Tarjáni Városlakó 2021/2

SZÁZ ÉVE TARTOTTÁK MEG AZ ALAKULÓ KÖZGYŰLÉST

Salgótarjánt 1922. január 27-én nyilvánították várossá.

A település városias fejlődése már a XIX. század végén megindult. Ahhoz, hogy a község jogilag is előbbre lépjen a városias fejlődés felé, 1908-ban történt az első lépés, amikor a képviselő-testület bizottságot hozott létre a várossá alakulás előkészítésére. A bizottság meg is kezdte a munkáját, de az I. világháború, majd az azt követő társadalmi és politikai változások miatt ez a törekvés háttérbe szorult.

Csak 1921-ben került újra a salgótarjáni képviselő-testület napirendjére ez a kérdés, ahol megállapították: a városias fejlődésű, ipartelepekkel és a hozzájuk tartozó kolóniákkal bíró nagyközség rendelkezik a városi tanács kialakításához szükséges szellemi erőkkel, illetve képességekkel. Nógrád megye törvényhatósági bizottsága a várossá válás iránti indokokat elfogadta,

és a kérelmet 1921 októberében továbbította a Belügyminisztériumhoz. Innen még az év végén meg is érkezett a 118 446/1921. számú rendelet, amely engedélyezte Salgótarján nagyközségnek a rendezett tanácsú várossá alakulást. Az ügy gyors elintézésében nyilvánvalóan közrejátszott az, hogy a kormányzat is látta Salgótarjánnak a trianoni békeszerződés következtében megnőtt jelentőségét. Ezek után 1922. január 27-én, délelőtt 9 órakor az Acélgyári Olvasóegylet – a Kohász Művelődési Központ – nagytermében megtarthatta alakuló közgyűlését Salgótarján rendezett tanácsú város képviselő-testülete. Polgármesterré a felvidéki származású – de Trianon után onnan távozni kényszerülő – dr. Förster Kálmánt választották.

A város vezetését illetően ez a jogi változás kevés újat hozott, a korábbi képviselő-testület úgyszólván változatlan maradt: a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. képviseletében Lipthay B. Jenő, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. nevében Róth Flóris, a Salgótarjáni Takaréktól dr. Kováts Jenő igazgatók, továbbá Szilárdy István, Luby István és Kretsch Lajos földbirtokosok, valamint néhány kereskedő és más különböző foglalkozású polgár került a városvezetésbe. Egyedül a tisztviselők köre bővült ki valamelyest, a megnövekedett adminisztráció követelményeinek megfelelően, de a személyek jórészt itt is maradtak a régiek. Az 1929-ben bekövetkező szervezeti módosulások annyi változást hoztak, hogy csökkent a képviselő-testület létszáma (az addigi 152 helyett csak 60 képviselő maradt), és megszűnt a tanács, amely a polgármester tevékenységét segítette elő, így ezzel megnőtt a polgármester hatalma. Ekkor lépett használatba a megyei város elnevezés.

SALGÓTARJÁN VÁROS ELSŐ EMBEREI

Polgármester: dr. Förster Kálmán (1922–1943), Rátkay Béla (1944), Kilczer Béla (1945. január–július), Blanár Sándor (1945. augusztus–1949), Nagy Lajos (1949–50).

Tanácselnök: Galajda János (1950–1956. augusztus 31.), Soós Rezső (1956. szeptember 1.–október 27.), dr. Németh György (1956. november 2–november 4.), Zavilla Viktor (1956. november 4–1957. január), Gritz Arnold (1957. február–1960. szeptember), Hangonyi László (megbízott, 1960. október–1961. május), Sándor Elemér (1961. május – 1969), dr. Tóth István (1969–1973), Ozsvárt József (1973), Fekete Nándor (1973–1982), dr. Szittner András (1982–1985), C. Becker Judit (1985–1990).

Polgármester: Tolmácsi Ferenc (1990–1991), dr. Zsély András (1991–1994), Puszta Béla (1994–2006), Székyné dr. Sztrémi Melinda (2006–2014), Dóra Ottó (2014–2015), Fekete Zsolt (2016– ).

Lapalapító: Ercsényi Ferenc (1953–2013). Szerkeszti: a Szerkesztőbizottság. Tagjai: Balás Róbert, dr. Baráthi Ottó, Drexler Szilárd, Handó Péter, Kovács Bodor Sándor, Losonczi Tamás, dr. Paróczai Csaba. Főszerkesztő: Balás Róbert. Képszerkesztő: Kovács Bodor Sándor. Tervezőszerkesztő: Kalcsó István. Kiadja: a Tarjáni Városlakó Egyesület megbízásából a Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Web: www.tarjanivaroslakomagazin.hu. E-mail: tarjanivaroslako@gmail.com. Nyomdai munkák: Polár Stúdió, Salgótarján. © Ercsényiné Bódi Éva engedélyével. Előfizetés: Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Megvásárolható: Juhász Könyvesbolt: Fő tér 2. JAMKK-jegyiroda: Fő tér 5. Az Unió Coop Beszterce-lakótelepi, Gorkij-lakótelepi, Garzonházak alatti és a Pécskő mögötti

üzleteiben. A Dornyay Béla Múzeumban: Múzeum tér 2. Eresztvény Látogatóközpont – Novohrad Geopark: Salgótarján, Eresztvényi út 6. Címlap és hátsó borító: 1. Salgótarján látképe 1920-ban (fotó: Gábler Vilmos). 2. Tarjáni panoráma 2021-ben (fotó: Kovács Bodor Sándor).

FÖRSTER KÁLMÁN ÉS FELESÉGE  SALGÓTARJÁN VEZETŐI 1922-BEN

ÖRÖK VISSZATÉRÉS

AKI SOHA NEM TAGADTA MEG SZÜLŐVÁROSÁT

operálta meg a csúnyán elfekélyesedő sípcsontomat, minden fájdalomcsillapítás nélkül. Leírhatatlan fájdalommal járt, de valójában az életemet mentette meg. Amikor anyám hálából a maradék pénzünket neki akarta adni, egy fillért sem fogadott el. Folytattuk a menekülést, a lovakat anyám hajtotta, én feküdtem a kocsin, mellettem a rengeteg kacat között tükrös szekrény, zsíros bödön, varrógép és sítalp rázkódott a göröngyös úton. A repülők a kocsikat is támadták, rengeteg holttest hevert mindenfelé, amerre elhaladtunk. Brünn városáig jutottunk, ott végleg elakadtunk. Az orosz csapatok 2–3 kilométerre voltak mögöttünk, az amerikaiak nagyon messze előttünk. Ekkor anyám helyesen a visszafordulás mellett döntött. Elindultunk hazafelé, és valamikor májusban értük el az országhatárt, majd Debrecen felé vettük az irányt, anyám rokonaihoz, ahol Lajos bátyámat és engem beírattak a híres Református Gimnáziumba. De 1946 nyarára tarthatatlanná vált a helyzetünk a cívis városban, ahol egy szenespincében éltünk, így felkerekedtünk és meg sem álltunk Salgótarjánig.

 Hazaérve mit találtatok itthon?

 Palikám, Salgótarján várossá nyilvánításának 100. évfordulóját ünnepli majd 2022. január 27-én, te, örökifjú emberként a 88.-at taposod. Többször is meséltél már a gyerekkorodról, most mégis arra kérlek, elevenítsük föl a legfontosabb pillanatait, amelyekre máig emlékszel! – Nos, nem lesz könnyű, mert rengeteg van. 1934. augusztus 23-án születtem, akkor még a Rokkant-hegyen volt egy kis házunk, de hamarosan elköltöztünk a Füleki út 42-es szám alá. Ez a ház ma is áll, jelenleg horgászboltként üzemel, ha jól tudom, de a házszám nem stimmel, mert azóta többször megváltozott a számozás. Apám egy partiumi kisnemesi család leszármazottja volt, ekkoriban már saját ruházati boltját vezette Tarján főutcáján. Anyám, néhai Soós Mária debreceni származású, ott végzett kereskedelmi iskolát, majd 1932-ben házasodott össze apámmal, a bátyám 1933-ban született. A gyerekkorom nagyjából tíz évig tartott, mert közbejött a háború, amiben apám tartalékos főhadnagyként 1944. november 1-jén hősi halált halt a dunaföldvári híd védelme közben. December közepén az özvegyen maradt anyám úgy döntött, hogy elfogadja a fölajánlott menekülési lehetőségét, és három fiával útnak indul, mielőtt az orosz front elérné Tarjánt. Rettenetes hírek érkeztek az orosz katonák viselkedéséről, és ezt sajnos később személyesen is tapasztaltuk a megpróbáltatásaink során. Különvonattal vittek minket a terv szerint Szlovákián keresztül Nyugatra, a szerelvényt katonatisztek kísérték. Valamennyi menekült célja az volt, hogy orosz helyett amerikai fogságba essen, valahol Berlin környékén. Bandi öcsém

négy és fél éves volt ekkor. Aztán, ahogy ezt háborús filmekben láthattad, a vonatunkat sorozatos repülőgép-támadások érték a nyílt pályán, hol az amerikaiak, hol az oroszok géppuskázták végig a szerelvényt. Ilyenkor mindannyian a vagonok alá menekültünk, és nyüszítettünk, mint a kutyák. Aztán egyszer csak nem lehetett tovább menni vasúton. Tisztjeink lovas kocsikat szereztek, és folytattuk az eszeveszett menekülést. Valahol Szlovákiában jártunk, amikor kiújult a csontvelőgyulladásom. Ezt a sebesülést még Tarjánban szereztem egy korcsolyázás alkalmával, amikor játékból a lányok elé vetettem magam a jégpályán, hogy ők átessenek rajtam… Egy német katonaorvos

– Az itt hagyott házunkba addigra beköltözött egy család, de ez szerencsére nem tartott sokáig. Anyámat hamarosan igazolták, ami azt jelentette, hogy papírt kapott róla, semmilyen háborús bűnt nem követett el, így egy rövid időre visszakaphatta apám üzletét is. A bátyám pesti rokonokhoz került, előbb műszaki középiskolában tanult, majd a műegyetemen. Ő többet nem jött haza Tarjánba. Én a Madách Gimnáziumban szerettem volna tanulni, de hiába a jeles bizonyítvány, már oda sem vettek föl, mert, mint mondták, egy horthysta katonatiszt gyereke nem érdemli meg, hogy tovább tanulhasson. Ismét a rokonok segítségét kértük, apai nagybátyámék Sárospatakon éltek, így kerültem a másik híres református gimnáziumba. Aztán 1950-ben anyám, akinek akkorra már államosították az üzletét, és kezdetben csak takarítóként dolgozhatott a kereskedelmi vállalatnál, elment a Madách Gimnázium igazgatójához, és elmondta,

hogy a pataki

Nagy Pál 1934-ben született Salgótarjánban. 1953-ban érettségizett a Madách Gimnáziumban. 1956. október 23-án az Egri Főiskola új diákszövetségének (MEFESZ) vezetője. 1961-ben francia nyelvtanári diplomát szerez a Sorbonne Egyetemen, Párizsban. 1962-től alapító-szerkesztője a francia fővárosban megjelenő Magyar Műhely című irodalmi folyóiratnak. József Attila díjas író, tipográfus, performer, videóművész.

SALGÓTARJÁN KÖZPONTJÁNAK DÉLI RÉSZE AZ 1920-AS ÉVEK ELEJÉN  CSALÁDI KÉP, JOBBRÓL A MÁSODIK NAGY PÁL

FOTÓ: KRÚDY PÁL

taníttatásaim költségét képtelen előteremteni. Miért büntetik a fiúkat az apjuk bűneiért, kérdezte az iskola vezetőjétől. Szó nélkül felvettek a második osztályba, így aztán három évig újra tarjáni diák lettem.  Nagyon előreszaladtunk. Biztosan voltak ennek a korszaknak szép pillanatai is. – Persze. A gyerekkor nem múlhat el játék és vidámság nélkül. A Füleki utcai fiúk, akik bejátszották a Kiserdőt és a régi Stécé-pálya minden szegletét, emlékezhetnek számos boldog pillanatra, de ezzel mindenki más is így van, hiszen a meghatározó élmények ebből a korból jönnek. Mi, gyerekek tudomásul vettük a Rákosi-rendszert, de minden módon igyekeztünk kibújni alóla és élni a saját életünket. Egyszer például Bíró Sanyi barátommal a gimnázium modellezőklubjában legyártottunk egy csomó „Vesszen Rákosi!” feliratú plakátot, amivel aztán éjszaka teleragasztottuk a környéket. De hiába kerestük őket másnap reggel, szorgos kezek eltávolították mindegyiket. Szerencsére nem buktunk le. Vagy 1953-ban, az érettségi vizsgát követően, a Pipis-hegyen ünnepélyesen elégettük az orosztankönyveinket, és megfogadtuk, hogy mi már többet ilyet nem veszünk a kezünkbe. De egyébként szerettem a gimnáziumot, jó tanuló voltam, és már akkor írónak, újságírónak készültem. Fiatalok voltunk, szerelmesek voltunk, kirándultunk, véget nem érő futballmérkőzéseket játszottunk a Kisréten, és vasárnapokként ott szurkoltunk a régi falelátós Stécé-pályán, ahol a tarjáni játékosok mellett láthattuk a világ akkori legjobb labdarúgóit, Puskásékat, Kocsisékat. Ha Tarjánra gondolok, először ezek az emlékek jutnak az eszembe.  Mi történt veled az érettségi után? – Jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, magyar-történelem szakra, de helyhiány miatt nem vettek föl. Ez nagyon megviselt. A barátaimat, Szakál Imrét és Gerelyes Endrét fölvették, őket munkásszármazásúnak minősítette a bizottság, én maradtam egy horthysta katonatiszt fia, akinek az apja még a Don-

kanyart is megjárta 1942 telén. Egy féléves könyvtárosi tanfolyamot elvégezhettem, és Pásztón kaptam állást. Ismét anyám lépett közbe, látta, hogy mennyire megvisel ez a helyzet, és személyesen Rákosihoz írt levelet az érdekemben. Nemsokára meg is érkezett a válasz, amelyben arra buzdítottak, hogy jelentkezzek az egri pedagógiai főiskolára, az 1954/55-ös tanévre. Így is történt, jelentkeztem, és fölvettek, két viszonylag nyugodt év következett az életemben, remek barátokkal és jó néhány tudós professzorral a tanári gárdában.  Aztán jött az 1956-os forradalom… – Igen, ezt már sokszor elmeséltem, most csak a legfontosabbakat idézném föl. Én lettem a főiskola megválasztott diákvezetője, és társaimmal biztosítottuk az intézmény zavartalan működését. Bár származásom miatt nem kaphattam katonai kiképzést, én is fegyvert fogtam, de szerencsére soha nem kellett használnom. Legalább két alkalommal sikerült megakadályoznunk, hogy a tömeg meglincseljen egykori ávósokat, volt, akit a főiskola pincéjében bújtattunk egy ideig,

majd később szabályosan átadtuk őket a rendőrségnek. Egy napon anyám aggódva telefonált, Bandi öcsém miatt, aki szintén Egerbe járt iskolába, a Dobó István Gimnáziumba. Hozd őt haza, mondta, tudod milyen, mindig ott sertepertél, ahol a baj történik. (Ez sajnos így volt. 1956. december 8-án is ott volt a vásártéri tömegben, amikor a sortűz eldördült. A társát kilőtték mellőle, ő megúszta…) Tehát autóba ültettük az öcsémet, és irány a szülővárosunk. Természetesen fegyverek is voltak nálunk, Tarjánban jó néhány emberrel találkoztunk, ekkor még sokan hittek a forradalom győzelmében. Elbúcsúztam anyámtól, de nem gondoltam volna, hogy legközelebb majd hét év múlva találkozunk a párizsi Gare de l’Est pályaudvar peronján, egymás nyakában zokogva… Én magam pedig 1968-ban látogathatok először haza mint francia állampolgár.  Mi történt november negyedike után?

– A szovjet megszállás után nem tudtuk, mitévők legyünk, hogyan viszonyuljunk az új helyzethez. Valamelyikünk kitalálta, hogy menjünk el Diósgyőrbe, és kérdezzük meg az ottani nagy munkástanács vezetőit. Így is történt, sikerült találkoznunk a melósokkal, akik a forradalom második szakaszáról beszéltek, a kezdődő országos sztrájkmozgalomról. Sztrájkoljatok ti is! – mondták búcsúzóul. Ahogy Pobeda autónkkal elhagytuk a gyár kapuját, azonnal üldözni kezdett minket egy másik személygépkocsi, amelyben ávósok ültek. Miskolc zegzugos utcáin száguldoztunk, pont, mint a filmekben, végül aztán egy zsákutcába jutottunk, és ott elfogtak mind a négyünket. A Rudolf laktanyába vittek, ahol az orosz katonai parancsnokság székelt, és azt állították rólunk, hogy fegyveres ellenállók vagyunk. Már az első este a városparancsnok vezetésével fölálló rögtönítélő orosz katonai bíróság halálra ítélt mind a négyünket, a kivégzést másnap hajnalra tűzték ki. Egész éjszaka virrasztottunk, egyszerűen nem hittük el, hogy ez megtörténhet. Végül három nap múlva indoklás nélkül szabadon engedtek bennünket. Később megtudtuk, a miskolci és az egri orosz alakulat ugyanahhoz a hadtesthez tartozott, a két városparancsnok ismerte egymást. Miután kiderült az letartóztatásunk, az egri főiskolások tüntetést szerveztek és kétnapos sztrájkot hirdettek. A

1953: ÉRETTSÉGIZŐ OSZTÁLY A MADÁCH GIMNÁZIUMBAN. AZ ÁLLÓ SORBAN, JOBBRÓL A MÁSODIK NAGY PÁL, MELLETTE GERELYES ENDRE. AZ ÜLŐ SORBAN, BALRÓL A HARMADIK HEROLD LÁSZLÓ

főiskola telefonközpontjában orosz szakos évfolyamtársaink dolgoztak, ők lehallgatták a két parancsnok beszélgetését, ebből kiderült, az egri parancsnok óva intette a társát, azt mondta, a kivégzésünkkel nagyon nehéz helyzetet idézne elő Egerben, erős ellenállásba ütköznének a katonái, és egy esetleges vérfürdő nem hiányzott neki.  Ezek után szélnek eresztettek benneteket?

– Igen, és miután kiszabadultunk, óvatosan visszamentünk Egerbe, de ott rögtön közölték velünk a társaink, hogy az ávósok folyamatosan keresnek bennünket, még aznap menjünk tovább. Azt tudtam, hogy Tarjánba nem mehetek, mert október végén sokan láttak fegyverrel az oldalamon, néhány nap múlva ott is letartóztatnának. Végül Pestre mentem keresztanyámhoz, napközben találkozgattam az egri és a fővárosban élő barátaimmal, ismerőseimmel. Nekem eszem ágában sem volt Nyugatra menni, úgy hittem, az orosz megszállás legfeljebb tavaszig tarthat, utána újra szabadok leszünk. De a razziák egyre gyakoribbá váltak, az ávósok kezdték összeszedni az embereket, deportálásokról suttogott mindenki. Egy hete lehettem Pesten, amikor keresztanyám kezét tördelve mondta, hogy a házmester utánam faggatózik, honnan jöttem, mit keresek nála. Ekkor eldöntöttem, én is nekivágok a nyugati határnak. Hívtam a legjobb egri barátaimat is, de ők inkább maradtak, később sajnos rövidebb-hosszabb időre valamennyien börtönbe kerültek… Nekem szerencsém volt, átjutottam a zöldhatáron, bár ismét géppisztolysorozatokat lőttek utánam, hasonlóan, mint gyerekkoromban, de megúsztam. Néhány hét múlva az osztrák menekülttáborban fölszállhattam egy Franciaországba tartó vonatra, és pár nappal karácsony előtt már a Boulevard Saint-Michelenen sétálhattam Párizsban. Ami, gondolhatod, egészen hihetetlennek tűnt számomra.  Mikor jöttél először haza? – 1968-ban volt egy nemzetközi műfordítói konferencia Budapesten, arra jöttünk haza

szerkesztőtársaimmal a Magyar Műhely képviseletében. Anyám ekkor már Pesten élt a bátyáméknál, tehát nem volt miért, kiért Tarjánba jönnöm. Aztán 1978-ban, a 25. érettségi találkozómra elmentem Tarjánba, és a rendőrség annak rendje és módja szerint le is tartóztatott….  Mi történt? – Először is tudnod kell, hogy minden diszszidensnek van egy visszatérő rémálma, ami nagyjából ugyanúgy játszódik le minden alkalommal. Hosszú évek után, már külföldi állampolgárként hazautazol a szülőföldedre, ahol azonnal letartóztatnak, az okmányaidat elkobozzák, fejedre olvassák a bűneidet, és a szadista őrök egy rettenetes börtöncellába zárnak, ahol rajtad kívül senki sincs. Nagyjából ennél a résznél ébred föl az ember, csuromvizes ágyneművel körülvéve. Feleségemmel, Emilienne-nel jöttem Tarjánba, ő akkor járt először és utoljára itt. Az érettségi találkozó előtt elmentünk az egykori Madách Gimnázium épületéhez, ami a rendőrség mögött található. Néhány fotót készítettem a fényképezőgépemmel, amikor két rendőr és egy német juhászkutya körbe ka-

pott, majd becibáltak a kapitányság épületébe. Le van tartóztatva, mert tilos helyen fényképezett! – így a kihallgatást vezető őrmester. Adja ide az igazolványát! Az nincs, mondtam a lehető legnyugodtabb hangon. Útlevelem van, de azt le kellett adnom a Karancs Szálló portáján. Francia állampolgár vagyok. És nem láttam semmilyen tiltó táblát az épület előtt. Az őrmester kinézett az ablakon. Tényleg nincs, valamelyik marha leszerelte, mondta ijedten. Végül hosszas huzavona után elengedtek, de másnap, ahogy autóztunk a nyugati határ felé, végig követett minket egy civil ruhás rendőröket szállító autó.  De biztosan van kellemesebb emléked is a hazalátogatásodról!

– Szerencsére van, több is. Talán ami a legjobban esett, hogy 1994-ben, a 60. születésnapomon egy meglepetéspartit szerveztek a barátaim itt, Tarjánban. Pesten voltunk Papp Tiborral és Bujdosó Alpárral, és találkoztunk a Műhely fiatal szerkesztőivel, megbeszéltük, hogyan adjuk át nekik a lapot, vigyék ők tovább ezt az avantgárd folyóiratot. Másnap délelőtt Alpár megemlítette, hogy igazán leugorhatnánk Tarjánba is a Palócföld szerkesztőségébe. Így is történt. Amikor beléptünk a szerkesztőségbe, a Palócföld legújabb számát nyomták a kezembe, ami teljes egészében rólam szólt. Aztán este a múzeum nagytermében telt ház előtt folytatódott a méltatás, végül én is szót kaptam, és elmondhattam mindent, amit fontosnak éreztem, és ami a szívemet nyomta. Nagyon megható volt az egész, pazar és nagyvonalú. Még néhány napig ott maradtunk a városban, kirándultunk a gyerekkori helyszíneken, szóval, igazán emlékezetesre sikeredett ez a születésnap. És persze azóta számos programra meghívtak a megyei könyvtárba és a művelődési házba, többször is. Készült rólam portréfilm, elindítottuk a Rónai Anzixot, az Emilienne könyvének jó néhány fejezetét itt vetettem papírra. Ha tehetem, nagyokat sétálok a Medves-fennsíkon a Réti keresztig, remek feltöltődést jelent számomra. Legutóbb 2020 októberében jártam ott, de remélem, nemsokára ismét visszatérhetek.  Úgy legyen!

Kovács Bodor Sándor

 NAGY PÁL A MEDVES-FENNSÍKON



AZ EGYKORI MADÁCH – JELENLEG A TÁNCSICS – GIMNÁZIUM BEJÁRATA, BALRA A VÁROSI RENDŐRKAPITÁNYSÁG ÉPÜLETE

FOTÓK: KBS

„AKKOR AZ ÚR RÁTEKINTETT, ÉS MEGKEDVELTE ŐT” VARGA ANDRÁS ESPERES-PLÉBÁNOS VALL

CSALÁDRÓL, HITRŐL, HIVATÁSRÓL

Amikor Szent II. János Pál pápa 1991-ben hazánkban járt, a kispapokhoz intézett be szédében többször idézte Márk evangéliumát: „Akkor az Úr rátekintett, és megkedvelte őt.” Ez egy hivatásnak a története. Annak a testvérnek a hivatása is így indult el, akivel most együtt ünnepelünk. Az ő hivatásának a hátterében is ez a szentírási idézet áll: „Az Úr rátekintett, és megkedvelte őt.”

Mindez Szent II. János Pál Pápa látogatását követő nyáron hangzott el Kabar Sándor plébános beszédében, amikor a hívekkel telt dunaszigeti templomban a település szülöttét, az újmisés Varga Andrást köszöntötte.

A papi hivatásra szóló meghívást oly szépen megfogalmazó atya szerény maradt, „elhallgatta”, hogy Dunaszigettől a Budapesti Műszaki Egyetemen át az esztergomi szemináriumig lelki vezetőként egyengette a kérdéseivel és kétségeivel gyakran hozzá (is) forduló fiatalember sorsát. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sőt az Ipolyon is. A Duna a szülőföldet, a csodálatosan szép Szigetközt, az Ipoly, s a hegyekkel szabdalt Palócország pedig a szolgálati helyet jelenti Varga András számára, aki korábban Nyugat-Nógrádban szolgált, de immár tizenhatodik éve a Salgótarjáni Főplébánia plébánosa, kerületi esperes.

Vele beszélgettünk a szülőföld megtartó erejéről, a papi hivatásról, s az odáig vezető, olykor göröngyös útról.

 Csak remélni merem, hogy a lényegre törekvő Kabar atya nem haragszik meg ránk, ha személyekről is szólunk, emlékeket is felidézünk ebben az interjúban! – Biztosan nem, legfeljebb nagyot derül igyekezetünkön fent az égiek seregében – válaszolja mosolyogva András atya, akit először a szülőföldről, a családról kérdezem.

– Dunaszigetről, a szülőfalumról maffy László néprajzkutatónak, a táj nagy ismerőjének szavait őrzöm a szívemben: „Az ember beleszületik a tájba”. A szülőhaza, a táj szeretete végigkíséri az egész életét. Én is így vagyok a Szigetközzel, a Dunával, ágas-bogas mellékágaival, a csodálatos vízi világgal, amelynek emlékei már kicsi gyermekkorom óta belém vésődtek. Biztosan nem véletlen, hogy Tündérország nak is hívják ezt a tájat. Mint az sem, hogy amióta lelkipásztor vagyok, számos hívemmel, fiatalok csoportjaival kirándultunk arra rövidebb-hosszabb vízi túrára. Számomra a csónak, a kenu és evezőlapát olyan szeretett és használt eszközök, mint most a nógrádi tájon a túrabakancs és a hozzá való hegyi szerelés.

Még akkor is így van ez, ha az én gyerekkoromban a közeli Ausztria miatt határzár volt, a kirándulók és vízi túrázók helyett lovas, kutyás határőrök járták, távcsöveikkel vizslatták a terepet. Hál’ Istennek mindennek vége, az ember ismét birtokba vehette a természetet, Isten egyik csodálatos ajándékát.

A családomról egypár gondolat. Édesapám kőművesmester, édesanyám háztartásbeli volt, egyben ügyes varrónő is, aki bedolgozói munkát vállalt. Édesapám a Felvidékről származott, édesanyám a közeli Dunakilitihez tartozó Tejfalun látta meg a napvilágot,

ahol 1870-ben Boldog Batthyány-Strattmann László, a szegények orvosa született. Számos emlékhelye is látogatható a településen (a templom, ahol keresztelték). Szerényen éltünk, amely azt is jelenti, hogy nem nekünk volt a faluban a legnagyobb házunk, pedig sokan úgy gondolhatják, hogy egy mesternek, pláne kőművesnek ez járt volna. Édesapámék nem így gondolták. Két bátyámmal boldog gyermekkorunk, meleg otthonunk volt, s a legfontosabb: szeretetben éltünk. Minden vasárnap szentmisére mentünk, ahol dr. Erdős Mátyás plébános atya rendszeres kis ministránsaként kerültem először az oltár közelébe.

 Mikor került el a családi háztól?

– A soproni távközlési szakközépiskolában kezdtem meg tanulmányaimat. Az intézet korábban szakiskolaként működött, mi voltunk az első szakközepes évfolyam. Tizenhatan voltunk egy hálóban, éltük a kollégisták életét, tanultunk, sportoltunk, túráztunk a környező hegyekben.…

 Ekkor még a foci is hozzátartozott a mindennapjaihoz!

– A focit mai napig szeretem, sőt az asztaliteniszt is, a túráknak is nagy híve vagyok. Valójában profi labdarúgó szerettem volna lenni, s talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy ehhez némi adottsággal is rendelkeztem. De a sok meccs és edzés a tanulás rovására ment. Döntenem kellett! Vasárnaponként eljártam a kollégiummal szemben levő domonkos templomba – ahol imában próbáltam kérni, meghallgatni a Jó Isten tanácsát. Sikerült, „volt fülem a hallásra”, erőt adott! Lemondtam életem egyik legnagyobb álmáról, a fociról, és inkább nekifeküdtem a tanulásnak.

 Mi volt a következő fontos állomás?

– Nagy fába vágtam a fejszémet: a Budapesti Műszaki Egyetemet jelöltem meg továbbtanulásra. Elhatároztam, hogy a felvételiig megoldok ezer matek és ezer fizika példát. Évre, hónapra, napra, szinte órára pontosan elterveztem, hogyan csináljam,



LÉKAI LÁSZLÓ BÍBOROS PAPPÁ SZENTELI VARGA ANDRÁST

 VARGA ANDRÁS ATYA

végül sikerült, miként az egyetemre is bekerülni. Hogy van-e összefüggés a két dolog között, máig sem tudom. Szintén Sopronban, a domonkosok templomában történt meg velem egy eset. A szokásos esti miséről jöttem ki, amikor a kijáratnál egy magas hölgy köszönt rám, megfogta a kezem, úgy mondta: sokat imádkozom, hogy önből pap legyen. Én meglepetésemben csak annyit mondtam: kedves hölgyem, azt én meg nem tilthatom önnek, de nekem nincs szándékomban pap lenni…  Úgy tűnik, hogy jól imádkozott!

– Valóban, ezért is szeretném tudni, ki volt ő, talán majd az égiek között találkozhatunk.  A Gondviselés a műegyetemi évei alatt is elkísérte.

– Miközben bekerültem az egyetemi pezsgésbe, a főváros forgatagába, ezzel egy időben helyezték szülőfalum plébánosát, Kabar Sándort a Bécsi úti szalézi kápolnába. Az első utam hozzá vezetett, mondtam neki, hogy szeretnék igazi közösséghez tartozni. Örömmel „beajánlott” egy főiskolásokból, egyetemistákból álló regnumos közösségbe, akik együtt élték meg, gyakorolták keresztény hitüket, szeretettel befogadtak. Kabar atya a lelki vezetőm, gondjaimban tanácsadóm lett. Mindezt valóban a Gondviselő gondoskodó szereteteként, egyfajta kegyelemként éltem meg. Emlékszem, egy közös lelkigyakorlatunkon érintett meg a „felnőtt hit”. A gyermek szülei, nagyszülei akaratából megy a templomba, de néhány év múlva rádöbben, megérzi, hogy őt a Jó Isten hívja. Ekkor merült fel bennem, hogy a mérnöki pálya helyett számomra a krisztusi szolgálat lenne az igazi hivatás. Ennek a megérzésnek az öröme átjárta a szívemet. Negyedéves egyetemista voltam akkor.

 Kivel osztotta meg először ezt az érzését?

– Kabar atyával, lelki vezetőmmel, akinek a válasza meglepett: a döntés a tiéd, de én azt tanácsolom, hogy fejezd be, amit elkezdtél! Ágáltam, magyaráztam, érveltem, de hallgattam a szavaira.

 Ezért is késői hivatás az öné?

– Minden kispapjelölt, aki a szeminárium előtt valamilyen szakmát tanul, vagy felsőoktatási intézményben szerez diplomát, az „kései” hivatásnak számít, de ennek nincs jelentősége. Isten szolgájának lenni soha nem késő.

 Elvégezte a műegyetemet, s utána gyorsan lépett.

– Mondhatni, a frissen végzett mérnök precizitásával: napra, órára pontosan 1987. június 9-én, jó eredménnyel megvédtem villamosmérnöki diplomámat, s a következő hét első napjának reggelén kopogtattam is az esztergomi szeminárium ajtaján.

 Milyenek voltak a szemináriumi évek?

– Bíboros úr a budapesti szemináriumba akart helyezni, de én tisztelettel azt kértem, hogy a főváros forgataga helyett a csendesebb Esztergomban szeretnék tanulni és ott felkészülni a papi hivatásra. Az esztergomi szemináriumban olyan kiváló pap- és tanáregyéniségek készítettek fel bennünket, mint dr. Pákozdi István, dr. Ladocsai Gáspár, dr. Gaál Endre atyák és még sorolhatnám.

 Szeretettel beszél egykori szemináriumáról, s tanárairól, akikhez mindig biza-

lommal fordulhatott. De volt, amikor az ima az Istenhez fordulást követően nyert bizonyságot, hogy most is be kell fejezni, amit elkezdett. Örülnék, ha felidézné: miért, hogyan is történt?

– Az ember életében akadnak pillanatok, amikor elbizonytalanodik, a kispap sem kivétel ez alól. Döntésem, elköteleződésem egy életre szólt, s arra kerestem a választ a szemináriumi kápolna csendjében, hogy tényleg jól döntöttem-e. A benső hang buzdítására felütöttem a Szentírásom, amely éppen János evangéliumának 6. fejezetének a végénél nyílt ki. Amikor Jézus a csodálatos kenyérszaporítást követően arról beszél, hogy ő az örök élet kenyerét adja nekünk, sokan otthagyják a hallgatóság közül. Ekkor Jézus a mellette álló tizenkét apostolra néz és megkérdezi: „Ti is el akartok menni?” S akkor Péter válaszol: „Uram, kihez mennénk? Neked örök életet adó igéid vannak!” Jn 6,67-68 – ezt olvasva, végleg megbizonyosodtam arról, hogy a péteri válaszra kell építenem életemet, papi küldetésemet. Krisztus engem is hív: „Jöjj, kövess engem”.

 A szülei hogyan fogadták, hogy a mérnöki pálya helyett a lelkek orvoslására készül?

– Az édesanyám örült, az édesapám tele volt kétellyel. Ő a műegyetemi diplomában a stabil egzisztenciát látta, s talán az unokák érkezésében is reménykedett. Édesapám arcán Esztergomban a beöltözéskor, a reverenda ünnepélyes felvételekor láttam örömet. Mosolyában benne volt a felismerés: nem mások akaratából, hanem saját elhatározásomból választottam a papi hivatást. Már nem élnek, mindketten előrementek az égi hazába, minden nap imáimba foglalom őket, miként áldott emlékű lelki atyáimat, dr. Erdős Mátyást, Kabar Sándort és Major Sándor atyát is, a volt kismarosi plébánost. Esztergomi kispapként élhettem meg a pápa, az azóta oltárra emelt Szent II. János Pál látogatását, s egy másik eseményt, Mindszenty József hercegprímás újratemetését. Örök és felemelő élményben volt részem: a temetési mise és szertartás alatt – talán a hasonló magasságunk miatt is

 JOBBRÓL VARGA ANDRÁS ATYA

– ott voltam a pápai legátus közelében, s tarthattam a szertartáskönyvét. A kegyeletes eseményt a tévé is közvetítette, így a szülőfalumban is a tévéképernyőre szegeződtek a tekintettek, és sokan meglepődve, csodálkozva kiálthattak fel: nézzétek, ott a Bandi is! Ma is szeretettel megyek haza, amikor kevés időmből szakítani tudok, ilyenkor is el-elhangzik, ami régen: nézzétek ott a Bandi, vagy éppen Bandi atya. Én mindkettő megszólításnak örülök.  Papi szolgálóhelyeinek, beosztásainak sora szokatlanul hosszú a Váci Egyházmegye sematizmusában. – Soha nem utasítottam el felkérést, vagy feladatot, elfogadtam az áthelyezést, még ha az olykor váratlanul ért is, de az engedelmesség számunkra fontos érték. Balassagyarmat és Érsekvadkert kápláni évei, majd Nógrád község, Berkenye, Diósjenő voltak szolgálati helyeim, Nyugat-Nógrádban tizenhárom évet töltöttem. Hosszú, szép és eredményes évek voltak ezek. Vannak tréfás történeteim is ebből az időből: a diósjenői hívek társaságában hallottam a megjegyzést, hogy a faluban sok a „gyüttment”! Ácsi atyafiak, ácsi! – mondtam. A papnál „gyüttmentebb” nincsen! Csodálkozva néztek rám. Igen, mert „gyün”, ha a püspök küldi, s megy, ha a püspök küldi! Jóízű kacagás volt a végén. Jó dolog a humor, karbantartja a lelket, társasági létünk alapeleme, persze, csak ha jó időben, jó helyen alkalmazzuk.

 Immár tizenhatodik éve a nógrádi megyeszékhely, Salgótarján főplébániájának plébánosa, kerületi esperes. Hogyan fogadta egykor az áthelyezést? Minden jel arra utal, túl a tizenhat éven, hogy jól érzi magát hívei körében. Zarándoklatokat vezet, templomot, templomokat újíttat fel. – Fájó szívvel jöttem el Nyugat-Nógrádból az ott töltött évek után. Az itteni első misén azt mondtam, hogy a „püspök atya akaratából vagyok itt”, s volt, aki megneheztelt a szavaim miatt. A váltásra a szervezetem is rosszul reagált, egy év alatt többször voltam kórházban, mint korábban tíz esztendő alatt. De a Jó Isten, mint életemben sok-

szor, most is válaszolt a kérdéseimre. A következő misén kiegészítettem a mondatot: „püspököm akaratából és a Jó Isten kegyelméből és áldásával kerültem Salgótarjánba.” Ennek immáron tizenhat esztendeje, és azóta is ennek szellemében szolgálom az Urat és a híveket.

 Értékes alkotóévek ezek az ön számára, hosszasan beszélhetnénk róla, most azonban csak egy fontos eleméről kérdezném, a közelmúltban teljesen felújított és újra szentelt főplébánia-templomról. – Sok százmillió forintos beruházás valósult meg Magyarország kormányának köszönhetően, a Modern Városok Programon belül, s a felújítás csodálatosan sikerült, hála a szakemberek, mesteremberek kiváló munkájának, akik a kriptától a padlásig, tetőzetig, a belső festés és a restaurálás, az orgona-újjáépítés aprólékos, szép, ám sokszor kényes és nehéz munkálatait két év alatt elvégezték. De nemcsak belül, hanem kívül, a templom teljes környezete is megszépült, és mondhatjuk, egyik ékköve lett a városnak. Gyakran látom a betérő híveket, ahogy rácsodálkoznak a szépre. Azok is fontosak, akik nem élhetik meg a hit kegyelmét, de a szépen, az esztétikumon keresztül találkozhatnak Istennel. Emiatt is örülök a templomunk megújulásának. A szépségéről nehéz beszélni, azt látni, megélni kell… Külön köszönet Pavelka Zoltán nyugdíjas építőmérnök barátomnak, aki szinte egyetlen napot sem hiányozva tett eleget kérésemnek: „legyen a szemem” a munkálatok során. De sok más segítőt is említhetnék, például az egyháztanács tagjait és a gondnokunkat, Bali Imrét. Most az acélgyár közeli Szent József templom külső felújítása zajlik, illetve még másik hat helyen is folytatódnak a munkák.

 András atya a mérnöki végzettségét is tudta hasznosítani a munkálatok során?

– Mint említettem, kiváló szakemberek, mesterek és segítők álltak helyt, de ha kellett, mindig megtaláltak. Azonban a plébánosi, esperesi munkát nem hanyagolhattam el, a hitéleti, egyházközségi munkának is folyamatosnak kellett maradnia. Ebben

Tamás atya, a káplánom volt nagy segítségemre. A felújítás közepette nem hanyagolhattuk el a lelki építkezést sem.

 Jutott ideje a lelki építkezésre is, hiszen az atya részt vett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyhetes budapesti programján. Milyen élményeket őriz a szívében?

– A felemelő szépséget és monumentalitást, s azt, hogy valóban éreztem: ott munkált köztünk a Szentlélek. A csodálatosan szép időjárást is az égiek ajándékaként élhettük meg. A nyitó szentmisén Tamás atya koncelebrált, én valahol az Andrássy úton, mint a jó pásztor a nyájával, a hívek között vettem részt a liturgiában. Másnaptól azonban ott voltam a különböző programokon: a közös reggeli zsolozsmákon, koncelebrált szentmiséken, az előadásokon és elmélkedéseken. Ott vonultam a hatalmas tömeget megmozgató, Országház előtti szentmisén, majd az azt követő gyertyás körmenetben. Amikor tehettem, félrevonulva hallgattam az előadásokat, de olykor-olykor így sem lehetett elkerülni a „Jaj! De jó, hogy látlak!, Mi van veled, hol szolgálsz most?” kérdéseket az ismerős paptestvérek részéről, s ez így volt jó. A Ferenc pápa vezette zárómisén is több ezer pappal vettem részt. Itt elmaradtak a baráti kérdések, lélekben testvérek voltunk az Úrban, s mint már oly’ sokszor, most is megérintette szívünket, és erőt adott az a csodálatos érzés, hogy az Úr örök életre és a papi szolgálatra hív bennünket.  Végezetül kérdezem: közeledik a Karácsony, az adventi várakozás idejét éljük, és Jézus születésére készülünk. Sajnos azonban a két éve köztünk lévő, sok áldozatot, családok bánatát okozó pandémia miatt a félelem, bizonytalanság is ott ül az emberek lelkében. Mivel tudja híveit buzdítani, bátorítani egy lelkipásztor?

– Csókay András professzor mondta, hogy a covidnál van egy sokkal veszélyesebb és ragályosabb vírus, a félelem. Ha ez beférkőzik az ember lelkébe, akkor legyengül, és könynyebben prédájává lehet a bennünket támadó vírusoknak. Ezért elsősorban a próféták biztató szavát ismétlem meg én is. „Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak: az enyém vagy.” Iz 43,1 Ez a gondolat ott van a Szentírás üzenetében, és a gyermekké lett Istenben mutatkozik meg a maga teljességében. Ki fél egy pólyás gyermektől? Ő a szeretet Istene, így jön közénk, aki örömet és békét hoz az emberek szívébe. Pilinszky Jánosnak most ünnepeljük születése századik évfordulóját. Csodálatos adventi elmélkedéseiből egy mondatot emelek ki: „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Ha ezen gondolatok jegyében készülünk Jézus születésére, akkor Isten áldotta adventünk lesz és boldog békés karácsonyunk. S az ég küldöttei, az angyalok szavával fejezem be: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Lk 2,14

Szabó Gy. Sándor

 ELÖL, KÖZÉPEN VARGA ANDRÁS ATYA

HALADJUNK A KORRAL –HALADJUK MEG ÖNMAGUNKAT!

PARÓCZAI PÉTERT (MÉG) MINDIG A JÖVŐ IZGATJA

Igazából a városban, ha a Paróczai nevet hallják, a legtöbb embernek, különösen az idősebbeknek ő ugrik be, a folyton újat kereső, még majd’ 80 évesen is a térség megújításában gondolkodó, örökké sürgő-forgó ember, aki a pályáját a bányánál kezdte, hogy aztán a főiskoláról menjen nyugdíjba. Bárhová is került, mindig Tarjánban gondolkodott, és bár két lábbal a jelenben él, mindig a jövő izgatta, s most is erre irányuló programokban vesz részt.

megszámolhatatlan olyan magas szintű főnököm, akik, látva a veszélyt, nagy erővel támogatták az ügyet. Ez kaotikus helyzet volt, mert a sok minden elintézésére én voltam az egyedüli beosztott. Egy hónap múlva csatlakozott a csoportba Zsély Gyula, aki kiváló mérnök és matematikus volt. Két hónap múlva, senkitől sem vezérelve, összeállítottunk egy olyan rendszertervet, amely felvázolta a jövő ilyen jellegű struktúráit, a megvalósítás lehetőségeit és a jövő folyamatait. Az ezután elindult fejlesztés átírta gondolatainkat, de maga az indulás csodálatos szakmai emlékké vált. Néhány lépésünkkel beléptünk a tudomány kapuin is. Ezzel saját életünkben is elindult egy új világ, amely egész jövőnket meghatározta. A tér, a rendszer, az információ, a korai és a későbbi komplementaritás alkalmazásának sokirányú hasznosítása ma már gyakorlattá érlelt valóság. Sajnos, itt, a kelet-közép-európai világban még mindig küszködünk az ilyen típusú gondokkal.

Látva az eddigi munkáinkat, a Tröszt két hónap késéssel beíratott a marxista egyetem tarjáni képzésére szervezett kísérleti kurzusra, amely támogatta az új gazdasági mechanizmus nógrádi bevezetését – tekintettel a szénbányászat visszafejlesztésére. Itt, talán ma már nem is gondolnák, elsősorban nem ideológiai képzést kaptunk, hanem a világgazdasághoz való kapcsolódás lehetőségeit tárgyaltuk. Megismertem Nógrád megye vezető értelmiségének jelentős részét, több egyetem vezető professzorát, minisztériumi tisztviselőket és egy új gazdaság lehetőségeit, amely szinte egész életemben hihetetlen előnnyé vált, nem beszélve a kapcsolati tőkéről.

 Milyen területeken dolgoztál?

 Én úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb helybelinek története van arról, hogyan lett tarjáni. Mi a te sztorid? – 1942 júliusában születtem Salgótarjánban. Családi körülményeim regénybe illőek. A háború alatt a visszakerült Losoncon éltünk, édesapám az ottani textilgyárban volt főkönyvelő, aztán kisgyerekként megéltem, hogy onnan 25 kg-os csomaggal dobtak ki minket ’45-ben. Szüleim korai válását követően két csodálatos családban nőttem fel, ahol két anyám és két apám együttműködése biztosította nekem, édes és félédes testvéröcsémnek, valamint két mostoha lánytestvéremnek az akkori élethez képest viszonylag zökkenőmentes fejlődés lehetőségeit. Szüleink, rokonaink közismert emberek voltak Tarjánban, így lettem „Paróczai-gyerek” vagy „Gáti-gyerek”. Később jöttek az iskolák, a munkahelyek, a barátok. Bárhová is vitt az élet, megmaradtam örökös „tarjáni gyereknek”.

 Milyen volt az ötvenes-hatvanas évek Tarjánja, miként élted meg fiatalként?

– Ezt az időszakot az újjáépítés mindent sodró lendülete, ’56 és ’68 hatotta át. Ha van munka, van cél, akkor természetes alapon épülnek a közösségek. ’56-ért súlyos árat fizetett Tarján december 8-cal és a megtorlásokkal, de az azt követő kon-

szolidáció után a város szellemi és anyagi színvonala soha nem látott magasságba emelkedett. Óriási problémának látom, hogy ennek a korszaknak semmiféle reális gazdasági és szociális elemzése nem történt meg. A ma számára elengedhetetlen lenne megismerni a ’68-as gazdasági reform városi folyamatait és eredményeit. Ezek fejlődési volumene és színvonala elérte az európai szinteket. Részletezéshez nem szívesen fognék, de hozzáfűzöm, hogy a mai Salgótarján alapjait a hatvanas évek tették le. Sajnos, sok minden elkopott belőle, leginkább az önmeghaladás szelleme.  Hogyan láttad a fejlődés lehetőségeit pályád kezdetén?

– Korlátlannak, mint ahogy akkor mindenki. Nagyon erős családi hátterem volt. Természetesnek tűnt, hogy egyetemre megyek. Először nem vettek fel, egy év földalatti segédmunka után már előkészített bányai társadalmi ösztöndíjjal, bekerültem a Miskolci Egyetemre. 1966-ban végeztem mint gépészmérnök, és a bányához, a Nagybátonyi Szolgáltató Üzembe kerültem. Egy akkor még meg nem alakult csapat tagja lettem, amely a széntermelés visszafejlesztésének ellenpólusát, „a szénen kívüli termelés” létrehozását volt hivatott megtervezni és létrehozni. Lett egy hivatalos főnököm és

– Nagyon sokféle dologgal foglalkoztam. A munkával kapcsolatos gondolatvilágom alapvetően két fogalomkörre fókuszált: egyik a rendszer, a másik az információ, azon belül is a kvalitatív információ. Manapság a Nyugathoz képest ezen a téren látom Kelet-Közép-Európa jelentős elmaradottságának okát a gazdasági-társadalmi gondolkodás terén.

1967 novemberében behívattak a bánya igazgatójához, Pothornik Józsefhez, aki közölte velem, hogy szeretnék, ha 1968 elején átmennék dolgozni a megyei tanácsra. A dolog lényege az volt, hogy a kormányzat, teljesen logikusan, összevonta a megyei újraiparosításra és a széntermelés visszafejlesztésére szánt támogatási pénzeket, és a programok szervezésével, lebonyolításával a megyei tanácsot bízta meg. Így a vállalat érdekeltté vált abban, hogy a program irányításában egy bányai szakember is részt vegyen. 1968 februárjában átkerültem a megyéhez, az ipari osztályra mint főmérnök, egyben mint az iparfejlesztési bizottság titkára.

Két hónap múlva Zsély Gyula barátom is megérkezett, és ott folytattuk, ahol a bányánál abbahagytuk, csak más térre és más gazdaságra vonatkoztatva. A következő két évben a gyakorlatban sikerült bizonyítani,

 PARÓCZAI PÉTER A TÉRSÉG MEGÚJÍTÁSÁN GONDOLKODIK

hogy egy megye bármilyen fejlesztésre képes, ha azt jól irányítják. Erről már sok helyen írtam, de itt három összefoglaló gondolatot szükségesnek látok megosztani. Ezek a gondolatok üzennek a jövőnek is. Az első, hogy a megye egy reáltér, ellentétben az állammal vagy az EU-val, amelyek elvont terek. E reáltér lakossága akkor él jól, ha a megye gazdasága erős jövedelemtermelő (eltartja magát), tehát a vállalatainak, intézményeinek összessége jó működik, és társadalmasítani képes az ott élőket. A stabil társadalmat egyedül a munka és a jövedelem képes létrehozni, fenntartani. Ennek a működő reáltérnek ugyanakkor alapvető tulajdonsága az is, hogy egy adott pillanatban minden más térhez képest speciális. Ha ez így van, akkor a jövője is egyedi lesz, így a fejlődését is csak speciálisan a térhez rendelten lehet irányítani. A második gondolat, hogy a reáltér gazdasági fejlődésének irányítása bonyolult feladat. Leegyszerűsítve a gondolatot: a sok egyhasznosságú függvény szerint működő vállalati rendszer egy kvázi egyhasznosságú függvény szerint működő tér gazdasági rendszerré való átalakítása, irányítása és annak fejlesztése nagy szakértelmet és kiváló politikai teljesítményt igényel. Ez mind erős szakmai és gyakorlati ismeretet követel, a tudomány széles körű bevonásával. De mindezek csak akkor állnak össze, ha létrejön az új világhoz rendelt intézményesülés, szervezettség, amit a rendszer- és információgazdaság támogat. És végül a harmadik tétel: 1968–70 között Nógrád megye közigazgatása tele nagyobbnál nagyobb feladattal –gondolok itt az új gazdasági mechanizmus kibontakozására –, kiválóan kondicionált állapotban volt. Ezt támogatta egy közel 100 tagú iparfejlesztési bizottság. Hasonlóan erős volt a politikai háttér, amely bízott a helyi szakmaiság erejében. Bátran ki merem mondani: az iparfejlesztés lebonyolítása a kormányt is lelkesítette, miáltal a tervezett 4-5 nagyberuházáson túl több mint 30 olyan fejlesztés is megvalósult, amely a kis- és középvállalati szektort érintette. Több cég közép- vagy nagyvállalattá fejlődött. Visszatekintve, a Nógrád megyei példa alapján azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden reáltérben létrehozható egy szinte élő laboratórium módján működő és irányító pozíciót gyakorló közigazgatás. Ez jól szervezve képessé válhat a szűk ágazati szemlélet átlépésére, a széles körű diskurzus (horizontális és vertikális részvétel)

biztosítására, a külső (állam, EU) és belső (falu, járás, város) döntési szintek közötti párbeszéd minőségének fejlesztésére (harmonizálás) és a mindezeket támogató információs rendszer működtetésére. Ezek az ismeretek ma aktualitásukból semmit nem veszítettek, hiányuk azonban erős. Salgótarján akkor kivette a részét ebből a teljesítményből, és Nógrád fővárosának a pozíciója megerősödött a megyében. A megye, Salgótarján, a városok, a járások és a falvak elfogadható szimbiózisban élték életüket. 1969–75 között két kisvállalatnál dolgoztam, ahol generális változásokat hajtottunk végre. A Riolex Építőanyag-ipari Vállalat megmentésére Keresztes János főmérnökkel lényegében bezártuk a cég salakblokkgyártását, gyors átállással elindítottuk az általunk kifejlesztett födémszigetelőanyag-gyártást, majd Pásztón nagyszabású KNAUF-programhoz kezdtünk. Az első évünk tervszerűen teljesült, a másodikban viszont belépett a beruházási stop, és felrúgta az összes tervünket. A több évre előre leszerződött rendeléseiket az építőipar lemondta, a vállalatot felszámolták. A tervezett programunk egyik lábát elvittük Székesfehérvárra, a másik még ma is aktuális. Mindmáig dolgozom rajta. 1972-től egy véletlen meghívás után a Nógrádmegyeri Iparcikk Szövetkezethez kerültem, amely hihetetlenül rossz helyzetben volt. A szűkös adottságokhoz képest gyönyörű szép, de roppant nehéz pénzügyi, számviteli és technológiai innovációt hajtottunk végre. Kidolgoztunk egy dinamikus üzlet-, termelés, erőforrás, fejlesztés és gazdálkodás alapú irányítási rendszert, és az egész szövetkezeti működést beszállítói pályára helyeztük. Mindehhez hozzárendeltünk egy olyan információs (dokumentációs) rendszert, amely napi, heti, havi pontossággal mutatta minden vezetői tevékenységhez rendelt terület teljesítményét. Egy év múlva stabilizálódott a helyzet, és egyre gyorsult a növekedés: a Tűzhelygyár, a Kéziszerszámgyár, az Autófém, a HAFE, a Szénbányák és az Acélgyár hosszú távú szerződéses beszállítói lettünk. A második évben már a fejlesztések kerültek napirendre, és előtérbe tűnt egy nagy szerszámgyártó kapacitás létrehozása, amikor váratlanul meghalt a szövetkezet elnöke. Ez új helyzetet teremtett, amelynek már nem kívántam a részese lenni.

1975 közepén Zsuffa Miklós vezérigazgató hívására visszatértem a bányához. Az előző évek világossá tették, hogy hosszú, válsá-

gos időszak következik, ahol csak komoly erőfeszítések adnak lehetőséget a fennmaradáshoz. Nagyon nagy feladatokat kaptam: a vállalat komplex és egyes szakirány-specifikus rendszerszervezését, ezek bekapcsolását a Magyar Szénbányászati Trösztbe, bizonyos területek országos képviseletét a KGST-ben, a vállalat számítóközpontjának létrehozását és öt alrendszer elindítását, majd a ’80-as években a túlélés szervezeti lehetőségeinek fejlesztését és megvalósítását. Sajnos, a válságok és a rendszerváltás együgyű állami kezelése nem adott lehetőséget a szénbányászat fennmaradásához, így egy halom önmentő kezdeményezés elhalt a Nógrádi Szénbányák keretében. 1992-től a Pénzügyi és Számviteli Főiskola adjunktusaként dolgoztam. Sok tantárgyat tanítottam, amelyek az informatika és a menedzsment fogalmakhoz kötődtek. A tarjáni főiskola helyzete nagyon hasonló a helyi iparéhoz. Oktatási gyakorlata kiváló volt, de a környezeti diffundációjához nem volt háttér. A főiskola megmentéséért tett kezdeményezések rendre elhaltak, befogadásához nem volt tartós erő és hatékony érdekeltség. Így a főiskola saját céljainak megfelelően végleg kivonult Salgótarjánból.  Tudom, hogy a helyi foci mindig is szívügyed volt. Hogyan alakult a kapcsolatod a Stécével?

– Az SBTC minden tarjáni gyerek álma volt. Óriási szerencsém, hogy édesapám révén, aki a Stécé vezetőségi tagja volt, közeli kapcsolatba kerültem Kléber Gábor és Sós Karcsi bácsiékkal, az akkori edzőkkel. Mivel egyiküknek sem volt gyermeke, nagy kedvencük lettem. Sós Karcsi bácsiéknál még nyaraltam is Budapesten. Így az összes játékost és vezetőt jól ismertem, hiszen sok idegenbeli meccsen rendes utazó voltam. Azután, ahogy növekedtem, belenőttem a csapat közéletébe, és a régiekkel mindmáig szoros kapcsolatban vagyok. Az 1957/58as szezonban kilenc meccset játszottam az ifjúsági csapatban, de Szabó Csoszi bácsi és Csuberda Feri bácsi türelme ellenére, egyszer sem tudtam kimagaslóan focizni. Erre mégis nagyon büszke vagyok. Később a bányánál sok játékossal dolgoztam együtt. Az ottani barátságok és Geszti Józsi hozták létre a Nógrádi Szénbányák kispályás labdarúgócsapatát, amelynek kisebb-nagyobb ünnepei legendákká értek. Ma már egy „kissé” megöregedve, az edzések Kakuk József (Patyo) kedves vendégasztalánál zajlanak, ahol a sok szép történet és a dal, egyre szebb és szebb emléket idéz elő.

 SALGÓTARJÁN 1967-BEN

 Hogyan értékeled a város aranykorát?

Mi tette azt lehetővé, és miért nem lehetett az tartós?

– Az aranykorokat nem csak az anyagi javak jelentik, hanem az értük megtett cselekvések is. Az emberek akkor érzik jól magukat, ha biztonságban vannak, látványos célokért küzdhetnek, és az elért sikereket közösen a magukénak tudhatják. Szintén nagyon fontos a jövedelem, ami nem egyenlő, hanem a munkához mért arányosságot jelenti. A ’68-as szabályzórendszer hatalmas közgazdasági vívmánya a részesedési és fejlesztési alap, amely kiszámíthatóvá tette a vállalatok terveit. A vállalatok tervezhették, hogy mit tegyenek: fejlesztenek, vagy béreket emelnek. Adott esetben ezt egy termelési tanácskozáson pontosan el is mondhatták és megvitathatták. Tehát lényegében mindenki valamilyen szinten tájékozott volt a jövőjével kapcsolatban. És mi volt otthon? A gyerekek ingyen tanulhattak, az úttörőprogramok és -táborok korlátlanul rendelkezésre álltak, a gazdag és szegény gyerek között alig volt különbség, szinte minden család az otthonát formálta. Szóval, a munka, az otthon, a család és a város egyszerre fejlődött, és ezt mindenki érezte. Megjelentek a nagy tervek, csak egyet említve: „ezer értelmiségit Salgótarjánba”… stb.

De elérkeztünk 1971–72-höz: ekkor lényegében leállították az új gazdasági mechanizmust, jött a beruházási stop, majd 1973–74-hez, mikor kibontakozott az olajválság. A világ jelzett, hogy megváltozott. Belépett a globalizáció, kiterjesztett termeléssel, nagyüzemi szervezettséggel, amely magában hordja a világméretű technológiai és strukturális változásokat, de nem visel a termelési költségen kívül semmit, csak foglalkoztat. Ezzel együtt megnőnek a társadalmi és a szociális terhek, amelyeket a nemzeti kormányok már

nem képesek viselni. Tehát begyűrűződött a válság, amelyek később szaporodtak és egyre-másra megrengették a nagy reményeinket, így Salgótarjánét is. És ami azóta is nagy hiba, eltűnt az a racionalitást tükröző belső gazdasági szabályozás, amely utat mutatna a társadalmi aktivitások élénkítésének irányába. Úgy gondolom, mire Salgótarján a csúcsra ért, a sorsa már meg is pecsételődött.

 Hogyan élted, éled meg a ’90-es évek óta tartó lejtmenetet?

– Természetesen rosszul és az azóta történteket is. A lejtmenet már a ’70-es évek elején indult és az a mai napig is tart. A ’90-es váltás azt bizonyította, hogy Magyarországnak nem volt tartalék elitje. Aki jött, az szétrombolta az akkor működő és intézményesült kelet-nyugati kapcsolatrendszereket, szétszakítva a már kialakulófélben lévő üzleti, piaci, politikai és menedzseri együttműködéseket. Így szinte bizonyos, hogy a bekövetkezett új tranzakciók jó részét nem a magyar társadalmi, hanem az egyéni érdekek vezényelték. (Sőt, ezeket már az adósságválság kibontakozásával a Nyugat irányította.) Ezt a helyzetet és az ezzel összefonódó attitűdöket az utódok is megörökölték, amivel az a gond, hogy akadályozza az új, praktikus eszmék, pl. a digitalizáció, a társadalmi innováció, a tér vagy az önkormányzatiság funkcionális hatékonyságának növelése bediffundálását a közösségi életbe.

 Miben látod ennek a hosszan elhúzódó válságnak az okait?

– Ezekre a válságokra úgy nézünk, mint egy térspecifikus válságra, mert kiterjedésüket nagyrészt a globalizáció jelöli ki. Persze, vannak más típusok is, de azok jelentősége kisebb hatású. Kelet-Közép-Európa e tekintetben erősen terhelt, ezen belül Nógrád megye és Salgótarján szintén. A kérdés,

hogyan lehet és ki kezelje ezeket a válságokat. Az okokra adandó választ helyben kell keresni.

Ma már láthatjuk e térspecifikus válságok különböző dimenzióit. Így párhuzamba állíthatók a „világ új fejlődési paradigmáinak és trendjeinek” összetevőivel. Jól kimutathatók a rosszindulatú tényezők összefüggései és a negatív externáliák interakcióiból kialakuló önrontó körök. Visszavezetnek az alulfejlettség újratermelődő viszonyaihoz, amelyek kezelése egyre nagyobb terhet ró a helyi, az állami és az EU-s irányítás számára. Keresni kell azokat a megoldásokat, amelyek a felhalmozott problémákat kiküszöbölik. A sokéves tapasztalatok azt igazolják, hogy a túlterheltségénél fogva szűkös EU-s és országos irányítási-támogatási gyakorlat mind elméletben, mind a reális viszonyok között elégtelen ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű térségek évtizedek óta kumulált problémái kezelhetővé váljanak. Ezért elkerülhetetlen, sőt társadalmi érdek, hogy a fejlesztésben olyan problémamegoldó képességek is aktivizálódjanak, amelyek a helyi, térségi közösségekben, éppen a leromlott állapotok és a szervezetlenség miatt, eddig rejtve maradtak. Miskolcon közel egy éve dolgozunk ezen a problémán. Látszik, hogy a tér, gazdaság, válság és globalizáció kérdéseit új szellemű problémamegoldó rendszerben kell kezelni.

 Mit próbáltál tenni a város lecsúszásának megakadályozására?

– 1968-tól kezdve, egyre kisebb amplitúdóval, de ezen vagyok. Ez a munkánk a megyén folyt, de Salgótarjánhoz kötődött legerősebben, hiszen itt volt a megye központja. Akkor és most is, a mindent megelőző fókusznak a tér gazdaságfejlesztését tartottam és tartom ma is. Ebben kiemelkedőnek ítélem az önkormányzati működést. Ennek lényege az, hogy a közigazgatás támogassa és szolgálja ki a helyi gazdaság fejlesztési igényeit, hiszen a tér társadalmát mindenekelőtt a munka teremti meg. Ez azt igényli, hogy a két szektor preferenciái öszszeegyeztethetők legyenek.

Összefoglalóan néhány érdekes program, amelyek elindításánál ott voltam: a 21-es út többfázisú megvalósítása; a hulladékprogram elindítása 1985-ben; vállalati rekonstrukciók; az energetikai, gépés acélszerkezet-gyártó és mechatronikai beszállító klaszter megalapítása; a főiskola megmentésére tett kísérletek, tér- és gazdaságfejlesztési konferencia szervezése. Az utóbbi időben az általam 2012-ben alapított Interindustria Tudásközpont Alapítvány tevékenységének szervezése, új programjainak kidolgozása és megvalósítása kötik le energiáim jó részét. Ezek a programok éppen azt célozzák, hogy egy ilyen vidéki térség, mint a miénk, hogyan kapcsolódhat az egyre okosabbá váló, az ipar 4.0 korát élő világhoz, hogyan lehet ezzel kompatibilis okos közösségeket kialakítani, mert ez a jövő, és ez engem még mindig érdekel. Nem tudok leállni, lassan 80 évesen ez éltet, ez ad energiát.

Paróczai Csaba

LOVÁRI MISE, ELŐSZÖR A VILÁGON!

OLÁH PATRIK GERGŐ MŰVE

A SZENT ISTVÁN-BAZILIKÁBAN CSENDÜLT

FEL

Salgótarján zenetörténete kiemelt eseményének lehetett részese az, aki nemrégiben jelen volt a Váczi Gyula Alapfokú Művészeti Iskola Virág László-hangversenytermében Oláh Patrik Gergő zeneszerző ősbemutatókat is tartalmazó szerzői estjén, ahol szépszámú meghívott vendég járult hozzá magas színvonalú játékával a rendezvény sikeréhez.

Az ott elhangzó kilenc kompozíció a zenei világ széles spektrumából merített. Nagy dallamívű, romantikus hangvitelű zeneműtől az orosz klasszikusokat idéző, vagy Bartók Béla munkásságára emlékeztető, a palóc népzenét komolyzenei hangzással feldúsító zenevilágon át a hallgatóság megismerkedhetett a kortárs zenei törekvések egy jól megkomponált művével. A koncertzárót jelentő „cigányos” Tangó mellett az estet nyitó Bevonulózene és a központi helyre szerkesztett – a nagybácsinak emléket állító – Sirató azon zeneművek közé tartoztak, amelyek részben vagy teljes egészében a roma zenei kultúrára alapozódtak. Ezen belül pedig a Sirató teljes egészében salgótarjáni gyűjtésre. Technikai okok miatt itt nem hangozhatott el, de közismert, hogy a 23 éves salgótarjáni származású fiatalember a szerzője annak a Le Devleske lovári nyelvű misének, amely első alkalommal 2021. szeptember 1-jén – Erdő Péter bíboros kezdeményezésére, Ferenc pápa jóváhagyásával – hangzott el a budapesti Szent István-bazilikában, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus rendezvénysorozatának részeként. Oláh Patrik Gergő neve az elmúlt fél évtizedben számos hazai és nemzetközi verseny díjazottjai között szerepelhetett a munkássága révén. Egyedülálló teljesítményei is motiválták beszélgetésünk létrejöttét.  Amikor közel hat évvel ezelőtt leültünk, volt egy hangokra épített kórusmű terve. Megvalósult-e azóta?

– Nem sikerült megvalósítani. Azt nem. De nem tettem le róla.

 Akkor a konzervatórium hegedűszakára járt. Ezt kívánta folytatni egyetemi képzés

keretei között, bár akkor már magáénak tudhatta a Sugár Rezső Zeneszerzőverseny második helyezését. Mint az várható volt, végül a zeneszerző szakon kötött ki? – Igen. Abban az évben nem vettek fel a hegedűszakra, ezt követően pedig már a zeneszerzés felvételire készültem. Így a következő évben arra felvételiztem. Rengeteg minden történt velem azóta. A legfontosabb, hogy átkerültem a zeneszerzés szakra, ott versenyeket kezdtem nyerni és helyezéseket elérni. Hat éve még úgy gondoltam, hegedűs leszek, most viszont már biztosan tudom, hogy zeneszerző.

 A zeneiskolában a diplomamunkája is elhangzott…

– Az a darab az alapképzés befejezésére született. Most mesterképzésen vagyok, és májusban diplomázom. Aztán maradok a doktorin. Úgyhogy még nem szabadulnak meg tőlem. Remélem, azt követően is bent maradhatok az egyetemen, akár oktatóként.

 Tervezi-e, hogy Tarjánba valaha visszaköltözik?

– Azt el tudom elképzelni, hogy tíz–tizenöt–húsz év múlva visszaköltözöm. Az egyetem után szeretnék külföldre menni, az országot is elhagyni egy időre. De ez is még a jövő zenéje…

 Hollywood még szerepel a tervek között?

– Persze, a tervek ugyanazok, csak már hat évvel közelebb kerültem a megvalósulásukhoz.

 Az idei év Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusán elhangzott lovári nyelvű mise zeneszerzője ön volt. Hallhattunk ebből a Zeneiskolában?

– Az egy nagy apparátust igénylő darab. Vonós zenekar, két klarinét, cimbalom, kórus,

két szólista meg karmester is kell hozzá. Egy ilyen mű bemutatása sok szervezést igényel. Viszont, ha minden igaz, Salgótarján jubileumi évében el fog hangozni. A zeneiskolai koncerten is elhangzó legelső műre, a Bevonulózenére az egyházi vezetők vonultak be a terembe. Csak utána kezdődött a mise.

 Hogy talál rá az emberre egy ilyen felkérés?

– Lakatos György volt a szervezője ennek a projektnek, és ő engem kért fel. A konziban kamaratanárom volt. Akkoriban mutogattam neki a darabjaimat, bár még nem voltam zeneszerző. Erdő Péter bíboros megbízását követően rám gondolt, mert látta bennem a potenciált, és nem akarta egy vérprofira bízni, aki esetleg képes hakniként felfogni ezt a lehetőséget. Szóval csak megírja, de nem rak bele semmit. Legyen meg, és fizessék ki. Tudta, én oda fogom tenni magam.

 A műsorban szereplő első darab (Bevonulózene) számomra romantikusnak tűnt. – Annál az volt a feladat, hogy cigányos sarabande-ot írjak, ami egy kicsit megfoghatatlan. Ez jött ki belőle. De eléggé romantizáló.

 Mennyire törekszik a cigányzene műveibe való beépítésére?

– Feladatomnak érzem azt, hogy integráljam a klasszikus zenébe a cigányzenét, mert a XX. században ezt senki nem csinálta. Utoljára Liszt Ferenc tette ezt meg. A Magyar rapszódiák a leghíresebb példa erre. Ám akkor még azt hitték, hogy, amire most azt mondjuk, cigány népzene, az a magyar. Csak a XX. század elején derült ki Bartók Béla és Kodály Zoltán népdalgyűjtései során, hogy nem magyar, hanem cigányzene. Rengeteg potenciált érzek ebben a stílusban, ugyanakkor elég nehéz a XXI. század zenéjébe belehelyezni. De próbálkozom. Egyébként a Siratóban salgótarjáni cigányzenéből ismert motívumokat használtam fel.

 A közbeszédben a cigányzene alatt sok esetben a roma népzene mellett a vendéglátós zenét értik. Valójában melyiket próbálja integrálni a műveibe? Vagy mindkettőt?

OLÁH PATRIK GERGŐ

A ROMA MISE ŐSBEMUTATÓJÁN, A SZENT ISTVÁN-BAZILIKÁBAN

– Mindent. A kiindulási pont a XIX. századi cigány népzene, amit például a Kalyi Jag, a Parno Graszt közvetít. De rengeteg Sárközi Lajost is hallgatok mostanában. Az általa képviselt zenekultúrát is szeretném beépíteni, habár az még eléggé mai, és egyrészt nehéz jobban csinálni, mint ők, másrészt kevesebb az újítás lehetősége a felhasználása során. A régebbi cigányzenék már jobban felhasználhatók, mert a népdal, a népzene felhasználásának már van egy múltja, főleg Magyarországon. Bartók és Kodály ezt elkezdte felkutatni, majd beépíteni a saját zenéjébe. Ugyanakkor a cigányzenét lehet világzenének hívni, ha azt nézzük, hogy a cigányzene az egész világon jelen van, csak mindenhol egy kicsit máshogy szól. Ezen belül a magyar cigányzene eléggé híres. Teljesen más a francia vagy az orosz. Az alap mindig ugyanaz, de a kibontás egészen különböző.

 Nem adódhat ez abból, hogy számos roma csoport van, s más kulturális tradíciókkal rendelkezik?

– Hát igen… A misében egyébként ezekből mazsoláztam. A második tételben fel van sorolva a balkáni cigány népzene, az orosz a harmadik tételben hangsúlyos… Mellesleg mindenki mondja, egy kicsit klezmeres is.

 Van félig cigány, félig zsidó ismerősöm. Itt a városban is.

– Akárhonnan nézem, én is az vagyok. De a klezmer nem direkt volt, az csak úgy jött.

 Genetikailag is eldől, mi van az emberben. A zeneművei alapján azt gondolom, ma már nagyon tudatosan építkezik és használ fel motívumokat.

– Igen, próbálok így tenni. Mellesleg anno azt meg tudtam csinálni, hogy elkezdtem valahogy egy darabot és abból bontottam ki valamit, most viszont már nagyobb súlya van egy darabkezdésnek annál, mint hogy csak úgy elkezdjem. Olyan ez, akár egy teremtés: a semmiből csinálok valamit. Ennek tudatában nehezebb a zeneszerzés.  Még mindig fejben születnek a darabok és ezután jegyzi le őket? Vagy a felkérések, a felhasznált motívumok miatt ez részben másképp történik? – Először mindig kitalálom, mi legyen. Például a Jó palócok esetében az volt a feladat, hogy egy hosszú darabot írjak Salgótarján két klasszikus és a két népzenész Junior Príma-díjasa tiszteletére. Azt, hogy a mű csatlakozzon a városhoz és a környékéhez, én találtam ki. Az interneten kerestem hozzá helyi népdalokat. Ez egyébként egyedülálló a világon. Egyik országnak sincs ennyire feltérképezve a népzenéje, mint Magyarországnak. Az egész Nagy-Magyarországnak. Ugyanakkor ezek már eltűnőben vannak. Az utolsó pillanatban gyűjtötték össze őket. Máshol, főképp a nyugati országokban, az iparosodás előbb beindult, a városokba költözők előbb hagytak fel a népzenei hagyományaikkal, mint hogy ezt megtették volna.

 Mennyire akar a XXI. század zenei irányzata felé elmozdulni?

– Valószínűleg ez lesz az új irányom. Megtaláltam benne önmagamat. Meg ez kell most Nyugaton. És ha egy zeneszerző jó zene-

szerző akar lenni, meg híres, akkor Nyugatra megy. Főképp Németországba. Ott nagyobb kereslet van erre a fajta zenére.  A Fission című darabja hallgatása közben azon gondolkodtam, hogy bár rengeteg érzelmet közvetít, ahogy felépül, kibomlik a mű, az rendkívül izgalmas, vagy az egyes hangszerek átmeneti kiszállása és visszalépése sok gondolatot indukál, mégis, a többi zeneművel ellentétben, nehezen tudnám képzelni, hogy otthon hallgassam. Koncertteremben igen, mert a befogadásához kell egyfajta ráhangolódás, amit egy élettér képtelen biztosítani. – Darabjaim mindegyike, de legfőképp a Fission, koncertterembe készült. Amikor beül az ember egy koncertterembe, akkor „csak” hallgatja, és semmi másra nem figyel. Ki van kapcsolva a telefonja. Otthon azért ezt nem teheti meg. Azt sem, hogy semmi másra ne figyeljen, csupán egy dologra.

 A zeneszerzéshez nem nélkülözhetetlen egy ilyen állapot?

– De. Viszont néha belezavar egy-egy telefon. Mivel gépen írok, jönnek az értesítések. Sokkal nehezebb egy dologra koncentrálni, mint azt az ember gondolná. Szinte lehetetlen.

 Van-e most olyan nagyobb darab, amin dolgozik?

– A diplomadarabomon, amivel májusra kell elkészülnöm. Ez egy nagyzenekari mű. Címe: Taigetosz. Még csak a legeleje van meg. Nagyjából elképzeltem, hova futtatom ki a dolgot, de a munka java hátra van. XXI. századi hangzású lesz. Effektek, felületek, folyamatok jellemzik majd.

 Saját ötlete volt, hogy a Fissionnál A-, D-húr duplázódott a hangszereken?

– Igen, ezt én találtam ki. A kortárs zenében általában a szerző kiválaszt egy jelentéktelennek tűnő dolgot, és arra építi fel a darabot. Nekem itt az üres húrok és az egybezengések biztosították az alapot. Ezért volt csak kétfajta húr, de mindegyik hangszernél egy nagyon picivel, pár, tíz-húsz centtel arrébb hangolva. Szóval, ez nem ért el egy negyedhangnyit sem. Amikor a hangszerek halkan megszólaltak, lehetett hallani, az üres D mindenkinél egy kicsit arrébb volt.

Viszont amikor már nagyon hevesen játszottak, akkor ez már összeépült, teltebb hangzást adott. Amúgy, nagy meglepetésemre, első hallgatásra bejött az, amit kitaláltam. Az, hogy az atombombát elindítják, az a gomb megnyomásától egészen a gombafelhőig tart. Akkor van egy ütemszünet, és utána azt mutatja be a darab, hogy mi is történik a gombafelhő alatt az emberekkel. Erről szól a második rész.

 Azt gondolom, Magyarországon a melódiákat és a dallamokat igényli a közönség döntő része… Ehhez képest a legnagyobb tapsot pont ez a mű kapta.

– Meg is lepődtem rajta.

 Ha ebbe az irányba képzeli el a jövőt, nem fog-e hiányozni majd az a dallamosság, ami a többi darabot jellemezte?

– Reménykedem benne, hogy a jövőben is lesznek még olyan felkéréseim, ahol a melodikusabb énemet kérik majd tőlem. Legfőbb célom azonban a kortárs XXI. századi progresszív felfogás művelése. Kortárs darabot egyébként nagyon-nagyon ritkán rendelnek. Leginkább külföldről. Magyarországról valószínűleg dallamosabb mű elkészítéséről szól a megrendelés. Az talán a legnehezebb a zeneszerzésben, hogy ami megszületik az agyban, az miképp vethető papírra. Legtöbbször nem az jön ki belőle, amit az ember először kigondol. Addig csűri-csavarja a dolgokat, hogy teljesen más lesz a végeredmény. Ilyenkor lehet dönteni, hogy jó-e az, ami született, vagy tovább próbálkozik a szerző az elsőre kigondolt pontosabb leírásával. Mellesleg sokszor van az, hogy az így keletkező jobb, mint amit alapból kitalál.  Az egyetemi képzés mennyire volt fontos a zenei fejlődésében?

– Nagyon. Az első három évben megragadtam a XX. századnál. Aztán az egyik diplomadarabom, ami Tarjánban nem hangzott el, mert tíz muzsikust igényel, meg narrátort, meg karmestert… Simon Márton Hallgatási gyakorlatok című versét kell egy színésznek fölolvasnia közben, ami így kezdődik: „Most úgy hallgass, mint akinek / egy fél országot leromboló viharból / csak egy nátha jutott.” Tizenkilenc ilyen hasonlat van, és ez irányítja a zenét. Sajnos a pandémia miatt ez még

 A LE DEVLESKE KÖZREMŰKÖDŐI ERDŐ PÉTER BÍBOROSSAL. JOBBRÓL A NEGYEDIK OLÁH PATRIK GERGŐ

FOTÓ: MAGYAR KURÍR/AMBRUS MARCSI

nem tudott elhangozni. Meg hát nagyon nehézre írtam. Amikor diplomamunkáját írja az ember, akkor szereti feszegetni a dolgokat, megmutatni, mit tud.

 A Meine Qual is sok olyan részt tartalmaz, ami profi zenésznek is kihívás.

– Szerintem a tarjáni koncert legsikerültebb darabja ez. Születésénél még nagyon zöldfülű voltam az egyetem elsőéveseként. Akkor még csak egy hegedűs voltam, aki elkezdte a zeneszerzés szakot. Ezen a darabon bizonyosodott be, hogy van helyem a zeneszerzés szakmában.

 Hat évvel ezelőtt azt mondta, hogy Pesten kevésbé szabadon folyik a tanulás, mint például Debrecenben. Az egyetemi képzés nagyobb szabadságot jelent-e? Alkotói szabadságot is beleértve.

– Amikor felvettek az egyetemre, úgy éreztem, hogy nagyon nagy szabadság van, de hamar rájöttem, korlátokat állítanak ott is az embernek, és azok között kell kiteljesednie. Ami egyébként nem rossz. Igényességre tanítanak ezzel. Így jutottam el a progreszszívebb irányhoz is, különben megragadtam volna a XX. századnál, Sosztakovics, Prokofjev, Bartók, Ligeti nyomdokain járva. Tarjánban ugyan nem hangzott el olyan darabom, amelyik ligetis, de volt egy ilyen időszakom is. És hát a Zeneakadémia mesterszakán az új tanárom mondta, hogy szerinte nekem a nyugati progresszív zenét kellene művelnem. Először ellenkeztem, hogy ilyent én nem csinálok. Addig győzködött, hogy megírtam a Fission vonósnégyest.  A tarjáni koncertjén minden zenemű előtt szólt róla egypár szót, ami jelentős segítség a befogadása során. Ezek döntő részénél fontos volt az a közönséggel megismertetett történet, amit a zene nyelvén kívánt utána elmondani. – Nem mindegyikre igaz ez. A Bevonulózene stílusgyakorlat. Sarabande-ot kellett írni cigányos stílusban. Meg volt az Allegro, ami egy hegedű-cselló duó, amiben nincs semmiféle történet a háttérben, annál csak egy virtuóz darabot akartam elkészíteni. Persze, azért vannak benne olyan dolgok, amiről mesélni lehetne. Például a B-A-C-H-motívum, ami Bachra vezethető vissza. Ez pont a darab közepén van, mintegy kettéosztja a darabot, ugyanakkor egyfajta hídszerepet tölt be. Történet ezekben nem nagyon van. Egyébként a XX. század második felében a Darmstadti

Szalonban az hagyomány volt, hogy akár három órán keresztül beszéltek egy darabról, és azt követően hallgatták meg. Ott matematikai számításokat végeztek meg mátrixokat írtak fel, meg mindent, amit csak el tud képzelni az ember. Viszont, ha túl sokat beszélnek, és utána nem ad annyit a zene, az rosszabb, mintha nem is beszélnének róla.

 A Taigetoszban viszont, gondolom, a spártai történet szerepet kap.

– Valóban. Szájhagyomány útján terjedt el, hogy oda kirakták a sérült gyerekeket, meg azokat, akik deficittel születtek. De volt ott egy kutatás, melynek során rájöttek, hogy abból a korból nincsen csecsemőcsontváz azon a helyen. Állítólag kivégzőhely volt, de én az alapsztorit, a csecsemőledobást fogom felhasználni.

 Zeneileg ezt hogyan lehet megoldani?

– Ez egy nagy kérdés még számomra is. Adott egy nagyon hosszú, tizenöt perces folyamat. Egyetlen tétel. De inkább kevesebbre írom, hogy ne lépjem át az időintervallumot, mert az előadása során elhúzódhat. A csúcspontot glisszandókkal lehet megjeleníteni. Azt, hogy esik le valami. Meg a dub-style-effektust fogom benne felhasználni a jelenlegi terveim szerint. Az eleje effektzene lesz. Teljes egészében a XXI. századot viszem bele. Dallam elvétve lesz benne. Inkább csak mikrotonális hangzás, amit nagyon szeretek. Már a vonósnégyesben is hallatszott.

 Lesz esetleg olyan hang is, ami nem hangszeren valósul meg? Vagy nem rendeltetésszerűen használt hangszeren? – Alapból arról fog szólni, hogy a hangszereket nem rendeltetésszerűen használják. Tehát egy fogólapon játszva nincs hangmagasság. Vagy a billentyűket a fúvós hangszereken csak ütögetni… A kürtnél, a rezeknél a XVIII., XIX. században, hogy ne kelljen mindig másfajta kürtöt vagy trombitát használni, hogyha C- meg B-trombitát is írt a darabba a szerző, ezt a ventilerekkel oldották meg. Ezt használom majd ki, mert így a spektrumot tágítani tudom. Ebből mikrotonális spektrális zene fog kijönni, ami a felhangrendszer alapján íródik, és a XX. század második felében kezdték el játszani. Grisey francia zeneszerző volt ennek az úttörője és egyre inkább előtérbe kerül napjainkban. De már Ligeti is használt mikrotonalitást, meg a XX. század nagyobb szerzői.

 Van-e a mostani zenei világban olyan, ami új fejlődési irányt nyithat meg ehhez képest? Akár az ön munkásságában is?

– Vannak terveim. Például olyan tárgyakat vagy dolgokat felhasználni egy darabban, ami nem hangszer. Egyébként elkezdtem a nyáron kick-boxolni és ott jöttem rá, amikor az edző klasszikus zenére edzetett, hogy a bokszzsák meg a kesztyű lényegében ütőhangszer. Tervezem, hogy egyszer egy boksz-zongora párosra versenyművet írok. Ez érdekesség tud lenni. Korszakalkotó viszont aligha.

 Mennyire szokott tarjáni vagy Tarjánból elszármazott zenészekkel együtt dolgozni?

– Nem igazán. De egyébként szeretnék, mert nagyon jó zenészek a salgótarjániak. Ezt mondják Pesten is, máshol is.

 Ez az itteni zeneiskolai képzésnek köszönhető? Vagy a többgenerációs zenészcsaládoknak?

– Is-is. Az itteni zeneiskola erős. Főleg régen híre volt az egész országban. Most is jó a híre, csak most már nem annyian kerülnek be a zeneakadémiára, a konziba. Snétberger Ferenc vitte a legtöbbre innen a városból. A komolyzene, mondhatjuk, egy kicsit mindig előrébb tart, mint az emberiség. Például Schönberg munkáit, amikor 1933-ban kitalálta a dodekafóniát, azt nehéz volt az embereknek meghallgatni. Onnantól ellenben másik irányt vett a zene. A két világháború között már benne volt a levegőben, hogy valami nagy baj lesz. Ő erre reflektál a zenéjével.  A kortárs zene is hasonlóképp reflektál? – Szerintem a kortárs zene reflektál leginkább a mindennapokra. Anno, amikor Mozart volt kortárs, az a pompa, amit ő adott bele a zenéjébe, az zenei képmutatás volt, ami arra szolgált, hogy az emberek túléljék a mindennapokat, amelyben nem volt anynyira jó az élet, mint most. Engem mindig kiráz a hideg, ha belegondolok abba, hogy havonta fürödtek, miközben rengeteg ruha, paróka, meg minden egyéb volt rajtuk. Amennyiben az emberek megértenék, hogy a kortárs zene az őket körülölelő világra reflektál, akkor többen hallgatnák. Egyelőre csak egy műértő közönséghez jut el.  Ez Nyugaton is így van?

– Ott sznobizmus is társul a dologhoz. Itt nem hiszem, hogy azért tapsolnának, mert mutatni akarják, hogy ők ezt értik. Nyugaton a tapsban inkább benne van ez is. Én úgy látom, hogy a XX. század a kísérletezésről, a technika kiterjesztéséről szól. A XXI. században inkább ezeket a technikákat használják fel, hogy ne mondvacsinált legyen a zene, hanem jó. A zene lényegesebb. A XX. században a katarzisban nem nagyon hittek. Ami érthetetlen. A jó zenében van katarzis.  Ez visszatérés egy korábbi hagyományhoz?

– Amit most írok, az erről fog szólni: Tizenöt perc alatt nullából eljutni a katarzis-élménybe. Ez az új felfogásmódom: kis léptékkel, a zenében észrevehetetlenül haladni a telt hangzásig, a komplex zenéhez. Ezáltal megvalósulhat a katarzis-élmény.

Benődy Márton

 OLÁH PATRIK GERGŐ NYERTE IDÉN A ZENEAKADÉMIA NESZLÉNYI-DÍJÁT. MELLETTE DR. VIGH ANDREA ÉS FEKETE GYULA EGYETEMI OKTATÓK

FOTÓ: VALUSKA GÁBOR/ZENEAKADÉMIA

„SALGÓTARJÁN, AHOL ÉLNI JÓ!” SZOLNOKI PÉTER ÖRÖMMEL LÉP FEL GYERMEKKORA VÁROSÁBAN

Immár több mint két és fél évtized óta rajongók tízezrei imádják a dallamos popzenét játszó Bon-Bon együttest. A kedvelt popduó egyik tagja, Szolnoki Péter – mint sokan tudják – szűkebb hazánkban nőtt fel. A salgótarjáni származású zenész a fővárosban találkozott Török Tamással, akivel ennyi év után is népszerűek. A különleges hangja révén „Soul-Noki” néven is titulált énekes rockoperát írt a hírhedt Báthory Erzsébetről.

A népszerű énekes-zenész legutóbb a Bon-Bonnal az idei Szent Iván-éji rendezvényen lépett fel Salgótarjánban, – Nagy szeretettel fogadtak minket, vidáman telt a koncert. Közben a tűzzsonglőrök beragyogták a teret. Természetesen a szüleim és a húgom is eljöttek, így bátran állíthatom, hogy családias hangulatú este volt – említi Szolnoki Péter, aki nem titkolja, hogy mindig örömmel lép fel a nógrádi megyeszékhelyen, ahol ilyenkor, ha sokszor csak rohanva is, találkozhat régi barátokkal, rokonokkal, ismerősökkel, ami jó érzés akkor is, ha már ritkábban vezet erre az útja, amióta szülei kiköltöztek a városból. – Hogy mit jelent számomra Salgótarján? – kérdez vissza. – A gyerekkoromat, az iskoláimat – és mindent. Debrecenben születtem 1970-ben, és hároméves koromban költöztünk édesapám szülővárosába. A szüleimmel és húgommal, Borival Salgótarján egyik legvarázslatosabb részén, a József-platón, a Kemerovo-lakótelepen éltünk. Ez egy kis ékszerdoboz a hegy ölében. Egy eredőkkel körülvett kis „sziget”, ahol mindenki ismert mindenkit, és ahová ma is jó érzés visszatérni. Rengeteget játszottunk a barátaimmal a házunk melletti erdőben, sokat kirándultunk a szüleimmel. A házunkkal szemben volt a „piros iskola”, ahová fél évet jártam, amíg a Mártírok úti általános iskolát bővítették. Amint kiléptem a kapun, már bent is voltam a suliban, és ha pl. otthon hagytam a radíromat, csak átléptem érte. Innen indultam, és a zenei pályám is Salgótarjánban kezdődött.

Utóbbit idézzük is fel gyorsan!

– A Mártírok úti, a mai Kodály Zoltán zenei tagozatos általános iskolába jártam – folytatja. – Amikor ide hatévesen bekerültem, kiderült, hogy jó a hallásom és a ritmusérzékem. Ezután az iskola kórusában kezdtem énekelni. Érdekes, és a régi osztálytársaim is mondják, hogy nem voltam kimagasló énekes a többiek között. Hiszen ott, az osztályban mindenki jó fülű gyerek volt, együtt jártunk kórusra, természetes volt az, hogy minden nap énekelünk. Aztán jött a zeneiskola is, ahol Szolnoki Péter hangszert is választott – egy életre. – Nyolcéves koromban írattak be a szüleim a Salgótarjáni Állami Zeneiskolába, amely az egyik legmeghatározóbb hely a későbbi zenei karrierem szempontjából – folytatja. –Az volt a tervünk, hogy fuvolaművész leszek. Akkori tanárom, Szvoren András javaslatára kerültem el tizennégy évesen Budapestre, a honvédség Zalka Máté tiszthelyettesképző zeneművészeti szakközépiskolájába. A tanár úr tanácsolta a szüleimnek, hogy oda írassanak be, mert katonazenészként biztos állásom lesz. Itt az első időszak nehéz volt, mert be kellett illeszkednem egy katonaiskola kemény világába, de aztán magamra találtam, és az idő is igazolta a választást, mert a katonazenész pálya biztos jövőt teremtett számomra.

A középiskola után a fiatal tehetség belecsöppent a „nagybetűs életbe”… – Ekkoriban még a klasszikus zene töltötte ki az életemet, fuvolaművész-tanárnak készültem – említi. – Jelentkeztem a zenemű-

vészeti főiskolára, ahol a tizenöt jelölt közül az adott pillanatban nem soroltak a legjobb három közé, és így nem vettek fel. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia fúvós-szimfonikus zenekarának lettem a tagja, de az fél év múlva, a rendszerváltás után feloszlott, és levezényeltek Tatára. Vissza akartam térni Budapestre, így kerültem át 1990-ben a rendőrség Police Big Band zenekarába, ahol 1990-től 2009-ig fuvoláztam. Időközben Szolnoki Péter a könnyűzenébe is bele kellett, hogy csöppenjen. Hiszen e műfajban szép pályát futott be. – Még a középiskolában megalakították a Sziluett zenekart, amelyben én írtam a dalokat és zongoráztam – mondta. – Az egyik fellépésünkön az énekesünk megsértődött, és faképnél hagyott minket, ezért magam elé vettem a mikrofont, végigénekeltem a műsort, és azt vettük észre, hogy sikerünk van. Akkor, 17 évesen ébredtem a tudatára, hogy érdemes énekelnem, mert odafigyelnek rám az emberek. Én és a környezetem is ekkor vette észre a jellegzetes énekhangom.

Nos, nem is maradt el a folytatás, amely eleinte eléggé változatosra sikeredett… – A középiskola elvégzése után több stílusban is zenéltem: fuvolán játszottam kamara-, fúvós- és szimfonikus zenekarokban komolyzenét, operettet, operát, miközben Kósa Zsuzsa énektanárnőhöz jártam fejleszteni a hangomat. Itt találkoztam 1993-ban Giret Fruzsinával, aki beajánlott a gitáros-zeneszerző Hrutka Róberthez, akinél reklámdalt énekeltem. Abban az évben Bussy Gábor gitárossal elindultam a Ki mit tud?-on. Nem sokkal később már Tomsits Rudolf dzsessztriójában énekeltem és fuvoláztam, majd a rock- és a popzene is magával ragadott, miután Török Tamás elhívott a Bang-Bang nevű együttesébe vokálozni. Itt ismerkedtem meg Szentmihályi Gáborral is, aki invitált a Rapülőkbe énekelni. Ezután olyan hírességek hívtak

 REMEK HANGULATÚ BON-BON KONCERT SALGÓTARJÁNBAN: SZOLNOKI PÉTER (BALRÓL) ÉS TÖRÖK TAMÁS

ÍGY KEZDŐDÖTT: PETI A FUVOLÁVAL

együttműködésre, mint Dés László, Horváth Charlie, Lerch István, László Attila, Cserháti Zsuzsa, Demjén Ferenc, Balázs Fecó, Presser Gábor. Mellettük a fiatal Szolnoki Péter bizonyára értékes tapasztalatokat szerzett… – Érdekes érzés volt olyan művészekkel egy levegőt szívni, akiket addig csak a tévében, vagy lemezeken hallottam. A szakmában végigjártam a szamárlétrát, és szerencsére befogadtak a nagy öregek. A kezdő zenészeknek mindig azt mondom, a legfontosabb, hogy sajátítsák el az alapokat, eresszenek gyökeret, mert enélkül nem lehet szárba szökkenni. A szakmai tudás mellett a tisztelet is elengedhetetlen. Hamar belekóstoltam a turnék hangulatába is, hiszen a Rapülőkkel és Demjén Ferenccel rendszeresen jártuk az országot. Az igazi sorsfordulót az 1995-ös év hozta el, amikor Szolnoki Péter és Török Tamás megalakította a Bon-Bon együttest, és megkezdődött a máig is tartó sikersorozat. Kapaszkodj meg! címmel hamar kijött az első albumuk, feltűnést keltett a klipjük, a Petróleumlámpa. Szolnoki Péter elénekelte Hosszú szerepét a Valahol Európában című Dés-musicalben.

A következő évben jött ki angol nyelvű lemezük, a Just a Fool. Találkoztak Duba Gáborral, aki azóta is a szövegírójuk. 1997-ben jelent meg a Csak a holnapnak élek című korong, amelyről a Köszönöm, hogy vagy nekem klipen is sikert aratott. 1998-ban Nem vagyunk mi angyalok címmel jött ki új albumuk, de Szolnoki és Auth Csilla duettje, a Féltelek is sláger lett. Egy évvel később Szolnoki énekelt Presser Gábor Képzelt riport... c. musicallemezén, a BonBon megírta az Európa expressz című film főcímdalát, majd megjelent az új CD-jük, a The name is Bon…, amelyről A szexepilem az év slágere lett, és átvették első aranylemezüket, amelyet azóta több is követett. Nos, hát akkor határozzuk meg: milyen a Bon-Bon stílusa?

– Dallamos popzenét játszunk, amely a bennünk lévő érzésekből, hangulatokból

áll össze. Ezen belül sokféle stílus megfér egymás mellett, és ez azért nagyszerű, mert egyetlen irányzatnál sem akarunk leragadni. Egyes albumainkon a rock, a latin, a funky, a diszkó és az érzelmes balladák is jól megférnek egymás mellett. Másoknak is írtunk dalokat, így Szinetár Dórának és Auth Csillának is készítettünk lemezt” – említi az énekes.

Ekkor már futott a szekér, az ezredfordulón jött ki a lemezük és kottaalbumuk Időutazás címmel, és meghívták őket a hannoveri világkiállításra. 2001-ben jelent meg új albumuk, az Irány a légió!, és a Bon-Bon New Yorkban is fellépett.

2002-től hódított a mozikban az új filmvígjáték, a Valami Amerika, amelyben címadó daluk kirobbanó sikert aratott.

2003-ban jött ki új lemezük, a 008, majd Ausztráliában és Dél-Afrikában is koncerteztek. A következő évben Kapod, amit látsz címmel adtak ki új CD-t, Szolnoki énekelt Havasi Balázs koncertjén, és Szűcs Judithnak is dalokat írtak.

2005-ben tízéves jubileumi koncertet adtak a Műegyetem rakparton. Szolnoki Péter Walt Disney-rajzfilmekben énekelt (Amerikai sárkány, Csodacsibe), színpadra állt a Fool Moonnal a szegedi a cappella fesztiválon. 2006-ban Szolnoki fellépett a Rapülőkkel, a Budapest Jazz Orchestrával és a Jazzpressionnel, duettet énekelt Szulák Andreával. A Bon-Bon Fenyő Miklós vendégeként mutatta meg magát a Margitszigeten, főcímdalt írtak a Kútfejek akcióvígjátékhoz, Dupla élvezet címmel kiadták a 10 éves jubileumi koncert kettős albumát. 2007-ben elkészítették a Valami Amerika angol nyelvű változatát Some Kind America címmel. A Budapest Jazz Orchestrával három Bon-Bon-szám big bandes változatát rögzítették, Szolnoki betétdalokat énekelt a Robinson család és a Bűbáj c. Walt Disney-filmekbe. Megírták a Csillag születik c. műsor dalát. All in címmel elkészült új lemezük, a Cukipofa videóklipjében Szőke András szerepelt, akinek Bakkerman c. filmjében játszottak, és megírták a főcímdalt is. Ja, a nagy fellépések és az emlékezetes lemezek készítése közben Szolnoki Péter sok filmes szinkronszerepet vállalt, és – mint utaltunk rá – népszerű rajzfilmek emlékezetes dalait is énekelte. Ilyen volt többek között az Oroszlánkirály, a Toy Story, a Nincs több suli, a Szilaj, a vad völgy paripája, a Mackótestvér, a Csodacsibe, a Bűbáj, vagy a Micimackó.

– Ezek közül a gyerekeknek és a szülőknek is még mindig a Szilaj a nagy kedvence, de a Bűbáj, a Mackótestvér és a Toy story is közel áll a szívekhez – említi. – S hadd ne soroljam tovább, eddig huszonnyolc rajzfilmben énekeltem, most jön a huszonkilencedik, és mindegyiket imádom.

Közben a Szolnoki–Török páros a zenei sokoldalúságáról adott számot a 2008-as BonBon Swing albumon, amelyet nagy sikerű koncert követett a Művészetek Palotájában a Budapest Jazz Orchestrával. Szolnoki Péter szintén énekelt A Kölyök című, Charlie Chaplin életét feldolgozó musicalben.

2009-ben a Bon-Bon tagjai Aigner Ivánnal közösen indították az Összhang dalt, amelyhez klipet forgattak a Corvinus Quartet közreműködésével. A kezdeményezéshez csatlakozott Horváth Charlie, a Magna Cum Laude, Bódi Guszti, Mujahid Zoli, a Fool Moon, Dopeman, Török Ádám, a Sugarloaf, LL Junior, Torres Dani és Caramel. Ez a „végtelen dal” afféle demonstráció: akik csatlakoznak hozzá, szívükön viselik a magyar zene sorsát.

2010-ben Mindig úton címmel jelent meg lemezük, 15 éves jubileumi koncertet adtak a Népligetben, Szolnoki Péter és Duba Gábor dalokat írt a Bőröndmese című, gyerekeknek szóló zenés darabhoz.

A következő évben jelent meg a Bon-Bon 5.1 című EP-je. Megírták az MTK új indulóját, amelyet a csapat játékosaival közösen rögzítettek. Megzenésítették és Hajdu Klára közreműködésével stúdióban rögzítették Fethullah Gülen török hitszónok, költő Never című versét. A duett a Rise Up (Colors of Peace) című lemezen jelent meg külföldön, az album 12 ország zenészeit egyesítette a béke zászlaja alatt.

Ezek után a Bon-Bon 2012-ben szvingkoncertet adott a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével a Budapest Jazz Clubban. Szolnoki Péter és Moravetz Levente író-rendező elkészítette Tűzbenfagyott címmel a híres-hírhedt Báthory Erzsébetről szóló rockmusicalt.

2014-ben Follow Me címmel kijött az első Szolnoki-szólólemez is, olyan ismert közreműködőkkel, mint a gitáros Sipeki Zoltán, a dobos Szentmihályi Gábor.

– A Follow me című szólóalbumomra régóta vágytam – említi. – A lemez azt a zenei világot tükrözi, amelyen felnőttem. Az albumra szakmailag büszke vagyok, és a közönség visszajelzése is sokkal kedvezőbb a vártnál. Az évek alatt sok olyan zenei mondanivalóm gyűlt össze, amely a stílusában nem fért el egy Bon-Bon-albumon. Nagyon személyes hangvételű lett az anyag, Hárs Viktor – aki kiváló dzsesszmuzsikus, de most az angol verseket jegyzi – és Duba Gábor szövegíró barátaimnak köszönhetően, továbbá annak, hogy a dalok megírása, hangszerelése és eléneklése mellett a hangszerek nagy részét – basszusgitár, gitár, billentyűs hangszerek, fuvola – is én szólaltatom meg. Kiváló muzsikus barátaim egész sora segített az alkotásban, akik közül többen a szólókoncerteken is kísérnek.

A következő évben, a Bon-Bon huszadik évfordulóján a budai Várban emlékezetes koncerten ünnepeltek.

– Az évfordulóra jelent meg a szintén salgótarjáni származású újságíró barátunk, Sándor András tollából a Még mindig úton – a 20 éves Bon-Bon története című könyv egy húsz dalt tartalmazó válogatás CD kíséretében – folytatta Szolnoki Péter. – Az addigi két évtizedet ebben foglaltuk össze. A cím utal az akkori utolsó, Még úton című albumunkra, és benne van az is, hogy addig több mint kétezer koncertünk volt, és csak Magyarországon több mint egymillió kilométert tettünk meg utazással. Külföldön

 PETI ÉS BORI A KEMEROVÓN

is sokfelé jártunk, Ausztráliától Dél-Afrikán, Londonon, New Yorkon, Hannoveren át Erdélyig. A könyvben minden benne van, amit a Bon-Bonról tudni érdemes: adatok, sztorik, turnéélmények, fotók, életrajzok, interjúk, diszkográfia, de a zenésztársak is megszólalnak benne. S az utazás nem ért véget, hiszen abban az évben Amerikában is felléptek, Szolnoki Péter pedig Craig David három dalát hangszerelte át szimfonikus zenekarra, amelyeket a rhythm and blues-csillag a Syma Csarnokban adott elő. 2016-ban Bon-Bon Symphonic koncertet rendeztek a Tüske Csarnokban, ahol Miklósa Erika, Dér Heni és a Fool Moon a cappella együttes volt a sztárvendég, kísért az Óbudai Danubia Zenekar. Szolnoki dalokat komponált a Pasik a pácban című zenés vígjátékhoz, melyet a Stefánia Honvéd Kulturális Központban mutattak be.

A következő évben a Bon-Bon újabb amerikai körútra indult, nagy sikerű koncertet adtak a Sarasotai Magyar Fesztiválon. Szintén 2017-ben jelent meg a Bon-Bon tizenötödik lemeze Bé oldal címmel, amelyről az Itt minden a régi című dalból klipet forgattak neves színészek, közöttük a salgótarjáni Pindroch Csaba és Szorcsik Viktória részvételével.

Az album kislemeze, a Nem leszek trendi olyan dal, amely szókimondóan tart görbe tükröt a felületes, külsőségekről szóló világnak. Tehát nem lesztek trendik továbbra sem? – kérdezem.

– Nem hiszem – válaszolja Szolnoki. – Ahogy elnézem a mai könnyűzenét, már nem leszünk trendik. Mi is változunk, fejlődünk, haladunk a korral, de ez nálunk abban nyilvánul meg, hogy jobban odafigyelünk a hangszerelésre.

2018-ban Szolnoki Péter újabb színpadi művet írt Moravetz Leventével: a Sárkányszív című musicalt, amelyet Sasvári Sándor főszereplésével mutattak be. A Bon-Bon legnagyobb slágereiből musical készült Haverok, buli, Bon-Bon címmel, Háda János rendezésében, amelyet a HADART Színház is nagy sikerrel mutatott be Szolnoki Péter és Koós Réka főszereplésével. A kétfelvonásos vidám, zenés darabban felcsendülnek a Bon-Bon legnagyobb slágerei, és a főváros mellett több vidéki helyszínen is imádta a közönség. Idén a zenekar is gyakran úton van, sokat koncerteznek. Vajon mi a titka, hogy már több mint huszonöt éve sztárok?

– Ezt a sztárságot kissé túlzónak tartom –mondja. – Magyarországon nem beszélhetünk olyan formában sztárságról, mint Amerikában. Itt, bár sok helyen felismernek, teljesen normális életet élhetünk, nem kell testőrökkel közlekedni. Annak viszont örülünk, hogy negyedszázada töretlen a pályafutásunk, szeretnek minket az emberek, és reméljük, hogy ez még sokáig így is marad. A népszerűség fenntartását és a közönség informálását szolgálja az is, hogy idén a Bon-Bon – a magyar zenekarok közül elsőként – mobilapplikációt készített, amelyben a rajongók minden fontos tudnivalót megtalálnak az együttesről.

Szolnoki Péter idén a The Passion című musicalben Pilátust alakította. Horváth Charlie-val duettben adta elő az Egyszer az életben című dalt, majd a Mobilmánia .... stb. stb. a Mobilmánia együttes Bajnok és Zefi 40 című lemezén elénekelte a Bor, zene és nő című rockslágert.

A sokoldalú énekes nemrégiben Mészáros Tamás felvidéki színész-énekessel készített klipet Szóljon egy dal címmel, amelyben több művész – pl. Papadimitriu Athina, Serbán Attila, Abebe Dániel – is énekel. – Nincsenek határok, a dal összeköt minket! – hangsúlyozta Szolnoki. – Ez a dal a feltétlen szeretet és összetartozás jegyében született, és olyan előadóművész barátainkkal forgattuk, akik vagy a határainkon kívül születtek, vagy a szüleik révén más nemzetiségűek, de ugyanúgy hisznek abban, hogy származástól, bőrszíntől, nemtől, politikai, vagy vallási hovatartozástól függetlenül embernek kell maradnunk minden helyzetben. Ezt a számunkra evidens gondolatot Duba Gábor barátom nemes egyszerűséggel, de különös érzékenységgel fogalmazta meg. Szolnoki Péter volt a vendég a Művészetek Palotájában Gájer Bálint népszerű énekes dzsesszkoncertjén, ahol közismert számokat adtak elő a Budapest Jazz Orchestra kíséretében. A Gergely Theater is bemutatta a Pasik a pácban c. darabot, amelynek zenéjét Szolnoki Péter írta.

De a népszerű énekes – akit a további terveiről faggattunk, hiszen régóta hirdeti: „csak a holnapnak élek” –, a Bon-Bont sem hanyagolja el. Idén már adtak ki új klipet Farsangi funky címmel, és újabb zenei ötleteket is érlelnek. A nyár eleje óta azonban folyamatosan úton vannak, koncerteznek. Mi a népszerűségük titka? – faggattuk Szolnoki Pétert.

– Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem akarunk megfelelni senkinek, legfeljebb saját magunknak, és olyan dalokat írunk, amelyek nekünk tetszenek. S ha ez a közönség ízlésével találkozik, az nagy szerencse – vélekedik, de azt is elárulja, hogy mások pályáját is segíti.

– Színész barátom, Lukács Dániel felkérésére komponáltam egy számot, amelyet A

Dal c. műsorban szeretne előadni. Csondor Kata is felkért egy dal erejéig, emellett Balázs fiam zenekarának segítek a stúdiómunkálatokban.

Szolnoki Péter persze az elmúlt évtizedek során sem szakadt el Salgótarjántól, hiszen szülei és a húga, Borbála még sokáig itt éltek. Milyen érzés volt hazalátogatni, milyennek látta a későbbi várost, annak változását? – kérdeztük.

– Mindig örömteli érzés hazamenni a családomhoz – említi. A szüleim jó néhány éve már elköltöztek Salgótarjánból, de néha ellátogatunk a régi helyekre, és nosztalgiázunk. Évente többször fellépünk itt, vagy a környéken, ilyenkor sok régi ismerőssel találkozom. Örömmel látom, hogy a kulturális élet virágzik, a színház helyet ad sokfajta előadásnak, koncertnek. Amit viszont szomorúan tapasztalok, hogy mivel a múltban sok gyár megszűnt, munka híján rengetegen elköltöztek. A város a politikai csatározások kereszttüzében nem fejlődött abban az ütemben, ahogyan kellett volna, de bízom benne, hogy a nehézségek ellenére újra felvirágzik majd minden tekintetben. Szolnoki Péter a nógrádi megyeszékhelyhez fűződő, még ma is erős érzelmi viszonyát akkor is kifejezte, amikor Oláh Gergővel leforgatta Salgótarján hivatalos – és nemcsak a helybeliek szívéhez szóló – dalának videóklipjét

– Két éve, amikor a nevelőszülőségi program keretében a Befogadlak c. dalt énekeltük a stúdióban, Gergő megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni Salgótarján dalához is. Mivel annak fontos üzenete van, azonnal igent mondtam, és javasoltam, hogy forgassunk a Kemerovón is. A szüleim és a húgom is feltűnnek benne egy-egy pillanatra. Nosztalgikus, időutazásszerű élmény volt. A klip képsorain láthatjuk városunk legszebb részeit, többek között a somoskői és a salgói várat, a Kálváriát, a főteret és az egész várost madártávlatból – s ezek a képek egyesülnek a dal refrénjében: ez „Salgótarján, ahol élni jó!”

Balás Róbert

 EGYÜTT A SZOLNOKI CSALÁD (BALRÓL): BORBÁLA, ISTVÁN, ERZSÉBET ÉS PÉTER

EMLÉKEINKET ŐRZI

EGY PERZSA FILMES

MÚZEUMI BESZÉLGETÉS SHAH TIMORRAL

Egy perzsa filmes Salgótarjánban! – Shah Timort sokan a 2008 tavaszán megjelent hetedik Városlakóban olvasható interjúból ismerhették meg közelebbről. Abból kiderült, a szovjetekkel folytatott háborúban gyerekként átlőtték a lábát, és a családja úgy döntött, inkább éljen menekültként Magyarországon, mint életveszélyben, Kabulban.

 Eltelt 13 év, most újra itt ülünk egymással szemben, Afganisztánban drámai változások történtek a közelmúltban. Azt szeretném, ha először beszélnél egy kicsit a családodról, aztán a jelenlegi helyzetről a 35. Városlakó olvasóinak. – Az édesapámról már meséltem 2008ban is, ő egy nagyon híres író, kalligráfus és történész volt. Az egyedi készítésű kalligrafikus könyveiből található egy-egy példány a világ különböző múzeumaiban, Ázsián kívül Moszkvában, Londonban és az Egyesült Államokban. Írt hagyományos könyveket is, körülbelül harmincat, főként Afganisztán történelméről. Ezeket ma az

iszlám világ egyetemein is tanítják. De az ő családjának a felmenői voltak az afgán állam megalapítói, a Durániak. Mi heten vagyunk testvérek, először én jöttem el Afganisztánból, majd sorban a többiek is. A szüleim Indiába költöztek, de amikor édesapám már nagyon öreg lett, azt mondta, hogy a szülőföldjén szeretne meghalni, így két testvéremmel együtt visszaköltöztek Kabulba, és a szüleim ott is haltak meg.

 Jártál a szülővárosodban, mióta 1984ben eljöttél?

– Hogyne, kétszer is, 2013-ban és 2018ban. Akkor úgy tűnt, hogy minden rendben van az országban, a boltok tele voltak áru-

VÁLOGATOTT FILMOGRÁFIA

Művészet az alázat útján – Portréfilm Varga Péter ötvösrestaurátor-művészről (52 perc), 2021, MMA portrék sorozat. Amikor lőni kezdtek – (13 perc) 2020, Élő történelem másként mintaprojekt filmje.

A megsebzett szépség – Portréfilm Szabó Tamás szobrász- és festőművészről (52 perc), 2020, MMA portrék sorozat. Földemlékek – Portréfilm Földi Péter festőművészről (52 perc), 2019, MMA portrék sorozat. Vetítés: M5, Duna TV, Duna World, Szegedi Televízió, Egri Városi Televízió. Középkori templomok Nógrád megyében (58 perc), 2019, vetítve: Duna World. „… az én versem dorombol” – Hangoskönyv Balázs János irodalmi műveiből, 2018.

A csillagigazgató vén remete – Balázs János művészete (46 perc), 2017, Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál döntőjébe került film.

Barangolás Nógrád megye régészeti múltjában (62 perc), 2014.

Szólt és szólni fog – 75 éves a Szent József plébániatemplom orgonája (30 perc), 2013.

Lélegző látóhatár – Sulyok Gabriella művészete (35 perc), 2011.

A Keleti-Cserhát földtani természeti értékei (28 perc), 2010.

Elhagyott szárnyak – Csohány Kálmán művészete (58 perc), 2010, Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál döntőjébe került film.

Élet a szobrok között – Ifj. Szabó István művészete (38 perc), 2009.

Egy képíró a Varázsvölgyből – Gaál István életútja (62 perc), 2008. Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál döntőjébe került film. Vetítve: Duna TV, Duna World és városi televíziók. Afganisztán I–II. A Magyar Televízió filmje, 2008.

Fürjesi Csaba művészete (17 perc), 2007.

Nógrád – Természeti kincsek, történelmi emlékek, élő hagyományok (37 perc), 2007. Vetítve: Duna TV, Duna World és városi televíziók Pásztó műemlékei (56 perc), 2007. Vetítve: Duna TV, Duna World és városi televíziók Delhi napjai (37 perc), 2005. Vetítve: Pax TV és városi televíziók

val, sok értelmiségi visszaköltözött az Egyesült Államokból, az emberek biztonságban éltek. De visszatérve az eredeti kérdéshez, Afganisztánban rengetegféle nemzetiség él, mert egy befogadó ország. Például, amikor 1917-ben Oroszországban hatalomra kerültek a kommunisták, a környező országokból rengeteg menekült áramlott oda. Türkmének, üzbégek, tádzsikok, azerbajdzsániak, kirgizek, nem is tudom felsorolni mindegyiket. Ugyanakkor a történelemben többször megpróbálták elfoglalni Afganisztánt, de senkinek sem sikerült. Nagy Sándor után jöttek sokan, az angolok, aztán az szovjetek. Legutóbb pedig az amerikaiak és a NATO-országok.  Te úgy látod, hogy ők is megtámadták az országodat?

– Válasszuk kétfelé a dolgot. A szovjetek 1979-ben támadták meg Afganisztánt, és 1989-ben, miután vereséget szenvedtek, kivonultak. A Szovjetunió számára az afgán háború 26 ezer halottba, több mint 30 ezer sebesültbe és sok milliárd dolláros anyagi veszteségbe került. Ezt követően sajnos a belső harcok ismét kiújultak, a központi hatalom szétesett, és a saját magánhadseregekkel rendelkező tartományurak vették át az uralmat az ország felett. Ekkor, 1994-től kezdett el felemelkedni egy új és szélsőségesen radikális iszlám fegyveres mozgalom, a Talibán, amely megszerezte a mudzsahedek, valamint a befolyásos tartományurak támogatását. 1996-ban elfoglalták a fővárost, Kabult, ahol kikiáltották az iszlám köztársaságot. Amikor 2001ben a terroristák lerombolták a New York-i Világkereskedelmi Központot, az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megszállása lett. Így próbálták meg elkapni a tálibokat, akik al-Kaida-tagokat rejtegettek, köztük Oszáma bin Ládent, aki egyéb-



SHAH TIMOR ÉS GAÁL ISTVÁN



TIMOR (JOBBRÓL) ÉS TESTVÉREI

ként szaúdi állampolgár volt, és egykor az amerikaiak támogatták. A tálibok elmenekültek, az amerikaiak és a NATO-országok pedig elkezdtek kiépíteni egy demokratikus állam intézményrendszerét. Importálták a demokráciát, és azt ígérték, hogy soha többé nem jönnek vissza a tálibok. Ez jól hangzott, viszont amikor 2016-ban Trumpot megválasztották elnöknek az USA-ban, ő megnemtámadási szerződést kötött a tálibokkal. Ezt követte aztán az idei hihetetlen gyors és előkészítetlen kivonulás, amire senki nem számított. A regnáló afgán kormány csapatai pedig nem akartak újabb polgárháborút vívni a tálibokkal, nem akartak még több civil, ártatlan áldozatot, ezért letették a fegyvert. Még ezt megelőzően sajnos az amerikaiak is beleestek abba a csapdába, amit a terroristák állítottak nekik. Például amikor a terroristák megtámadtak egy egységüket, majd elmenekültek, az amerikaiak válaszcsapásul megsemmisítették azt a falut, ahol utoljára látni vélték a terroristákat. Ez rengeteg civil áldozattal járt, és ezt követően a tálibok megmutatták az embereknek a sokkoló képeket a halottakról. Látjátok, mondták, ezt csinálják az amerikaiak.

 Mi fog most következni szerinted?

– Visszatértek a tálibok, újra kikiáltják az iszlám köztársaságot. Ez sok országra hatással lesz, mert el fog terjedni, mint egy vírus. Mintául szolgál majd olyan országoknak, ahol az iszlám a vezető vallás.  Nagy most a szegénység Afganisztánban. Szerinted hogyan lehet ezen változtatni?

– Kezdjük azzal, hogy az amerikaiak zárolták az afgán bankok számláit. Tehát senki nem tud hozzájutni a saját pénzéhez, a fizetéséhez, a megtakarításához, szóval semmihez. Ugyanakkor a mostani tálibok ügyességét el kell ismerni. A vezetőik nyugat-európai egyetemeken tanultak, és előbb-utóbb a világ vezető kormányainak is el kell majd ismerniük őket, törvényes vezetőként.

 A jelenlegi afgán társadalom elfogadja, hogy a nők kevesebb jogokkal rendelkeznek, mint a férfiak?

– Egyáltalán nem fogadja el, és ebben sürgősen kéri a világ valamennyi demokratikus államának a segítségét, hogy gyakoroljanak nyomást a jelenlegi tálib vezetőkre az emberi jogok visszaállítása érdekében.

 A másik visszatérő és gyakran hangoztatott probléma Afganisztánnal kapcsolatban, hogy kábítószer-termesztésben és -gyártásban világelső, és ezzel nem nagyon tudnak mit kezdeni a vezető hatalmak sem.

– Igen, nagyon komoly, világszínvonalú laboratóriumokban állítják elő a kokaint és a heroint. De van itt egy súlyos ellentmondás. Anglia, Németország, az Egyesült Államok és a többi civilizált ország, mind azt hangoztatja magáról, hogy ők harcolnak a kábítószer-kereskedelem ellen, és zéró toleranciát hirdetnek. Miközben, hol fogy

a legtöbb kábítószer? Hát, náluk. És ezt nem a szegény emberek vásárolják meg, mert ezek a kábítószerek nagyon drágák. Ezt csak a középosztály és a felsőbb rétegek tudják kifizetni. Valójában ők tartják fenn a piacot, ők állnak a kereslet oldalán. Ugyanakkor, ha egy afgán paraszt úgy dönt, hogy holnaptól nem mákot fog termeszteni, hanem búzát, akkor az első aratás előtt valakik felégetik a gabonáját…  Az elmúlt 13 évben kitanultad a filmes szakmát, dolgoztál vágóként is. Melyik részét kedveled leginkább ennek a hivatásnak?

– A dokumentumfilm-készítést. Amikor valakiről készítek egy portréfilmet, és megismerhetem a személyiségét. Szerettem a 2019-ben készült, középkori templomokat bemutató munkámat is, amiből nem csak film készült, hanem egy fotóalbum is, könyvformában. A múzeumban ebből az anyagból látható egy tárlat is, de készítettünk egy virtuális kiállítást is, amely bárki számára elérhető az interneten. Jelenleg a középkori várakról forgatok, de a Covid-járvány miatt elakadtunk, illetve a drónkamerák használatának a szabályozása még nem készült el, ezt is meg kell várni. De most készítettem portréfilmet a nagybátonyi származású Varga Péterről, aki a Szent Jobbot és Szent László hermáját, ereklyetartóját is restaurálta, vagy a szintén híres Esterházy-kincseket. Ezzel a feladattal a Magyar Művészeti Akadémia bízott meg, amely már máskor is támogatta a munkámat, például Szabó Tamás szobrászművészről és Földi Péter festőművészről is így készíthettem portrét.

 Ugorjunk egy kicsit vissza! Úgy emlékszem, hogy a rendszerváltást követően Németországban is éltél.

– Igen, akkor adódott egy lehetőség, a bátyám már ott élt, és elmentem utána. Németország nagyon szép, tiszta ország, gazdagabb is, mint Magyarország, csak az emberek nagyon mások, az egy steril világ volt számomra. Hiába kaptam munkát, nem volt meg az a hangulat, amit Ma-

gyarországon megszerettem, úgyhogy rövid időn belül visszajöttem ide, Salgótarjánba.  Melyik filmedet szereted leginkább? – Mindegyiket. Ezek az én gyerekeim. De most, hogy kérdezed, eszembe jutott valami. Amikor forgattam a Földi Péterről szóló filmemet, egyszer csak eljött az utolsó nap, és tudtam, hogy többet már nem jövök hozzá, mert elkészültem a nyersanyaggal. És ahogy megfordultam az autóval a háza előtt, kicsordult a könny a szememből. Nagyon sokat tanultam tőle. Furcsa dolog ez egyébként, mert én muszlim vallású vagyok, és soha nem térnék át más hitre. De itt, Nógrád megyében és Magyarországon mégis keresztény szellemiségű filmeket készítek.

 Beszéljünk egy kicsit Gábler Vilmos hagyatékáról, az üvegnegatívjairól. Én erről először a múzeum egykori helytörténészétől, Hídváry Istvántól hallottam, aki elmesélte, hogy valahol, talán egy kocsmában összefutott régi, gyerekkori ismerősével, Gyulával. Szó szót követett, és amikor kiderült, hogy István a múzeumban dolgozik, az egykori barát a homlokára csapott, és elmesélte, hogy nekik a padlásukon egy nagy faládában üveglapok sorakoznak, amelyeken valamiféle képek vannak, de nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. „Hát, hozd be a múzeumba” – mondta a helytörténész, és másnap egy kenyeres kocsi állt meg az intézmény előtt, mert ezen volt kisérő Gyula, és a raktérből előhozta a ládányi üvegnegatívot, amiről hamarosan kiderült, hogy Gábler Vilmos hagyatéka.

– Én 2017-ig üvegnegatívot még csak nem is láttam. De hallottam, ahogy a kollégáim egymás között beszélgetnek, és mondják, az a baj, hogy az a bizonyos kép, amit keresnek, csak üvegnegatívon létezik. Akkor úgy elképzeltem magamban egy hatalmas üvegtáblát és azon egy képet. Végül hoztak nekem egy darabot, és azzal elkezdtem kísérletezni, hogyan tudnám róla a képet szépen levilágítani.

 Gondolom, egy speciális szkennerrel. – Ez az, hogy nem. Ugyanis az üveglap hátulja, ami üres volt, mert az elején volt kép, az emulziós réteg, tele volt karcolássokkal, csikarásokkal, amiket nem lehetett eltüntetni róla. Tehát, ha átvilágítottad, és úgy digitalizáltad, akkor ez a sok sérülés mind rákerült a képre, és még a legjobb photoshop programokkal sem lehetett rendesen leszedni róla.

 Ezek szerint föl kellett találnod egy új módszert?

– Pontosan. Föl kellett építenem egy állványzatot, amire ráállítottam a negatívot, vele szemben a fényképezőgépet, és egy speciális lámpa segítségével addig játszani a fénnyel, amíg az szét nem választja az üveg egyik lapját, amin a kép van, a másiktól, vagyis a hátoldaltól, amin meg a sérülések láthatók. Ez a kísérlet hónapokig eltartott, persze, nem mindennap és minden órában foglalkozhattam vele.

Amikor végre sikerült, akkor már csak le kell fényképezni a negatívot, és a kép, amit így kaptam, gyönyörű szép, tiszta lett. Ezt követően megjelent itt a múzeumban két szakember, akik hoztak magukkal egy hétmillió forintos, speciális üvegnegatív szkennert. Odaadtam nekik ugyanazt a negatívot, amit én már lefotóztam az előbb elmesélt módon, és vártam az eredményt. Itt mutatom neked mind a két képet! 

Simán legyőzted őket!

– Összecsomagoltak és elmentek. Majd három nap múlva felhívtak, hogy megvennék a találmányomat és szabadalmaztatnák, de akkor már én is csak pénzért használhatnám a továbbiakban.  És eladtad?

– Dehogy! Itt volt több, mint 800 darab üvegnegatív Salgótarjánról – ami az emlegetett Gábler Vilmos-hagyaték –, az összeset lefényképeztem ezzel a technikával. Még egy érdekességet mondok. Amikor készültünk a kiállításra, a kiválasztott képeket elvittem egy nagyon komoly fotónyomtató-szalonba Budapestre, hogy nagy méretű képeket készítsenek róluk. Nézegették ezt az 1910-ben készült salgóbányai csoportképet, és dicsértek,

hogy milyen ügyes fotós vagyok, mert be tudtam öltöztetni korabeli ruhákba ennyi embert, és még a hölgyek frizurája is tökéletes. Egyszerűen nem hitték el, hogy ez egy 110 éves kép, olyan óriási volt a felbontása.

 Óriási szerencse, hogy ezek az üvegnegatívok nem vesztek el, úgy, mint Brunczel Tibi bácsi acélgyári anyagai. Ő vele találkoztál annak idején?

– Találkoztam-e? Vele voltam Pásztón, amikor kapott egy telefonhívást, hogy siessen az Acélgyárba, mert most dobják ki a szemétszállító konténerbe az összes filmnegatívját, üvegnegatívját, minden fotós és filmes anyagát. Együtt autóztunk vissza Tarjánba, odaértünk a gyárba, de akkor már az összes dokumentum ki volt dobva, és rakták rá az összevissza szemetet, hogy ne lehessen kiszedni alóla semmit. Könyörgött nekik, hogy ne tegyék, de hiába. Sírt, mint egy kisgyerek, nagyon megrázó élmény, még ma is, ha felidézem.

 Erre nincs felmentés. Bárki tette is, egy egész közösség múltját, annak fontos részét pusztította el… Viszont az is jelképes számomra, hogy egy perzsa ember most azon fáradozik a tarjáni múzeumban, hogy az egykori, mára felbecsülhetetlen értékűvé vált dokumentumokat megmentse, és bemutathatóvá tegye a 100 éve várossá vált település minden lakójának.

MEGÖRÖKÍTETTE A RIMAI VILÁGOT

Gábler Vilmos Ödön az Ung vármegyei Pálócon született 1873-ban. Szülei német származásúak voltak. Reáliskolai tanulmányai után a kassai Állami Felső Ipariskolát végezte el.

1892-ben került Salgótarjánba, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. acélgyárába. Műszaki gyakornokként kezdett, majd a gépműhely művezetője lett, 1925-ben munkája és elismert szaktudása alapján mérnöki címet és kinevezést kapott. A vállalat műszaki tisztviselőjeként dolgozott haláláig. 1900-ban feleségül vette Billeter Hildegárdot, a salgói gépműhelyt vezető, svájci származású Billeter Frigyes leányát. Házasságukból két fiú és két leánygyermek született.

Valószínűleg a technikai újdonságok iránti érdeklődése nyomán kezdett el fényképezni. Legelső ismert fotója 1903-ból származik. Jó értelemeben vett amatőr fotósi tevékenységét haláláig folytatta.

A fényképezés minden munkafázisát maga végezte, így az előhívást, a nagyítást, valamint a reprodukciót. Negatív fényké-

pei fényérzékeny anyaggal bevont üveglemezeken, valamint kisebb részben nitrát filmeken maradtak meg. Fényképeinek tematikája kezdetben az otthon, a család, barátainak és kollégáinak a köre. A fotózás helyszíne az acélgyári otthona, felesége salgói családjának lakása, illetve azok környéke. Eleinte nem lép ki a rimai tisztviselők általános mozgásteréből – a tisztviselők egymás közt töltik szabadidejüket, egymással barátkoznak, kirándulnak, a rokoni kapcsolatok is jellemzően e körből szövődnek. Születő

gyermekei is fokozatosan megjelennek képein.

E fotók a vállalati tisztviselők, a salgótarjáni középréteg életmódjának, viseletének, lakókörülményinek dokumentumai. Az 1910–1920-as években egyre többször mozdul ki a „rimai világból”.

Számos településképet készít Salgótarjánról és környékéről, valamint bel- és külföldi utazásait is gyakran megörökíti. Emellett további kedvelt témája marad a gyártelep és Salgóbánya.

Utolsó éveiben bekapcsolódott a Dornyay Béla által írt Salgótarján és a Karancs–Medves-vidék részletes kalauza című könyv munkálataiba. Az 1929-ben megjelent útikalauzban szereplő több fotó az ő munkája.

Élete utolsó éveiben az RMSV Rt. ózdi üzemében dolgozott, de 1928-ban bekövetkezett haláláig sokat látogatott haza. Fényképei Salgótarján helytörténetének, az RMSV Rt. vállalattörténetének, valamint az ott dolgozó tisztviselőréteg életmódtörténetének kimagasló jelentőségű képei dokumentumai.

Sok fényképe fotótechnikai szempontból is kiváló mestermunka.

Kovács Bodor Sándor

A SZKENNELT ÉS A SHAH TIMOR ÁLTAL LEFOTÓZOTT ÜVEGNEGATÍV

HALLEY-ÜSTÖKÖST MEGFIGYELŐ TÁRSASÁG SALGÓBÁNYÁN, 1910-BEN

NEM ÉLTÉL, MÍG NEM NÉZTÉL SZEMBE A HALÁLLAL EGY

AMERIKAI

ÖREG KATONA A KATEDRÁN

 Hol születtél? Mondj valamit a családodról!

– 1967. november 30-án születtem az Illinois állambeli Springfieldben. Kissé szokatlan gyermekkorom volt, mivel apám hathónapos koromban elhagyott minket, édesanyám pedig súlyos betegségben szenvedett élete nagyobb részében. Emiatt a gyerekkoromat hol anyámmal töltöttem Chicagóban, hol a nagymamámmal Springfieldben, ami egyébként a közös otthona volt számtalan nagynénémnek, nagybácsimnak és unokatestvéreimnek. Hétéves voltam, amikor anyám újból férjhez ment, és ott volt a lehetőség, hogy onnantól csak velük éljek, én azonban maradtam a kétlakiság mellett, az unokatestvéreim, Jay és Audra miatt, akik olyanok, mintha a saját testvéreim lennének. Nagymamám egy különösen erős teremtés volt, kifejezetten dinamikus személyiség, aki szorosan összetartotta a családot. Állandóan tele volt a ház, jöttek-mentek az emberek, főleg azért, mert folyton sütött-főzött, egy igazi közösségi találkozóhely volt a család és a barátok számára. Minden ünnepet, születésnapot vagy temetést, de bármilyen más összejövetelt is az ő házában tartottunk.  Sokat látlak írni és rajzolni, egy könyved már meg is jelent, Öregkatonák címmel. Van más művészi tehetséged is? – Chicagóban édesanyám hivatásos művész

volt, festő és illusztrátor, aki elsősorban lovakat festett. A rajzolás tehetségét tőle örököltem, de számomra ez inkább csak hobbi. Én igazából énekelni akartam, de ehhez szó szerint semmi adottságom sincs, cserében bármit le tudok rajzolni. Valódi tehetségem az íráshoz van, és ezt művelem is, bár nem eleget. De elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok, és újabb regényekkel rukkolok elő hamarosan. Egyébként a nevelőapám, Bob tulajdonosa volt egy moziláncnak, és én kamaszként dolgoztam nála. Kifejezetten élveztem ezt az időszakot, mert imádom a filmeket, és akkor bármennyit megnézhettem ingyen.

 Hogyan lettél katona? – 19 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy beállok az Illinois állambeli Nemzeti Gárdába, és a kétéves kiképzés után katonai rendőr lettem. (Amerikában nemzeti gárdistaként bármilyen bevetésre kivezényelhetnek.) A gárda tagjaként vettem részt életem első éles bevetésén Panamában, az Operation Just Cause (Igaz ügy) hadművelet keretében 1989 decemberében, amelyben

a regnáló diktátort megfosztották a hatalmától.

Majd 1991 januárjában a Sivatagi Vihar következett, amikor az amerikai csapatok felszabadították Kuvaitot az iraki megszállás alól.

Itt jegyzem meg, hogy közvetlenül az első bevetésem előtt nősültem meg először. De vissza a háborúba! Szaúd-Arábia, Kuvait és Irak sivatagaiban tapasztaltam a bajtársiasság, a barátság, az önfeláldozás, a veszteség és a hősiesség fogalmát. Bár szerte a világban sok ember csatlakozik a hadsereghez, és katonának tartja magát, de valójában senki nem tudja előre, hogyan fog reagálni, amikor lőni kezdenek rá, amikor az első golyó elsüvít a füle mellett. Sok furcsa reakciót láttam: voltak, akik sírva fakadtnak, vagy teljesen ledermedtek, mások összecsinálják magukat, vagy csak körbe-körbe rohangálnak, mint egy megkergült állat. Én, és ezt kissé kínosan vallom be, teljesen feldobódtam tőle. Valóságos adrenalinbombaként hatott rám. Nem éltél igazán mindaddig, míg nem néztél szembe a halállal, és nem sikerült becsapnod, rászedned őt.  Miért költöztél Európába?

– A Sivatagi Vihar hadművelet után viszszamentem Amerikába, és a nagybátyám éjszakai klubjában kezdtem el dolgozni, mindaddig, amíg úgy nem döntöttem, hogy beállok a reguláris hadseregbe, és kérem az Európába helyezésemet. Az első állomáshelyem Németországban volt. Itt szerettem bele az öreg kontinensbe, a sokféle nép keveredése, a változatos kultúra és nyelv, valamint az emberek szabad gondolkodása miatt. Ismét áthelyeztek az IFOR (Nemzetközi Békefenntartó Erő) kötelékében Boszniába,

Laramie L. Bahr már két éve a Salgótarjáni Bolyai Gimnázium amerikai anyanyelvi tanára. Világutazó exkatona, aki megjárta Irak, Afganisztán és Koszovó poklát, dolgozott bármenedzserként, gyakorló író, grafikus és tanár… Egy modern Odüsszeusz. Kollégája, Turóczi Márta beszélgetett vele.

ÉDESANYJÁVAL 12 ÉVES KORÁBAN  KATONÁK VOLTUNK... BALRÓL: LARAMIE L. BAHR

LARAMIE L. BAHR REGÉNYE

a végrehajtási hadtesthez, ahol az volt a feladatunk, hogy megvédjük a civil lakosságot a harcoló alakulatok támadásaitól. Ez a balkáni háború és vérontás számomra követhetetlen volt, hogy ki és miért akarja mindenáron meggyilkolni a saját szomszédját.  Szoros török kapcsolataid vannak. Minek köszönhető ez?

– A balkáni bevetés után Törökországba, Izmir városába helyeztek, amiről – csakúgy, mint sok más embernek – nem voltak ismereteim. Ez lett az a hely, az a város, az ott élő emberek, akikbe tényleg beleszerettem. Először úgy volt, hogy csak két évig állomásozom ott, de megismerve azt a világot, szinte azonnal további egy évet hosszabbítottam. Sőt, később, amikor az Év Katonája lettem az Egyesített Haderő tagjaként, és én választhattam meg az állomáshelyemet, természetesen Törökországban maradtam. Végül közel hét évet töltöttem Izmirben, megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem a kultúrába, és “eniste” (sógor) lett belőlem, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy egy török lányt vettem el feleségül. Törökországi tartózkodásom során több helyre is kivezényeltek, egyszer Horvátországba, majd Bosznia védelmére, aztán 1999-ben Koszovóba, hogy megvédjük az albán kisebbséget a további, szerbek által elkövetett népirtástól. Ez utóbbi örökre megmarad bennem, mert sehol annyit nem lőttek rám minden oldalról, mint Koszovóban és Macedóniában. Nem sokkal ezután, a hadsereg sajnos úgy döntött, hogy már elég időt töltöttem Törökországban, és a kaliforniai Sacramentóba vezényeltek, a toborzó parancsnokságra.

 Gondolom, a feleséged is ment veled. – Igen, itt, Kaliforniában született meg a fiam, Ethan, és bár a terveim közt nem sze-

repelt, hogy valaha gyermekem lesz, ez volt a legjobb dolog, ami az életemben történhetett velem. Mára bámulatos fiatalemberré vált, akire rendkívül büszke vagyok.

 Így, hogy fiad született, nem gondoltál arra, letelepedsz és valami civil foglalkozást választasz?

– Háromévi amerikai toborzómunka után otthagytam a hadsereget, és ismét a nagybátyám éjszakai klubjában kezdtem dolgozni mint főigazgató. A pénz, amit kerestem, fantasztikus volt, a munka élvezetes, de ahogy néztem a híreket a tévében, nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Láttam fiatal férfiakat és nőket, akik Irakban és Afganisztánban harcoltak és elestek. Úgy éreztem, hogy nincsenek elég jól, elég alaposan kiképezve, és a harcokban nem vezetik őket megfelelően, emiatt halnak meg értelmetlenül. Főként ez utóbbi bosszantott. Ezeknek a fiatalembereknek tapasztalt, hivatásos tisztekre volt szükségük, akik segítenek nekik életben maradni, és azt gondoltam, hogy én ilyen vagyok. Ez vezetett arra, hogy otthagytam a magas fizetésemet, a kényelmes állásomat és öltönyeimet, a csinos lányokat és a túl sok alkoholt, hogy ismét a harcmezőre merészkedjem.

 Aztán egy bevetésen megsebesültél… – Őszintén, nem szeretném részletezni katonai pályafutásom utolsó fejezetét, mert ez sötét időszaka lett az életemnek, amely rengeteg fájdalomhoz vezetett fizikai és érzelmi tekintetben egyaránt, rettenetes sérüléssekkel és három nagyon komoly műtéttel. Röviden ez az az időszak, amit soha nem fogok elfelejteni, bár egyfolytában próbálom.

 Mi történt ezt követően?

– Miután ismét elhagytam a hadsereget, depresszióba estem, és hosszú évekre a semmittevés rutinjába merültem. Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy ebből elég, és ha nem változtatok drasztikusan az életmódomon, akkor meg fogok halni, méghozzá hamarosan. Feltúrtam az internetet, és végül találtam egy önkéntes programot, angoltanítást Moldovában. Vettem egy odaútra szóló jegyet, és azóta nem néztem vissza az Egyesült Államokba.

Moldovában kezdtem el igazán gyógyulni testileg és lelkileg is. Bár fizikailag már nem

voltam képes olyan intenzív testgyakorlatokra, mint korábban, a sebesüléseim és a műtétjeim következtében, de felfedeztem egy bizonyosfajta jógát (DDP), és hamarosan komoly javulást tapasztaltam testileg, lelkileg egyaránt. Rájöttem arra is, hogy nagyon szeretek tanítani, amit már gyakoroltam katonaként, de az nem ugyanaz a szint, nem ugyanaz a közeg. Két évig maradtam Moldovában, mindaddig, amíg meg nem akadt a szemem egy álláshirdetésen, amely Magyarországra szólt. Hetente számos állásajánlatot kaptam és kapok nyelvtanításra, amivel nemigen foglalkozom, de máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért éppen ez keltette fel az érdeklődésemet. Néhány napon belül részt vettem egy online interjún, és a magyarországi Kisvárdán találtam magam.

 Hogyan kerültél

Salgótarjánba?

– Kisvárda nem az a hely volt, amire számítottam, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszett. De néhányszor elutaztam Budapestre, és rájöttem, hogy találtam egy újabb várost, amelybe beleszerettem. Amikor véget ért a tanév, és kérték, hogy maradjak még a Közép-európai Tanítási Programban (CETP), egy kikötésem volt, a város közel legyen Budapesthez. Hát, így találtam magam Salgótarjánban, mindössze másfél órányira a fővárostól. Szeretem ezt a várost, bár először abban a régi orosz toronyra emlékeztető házban kaptam lakást (Garzonház) – az a szemfájdító építmény, amely elcsúfítja az eget ebben az egyébként szép fekvésű városban –, de később szerencsére az iskola kemény munkával talált nekem egy másik, sokkal kényelmesebb lakást, amihez azonban minden nap fel kell kapaszkodnom a hegyre (Rokkant-hegy).

 Most pedig itt tanítasz a Bolyai János Gimnáziumban. Mit gondolsz erről?

– Igen, most, hogy egy kis ízelítőt kaptatok a fordulatos életemből, beszéljünk az itt tartózkodásom legfontosabb részéről, az angoltanításról. Először is, szeretek a Bolyaiban tanítani. A kollégáim kedvesek és segítőkészek, a diákok pedig okosak és kreatívak, és elég jól beszélnek angolul.

A nézeteim és a stílus, ahogyan tanítok, nagyjából unortodoxnak nevezhető (amely

 A SIVATAGI VIHAR HADJÁRAT  LARAMIE L. BAHR

finom kifejezése annak, hogy „más”), mivel szándékosan más vagyok, mint a többi tanár. Először is, már a kinézetem is sokkal inkább hasonlít egy motoros fickóra, mint egy tanárra. Másodszor: hiszek a jókedvben a tanár és a diák részéről egyaránt, mert ez a kulcs a tanuláshoz. Az egyik legfontosabb összetevő a másik tisztelete, és ebben a szellemben felnőttként kezelem a diákjaimat, mindaddig, amíg nem viselkednek másképp. Világos azonban, hogy ők még csak középiskolások, tehát felnőttként viselkedni gyakran nehéz a számukra. De ez rendben van így, nagy tartalékaim vannak türelemből. (Nevet.)

 Kifejtenéd ezt a módszert bővebben?

– A valódi másság az én tanításomban az, hogy én nem szónokolok a tökéletességről. Hiszek abban, és ezt az idegen nyelv tanulásában szerzett tapasztalataim is alátámasztják, hogy a hibák a nyelvtanulás nagyon fontos részei, ugyanis a diákok emlékeznek rá, és tanulnak a hibáikból, sokkal

rintem. Másképp fogalmazva, az a jó kombináció, ha néhány órában megtanulják a szabályokat és a nyelvtant, de megtanulnak tényleg beszélni is adott idegen nyelven.  A diákjaid hogyan viszonyulnak mindehhez?

– Hát, eleinte egy kicsit ledöbbennek és tanácstalanok, de később többségében nagyon szeretik. Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy az angol egy világnyelv, akár szeretjük, akár nem, és az a képesség, hogy tudunk angolul beszélni, olvasni és írni, sok-sok ajtót kinyit a diákok számára, sőt még azon túl is. Szóval én azt gyakoroltatom a diákjaimmal, hogy vegyenek részt a kommunikációban, akár a döbbenetük és a neheztelésük ellenére is, mivel az egyetlen cél, hogy felszabadultan, bátran tudjanak beszélni. Mint beszélgető tanár, olyan hétköznapi nyelvet, sőt szlenget használok, amit sokan helytelennek, vagy illetlennek tartanak, de én hiszek abban, hogy ez nem csak jó, hanem szükséges is. A gyerekek ezt

is változhat. Higgyétek el nekem, tapasztalatból mondom, hogy ez a tudás sok kellemetlenségtől megmentheti az embert.  A kollégáid mit szólnak a módszeredhez?

– Még Kisvárdán, egy tanár azt tanácsolta nekem, hogy ne foglalkozzam azokkal a diákokkal, akik nem akarnak tanulni, és helyette koncentráljak azokra, akik igen. Ez az, amit én nem tudok, és nem fogok megtenni. Hiszek abban, hogy képes vagyok elérni minden diákomhoz, és kapcsolatot tudok teremteni velük. Lehet, hogy még nem mindenkihez találtam meg a kulcsot, de az nem lehet, hogy meg sem próbálom kinyitni az ajtót. Hát, ezt gyakorlom egyfolytában. Ha te ilyen diák vagy, tudnod kell, hogy együtt fogjuk megtalálni a módját, hogyan tanuld a nyelvet, és közben még jól is érezzük magunkat!

SIVATAGI VIHAR

A Szaddám Huszein vezette Irak 1990. augusztus 2-án lerohanta a szomszédos Kuvaitot annak olajkészlete miatt. Irak 300-350 páncélossal és 100 ezer gyalogossal – a helyi erők jelentősebb ellenállása nélkül – vonult be az apró közel-keleti országba.

Az inváziónak ellenálló kuvaitiakat lemészárolták, vagy megkínozták. Az irakiak több száz külföldi foglyot is ejtettek, akiket élő pajzsként használtak iraki és kuvaiti laktanyák és gyárak körül.

jobban, mint a sikereikből. Az egy tendencia itt Európában, hogy a hagyományos angolórákon pont úgy oktatnak a tanárok, mint a matek-, a természettudományi vagy a történelemórákon – és annak alapján kapják a jegyeiket a tanulók, hogy mennyire kevés hibát ejtenek. Én viszont biztatom őket, hogy felejtsék el ezt a hozzáállást az óráimon, és a kommunikációra koncentráljanak. A nyelvtanulók nagyon gyakran lebénulnak attól való félelmükben, hogy helytelenül beszélnek, legyen az egy rossz szó, vagy kifejezés, a gyenge kiejtés, és ennek következtében végül képtelenek a kommunikációra. Viszont, ha figyelmen kívül hagyják a szabályokat, és kihajítják az ablakon a nyelvtankönyvet, és helyette jól-rosszul kimondják, amit akarnak, szabadságot és magabiztosságot találnak. Mindez végül jobb nyelvhasználathoz, nyelvtudáshoz vezet, sze-

a nyelvet hallják a videókban, a zenékben, a filmekben, ezt olvassák a magazinokban, sőt, napi szinten a közbeszédben. Erre lehet azt mondani, hogy ez nem jó, de ettől még nem fog megváltozni a világ. Kell, hogy tudják, mit jelentenek ezek a kifejezések, mikor használjuk őket, de még inkább, mikor ne! Valójában azt is tanítom nekik, hogy az ilyen kifejezések nagy részét NE használják, de amikor egy angolul beszélő országban találják magukat, adódhat olyan szituáció, amiben pontosan ismerniük kell ezeknek a jelentését. Tisztában kell lenniük azzal, hogy az idegen, akivel szembetalálkoznak, ott, abban a helyzetben csak mérges, vagy inzultálni akarja őket, illetve egyszerűen így beszél mindenkivel. És a legfontosabb: vannak szavak, amiket soha, semmilyen körülmények között nem használunk, ráadásul ez országonként, sőt embercsoportonként

Az ENSZ elítélte az akciót, és gazdasági szankciókat helyezett kilátásba. Bagdad a határidőként megszabott 1991. január 15-ig nem tett eleget a követelésnek, így két nappal később a szövetséges erők megkezdték a Sivatagi Vihar légi offenzívát. A több százezres koalíció vezetését Norman Schwarzkopf amerikai tábornokra bízták. 1991. január 17-én az amerikai, a brit és szövetséges erők több hullámban támadtak iraki célpontokat. A szövetséges repülők a következő hat hét alatt 116 ezer bevetésen vettek részt, és 85 ezer tonna bombát dobtak iraki katonai bázisokra, repülőterekre, hidakra, kormányzati épületekre, erőművekre és kommunikációs központokra.

A légitámadások után 1991. február 24én a szövetségesek összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi csapatok több ponton kezdték meg az inváziót a szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását.

A visszavonuló irakiak több száz olajkutat gyújtottak fel. Az iraki hadsereg száz órán belül vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette, hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat.

1991. február 27-én id. George Bush elnök bejelentette, hogy másnaptól tűzszünetet hirdet.

Március 2-án az ENSZ BT elfogadta a tűzszünet feltételeire tett javaslatokat.



LARAMIE L. BAHR ÉS BESZÉLGETŐTÁRSA, TURÓCZI MÁRTA A BOLYAI GIMNÁZIUM ELŐTT

„AKKOR KELL BESZÉLNI, HA KÉRDEZZÜK!”

BARÁTHI OTTÓ: 50 ÉVE JÖTT A 100 ÉVES

SALGÓTARJÁNBA

1971-ben kerültem Salgótarjánba. A pályámon megállónak tekintett város azonban befogadott, otthonom lett. Alábbi írásomban a 100 éves városban megélt 50 évem első szakaszára vissza. Eseményeket és személyes sztorikat ragadok ki, úgy, ahogy azokra én emlékszem. Emberekre emlékeztetek, úgy, ahogy én megismertem, vagy ma is ismerem őket. Szubjektív lehetek, de kegyeletet és személyiségi jogokat szándékosan nem sértek.

1944-ben, Hatvanban születtem, „háborús gyerekként”. Apám vasúti tiszt, édesanyám két gyermekét nevelő háztartásbeli volt. Szüleim polgári értékrend alapján, tisztességre neveltek. Az általános iskolám megbízható ismereteket adott, a Bajza József gimnázium tudással is felvértezett.

Az 1963-tól Pesten folytatott közgazdasági egyetemi tanulmányaim, majd az első diplomás munkahelyem, az egyik minisztérium (1968–1970 között) már-már a világra nyitott ablakot. A nógrádi megyeszékhely 1971-től új korszakot nyitott az életemben. A megyei tanács „szocialista típusú” emberré kívánt formálni. A házasságom nagyszerű gyermekekkel ajándékozott meg. A munkám elismerést (is) eredményezett. A rendszerváltás után nem várt módon is változott az életem. A nyugdíjas koromat örömet okozó munka és párkapcsolat jellemezi, amit a gyermekeink, unokáink teljesítenek ki, rokonaink gazdagítanak, barátaink színesítenek.

MELLBEVÁGÓ MEGYEHÁZI ESEMÉNYEK

1971. február elején „igazoltam” át a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium I. vasúti főosztályáról a Nógrád Megyei Tanács VB munkaügyi osztályára, 3000 forintos alapbérrel. A 2540 forintos minisztériumi fizetésem helyett csaknem 20%-kal magasabb alapbért kaptam. A „beígért” lakást – a tanácsi társadalmi ösztöndíjas pedagógus feleségemmel együtt – is hamarosan megkaptuk. Mindezt azért fontos említenem, mert a megyei tanács akkori presztízsét mutatja: vonzotta és megtartotta a fiatal diplomás szakembereket. Ma is jól emlékszem az új munkahelyi belépőmre. A munkaügyi osztály dolgozói a három irodahelyiség egyikében, körben állva fogadtak. Élükön a zömök, pirospozsgás, laza nyakkendős Nyerges Jánossal, az osztály vezetőjével, akinek először én mutatkoztam be, majd ő is bemutatta kollégáit. Először a rangidős, rőt arcú, kopaszodó, bizalmatlanul pislogó Boródi József elvtársat, majd a fiatalabb, erős testalkatú, zavartan feszengő Kovács István elvtársat

és végül a fiatal, iruló-piruló, hagymaszagú Buna Jutka elvtársnőt.

Ami az elvtársnői illattól is jobban mellbe vágott, pedig csak a fülemet sértette, az két kolléga első megszólalása volt. Az erős és hangsúlyos tájszólással, hadarva előadott beszédjüket alig érettem. Észre is vehették döbbenetemet, mert a főnökük, Nyerges János nevetve mentegetődzött: „Tudod, ők nagyon palócosan beszélnek, de azért jó elvtársak.”

Feltűnt, hogy „suk-sük”-kel is beszélt még néhány idősebb „elvtárs”. Az egyik megyei szervezet titkára, egy drabális, festett piros szájú elvtársnő pedig a frappáns jelző helyett a „krappáns” kifejezést használta. (Gondolom, senki nem merte kijavítani, minthogy a hölgy a megyei pártbizottság egyik titkárának volt a felesége.) Talán nem csoda, ha egy ideig este, elalvás előtt is azon gondolkodtam, vajon mennyi idő kell, hogy megszokjam a hagymaszagot és kollégáim furcsa beszédmódját. Egy jó félév múlva talán már nem zavart annyira a palócos beszéd, mit eleinte. Ugyanakkor az is mellbe vágott, hogy mindenki mindig elvtárs volt, és ez a titulus gyakorta indokolatlanul elfoglalta a keresztnév helyét. Bizarr és zavaró volt, fiatal Buna Julika miért Buna elvtársnő, vagy Kovács Pisti miért Kovács elvtárs. Később ezt ő így magyarázta: „Tudod, nálunk például a munkásőrségben ez szigorú szabály”. Így tudtam meg, hogy Pista és felsége, Julika a munkásőrségnek is oszlopos tagjai. Ami által nem lettek szimpatikusabbak, de gonoszak sem. Sőt, hamarosan jó kapcsoltba kerültem velük. Kiderült, ők mindketten „családilag” őskommunisták, de azt is tapasztaltam, hogy jószívű, kedves emberek. Az elvtárs titulus állandó használatán és a munkásőrségen is hamarosan túltettem magam, gondolva, ezek az ismérvek a „kis Moszkva” tartozékai. Az először ridegnek tűnő megyei tanács szocreaál épülete is mind barátságosabbá vált. Igaz, tudatosan igyekeztem beilleszkedni, a kollégákkal jó kapcsoltba kerülni. Tudtam, egyelőre itt kell élnem, Tarjánban. Így telt el néhány hónap, amíg a megyei és a városi tanács fontosabb „elvtársaival” is megismerkedtem.

KOLLÉGÁK KÖZT

A VÁROSHÁZÁN

A városi tanácson tett első látogatásom alkalmával Nyerges János kísért át a Rákóczi úton lévő, régi, egykor szép, ekkor már kopottnak tűnő városháza épületébe. A főbejárati kapun belépve ránk mordult valaki. Egy szigorú arcú férfi azt kérdezte tőlünk: „Hová, hová, elvtársak? Mit vagy kit keresnek itt?” Gondoltam, az illető portás vagy valami őr lehet ezzel a modorral. Közben a főnököm csak keresi a szavakat, végül azt mondja: „Be vagyunk jelentkezve, elnök elvtárs, be akarom mutatni az új munkatársunkat.” „Jó, de ne tartsátok fel az elvtársakat, van elég dolguk” – így az „elnök elvtárs”. Aztán köszönés nélkül ott hagyott minket. „Tudod, ki volt ez az elvtárs?” – fordult felém a főnököm. „Honnan is tudnám?” –kérdeztem vissza. „Ő dr. Tóth István elvtárs, a városi tanács elnöke, a megyei pártbizottság tagja volt. Menjünk, ne maradjunk sokáig” – így Nyerges. Visszaidézve dr. Tóth István fizimiskáját, az elöl kopaszodó fejét, magas homlokát, akár okos is lehetett. Jó modorúnak nem tűnt.

Az egyik földszinti irodába belépve egy kontyos, fekete hajú, talán 35–40 éves, csinos hölgy fogadott minket, látható örömmel. A főnököm bemutatott a kedves hölgynek, dr. Michna Istvánné, Icunak. Aki azonnal elmondta, hogy hét éve egyedül látja el a munkaerő-közvetítés feladatait. Más nem is tudna bánni a sok vándormadárral. Mi pedig ezek után olyan jól elcsevegtünk, mintha régi jó ismerősök lennénk. Icu beszélt magáról, családjáról és a munkaügyi csoportról is. Kérésemre éppen a városi pénzügyi, terv- és munkaügyi osztály további dolgozóit készült bemutatni, amikor belépett Fekete Nándor, a tervcsoport vezetője. „Nyerges elvtárs mondta, hogy itt vagy” –mondta, miközben kézfogásra nyújtotta kezét. „Gondoltam, üdvözöllek nálunk” – tette hozzá. Később a kérdésemre válaszolva beszélt a folyó beruházásokról, a közeli új lakás- és létesítmény-átadásokról. Örömmel hallgattam. Egy félóra alatt sok mindent megtudtam Salgótarjánról.

Legközelebb megismerkedtem Herczeg Vincével, majd a később Barják Jánosné, Évikével, a városi munkaügyi csoport munkatársaival, akiktől először halottam a jelentős fluktuációról és a gyárkapukon belüli munkanélküliségről is. (1971-ben!)

Még 1971 nyarán a feleségemmel együtt mentünk a városházára, az ő munkába állását intézni. Itt találkoztam először azzal a magas, nagyhangú fiatalemberrel, akit kollégái Csongrády elvtársnak és Bélának egyaránt szólítottak. A magabiztos fiatalember sűrű elfoglaltsága közben is váltott velünk néhány mondatot, és azt kívánta, hogy érezzük jól magunkat Salgótarjánban. Ami nagyon jólesett nekünk. 1972-ben Fejérvári Géza közgazdász vette át a tervcsoport vezetését Fekete Nándortól, akit kineveztek a pénzügyi, terv- és munkaügyi osztály vezetőjévé. Ez időtől több tervtárgyaló értekezleten vettünk részt.

 BARÁTHI OTTÓ

Már jó ismerősként gratuláltam neki, amikor 1973-ban tanácselnök-helyettesnek, 1974-ben pedig Salgótarján város tanácselnökének választották. Ez időben a városi tanácson már jó személyes kapcsolatokkal rendelkeztem. Ami csak erősödött, amikor Morvai Ernőt – ugyancsak 1974-ben – megválasztották a tanács elnökhelyettesévé. Ernővel és családjával ugyanis szomszédok voltunk az Arany János úti társasházban. Dr. Hegedős Károly vb-titkárt pedig a feleségeink révén még korábbról ismertem. Nem részletezem, mit jelentett ez a kapcsolati tőke, amikor bármilyen ügyet kellett intéznünk a városban. Szintén fontos volt, hogy gyorsan hozzájutottam a legfrissebb információkhoz. Így tudtam meg például, hogy 1973-ban 800 lakást adtak át, ami eddig példátlan volt a város történetében. S azt persze láttuk is, hogyan tűnnek el a kolóniaépületek, a régi putrik. Szemünk előtt bontakoztak ki az új lakótelepek, a városközpont. Épültek a korszerű üzletek. Gyermekváró házaspárként örültünk annak, hogy egy év alatt több mint 300-zal nőtt az óvodai férőhelyek száma, bővültek az általános iskolák, javultak az oktatási feltételei. Új körzeti rendelő kezdte meg működését az Arany János utcában, ahol laktunk. S persze sorolhatnám tovább is a dinamikus városfejlődés mutatóit. Csoda-e, ha egyre jobban éreztük magunkat Salgótarjánban?

ELNÖK ELVTÁRS ELIGAZÍT

Úgy tűnt, már-már otthon éreztem magam a megyei hivatalban is, amikor kaptam egy taslival felérő intést. Történt, hogy a végrehajtó bizottság egyik ülésén a tanácsi vállalatok 1970. évi gazdálkodása tárgyú, írásbeli előterjesztését tárgyalta, aminek az elkészítésében én is közreműködtem. Aztán úgy adódott, hogy osztályvezetőm távollétében a vb-ülésen is debütálhattam.

A jókedvű várakozásaimmal ellentétben azonnal mellbe vágott a vb kínos kimértsége. Gondterhelt arcokat láttam, Géczi János elvtárssal, a megyei tanács elnökével az élen. A többi elvtárson is látszott, hogy ki-ki fontosnak tartja magát. Talán csak Illés Miklós tanácselnök-helyettes tűnt kedélyesnek.

Aztán újabb meglepetés ért. Minden vb-tag előtt tekintélyes paksaméta tornyosult. Mint megtudtam, a 15 naprendi anyag. Ezt mind ismerik az elvtársak, és mindhez értenek is? – merült fel bennem a költői kérdés. Aztán gyorsan kiderült, ez nincs így. Többen előre megírt szöveget olvastak fel. Néhány hozzászóló nem is a tárgyról, a tanácsi vállatokról beszélt. Egyesek az MSZMP KB határozatából idéztek, mások a pártbizottságot méltatták. Végül valaki a vállalatok tevékenységéről is szólt, többek között szinonimaként használva (és össze is keverve) a gazdaságosság és a jövedelmezőség, a termelékenység és a hatékonyság kategóriáit. Amikor egy újabb vb-tag is tévúton járt, szót kértem. Elmondtam, hogy az említett fogalmak nem adekvát, és egymással nem felcserélhető kategóriák. Elmagyaráztam a különbségüket, rámutattam a vállalati gazdálkodás neuralgikus pontjaira stb. stb. Már a kategóriák magyarázatakor éreztem, hogy a pénzügyes kollégám, Kozma Gyuszi rugdalja a lábamat, és láttam, ahogy Géczi elvtárs Illés Miklóstól kérdez valamit. Hogy aztán a napirend lezárásaként elmondja – egyenesen nekem címezve –, hogy a testület tagjainak nincs szüksége elméleti előadásokra, az elvtársak értik a dolgukat. A „munkaügyes hozzászóló elvtárs” pedig majd a gyakorlatban kamatoztassa, amit tanult. A jövőben hasonló eladással, ne rabolja a testület idejét. Így, szigorúan Géczi János, miközben feleannyit sem beszéltem, mint aki a KB határozatát idézte.

A későbbiekben javult a megyei tanácson (is) a testületi munka színvonala. Miközben nekem húsz éven át az volt az érzésem, hogy a testületi ülésekre rányomja bélyegét az „első elvtárs” karaktere. A Géczi Jánost váltó Hoffer István idejében nem is változott azok minősége, javulás Devcsics Miklós regnálása alatt következett be.

ILLÉS MIKLÓS ÚTRAVALÓJA

Még aznap, a testületi ülés késő délutánján, a munkaidő lejárta előtt talán csak néhány perccel, csörgött a telefonom. Női hang: azonnal menjek Illés elvtárshoz. Aki a funkcionális osztályok, a terv- a pénzügyi és a munkaügyi osztály szakmai felügyeletét

is ellátta. Az elnökhelyettes a költségvetés felett őrködött, és a „redisztribúció” (újraelosztás) volt a „megyén” egyedül az ő kompetenciája. Tudtam már, hogy a teljes foglalkoztatás fenntartását is szívügyének tartja. Illés Miklós javasolta elsőként nekem, hogy iratkozzam be a megyei könyvtárba, olvassam a megyei napilapot, a Nógrád Szemle számait. Jegyzeteljem ki a megye és Salgótarján gazdaságáról és társadalmáról szóló írásokat. Hasznosabb tanácsot később sem kaptam senkitől. Nos, ez főnökünk hívatott. Nem gondoltam, hogy raportra. Mentem is az irodájába, de előbb ő nézett ki, és azt mondta a titkárnőjének: „Elvtársnő, hozzon nekünk két kávét!” Na, gondoltam, itt azért már nagy baj nem lehet. Hiszen néhányszor találkoztunk már szakmai megbeszélés alkalmából, de kávét még soha nem kaptam. Közben Illés elvtárs így kezdte a mondókáját: „Elvtársam, délelőtt nem kellett volna hozzászólnod. A főnököd is hibát követett el, hogy nem készített fel, bár neki eszébe sem jutott, hogy te szót fogsz kérni. A régi elvtársak tudják, akkor kell beszélni, ha kérdezzük őket. Nem veszi jól ki magát, ha egy fiatalember okosabb akar lenni a testület tagjainál. Elvtársam, nem minden az egyetemi diploma, ezt vésd jól az eszedbe.”

Illés elvtárs nagyot szívott a cigarettájába, majd így folytatta: „Ezek az elvtársak nem mind kvalifikáltak, nem jártak a közgazdasági egyetemre, mint én meg te, de a politikánkat támogatják. Jó elvtársak – neked kell alkalmazkodni!”

Én meg okosan hallgattam. Végül így zárta a maga részéről szigorú szentenciáját: „Elvtársam, látom, megértettél, mi figyelünk rád, egyébként mindenkinek segítünk kijavítani a hibáit.” Ekkor Illés elvtárs elnyomta a körmére égő cigarettáját – ahogy én már korábban –, aztán felállt, mire én igyekeztem volna kifelé a szobából.

„Maradj csak elvtársam! – még nem fejeztem be. Menj ki a nagyüzemekbe, ismerd meg azokat is közelebbről, ne elégedj meg a mi tanácsi vállalatainkkal. Vizsgáld meg, hogyan alakulnak azok a fontos mutatóik, amelyekről délelőtt előadást tartottál. Hogyan működik a foglalkoztatás, milyen a hangulat a gyárakban?”

Aztán még hozzáfűzte: „Majd én beszélek Gálfi Árpád elvtárssal (aki a TIT Nógrád Megyei Szervezetének volt a titkára), hogy tarthass az égiszük alatt közgazdasági ismeretterjesztő előadásokat a nagyüzemi munkások körében. Közben lesz alkalmad megismerkedni a gyári vezetőkkel is. Megköszöntem, elköszöntem. Kézfogás után még így biztatott Illés elvtárs, az órájára nézve. „Még felmehetsz a büfébe, sakkozhatsz, kártyázhatsz, megihatsz egy fröccsöt is. Tudom, szeretsz a kollégákkal kvaterkázni munka után. Jó is az” – mondta a főnököm búcsúzóul, és becsukta maga mögött irodája ajtaját. Én meg azon is gondolkodhattam, mi lehet az utolsó mondata mögött. Honnan tudja, hogy én „kvaterkázok” a büfében, amikor még soha nem találkoztam ott vele?

Baráthi Ottó

 ACZÉL GYÖRGY ÉS FEKETE NÁNDOR SALGÓTARJÁNBAN, 1974-BEN

KORUNK, KULTÚRÁNK KIMAGASLÓ KRÓNIKÁSA

MUNKATÁRSUNK, DR. CSONGRÁDY BÉLA 80 ÉVES

Immár 50 éve – és ez is egy jubileum – ismerem az ünnepeltet. 1971 nyarától közvetve vagy közvetlenül munka- vagy személyes kapcsolatban vagyunk egymással. Ami éppúgy elfogulttá teheti, mint ahogy hitelesítheti is a köszöntőmet. Akárhogy is van: alább csupán felvillanthatom a kortársam, kiváló kollégám életútját, pályáját. Ám először is a szerkesztőség nevében köszöntöm: Isten éltesen sokáig, Béla!

Csongrády Béla 1941. szeptember 4-én, Hatvanban látta meg a napvilágot, de a tősgyökeres salgótarjáni szüleivel 1945-ben már vissza is költöztek szeretett városukba. Az olvasást, a könyv szeretetét a legértékesebb családi örökségének tartja, ami már az általános iskolában kiteljesedett. 1955-től a Madách Imre Gimnázium kitűnő tanulója. Szinte szimbolikus, hogy az iskola a későbbi irodalomtörténeti munkássága fő témáját – a Madách-kultuszt – jelentő nógrádi író nevét viselte.

Másodikos gimnazistaként élte át az 1956os forradalmat, a Salgótarjánban december 8-án történteket, személyesen tapasztalta a szörnyűségeit.

Az osztályfőnökük dr. Balogh Endréné volt, aki magyart és németet tanított. Szaktanárként Herold Lászlót említi, aki „a” tanár volt. Sok mindent tanult és ellesett tőle, hiszen ő maga is pedagógus. Sokat köszönhet Kocsis Józsefnek, aki az orosztanár volt, és ő inspirálta továbbtanulásra is. A gimnáziumban tudatosult benne, hogy Madách Imre és Az ember tragédiája milyen értéket jelent a magyar nemzeti kultúra, sőt a világirodalom számára. Itt dőlt el az is, hogy humán egyetemen tanul tovább. Miután megnyert egy középiskolai orosz nyelvi versenyt, kézenfekvő volt, hogy az orosz lehet az egyik szak, az egyetem pedig az ELTE. Mivel a magyar nyelv és irodalom tantárgyat is kedvelte, ez lett a másik szak. A sikeres felvételi után nyaranta nyelvi tábort ígérve felajánlották néhányuknak, tanuljanak románul. Ami neki is tetszett, vállalta. Öszszehasonlító irodalomtudománnyal kezdett foglalkozni, kutatott Erdélyben is.

Ennek eredményeként néhány írása megjelent a Filológiai Közlönyben és a Nagyvilágban is. A kutatási és publikációs hajlamát hamarosan az Eötvös Kollégiumban fejleszthette tovább, ahol a német és francia nyelvvel is ismerkedett.

Számos – ma is ismert – professzor, kutató, író, költő került ki közülük. Így például Baranyi Ferenc, aki egy időben a Palócföld főszerkesztője is volt. Itt, az egyetemen és a kollégiumban elmélyülhetett az egyes tudományágakban, különösen az irodalom- és filozófiatörténetben.

Többen benn maradtak az egyetem tanszékén, tudományos műhelyekben, kutatóintézetekben helyezkedtek el, amelyek mindegyike nyitott lett volna számára is. Mégis hazajött Salgótarjánba, mert akkor már évek óta udvarolt későbbi és egyben mai feleségének, Géczy Máriának, aki itt élt és dolgozott. Azt tervezték, hogy összeházasodnak, és a

szülők segítségével indulnak el saját útjukon. Így is történt, és ezt soha nem is bánta meg. 1964 nyarán szinte kapóra jött haza az immár diplomás tanár Kojnok Nándornak, a városi tanács művelődési osztályvezetőjének, aki azonnal kinevezte középiskolai tanárnak. De, hogy nem maradt az, annak érdekes sora van. 1964 márciusában indult a Nógrád c. újság napilapként. A laphoz már utolsó éves egyetemistaként elküldte néhány kéziratát, amelyek közül meg is jelent az egyik Makarenkóról írt cikke.

A másik korai írása egy interjú volt, amit az Eötvös Kollégiumban készített Sánta Ferenccel, aki könyvtáros volt a kollégiumban, amellett, hogy kitűnő író volt. A cikket az újság le is közölte. 1964. április 11-én már az első Költészet Napját méltatta a lapban. Megjelent írásain felbátorodva kérdezte meg – ekkor már kinevezett tanárként –, nem lehetne-e külsős a nyári szünet idejére. Lehetett. Így sorra jelentek meg az írásai. Ezekre felfigyelt Kojnok Nándor, és felkínálta neki a megüresedett népművelési felügyelői állást. 1964. szeptember 1-jén állt munkába, október 5-én pedig már megrendezték Csesztvén a Madách-centenárium, Madách Imre halálának századik évfordulója ünnepségét.

Mindjárt részese lehetett egy monumentális ünnepségsorozatnak, ott volt a Madách-kultusz bölcsőjénél. Ma is úgy gondolja, ez az élmény nagy részben meg is határozta későbbi munkásságát, formálta pályáját. Elkezdett rendszeresebben írogatni a Palócföldbe is, ahol szintén egyetemistaként, 1963-ban jelent meg az első írása Rimay Jánosról Egyre jobban bedolgozta magát a helyi művelődés gondozásába. Hamarosan népművelésből is vizsgát tett az egyetemen. Ekkor kezdték el Salgótarjánban azt a sajátos kultúrát megalapozni, amelynek máig érződik a hatása.

1966-ban adták át József Attila Megyei Művelődési Központot, amely nagy munkát adott neki is. Ez időben kezdték el megrendezni a szabadtéri szoborkiállításokat, avatták fel a Fő téri és más szobrokat, alapították meg a szimfonikus zenekart. Örömmel töltötte el, hogy szinte napról napra látta munkája eredményét.

1972-ben volt 50 éves város Salgótarján. Egész évre gazdag és színes programot készítettek, amelynek ő volt az egyik kitalálója, szervezője. Többek között volt egy Mikszáth-tanácskozás, ahol ő is tartott előadást. Egyre többet publikált, különösen, amikor Kojnok Nándor lett a Palócföld főszerkesztője. Ez a kettős tevékenység kielégítette, nem hiányzott neki semmi más. Ám felfigyeltek rá. 1973 elején felkínálták a városi pártbizottságon a művelődési csoport vezetői beosztását, amire csak nehezen tudott volna nemet mondani.

1974-ben megkapta a Madách-díjat, ami újabb lendületet adott neki. 1976-ban elvégezte az ELTE filozófia szakát, 1982-ben filozófiatörténetből doktorált. Tanított az esti egyetemen, folyamatosan publikált, ünnepi beszédeket mondott és írt. 1978 végén a megyei pártbizottság művelődési osztályának

 BALLAGÁS – BALRÓL A HARMADIK CSONGRÁDY BÉLA

helyettes vezetője, egy év múlva a vezetője lett.

Végezte a dolgát, de ahogy a városi tanácson nem lett bürokrata, a pártbizottság(ok) on sem lett apparátcsik. Amint azt elmondta, a testületi ülések jegyzőkönyveinek közérthető formába öntése, az előterjesztések átdolgozása, a napi 10–12 órai szellemi munka idegileg is fárasztó volt. Ám úgy érezte, ha az előterjesztéseket – kulturális beruházásokról, intézményfejlesztésekről, szakemberek letelepítéséről – megírja, akkor nem is pártmunkát végez, hanem a helyi társadalomért dolgozik, jó ügyet szolgál. 1991-ben kinevezték az Új Nógrád néven megjelenő megyei napilap szerkesztőjének. Az újság akkor már az Axel Springer tulajdonában működött, főszerkesztője Sulyok László volt. A szerkesztőség inkább a háborgó tengerhez, semmint a nyugalom szigetéhez volt hasonlítható, de hagyták dolgozni, és neki ettől több nem kellett. A napi szerkesztői feladatai mellett folytatta közírói munkáját is. Többek között a megelőző pályaszakaszáról, életérzéseiről szóló vallomását Túlparton címmel a Palócföld 1991. évi 1. számában publikálta, majd az 5. számban, az Össztűzben c. cikkében őszintén és érzékenyen reflektált az őt érintő hozzászólásokra.

Ebben az időszakban is termékeny volt: értékes, érdeklődést kiváltó cikkeiből tallózni is nehéz. 1994. június közepén a megyei könyvtárban tartották meg a Kötődések címet viselő gyűjteményes kötetének bemutatóját.

Az újságnál is zajlott az élet: a ’96 közepéig tartó időszak az állandó személyi változások jegyében telt. A főszerkesztők – Sulyok László, Sztrapák Ferenc, Tanka László – sorban adták át egymásnak a kilincset, mígnem 1995-ben Kopka László, az Egri Nyomda Kft. tulajdonosa megvette a lapot az Axel Springertől, és 1996 novemberében megbízta Csongrády Bélát a szerkesztőség vezetésével. Ezt követően hat éven keresztül – betegsége miatt 2002-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig – látta el a lap felelős szerkesztői teendőit. 1997-ben – nem először és nem is utoljára – nagy szerelmének, a helyi színjátszásnak hódol, amikor A művészet segít embernek

maradni címmel Salgótarján színházi életéről tart érdekes és értékes előadást, az itt megrendezett konferencián, amelynek aztán a szerkesztett anyaga a Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében (XXI., 1998) is megjelent. Egyébiránt a ’60-as évek közepétől a legtöbb színházi előadást volt módja megtekinteni. Hitvallása szerint az újságkészítés a legfelelősségteljesebb csapatjáték, amelyben nem lehet könnyelműsködni. Vallja: a felelősség – másokkal, a kollégákkal és első helyen az olvasóval szemben – kell, hogy áthassa a mindennapok szerkesztői munkáját. 2002-ben, alig a 60. évén túl, egy súlyos szívműtét után vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba. Az azóta eltelt csaknem két évtizedben is folyamatosan ontotta az írásokat. Az új életszakaszának első három éve „könyves korszaka” egy etapjának is tekinthető, ekkor három kötet került ki keze alól. 2003 őszén látott napvilágot a Zsinórpadlás nélkül – „Felvonások” Salgótarján színházi életéből című könyve. 2004 nyarán jelent meg a Vigaszágon a Palócföld könyvek új folyamában. 2005 novemberében került ki a nyomdából a Fekete-fehér – igen c., Vallomások a Stécéről, a sportról alcímet viselő kis kötete. Csongrády Béla hosszú szakmai pályájának minden szakaszában – napjainkban is – szorosan kapcsolódik a megyei napilaphoz, írásai rendszeresen megjelennek a nyomtatott újságban és annak online változatában, a nool.hu hasábjain is. Gyakran olvasható a neve nem „csak” szerzőként, de könyvek, kiadványok lektoraként, szerkesztőjeként, rendezvények előadójaként, szervezőjeként, narrátoraként.

Ott volt a Zenthe Ferenc Színház 2012-es megalakulásakor, előadásainak azóta is értő kritikusa, méltatója és egyben a színház szóvivője is.

Könyvei közül kiemelkedik a Remény a csillag... (I–II–IIl.) című terjedelmes kötete, amely a Nógrád megyei Madách-kultusz elmúlt ötven évének ékes foglalata, és 2011 októberében, Az ember tragédiája írója halálának 150. évfordulóján Csesztvén rendezett ünnepségen látott napvilágot. 2007-től 2019-ig néhány társával együtt működtették a Szerdatáraság Irodalmi Kávéházat (amely részben a Palóc Parnasszus utódja is volt) a József Attila Művelődési Köz-

pontban. Ezen időszak alatt több mint kétszáz rendezvény tartottak a helyi, környékbeli művészek, alkotók bevonásával.

Sokáig volt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei elnöke, húsz éve pedig az országos testületben is elnökségi tag. Az említett történésekről rendszeresen jelennek meg a cikkei Nógrád Megyei Hírlapban is. Szintén külön érdemes szólni a sportszeretetéről, és azon belül is az SBTC labdarúgócsapatához fűződő több mint hatvan éve tartó „szerelméről”. Nagy valószínűséggel ő az a törzsszurkoló, aki a legtöbb Stécé-mérkőzésen volt jelen, főként a hazai meccseken, de a csapat NB I-es szárnyalása idején idegenbe is gyakran elutazott a csapattal. Gyermekként Puskás Ferencet is látta játszani. Tavaly – amikor a klub a 100. évfordulóját ünnepelte – egyik szerkesztője volt az egyesület történetét feldolgozó képes albumnak, és ő mondta az ünnepi beszédet is.

Napjainkban is folyamatosan jelenek meg írásai, beválasztották a Salgótarján 100 éve város emlékbizottságába.

Csongrády Béla újság- és közíróként érdeklődő, hírérzékeny, irodalomtörténészként nagy tudású, tárgyilagos értékszemlélettel, kitűnő írás- és elemzőkészséggel megáldott szakember. Ezek a tulajdonságok párosulnak önfegyelemmel, kitartással, megbízhatósággal. Szerteágazó műfajú írásaiban az adott időszak legfontosabb problémáit dolgozta fel. Írásaiban feltárul a város és lakói életének megannyi mozzanata, képet kapunk a helyi társadalom állapotáról, képet nyerünk a kultúra és művészetek értékeiről, bepillantást a magas kultúra kulisszáiba éppúgy, mint a dolgos hétköznapok nem mindig látványos és szívderítő eseményeibe.

Csongrády Béla nem csupán saját megfigyeléseit írja le, érzéseit és véleményét teszi közzé, de a környezetét is megvilágítja és ábrázolja sajátos írói eszközeivel. Életútja és pályafutása, életműve és munkássága Salgótarján elmúlt több mint félévszázadának hiteles korlenyomata és „színpadra állítása” is egyben.

Közírói munkásságára tekintve, írásait számszerűen összegezve – amíg a bibliográfiája el nem készül – inkább csak becslésekre hagyatkozhatunk. A megyei napilapban átlagosan havi 5 cikkel számolva, 3500 írása jelenhetett meg. Ugyanakkor a Palócföld c. folyóiratban 170-180 írása látott napvilágot. Nógrád megyében ezzel a publikációs teljesítményével mindkét sajtóorgánumban a képzeletbeli dobogó legmagasabb fokán állhat.

Munkássága azonban az egészét tekintve felbecsülhetetlen értékű, melyet a fenti adatok „csak” statisztikailag jeleznek. Életműve példamutató a kortárs és a következő nemzedék számára egyaránt.

Számos elismerés, oklevél, kitüntető cím és díj birtokosa: többek között Salgótarján díszpolgára, a megyei önkormányzattól Madách-díjat és sajtódíjat kapott, a vállalkozók pedig Prima-díjjal ismerték el munkásságát. Tervei között szerepel a felkészülés 2023-ra, Madách Imre születésének 200. évfordulójára, világirodalmi rangú szellemi hagyatéka méltó megünneplésére.

Baráthi Ottó

 CSONGRÁDY BÉLA ÉS FELESÉGE, GÉCZY MÁRIA

AZ ÉLET FINOM VONALVEZETÉSE

LIPTÁK GYÖRGY: „ÚGY HITTEM, HOGY A MŰVÉSZT MEGFIZETIK”

Lipták György szabadfoglalkozású grafikusművész, illusztrátor a szülőföldjén 2017-ben, a Dornyay Béla Múzeumban állíthatott ki. Az itt látható anyag áttekintést nyújtott az iskolás éveitől kezdődően az addigi munkásságáról. Azok azonban, akik rendszeres könyvvásárlók, számos munkájával találkozhatnak olvasóként. Fantáziadús rajzai, finom vonalvezetése mögött érezni a személyes tapasztalatra alapozott természetismeretet.

Több alkalommal lehetősége nyílt arra, hogy külföldön is bemutatkozhasson, önálló kiállítással is (pl. Finnországban és Németországban). Élete meghatározó élményei a művésztelepek. Hazai viszonylatban a mártélyit tekinti mérvadónak, amelynek az életébe először 1966-ban kapcsolódhatott be. Alkotóként részt vett finn- és svédországi, valamint erdélyi művésztelepen is. Művei számos elismerésben részesültek.  Gyermekkorodban a falusi környezet mennyire orientált a rajz és a mese világa felé?

– 1951. december 27-én születtem Bocsárlapujtőn, amely a története során volt Bocsárapátfalva is, és 1954-től Karancslapujtő. Egész piciként éreztem, hogy ez a környezet, ami körülvesz – az út közepén a Karancsról befolyó patak, ami akkor még tiszta volt, ihatott belőle az ember –, kiváltságos állapotot biztosít. Kimehettem a Kanászkúthoz megnézni, honnan ered a patak. A forrás jéghideg vizét kortyolhattam. A Kanászkút körül láthattam a szürke bükknek az erőteljes, ég felé törő vastag törzsét, a fákra kapaszkodó juhszalagot, a mohás köveket, a vizek által felszínre került gyökereket. Mondják, ezek az élmények jönnek vissza a rajzaimban. De hogy ezzel élni tudtam, az a családi háttérnek köszönhető. Szüleim szerető burka fölém hajolt, és a rokonságomé is. A falu lakói akkor mindenre odafigyeltek. Ha a gyerek elkódorgott, vagy kártékony, veszélyes dolgokat csinált, már valaki fölemelte a kezét és intett, hogy vigyázz, mert ha tovább csinálod, megmondom az apádnak, és este elővesz. Óriási biztonságot nyújtott így ez a meseszép tájban.

 Hogy a rajzművészet irányába menj el, abban mi és ki játszott szerepet?

– Nem éltem másképp, mint a többi gyerek. Megfigyeltem a vízben úszkáló csiborokat, a kis állatkák viselkedését. Délelőttönként a patak köveit megmozgattam, elnéztem, mit változtatott ez azon a kis mikrovilágon. Amikor a kezembe akadt egy fűcsomó, azzal nyomot hagytam a kövön, egy törött cserépvagy tégladarabbal öntudatlanul rajzolgatni kezdtem. Anyámék nem vittek óvodába, hogy szabadon éljem az életemet. A kötöttséget alig-alig bírtam, emiatt eleinte nehezen vettem az iskolát. A kötöttséget később se nagyon viseltem el, bár ott volt kényszerként a megélhetés. Az iskolában kiadtak egy szokványos feladatot. Mondjuk van egy karosszék, azon egy törlőkendő, egy piros fedő, egy haluskaszaggató meg két fő hagyma, és ezt kellett lerajzolni precízen. Erre én párizsi kék hátteret festettem, itt-ott kihagy-

tam az ecset nyomát, és ettől dinamikussá vált az egész. Orosz István ekkor fiatal tanár volt Karancslapujtőn. Végigment a padsorok között, és arra biztatta a gyerekeket, hogy bátrabban, határozottabban húzzák a vonalakat, a színeket meg élénkebben rakják föl, nem kell a valósághoz ragaszkodniuk. Megnézte a munkámat, fölemelte, s mondta a többieknek, hogy valahogy ezt kellene csinálni. Kórusban mondták a többiek: de hát nem az van kitéve „modellnek”. Visszatette a rajzom, és ennyit szólt: hát erről beszélek. Innen indult el a pályám. Ugyanakkor próbáltam eltolni magamtól ezt az egészet, mert nem tartottam elég férfiasnak, erőpróbálónak a rajzolást. Sportteljesítményre inkább vágytam volna, de kiderült, az egyikhez nem vagyok elég magas, a másikhoz nem vagyok elég zömök, mindegyiknél volt valami, ami miatt nem lehettem az elsők között. A rajzokat meg közben úgy készítettem – főleg akvarellt –, hogy egy nap kettőt is. Nem érdekelt, hová kerül, mi lesz vele. Orosz István viszont elküldte a világ minden részére. Ez óriási dolog volt 1965–66-ban. Rajzaim eljutottak Indiába, Japánba, Angliába, Ausztráliába, és elég nagy sikerrel szerepeltek. 1966-ban megnyertem a járdai rajzversenyt, ezért jutalomként eljuthattam a Füstös Zoltán vezette mártélyi művésztelepre. Ami nagy szó volt, mert minden megyéből egy főt küldhettek. Ott én voltam a legfiatalabb, és a három kiadott díj egyikével térhettem haza. Én még nyolcadikos voltam, s a tábort olyan középiskolásoknak hirdették meg, akiket a Képző- vagy az Iparművészeti Főiskolára már felvettek. Az Ifjúsági Magazin közölte az első tusrajzomat, ami óriási ismertséget jelentett. Akkor úgy gondoltam, csak így mehet életem végéig, föl, föl, föl, egyre följebb. Orosz István elküldött két munkámat felnőtt művészek kiállítására. Ott is díjaztak: apám félhavi fizetését kaptam jutalmul.  A család támogatott a művészeti törekvéseidben?

– Erősen támogatott. De mondjuk, ha azt mondom, hogy kéményseprő akarok lenni, akkor azt felelték volna, hogy igen, fiam, az egy nagyon szép szakma. Az, hogy kipucolod az embereknek a kéményt, biztonságban tudnak tüzelni, nem megy vissza a füst a konyhába. Bármit mondtam volna, rávágják: igen, az kiváló dolog. Ettől azonban féltettek. A családnak idegen volt ez a dolog. Ami hozzájuk ebből eljutott, az nem keltett szimpátiát. A művészeti világ át van itatva irigységgel, ami a munkásvilágban elképzelhetetlen. Azok a kapcsolatok tisztábbak, átláthatóbbak, képmutatással nincsenek

terhelve. Ha a művészettel akarsz foglalkozni, létbizonytalanságban élsz. Ha viszont létbizonytalanságban élsz, nem tudod átadni magad a művészetednek. Ritkán fordul elő az, hogy valaki eleget tesz a megrendelőinek és ezzel maradandót alkot. Aki ismeri a művészettörténetet, tudja, hány olyan üres, semmitmondó munka van, ami szakmailag tökéletesen meg van csinálva. Alkotója jól él. Az értéket teremtő nyomorog, semmibe vetten telnek el napjai. Ettől óvtak volna a szüleim és attól, ahogyan a hivatal hozzááll a művészhez. Egy vállalat helyettes helyettesének a helyettese tiszteletet kap, mert mögötte áll egy apparátus. Ha te bemégy, tudják, mögötted nincs senki. Kettőt beléd rúghatnak. Kimész, oszt eloldalogsz.  Általános iskola után gimnázium. Hol?

– Tiltakozásom a rajzolás-festés ellen nyolcadikban úgy elhatalmasodott rajtam, hogy kijelentettem: szakmát akarok tanulni. Ezen teljesen kiborult mindenki. Azt mondtam: a festészetnek élek, nem kellenek a tanítások, a rám erőltetett dolgok. Azt festem, ami érdekel, azt pedig mindig meg fogom mellé tanulni, amire szükség van hozzá. Úgy gondoltam, a patakparton egy életen át nézegetem a vizet meg a köveket, és ez egy életre témát ad.

 A szülők ezt hogyan élték meg?

– Nekem nem szóltak semmit, de gondolom, kétségbeeséssel figyeltek. Mustó János kijött hozzánk. Ült velem szemben és csontos kezeivel, széles gesztusaival magyarázta: értsem meg, legalább le kell érettségizni, akármilyen tehetséges is az ember. Lapujtőn akkor indult gimnázium, és rábeszéltek, hogy ez ugyanolyan, mintha nyolcadikba járnék, csak itt egy kicsit más. Beleegyeztem: majdcsak eltelik a négy év. Végül a négyből kettő lett, mert megszüntették a gimnázi-

LIPTÁK GYÖRGY: IN MEMORIAM ANYÁM

umot, és az akkor induló Bolyaiba akartak átvinni. A Madách mellett döntöttem. Ekkor egy mappába összegyűjtöttem a rajzaim. Volt közöttük diófapác, kroki, szénrajz, akvarell, temperával festett dolgok, tusrajz. Ártatlan képpel fölkerestem a nógrádi művészeket, hogy kinek mi a véleménye róla. Mindenki mondott valamit.

 Kik voltak ezek a művészek?

– Iványi Ödön, akit már művésztelepről ismertem. Ezek az amatőr művésztelepek tanárok, tanítók, kirakatrendezők, irodisták részvételével zajlottak.

 Jártál Iványi „műhelyébe”?

– Iványi egy mosókonyhában dolgozott, amiben se fény nem volt, se fűtés. Glettelt betonon dolgozott télen, nyáron. Nyáron iszonyú hőség volt, télen meg lehetett fagyni. Ez volt Iványi „műterme”. Elmentem még Mustó Jánoshoz, Czinke Ferenchez, Somoskői Ödönhöz, de kapcsolatban álltam Nógrády Andorral, Szujó Zoltánnal, Hibó Tamással… 1980-ban volt egy rézkarcsorozatom, és nem tudtam hol lehúzni. Végül Hibó konyhájában berendezett műtermében tudtam ezt megtenni. Van is ilyen rézkarca: A művész szűkebb környezetében. Ha oda bejött valaki, akkor a másiknak ki kellett menni. Gyerekkoromtól láttam, miért alakult így ezeknek az embereknek az élete. Szujó, Hibó, később Hegedűs Adolf, Dolfi, Morgan, ugye… Volt egy kép, amit úgy írt alá: H. A., és ilyen megjegyzéseket tettek neki, hogy Hitler Adolf újra fest. Ezeknek az embereknek kínkeservvel telt az életük. Dolfinak nem volt pénze, elment a bányába dolgozni. Az kiszívott belőle minden energiát, nem tudott festeni. Otthagyta a bányát, ismét nem volt pénze… Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a művészt megfizetik. Legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy nem. Mind úgy várnák el, hogy azt az alkotó finanszírozza. Ezt meg tudta tenni egy vagyonos személy. Aki viszont nem volt vagyonos, annak kínkeserves volt a művészet.

 A Madáchban akkor ki oktatta a rajzot? – Iványi Dönci. Kiváló tanár volt. És kiváló ember. Rudnay Gyulának volt a tanítványa. Zárójelben megjegyzem, hogy a Rudnay Társaság alakulásánál a tagjai közé választott. Akkor ez László Gyulát jelentette, Eigel Istvánt, Tassi Klárát, Bartha Zoltánt, Berki Violát… A Rudnay-tanítványok úgy gondolták, köztük a helyem. Meglepetésükre kiderült, hogy Iványi tanítványa vagyok, ő pedig gyakran hivatkozott Rudnayra. Pl., hogy Rudnay mit gondolt egy-egy színről… Iványinál hetente „vinni kellett” a munkákat. Folyton ott billegett a szipkája a szája szegletében. Már udvarolgattam, és kicsit felületes hozzáállással jelentem meg nála, s akkor azt mondta: látom, nem akar művész lenni. Hebegtem-habogtam és mindenféle bugyuta dolgot válaszoltam erre. Kivette a szájából a szipkát, és így szólt: te, öregem, egy művészhez a nők járnak, nem az jár a nők után. Rudnaynál egymásnak adták a kilincset, miközben otthon dolgozott. Ha te valamit akarsz csinálni, akkor ez így nem megy. És valóban át kellett gondolni, hogy az ember az energiáját hogyan ossza be. Ez segített a későbbiekben, amikor egyszerre három-négy megbízást kellett határidőre teljesíteni. Iványinak tehát voltak efféle hasznos tanácsai. Orosz Istvánnál is jó volt a portré- meg az alakrajzolás, de Iványinál más megközelítése volt az egésznek. Maga a beszélgetés volt a lényeg. Az sokat jelentett. Nem nagyon rajzolt bele a munkáimba. Később Budapesten Xantus Gyulánál tanultam rajzolni. Ő azt mondta, soha nem fog belerajzolni a munkáimba. A többieknek korrigált. Mondjuk, állt egy aktmodell kontrapózban, és elmondott egy verset, aminek az volt az értelme, hogy az egyik dolog mozog, a másik meg mennyire nyugodt, kiegyensúlyozott, így a kettőnek kontrasztja van. A kontraposztnál érezte az ember, hogy az egyik vonalat vegye mozgalmasabbra, a másikat meg egyszerűsítse le. Így rajzoltam az aktot a Gutenberg Körben.

 Érettségi után rögtön Budapest következett?

– Nem akartam kiszakadni a szülőföldi közegből, de mondták a tanáraim, hogy Budapestre kell menni, ott kell képeztetnem magamat. Vékony, sovány, inas vagy, mondták, mindent ki fogsz bírni, akármi lesz. Vonakodtam. Már ebből is kiderült, nem nagy realitásérzékkel rendelkeztem. A Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem. Akkor oda két hétig tartott a felvételi. Első héten portrérajz volt, a másodikon alakrajz. Elmentem felvételizni úgy, hogy otthon felejtettem az érettségi bizonyítványomat, ami nélkül nem engedtek be felvételizni. Nem mertem hazajönni. Táviratoztam, hogy küldjék utánam. Ha megérkezik, lesz még két napom a portrérajzra, gondoltam, ami alapján továbbjuttatnak a második hétre. Meg is érkezett, és beengedtek a felvételire. Leonardo szakállas önarcképének hatása alatt akartam elkészíteni a portrémat. Vörös krétarajzot. Nem is lett rossz. De kiderült, nem értékelhető, mert színesnek minősül, és fekete-fehér rajzot kellett volna beadni. Tehát bebizonyítottam magamnak, hogy alkalmat-

lan vagyok erre a pályára. S akkor mondták: nem jöhetek haza, Pesten kell, hogy maradjak. Tanárom, Bedő Éva apósa nyomdaipari iskolában tanított, és kitalálták, hogy az jó lesz, ha közel kerülök a nyomdához.  Lélekben nem voltál felkészülve a főiskolára?

– Láthatod, milyen hülye dolgokat csináltam. Nem sok valóságérzékkel rendelkeztem. (Később elvégezte a főiskolát – a szerk.) A nyomda pedig a realitáshoz is, az iparhoz is kötődik, és ott, ha valaki rajzol, azért fizetnek neki. Ez fantasztikusan jó döntés volt, amit akkor még nem éreztem. Az Athenaeum volt Közép-Európa legnagyobb nyomdája. Ahogy végigvittek benne a földszinttől az emeleti gépteremig, a cinkográfiáig, rögtön megfogott. A nyomdászat művészi dolognak tűnt. Pl. a retusálás, a montírozás közel áll ehhez. Ugyanakkor azt gondoltam, biztosan nem fogok egy életen át itt dolgozni, de úgy kellene távoznom innen, hogy tudom a legalapvetőbb, legmeghatározóbb fázisát a könyvnyomtatásnak. Rájöttem, hogy a formakészítésen dől el minden, bár az az egyik legpiszkosabb munka. Ólom, ón és antimon ötvözetből készülnek a formák a magasnyomáshoz. Szóltam, hogy ezt akarom csinálni. Teljesen elképedtek. Szennyben, mocsokban akarok lenni? Igen. Közben arra is gondoltam: addig se visznek el katonának. Lesz szakmám, amire építhetek. Eleinte idegen volt. Állni kellett egész nap. Megnyomták a csengőt munkakezdéskor. Délben ismét. Félóra volt az ebédre. A kezed az ólomból nem bírtad kimosni. Nem volt túl üdítő. Mellé albérlet, ágybérlet stb. Anyám amikor meglátogatott és meglátta a bérházat, elkezdett sírni. Munka után két helyre is jártam rajzolni. Xantus Gyulához mindig későn értem, általában csak állva dolgozhattam. A másik oktatóhoz, Szlávik Lajoshoz, Iványi küldött. Szlávik úgy egykilencven magas volt. Akkoriban olyan konfekciónadrágot lehetett venni, amit egyszer fölvettek, kimostak és utána a boka fölött lifegett. Negyvenvalahányas lábára óriási utánjárással tudott csak cipőt venni. Bejött. Ott volt a modell. Mondta: üljél le, oszt rajzoljál! Jött-ment. Rajzoltam. Végül beszívott a pesti közeg…

Handó Péter

 LEONARDO ADAPTÁCIÓ

CSAK EGY KISLÁNY…

BRÓDY SÁNDOR: A TANÍTÓNŐ –A ZENTHE SZÍNHÁZ PREMIERJE

Tudják, van az az érzés, amikor az ember megkapja, amit ígértek neki, de valahogy úgy érzi, valami mégsem olyan, aminek lennie kellene. Na, nem azért, mert telhetetlenek vagyunk (persze azok is), de valami rejtélyes hiányérzet kavarog bennünk, aminek talán az okát sem tudnánk megfogalmazni. Valahogy így van az Önök színikritikusa is ezzel az előadással.

Dramaturgiailag ez az előadásnak egy olyan pontja, ami szünetért kiált, ez azonban nem következik be, gyaníthatóan azért, mert az eredetileg háromfelvonásos művet két felvonásban játsszák manapság, ahogy a Zenthe Színház is.

Kezdetét veszi tehát az iskolaszéki tárgyalás, amely egységét viszont éppen a közbeiktatott szünet bontja meg. A tárgyalás eltart azután a második felvonás több mint feléig, hogy azután jöjjön a kétféleképpen is készülődő hepiendet meghiúsító, és a jósolt tragédiát beteljesítő zárójelenet.

Tudjuk ám, hogy ahhoz, hogy 2021-ben ez a színmű bemutatható legyen, sokat kell dolgoznia mind a rendezőnek, mind a dramaturgnak, de csodák nincsenek, és ez most is bebizonyosodott, pedig olyan jó lenne, ha legalább a színházban másképp lehetne mindez.

de nem értjük a színre állítás indokoltságát. Már a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás kapcsán is arról értekeztünk, hogy a mai fiataloknak mond-e valamit a XX. század elejének magyar rögvalósága, és azon a szép, szeptemberi estén a szünetben a figyelmes vendéglátás jeleként felszolgált száraz pezsgőt kortyolgatva éppen ez villant be újra, pedig akkor még csak a felénél tartottunk.

Nem azt mondjuk ezzel, hogy ez egy kárba veszett este lett volna, sőt. Maga a megvalósítás, a már jelzett dramaturgiai problémák ellenére egészen jó volt, és ez elsősorban a színészeknek köszönhető.

Albert Péter idős főpapja nagyon emberi, őszinte ebben a képmutató, nyers, kivagyi világban, és egészségének megrendülése egy humánusabb kor eltűnését is hordozza. Mindez kiérezhető a játékából, mely szépen keretezi a színeket.

Pedig minden jól indult. A kicsit már unt megfogalmazással visszakaptuk a régi életünket, sőt, ha a színházat vesszük, még többet is, hiszen a Zenthe Nyár programjai rég látott kulturális pezsgést hoztak augusztusban a város főterére, s e sorok írója igazán sajnálja, hogy csak az állványozási munkák megtekintésére futotta idejéből, aztán a családi programok elszólították.

Jó, persze, első a család (második a Ferencváros), de tényleg jó lett volna a csillagos ég alatt újra nézni a valóban jó előadásokat, nem beszélve arról, hogy a színházban tényleg nincs két egyforma este.

Szóval, elindult az évad a szokásos ünnepi külsőségekkel, és aztán elkezdődött az előadás. Arról, hogy ne legyenek kétségeink, tragédiát látunk, már az „előszín” gondoskodott, és mindez adott is egy kellő atmoszférát a darabhoz. Aztán az árnyak és hangok után megjelentek a szereplők, és tényleg élettel telt meg a színpad, mindenki tette a dolgát – és nem is rosszul. Az illúzió szépen megszületett a szemünk előtt, és ki is tartott az első felvonás kétharmadáig legalább. Nagyjából addig, amíg ifjabb Nagy Istvánként Hajdu Tibor előadta a Csak egy kislányt, de nem ám a Szentirmay Elemér-féle közismert változatot, hanem egy mind dallamában, mind szövegében alternatív verziót, aminek dramaturgiai funkcióját érteni is véltük, különösen, hogy a Szentirmay-változat hegedűszóló formájában időről időre ott bolyongott a színek fölött.

Ifjabb Nagy István tehát szemünk láttára változik át beképzelt, ifjú uraságból szerelmes férfivá, de aztán itt történik valami törés.

A dramaturgiai felfordulás talán csak akkor lenne elkerülhető, ha újraírnák a darabot. Igazából az segítene, mert itt, kérem, leginkább a matériával van a baj. 1908-ban, amikor Bródy Sándor a vígszínházi társulat olvasópróbáján maga olvassa fel darabját, azt a színészek terjengősnek, nehezen betanulhatónak és befogadhatónak találják, és ezt el is mondják. Végül úgy vállalja a teátrum a bemutatót, hogy az eredeti szöveget erősen meghúzzák, és házassággal végződő történetté alakítják. 1954-től tér vissza a magyar színházba az eredeti tragikus változat, és a mai nézőknek már ez a természetes. A magunk részéről megértjük a Vígszínház egykori művészeinek vonakodását, s ha a házassággal történő lezárástól el is tekintenénk, nem biztos, hogy 2021-ben ezzel a darabbal nyitnánk az évadot. Tudjuk persze, hogy örök erkölcsi igazságokat mond, amelyek éppen ezért kortalanok,

Máté Krisztián káplánjára talán a legjobb szó, ami ezen hasábokon leírható, hogy gusztustalan, egy igazi álszent, akiről bármiféle perverzió elképzelhető. Az, hogy ez enynyire plasztikusan lejön, komoly és összetett színészi munka eredménye. Egy percre sem zökken ki ebből a gerinctelen állapotból, így alakítása tényleg beleég az ember emlékezetébe, tipikusan az a jelenség, amely ezzel a taszításával fog meg. Ugyanez a dicséret mondható el a Nagy-szülőkről. Idősebb Nagy István többet van színen, így alkalma van egy összetettebb karaktert felépítenie Rácz Jánosnak, aki ki is használja ezt a lehetőséget. Természetesen ezen a vonalon a Vándor Évával való közös jelenetük a csúcs, ami minden tartalmi erkölcstelensége ellenére, vagy azzal együtt igazán élvezetes, szinte önállóan is létezni képes eleme a darabnak.

Vándor Évát újra jó látni, nagyon mennek neki ezek a mamakarakterek, hol keménységében is szeretni valóan, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, hol, mint itt, kicsinyes és az emberek megvehetőségében gondolkodó első generációs gazdag gazdaasszonyként. Egyszerűen most is muszáj ráfigyelni, amikor színpadon van, még színpadias mozdulatai is ülnek.

A „fiatalok” közül Hajdu Tibor régi ismerősünk, láttuk tragédiában, habkönnyű zenés darabban, és mindkettőben remekül

 HEGE VERONIKA ÉS MÁTÉ KRISZTIÁN

 BOCSKAI VIRÁG ÉS KECSKÉS ALEXISZ



FOTÓK: KOMKA PÉTER

helytállt. Most újra a komorabbik énjét kellett elővennie, és azt kell mondanunk, hogy amit ebből a szerepből ki lehetett hozni, azt megtette.

Hiteles pökhendi, beképzelt falusi dandyként (már, ha van ilyen), és azt is elhisszük neki, hogy Flóra iránt kibontakozó szerelme megváltoztatja, sőt megváltja őt. Érezhető a váltás mind a hanghordozásában, mind a kiállásában. Szép színészi munkát kapunk tőle. A Tóth Flórát alakító Hege Veronika most debütált a Zenthe színpadán, de lévén kaposvári egyetemi hallgató, valószínűsítjük, hogy nem sok ekkora szerepe volt még. Mindez azonban nem látszik, a több évtizedes színpadi rutint felkészültsége, szép beszéde, játékának tudatossága ellensúlyozza, igazából nem is gondol arra a néző, hogy pályakezdővel lenne dolga, egyenrangú partnere a többieknek. A karakter nem kicsit sematikus, ezt azonban sikerül oldania, talán legjobban éppen a néváthallásos virágos jelenetben. Kíváncsiak vagyunk hogyan teljesít majd más darabokban.

Talán a legnehezebb dolga Móczár Bencének van tanítóként, akinek egyfajta férfinaivát (naivot) kellene szerepe szerint életre kelteni. Dicséretére legyen mondva, sokszor érezni benne a szent lángolást, az ideák világának emberét, lejön az is, hogy mi a figura tragédiája, de még a jó színészi játék sem képes hihetőbbé tenni egy szerzői szinten elrontott karaktert. Bródy tanítója nem hús-vér ember, hanem egy dramaturgiai funkcióval bíró eszköz a cél elérésére. Reméljük, a későbbiekben jut neki hálásabb feladat is. A mellékszereplők közül kiemelnénk még Baksa Imre szolgabíróját, aki felfelé nyal, lefelé tapos, és mindkettőt nyersen, átlátszó kisstílűséggel teszi. Baksa Imre láthatólag élvezi a szerepet, jól is formázza meg, a tanítóéval ellentétben ő tényleg létező valaki. Bumfordiságán, alakoskodásán – ha keserűen is – lehet nevetni. Abban, hogy az iskolaszéki tárgyalás az előadás egyik legjobb jelenete, neki is nagy része van.

A rendezésről már szóltunk valamennyit, és inkább az értetlenségünknek adtunk eddig hangot, de most szeretnénk dicsérni is. Bár a mű színpadra állításának indokoltságában most is kételkedünk, de vannak az előadásnak emlékezetes pillanatai, melyeket már említettünk, és ezek természetesen a rendezésnek is köszönhetőek.

Kis Domonkos Márk jó rendező, ez érezhető a darab összefogottságán, a színészvezetésen, a zene dramaturgiai elemként való kezelésén, és mindehhez ezúttal is szépen hozzájárul Pallós Nelli díszlet- és jelmeztervezői munkássága. Pallós Nelli mesterien bánik a többosztatú, mégis egyszerű terekkel, amelyek most is jól szolgálják a dramaturgiát. Lezárásként annyit mondhatunk, hogy bár sokkal okosabbak nem lettünk, de kaptunk egy részleteiben emlékezetes, időnként felkavaró színházi estét, még ha tudtuk eddig is, hogy sok igazságtalanság volt és van akár a magyar életben is, meg hogy can’t buy me love. Idővel úgyis inkább a színészi gesztusok maradnak meg, s az újabb premier keltette kíváncsiság. Fogunk még színházba jönni!

Paróczai Csaba

SIKEREK A KULT DESZKÁIN

HAMAR NÉPSZERŰ LETT AZ ÚJ JÁTSZÓHELY

A salgótarjáni Zenthe Ferenc színház az idei évadban ünnepli fennállásának 10. évfordulóját, amelyet új játszóhely megnyitásával tettek különlegesebbé. A teátrumot évek óta jelentős támogatással segíti a szaktárca, és ennek minden forintja jó helyre került – mondta Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára, amikor meglátogatta a társulat új játszóhelyét, a Kult Kávézóból nyíló 120 fős kamaratermet.

tat, de oktat és nevel is. Kifejtette: a színház működése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Salgótarján a megye és a régió kulturális központja lehessen, hiszen a határon túlról is sokan ellátogatnak előadásaikra.

Becsó Zsolt országgyűlési képviselő azt fogalmazta meg, hogy Salgótarjánnak sikertörténetekre van szüksége, és a színház tízéves története ilyen. A színház tagjai az új játszóhelyen a Kulcskeresőket mutatták be nagy sikerrel.

A kamaraterem hivatalos átadási ünnepségén Simon Lajos igazgató hangsúlyozta: a színház kapocs a művészet és a közönség között, és otthona minden színre termett produkciónak. Dicsérte a színház tíz év alatt elért eredményeit ifj. Zenthe Ferenc, a névadó művész fia és Fekete Zsolt polgármester is.

Korábban nyolc színészlakást alakítottak ki az önkormányzat, az Emmi és helyi vállalkozók támogatásával a nem helyben élő társulati tagok számára. Az államtitkár támogatást ígért a tervezett önálló kőszínházhoz is. Kiemelte: nem lehet, hogy egy megyeszékhelynek ne legyen kőszínháza, és a négyezer bérletes igazolja az igényt. „Büszkék lehetünk arra, ami Salgótarjánban tíz év alatt megvalósult” –hangsúlyozta, kifejtve, hogy a színház az évtized alatt folyamatosan fejlődött, reflektál a város történéseire, bevonja a társművészeket, alkotóműhellyé vált.

Simon Lajos színházigazgató elmondta, hogy a művészeti munka fejlődése tette szükségessé az új játszóhely kialakítását. A közönség minden rétegét szeretnék megszólítani az évadban. Az első előadások között említette Örkény István Kulcskeresők című abszurd művét, Sütő András Káin és Ábel című drámáját, Olt Tamás Hét randi című zenés, fiatalos darabját és Don Goggin Apácák című szórakoztató musicalét. A kamaraterem és a kávézó állami, önkormányzati pénzből, a színház saját forrásaiból és helyi vállalkozók támogatásából, öszszesen 70 millió forintból készült el. Ezen felül 15 millió forintot tesznek ki a technikai beszerzések.

Az új térben helyet adnak a színjátszócsoportok és a Nógrád táncegyüttes próbáinak, de nyitottak a városi civil szervezetek megjelenésére is – mondta Simon Lajos.

Fekete Zsolt polgármester kiemelte, hogy a Zenthe Ferenc Színház nem csak szórakoz-

A gálaműsor első felében három salgótarjáni gyökerű előadó, Alapi István gitáros, Oláh Patrik Gergő hegedű- és Szmilek Jázmin táncművész lépett fel. A második részben bemutatott Palóc gyöngyszemek összeállítás dramaturgja Sándor Zoltán, rendezője Susán Ferenc volt. A társulati tagok és a Nógrád táncegyüttes képviseletében negyvenegyen léptek színpadra.

A bérletes előadások mellett a Kult deszkáin újrajátsszák azokat a nagyszínpadon már sikerrel bemutatott darabjaikat is, amelyek a Kamaraterem meghittebb légkörében új élményt tudnak adni, mint például Az eltört korsó, az Advent a Hargitán, az Amit akartok (Vízkereszt) vagy az idén, a nagyszínpadon debütáló IV. Henrik.

A Zenthe égisze alatt folytatódik a Felolvasószínház és a Kedvenc színészeink sorozata.

IGAZI SZABAD EMBERKÉNT ÉLT

LOSONCZI TAMÁS NAGYON HIÁNYZIK SALGÓTARJÁNBÓL

A pesti fiúból lett kiváló tarjáni lokálpatrióta fontosnak tartotta az egyén szabad kiteljesedését, a szabad emberek tartalmas és hasznos párbeszédét, a szűkebb hazájukért felelősséget érző valódi polgárok köz javát szolgáló együttműködését, és óhajtotta Petőfi azon kívánságának beteljesedését, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán.

Losonczi Tamás városunk olyan alakja volt, akinek hiányát sokáig érezni fogják a szűkebb hazájukért aggódó és tenni kívánó városlakók. A következőkben rá emlékezünk, az ő alakját, életének sokszor személyes, intim pillanatait idézzük fel özvegye, gyermekei és egykori osztálytársa visszaemlékezéséből.

MOZGALMAS, TARTALMAS ÉLETÚT

Losonczi Tamás 1951. szeptember 19-én született Budapesten, szertő család elsőszülött gyermekeként. A fővárosi Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett. Ifjúsági vezetőként már akkor is a fiatalok ismereteinek bővítése volt a célja, sok élményt adott a gyereknek, nyaranta vitte őket táborokba.

Éveken át Budapest neves nyomdáiban dolgozott, és későbbi vállalkozásában, a Szuperinfóban is virágoztatta az ott megszerezett ismereteit. Tudásvágya azonban vitte tovább: az Egri Tanárképző Főiskolán szerzett oklevelet magyar nyelv és irodalom, valamint történelem

szakon, majd a Bujáki Általános Iskolába tanított éveken át.

Ezután került Salgótarjánba, ahol a Gerelyes Endre Ifjúsági Művelődési Ház igazgatójaként tevékenykedett a fiatalokért, miközben sok-sok rendezvénnyel gazdagította az ifjúság és a város programjait. Később sok évig dolgozott a Megyeházán, segítve Salgótarján és Nógrád megye kulturális életét. A politikai életbe is bekapcsolódott, nagy lelkesedéssel küzdött a szabadabb gazdaságért, közéletért és az emberek jobb életkörülményeiért.

Losonczi Tamás a Nógrád Megyei Szuperinfó alapító-tulajdonosa volt, aki a rendszerváltáskor a szabad vállalkozás új lehetőségét kihasználva – egy induló országos laphálózathoz csatlakozva – hozta létre szűkebb hazánk első hirdetési újságát, amelynek bemutatkozó száma 1990. június 15én látott napvilágot.

Az azóta eltelt több mint 31 évben bőségesebb és nehezebb időszakok váltogatták egymást, de Losonczi Tamás szívós, állhatatos munkával mindig megőrizte, vitte tovább és fejlesztette a Szuperinfót.

Ezt az odaadást a környezetétől is megkövetelte, ugyanakkor emberséges vezetőként segítette, inspirálta munkatársait, akiket alaposan megtanított a nagy kitartást követelő hirdetési munka rejtelmeire. Losonczi Tamás következetes üzleti tevékenysége révén a Szuperinfó szűkebb hazánk legnagyobb példányszámú lapjává nőtte ki magát. Az újságban megjelent hirdetéseknek köszönhetően 1990 óta rengeteg kiváló üzlet köttetett Nógrádban, így a Szuperinfó jól szolgálja megyénk gazdasági életét.

A lapban a reklámok mellett sok hasznos információt is találnak olvasók, akik sohasem titkolták, hogy szeretik a Szuperinfót. Mindez Losonczi Tamás munkáját dicséri, aki a koronavírus-járvány miatti nehéz gazdasági helyzetben is elbocsátások nélkül vitte tovább a vállalkozást. „Talán egy jó tulajdonságom van: nehéz helyzetekben gyorsan döntök, cselekszem” – vallotta meg a titkát.

Az üzleti sikerek gyümölcséből Losonczi Tamás nemes ügyeket támogatott, így távozásával a megye egész társadalma sokat veszített. Imádta a munkáját, szerette a munkatársait, segítette az embereket. Fejlesztette a vállalkozást, folyton azon gondolkodott, hogy adhatna még többet mindenkinek.

Kiadóként átvette és továbbvitte a negyedévente megjelenő salgótarjáni kulturális lapot, a Tarjáni Városlakó Magazint, és a nyomtatott újság megjelentetése mellett

annak tartalmi munkáját is segítette ötleteivel, tapasztalataival, értékes gondolataival. Losonczi Tamás nagyon tartalmas életet élt, és sokszínű tevékenységével példát mutatott népes családja tagjainak – de másoknak is.

LOSONCZINÉ GORDOS JUDIT: KÖSZÖNÖM A RENGETEG SZERETETET!

Szólni sem tudok, annyira fáj! Köszönöm az elmúlt 27 évet, a rengeteg sok szeretetet, szerelmet, tiszteletet. Csodálatos kapcsolatot alakítottunk ki, amelyet az őszinte szeretet hatott át.

Amikor a világon ez a nehéz, kiismerhetetlen helyzet elkezdődött, leültünk és beszélgettünk. Arról beszélgettünk, hogy nem tudjuk, mi ez, mi fog történni. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, ha pedig a sors másként akarja, el kell fogadnunk. Akkor majd hálásan megköszönjük, mert nagyon szép és boldog életet élhettünk, sok szép utazás emléke él bennünk.

Most eljött ez a pillanat, a sors így akarta. Nagyon fáj, de magunkhoz hűen elfogadjuk, mert ebben egyeztünk meg, muszáj. Akkor nem tudtuk, hogy ilyen nehéz lesz.

Gyerekeinkben, az unokákban nagyon sok örömünk telik. Boldogan és békésen segítettük őket. Mind kirepültek a mi fészkünkből, ahogy tudtuk, segítettük szárnyaik kibontakozását.

Életed nagy részét a közéletben, a politikában élted. Sokat gondolkodtál, hogyan tudnál még többet tenni, segíteni. Amikor megkérdeztelek, miért teszed ezt, azt mondtad: azért, hogy segíteni tudjak azoknak az embereknek, akik saját erejükből nem juthatnak közelebb maguk és családjuk jólétéhez, boldogulásához. Akkor értettem meg mindent.

Munkánkból és életvitelünkből adódóan éjjel-nappal együtt voltunk, együtt dolgoztunk. A Szuperinfó működtetése betöltötte az életünket. Mondtad, keressetek meg mindenkit, hogy a hirdetések segítsék az eladók és vásárlók egymásra találását. Hatalmas bölcsességed végigkíséri életünket, most a végtelenből

figyelsz ránk.

Nagy veszteség érte városunkat, amikor 69 éves korában elhunyt Losonczi Tamás, a Nógrád Megyei Szuperinfó hetilap és a Tarjáni Városlakó Magazin tulajdonosa. A tanárból, majd népművelőből lett közismert vállalkozó halálával a salgótarjáni közélet kiemelkedő alakja távozott túl korán körünkből.

 KEDVENCEINEK SZURKOLT A BARCELONAI NOU CAMPBAN

 EKKOR MÉG CSALÁDJÁVAL ÜNNEPELT

Halálod hatalmas csapás, ugyanakkor az élet nem állhat meg. A tanításaidat és szellemiségedet folytatva visszük tovább a Szuperinfót, amely reményeink szerint továbbra is jól segíti az üzleti világot és a lakosságot.

LOSONCZI BALÁZS: NÉMÁN PEREGNEK A KÖNNYEIM

Apám két hete fekszik a Covid-osztályon. Végeztem nála mára. Így is bőven túl vagyok a látogatási időn. Simogatom a fejét, és bár mély altatásban van, azzal köszönök el, hogy akkor holnap is jövök. Kimerült vagyok. Az osztály folyosóján leülök. Csak egy percre, azzal biztatom magam. Rezignáltan bámulom a csempét szemben a falon. Odajön egy nővér. Azt kérdezi, hogy minden rendben van-e. Amikor mondom, jól vagyok, csak egy kis idő kell, és megyek, hoz egy pohár vizet. Leül mellém, és megfogja a gumikesztyűs kezemet.

lő tábornoknak képzelem magam. Aztán arra gondolok, hogy remény, az sose volt több. Az esélyeink sem voltak jobbak sose. Ez csak egy nehezebb pár nap. Ez minden. Túl leszünk rajta. Hogy holnap is bemegyek. Nem kell kétségbeesni. Csak a következő 24 órára kell figyelni. Azon kell túl lenni. Mint amikor maratont fut az ember, és semmi másra, csupán a következő egy kilométerre figyel, hogy ne roppanjon bele a tudatba, hogy sok még, ami hátravan.

Éjszaka nem nagyon alszom, de amúgy sem alszom már szinte egyáltalán. Hajnalodik. Felkelek. Lezuhanyozom. Közben telefonon hívnak már, hét óra után, hogy apám állapota kritikus. Küzdenek érte, azt mondják. Tizenöt perccel később hívnak újra. Most már azzal, hogy meghalt. Sajnálják. Állítólag nagyon.

Higgadtan pakolok össze a szállodai szobámban. Kicsekkolok. A kocsim tele maszkokkal, fertőtlenítőszerrel, meg overallokkal.

Judittal, élvezni a napsütést és a számodra lassan túl meleg Balatont.

Erre, amit most érzünk, nincsenek szavak, nehéz is megszólalni. Hiszen Te voltál (mi az, hogy voltál, vagy is még) az otthon, a biztonság, a fő tanácsadó (persze, vagy megfogadtuk, vagy nem), aki látta első lépéseinket, csetléseinket-botlásainkat, s aki, remélem, büszke volt ránk (hisz olyan sokat köszönhetünk neked).

El sem tudom hinni, hogy a következő kalandnál, unokánál, útelágazásnál már nem leszel ott. Hogy nem tudlak majd hívni tanácsért, egy jó szóért, vagy csak, hogy megbeszéljük, mi van veletek, mi van a fiúkkal, és hogy mikor tudunk lemenni hozzátok. Nagy valószínűséggel krumplipüré lenne az ebéd, ahogy csak te tudod elkészíteni, gyanítom, kolbásszal és hurkával. Abban biztos vagyok, hogy így köszönnél el a telefonban: „Puszilom a fiúkat is!”

Vigaszt találni most nehéz, talán nem is lehet sosem, csak elcsitulnak majd az érzések. S bár most egy darabig nem találkozunk, az biztos, hogy nagyon szeretünk. Ezen tér és idő mit sem változtat. Mindanynyiunknak, akik itt vagyunk, nagyon sokat jelentesz.

Hiszem, hinnem kell, hogy találkozunk még. Addig is szeretettel búcsúzunk, és lélekben mindig itt leszel velünk.

LOSONCZI GERGELY: ÉRDEMES GONDOLKODNI ÉS CSELEKEDNI!

Milyen volt az Édesapám? Számomra gyerekoromban a legjobb Apa volt, akit csak kívánhat magának az ember. Ha mellettem volt, tudtam, hogy soha semmi félnivalóm nem lehet.

Nem megyek vissza a szállodába, ahol lassan két hete lakom. Leülök a Rákóczi út és talán a Meredek utca sarkán a buszmegállóba. Ott bámulok tovább. Nézem a nem létező forgalmat a salgótarjáni éjszakában. Ebben a megállóban szálltunk le apámmal reggelente a 15-ös buszról. (Nem tudom, egyáltalán van-e még olyan.) Aztán elsétáltunk a pár méterre lévő kereszteződésbe. Ott köszöntünk el (általában azzal, hogy átölel).

Ő dolgozni ment a megyeházára, én meg az iskolába, kis kitérővel, mert általában kaptam tőle pénzt, amiből vettem tejet, meg a világ azóta is legfinomabb pogácsáját (amit jellemző, salgótarjáni módon egy kocsmában árultak fél nyolc körül, még melegen).

Ilyen régi emlékekre gondolok, meg arra is azért, hogy mi lesz most. Hogy apám meg fog halni. Nem kérdés. Nincs remény. Nincs miben bízni. Nem akarom feladni, persze. Az orvosnak is ezt mondtam. Harcolni kell. Nevetséges vagyok (nyilván), ahogy vezény-

Mindennel, ami kellett, hogy a kórházba beengedjenek.

Oda nincs értelme visszamenni már, arra gondolok. Felesleges kockázat, hogy esetleg én is beteg leszek. Elindulok haza. Gyarmat felé megyek. Tudom, hogy hosszabb, de mégis, az a szebbik út. Úgysem sietek. Ahogy kanyargok a hegyek között, és némán peregnek lefelé a könnyeim, apámra gondolok. Meg arra, hogy szerettem nagyon.

LOSONCZI ANNA: HISZEM, HOGY TALÁLKOZUNK MÉG!

Drága Apa! Éppen itt ülök a Balaton-parton, és azon gondolkodom, tökéletesebb helyszínt ennek a néhány gondolatnak a megírására, amivel búcsúzom Tőled, nem nagyon választhattam volna.

S bár az eszemmel felfogom, hogy mi is történik most, a szívem vadul tiltakozik, hogy ez csak valami rossz tréfa. Hogy ez biztosan nem igaz. Most Berényben kellene lenned

Amikor megszületettem, elfértem a tenyerében, ezt sokat mondogatta Édesanyámmal együtt. Ő főzte a világ legjobb kakaóját, majd középkorú férfiként gasztronómiai tudását csodálatos krumplipürével és sült csirkével bővítette – hosszas, időnként mosolyogtató próbálkozásokat követően. Édesapám szabad ember volt. Szerette a szabadságot, és szeretett szabadságot adni másoknak, nekünk, gyerekeinek is. Minden féltés és aggodalom dacára tudta, hogy a legtöbbet az ember a saját döntéseiből, a saját cselekedeteiből, a saját tapasztalataiból tanul.

Szülőként ma már tudom, hogy ez egyszerűnek tűnő, de valójában csodálatos képesség, sőt bölcsesség, én csak remélni tudom, hogy sikerül azzal a könnyedséggel átadnom a gyerekeimnek, ahogy Édesapám gyakorolta egész életében.

Édesapám életét végigkísérte a szabadság szeretete. Nem ismert kompromisszumot. Ha szódát szeretett volna inni valahol, de azt mondták neki, hogy nincs, akkor mindig az volt a második kérdése, hogy fröccs van-e, és ha volt, akkor a harmadik pedig az, hogy van-e fröccs bor nélkül. Édesapám szabad ember és – ahogy az előbbi példa is mutatja – kreatív gondolkodó volt.



A VÁROSLAKÓ CSAPATA (BALRÓL): HANDÓ PÉTER, KOVÁCS BODOR SÁNDOR, BARÁTHI OTTÓ, LOSONCZI TAMÁS, BALÁS RÓBERT ÉS CSONGRÁDY BÉLA

Szabadságszeretete természetesen nem a szódarendelésben teljesedett ki. A rendszerváltás után lett vállalkozó, és fogott bele a Szuperinfó kiadásába előbb Salgótarjánban, majd Nógrád megyében. Vállalkozását nem csupán saját boldogulása, megélhetése biztosítékaként fogta fel. A jobb időkben ugyanúgy megbecsülte a munkatársait, mint a gazdaságilag küzdelmesebb időszakokban. Sosem volt a szó rossz értelmében vett kapitalista, döntéseit sokszor nem a pénz, motiválta, hanem az, hogy mi a „helyes”.

Édesapámnak ugyanis fontos volt, hogy visszaadjon a közösségének. Értelmiségi családból származó pesti srác volt vidéken, Budapesten született, ott nőtt fel, a Budai Parkszínpadra járt fiatalkorában, ott voltak a haverjai, mégis Salgótarján lett a valódi otthona és lett ennek a városnak az egyik legnagyobb lokálpatriótája.

Biztosan többen emlékeznek a Zagyvapálfalváért Baráti Körre, amit egyik legjobb barátjával, a tragikusan korán meghalt Ercsényi Ferenccel közösen hoztak létre. Egy szuterén helyiséget kaptak a várostól, oda szerveztek közéleti beszélgetéseket és más kulturális programokat.

Minden évben megszervezték az András napi bált a Gerelyesben, sokáig apám Trabant kombijával mi szállítottuk oda a vacsorát a vendégeknek. Mindebből hiányzott a flanc, a pompa, de én máig emlékszem azoknak az idős hölgyeknek és bácsiknak a mosolygós arcára, akiknek ez a rendezvény miden évben valami különlegeset adott. Mert apám számára sosem a külsőségek voltak fontosak: jól tudta, hogy egy közösség összetartó ereje nem a pénzért megvehető dolgokon múlik, hanem a közös él-

ményeken, a közös nevetéseken, a közös beszélgetéseken. Salgótarjánt és Nógrád megyét sokan képesek lebecsülni ebben az országban. Apám mindig meglátta benne a szépséget, az értéket. Bosszantotta, hogy mindezt sehol nem látja viszont, ezért vitte tovább a Tarjáni Városlakó Magazint. Mindig örömmel vettem a kezembe és olvastam el, mennyi rejtett szépsége, mennyi ismeretlen hőse van a szülővárosomnak. Apám ezzel a különleges kiadvánnyal is a közösségnek akart visszaadni valamit: néha méltatlanul lehajtott fej helyett megérdemelt büszkeséget. Egy időben fiatal újságíróként rendszeresen írtam a Szuperinfóba publicisztikákat. Egy alkalommal, miután hosszabb idő után jártam otthon, egy nagyon pesszimista szöveget adtam le Apámnak arról, milyennek láttam a várost: fájdalmasan jövőkép nélkülinek, múltba révedőnek, ahol semmi esélye a boldogulásra a fiataloknak. Vitatkozott velem az Öreg, de lehozta az írásomat. Ő sosem veszítette el a hitét abban, hogy ez egy különleges város, amiért érdemes harcolni.

Apám egy szabad ember volt, aki hitt abban, hogy a saját cselekedetei igenis megváltoztathatják a világot. A világot, amiben ő élt. Ugyanezzel a hittel közeledett minden barátjához, baráti közösségéhez, szűkebb, tágabb környezetéhez. És neki volt igaza: mert Édesapám mindenhol ott hagyta, ott hagyja a nyomát, hiánya fájó és pótolhatatlan.

Mi tehát az ő öröksége? Ezt a kérdést ízlelgetem magamban a halála óta. Mit mondjak? Ha valamit célszerű Édesapám életéből tanulni, hogy érdemes gondolkodó embernek lenni, érdemes cselekedni, mert a tettek váltják valóra a gondolatainkat. Érdemes szabadon, úgy élni az életet, ahogy mi magunk szeretnénk. Mert amikor eljön a fájdalmas elszámolás ideje, akkor nem fogjuk bánni, hogy mi mindent nem tettünk meg, amit szerettünk volna. Érdemes dolgozni a közösségünkért, mert mindannyian képesek vagyunk rá, hogy formáljuk, hogy tehessünk ne csak a saját boldogulásunk, hanem mások életének a jobbításáért is. Édesapám sokaknak jó barátja, ismerőse, munkatársa, a városát, az otthonát szerető, gondozó, féltő ember volt. Biztos vagyok benne, hogy bárhonnan is ismerték, mindannyian fel tudják idézni jellegzetes mosolyát. Nekem sokáig ő volt a legfontosabb ember az életemben. Ő volt az én hősöm. Aki soha nem hagyta szó nélkül az igazságtalanságot. Aki minden hibámat megbocsátotta. Nehéz terhe az embernek, hogy saját hősei hibáit fájdalmasabb látni, mint a sajátját. Édesapám sem volt tökéletes, én mégis egész életemben arra törekedtem, hogy büszke legyen rám. És erre fogok törekedni mostantól is minden egyes nap. Hogy ha mégis látna minket valahonnan, akkor elégedett mosollyal az arcán nyugtázhassa, hogy minden a legnagyobb rendben van. Kívánom Önöknek, hogy ha Édesapámra gondolnak, akkor jusson eszükbe az ő leg-

fontosabb öröksége: mindenkinek megadatott a teljes élet lehetősége, csak a saját döntésünk, hogy éljünk is vele.

GERENDAI ÁGI „AKARSZ-E JÁTSZANI?”

Drága Tamás! Sose gondoltam, hogy eljön az a pillanat, amikor itt kell állnunk és búcsút vennünk tőled, akivel annyi csodálatos éven keresztül voltunk társak, barátok. Az a barátság, ami minket összeköt, nagyon régről ered, hiszen egy iskola nevelt bennünket, egy alma mater tanítását szívtuk magunkba, ez eltéphetetlen köteléket hozott létre köztünk.

Nekünk az Apáczaiban eltöltött fiatalság a legfontosabb közös élményünk. Izzasztó dolgozatok és felelések, boldogságórák és felejthetetlen kirándulások. Nem vesztettük egymást szem elől, megértjük, becsüljük egymást.

Thomka Gyurit szeretném idézni, aki a 45 éves találkozónkon azt mondta: „Nem tudom biztosan, bár elképzeléseim vannak, hogy milyen erők kovácsoltak össze bennünket. De azt tudom, milyen jó érzés, amikor mi, együtt közös nyelvet tudunk beszélni és értjük egymást. Van egy olyan világunk, amely a miénk, mi hoztuk létre. Kicsit már korosodik, talán néhány ránca is van, a haja is őszülni kezdett, bár lehet, hogy már nincs is neki. Ilyen, de a miénk és szeretni való”. Az 50 éves találkozónkat elsöpörte a járvány, de hittük benne, hogy sort tudunk rá keríteni, soha nem gondoltuk, hogy Téged is magával visz, Te is azok közé tartozol, akit csak gondolatban tudunk átölelni. Amíg élünk, soha nem fogunk elfelejteni, hiszen egy voltál közülünk, részünk voltál, haláloddal mi lettünk kevesebbek, miértünk is szól a harang.

Gyuri akkor Kosztolányit idézte: játszótársak voltunk, akik játszani akartak mindent, ami élet, teljes tiszta szívvel. A vers így fejeződik be: „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált? / Virágok közt feküdni lenn a földön, / s akarsz, akarsz-e játszani halált?”

Szörnyű, hogy ilyen hamar valóra váltak az utolsó sorok!

AZ EL CAMINÓT IS



MINDIG AZON TÖPRENGETT, HOGYAN TUDNA TÖBBET ADNI

az Észak legjobbja címet. A magyar amatőr bajnoki elsőségért vívott összecsapáson a Tatabánya győzött 3:1-re a kohászok ellen.

A

súlyzókkal, zsákokkal és egyebekkel szerelte fel a tornatermet, amelyet mind többen látogattak. A testedzésnek hódolók Wabrosch Béla főmérnök vezetésével meg is alakították a Vívó- és Tornaegyletet  1903. JÚNIUS

korláttal, nyújtóval,

6:1.

A tornászoknál Dokupil Vilmos mérnök vezetésével 10–12 fő látogatta a tornatermet. A 15 tagú vívógárda oktatóként megnyerte Dominich Vilmost, a losonci 25. gyalogezred főhadnagyát. A labdarúgás helyi meghonosítása is Wabrosch Béla nevéhez fűződik, aki korábban két évet töltött Angliában. A gyári fiatalságot maga tanítgatta focizni, majd a szintén Albiont járt Liptay B. Jenő mérnök is beszállt a munkába. Nem sokkal később a futballisták kiléptek a Vívó- és Tornaegyletből, és 1901. április 23-án Wabrosch Béla elnökletével megalakították a Salgótarjáni Sport Egyesületet. A klubvezetőt jó barátság fűzte az első bajnoki címet nyerő Budapesti Torna Club több játékosához és vezetőjéhez, így hamarosan magyar válogatott labdarúgók oktatták a gyári fiatalokat.

Az első pályát a római katolikus templom mellett, a mai Illyés Gyuláné iskola helyén építették. A SSE az itteni első hivatalos mérkőzését 1902. szeptember 14-én 4:0-ra megnyerte a Besztercebányai FC ellen. 1903. június 7-én olyan budapesti „rambler” (portyázó) csapat látogatott el Tarjánba, amely főként a BTC játékosaiból verbuválódott. A SSE 6:1-re veszített. Az ott készült csapatképen a tarjáni labdarúgók közül Kajetán Ede, Szenes Arnold, Kirner Győző, Veszely József, Krcsmár Nándor, Kilvády Rezső, Csarba János, Ganz Viktor, Lukács Ottó, Brzják Bertalan, Sipka Róbert és Blaskó Sámuel látható – ők voltak a tarjáni foci úttörői.

Az acélgyári gárda 1919-ig csak kihívásos mérkőzéseket játszott, az 1919/20-as idényben mutatkozott be az Észak-magyarországi Labdarúgó-alszövetség által szervezett bajnokság Hatvani alosztályban, ahol a 7., utolsó helyen zártak. 1920-tól megindult a rivalizálás a SSE és az SBTC között. Az 1920/21-es idényben a SSE a 3., a Stécé a 6. volt. Majd fordult a kocka: az SBTC a 2., a SSE a 3. helyre futott be. Utána az SBTC jobb gólaránnyal nyerte a pontvadászatot a SSE előtt, majd a két csapat évekig vetélkedett a Mátravidéki alosztály bajnoki címéért, váltakozó sikerrel.

Közben a Dolinka horhosban gyönyörű fekvésű sporttelepet hoztak létre; az 1924. július 27-i ünnepélyes avatón az élvonalbeli BTC 2:1-re győzött a SSE ellen. Az 1930/31-es idényben a SSE és a DVTK versenyfutása végén a tarjániak elhódították

Az 1931/32-es idényben a SSE bejutott a Corinthian Kupa döntőjébe. 1932. június 5-én, az Üllői úton, 10 ezer néző előtt a Bp. Postás ellen a Csala – Paskó, Vics – Jancsi, Springer, Müller – Novoszeleczky, Dancsák, Márkus, Rigó, Viroszták összeállítású csapat Rigó és Márkus góljaival már 2:0-ra vezetett, de a fővárosiak 3:2-re fordítottak. A következő idényben viszont a SSE megnyerte az Északi alosztály küzdelmeit.

Az acélgyári fiúk legnagyobb sikerét az 1937/38-as idény hozta el, amikor a kék-fehérek kivívták az Északi alszövetség bajnoki címét, majd a pécsi DVAC testén keresztül bejutottak az országos amatőr bajnoki döntőbe.

Itt az első találkozót Tatabányán a hazaiak 1:0-ra nyerték. Az augusztus 1-jei visszavágón, a Dolinkában Tomecskó József edző legénysége Komenda mesterhármasával 3:1re győzött – és a SSE feljutott az NB I-be! A Nemzeti Liga 1938/39-es nyitányán, 1938. augusztus 21-én a bajnok Hungária ruccant le Tarjánba. A dolinkai pályán a SSE Barabás – Sümegi, Vics – Manyasz, Hercsik, Misecska – Kovács J., Horváth, Márkus, Komenda, v. Majoros összetételben – Guttmann József edző vezetésével – 3:2-es vereséggel rajtolt az élvonalban, miután Vermes (2), Kardos góljaira Komenda két találattal válaszolt.

Az első NB I-es győzelmét a SSE itthon, a Szeged FC ellen aratta, amikor Horváth, Tóbás, Somogyi, ill. Seper góljaival 3:1-re a mieink nyertek. Akik hasonló folytatásban reménykedtek, tévedtek. A SSE sorra szenvedte el vereségeit, a Ferencváros is 8:1-re nyert Salgótarjánban.

Az őszi záráson a SSE 2:1-re legyőzte a Szolnoki MÁV-ot, de tavasszal folytatódott a vesszőfutás. Az Újpest úgy nyert 10:0-ra Salgótarjánban, hogy liláknál az SBTC-ből igazolt Zsengellér Gyula hat gólt vágott. Nem sokkal később a Fradi otthonában a tarjániak elszenvedték történetük legnagyobb, 13:0-ás vereségét. Így az idényzárón, Szolnokon elért 3:0-ás győzelem csak szépségtapaszt jelentett: a kohászok örökre búcsúztak az élvonaltól.

A SSE a profi második ligában folytatta. Az 1943/44-es nyitányon mutatkozott be a későbbi válogatott kapus, Oláh Géza és a Bp. Honvéddal bajnokságot nyerő Bencsok Vil-

A Salgótarjáni Sport Egyesület bölcsőjét az Acélgyári Tiszti Kaszinóban ringatták, „midőn 1889-ben az új casinóhelyiség a megfelelő, igen alkalmas, tágas tornateremmel elkészült.”

kaszinó sport iránt fogékony igazgatója, Tetmájer László a legkülönbözőbb szerekkel, gyűrűs hintával,

lóval,

7-ÉN, SALGÓTARJÁNBAN: BUDAPESTI RAMBLER–SSE

FEHÉR MEZBEN A TARJÁNIAK. FELSŐ SOR (BALRÓL): KAJETÁN, SZENES, KIRNER, VESZELY, KRCSMÁR. ALSÓ SOR: KILVÁDY, CSARBA, GANZ, LUKÁCS, BRZJÁK, SIPKA, BLASKÓ

AZ NB I-ES BEMUTATKOZÁS A HUNGÁRIA ELLEN. BALRÓL: BARABÁS, MÁRKUS, HORVÁTH, MISECSKA, VICS, KOMENDA, MAJOROS, HERCSIK, SÜMEGI, MANYASZ, KOVÁCS J.

mos. Az acélgyári gárda az Oláh G. – Válóczi, Szabó E. – Kleibán L., Takács D., Misecska –Tóth, Tóbiás, Szebehelyi, Szabó A., Bencsok alapcsapattal a 2. helyen zárt. A háború után, 1946-ban, az északi alosztály döntőjén a SSE 1:0-ra győzött Perecesen, de a visszavágón a bányászok 3:0-ra nyertek, így a Pereces az NB I-be, a SSE az NB II-be került.

Az 1946/47-es őszi idényzárón a két tarjáni rivális évek óta várt összecsapása 3:3-nál botrányba fulladt. A Munkás Szó 1946. december 15-i száma írta: „Pártszempontból Salgótarján az egyik pillére az országnak, és nem engedhető meg az, hogy a munkástábor, amely egy és ugyanazon célért küzd, szórakozása közben élet-halálra szembeálljon egymással.”

Tavasszal a SSE a 3. helyen menetelt, míg a bajnoki címet az SBTC nyerte. A helyi rangadón a SSE győzött 3:1-re. Ezt a városi derbit évtizedekig emlegették, hisz a két rivális legközelebb több mint 40 év múlva játszott bajnoki mérkőzést.

Az acélgyár környéke ontotta a tehetségeket! Így tűnt fel minden idők legjobb tarjáni labdarúgója, Szojka Ferenc, aki 16 évesen mutatkozott be a SSE-ben. Rajta kívül Oláh Géza, Bodon Tibor, Kleibán Antal, Vilezsál Oszkár, Chladny Nándor, Szabó Albin, Szabó Elemér és Bencsok Vilmos is az acélgyáriaknál fejlődött élvonalbeli játékossá.

Közben a SSE-t 1949-ben átkeresztelték St. Vasasnak, és a fiúk évről évre helytálltak a másodosztályban. Pedig a dolinkai létesítmény átépítése miatt négy idényben is az SBTC-pályán játszották a hazai mérkőzéseiket. Ezért volt nagy nap 1954. augusztus 15-e, amikor a kohászok az új, füves stadionban fogadták a miskolci vasutasokat. Az ünnepi hangulatban csak 1:1-re futotta a csapat erejükből, de végül az acélgyáriak a 6. helyre értek be.

1955-ben a kohászok a leszűkített NB IIben a Czuder – Válóczi (Hegyi), Csincsik, Radics (Dömötör) – Tóth, Badics – Csete (Schott), Rigó, Nagy, Lahos, Alföldi alapfelállásban a 7. helyen végeztek, majd a következő évek többszöri létszámcsökkentései után, az 1958/59-es szezon végén – már SKSE néven – kiestek az NB II-ből. A visszatérésre 1962-ig kellett várni, amikor a Vári – Kovács, Vékony, Boldvai – Rigó, Kirisics – Pipás, Cserven, Lovász, Havasi, Rozgondi alapfelállású SKSE az NB III-ban kivívta a bajnoki címet. 1963-ban viszont az acélgyári gárda a 15. helyen végzett az NB II

Keleti csoportjában, és ezzel végleg búcsúzott a másodosztálytól. 1968-ban még egyszer felcsillant a reménye, hogy az SKSE visszatér a második vonalba. Kovács Ernő edző keze alatt a Vári –Kulcsár, Martinkó, Ludányi – Csala, Czuder – Kékesi, Szeberényi, Pünkösdi, Nyerges, Antal legénység éppen hogy csak lemaradt a versenyfutásban a Székesfehérvári MÁV mögött.

1970-ben Tóth István edző a dobogó harmadik fokára vitte fel a kék–fehéreket. Az 1970/71-es bajnokságban viszont az acélgyáriak alig maradtak benn az NB II-ben. Az 1971/72-es szezonban már ez sem sikerült, a kohászok kiestek! Az NB III Északi csoportjában – Boldvai László irányításával – a Vári – Boros, Tajti, Gáspár – Csala, Szeberényi – Pálmai, Földi, Szolnoki, Antal, Marcsok felállású gárda bajnoki címet nyert, majd Wahlkampf Lajos edzővel az NB II-ben is megállta a helyét. 1974-ben az NB I/B megszűnt, mindenki egy osztállyal lejjebb került. A kohászok az NB III-ban szerepeltek, de 1977-ben kiestek. A megyei I. osztály őszi idényét a csapat az élen zárta, de 1977. december 19-én hét sportegyesület fúziójából megalakult a Salgótarjáni Torna Club.

Az SKSE 1984. május 29-én alakult újjá, és megnyerték a megyei B osztályt, majd a megyei I. osztályban is az élen végeztek. Az 1986/87-es idényben viszont a fiúk az NB III-ban nem tudták kiharcolni a bennmaradást. A következő idényben az SKSE fölényesen nyerte a megyei I. osztály küzdelmeit, ezután az NB III. Mátra-csoportjában újoncként 9. helyen zártak, majd az 1989/90-es idényben már a 3. helyre futottak be.

Lehet-e még előbbre rukkolni? – erről szólt az 1990/91-es idény. Horváth Gyula edző fiai a Bag mögött másodikként zárták az őszt. A tavasz tarjáni rangadóval indult, az Oláh T. – Rigó, Kerényi, Kaliczka, Mihály – Dóra, Bódi, Forgács Cs., Palkovics (Turányi) – Bartus, Tőzsér F. (Gubán) összetételű SKSE Bódi góljával győzte le az SBTC-t. Később a Bag kihúzta 0–0-al, a Dolinkában, így ők lettek a bajnokok, az SKSE a 2. helyen zárt. Az Acélgyár egyre nehezebb helyzetbe került, 1992-ben kimondták az SKSE megszűnését, és az újonnan alakult SKFC az 1992/93-as idény végén búcsúzott az NB III-tól. Az utolsó nagy visszhangot keltő mérkőzésüket 1993. augusztus 8-án játszották: a Magyar Kupában a Ferencváros ellen a Babják – Szeles G., Kerényi, Bozó, Gyetvai Zs. – Zsély, Fancsik (Gulyka Zs.), Bódi, Oláh S., Tóth Zs. (Kakuk) – Smelkó csapat szenvedett 7–4-es vereséget. A kohászok St. Acél néven 2002-ig szerepeltek a megyei I. osztályban, majd bejelentették a klub megszűnését.

VÍVÁS. A Sese közel húsz szakosztálya közül a vívást az Acélgyári Tiszti Casinóban már az 1890-es években is oktatták a losonci laktanyából átjáró katonatisztek. Új fellendülés az 1940-es évek végén jött: Tarjáni Károly vezérletével, Válay István és Faragó János edzők keze alatt jó vívók nevelkedtek

Hadady Rudolf, Radnóti László és Füreder Gábor személyében. A lányok közül Kovács Éva emelkedett ki, aki első osztályú minősítést szerzett.

A férfiaknál Buchinger György 1963-ban és 1965-ben, Vertich Tamás 1972-ben nyert vidékbajnokságot. 1976-ban a női tőrcsapat – az 1967 óta első osztályú versenyző, Oláh Krisztina mellett Bártfai Katalin, Torják Ágota, Magyar Ágnes, Szaniszló Gabriella, Somogyi Éva részvételével – feljutott az OB I-be.

1984-ben szintén az élvonalba került a Kurucz Gyula, Szilágyi Tibor, Szentgyörgyvölgyi Ákos, Nyírő János, Rakovszki Gyula felállású férfi tőrcsapat, majd 1990-ben az Andó Norbert, Szegő Krisztián, Pál Gábor, Kovács Attila, Szentirmai Ferenc, Pilhál György összetételű párbajtőrcsapat is kivívta az OB I-es szereplést. Így a sportág három első osztályú csapatával egyedülálló volt Nógrád megyében. A szakosztály 1991 májusától Viktória Vívó Egyesület néven önálló klubként még néhány évig folytatta sikeres működését.

ATLÉTIKA. Remek eredményért az atléták sem mentek a szomszédba. 1942-ben Salgótarjánban rendezték a Rima Olimpiát, melyre a dolinkai sporttelepen elkészült a futópálya. Ez évben Feledi István 3000 m síkfutásban magyar ifjúsági bajnok lett, és a következő évben is megvédte elsőségét. Az 1943-as mezei bajnokságon az ificsapat – Feledi, Sinkó, Füzesi, Balázs – szerzett bajnoki címet.

A háború után nőttek fel a kék-fehéreknél a későbbi sokszoros bajnok Bolyki István hármasugró és Botár Attila gátfutó. A hatvanas évek végétől Komka Magdolna magasugró négyszer nyert magyar bajnokságot (1968, 1969, 1970, 1972), részt vett az 1968-as mexikói és az 1972-es müncheni olimpián.

A következő években Bíró Éva és Gibicsár István magasugró, Bartha Angéla



KOMKA MAGDOLNA A LÉC FELETT

sprinter, Varga János középtávfutó és a válogatottságig jutó Szilágyi Tibor gyalogló is jeleskedett. Segített az atlétáknak az 1982ben elkészült futófolyosó. Az 1980-as években Kadlót Zoltán hoszszútávfutó a hazai bajnokságokon 2 arany-, 10 ezüst- és 12 bronzérmet szerzett, részt vett három világbajnokságon és az Európa Kupa döntőjében, félmaratonin pedig ma is tartja az országos csúcsot. Mellette a bajnoki ezüstérmes Czuder Antal többpróbázó, a bronzérmes és válogatott Novák Gyula távolés hármasugró vitte a prímet. Az 1990-es évtizedben Balázs Dénes középtávfutó junior világbajnoki ötödik, Európa-bajnoki negyedik, országos bajnoki ezüstérmes volt. Kovács Dusán az SKSE-ben egy bajnoki címet és junior vb-n hatodik helyezést ért el. Később Ajkler Zita távol- és hármasugró két magyar bajnoki címe mellett hatodik volt a budapesti Európa-bajnokságon, és részt vett a 2000-es sydneyi olimpián. A kiváló versenyzőket olyan remek edzők készítették fel, mint Szepesi Antal, Angyal János, Szilágyi Tibor, Máté Csaba és Herczeg Vince. Az SKSE megszűnése óta az atléták is önálló egyesületben dolgoznak SKDASE, majd SAC néven. A klubhoz kötődött az Angyal János által életre hívott tarjáni ugrógála, amelyen olimpiai bajnokok, világcsúcstartók versenyeztek.

SÍ. Itt, a hegyek között a sí is hamar népszerű lett. A sportág fejlődéséhez nagyban hozzájárult a Salgótarjánba kerülő Förster Kálmán polgármester, a szintén a felvidéki Rokfalusy Lajos tanító és az acélgyári iskolába érkező erdélyi Bedő Albert, majd a leventekorszak tömegesítette a sportágat. Az 1943-as országos leventebajnokságot a Barcs András, Csatlós László, Kojnok István, Kovács István, Vlacsil Béla felállású acélgyári gárda nyerte. Sajnos, a síeléshez fűződik a legnagyobb sporttragédiánk is: 1944. január 13-án a lavinaomlás tizenöt fiatalember halálát okozta a Radnai-havasokban. 1964-ben született meg az SKSE első magyar bajnoki címe az ifiknél Benkő János révén. 1968-ban az első felnőtt bajnoki aranyat a Benkő János, Girtl József, Vígh Árpád, Vincze István csapat nyerte a sílövészet 20 km-es számában.

1973-ban az első felnőtt egyéni aranyéremnek örülhettünk: 50 km sífutásban Benkő János győzött. A 15, 30 és 50 km sífutást és a váltót is az SKSE Benkő János, Vadas István, Vincze István triója nyerte, 1976-ban a Hrabecz Gyula, Vadas István, Vincze István hármas is aranyérmes lett az országos bajnokságon.

1977 végétől az STC-ben versenyeztek tovább a sízők. A biatlonos Papp Zoltán junior, majd felnőtt világbajnokságon indult, és magyar bajnoki címeket szerzett, majd Horváth János is bekerült a válogatottba. Az alpesieknél Gótzy Antal szerzett aranyérmeket. A lányok Bereczki Brigitta és Galbács Judit vezérletével nyerték a bajnokságokat. Az STC 1984-es feloszlása után a sízők a megyei tanácshoz tartozó Petőfi SC-ben, majd 1987-től a Petőfi DSE-ben folytatták sikersorozatukat. A szakosztály 1992-ben jutott

a csúcsra, amikor 53 magyar bajnoki címet ünnepelt, emellett Bereczki Brigitta és Géczi Tibor részt vett az albertville-i téli olimpián. Bereczki Brigitta az 1994-es lillehammeri ötkarikás játékokon is versenyzett, míg a 2002-es Salt Lake City-i olimpián Bekecs Zsuzsa képviselte színeinket.

ÖKÖLVÍVÁS. A sportágat az 1930-as évek elején Temesvári (Trenka) Antal honosította meg a SSE-nél. A szakosztály legnagyobb alakja Kára István volt, aki 1947-ben, pehelysúlyban nyert felnőtt magyar bajnoki aranyérmet. Sólyom Kálmán viszont már a Bp. Honvéd színeiben szerzett két bajnoki címet.

LÖVÉSZET. A sportágban id. Décsey Ferenc érte el az első sikereket, aki 1933-ban a MOVE bajnokságán második lett, a következő évben aranyérmet szerzett. Szlávik Gusztáv 1936–39 között puskával nyert négy országos elsőséget, míg 1939-ben Szarka Lajos hadipisztolyban volt az ország legjobbja. 1938-ban a MOVE bajnokságán az acélgyári csapat ezüstérmet szerzett. Az 1940-es években tűnt fel ifj. Décsey Ferenc, aki később a Bp. Honvéd színeiben vett részt az 1952-es helsinki olimpián, az 1955-ös Eb-n bronzérmet szerzett, és sokszoros magyar bajnok volt. Utána robbant be Katkó Pál, aki 1966–75 között sportpisztollyal négyszer, légpisztollyal egyszer nyert országos bajnokságot, és az 1972-es müncheni olimpián képviselte a tarjáni színeket. BIRKÓZÁS. 1938-ban kezdték a munkát Stadler Gyula vezetésével. Az 1942-es magyar bajnokságon a kötöttfogásúaknál könnyűsúlyban Balogh Gyula bronzérmet szerzett. A legnagyobb sikert Balogh József érte el, akinek az 1949-es ob-n szintén kötöttfogásban, pehelysúlyban ezüstérmet akasztottak a nyakába. Ezután tűnt fel Tóth Gyula, aki már a Bp. Honvéd színeiben 1956-ban olimpiai, 1958-ban vb-bronzérmes, emellett sokszoros magyar bajnok volt.

1955-ben Járja István légsúlyban lett magyar ifjúsági bajnok. Az 1960-as években Barna Péter nyert serdülő- és ifi bajnoki címeket, Szántó Zoltán pedig bronzérmes volt. Később Turcsány László ért el korosztályos és felnőtt sikereket.

Az 1980-as években Berecz Sándor és Kapitány László nyert korosztályos bajnokságot, 1985-ben Berecz Sándor a bolognai ifjúsági Európa-bajnokságon és a szófiai junior-világbajnokságon is negyedik lett. SAKK. A szellemi sport kiválóságai közül Tóth László vitte a legtöbbre, aki országos levelezési bajnok is volt.

KOSÁRLABDA. A kedvelt játék az 1940-es években Vrana Gyula vezetésével indult. A fiúk – Pintér Gyula, Horváth Pál, Csatlós János, Csics György, Földi Károly, Kovács Emil, Nagy Rezső, Mikes László, Miklós Frigyes, Scholcz Rezső – az 1947/48-as idényben az NB I-ben játszottak.

A lányok az 1948/49-es idénytől három esztendeig szerepeltek az élvonalban. E csapatban kiemelkedett Balázs Mária, de Stér Elíz, Bozó Magda, Solymosi Lenke, Babják Éva, Bayer Ági, Király Babi is megmutatta tehet-

ségét. Ezután mindkét csapat a második vonalban szerepelt. A fiúk 1962-ben a Magyar Kupa négyes döntőjébe is bejutottak.

Az 1960-as években Szert Sándor, Csuka Gábor, Palla László, Plachy Péter, Turán István, Mosonujvári Frigyes volt a csapat meghatározója Szarvas József edző irányításával.

Az 1970-es évtizedben Boronyai Tamás edző keze alatt Juhász Béla, Petrucsik Géza, Laczkó Sándor, Balogh István és Tóth Péter emelkedett ki a legénységből, amely 1981/82-es idényben ezüstérmes lett az NB II-ben.

A lányoknál az NB I-ben is megforduló Szert Sándorné Farkas Katalin emelkedett ki, aztán a csapat 1965-ben átkerült az SBTC-hez, és 1977-ben tért vissza az anyaklubhoz.

Az STC 1984-es megszűnése után a férfiak és a nők is az acélgyáriaknál folytatták. A lányoknál kiemelkedő egyéniség volt Miskolczy Katalin, aki évekig az NB I-ben játszott. Mellette Kővágó Adrienn, Anda Erika, Gasparkovics Éva, Martinkó Marietta, Hegyi Marianna, Hegedűs Éva, Belinyák Ágnes és mások is jeleskedtek.

A férficsapat 1991-ben Laczkó Sándor edző irányításával, Juhász, Balogh, Magyar János, Dániel Tamás, Szabó Péter és Földesi Zoltán, valamint a szlovákiai Grenda Róbert és Kecskeméti Róbert vezérletével feljutott az NB I-be.

Az első osztály B csoportjában, Tatár István edző keze alatt, a gárda a sokszoros válogatott Farkas Attilával, az ukrán Anatolij Szebtával, Pavel Hivrenkóval, valamint a fiatal Borók Lászlóval, Molnár Péterrel erősödve harcolta ki a bennmaradást. Az SKSE 1992-es megszűnése óta a férfiak SKK, jelenleg Salgótarjáni Kosárlabda Sport Egyesület néven játszanak, 2009–11-ig két idényt a legmagasabb osztályban töltöttek, most az NB I B-ben szerepelnek.

 VADAS ISTVÁN, A KIVÁLÓ SÍZŐ

Úgy emlékszem, metsző hideg köszöntött be már december elején abban az évben, és nem engedett belőle még karácsonykor sem, pedig hó is esett, de nem hozott enyhülést. Hirtelen fogyott el a tüzelőnk, volt ugyan ígéretünk, hogy még az ünnepek előtt hoznak majd fát és szenet, de a fuvaros csak széttárta a karját, amikor egy este elmentünk hozzá, hogy adott szaván fogjuk. Sajnálom, kipucolták a Tüzép udvarát, enni lehet rajta, olyan tiszta, mondta. Talán majd a jövő héten, addig tartsanak ki valahogy. Így aztán 24-én reggel apám, aki éppen csak hazaért az éjszakai műszakból, mert egy kötélpálya karbantartójaként dolgozott, fogta a szánkót, az ásót és a baltáját, azzal nekiindult az erdőnek, hogy kiszabadítson egy régi, nagy tőkét a hegyoldalból, amivel két-három hétre elegendő tüzelőt biztosíthat a családjának.

Anyám összeszedett minden éghető kacatot a kamrából és a házvégéből, még egy kiszáradt csenevész fát is feldarabolt, és nekilátott az ünnepi ételek elkészítéséhez. Néztem, ahogy a spájz és a konyha között sűrűn libbent a ruhája, kezében ritkán használt eszközök és edények táncoltak az ablakon beeső fényben.

Én kedvenc könyvemmel behúzódtam a legmelegebb zugba, ebédig elő sem jöttem. Délben csak üres káposztalevest ettünk kettesben, később arra lettem figyelmes, hogy egyre gyakrabban veszi kezébe az asztali órát. Már itthon kéne lennie, mondta aggódva, és újra kiment a házból, hogy megnézze az utcát, nem látja-e érkezni apámat. Senki sem járt már a faluban, mindenki hazaért akkorra.

A kocsma még délben bezárt, a stabil vendégek is kénytelenek voltak más elfoglaltságot találni maguknak a nap hátralévő részére. Kettőkor anyám készülődni kezdett. Öltözz te is gyorsan, mondta, indulunk az erdőbe! De miért, kérdeztem rosszkedvűen, még be sem fejeztem ezt a könyvet. Egy óra

múlva sötétedni fog, mondta, akkor már késő lesz keresni.

Gyorsan kiértünk az erdei útra, ami hosszan vezetett a fák közé. Ott már erősen szürkült, bár a hó még világított itt-ott, de az égen sötét fellegek hullámoztak, vég nélkül. Jaj, istenem, későn indultunk, nem fogjuk megtalálni, remegett a hangja. Hamar elértünk ahhoz a részhez, ahol a fák hirtelen süllyedni kezdtek, egy völgy meredek oldala szegélyezte az utat. Kiabálnunk kell, tudsz hangosan kiabálni, kérdezte. Mint a focimeccseken a felnőttek? Úgyúgy, csak gyorsan, siessünk! Apaaaaa! Apaaaaaa! Semmi válasz. Te menj tovább egyenesen, és folyamatosan kiabálj. Én elindulok a másik irányba. Amíg hallod a hangomat, ne félj, menj tovább minél hangosabban. Amikor már nem hallasz engem, fordulj vissza, itt találkozunk újra. A lényeg, hogy ütemesen szólongasd és fülelj a válaszra. Apaaaa!

Talán száz métert mehettem előre, egyre hangosabban kiabálva, valójában a rémület dolgozott bennem. Ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy a falu szélén tanyázó kóbor kutyák, amik gyakran megzavartak minket, gyerekeket, ha erre bóklásztunk napközben, megijednek a hangomtól, vagy éppen ellenkezőleg, futva közelednek felém, hogy szétmarcangoljanak a sötétben. Apaaaa! Jól hallottam anyám hangját is, mintha az enyémet visszhangozta volna, egyre távolodva. Valami kutyaugatásféle is fölcsapott onnan, de aztán gyorsan el is halt, amikor a hirtelen beálló csöndben meghallottam valamiféle nyöszörgést a völgy hozzám közelebb eső részéből. Mintha egy kútban, nyakig vízbe merülve sóhajtozna valaki. Itt…vagyok! Meresztettem a szememet, de semmit nem láttam. Aztán a fák között fény lobbant, ami néhány másodpercig pislákolt. Mint aki eszét vesztette, rohantam lefelé. Apa! Mi történt? A lábam, mondta elcsukló

hangon, rádőlt a tőke. Keress gyorsan egy nagyobb követ, nekitámasztva az ásó nyelét talán meg tudod emelni annyira, hogy kihúzzam alóla a lábam. Itt a gyufa, de csak öt szálat használhatsz. Annyira remegett a kezem, hogy az elsőt rögtön leejtettem a hóba. A második meggyulladt, vadul forgattam a fejem, nem igaz, hogy nem találok egy vacak követ, bosszankodtam magamban, amikor tele van az erdő, mert valamikor vár állt itt a hegytetőn, amit leromboltak a középkorban. Gyakran botladoztunk a szétgurult kövekbe, mikor az erdőt jártuk tavasztól őszig.

A harmadik gyújtásra megláttam egy jókora darabot. Odacipeltem apámhoz. Tedd minél közelebb a tőkéhez. Csak annyi helyet hagyj, hogy a nyél beférjen a fa alá. Elsőre sikerült beillesztenem a résbe. Akkor most nyomd lefelé az ásót! Tiszta erőből belecsimpaszkodtam. Meg sem mozdult. Milyen kár, hogy anyád nem jött veled, ketten biztosan lenyomnátok. Anya itt van az erdőben, mondtam ijedten. Itt, hol? – kérdezte. Fönt az úton, csak ő az ellenkező irányba indult. Akkor futás, hívd ide gyorsan. Várj! Vigyél magaddal gyufát. De akkor téged hogy fogunk megtalálni visszafelé, kérdeztem. Vak sötét lesz, mire ideérünk.

Add a kezed, mondta. Itt van öt szál gyufa, a skatulyát meg kettétöröm, az egyik fele a tiéd. Siess! Hamar fölértem a kocsiútra, itt még sejlett egy kicsit a hó. Anyaaa! Anyaaa! Hirtelen megláttam, beburkolózva közeledett, kezében egy jókora botot tartva. Azok a loboncos kutyák, suttogta elhaló hangon, rám akartak támadni. Megvan apa, hadartam, csak nem tud fölállni. Beszorult a lába a tőke alá. Szó nélkül mentünk a sötétben. Amikor a nyomok letértek az útról, csak egyet kellett kiáltanom, rögtön fölvillant a gyufa lángja.

Háromra, mondta anyám, húzzad lefelé! Teljes súlyával ránehezedett a nyélre és a tőke lassan megmozdult. Kint van, szólalt meg apám. Fáj, kérdezte anyám. Nagyon, válaszolta. Tegyünk rá egy kis havat, hátha segít. Eddig is abba’ vót, mondta apám. De most beindult a vérkeringés, azért jött meg a fájdalom. Gondosan beborította hóval a sérült részt. Tudod mozgatni? Egy kicsit. Akkor helyre jössz. Ülj föl a szánkóra, fogd meg a szerszámokat. Én húzom, te meg tolod kifelé, fordult hozzám anyám. A tőkéért majd holnap visszajövünk, a szomszéd segíteni fog. Reggelről meg kihívom az orvost, majd eldönti, be kell-e feküdnöd a kórházba.

Kínkeservesen föltusakodtunk az útra. Amikor végre kiértünk, szó nélkül lerogytunk a szánkó mellé. Rá se gyújtasz, fordultam apám felé. De, most már rágyújthatok. Innen már könnyebb lesz. Alighogy hazaértünk, anyám fölkapta a hátikosarát. Rögtön jövök, szólt vissza, csak úgy mentében. Negyedóra múlva lobogott a tűz a sparhertben, a vacsora melegedett. Akad egy kis borunk is, mondta csillogó szemmel, azt hiszem, most már koccinthatunk a nagy ijedségre. Mégiscsak karácsony van!

Kovács Bodor Sándor

TARJÁN: KOVÁCS BODOR SÁNDOR FOTÓI