minisztériuma díja) és Kopasz Tamás (Salgótarján Megyei Jogú Város nagydíja) munkáit jutalmazták.

Nógrád megye és környéke közel húsz alkotóval erős „hazai” mezőnyt képvisel a tárlaton, a hatalmas kiállított anyagból a helyi kötődésű alkotók munkáinak rövid bemutatására vállalkozom.

Több generáció és számtalan eltérő művészi kifejezésmód jelenik meg a tárlaton, a színes tájképektől (Botos Zoltán: Táj és Veréb Veronika: Tavasz) a cirkalmas monokróm grafikákig.

Szembetűnő a kiállításon az organikus elemek használata, burjánzó indák, elmosódott formák és absztrakt árnyékok jelennek meg a képeken.

 KRNÁCS ÁGOTA: IMÁDKOZZÁL ÉRETTÜNK (SASSOFERRATO)

 KOPASZ TAMÁS ÉS OLAJOS GYÖRGY 28

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 FÖLDI PÉTER: SZÍVEK VETÉSE

MŰVÉSZET A természet szokatlan arcát mutatja, a szűkebb vagy szélesebben értelmezett környezet lenyomataival több alkotónál is találkozunk. A hagyományos megfogalmazásoktól a fotórealista festményig találunk az egyén és környezet viszonyát vizsgáló műveket.

Az organikus szemléletmód kap hangsúlyt Gedeon Hajnalka kozmikus sűrűséget idéző képein. A címnek választott Weöres Sándor-idézet (Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra) a filozofikus hangulatot erősíti, a sötét tónusú sorozat a keleti mandalák újszerű átértelmezéseként is felfogható.

A határozott nonfiguratív vonalvezetéshez kötődik Kun Péter két kiállított munkája is. Az Örültek háza I. és a Szoba kilátással? eltérő eszközkészlettel dolgozik, mégis mindkettő az érzéki tapasztaláson keresztül felfogott valóság-részlet radikális absztrakciójával kísérletezik.

Ezt az utat folytatja Palásti Erzsébet Angyalok párbeszéde című monokróm képe is, itt a nonfiguratív ábrázolás és a visszafogott figurativitás sajátos elegyével találkozunk. A szécsényi Bakos Ferenc különleges techni-

 BIRKÁS BABETT: WW1 DOLLS JADEN AND QUINN

 FOTÓ: KBS

 KOVÁCS PÉTER GARP

 KOVÁCS PÉTER GARP: CARMEN

kával készült Érintések I. című munkája éteri absztrakció, anyag és árnyék finom találkozása.

Halovány kontúrok és áttetsző formák után Kalocsai Enikő, a tavalyi díjazott kiállításon belüli kamarakiállítása vezet át a figurativitás területére. Az Adriai-tenger ihletésére született festményein (Adria délidőben – Amikor nem süt a nap) a víz áttetszőségét puha festékrétegekkel idézi meg, de a harmadik képen (Túlsó part) már belép a kép terébe a valóság: a visszapillantó tükörben látszó vízfelület már csak távoli, homogén háttérnek tűnik.

A szédítő kékség L. Presits Lujza Elmúlás című munkáján kisebb dimenzióban köszön vis�sza. Talán nyári emléket idéző kerítésminta mellett kollázsszerű rátétek teremtik meg a kép sajátos hangulatát. Szenográdiné Végh Erzsébet szintén kékes tónusú képén (Júdáspénz) már egyértelműen figuratív utalásokkal találkozunk. Áttűnések, halvány színek és óvatos árnyékok után Földi Péter munkája az ezerszínű mítoszok hagyományába vezet. A Tavaszi Tárlat történetében (eddig) négyszer díjazott somoskőújfalui művész Szívek vetése című képe a Földi-univerzum madárszerű lényekkel és álomszerű színekkel megrajzolt világának újabb szelete.

Szerepel a tárlaton az ifjabb Földi-generáció is, Földi Gergely szürke hétköznapok szürke teherautóit ábrázoló ciklusából látható a Felfelé című kép. A mitizált alakok és a meseszerűség más munkákon is felfedezhető. Bár Kele Szabó Ágnes fantáziadús mesevilága (Mese) egészen más képzeteket kelt, mint Kacsák Tamás fotóinstallációja (Lélekdonor – Önarckép I-III.), mindkettő pontosan kidolgozott alternatív realitást mutat fel.

A valóság és a fotó kérdéses kapcsolata máshol is felmerül. A füleki Kovács Péter Garp hiperrealista festménye (Carmen) a reklámplakátok szépségkultuszát idézi (sőt, imitálja), a figyelmesebb szemlélő számára derül csak ki, hogy nem kinagyított fotóról van szó.

A ceredi művésztelepen dolgozó Krnács Ágota Karola más irányból közelít a fotó médiumához, a kiállításon látható két risograph printje (Courbet megpihen I. és Imádkozzál érettünk (Sassoferrato)) a különleges digitális eljárásnak köszönhetően érdekes színvilágot hoz létre.

Színek és rétegek adják Fürjesi Csaba Tisztaszobájának érdekességét is. Nemzedékek számára a mindennapi élet megszokott hátterének számító mintás tapéta egyszerre elfedi és felfedi a vadászjelenet figuráit. Birkás Babett a korábbi festői megfogalmazásától eltávolodva ezúttal a reklámok látványvilágát idéző fiktív első világháborús játék babákat hirdető plakáttal (WW1 Dolls Jaden and Quinn) jelentkezik. Ígéretesen sokszínű anyag került a Dornyay Béla múzeum kiállítóterébe, remélhetőleg az elkövetkezendő években folytatódik a kiállítás – és a régió kortárs művészetének organikus fejlődése.

Szirmai Anna 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

29

IRODALOM  A SALGÓTARJÁNI SZERDATÁRSASÁG ÖSSZEJÖVETELÉN

SZÉGYENLŐS EXHIBICIONISTA

KUPCSULIK ÁGNES: „HA VAN EGY-EGY JÓ PILLANAT, ÉLVEZD, NINCS MÁS FELADATOD!” „Minden, ami a nem létezőnek létezőbe való átmenetét eredményezi, alkotás; és minden munka, ami a művészetek körébe esik, alkotás, és mindenki, aki ennek mestere, alkotó, vagyis »poiétész«” – írja Platón A lakomában. Arról, hogy itt, Salgótarjánban, közöttünk él egy „poiétész”, illik tudni.

Minden létnek vannak kiemelt pontjai. A költőének is. Ezért hajlamosak vagyunk a kerek évfordulókra egy kicsit jobban figyelni. Kupcsulik Ágnes költő 1965. július 21-én látta meg a napvilágot Salgótarjánban. Élete túlnyomó része ehhez a városhoz, ezen belül Baglyasaljához köti. Verseivel 1997-ben jelentkezett először az Asztaltársasági Füzetekben.

Rendszeres publikáció mellett még egy évtizednek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az Egy asszony monológja című kötete a Palócföld Könyvek sorozatban. Majd két évvel később, 2009-ben követi ezt a Fénycsapda című verseskötete.  Költővé válásodban meghatározó életed első két évtizede, amely egyfajta kettős identitást eredményezett.

– A gyermekkor helyszíne egy mesevilág, egy tündérvilág, és ha kiszakítanak belőle, örökre az marad. Szebbnek fogod látni, mintha fölnőttként is benne maradnál. Salgótarjáninak születtem, de tizenegy éves koromig Kiskörén éltem, és amikor visszaköltöztünk Salgótarjánba, állandóan visszasírtam Kiskörét. Beilleszkedtem, de a szívem mindig odahúzott. Így, ötvenévesen, azt mondom, sok időt töltöttem fölöslegesen kesergéssel, gyökéreresztéssel.

Most már nem mondanám magamról, hogy kétlaki vagyok. Ez a hazám.  Hogyan kerültél Kiskörére?

– Szüleim romantikus körülmények között ismerkedtek meg. Apukám pilóta volt, és kényszerleszállást kellett végrehajtania Kiskörén. Néhány lány kint sétált, odaszaladtak. Nem tudom, ki, hogyan keverte meg a dolgokat, de azon az éjszakán a nagyszüleim adtak fedelet apukám feje fölé. A többit meg már el lehet képzelni. Anyukám Salgótarjánba jött férjhez. Féléves koromban elváltak a szüleim, ekkor kerültem Kiskörére. Tizenegy évesen tértem vissza Salgótarjánba, amikor kibékültek, ennek gyümölcse az öcsém.  Mikor kezdtél el írni?

– Az első verset örömömben írtam, anyák napjára. Ebben meghatározó élmény volt, amikor – másodikos forma lehettem – találkoztam egy Ady-verssel. Ma is emlékszem minden szavára: „Anyám, az arcod úgy tüzel most / S könnyeidet rejtegeted: / Vajon mi van édesapámmal? / Megint beteg? // Vagy fejét szomorún lehajtva / Búsul egy hideg sztrájk-tanyán? / Mi lesz velünk és mindig így lesz, / Édesanyám?”1 Sejtelmem sincs, mi fogott meg benne, hiszen a mélységeit nem is érthettem; de úgy éreztem, ennél szebb sorok nincsenek is.

Weöres Sándor verseivel óvodásként találkoztam. Az a zeneiség, ami a verseiből sugárzik, szintén megfogott. Persze, volt egy nagyon kedves napközis tanító néni, aki minden áldott délután gyönyörűen mesélt – szebbnél szebb meséket…  A könyv az otthonotokban is jelen volt?

– Igen, anyukám rengeteget olvasott. Imádta Radnótit, így korán ráterelődött a figyelmem.

Egy-két verscsíra már akkor is volt, amikor még anyukám élt, de a halálával – amikor tizenöt éves voltam – fordult ki a világ a négy sarkából, és adta a lökést, hogy írni, írni, 1 Ady Endre: Anya és leánya

30

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

írni! Úgy éreztem, ezáltal megszabadulok a fájdalomtól. Azt viszont nem akartam, hogy a társaim azért ne beszéljenek velem, mert szomorú vagyok, elkezdtem fölaprítani a személyiségem. Kifelé nyitott és vidám lány voltam, miközben úgy éreztem, meg kell teremtenem azt a világot, ahol megengedhetem magamnak, hogy fájjon. Soha nem mostam össze a különböző szerepeket, ezt már az életem minden területén alkalmazom. Ha dolgozom, akkor nem vagyok költő. Ha anya vagyok, akkor nem vagyok se dolgozó nő, se költő. Csak akkor engedem meg magamnak, hogy írjak, amikor minden dolgom rendben van. Ezek a dolgok valahogy eléggé széthasogattak.  Hányféle szerepet játszol így? Hány maszkot öltesz magadra?

– Ennek megvan a veszélye. Mi választja el a maszkgyűjteményedet egy többszörösen hasadt tudattól? Mi az a pont, ameddig el szabad menni? Nem helyes ez így. Számomra ez akkor bizonyosodott be, amikor azt tapasztaltam: ha megengedem, hogy összemosódjanak ezek a szerepek; ha az ember egyszerre anya vagy dolgozó nő, és ezeket a szerepeket beengedi a versbe, akkor szólal meg a vers hitelesen, úgy, mint senki másé.  Ez a Fénycsapda verseinél már tisztán megfigyelhető…

– Igen, ott tértem észhez, hogy be kell engedni a szerepeimet a versbe.  Hogyan léptél ki először költőként a nyilvánosság elé?

– Igazából nem is nagyon kerestem a színrelépési lehetőséget, csak „írtam az asztalfióknak”. Az első fontos mérföldkő a Bedegi Győzővel való találkozásom, aki úgy érezte, ez a dolog méltó arra, hogy kijjebb vigyük. Bemutatott Pál Jóskának, akit én már ismertem. Jóska felesége orosztanárom volt. A nyári úttörőtáborba férj és feleség együtt jöttek. Ezt követően a Balassi Bálint Asztaltársaságba mentem. Azt meg Hidasi Józsefnek köszönhetem. A férjem ismerte őt, és ő magával vitt oda. Olvasták az írásaimat, s úgy érezték, hogy helyem van közöttük, bemutatkozhatok az Asztaltársasági Füzetekben. Utána következett a Nógrád Megyei Hírlap. Egy költészetnapi számban lehozott többünket. Aztán minden vágyam a Palócföldbe kerülés lett. Addig nincs az embernek becsülete, addig nem költő, amíg a Palócföld nem közli. Mindig tovább-tovább!

Följebb meg tovább!  A Palócföldön kívül jelentél-e meg máshol?

– Jelentem. De nagyon-nagyon nehéz a megyehatárt áttörni. Minden folyóiratnak megvan a vonzáskörzete, egy kicsit az övéit pátyolgatja. A szerzők egy-egy folyóirat köré szerveződnek. Az Olimposz viszont más, az konvertibilis mindenhol. Ahol én állok, onnan nehéz kitörni.  A Rónai Anzixon a Fénycsapda versei sikert arattak. Azt követően a Liget szerkesztője anyagot kért tőled.

– Igen. Közben lehetőségem volt megfigyelni, milyen fontos a tálalás. Voltunk ezzel a kötettel számos helyen úgy, hogy itt van,

 FELOLVASÁS A SALGÓTARJÁNI RADNÓTI-SZOBORNÁL 2 A Rebbenő madár 2012. április 12-én, Marschalkó Zsolt születésnapján és emlékére, Földi Péter rajzai mellé írt szonettkötet, amely a Balassi Bálint Asztaltársaság kiadásában jelent meg.

IRODALOM

vegye, akinek kell. Korábban nem olvastam fel, vagy ha igen, talán nem ugyanúgy, mint most. Lehet, hogy ettől szólalt meg. Vagy talán nyitottabb szívvel figyeltek ezúttal. Sok együtthatója van a befogadásnak. Ma sem tudnám megfejteni a siker mibenlétét. Ha van egy-egy jó pillanat, élvezd, nincs más feladatod. Mivel ennek a törékeny világnak, a szeszélyeinek ki vagy téve, csak írjál, írjál és dolgozzál.  Rónára is azokat a verseket választottad, ahol a te mindennapi életed válik verssé. A Fénycsapdánál jutottál arra, hogy igazán hiteles verset akkor tudsz írni, ha a saját életed szólaltatod meg benne?

– Igen. Ezzel olyan szűrőn eresztem keresztül, amin senki más, és ettől őszintén hangzik. Szándékosan nyúltam ezekhez a versekhez, mert úgy éreztem, ez a helyes irány. Ami csak velem történhet meg, azon át kell ereszteni a verset. „Az olvasó nem hülye.” Csak akkor tud vele azonosulni, ha egy élő hús-vér embert hall ki a szövegből.  Ami újdonság a verseid esetében, hogy korábban szinte csak szabad versekben írtál, az utóbbi időkben viszont megjelentek a kötött formák. Minek tudható ez?

– A kötött formák már a Fénycsapdában is felbukkannak, de mégis, amit erősebb verseknek tartok, azok a szabad versek. Viszont a Rebbenő madárban2 már van egy jól sikerült szonettem. Ugyanakkor a szabad versek a szívem csücske, mert ahhoz kell bátorság, hiszen nincs kijelölve az út.

Nyúlhatok én azért is a szabad vershez mint formához, mert nagyon fiatal vagyok, szerteszét futnak az érzelmeim, nincs medre, és mint forma jó is hozzá, ráadásul nem is igazán konyítok a rímekhez… Mégis, szabad verset írni nagyobb bátorság. Dehát egy kamasz mindig bátrabb, mint amilyen okos. Most egy kicsit okosabb vagyok, mint

 „ELŐBB KELL EGY ERŐS ÉRZELMI TÖLTÉS…”

amilyen bátor. A bátorságot irigylem, és akkor lennék igazán jó, ha megint szabad versben fejezném ki magam. Sokkal könnyebb, ha megvan a forma. Legalább azt nem nekem kell kitalálni, legalább az nem az én felelősségem.  Hogyan születnek a versek?

– Ha én azt tudnám, akkor mindig írnék.  Mi az, ami elindít egy verset?

– Van valahol egy érzelemmassza, amivel nem törődöm, de jelen van az életemben, és akkor bevillan egy szó vagy egy gondolat. Ezt az ihlet pillanatának nevezem. Megvan az indítószöveg, és tudom, most neki kéne ülni és megcsinálni. Ha gyorsan leírom, tudom, véglegesítem. Közben, ha azt érzem, ez egy nagyobb kaliberű dolog, akkor inkább dédelgetem még. De ha nagyon sokáig várok, akkor elalszik az egész. Tehát míg eleven ez az érzelem, addig kell nekiülni, írni és dolgozni rajta. Igen, dolgozni kell! Nem hiszek a „gyorsan leírom, megvan és mehet”-ben. Nem lehet így papírra vetni verset. Illetve lehet, de abból kizárt dolog, hogy minőség legyen.  Sokat dolgozol egy-egy versen?

– Sokat. De mi az a dolgozás? Ha csak az, amit a papír fölé hajolva töltök, akkor nem sok.

Onnantól lesz sok, hogy meddig kell hordoznom, meddig kell dédelgetnem, mikor ülök neki, és ha nekiülök, s úgy érzem, hogy nem jó, hányat kell rá aludnom, míg megfejtem a hibáit.

Nehéz egyszerre belülről és kívülről látni, de kell. Ez valószínűleg egy időben nem mehet végbe. Előbb kell egy erős érzelmi töltés. Akkor belül vagyok a versben. Abból azonban nem születik jó, ha nem tudok hátralépni, s innen megnézni. Távolabbról, már hidegebb fejjel.  A távolságok váltakozása révén jön létre a vers?

– Nem a vers, hanem a jó vers. Ami nagyon érdekes, sokszor rá kell jönnöm, hogy azt el kell hagyni, ami életre hívta. Pont ez a hívó szó, ami miatt leült. Nélküle minőségibb lesz a szöveg.  Kötetben gondolkodsz vagy utólag szerveződnek kötetté a meglévő versek?

– Soha nem gondolkodtam kötetben, mindig az adott versben. Utólag szerveződtek kötetté. Ahhoz, hogy kötetben gondolkodjak, mennyiségileg is többet kéne írnom.  A Fénycsapda két év alatt megszületett…

– Valószínűleg attól gyorsult fel a dolog, hogy úgy éreztem, erre szükség van, helye van a világban. Szívesebben és bátrabban írtam. Fontosnak tartom a felkéréseket. Pál Jóska megkeresett a Palócföldtől, és azt mondta: „Adj verset!” Majd jött Mizser Attila és a Várad folyóirattól Kinde Annamária, a Balassi Bálint Asztaltársaság pedig a Rebbenő madár és a Dombok mögött antológiához kért verseket. Olyankor szárnyakat kapok. Vannak versek, amelyek a megszólítások nélkül nem születtek volna meg. Ha nincs felkérés, agyonverem az ihletet: Menj innen, nem érek rá, minek jöttél ide?! De ha felkérést kapok, akkor nem csapom agyon, hanem leülök, és megírom.  Ez a külső inspiráció hiányzik?

– Hiányzik.  Rólad viszonylag keveset beszéltünk…

– Mert nagyon nehéz téma… Egyszer úgy fogalmaztam, hogy én egy szégyenlős exhibicionista vagyok. Azért írok, mert meg akarok mutatkozni, és jólesik, hogy napvilágot lát a versem, tehát exhibicionista vagyok. Viszont, ha nem lennék szégyenlős, akkor lehet, hogy színpadon állnék. Nagyon jó elbújni a papír mögé.

Benődy Márton 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

31

EMLÉKEZÉS 32

LANCELOT NÉLKÜL

NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT GERELYES ENDRE Vérbeli Író volt. Ez a nagybetűs írásmód olyasvalakire vonatkozik, aki a tollforgatást kihívásnak, küldetésnek tekintette, de mindenekelőtt talentuma, munkássága alapján érdemli meg, hogy így soroltassék be a hatvanas években indult írógeneráció meghatározó egyéniségei közé. „…ő volt közöttünk a legtehetségesebb” – vallotta egyik kor- és pályatársa, Simonffy András.

Gerelyes Endre 80 éve, 1935. augusztus 15-én született Hatvanban, de gyermek- és fiatalkora Zagyvapálfalván, s a kéznyújtásnyira fekvő Salgótarjánban telt. S ez jóval több, mint életrajzi adat, hiszen eszmélésének színhelye ez a két, 1961-ben eggyé vált település volt.

Innen indult a Parnasszusra, itt fogantak meg benne az írói ambíciók, és a későbbiekben – szűken mért, alig két évtizedre szabott alkotói periódusában – is éltető forrásként viszonyult útra bocsátó szűkebb hazájához.

Bár a vasutas családból kiemelkedve főiskolai adjunktussá – szavai szerint garabonciás értelmiségivé – küzdte magát, állásfoglalásra késztető újságcikkeket, publicisztikákat, szociografikus ihletésű tanulmányokat, nívós novellákat, szimbolikus jelentésű regényeket írt, kötetei jelentek meg, soha nem felejtette el a „felnevelő dajkájának” tartott környezetet, amely – ahogyan szubjektív jegyzetében fogalmazott – katapultként hajította ki a világba, és irányt is szabott életének, pályájának.

Magáénak érezte a bányászok, gyáriak, kétkezi munkások, földijei történelmét, hagyományait, ösztönös erejét, őszinte hangját, de a nem ritkán érdes, darabos szókimondását, akár bírálható dacos szögletességét is. Mindig értük és nem ellenük haragudott, s bizony indulatba jött, felvette a kesztyűt, ha igaztalan megállapításokat, előítéleteket tapasztalt e táj és népe minősítésében.

Szárnypróbálgatásait követően 1960 januárjában ugyancsak az „És” hasábjain robbant be az irodalmi köztudatba a Kilenc perc című novellájával. Azonnal felfigyeltek Gerelyes nevére, szépírói teljesítményére. Wiedermann Károly néhány hónapon belül filmet forgatott a Kilenc percből, amelyben Gerelyes – felhasználva ökölvívói múltjának tapasztalatait is – maga játszotta az egyik főszerepet.

1961-ben jelent meg első novelláskötete Kövek között címmel, amelyet 1963-ban a Töprengés az éjszakáról követett. 1964-ben Gábor Andor-díjat kapott. 1967-ben látott napvilágot harmadik kötete Ki vagy te? – Ábel! címmel. Több témán és műfajban is dolgozott, amikor egy baleset okozta sérülés következtében 1973. április 6-án meghalt. Két hónap múlva jelent meg az Isten veled, Lancelot! című regénye. 1975-ben adták ki válogatott írásait Tigris címmel, majd 1985-ben egy újabb válogatás a legendás Kilenc percről kapta a címét.

Dióhéjban ennyiben összefoglalható Gerelyes Endre pályaképe, írásainak esztétikai értéke, jelentősége azonban túlnőtt a publikációk, a kötetek számán. Arról nem beszélve, hogy az opusokban rögzült és az azokból kisugárzó szabadságvágy, a bennünk lakozó káinizmuson győzedelmeskedő, az embert igazán emberré tevő, eredendő „Jó”-ra törekvés, az élhető élet általa (is) megszállottan keresett modelljének kívánalma, hite, a következetes erkölcsi alapállás, a rabiátus küzdőszellem „civilként” is jellemezte.

Mint ahogyan az egyik legjobb barátja, az azóta Kossuth-díjas költővé avanzsált Baranyi Ferenc írta: „… annak, hogy kényelmetlen volt, nagyon sokan nagyon sokat köszönhetünk. A tartásunkat, a jellemünk férfiasodását köszönhetjük. Mert a legköznapibb élethelyzetekben is mindig színvallásra, állásfoglalásra kényszerítette az embert… A legparányibb ügyekben is kérlelhetetlenül etikus volt…Hiányzik… Nagy szükségünk lenne azokra a nemszeretem-percekre, órákra és napokra, amiket ő okozhatna. A megalkuvást még apróságokban sem ismerő magatartásával. Kényelmetlen nagyszerűségével”.

Tizenkét évvel korábban egy másik „tettestárs”, Ördögh Szilveszter ekképp búcsúzott Gerelyestől: „Példabeszédet írtál okulásunkra. Mesét élesztettél valóságosra a mesék ellen.

Lancelot-vá lettél, hogy megmutasd, s hogy elrejtsd magad… Műved él. Kísérti azt, aki tiszta szándékkal fogadja…”

Hasonló gondolatok köré fűzte a Palócföldben megjelent nekrológot a tarjáni könyvtárigazgató, Kojnok Nándor is: „Bandi a mesék győzelemre született harmadik, legkisebb fia volt.

Valóságunk körülményei között romantikus, szenvedélyes forradalmár. Visszatekintünk megismételhetetlen, tovább nem folytatható életére, emlékét őrizzük, ismételten kézbe vesszük, olvassuk örökségét… Harmincnyolc évesen halt meg, nem győzte le világunk ellenfeleit, de küzdelmünk terein velünk maradt.”

S a halála óta eltelt évtizedekben gyakorta felmerült a kérdés: ismerjük műveit, velünk maradt Gerelyes Endre, benne van a maga rangján, értékei szerint az irodalmi köztudatban?

Bár legáltalánosabban egy bizonytalan „nem” és a „nincs” a válasz, annak ellenére, hogy – néhány „lángőrzőnek” köszönhetően – országosan sem felejtődött el teljesen ez a hagyaték, de főként szülőföldjén kerültek történések a továbbéltetés lapjaira. Példaként említhető a munkásságát összefoglaló bibliográfia megjelentetése, a sajtóban napvilágot látott cikkek, visszaemlékezések, az életművét méltató irodalmi estek sora.

1985-ben a Palócföld hirdetett országos Gerelyes-novellapályázatot, s ugyancsak születésének 50. évfordulójára jelentette meg a Lancelot nélkül című emlékkönyvet. A zagyvapálfalvai általános iskolában megkoszorúzták Gerelyes portréját, amelyet Orosz István festőművész készített. 1986-ban látott napvilágot a Tavaszi futás című kis kötet, amely Gerelyes és későbbi felesége, múzsája, szellemi partnere, alkotótársa, kislányának édesanyja, Schlattner Edit hatalmas lángolásokkal és nem kis megpróbáltatásokkal teli szerelmét a kettőjük 1953 TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

és 1956 közötti levelezése alapján örökítette meg Baranyi Ferenc válogatásában, elő- és utószavával.

1987-től forrott össze Gerelyes nevével a zagyvapálfalvai ifjúsági művelődési ház. Az épületben helyet kapott Melocco Miklós Gerelyes-szobra is. 2000. augusztus 15-én, a 65. születésnapon a Zagyvapálfalváért Baráti Kör szervezésében emléktábla került az a Batsányi u. 32. sz. alatti vasutas házra, ahol az író gyermek- és ifjúkorában élt. Azóta lokálpatrióták többször rendeztek ünnepséget az emléktáblánál. Ugyancsak 2000-ben Gerelyesről neveztetett el a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban az irodalmi kávéház, s emlékfalat is avattak a tiszteletére.

2005-ben a Palócföld jubileumi összeállítást tett közzé, amelyet a főszerkesztő, Praznovszky Mihály így vezetett be: „Gerelyes Endrére kell emlékeznünk. Kell? Kicsit kényszerítő kijelentés ez, de talán igaz is.

Hiszen olyan gyors az olvasó irodalmi emlékezetvesztése, hogy olykor határozottan kell megszólalni: élt közöttünk egy nógrádi prózaíró, aki most lenne hetvenéves. És mindörökre fiatal marad…soha nem tudjuk meg, mire készült még, mit kaphattunk volna tőle.

Marad az irodalomtörténeti értékelés, amely eddig is igazolta, hogy nem felejtődik el a XX. század végi magyar irodalmi kánonból.

Hogy hol véglegesítődik a helye, az már a jövő kérdése.”

Időnként fel-felbukkan egy-egy kezdeményezés, de nem állt össze folyamatos tevékenységgé, netán rendszeres kultikus programmá Gerelyes emlékének ápolása. Talán egy egyesület, szervezet tudná ezt megtenni. „… úgy érzem – ha egy atomnyival is – mássá, szebbé tettem a világot, mint ahogy találtam” – nyilatkozta Gerelyes Endre halála előtt néhány hónappal, az Új Írás 1972/12. számában. S ha igaza volt, s ha tényleg csak egy atomnyival változtatta meg jó irányba a világot, már megérte számára az írásait is velejéig átszövő antikonformizmust, a gyávaság-kerülő dühöt, a kérlelhetetlen küzdelmet az általa helyesnek vélt ügyekben, ügyekért. És akkor megérdemli, hogy Íróként tekintsünk és emlékezzünk rá, nem csak születése évfordulóin…

Csongrády Béla

HEGYMÁSZÁS

MAGAS CSÚCSOK TETEJÉN SALGÓTARJÁNI HEGYMÁSZÓK AZ ÖRÖK JÉG BIRODALMÁBAN

 FOTÓK: A SZERZŐ GYŰJTEMÉNYÉBŐL

„Hágóvasam hegye csikorogva csúszott meg a grániton. Olyan hangja volt, amitől az ember hátán feláll a szőr. Itt voltunk Európa legszebb hegycsúcsán, aminek a fotója minden második svájci reklámban szerepel. No, de kezdjük az elején!” – írja cikkében Buda László, a magas hegyek közismert salgótarjáni meghódítója.

Amikor megalakítottuk a Salgótarjáni Hegymászó Klubot (1978), akkori mászótársam, Orosz Mihály (OM) meghívott a szilveszteri bulijába. Szobájuk falán, óriás poszteren a Matternhorn lenyűgöző fotója fogadott. Terv született: másszuk meg a következő évben.

„ROBÉBIVEL” A MATTERNHORNRA! Egy sor szlovákiai előmászás után itt vagyunk a falon. Nem volt egyszerű menet. OM kitalálta, hogy a gleccservíz önmagában ártalmas, tegyünk bele Robébi gyermektápszert. Hiba volt. Amikor „hatni” kezdett a tápszer, nekem a hegy lába mintegy tizenöt hasmenésnyire volt.

Maga a hegy leginkább egy összehordott kőhalomra hasonlított, amit részeg egyiptomiak raktak egymásra piramis céljából. A könnyedén elmozduló kövek semmit sem tartottak meg az egész mászás alatt, nem akadt egyetlen jól biztosított helyünk sem.

Abban az időben még minimális hegymászó-felszereléssel bírtunk. Fanyelű jégcsákány, az Acélgyárban gyártott falszögek, lengyel anorák. Pihekabátunk például nem létezett. Maga az út nem volt nehéz, de mivel a hegyi vezetők – munkájukat védve – szétverték az útjelző kis kőrakásokat (steinmanokat), sokszor eltévedtünk. Elromlott az idő, körülbelül 3900 méteren jártunk, amikor OM azt javasolta, aludjunk ott egy párkányon (vö. lengyel anorák), pedig éjszaka -15 Celsius fok volt várható. Javaslatát elvetettük. Elértük a 4000 m-en lévő Solvei védkunyhót. Ezt bajbajutott hegymászóknak építették.

Benn CB-rádió, ágyak, ott hagyott aszalt gyümölcsök. Ettünk belőlük. Ez is hiba volt. Kijártam az északi falra lógatott műanyag WC-be. Ledobtam a papírt, amit a huzat rögtön vissza is hozott a fülkébe. Úgy kellett elkapdosni. A kunyhóban talált vöröskeresztes pokrócokkal takaróztunk, vagy öttel egyszerre.

Kellemes hely volt. OM is kirontott időnként az éjszakai ködbe. Reggel vettük észre, hogy egy félméteres párkányról végezte el a dolgát. Még egy lépés, és ezer métert zuhanhatott volna. A kinti hőmérőn -18 fok volt, augusztusban. Már reggel 5-kor megjelent egy hegyi vezető, néhány hegymászóval.

Ragyogó időben indultunk felfelé. Félúton OM rosszul lett, egy csokoládé elfogyasztása után jött helyre. Délután egy órára értünk a csúcsra. A 4500 méteren húzódó csúcsgerinc másik fele már Olaszország, de határőrökkel nem találkoztunk.

Rövid aggódás után óvatosan ereszkedtünk visszafelé, mert a statisztikák szerint a csúcs­ öröm érzése miatt lefelé halnak meg a legtöbben. Este 7-re értünk le, ott várt minket OM felesége. Vizet és banánt hozott. Megvolt Európa legszebb hegye!

 OROSZ MIHÁLY (BALRÓL) ÉS BUDA LÁSZLÓ

 BUDA LÁSZLÓ – FENN A CSÚCSON

ÁRTALMATLANNÁ TETT „EMBEREVŐ” Három év múlva újra beindult a vezérhangya. Másszuk meg a 3970 méter magas Eigert! (A neve az Ogre szóból származik, ami emberevőt jelent). Jó, mi?! Sajnos csak vonattal tudtunk kimenni. A mai napig rejtély, hogyan tudtam annyi lomot elvinni – háton.

No, jó, akkor nem voltam még 63 éves. Miközben az eső dobolt a sátor tetején, én egyedül, egy németszótár segítségével képregényeket fordítottam, unaloműzésként.

Ugyanis két hétig esett, a valutánk meg apadt. Amikor elfogyott mindkettő, gyalog nekiindultunk a hegynek.

Rossz ómennel kezdődött a nap, mert egy szlovák mászót kellett kimentenünk a közeli gleccserhasadékból. Mi vittük le hordágyon a mentőhelikopterig. A mászás nem volt annyira megterhelő, mint inkább hosszú. A csúcs alatt már a kamerám is csak az előttem lévő havat rögzítette.

Fönt csúcsfotó, magyar zászlóval, aztán gyorsan lefelé. Az egyik helyen hóval teli árokba kötéllel leeresztettem OM-et, utána én is elindultam, de arccal előre, ugyanis megindult alattam a friss hó. Elkövettem azt a hibát, hogy betámasztottam a hágóvasammal.

Rögtön hasra vágódtam, százzal elhúztam OM mellett. Minden forgott körülöttem, a jégcsákányom, ami belém is állhatott volna, a filmfelvevőm, aminek nem lett semmi baja.

Száguldás közben odaordítottam neki: „Remélem jó a biztosítás!” – a falba vert szög ugyanis, mert össze voltunk kötve, és ha enged a szög, 1200 m-en át csodálhattuk volna a függőleges falat...

Nagy élmény volt! A bordáim hosszú ideig sajogtak a hevedertől, ami a 60 méteres zuhanás után hirtelen megfogott. Aztán elkapott egy komoly vihar. Csak úgy kopogott a jégeső a sisakunkon. Mivel OM sötétedéskor nem lát valami jól, odamanővereztünk egy vízszintes kőlaphoz, és egy vízhatlan zsákban töltöttük az éjszakát.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

33

HEGYMÁSZÁS

Közben csak arra kellett figyelni, milyen távol vagyunk a kő szélétől. Hajnalban a lenti állomáson várakozó szánhúzó kutyák vonítása ébresztett. Végül vasúttal ereszkedtünk le odáig, egy kalap pénzért.

MONT BLANC: ÉLVE MEGÚSZTUK Azután jött 1985. A Mont Blanc-expedíció (4848 m), ahol majdnem otthagytuk a fogunkat. A hegy neve, az örök hóra utalva, Nagy Fehéret jelent. Mint tudjuk, Európa legmagasabb csúcsa. Chamonix-ben az alaptáborból ráláttunk. Itt gyűjtöttünk bátorságot a mászáshoz.

Több kisebb mászást tettünk nevesincs csúcsokon; nagy túrákat jártunk a Jégtenger nevű gleccseren, aztán elromlott az idő.

Lent eső, fent hó. Vezetőnk (éles elméjű OM) azt javasolta, menjünk le a tengerpartra. Hát, lementünk. (Ha az ottani kalandokat elmesélném, senki nem hinné el. Dehát ez az írás nem erről szól.)

Aztán egypár nap múlva nekiindultunk a hegynek a tengerszintről. 3842 m-en, egy felvonóállomás huzatos folyosójáról léptünk ki az örök hó és jég birodalmába. Akklimatizálódás? Minek az nekünk! Legalább egy napot ott kellett volna sátoroznunk.

Helyette föl a csúcsra! Félútról OM visszaküldte a minket kísérő ügyeletes leányt a fölöslegesnek ítélt cuccokkal. Ketten maradtunk a nagy hóban. Csoda, hogy élve megúsztuk! Utána 120 km-es szélben, 4600 méteren gyötrelmes sátorverés. Tizenketten haltak meg aznap a hegyen.

Nem volt egyszerű átvészelni az éjszakát. Egy dobozba vizeltünk, mert a vihar miatt a sátorból nem tudtunk kimászni. Úgy fájt a fejem, hogy semmilyen gyógyszertől nem múlt el. Végül csak-csak reggel lett. A szél még mindig összevissza rántgatta narancsszínű sátrunkat.

OM az mondta, ha nem javul az idő, feladjuk.

Nyitom a sátrat, ragyogó napsütésben, friss

 MÁSZÁS KÖZBEN IS JUT ERŐ KAMERÁZÁSRA 34

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 NEM KÖNNYŰ TEREP! havat söpör a szél. Kibányásztuk az összefagyott felszerelésünket, hágóvas fel, jégcsákány a kézbe, pihekabát rajtunk, a maradék 200 valahány métert négy óra alatt tehettük meg.

A Mont Blanc teteje üres teniszpályához hasonlított. Fotózás, filmezés, egy csoki, és húztunk lefelé. Nem a tervezett, normál úton, hanem amerre a nyomaink látszódtak. Sok zsákon ülve csúszás után rövid idő alatt lent voltunk a felvonó épületénél. Az ügyeletes leány kocsija nem állt lent – ezek szerint lejutott, életben maradt! A faluban vettem hat doboz sört, amely hamar el is fogyott.

Volt még hátra a szabadságunkból, ezért gondoltunk egyet, irány az olaszországi mészkő Dolomitok! Szép, de veszélyes hely. A Tre cime di lavaredo (3003 m) egyik tornyát szerettük volna megmászni. Egy, a kiindulási pontnál lévő turistaszállónál több tarjáni hegymászóval is találkoztunk.

A szállóban pénzért adták a vizet (sóher banda). Első nap mintegy 250 m-t másztunk, és ahogy ez már lenni szokott, eleredt az eső. Pont egy olyan helyen küszködtünk, ahol a le­ zúduló vizek összeértek. Természetesen lemenekültünk. Másnap újra neki a falnak.

Eléggé omladékos hegyfal, lent a tövében figyelmeztető tábla három nyelven: „Nem kell hegymászónak lenned, hogy meghalj!”. Többen haltak meg lent, mint fönt. Másnap újra a falban.

Az előző nap otthagyott biztosító eszközeinken meglepő gyorsan, délután két órára felértünk.

Csúcsfotó, panorámafotó és indulás lefelé. Ez egész ügyesen ment, két 40 m-es kötél összekötve, egy ottmaradt gyűrűből ereszkedünk.

Apróbb kaland lefelé jövet, sugárhajtású repülőgéphez hasonló zaj kíséretében egy több tonnás kő zúgott el mellettünk. Szerencsére egy párkány volt felettünk. Rövid tanakodás után bevertünk egy gyűrűs szeget, abból ereszkedtünk szélsebesen. (Természetesen ilyenkor a kötelet lehúzzuk, a szög marad).

SZIKLAPÁRKÁNYON MARADT AZ ASSZONY

Az utolsó közös mászásom OM-mel 2000-ben Ausztria legmagasabb csúcsán történt (Grossglockner, 3798 m). Ekkor már feleségem, Mónika is jött velünk. Egy nap alatt oda-vissza megmásztuk, itt sem volt közbülső tábor. Normál úton kapaszkodtunk felfelé, ahol elég sokan mozognak le-föl. Mi egy kocsi vontatókötelével mentünk, miközben a többi mászó teljes menetfelszerelésben parádézott.

Azért itt is akadt nehéz pont, az úgynevezett „Sarte” átmenet, az egyik csúcsról a másikra.

Azon a keskeny átjárón jobbra 800, balra 1000 métert lehet zuhanni. Úgyhogy köptem egy világcsúcs 1000 métereset. Estére értünk vissza a kocsikhoz. Évekkel később már egy másik csapattal tértem vissza ide, nehezebb gerincmászással színesítve tettük meg ugyanezt az utat. Akkor a csúcs alatt tábort létesítettünk. Elég hos�szadalmas művelettel, hóból vizet nyertünk. Hajnal négykor indultunk. Én, mint előmászó, feleségem utolsó emberként, mint biztosító mászó.

Jól haladtunk a ragyogó időben, nagy narancssárga vasrudak jelölték az utat. A gerincen mindig a havas részek a legveszélyesebbek, mert nem lehet tudni, milyen mélyen van alattuk a szikla. A csúcsra érve hóval félig betemetve ott állt előttünk a nagy vaskereszt.

Aztán délután négy körül hirtelen elromlott az idő, a látótávolság egy méter alá csökkent.

Végül kötelek segítségével, a keresztről eresztettük lefelé az embereket. Ekkor derült ki számomra, hogy a többiek mint utolsó embert, Mónikát egy sziklapárkányon hagyták, gondolván, jó látási körülmények között úgyis arra megyünk majd visszafelé... És ha nem? Aztán félúton lengyel hegymászókkal akadtunk össze, akik azt hitték a biztosítókötelünkre, hogy ereszkedőkötél, és belekattintották a karabinerüket. Majdnem lerántottak bennünket. Ha most ideírnám, hogy miket ordítottam feléjük, kiégne a papír.

Aztán egy helyen eltévedtünk, mert én, hülye, hallgattam egy tapasztalatlan mászóra. Rövid hóban gyaloglást követően végre hang- és fényjelzést kaptunk a táborunkból, gyorsan elértük a sátrakat. Szó szerint bezuhantunk. Éjjel jókora hóvihar támadt széllel, emiatt hajnalban több mászónk lemenekült egy biztonságosabb helyre. Mi reggel nyolckor pakoltunk össze, irány lefelé a jól megzuhantott hátizsákokkal.

No, így történtek annak idején a dolgok.

Buda László

SZABÓ GÉZA, A LEGENDÁS EDZŐ ÉVTIZEDEKKEL MEGELŐZTE KORÁT

Élő legenda, mesteredző, hathatósan segítette az SBTC megdicsőülését, majd a nevezetes diósgyőri „Futbólia” koronázatlan királya lett. Sikerei csúcsún az „ezerfejű Cézár” emelte pajzsra: négyezernyi honi futballszakember közül választották meg a legjobbnak. Az év edzője lett, állami kitüntetést kapott, a nemzeti válogatottaknál is számítottak a munkájára. Nem csoda, ha a neve ma is jól cseng a futballberkekben.

Szabó Géza nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját, de ami azt illeti, húszat letagadhat. Ezt nem én mondom, hanem az orvosa. Nem is csoda: a legendás mester ma is ízig-vérig sportember, minden nap lefutja a maga több mint három kilométerét.

FUTBALLFORRADALOM A BÁNYÁSZOKNÁL A kiváló edző már négy és fél évtizeddel ezelőtt is megelőzte korát, amikor Salgótarjánban forradalmi újításokat vezetett be a labdarúgók felkészítésében. Igaz, sokan korbácsos embernek titulálták, és egykori játékosai ma is legendákat mesélnek az elhíresült ólommellényes edzésekről. Többen „elátkozták”, földhöz vagdosták a nehéz kelléket, sőt még egy-egy szakmabeli is „elrettentő példaként” emlegette Szabó Géza módszereit, ám a kemény munka mindenütt kamatozott: az SBTC, majd a DVTK is dobogóra léphetett a honi élvonalban.

Ne vágjunk azonban a történet közepébe, idézzük fel a kezdeteket!

– Az Egri Tanárképző Főiskola elvégzése után Szécsényben kezdtem tanítani és futballozni, onnan kerültem Salgótarjánba, ahol a St. Petőfiben, a Sesében, majd a Stécében rúgtam a labdát – eleveníti fel Szabó Géza a kezdeteket. – Közben a szakmunkásképzőben két olimpiai bajnokunkat, Szalay Miklóst és Kocsis Lajost is tanítottam. Abban az időben a sporthoz megvolt az erős háttér, a bánya és az ipari üzemek sokasága működött a városban. Az emberek lokálpatrióták voltak, a hét végén a Nemzetitől a Pécskő utca sarkáig korzóztak, megbeszélték a napi eseményeket, majd elindultak a Kohász-stadion felé, de közben betértek Fekete Laci vendéglőjébe, ahol ráhangolódtak az előttük álló NB I-es mérkőzésre. Ennek különleges hangulata volt. Én magam is Stécé-játékosként éltem át az események varázsát.

Szabó Géza ennek ellenére korán, 27 évesen abbahagyta a játékot, mert egyrészt nem tudott gyökeret verni az akkori erős élvonalbeli csapatban, másrészt már az edzői pálya vonzotta. Kijárta a labdarúgás iskoláját, volt segédedző, edző, majd szakedzői képesítést szerzett a Testnevelési Főiskolán. Edzői pályáját 1963-ban kezdte a St. Sportiskolában, majd 1970 tavaszától három és fél éven át az SBTC pályaedzőjeként ért el sikereket.

A Stécé ekkor, Moór Ede és Szabó Géza közös munkálkodása idején jutott fel a csúcsra. A fekete–fehér csapat az 1970/71-es NB I-es idényben a hetedik helyével a vi-

dék legjobbja lett, majd az 1971/72-es évadban a bányászgárda csak a bajnokság utolsó fordulójában „cserélte fel” az ezüstérmet bronzra, és a nemzetközi porondon, az UEFA Kupában is letette névjegyét az AEK Athén ellen. Mi volt a sikerek titka?

– A Nógrádi Szénbányák révén biztos bázis állt a csapat mögött – említi. – Az SBTC életében szerencsésen találkozott egy kiemelkedően tehetséges játékosgárda és egy olyan edzői páros, akik egymást a lehető legjobban kiegészítve, egy emberként áhították a sikert, és hajlandóak is voltak megdolgozni érte. Azt hiszem, megelőztük a korunkat a magyar futballban, hiszen akkoriban még nem volt divat az a kemény fizikai felkészítés, amelyet a Stécénél meghonosítottunk. Nem lehet véletlen, hogy főleg a második félidőben nyertük meg a mérkőzéseinket.

Bizony, annak idején szinte hírhedtté vált az egész országban, hogy Salgótarjánban ólommellénnyel „gyilkolják” a játékosokat.

Ennek a módszernek nem más, mint Szabó Géza volt az „értelmi szerzője”.

– Nem volt ebben semmilyen boszorkányság – folytatja. – Az ötletet Szlovákiából „csempésztem” be, ahol a jégkorongcsapatok játékosait, hogy fizikálisan elbírják a felszerelésük súlyát és a folyamatos korcsolyázás okozta fáradtságot, 8–10 kgos súlymellényben edzették. A módszer Salgótarjánban is bevált, ám nem ez volt a csodaszer: a sikerekhez a labdarúgók tehetsége és Moór Ede kivételes pedagógiai, taktikai érzéke is hozzájárult. Akkoriban különleges varázsa volt a fenyvesekkel körülvett salgótarjáni Kohász-stadionban lejátszott bajnoki mérkőzéseknek. Szerencsés embernek mondhatom magam, hogy a Stécénél olyan kiváló játékosokkal hozott össze a sors, akik példát mutattak munkafegyelemből, akaraterőből, közösségi ös�-

SPORT

ELEGÁNS, LEGENDÁS ÓLOMMELLÉNY

 AZ SBTC 1971/72-BEN, AZ NB I-ES BAJNOKSÁGBAN BRONZÉRMET SZERZETT. ÁLLÓ SOR, BALRÓL: SZABÓ GÉZA (PÁLYAEDZŐ), NYULÁSZI JÁNOS (GYÚRÓ), SZALAY MIKLÓS, GECSE FERENC, VARGA SÁNDOR, KMETTY JÓZSEF, VERTIG JÓZSEF, BARANYAI GYULA, HORVÁTH FERENC, MIKLÓS JÓZSEF, SÁFRÁNY ISTVÁN, MOÓR EDE (EDZŐ). GUGGOL: MAGYAR LAJOS, SZOÓ JÓZSEF, KAJDI TIBOR, RÉPÁS BÉLA, KOVÁCS ISTVÁN, BÁSTI ISTVÁN, JECK FERENC, BARTHA ANDRÁS, LOCH KÁROLY ÉS SZŐKE ISTVÁN 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

35

SPORT  A DVTK KUPAGYŐZTES CSAPATA 1980-BAN. AZ ÁLLÓ SOR BAL SZÉLÉN SZABÓ GÉZA EDZŐ

szetartozásból. A zömmel saját nevelésű, nógrádi kötődésű fiatalok kiváló futballistává váltak.

Emlékezzünk is meg azokról, akik az 1971/72-es idényben kivívták az NB I-ben a bronz­ érmet! A kapuban Magyar Lajos és Szőke István, hátul Gecse Ferenc, Kmetty József, Varga Sándor, Vertig József, Toldi Miklós, Baranyai Gyula, Sáfrány István és Miklós József, a középpályán a legendás trió, Szalay Miklós, Répás Béla és Básti István, elöl Horváth Ferenc, Kajdi Tibor, Jeck Ferenc, Szoó József, Barta András, Loch Károly és Kovács István vitte diadalra a fekete–fehér színeket.

– A fiúk olyan nimbuszt építettek fel maguknak, amit a szurkolók sohasem felejtenek el.

Sokat köszönhetek az SBTC-nek, mert itt indultam el az edzői szakma magasabb iskolája felé – tette hozzá Szabó Géza.

KIRÁLY A DIÓSGYŐRI FUTBÓLIÁBAN A szép idők azonban elmúltak, új edző, Kovács Imre jött Salgótarjánba, akinek nem volt szüksége sem Szabó Gézára, sem az ólommellényeire. Ezért a mester vándorbotot vett a kezébe, 1973 nyarán a Diósgyőri VTK-hoz került, ahol – immár vezetőedzőként – sikeres éveket élt át a vasgyáriakkal.

– Úgy pontos, hogy előbb fél évig Preiner Kálmán mellet pályaedző voltam, majd 1974től közel egy évtizedet töltöttem vezetőedzőként a diósgyőri kispadon. Ott is ugyanazt a munkát vezettem be, amely Salgótarjánban sikerre vezetett. Az eredmények Diósgyőrött sem maradtak el, hiszen a szürke kiscsapatból bronzérmes gárda született, és kétszer is megnyertük a Magyar Kupát.

A hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján Diósgyőrt nevezték a magyar futball fővárosának. Szabó Géza gárdája kilenc játékost adott az olimpiai válogatottnak és ötöt a nagycsapatnak. Veréb György, Szántó Gábor, Salamon József, Kutasi László, Oláh Ferenc, Tatár György, Borostyán Mihály és a többiek sztárnak számítottak az akkoriban még nemzetközileg is jegyzett magyar labdarúgásban. A DVTK a külföldi kupaporondon is méltóképpen képviselte a magyar színeket: olyan ismert csapatokat győzött le, mint a német Kaiserslautern, a skót Celtic, Dundee United és a török Besiktas.

Nem csoda, hogy Szabó Gézát az ország labdarúgó-szurkolói – szinte közfelkiáltással – az év legjobb edzőjévé választották. Átvehette a Sport Érdemérmet, és mind az olimpiai válogatottnál, mind a nagycsapatnál dr. Lakat Károly szövetségi kapitány pályaedzőjeként tevékenykedhetett. A mester a sikerek csúcsúra érkezett. Ha a természete, az emberi alkata engedi, fürödhetett volna a népszerűségben – de ő szerényen hátrahúzódott.

– Mindig nagy szeretettel gondolok a diósgyőri évekre, hiszen ott lettem ismert edző, fiatal szakemberként szép feladatot kaptam egy új csapat építésére – említi. – Hosszú távra adtak bizalmat, amely ma már szinte ismeretlen, mint ahogy az is ritkaságnak számít, hogy saját nevelésű vagy környékbeli fiatalokból alakítanak ki első osztályú csapatot.

Diósgyőr ebben is példát mutatott. Akkoriban az a mondás járta, hogy még a vízcsapból is Diósgyőr folyik! Nagyszerű érzés volt azzal a csapattal dolgozni.

36

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

Az egész magyar labdarúgásban példátlanul kemény munkáról – egyben a sikerek titkáról – így vallott a mester: – Abban szerencsésnek mondhatom magam, hogy Salgótarjánban és Diósgyőrött is fogékonyak voltak a fiúk erre a munkára.

Persze, a csibészség sem állt távol tőlük.

A diósgyőriek például kinn a stadionban, a lefedett súlylökőgödörbe dugták el a mellényből kiszedett ólomrudakat. Ezután homokkal töltettem meg a mellényeket, de akkor azokat a rafinált „kölykök” a szöges futócipőkkel szúrták ki, és kifolyt belőlük a homok…

A reflektorfény azonban mulandó. Nem sokkal a nagy sikerek után Szabó Géza is eltűnt az élvonalból. Miért?

– A Diósgyőr a csúcsra jutott, ám a vezetők a sikerek fényében sütkérezve elfeledkeztek arról, hogy a gárdát fiatalítani kell – magyarázta. – A csapat legjobb játékosai, akik már közel tíz éve együtt játszottak, időközben megközelítették vagy túllépték a harmadik ikszet, és külföldre, vagy fővárosi nagycsapatok felé kacsintgattak. A gárda szinte egy csapásra elveszítette a legjobb erőit, az eredmények szerényebbé váltak.

Emiatt ütköztünk is a vezetőkkel, és egy évvel a szerződésem lejárta előtt eltávoztam Diósgyőrből.

Mint azóta kiderült: Szabó Géza akkor az élvonalnak is végleg búcsút intett… Nagyon erősen hívták vissza Salgótarjánba, ahol újra élvonalbeli álmokat szövögettek.

Izgatta is a feladat, meg nem is, ám hos�szabb kapacitálásra – és nem kevés családi ráhatásra – végül beadta a derekát.

– Ez volt életem egyik nagy tévedése – sóhajt nagyot a szakember. – Kaptam egy szerény képességű keretet, miközben a vezetők azt kérték, hogy vezessem vissza a csapatot az NB I-be. Olyan „futballisták”

NÉVJEGY

SZABÓ GÉZA

1935. június 28-án született Abasáron.

Pályafutásának állomásai. Labdarúgóként: Egri Tanárképző Főiskola, Szécsény, St. Petőfi, SKSE, SBTC. Edzőként: Salgótarjáni Sportiskola (1963– 70), SBTC (1970–73), Diósgyőri VTK (1973–1981), SBTC (1981–82), Ózdi Kohász (1982–83), Borsodi Bányász (1983–84), Recsk (1984–88), SBTC (1989–90). Eredményei: Az SBTC pályaedzőjeként az NB I-ben kétszer volt vidék legjobbja (1970/71, 1971/72), egyszer bronzérmes (1971/72). A Diósgyőrrel bronzérem (1978/79), két Magyar Kupa-győzelem (1976/77, 1979/80).

Pályaedzőként 106, vezetőedzőként 215 alkalommal ült NB I-es csapatok kispadján. Az NB II és NB III-as mérkőzésekkel együtt 592-szer izgult a csapatai sikereiért. Ehhez még hozzájön a számtalan barátságos, nemzetközi és kupa összecsapás is.

SPORT

Szabó Géza még leült a Borsodi Bányász és a Recski Ércbányász kispadjára, végül 1990 nyaráig az akkor NB III-as Stécénél dolgozott. A keze alatt épültek be a csapatba olyan fiatalok, mint Novák János, Németh Tibor és a többiek. Ám ez volt a végszó, mert bármennyire hihetetlen, Szabó Géza immár negyedszázada felhagyott az edzősködéssel. A salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban tanított, és onnan ment nyugdíjba 1995-ben.

– Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy egy ideig nem hiányzott a pezsgés, a mérkőzések miliője – említi. – Az élvonalban a különböző kupamérkőzésekkel együtt mintegy 250 mérkőzésen vezettem a csapatomat, de ha ezt kiegészítjük az NB II-es és NB III-as meccsekkel, elmondhatom, hogy félezerszer ültem a kispadon. Az edzői hivatás sajátságos életforma, amelyet nem lehet kitörölni egyik napról a másikra az ember életéből, de természetesen a tanári pálya is szép hivatás, és eljön az az életkor is, amikor az ember inkább a biztos „polgári” állásra vágyik a bizonytalan edzői kispad helyett.

A „téltelt” azonban meg is lehet fordítani. Hihetetlen, hogy Salgótarjánban nem igényelték Szabó Géza szakmai tudását, szerteágazó tapasztalatait.

– Már húsz éve is javasoltam azt, hogy gyűjtsük össze a városban és a környéken a tehetséges gyerekeket, és komoly munkával képezzük ki őket magas szintű labdarúgóvá – magyarázza. – Azóta sajnos már elveszett néhány korosztály, amelynek tagjai közül olyan labdarúgókat nevelhettünk volna fel, akiknek a szerepléséből és eladásából jól megélne a város labdarúgása. A tehetséges fiatalok elmennek, ami nagy veszteség számunkra.

Nagy várakozással tekintek a diósgyőri–tarjáni összefogás elé, és bízom az előrelépésben.

„MINT KAKAS A HARMATBAN…”

 SZABÓ GÉZÁT MANAPSÁG IS ÉRDEKLI A FUTBALL

kerültek hozzánk, akik, amikor nekiengedtem őket a hegynek, sorra buktak bele a bokorba. Néhány rövid hónap során közel harminc ember fordult meg a kezem alatt.

Az eredmények elmaradtak, nem sikerült olyan csapatot sem kikovácsolni, amellyel Salgótarjánban később megcélozhatták volna az első osztályt.

A NYUGAT CSAK ÁLOM MARADT Szabó Géza távozott a Stécétől, és a határon túlra kacsintgatott. Beadta a külföldi munkavállalási kérelmét az MLSZ-be, megtanult angolul is, ám addigra labdarúgásunk úgy visszaesett, hogy odakinn már nem kapkodtak a magyar edzőkért. Alig néhányan mehettek ki, és bár volt érdeklődés a spanyoloktól és az arab világból is, a mester végül itthon ragadt.

– Az életnek vannak árnyékos oldalai, és ez így van az edzők pályafutásában is: egyszer fenn, egyszer lenn... – említi. – 1982 nyarán az Ózdi Kohász NB I-ből kiesett csapatához szerződtem, azzal a céllal, hogy jussunk vissza az első osztályba. Sajnos ez a terv sem valósult meg, mert a kemény munkával felkészített csapatom egyes tagjai a tudtomon kívül eladogatták a mérkőzéseket az akkori hírhedt „totóbrigádoknak”.

Egyszer még felcsillant a remény a mester előtt: már mindenben megállapodott a Videotonnal, de az utolsó pillanatban új vezető jött a fehérváriakhoz, aki vitte magával a saját edzőjét.

– Amit elértem, abban rengeteget köszönhetek a feleségemnek, Erzsikének, akivel már ötven éve élünk együtt, és mindig nyugodt hátteret teremtett a munkámhoz – összegzett a neves edző. – A fiunkkal, T. Szabó Gábor sportújságíróval családi alapon rendszeresen megvitatjuk a futball eseményeit. A volt játékosaimmal jó viszonyt ápolok, meghívnak egy-egy öregfiúk tornára, nosztalgiamérkőzésre, ahol jókat mulatunk a hajdani csínytevéseken, és felidézzük a régi szép emlékeket. A sporttól nem szakadtam el, naponta lefutok a saját iramomban 3200 métert az egészségem megőrzéséért.

Végezetül megkérdeztük: mi a jó foci receptje?

– Hogy jó futball legyen, kell hozzá becsület, tisztesség, munka, anyagi háttér és tehetség, s ha mindez megvan, jó érzékkel össze kell elegyíteni. Én továbbra is hiszek a munkában, hiszen ez vezette fel az SBTC-t és a Diósgyőrt is az NB I-es dobogóra, s juttatta ki kis vidéki csapataimat a nemzetközi porondra. Változatlanul az a vesszőparipám, hogy végre el kell kezdenünk fizikálisan képezni a magyar játékosokat, mert a mai edzésmunka nagyon kevés, a lemaradásunk a nemzetközi mérkőzéseken kiütközik. Ha egy labdarúgónk kiszerződik, hamar a kispadon találja magát, mert ott nem lehet a pályán hetykén, felszegett fejjel sétálgatni, mint kakas a harmatban, hanem kilencven percen át megállás nélkül futni, küzdeni, harcolni kell, amire a mieink nincsenek felkészítve. Ma is ugyanazt mondom, amit negyvenöt éve: edzeni, edzeni, edzeni kell!

B. R.

 SZABÓ GÉZA DEDIKÁL – A MESTER AUTOGRAMJA MÉG MA IS ÉRTÉKES EREKLYE 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

37

ÉJSZAKA

SÖTÉT ÉS SIVÁR AZ ÉJSZAKA EBBEN A BULIZÁSBAN NINCS SEMMI VIDÁMSÁG

Az utóbbi években, ami azt illeti, inkább évtizedben inkább csak átutazó, átsiető voltam esténként a salgótarjáni belvárosban. Az éjszakáimat ugyanis többnyire munkával vagy fotózással töltöttem – például a Salgói váron. Messziről néztem a völgyben kígyózó fényfüzért, a várost, amely végül is szép így, napnyugta után.

Egy éve úgy adódott, hogy rövid időn belül tizennyolc, határon túli várost jártam be egy hónap alatt, majd hazaérkezve, elmentünk a Múzeumok Éjszakára.

Azon az estén kiábrándultam Salgótarjánból.

Egy hónap alatt, kis- és nagyvárosokban, olyan töményen kaptam a pezsgést, a zsongást, hogy szinte letargiában bandukoltam a múzeum felé a kihalt belvárosban. Semmi jel nem utalt arra, hogy itt valami készül. Az épület előtt aztán csatlakoztunk a feleségemmel az ötvenfős törzsgárdához, akik elszánt végvári vitézekként próbálják védeni itt a kultúrát. Az egésznek volt egyfajta kötelező jellege is, sajnos.

Arra gondoltam a program után, hogy a kellemes éjszaka talán majd előcsalogatja az embereket, de a Fő tér és környéke riasztóan sötét és üres volt. Csupán négy részeg fiatal ordítozott artikulálatlanul, válogatott sértéseket egymáshoz vágva.

Ennek a városnak vége, gondoltam.

A napokban adtam neki még egy kis esélyt.

Az egyik délután kisétáltam a Kálváriára. Az volt a tervem, hogy megvárom a sötétedést, és ha már itt vagyok, fotózom is. A padon ülő szerelmespárok mellett diszkréten motoszkáltak a susnyásban a vaddisznók. Természetesen már ők is a város éjszakai életéhez tartoznak, ami azt illeti, nagyobb és keményebb bulit tolnak, mint bárki más (kivéve talán a Bombit) – de ne szaladjunk annyira előre.

A várost néztem. A tanítási nap végével a forgalom is egyre csökkent, néhány autó befutott a Fő térre, kisebb csoportok álltak a parkban, családanyák baktattak haza szatyrokkal a kezükben.

A hegytetőn egy férfi állt, nem az a kirándulós fajta, fehér inge, öltönynadrágja és hegyes orrú bőrcipője alapján annak a típusnak tűnt, aki többször és több helyen is próbált már szerencsét. Most a végtelenségig el volt keseredve, minden dühét a városra zúdította.

Nem nagyon lehetett belekötni a szavaiba. Mit is válaszolhattam volna arra, hogy kevés a munka, nincsenek lehetőségek és kihalt a város? Nem hiszem, hogy feldobta volna a napját, ha azt mondom, hogy viszont nagyon szép a környezete, így inkább csak bólogattam.

Csak akkor vontam fel kérdőn a szemöldököm, amikor végül eljutott oda, hogy legszívesebben felkötné magát. Nyugodj meg, mondta, mikor látta, hogy körbenézve már azt kerestem, hogy hozott-e kötelet, nem gondoltam komolyan.

E találkozó után autóval cirkáltam egy kicsit. Gondoltam, megnézem, hogy a város vonzáskörzetében mi lehet a helyzet. Itt kezdődött a salgótarjáni éjszakám.

Napnyugta után már nehéz életjeleket találni az utcákon, még pénteken is, amikor pedig az ereszd el a hajamat kezdődik elvileg. A kóbor kutyáktól és a kóborló macskáktól eltekintve csak néhány ember bóklászik a járdán.

Bizonytalanul kerékpározó férfi hajtott el mellettem, majd jött egy másik, gyalog, kezeslábasban. Munka után első a kocsma – mondták annak idején az építőiparban, persze viccesen, de azért mégis betartották a sorrendet.

38

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

Így lehet most is; munka után, rosszabb esetben munka helyett bekapják a szokásos pia mennyiséget, majd a többség hazamegy a családhoz. Mindenki boldog. Vagy nem.

A kezeslábasos fickó az egyik lépésnél ütemet tévesztett. Az orra bukás ellen óriáslépésre váltott egypár méteren keresztül. Az egyik kocsmából egy nő jött ki az útra. Úgy tűnik, megcsapta a friss levegő, rosszul sikerült az akklimatizációja, eldőlt, mint egy zsák.

Néhányan odaugrottak hozzá, és azonnal visszavitték a kocsma levegőtlen, savanyú, sörszagú légkörébe regenerálódni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem töltöttek még neki valamit a nagy ijedtségre.

Rendben, ez volt a vidéki idill, most jöjjön a tarjáni pezsgés! A városközpont felé haladva újra egy kerékpáros egyed tűnt fel. Vannak ezek a figurák, akik egész nap a kerékpárt tolják A-ból B-be és vissza, s meghitt szimbiózisban élnek a járgánnyal. Ő is ilyen lehetett, de most, estére, a fakocsmába tett túlélő túra után, a gép és ember harmonikus kapcsolata meglehetősen megromlott.

A lelketlen jármű kormánya keresztbe fordult, emberünk hatalmasat zakózott. Ezután gigászi küzdelem kezdődött a földön az éjszaka csöndjében, mintha Szent György és a sárkány harcát láttam volna. A bicikli volt Szent György, többnyire ugyanis ő kerekedett felül.

Nem vártam meg a küzdelem végét, mentem tovább. Gyenge fények szűrődtek ki a házak ablakán. A belvárosban valahol házibulit tartottak, az egyik társasházból kiszűrődő, zenével keveredő üvöltözés erre utalt.

Ahogy halad előre az éjszaka, a Fő térről levonulnak az utolsó kutyasétáltatók is. Miközben a kis szobacirkálók pilinckáznak kis lábaikkal hazafelé, egy-két pad körül már kisebb társaság verődik össze, náluk van már néhány üveg olcsó bor, és gyűlik a szemét. A tér szinte kiürül.

A vasút alatti aluljáróban egy újabb társasággal találkoztam. A fiúk már menet közben egymásnak adták és meg-meghúzták a borosüveget. Ez aztán a buli! A lányok előttük haladtak, tökéletesen előnytelen ruhákban.

Az a helyzet, hogy kilenc óra előtt az ifjak a belvárosi üzletekben megveszik a piát, majd valami csendes helyen berúgnak. Zavarba ejtően sok közöttük a nagyon fiatal. Talán ezért is kerülik a szórakozóhelyeket. A teljes sötétségbe borult hegyoldal a Bolyai Gimnázium alatt csoportokkal van tele. Az egyik helyen megint a szokásos üvöltözés, a másikon pedig valamilyen kibírhatatlan zenét hallgatnak egy kihangosított mobilról.

A szórakozó társaságok kommunikációja a városban az ordibálás, mintha a fiúk állandó dominanciaharcot vívnának a csapatban. Pár óra múlva egyik-másik már merev részeg.

Ebben a bulizásban nincs semmi vidámság, életkedv, fiatalos életöröm, csak szomorúság, durvaság és letargia. Nincs zsongás, nincs spicces világmegváltó beszélgetés.

ÉJSZAKA A gyorsétterem pörög, tele van. Ami máshol a legutolsó lehetőség, vagy éppen már a legalja, az nálunk a színvonal, trendi és kulturált hely. Feltűnően sok itt néha a drága autó, amelyből tizen-huszonéves fiatalok szállnak ki.

Látni rajtuk a magabiztosságot, hogy felveti a családot a pénz, bár stílusuk, az sajnos nincs.

Random módon magukra dobáltak egy-két butikot. Második generációs gazdagok, majd belerázódnak, bár nagy valószínűséggel színházba a többség nem fog járni. Úgy látom, több szlovák rendszámú autó is van itt.

A tarjáni éjszakai életnek van egy sajátossága: buszhoz kötött. Tíz –tizenegy óra felé elindulnak az utolsó járatok, ekkor többek számára meghal a buli, a belváros kiürül.

Szombaton még néhányan nekifeszülnek az éjszakának, de vasárnap este kihalt a város. A diákok elutaztak már Budapestre, Szegedre, Debrecenbe, ők amúgy sem úgy képzelik el a bulizást, ahogy Tarjánban látják. Ez már nem az ő világuk.

Hétfőn hajnalban elindulnak Budapest felé a mikrobuszok, furgonok. A város határáig mennek, majd megállnak egy kávéra, egy féldecire. A sofőr aztán blokkolja a fejében a KRESZT-t, és ezek a szakiszállítók őrült tempóban haladnak a főváros felé. Újabb hét kezdődik.

Drexler Szilárd

 FOTÓK: DREXLER SZILÁRD

Nincsenek már klubok, nincsenek ismerkedési lehetőségek. Nem nagy titok, de hiányzik egy fiatal felnőtt réteg innen. Pár éve még koncerteket is szerveztek egy-két helyen, ma már ez is megszűnt.

Néhány étterem még tartja magát, egyszerű ételekkel, szerény feltételekkel várja a vendégeit, és még beülnek a párok, családok, ugyanakkor nem sokan engedhetik már meg ezt sajnos maguknak.

Van, ahol nem az étlap a csábító, hanem a gyors és titkosnak vélt randevú lehetősége.

Egy gyors numera, na, ne kerteljünk.

Pénteken este az egyik hely tök üres, még a zene sem szól, pedig a fények villognak.

Más helyeken legalább vannak vendégek, de inkább az ajtó előtt, az utcán csoportosulnak, ott lehet ugyanis cigizni. Az egyik kocsma előtt legalább húsz ember áll, fiatalok többnyire, üvegből isszák a sört. Természetesen ők is hangosabbak a szükségesnél. Bent ketten táncolnak.

A kávézóban négy nő ül, később még egypáran csatlakoznak.

A kis büfékbe beesik még néhány vendég, de a fáradt alkalmazottak már alig várják a zárórát. A városközpont legtöbb pontja sötét és üres. De bezzeg a Bombi hangos!

Fél tíz. A SITI zárva, az új klub, az Apolló Dance Hall éppen zárva. Ez utóbbi állítólag igényes, jó hely, hiánypótló a város életében. Heti egy–két jó bulit tartanak itt. A SITI-nek nem kell feltétlenül nyitva lennie, de ahogy itt állok a sötét épület előtt, eszembe jutnak a régi klubok... Újra a városközpont felé sétálok, és visszapillantok a garzonházra. Salgótarján egyik szimbóluma teljesen sötét, talán egy-két ablakon szűrődik ki némi halvány fény. Olyan a két toronyház, mint az Űrodüsszeiában a fekete monolit. A másik szimbólum, a Karancs Szálló pedig már évek óta üres. Egy újabb fekete monolit. Ez azért elég szomorú látvány.

Fiatal lányok csoportja jön szembe, a felnőttkor küszöbén lehetnek, középiskolások.

Nem öltözködnek kihívóan. Valószínűleg a gyorsétterem biztonságából jönnek.

2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

39

KITEKINTŐ  THOMASZ PIARSZ (PL)- CHROMATIC RELATIONS II., 2015. CERED. 1205 PROJEKT

20 ÉVES A CEREDI NEMZETKÖZI MŰVÉSZTELEP DUDELLAI ILDIKÓ • FOTÓK: A MŰVÉSZTELEP GYŰJTEMÉNYÉBŐL

 LILLA VON PUTTKAMER (D), 1215 PROJEKT (RÉSZLET) 2015 40

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

– Az államilag dotált Mátraalmási Művésztelep megszűnése után néhány évvel hozták létre önerőből, civil kezdeményezésre a Ceredi Nemzetközi Művésztelepet. Aligha gondolhatták akkor, hogy 2015-ben majd a húsz éves jubileumról beszélünk.

– A művésztelepek létjogosultsága nem kérdés, de öngól lett volna, ha azzal foglalkozunk, hogy mennyi ideig működhet – válaszolja Fürjesi Csaba művészeti vezető. – Nem a futamidőben gondolkodtunk, hanem a tartalomban. Azt akartuk, hogy legyen olyan hely, ahová szívesen eljön mindenki, ahol a művészetről, a filozófiáról, a csillagászatról, irodalomról, zenéről lehet beszélgetni este a tűz körül, legyen ott minden ágból képviselő, legyen szellemi műhely, szellemi kaland.

Ez volt az álmunk, és örömmel tudom mondani, hogy ez van. Jönnek a barátaink, akik szeretik, színészbarátaink úgy érkeznek, hogy García Lorca-adaptációval készülnek – megmaradt őszintének ez a dolog. Ehhez nem fűződik anyagi érdek. Abból nem lehet jóízűen összejönni húsz évig, hogy elmegyek valahová és kapok érte ötezer forintot. Ide nem fellépni jönnek az emberek, hanem megélni azokat a pillanatokat, amik kiemelik őket még a saját művészetük mindennapiságából is.

Azt mondják, hogy ennek a helynek varázsa van. Valószínűleg ezt a varázst azok adják

KITEKINTŐ

MEGMARADT ŐSZINTÉNEK

 KUN CECILIA – SIKOLY, GARDENVÍZIÓ PROJEKT, 2013. CERED

 FÜRJESI CSABA – MINDENNEPI KENYERÜNK, III. (KENYÉRINSTALLÁCIÓ), 2010. TISZTASZOBA PROJEKT, CERED 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

41

KITEKINTŐ  ROSA VERHOEVE (NL) – EZERSZER – ONE THOUSAND TIMES I–II., 1215 PROJEKT, CERED, 2015

össze, akik jönnek, és van egy olyan befogadó környezet, ami nem fojtja ezt le. Mindent úgy alakítottunk ki, hogy az alkotás legyen első helyen. A házban galéria van és közösségi konyha, a másik épületben műterem, a harmadikban grafikai műhely, a negyedik épületben egy másik műhely. Nem motelnek vannak berendezve az épületek. Itt mindenhol alkotás folyik, a kertben, a színpadon, a pódiumon, az összes sarokban.

Ez nem bevételorientált rendezvény, hanem centrum, szellemi műhely. Mint amikor az ember leül a tábortűzhöz, fény is van, meleg is, társaság is, biztonság is.

– Ha csak a megyét nézzük, jó néhány kezdeményezés megbukott az utóbbi húsz évben.

A barátság, a lelkesedés, az őszinte öröm tud két évtizedig életben tartani valamit?

– Egészen biztos. Ami nagyon fontos nekünk, hogy nem vált üzletszerzéssé a dolog. Nem vált görccsé. És nem a mindenáron csinálás van, hanem egy természetes lendület. Az, hogy nincs félreértés, mert az alkotás, az alkotási környezet megteremtése olyan erővel jön belőlünk, hogy azt nem lehet elérteni.

Lehet, hogy a Margitszigeten vagy a Balatonon hamarabb tartottunk volna itt.

– Lehet, és adódik is a kérdés, hogy miért éppen Ceredet választották?

– A terv megvolt, és helyszíneket kerestünk. Egy művésztelepnek vannak követelményei, igényel bizonyos elzártságot. Érintetlen, csendes, inspiráló közegre van szükség, hogy elmélyüljön a művész. Ismeretségi, baráti terelgetések alapján választottuk Ceredet, és egy pillanatig sem éreztük, hogy de kár, hogy nem a Balatonhoz vagy az Őrségbe mentünk.

Akiket meghívunk, nem azért jönnek, hogy akkor már fürödnek a Balatonban is, vagy megnézik az Őrségben a skanzeneket. Aki ide felbumlizza magát, az a művésztelep miatt jön.

 SANTA LÁSZLÓ – ÖSSZEGZÉS, TISZTASZOBA PROJEKT, 2010. CERED 42

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

 PETRA RICHAR GRAFIKUSMŰVÉSZ BÉCS, AUSZTRIA

Ránk szakadni látszik ugyanakkor, hogy intézmény lett a művésztelepből. Létszámban már kevesen vagyunk. Ez úgy néz ki, hogy befejeződik a nyári kéthetes program, következnek a kiállítások, majd ősszel már összeülünk, hogy megbeszéljük, hogyan szervezzük a következő évet. Januártól kezdődnek a meghívások, egyeztetések, 200– 250 levelet írunk meg. Legalább két ember teljes idejét kitöltené a művésztelep szervezése, a helyszín gondozása, állagmegóvása, és a tartalmiság, a művészek felkeresése, a program, a kiállítás.

Ezt mind a család, az egyéni alkotás mellett végezzük, de van művészeti egyesületünk is, ahol külön tehetségfejlesztő, gyerekprogramokon is dolgozunk.

Ami a jövőt illeti, már egy-két évre előre telik a naptár, invitáljuk azokat, akiket eddig nem tudtunk meghívni, de tudjuk, hogy jó művészek, beleillenének a koncepcióba, és egyre többen visszajönnének, őket sem szeretnénk elutasítani. A tapasztalat azt mutatja, hogy tizenöten dolgozhatnak optimálisan.

Lehetnének ötvenen is, de az gyár lenne.

KITEKINTŐ  CHRISTOPH ECKELT FOTÓMŰVÉSZ BERLIN, NÉMETORSZÁG

Azt is ki kell jelenteni, hogy nem mindenkinek áll jól a művésztelep, ezért nem is lehet mindenkit meghívni. Ez nem azt jelenti, hogy akit zavar, ha mások is körülötte vannak, amikor alkot, az nem jó művész. Ehhez más típusú belső berendezkedés kell.

A művésztelepnek olyan eredményei is vannak, hogy meghívót kapunk egy holland és egy cseh alkotó közös októberi kiállítására, és a két művész itt, Cereden találkozott először. Vagy az, hogy minden alkotó életrajzában szerepel, mióta jár Ceredre.

NEM HÉTKÖZNAPI – Már az induláskor nemzetközi művésztelepet akartunk létrehozni, pedig az égvilágon semmink nem volt, csak az akarat és az az idea, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni – mondja Kun Cecília művészeti menedzser.

– A ceredi művésztelepet két család indította el, és a mai napig együtt gondolkodunk rajta, hogy most a terasz felújításába fogjunk-e bele, vagy a műtermet szigeteljük le, hogy télen is lehessen használni. A tulajdonszerzést egyetlen pályázat sem támogatja, programra, eszközre, alapanyagokra tudunk kérni támogatást.

Ha ez klasszikus családi vállalkozás lenne, akkor – ennyi épületben – legalábbis mindenki tudna kényelmesen aludni, ha ös�szejön a nagycsalád. Mi meg itt összehúzzuk magunkat, és matracokat teszünk le a földre, hogy elférjünk. Nem motelt építünk, hanem galériát meg műtermet.

Nemrégen megkérdezte tőlem valaki, hogy Csabával rokonok vagyunk-e. (Nem roko-

 IVANA SLAVIKOVA SZOBRÁSZMŰVÉSZ, TANSZÉKVEZETŐ, BESZTERCEBÁNYA, SZLOVÁKIA

 ALBRECHT FERSCH ALKOTÁSA

nok.) Már induláskor is felmerült, még a családtagjainkban is, hogy nem lesz baj ebből a közös projektből? Nem hétköznapi dolog szerintem, hogy ezt így működtetjük együtt ennyi éve, amikor látjuk, hogy mennyi minden széthull körülöttünk, akár személyes széthúzás miatt. * * * A Ceredi Nemzetközi Művésztelepet Fürjesi Csaba, Kun Cecília és Sánta László alapította, először 1996 júniusában szervezték meg.

Nógrád Megye Önkormányzata két éve Madách-díjjal tüntette ki Fürjesi Csabát, a salgótarjáni születésű festőművészt. Az indoklásban akkor úgy fogalmaztak, a művésztelep azóta is a hazai kortárs művészeti élet rangos eseménye, és emellett Nógrád megye egyik kulturális emblémája lett.

 CLAUDIA MARTENS (BUENOS AIRES), CSILLA TORDAI (AMSZTERDAM) CHRISTOPH ECKELT (BERLIN) 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

43

KITEKINTŐ  SZEMETHY ORSI – BODY GARDEN, 2013. GARDENVIZIÓ PROJEKT, CERED

A VILÁGON EGYEDÜLÁLLÓ LENYOMAT A KORTÁRS MŰVÉSZETRŐL A határtól vissza az ötödik ház – így igazítanak el bennünket a helyiek, amikor a Kortárs Nemzetközi Művésztelepet keressük Cereden. A szlovák határ mellett fekvő falu nevét ismertté tették a képzőművészek, a Wikipédia Cered nevezetességei között sorolja a művésztelepet.

1996-ban képzőművészek indították civil kezdeményezésként a ceredi művésztelepet. Egy csendes, érintetlen környezetben akarták életre hívni a nemzetközi kortárs művészeti projektet, ahol az alkotás és elmélkedés zavartalanul biztosított.

A befogadó falu egyre jobb megismerése után az alapítók úgy döntöttek, hogy a művésztelep aktívan részt vesz a falu életében, és – az addig klasszikus hagyományokon alapuló

 MARTINA LACOVA (CZ): TEKINTET, TÁRGY=POZÍCIÓ PROJEKT, 2013, CERED

művésztelepi – működési formát is továbbfejlesztik. A hét-tíz napos időtartam témája évről évre más, de mindig a faluból merít, ezzel dolgoznak a meghívott képzőművészek.

Az egyhetes alkotói folyamat végén megszülető alkotások egyrészt fontos pillanatképet adnak a kortárs képzőművészetről, másrészt a nemzetközi kortárs művészeti élet fontos helyszíneként képviselteti magát általa Magyarország. Az alkotások a világon egyedülálló lenyomatot képeznek a XXI. század kortárs művészetéről – egy kis nógrádi falucskát megörökítve az utókor számára, és az esemény nem utolsósorban ismét pezsgést visz hazánk gazdaságilag legelmaradottabb térségében fekvő, egyre elnéptelenedő faluja életébe. * * *  BRANIMIR RITONJA (SLO), GARDENVÍZIÓ PROJEKT, 2013. CERED 44

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

A húsz év alatt 18 országból több mint 200 művész vett részt a projektben.

KITEKINTŐ

Szemezgessünk kicsit a korábbi évek témái közül!

2007: Ceredi vásznak – a falusi asszonyok által helyben készített vásznakat kapták meg alapanyagként a meghívott magyar és külföldi művészek. Kurátor: dr. Keserü Katalin művészettörténész. Kiállítás: Történeti Múzeum – Salgótarján és Losonci Múzeum és Galéria, Losonc (Szlovákia).

2010: Tisztaszoba – ekkor 15 kortárs művész 15 ceredi család tisztaszobáját kapta meg. Kurátor: Somhegyi Zoltán művészettörténész. Kiállítás: Történeti Múzeum, Salgótarján, Városi Galéria - Lendava (Szlovénia), REÖK Palota, Szeged, Borderland Galéria – Cered.

2011: Prototípia – régi fényképek, családi fotók, korhű dokumentumok alapján készültek a műalkotások. Kurátor: Paksi Endre Lehel művészettörténész.

2011: Medvekultusz – a falu gazdag mondavilága, régi történetei nyomán jöttek létre fotódokumentációk, videó installációk és egy, fővárosi színművészek bevonásával a helyszínen forgatott kisjátékfilm. Ez utóbbit hosszas, több hónapos közös gondolkozás előzött meg, így jött létre a történet és a forgatókönyv. A forgatás helyszíne Cered. Kiállítás és filmbemutató: Történeti Múzeum – Salgótarján, Borderland Galéria – Cered.

2012: Tárgy = pozíció – a faluban fellelhető régi használati tárgyak, eszközök, bútorok műalkotássá, művésztárgyakká alakítása, vagyis ezeknek a régiségeknek a kortárs művészek által teremtett új kontextusba helyezése, feldolgozása volt a téma.

A szimpóziumon létrejött munkákból fotódokumentáció készült, amelyet a salgótarjáni Történeti Múzeumban (új nevén Dornyay Béla Múzeumban) állítottak ki 2013 januárjában. A tárlatot K. Peák Ildikó művészettörténész nyitotta meg. Kiállítás: Történeti Múzeum – Salgótarján, Borderland Galéria – Cered.

2013: Gardenvízió – a tematika a kert volt. A művészek szabadon dolgozhattak az általuk kiválasztott, kisebb-nagyobb konyhakertekkel, előkertekkel. A műalkotások dokumentációja feldolgozás alatt, illetve a kiállítási installációhoz a pályázat folyamatban van.

Kurátor: Nátyi Róbert művészettörténész.

 BARABÁS MÁRTON – TÉRRAJZ HELYI LAKOSSAL, TISZTASZOBA PROJEKT, 2010. CERED 2014: A hiánygeneráció – Cered lakossági korfája alapján kimutatható, hogy a faluban alacsony a 35-45 év közöttiek száma. A vizsgálat kitűzött célja a hiánygenerációra mint társadalmi jelenségre irányuló reakció. A művésztelep további célja: az élő település elöregedésének és ezzel párhuzamos elszigetelődésének kimutatása és erre a figyelem felhívása. Kurátor: Jerger Krisztina művészettörténész.

A találkozásra, beszélgetésre, egymás megismerésére épülő művészeti alkotói folyamat a helyben lakó falusi emberek és a különféle európai nagyvárosokból érkező képzőművészek között zajlik Cereden, és a helyiek nyitottak erre az együttműködésre. Példaértékű, és mint két évtized tapasztalata bizonyítja, hatásos ez a fajta képzőművészeti folyamat. Itt a művészet egyaránt közvetíti a hagyományokat, a szokásokat, és a jelen problémáit. * * * A művésztelep húszéves tevékenységének eredményei közé tartozik az is, hogy több ezer vendégéjszakát közvetített a helyi szállásadóknak, és látogatóinak köszönhetően jelentősen emelkedett a helyi őstermelők eladása. Közel egy tucat lakóházat újítottak fel, több művészcsalád vásárolt ingatlant és telepedett le a faluban. A projekt kísérő rendezvényei – zenei, irodalmi, színházi előadások, workshop és gyermektáborok, falunapok – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a faluban ismét pezsegjen az élet.

A művésztelep alkotásairól készült dokumentációk számos európai kiállítóhelyen, múzeumban szerepeltek sikerrel.

Az 1996-ban elindított projekt olyan kimeríthetetlen gazdagsággal rendelkezik, hogy a tematikus szakmai jövőkép rendkívül hosszú távú. Mára már a nemzetközi kortárs képzőművészeti szakma egyik megkerülhetetlen eseményévé vált a Ceredi Nemzetközi Kortárs Művésztelep. Fenntarthatósága ilyen alapokon biztosított, tartalmilag változatos, a városi képzőművészek és a vidéki környezet találkozása pedig rendkívül inspiratív az alkotás szempontjából.

 IVANA SLAVIKOVA (SK) – SZITA-TATTOO, TÁRGY=POZÍCIÓ PROJEKT, 2013, CERED

 SÖOKE ERIKA (SK) – KÖPÜLŐ, TÁRGY=POZÍCIÓ PROJEKT, 2013, CERED 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

45

KITEKINTŐ  MAGDA GRZYBOWSKA ÉS MAREK SIENKIEWICZ (PL) A LENGYEL PAVILONBAN, 2015. CERED, 1205 PROJEKT

2015–1215: KÖZÉPPONTBAN A HELYBELIEK Hét országból huszonnégy művész vett részt az idén húszéves Ceredi Nemzetközi Kortárs Művésztelep kéthetes programján. Július 25-től augusztus 7-ig tizenkét-tizenkét művészt hívtak meg Hollandiából, Németországból, Ausztriából, Szlovákiából, Csehországból, Lengyelországból és Magyarországról.

A téma az 1215-ös számhoz kötődött, ennyi volt Cered lakóinak száma húsz éve, a művésztelep indulásakor (a jelenlegi lélekszám egyébként 1117).

A huszadik év témája a lakosság, a helyi emberek. A művészek azt mutathatták meg, milyennek látják és láttatják a Cereden élőket. Vannak-e megfogható egyedi jellemzőik?

Milyen alkotói válaszok születnek a helyiek szokásaira, az egymás közötti viszonyukra, tipizálható folyamataikra?

Az alkotások széles skálán készültek a betontól a fotón át a textilig, de megjelent már az alkotótelepen a drón is. Az egyik művész hangokat rögzített a távolról irányítható légi eszköz segítségével, ezeket sugárzó közvetítette egy frekvenciára. A jubileumi művésztelep kurátora Boros Lili művészettörténész volt.

Augusztus 6-án nyílt napon ünnepelték meg a művésztelep huszadik születésnapját.

Federico García Lorca A halált hozó pillangó című műve alapján készített performanszt a Rönkszínpad Társulat, a Szendergőből szender… című átiratot a szabadtéri Rönkszínházban mutatták be a zárórendezvényen.

A zsúfolásig megtelt Borderland Galériában Fürjesi Csaba Ceredi rokonság című kiállítását nyitotta meg Nátyi Róbert.

A művészettörténész beszélt többek között arról, hogy húsz év alatt sokan a művésztelep tagjai közül is valamelyest családtaggá válhattak Cereden, ezt a fajta „rokonságot” örökítette meg Csaba salzburgi műterme magányában.

Aki ismeri Fürjesi Csaba művészetét, tudja, hogy nagy zsonglőre a festői térnek, nagy illuzionistája ennek a technikának, ez itt is visszaköszön; úgy jelenik meg a valóság, hogy szinte becsapja a szemet – mondta. – Példaként említette a parasztházak hengerrel festett falait ábrázoló munkát, mert van, ahol ez a háttér, máshol viszont előtérbe lép. A humor, a történelem, a memória is jelen van: az egyik szoba falán a Kórház a város szélén Sova doktora – „egy KGST-celeb” – jelenik meg, de összehozhatjuk itt Kudlik Júliát is a ’60-as évekbeli bányász házaspárral.

 KRNÁCS ÁGOTA – 1117. CERED, 1205 PROJEKT, 2015 46

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

2015 / 3

Egy festőművész olyan kiállítása ez, amely megvalósítja a képzeletbeli múzeumot az alkotó fejében kialakult környezetről, településről, művésztelepről, barátokról, eseményekről, hatásokról, hagyományokról – fogalmazott Nátyi Róbert.

A megnyitót így zárta: azt kívánom önöknek, hogy nyitott szívvel, nyitott lélekkel fogadják be ezt a kiállítást, és ennek segítségével legalább néhány percre önök is váljanak az egyre gyarapodó ceredi rokonság tagjaivá!

A támogató önkormányzatok nevében Dániel László, Cered polgármestere és Dániel Zoltán, Salgótarján alpolgármestere is köszöntötte a művésztelepet.

A salgótarjáni Dániel Zoltán nem akármilyen eredménynek nevezte, hogy az elmúlt két évtized alatt a művésztelep széles kapcsolatrendszert épített ki Európa számos országának hasonló szervezeteivel és alkotóival.

Mint mondta, a művésztelep vezetői kiváló érzékkel jelölik ki, hogy nyaranta milyen projekthez igazodjanak az alkotók. A projektek különlegessége, hogy minden esetben cél a számos gonddal küzdő, leszakadó térségben lévő befogadó falu egyre jobb megismerése, a színes hagyományokkal rendelkező település életében való részvétel, és a tapasztalatok művészeti eszközökkel történő megfogalmazása.

A telep irányítói ezzel bizonyára továbbfejlesztették a szokásos művésztelepi cél- és értékrendszereket – mondta az alpolgármester, aki a salgótarjáni önkormányzat nevében gratulált a ma már nemzetközileg is jegyzett művésztelep megálmodóinak és működtetőinek, a most befejeződött tábor külföldi és hazai művészeinek, de Cered község vezetőinek is, mert az ő hozzáállásuk és támogatásuk is kellett a művésztelep létrejöttéhez és folyamatos fejlődéséhez.

– Egy kis település ismertségét nagyban meghatározzák a művészetekhez kapcsolódó eseményei. Ilyen rendezvény az immáron huszadik alkalommal szervezett Ceredi Művésztelep, amelyen hazai és külföldi alkotók látogatnak el szeretett falunkba, hogy ihletet merjenek abból a kútból, melynek forrása az itteni csodálatos környék és az itt élő emberek – mondta Dániel László, Cered polgármestere. – Ezek a művészek tehetségükkel a szívükben elhoznak ide valami megfoghatatlan miliőt, amely felpezsdíti a település mindennapi monoton életét, új lelkületet teremtve ezáltal a ránk váró feladatok megoldásában.

Azonban, ami nekünk, ceredieknek talán sokkal fontosabb, el is visznek innen – folytatta. – Nem csak az alkotás örömét, az élményeket, a tapasztalatokat, hanem a jó hírünket is tovaviszik Magyarország, Európa és a világ különböző tájaira. Így válik Cered egyre több földrészen és országban ismertté.

Kell ennél jobb marketing? – mondta Cered vezetője, aki köszönetet mondott a húsz évért a szervező és résztvevő művészeknek.

Végül így búcsúzott a 2015-ös év zárórendezvényén: Cered büszke a művésztelep múltjára, jelenére, és büszke lesz a jövőjére is.

KITEKINTŐ  IVANA SLAVIKOVA (SK) – CORPUS CHRISTI I–II–III,. 2015. CERED, 1215 PROJEKT

 JOZEF SUCHOZA (SK) – YGGDRASIL III. INSTALLÁCIÓ, 2013, GARDENVÍZIÓ PROJEKT, CERED 2015 / 3

TARJÁNI VÁROSLAKÓ MAGAZIN

47

ÁRA: 900 Ft