Tarjáni Városlakó Magazin 2020/02

VÁROSLAKÓ

KÖZÉLETRŐL ÉS KULTÚRÁRÓL SALGÓTARJÁNBAN MAGAZIN

IZGALMAS ÉJSZAKÁK A CSILLAGVIZSGÁLÓBAN

ÉLMÉNYEK A GEDŐCZ-TETŐN

Fekete Zsolt

HÚSUNKBA VÁGOTT A KORONAVÍRUS

Online tanítás

AKIKRE RÁRÚGTA AZ AJTÓT A JÖVŐ

Hitélet a karanténban

NEHÉZ VOLT BEMENNI

AZ ÜRES TEMPLOMBA

Zenthe Színház

„ARCUNKRA ÜLT

A RÉMÜLET”

Handó Péter

KIHÍVÁSOKKAL TELI PÖRGÉS

Alapi István

DAL EGY SZÉP, ÚJ

VILÁGRÓL

Rónai Róbert

MEGJELENTEM

AZ ONLINE TÉRBEN

Menekülés a paradicsomból

VERSENYFUTÁS A HATÁRZÁRRAL

Botos András

HAZATÉRT

A TARJÁNI BOKSZPÁPA

TARTALOM

2 SIKERES VÉDEKEZÉS

Vigyázzunk magunkra és egymásra!

3 FEKETE ZSOLT Húsunkba vágott a koronavírus!

6 ONLINE TANÍTÁS

Akikre rárúgta a jövő az ajtót

8 TÁVOKTATÁS Ugrás az ismeretlenbe

9 HITÉLET A KARANTÉNBAN

Nehéz volt bemenni az üres templomba

10 MÉRGES CSÓKOK Azt hittük: tudománnyal, pénzzel minden megváltható

12 ZENTHE SZÍNHÁZ „Arcunkra ült a rémület!”

14 HANDÓ PÉTER Kihívásokkal teli pörgés

17 ALAPI ISTVÁN

Dal a túlélésről és egy szép, új világról

18 RÓNAI RÓBERT „Megjelentem az online világban”

20 ALMÁDI FANNI

Gertrudis lesz, és kész!

21 HÁZI FELADATOK A KARANTÉNBAN Megmaradt az igény: alkotni!

22 MENEKÜLÉS A PARADICSOMBÓL Rövidített üdülés, versenyfutás a határzárral

26 SZELE IMRE Rock éjjel-nappal!

28 PINTÉR SÁNDOR „CLINTON” Van visszaút a világba

30 BECSÜLJÜK, AMINK VAN!

Csillogunk – akkor ennél miért kell több?

31 CSILLAGVIZSGÁLÓ

Éjszakák a Gedőcz-tetőn

34 SILVER TÜZÉP

Új üzlet nyílt a járvány alatt

35 KEMÉNY HARC A VÍRUS ELLEN

Erőfeszítések a fennmaradásért

36 BOTOS ANDRÁS

Hazatért a tarjáni bokszpápa

38 SALGÓ RALI Újra feldübörögtek

VIGYÁZZUNK MAGUNKRA ÉS EGYMÁSRA!

Ez az évünk más, mint a többi. Sőt: ilyet még nem éltünk. Váratlanul betoppant a koronavírus-világjárvány. Először azt hittük, Kína messze van. Aztán kiderült, hogy Kína nagyon is közel van. Majd lett, ami lett…

Pedig 2020-ban nagyon izgalmas, mozgalmas, élménydús, örömteli évet vártunk. Olimpia Tokióban, a felkelő nap fényében csillogó magyar aranyérmekkel… Foci Európa-bajnokság, többek között Budapesten – helybe jön a futballvilág krémje… S persze Trianon 100. évfordulója – megmutatjuk, hogy összetartozunk!

És városunkban is: 100 éves az SBTC, egymást érik majd a centenáriumi ünnepségek, focitornák, gálameccsek, és a fiaink tévéközvetítéses döntőt játszanak az Amatőr Kupában. Ünnepelni készültünk a szintén 100 éve született Zenthe Ferencet, színházunk névadóját, akinek a tiszteletére – mint előre jelezték –egyre-másra jönnek majd a legmagasabb nívójú, országra szóló kulturális rendezvények. Aztán feje tetejére állt a világ… Előbb tényleg azt hittük: a vuhani halpiac messze van; s azt is gondoltuk: persze, mert azok ott fejletlenek. De kis idő múlva a fejlett észak-olasz rész már nagyon is közel volt. S kapkodtuk a fejünket, először a külföldről érkező hírekre: ennyi a fertőzött, annyian haltak meg; s már a szomszédban is… Gyógyíthatatlan betegség, nincs vakcína! Nem tudjuk feltartóztatni a határunkon. Aztán be is jött. S jött vele minden, amit nem vártunk, amitől elszoktunk, amivel nem számoltunk, amit még soha nem tapasztaltunk: operatív törzs, határzár, házi karantén, távolságtartás, kijárási kijárási korlátozás, rendkívüli felhatalmazás. Szájmaszk – „honnan a fenéből szerezzek maszkot?” Gyülekezési tilalom – „no, mi ez, emberek, csoportosulunk?” –, bevásárlási idősáv. A kínzó bizonytalanság: lesz mit enni?; milyen színvonalra zuhan a közellátás – mit kapunk majd a boltokban?

Hordtuk a papírt, kilószámra – mintha a MÉHbe vinnénk. Sokan külföldön rekedtek, s az itthon maradottak a szeretteikért aggódtak: mi lesz velük? – majd felszálltak a hazamenekítő külön gépek.

a versenyautók

Közben a munkahelyek és az iskolák bezártak. Home office, csőd, munkanélküliség. Online tanítás, otthoni tanulás – hogyan magyarázzam el a kölöknek a szinekdochét? Ja, persze: „Lélek az ajtón se’ be, se’ ki” (Arany).

Megfeszülnek az egészségügyiek, roppant munka folyik a védekezés első vonalában. „Cili néni” eligazít, mi pedig mossuk a kezünket. Jönnek a mentők, szkafanderben – viszik a szomszédot. Mi mikor kerülünk sorra…? Elmarad minden, s mi is elmaradunk mindenhonnan. De ki is beszél már olimpiáról? Az Eb is az ebek harmincadján. Veszélyhelyzet van. Csak éljünk!

Hát persze, túl is éljük, mert nem eszik olyan forrón a kását, megkaptuk a BCG-oltást, bevettük a Sabin-cseppeket. Nem úgy megy az, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk, feldobjuk a bakancsunkat!

Igen, erről szól ez a lapszámunk is: hogy „miként éltük túl...”

Beszámolunk arról, hogy az önkormányzat miként szervezte meg a védekezést, hogyan látta el maszkokkal a lakosságot, miképp tartotta meg teljes munkaidőben és fizetéssel a dolgozóit, hogyan segíti a rászorulókat.

Írunk arról: a színház miként vészelte át az elmaradó előadások okozta emberi és anyagi megpróbáltatásokat; s a zenészek a házi karanténból adott koncertekkel hogyan tartják a lelket az emberekben, miközben ők is segítségre szorulnának az elmaradó fesztiválok miatt.

Beszámolunk róla, hogy az iskolákban egyetlen röpke hétvége alatt miként szervezték meg az online tanítást; s hogy a lelkészek mi módon tartották fenn a hitéletet az üres templomokban – és még sorolhatnánk…

Cikkeinkből feltárul, hogyan élte át Salgótarján a járványt. Kiderül az is, mennyi pénzébe került városunknak az eddigi védekezés.

Ezek voltak a veszteségek! A nyereség pedig: a hathatós védekezés, a lakosság fegyelmezettsége révén Salgótarjánban csak ketten kapták el a koronavírust, és ők is gyógyultan távoztak a kórházból.

Ez reményt ad arra, hogy a járvány esetleges második hulláma sem vág rendet köztünk. De azért továbbra is legyünk óvatosak: a vírus nem ül fel a repülőre, nem utazik vissza Vuhanba, hanem még sokáig itt marad közöttünk. Ezért vigyázzunk magunkra és egymásra is!

Lapalapító: Ercsényi Ferenc (1953–2013). Szerkeszti: a Szerkesztőbizottság. Tagjai: Balás Róbert, dr. Baráthi Ottó, Drexler Szilárd, Kovács Bodor Sándor, Losonczi Tamás. Főszerkesztő: Balás Róbert. Képszerkesztő: Kovács Bodor Sándor. Tervezőszerkesztő: Kalcsó István. Kiadja: a Tarjáni Városlakó Egyesület megbízásából a Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Web: www.tarjanivaroslakomagazin.hu. E-mail: tarjanivaroslako@gmail.com. Nyomdai munkák: Polár Stúdió, Salgótarján. © Ercsényiné Bódi Éva engedélyével. Előfizetés: Nógrád-Infó Bt., 3100 Salgótarján, Fő tér 1. Megvásárolható: Juhász Könyvesbolt: Fő tér 2. JAMKK-pénztár: Fő tér 5. Az Unió Coop Beszterce-lakótelepi, Gorkij-lakótelepi, Garzonházak alatti, Pécskő mögötti és Klapka úti üzleteiben. A Dornyay Béla Múzeumban: Múzeum tér 2. A Bányamúzeumban: Zemlinszky út 1. A Szent Lázár Megyei Kórház büféiben: Füleki út 54–56.

Címoldal: Csillagvizsgáló a Gedőcz-tetőn Fotó: Bakos B. Márk Borító belső: Egy csók árnyéka Fotó: KBS Hátsó borító: A felújított Főplébánia épülete Fotó: KBS

HÚSUNKBA VÁGOTT A KORONAVÍRUS!

A VÉDEKEZÉSRŐL ÉS A FEJLESZTÉSEKRŐL IS BESZÉLGETTÜNK FEKETE ZSOLTTAL

A köszönés nélkül betoppanó és az ajtót durván ránk rúgó koronavírus-járvány egészségügyi és szociális hatásai ellen folytatott hathatós védekezés kiadásai, valamint az elmaradó helyi bevételek hiánya és az állami elvonások idén égbekiáltó pénzmenynyiségekkel terhelték meg Salgótarján amúgy is évek óta szinte pattanásig feszített költségvetését – a teljes becsült összeget alábbi interjúnkban el is árulja Fekete Zsolt polgármester, akit arról is nyilatkozik, hogy ebben a nehéz helyzetben egyáltalán milyen fejlesztésekre nyílik lehetőség. A város első embere a helyi felsőoktatás helyzetéről, a Modern városok programba foglalt beruházások alakulásáról, a nemrégiben elkészült, 2024-ig tartó gazdasági program főbb elemeiről és – nem utolsósorban – egy fejlettebb Salgótarjánhoz fűződő reményei(nk)ről is szól.

 A koronavírus-járvány terjedése miatt a kormány március 11-én hirdetett veszélyhelyzetet. Milyen védelmi intézkedéseket tett az önkormányzat?

– Salgótarján megyei jogú város vezetése azonnal felelős és szigorú döntéseket hozott annak érdekében, hogy a járvány itteni megjelenését, esetleges terjedését megakadályozza. Fontosnak tartottuk, hogy minél gyorsabban beszerezzük a védekezéshez szükséges eszközöket, és tájékoztassuk a lakosságot a legfontosabb tudnivalókról. A médiában közzétett információk mellett egy gépkocsi is járta a várost azzal a hangos üzenettel, amelyben kértük az embereket, hogy a maguk és mások védelme érdekében milyen szabályokat tartsanak be, mely időszakban, hogyan intézzék a bevásárlást. Mivel a védekezéshez szükséges eszközök ára nagy ívben emelkedett, gyorsan kerestünk – és találtunk is – olyan csatornát, ahol a többi lehetőséghez képest olcsóbban tudtunk 50 ezer darab orvosi és 10 ezer különlegesen erős védelmet nyújtó szájmaszkot beszerezni. Így minden salgótarjáni háztartásba ingyen küldtünk orvosi maszkokat, és ezen felül a Szent Lázár Megyei Kórház számára is rajtunk keresztül sikerült kedvező áron szájmaszkokat juttatni.

 Nem sokkal később viszont ezt az ügyet már a saját kezükbe vették.

– Igen, a Foglalkoztatási Nonprofit Kft. keretein belül kezdtünk készíteni varrott szájmaszkokat, amelyekkel elsőként a védekezésben közvetlenül részt vevőket, az önkormányzat által működtetett egészségügyi, szociális és óvodai ellátórendszerünk tagjait láttuk el, majd pedig a lakosság számára a vásárcsarnokban és a város más forgalmas helyszínein is többízben osztottunk maszkokat. Arra törekedtünk, hogy lehetőleg minden tarjánit ellássunk ezzel az alapvető fontosságú védőeszközzel.

 A veszélyhelyzet idején a lakosságnak nem csak az egészségügyi védekezés okozott nehézséget, hanem az is, hogy a munkahelyek leálltak, és sokan csökkenő bevétellel, vagy jövedelem nélkül kényszerültek átvészelni a nehéz hónapokat. Az önkormányzat hogyan tudott nekik segíteni?

– Noha a város – mint az köztudomású –nem dúskál a pénzben, sőt a védekezéssel járó váratlan kiadások, a kieső helyi bevételek és a kormány általi elvonások erősen sújtották az önkormányzatot, ennek ellenére kezdettől fogva segítettük a salgótarjáni polgárokat. A város által működtetett cégeknél, intézményeknél és a polgármes-

teri hivatalban is fontosnak tartottuk, hogy a munkatársakat, alkalmazottakat ne hozzuk még nehezebb helyzetbe. Ezért olyan feladatokkal bíztuk meg őket, amelyeket otthonról, a home office-ból is magas színvonalon el tudtak látni, illetve több helyen, így a Balassi Bálint Könyvtárban, a Dornyay Béla Múzeumban, a Remeknél és máshol is, fontos, korábban halogatott munkák elvégzésére kértük a dolgozókat, alkalmazottakat. Így nem vezettünk be rövidített munkaidőt, nem csökkentettük a béreket, mert szem előtt tartottuk, hogy anyagilag is mindenki túlélje ezt a nehéz időszakot. Emellett az Egészségügyi–Szociális Központ munkatársai – akik ebben az időszakban nagyon szervezetten, rendkívül sokat, kiváló színvonalon dolgoztak – és a hozzájuk csatlakozó önzetlen önkéntesek az élelmiszerbeszerzésben és egyéb módon is segítették az idős és rászoruló embereket, akik nem mozdultak ki otthonról. A baptista szeretetszolgálattal közösen tartott ételosztásokkal sok rászorulót juttattunk meleg ételhez – bár az nem szívderítő, hogy rengetegen igénylik ezt a szolgáltatást. De készültünk arra is, hogy hosszabb ideig húzódik el a veszélyhelyzet, és a szerényebb jövedelemből élő családok súlyos anyagi helyzetbe kerülnek, ezért tartós élelmiszereket vásároltunk, amelyek egy részét kiosztottuk, a többit pedig a járvány esetleges második hullámára tartogatjuk.

 A járvány elleni védekezést a kormány úgy titulálja, hogy háborúban áll az ország. A háborúhoz pedig – mint Montecuccoli óta tudjuk – három dolog kell: pénz, pénz és pénz...

– Igen, sok pénzbe kerültek a különféle védőeszközök, a szájmaszkok, majd az azok elkészítéséhez szükséges alapanyagok, továbbá a gumikesztyűk, a tartós élelmiszerek, a fertőtlenítőszerek – és még folytathatnám a sort sokáig. A járvány elleni küzdelemhez az önkormányzat jelentős

 FEKETE ZSOLT

 „KARANCS-TÉN” IDEJÉN A FŐTÉR IS ÜRESEN ÁSÍTOZOTT

forrásokat különített el, és adományszámlát is nyitottunk, amelyre – talán büszkén említhetem – a polgármester, az alpolgármesterek és a Salgótarján, Szeretem! Egyesülethez tartozó képviselők, bizottsági tagok adták a legnagyobb anyagi hozzájárulást. A számlára összesen mintegy 4,5 millió forint érkezett be. Mi azt reméltük, hogy sokkal többen fognak csatlakozni… – de ezzel az összeggel is csökkenteni tudtuk az önkormányzat anyagi terheit, és ezért köszönetet mondok az adományozóknak.

 Tartsunk akkor egy kis számvetést! Amikor az év elején megtervezték az idei esztendőt, és elfogadták a 2020-as költségvetést, még nem lehetett tudni, hogy kicsivel később ránk tör a koronavírus. Hogyan hatott a járvány a város kasszájára?

– A 2020-as esztendőnek úgy indultunk neki, hogy a helyi adóbevételek növekedésével az előző évek feszített büdzséjéhez képest kedvezőbb helyzetbe kerül a város költségvetése. Ez a reményünk azonban csak márciusig, a járvány kitöréséig tartott. A védekezés miatt hozott kormányzati intézkedések keményen a húsunkba martak. A fizető parkolási rend felfüggesztése több tízmillió forinttal, a nálunk befolyó gépjárműadó helyben maradó 40 százaléknyi részének elvonása még súlyosabb tétellel csökkentette a város bevételeit, amely öszszegek az idei költségvetésünkből nagyon fognak hiányozni a végelszámolásnál. A központilag elvont pénzek, a kieső helyi bevételek és a védekezésre fordított források eddig mintegy 300–400 millió forintra rúgnak, de ez a hiány az év végéig – sajnos, ki merem jelenteni – magasan félmilliárd forint fölé fog növekedni. Önkormányzatunk emiatt is pályázott rendkívüli állami támogatásra, és bízom benne, hogy ezt meg is kapjuk, mert máskülönben a város nehéz gazdasági helyzetbe kerülhet önhibáján kívül, miközben „alaphelyzetben” is inkább központi támogatásra lenne szükségünk a megyei jogú városok számára előírt és a lakosság által jogosan elvárt feladatok ellátásához.

 Az említett súlyos terhek árán a város mégiscsak túlélte a járvány eddigi csapásait!

– Az önkormányzat gyors, határozott és szigorú intézkedéseinek, a lakosság fegyelmezett hozzáállásának, lelkiismeretes együttműködésének, a védekezésben részt vevő cégeink, intézményeink dolgozóinak és a városőrségünk jó munkájának köszönhetően – amely a gyülekezési és távolságtartási szabályok betartását segítette – sikerült útját állni a járványnak. A megyei kórházban mindössze két koronavírussal fertőzött salgótarjáni személyt ápoltak, akik aztán gyógyultan távoztak.

 Városvezetői munkája mellett képzett, tapasztalt szociális szakemberként hogyan látja, mennyire súlyos megélhetési és emberi nehézséget okozott a járványhelyzet a lakosságnak?

– Előzőleg azt gondoltuk – és arra is készültünk –, hogy a városban a jelenleginél többen fogják a koronavírus miatt elveszíteni a munkahelyüket. De akik egy pillanat alatt, nagyobb létszámban váltak munkanélkülivé, azok sem a vírus miatt, hanem egyéb gazdasági tényezők folytán kerültek utcára. Azt látom, hogy egyes ágazatokat jobban, másokat kevésbé érintett a járvány.

Pl. azok, akik a kényszerű otthonlétet kertépítéssel, barkácsolással, lakásfelújítással töltötték, megélénkítették az ilyen szaküzletek forgalmát. A mozi, a színház, a szórakoztatóipar viszont leült. Így a Zenthe Ferenc Színház is nehéz helyzetbe került az elmaradt előadások miatt. Gyakorló apaként is mondom, hogy nehéz feladatot jelentett a családoknak az otthon tanulás időszaka. Főleg az általános iskolás gyerekek szüleit ez nagyon megterhelte. De mindezeket a nehézségeket is átvészelte a túlélésben már egyébként is gyakorlott tarjáni lakosság. Szeretném ismét megköszönni a járvány elleni küzdelem mindennapi hőseinek a kitartását és minden salgótarjáninak a felelős magatartást. Együtt sikerült átvészelnünk ezt a nehéz időszakot, továbbá közös erővel teljesíteni fogjuk az esetleges jövőbeni kihívásokat is.

 A járványügyi veszélyhelyzetet a kormány lefújta, az élet megy tovább, de a védekezés nem zárult le…

– Minden intézményünk újra kinyitotta kapuit, de mégsem lélegezhetünk fel teljesen,

hiszen világszerte a járvány következő hullámáról beszélnek. Ezért a mostani időszakra is nehéz, de a salgótarjániak biztonsága érdekében felelős döntést hoztunk. Az önkormányzat szeptember 30-ig nem tart tömegrendezvényt, így az idén elmaradnak az augusztus 20-i Fő téri koncertek, nem lesz tűzijáték, elmarad a Nyárzáró Fesztivál is. Úgy gondoljuk, hogy bár hiányozni fognak ezek a hagyományos rendezvények, jelen helyzetben fontosabb az emberek egészsége, biztonsága. A tóstrandot az idén zárva tartjuk, egyrészt azért, mert a létesítmény területén távhőfejlesztés zajlik, amelynek átadási határideje augusztus 31-e, így egyébként sem tudnánk kinyitni. Ugyanakkor szintén egészségügyi megfontolásból jobbnak látjuk, hogy ezen a nyáron a városi uszodát tartjuk nyitva a sportolók és a látogatók előtt, szigorú higiéniai körülmények között. Kérem a lakosság megértését! Remélem, hogy a járvány esetleges második hulláma még annyira sem fog érinteni bennünket, mint az első, és bízom benne, hogy jövőre már minden a megszokott rendben működhet tovább.

 Az ismertetett körülmények mellett idén milyen fejlesztésekre, felújításokra maradt pénze a városnak? Különben is, sokan megróják az önkormányzat vezetőit, hogy nincsenek elképzeléseik a fejlődésről, míg mások szerint ennek alfája és ómegája a Modern városok program keretében született kormányhatározat, amely meghatározza a fejlesztések fő irányait és forrásait. Hogy állunk ezzel?

– A terület- és településfejlesztési operatív program (top) keretében készült fejlesztési csomagunk elemei most, a járvány időszakában az eredetileg reméltnél sokkal lassabban haladnak, de azért a munkálatok folynak, amelyek közül a két új orvosi rendelőnk építését emelném ki. Elkészült a játszóház, amelynek üzemeltetésére pályázatot írtunk ki. Szintén elindult az ipari parkban az útfelújítási projekt, mint ahogyan a könyvtár és a vásárcsarnok fejlesztése is közbeszerzés alatt áll. Ugyanakkor sajnos vannak olyan top-os pályázataink is, amelyek esetében több mint egy éve várunk az irányító hatóságtól döntést az anyagi ráfordítások átcsoportosításáról. Ilyen pl. az interaktív gyermekmúzeum, amelynek azért áll a kivitelezése, mert hiába van itt a pénz, a döntés tovább késik.

A Modern városok program keretében a Főplébánia-templom felújításának második ütemére is megkaptuk a forrást, amely elsősorban a támfal felújítását foglalja magában. Emellett szerintem a nehézségek ellenére is megfelelő ütemben folyik a kórház területén épülő fontos nagyberuházás, az onkológiai központ kivételezése. S bár sok bosszúsággal jár a csatornahálózat kiépítése Rónabányán és Rónafalun, főleg, amikor sár van, de majd ha elkészül, hatalmas könnyebbség lesz az ott lakóknak. Szóval, ezek a fejlesztések jelenleg is zajlanak, és a Modern városok programban már a következő nagyobb csomagok előkészítésén dolgozunk, de az általunk előkészített tervek-

ben akkor tudunk tovább lépni, ha az állam által ígért forrásokat megkapjuk.

 Elég nagy csend van viszont a helyi felsőoktatás körül!

– A város számára a felsőoktatás helyzete nagyon fontos kérdéskör, többek között a fiatalok megtartása, Salgótarjánba csábítása és itt marasztalása végett is. Sajnos, azt hallottuk, az Óbudai Egyetem új képzési és kutatóközpontjának kiépítésére megkapott pénzösszeg nem lesz elegendő arra, hogy elkezdjék az egykori Népjóléti Képzési Központ épületének felújítását és benne az új telephely kialakítását. A kampusz jelenleg a J. L. Seagull Alapítvány Meredek utcai épületében működik. Sajnálattal hallottuk, hogy idén a jelentkezések szempontjából nem alakult kedvezően a helyzet, és a következő oktatási ciklusban megint csak felsőfokú képzést indítanak. A város az Óbudai Egyetem munkáját évi tízmillió forinttal, illetve könyvtár, uszoda, sportolási lehetőség biztosításával támogatja. Az egyetem részéről ennek a pénzösszegnek a tízszerese kellene ahhoz, hogy itt nagyobb jelentőségű munkát tudjanak végezni. Ez az ügy sajnos jelenleg itt tart.

 Más irányban is keresik a helyi felsőoktatás lehetőségeit?

– Igen, és örülök annak, hogy a városban működő Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakközépiskola fenntartását a Semmelweis Egyetem átvette. Velük már a tovább lépésről is tárgyalunk, mert ha az onkológiai központ a remények szerint 2021 végére, 2022 elejére elkészül, ott nagy számban lesz szükség orvosokra, ápolókra, szakképzett személyekre. Erre igyekszünk felkészülni, és próbáljuk a kórház vezetőségét is minden lehetőségünkkel támogatni.

 Ön, aki belülről lája a folyamatokat, mennyire derűlátó a Modern városok programban foglaltak megvalósulásával kapcsolatban?

– Azt tudom erre mondani, hogy polgármesterként talán én vagyok a legoptimistább a Salgótarján és a kormány között született megállapodásba foglalt fejlesztések végrehajtásában, mert a Modern városok program Salgótarján esetében egy rendkívül öszszetett, erősen egymásra épült, valóban új várost építő terv volt. Látok is ebben elmozdulásokat és folyamatos lépéseket, de most azt gondolom, hogy jelenleg nincs olyan

elégséges szabad pénzforrás, amelyet erre a célja le tudnának juttatni Salgótarjánba.  Ugye, erre akasztófahumorral azt mondhatjuk, hogy 2017, a miniszterelnöki látogatás és a kormányhatározat elfogadása óta már Luca széke is háromszor elkészült…

– Igen… De azt is figyelembe kell venni, hogy a Modern városok programban részt vevő települések közül Salgótarján vezetése majdhogynem utolsóként állapodott meg a miniszterelnök úrral. Egyébként elmondhatom, hogy közösen egy nagyon jó tervet fogadtunk el. Csakhogy a kivitelezések során is az utolsók között vagyunk, és emiatt tolódnak el a beruházásaink. Az anyagi lehetőségeinket tekintve is nagy hátrányban vagyunk számos olyan megyei jogú várossal szemben, ahol jelentős saját anyagi erőt tudnak a fejlesztések elkészítésére fordítani. Mi viszont a program végrehajtásában abszolút mértékben a kormánytól függünk. Csak azokat a lépéseket tudjuk megtenni, amelyekre központi forrásokat kapunk.

 Nemrégiben készült el Salgótarján 2020–2024-re vonatkozó részletes gazdasági programja. Melyek ennek a legfontosabb elemei?

– A gazdasági terv fő prioritása – a Modern városok programban foglaltakkal összhangban – a régi, barnamezős acélgyári és öblösüveggyári területek újra hasznosítása a helyi gazdaság, az ipar és a turizmus fejlődését szolgáló új fejlesztések, befektetések fogadására. Emellett a város természet adta lehetőségeiből fakadó előnyöket is szeretnénk a gazdaság, az idegenforgalom fejlesztése révén kihasználni. Úgy gondolom, hogy ha visszatekintünk az előző ciklusokra is, ez az utóbbi évek, évtizedek legátfogóbb helyi gazdasági programja. Ugyanakkor ebben is vannak bizonytalansági tényezők, amelyek attól függnek, hogy az országos átlagtól leszakadó északkeleti térségeket a mindenkori kormányok mennyire kívánják felkarolni, támogatni, mert mint már említettem, az itteni fejlesztési lehetőségek az elegendő helyi gazdasági erő hiányában alapvetően a rendelkezésünkre bocsátandó központi forrásokon alapulnak.

 Van-e már esetleg erre, ha nem is pontos ígéret, de legalább valamennyi remény?

– A napokban tárgyaltam a Külgazdasági és Külügyminisztériumban arról, hogy Salgótar-

ján egy nagyobb, a szlovák határon is átnyúló régió központja, amely nagyjából Pásztótól kezdve majdnem egészen Losoncig tart, ezért a városban és környékén megvalósuló fejlesztések egy kiterjedtebb térség gazdasági és társadalmi fejlődését, valamint egy nagyobb lélekszámú lakosság jobb életminőségét is szolgálják. Az itt élő emberek is igénylik ugyanazokat a lehetőségeket, amelyek az ország más részein is elérhetőek, ezért nem mondunk le arról, hogy azokat helyben is biztosítsuk. Erre jó példa, hogy Salgótarjánnak korábban nem volt színháza, aztán amióta sikerült elindítani, néhány rövid év alatt is szép szakmai és közönségsikereket ért el. Ehhez hasonlóan más területeken is megnyílhatna az út a gyors fejlődésre. Törekvéseink vannak a kormány által ígért versenyuszoda megépítésre, valamint – miként említettem – a felsőoktatási lehetőségek bővítésére. Ez ügyben a Testnevelési Egyetemmel is tárgyalásban állunk, és a felvidéki magyarok számára is felajánljuk a lehetőséget. A közlekedés és az infrastruktúra területén nagyon fontosnak tartjuk a vasútvonal fejlesztését, hiszen ez a Szlovákiával és a Budapesttel való kapcsolattartásban is kulcsfontosságú, nagyban megkönnyítené a fővárosban tanulók és munkát vállalók életét, továbbá azoknak a helyi cégeknek is segítséget nyújtana, amelyek a termékeiket vasúton könnyebben tudnák szállítani. Emellett a vasútvonal fejlesztése révén Északkelet-Magyarország egyik nagy raktárbázisává is válhatnánk. Ezeken a területeken még látom azokat a lehetőségeket, amelyek révén Salgótarján tovább tudna fejlődni, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezeket az elképzeléseinket valóra váltsuk.

Balás Róbert

 CSATORNÁZÁS RÓNAFALUBAN

 „SZÉP, ÚJ VILÁG”: EGY SZELLEMVÁROS FŐUTCÁJA

AKIKRE RÁRÚGTA A JÖVŐ AZ AJTÓT DIGITÁLIS OKTATÁS A JÁRVÁNYÜGYI VESZÉLYHELYZETBEN

Amikor ezek a sorok papírra kerülnek, már a jövő tanév elkezdésének lehetőségeiről szólnak a híradások. Tombol a nyár, szünet van, Ady szóhasználatával a szabad mellű örömök ideje. Az osztályozó értekezleteket megtartották rég az iskolákban; kiderült, hogy az átlagnál kevesebb a bukás, sőt minden túlfűtött érzelmi megnyilvánulás és politikai hangulathullámzás ellenére sikeresen és eredményesen lezajlottak az érettségik, és az egyetemek-főiskolák leendő első évesei már a kellő körültekintés mellett megszervezett gólyatáborokban növesztik szárnytollaikat…

A hír hallatán egyedül ő örült, mert ezek szerint senki nem járhat be, így ő sem marad le (valami félreértés okán ő úgy gondolkodik, hogy az egyetemet a rendelkezésre álló minimálisan szükséges idő alatt kell elvégezni, nem 10–12 év alatt). Az egyetemek a szünetek átcsoportosításával kaptak egy hét felkészülési időt az átállásra, ami szakmailag indokolható. Különösen az általános iskolák napközbeni gyermekfelügyeleti funkciója miatt furcsa is volt, hogy a köznevelés intézményei ezzel a lehetőséggel nem élhettek. Olvastuk tehát a hírt, aztán csak néztünk egymásra, mint a legtanácstalanabb rovarok, tudják, a mi tévő legyek. Gyors telefon haza a vezetőtársaknak, hogy mit tudnak helyben, de ők sem voltak tájékozottabbak, így abban maradtunk, hogy másnapra elkészítünk a szülők és tanulók számára egy tájékoztató szöveget, amelyet kiteszünk az intézmény honlapjára, az intézményegység-vezetők pedig kinyomtatva hétfőn reggel hét óráig kirakják a bejárati ajtókra, ha esetleg valaki nem értesült volna róla, hogy mi a helyzet, és hozta volna a gyereket. Ez meg is történt, de mindez a dolognak a legkönnyebb része volt. De mi fán terem a digitális oktatás? És hogyan kerül ez egy hét vége alatt bevezetésre?

A tanév szorgalmi időszaka lezárult. Az év végi értekezletek amellett, hogy véglegesítették egy-egy tanuló végleges tanulmányi eredményeit, magatartásának és szorgalmának értékelését, három hónap után lehetőséget adtak a pedagógusoknak arra, hogy közösségként beszéljék meg, mi történt velük, velünk március közepe óta. Reméljük, hogy ez és a nyár jelentette másfél hónapos haladék elég arra, hogy, ha muszáj, ez a kéretlenül életünkbe robbanó digitális jövő-jelen már kevesebb feszültséggel és több sikerrel történjen meg velünk. Talán mindenki emlékszik arra a hétvégére... A járvány már érezhetően felütötte fejét hazánkban is, Észak-Olaszországban elképesztő számban hullottak az idősek, a szomszédos Ausztriában is elindult a fokozott védekezés a romló közegészségügyi adatok láttán. Világos volt, hogy előbbutóbb a pandémiás helyzetre a magyar állam szerveinek is reagálniuk kell, erre már egyre erősödő társadalmi igény is volt, de konkrét lépéseket még nem lehetett tudni. Jellemző a helyzet óráról órára történő változására, hogy a hét közepén a miniszterelnök azt nyilatkozta, nem látja szükségét, és talán nem is tartja elképzelhetőnek az iskolák bezárását, péntek délutánra mégis kijött az a kormányhatározat, mely „A koronavírus miatti új munkarend bevezetéséről a köznevelési és szakképzési intézményekben” címet viselte, és az iskolákban a tantermen kívüli, digitális munkarend bevezetéséről döntött.

Mivel a kormánynak a köznevelési szférából közvetlenül az általános és középiskolákra van fenntartóként ráhatása, így a döntés a zömében önkormányzati fenntartású óvodákat nem érintette, s nem terjedt ki a pedagógiai szakszolgálati és a pedagógiai-szakmai szolgáltatást nyújtó intézményekre sem, ami ezek sajátos helyzetét ismerve érthető is.

A határozat szerint 2020. március 16. napjától az oktató-nevelő munkát tantermen kívüli, digitális munkarendben kellett megszervezni. Mivel eddig erre a magyar köznevelés történetében nem volt példa, a kormány igyekezett elmagyarázni, hogy az intézkedés révén nem rendkívüli szünet következik, az „csupán” az oktatás módjának megváltoztatását célozza, és ezzel továbbra is biztosítja a tanulók számára a tanulás alaptörvényben rögzített lehetőségét. A megváltozott körülményekhez az iskoláknak és a pedagógusoknak is alkalmazkodniuk kellett. E sorok írója 1988-tól ismeri belülről az oktatás világát, felesége hosszú ideje intézményvezető, ezzel együtt a hír hallatán hosszú percekig töprengett azon az aranyszájú riporter szavaival élve, hogy akkor ezt így hogy. Éppen négy napja tartózkodtunk külföldön, egyetemista lányunk az indulás előtt még azon mérgelődött, jó-jó, hogy eljön velünk, de hazaérve egy hónapig nem találkozhat a többiekkel, mert közölték vele, hogy az út után két hét „önkéntes” karantén várja, utána meg jön a tavaszi szünet.

Be kell, hogy valljam, először annyira abszurdnak, sőt szürreálisnak tűnt mindez, hogy azt tanácsoltam a kétségbeesés szélére sodródó intézményvezető feleségemnek: amit megtehet, annyit tegyen meg, de azt senki nem várhatja el, és nem is fogja elvárni, hogy 16-án hétfőtől ez a digitális munkarend ténylegesen működjön. Hétfőn a megszervezése indulhat el, de azt el kell mindenképpen kezdeni.

A kétségbeesés hosszú perceit éppen ezért hamar felváltotta a kihívásnak való megfelelni akarás szakasza. Mivel néhány módszertani útmutatótól eltekintve szabad kezet kaptak az iskolák a helyi digitális tanrend kialakításában, ez a sok munka mellett azzal is kecsegtetett, hogy valami egyedi, jó megoldást találjon ki minden intézmény, amely a későbbiekben is használható. Aztán, hogy ez sikerült-e, nyilván mérik majd az illetékesek. És, hogy ez a mérés objektív és használható tényeken nyugszik, és helyes értékelésre vezet az illetékes döntéshozók részéről, már sok mindenen múlik, kezdve az értékelő hitelességétől, elfogadottságától az egyéni tapasztalatokon át a politikai beállítódásig, mert azt senki sem gondolhatja, hogy éppen ez a terület lesz mentes 2020 Magyarországán a politikai attitűdöktől.

A mindig, minden helyzetben idézhető

A tanú című filmből bevillannak az egyik börtönjelenetből a püspök szavai: Minden politika, fiam! Az érintetteknek, pedagógusoknak, tanulóknak, szülőknek biztosan van már kialakult véleményük, általánosítani azonban éppen amiatt, hogy szinte iskolánként másként valósult meg a digitális munkarend, sőt, iskolán belül szinte tanáronként és tantárgyanként eltérő megoldásokkal találkozhattak a tanulók és szülők, torzítás nélkül nem lehet.

Itt, nekünk arra van lehetőségünk, hogy egy városkörnyéki általános iskolával és kiterjedt alapfokú művészeti iskolai hálózattal rendelkező intézmény tapasztalatait foglaljuk össze, és tegyünk ezután némi kitekintést.

Kezdjük a digitális tanrendre átállás lépéseivel. Az új tanrend péntek esti kihirdetése után az intézményvezető átgondolva a lehetőségeket és szükség szerint megteendő lépéseket, egy főigazgatói utasításban (tudom, kicsit katonás a szó, de a munkajogban így szerepel) igazította el az általános iskola és az alapfokú művészeti iskola vezetőjét az első hét teendőit illetően. Az, hogy ez az utasítás 1600 km-el távolabb, egy csodás szigeten álló apartmanszálló egyik szobájában született meg, és indult el a címzettekhez, talán még illeszkedik is a kor és e rendkívüli helyzet kihívásaihoz és lehetőségeihez.

Első lépés, hogy az osztályfőnökök vegyék fel a tanulókkal a kapcsolatot az iskola számára megadott elérhetőségeken. Mivel mobiltelefonja gyakorlatilag mindenkinek van, ez nem jelenthet problémát. Sok osztálynak van saját közösségi oldala, használják azt is, ha még nincs, most gyorsan csináljanak egyet. Ugyanez a feladat a művészeti iskolában az egyéni zenész, illetve csoportos tanszakok esetében. A lényeg, egy tanuló és szülő se legyen magára hagyva.

A következő lépés, hogy fel kell mérni a készleteket, azaz melyik tanuló milyen csatornán elérhető. Van-e számítógépe, amelynek van kép- és hangkapcsolata, laptopja vagy tabletje (ezek alapból rendelkeznek ezekkel a képességekkel). Ha igen, van-e szélessávú internetelérése. Ezzel párhuzamosan fel kell mérni az iskolai mobil számítástechnikai eszközöket, hogy annak a tanulónak, akinek nincs megfelelő gépe, tudjanak biztosítani.

Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy szigorú szabályok betartásával, de a felügyeletet otthon megoldani képtelen szülőknek biztosítani kell a lehetőséget, hogy munkanapokon a gyerekeket behozhassák. Az ügyeletet meg kell szervezni, de ebbe nem oszthatók be a nyugdíjas és egyéb veszélyeztetetti csoportba tartozó kollégák. És, ha mindez megvolt, akkor jöhet a tartalmi megvalósítás.

Nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy az eddigi lépéseket valamennyi iskolában megtették, hiszen ezek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán meginduljon az elektronikus csatornán az interakció. Erről viszont nem lehet sommás véleményt alkotni úgy, hogy az igaz legyen, s ne legyen szülő vagy tanuló, aki azt mondja rá, de ez nem is úgy volt. Lehet statisztikai adatokat sorolni, de azok nem fogják megmutatni a lényeget, hogy milyen sikeres volt a digitális oktatás, egyáltalán sikeres volt-e, s ilyen előzmények után és körülmények között volt-e esélye annak, hogy sikeres legyen.

Valami történt, az bizonyos, sőt az is biztos, hogy szinte intézményenként más-más módon oldották meg ugyanazt a feladatot. A megoldás pedig nagyban függött az in-

tézmény vezetése, pedagógusai, tanulói és nagyon hangsúlyosan a szülői oldal együttműködésén, ezen belül is az intézményi működési dokumentumokban leírtakon túli, rejtett erővonalak által meghatározott összjátékon. Mert hiába az intézményvezetői szándék, ha a pedagógusok akár egy része vagy képességbeli akadályok, a tagadhatatlanul meglévő kiégés következtében előállt fásultság, vagy éppen az otthoni problémák (melyeket talán éppen az otthoni munkarend, a gyerekekkel való folyamatos öszszezártság okozott) miatt nem volt képes a feladatokat az optimális módon teljesíteni. És hiába volt esetleg a pedagógusi innováció, ha az a szülők többségének akaratán megtört. Mert ez is megtörtént. Szintén saját tapasztalat már korábbról, hogy éppen a legnépszerűbb, helyben a legmagasabb szintű oktatást nyújtó intézmények a leginkább kiszolgáltatottjai a szülői akaratnak, vágyaknak, legyen szó általános iskoláról vagy gimnáziumról. Sokan azt gondolják, hogy az iskolát az igazgató vezeti, esetleg a fenntartó mondja meg az irányt. Ami a kereteket illeti, a külső megjelenést, a kapcsolatokat, arra nézve ez igaz is, de a mindennapokban, a már említett kvázi elit intézmények esetében a szülők egyetértése nélkül, különösen annak ellenére már nem tud lépni az iskolavezetés. Már, ha lépni akar. Mert ez is függ az igazgató személyétől, attitűdjeitől, diszpozíciójától, akaratérvényesítésre való elhatározottságától és képességétől.

Szóval, bonyolult ez a kérdés, és igazi válaszok csak helyben, helyi viszonyok között léteznek. Volt olyan intézmény, ahol folyamatosan mentek az online órák, a tanulók bejelentkeztek, látták-hallották egymást, időkorlátos online dolgozatokat írtak. Volt, ahol ez nem történt meg, géppel beolvasott szövegeket, feladatokat küldtek ki a tanárok, amire hasonló válaszokat vártak. Talán ez a megvalósítás két szélsőértéke. Ami közte van az az inkább több mint kevesebb munka, az innovációs készség, és az ezeket kísérő felemelő vagy lesújtó, vidám és

fájdalmas pillanatok sokasága, a szubjektív érzések világa.

Ami megmarad, ahogy feleségem elvonul az étkező sarkába a tablettel, én próbálok csendben tenni-venni, miközben hallom a tanításnál használt hanghordozását, a gyerekek lelkes vagy éppen vonakodó válaszait. Nézem a tánctanár kolléga oktatóteremként használt garázsát, ahonnan a második alkalomra (egy-két megjegyzés nyomán) már eltüntette a kacatokat, és ahol a párjával bemutatják, majd gyakorolják a lépéseket, miközben magyaráz, és ezt az egészet egy plafonra rögzített kamera veszi. Látom egyetemista lányomat, aki a kanapé sarkán angolul vizsgázik az egyik tárgyból, majd mosolyogva közli, hogy ez is sikerült. És nem látom, de tudok azokról is, akik kölcsönkapott, kicsit már kopott okostelefonokon próbálják teljesíteni az együtt tanulás kihívásait, s azokról is – és azért ez az kisebbség –, akik a három hónap alatt az iskolával való gyenge kapcsolataikon is tovább lazítottak. Az biztos, hogy ez nem az iskolán múlott, a legtöbb helyen mindent elkövettek annak érdekében, hogy az eszköz hiánya ne jelentse az együttműködésből való kirekesztést. E furcsa nyár közepén egy területről állíthatjuk, hogy biztosan nyomokat hagyott rajta ez a három hónap, és ez a jellemformálás, s ha belegondolunk, hogy az iskola egyformán a nevelés és oktatás terepe, ez sem kevés. Azt biztosan nem akartuk, hogy ilyen módon, de sokat megtudtunk magunkról, munkatársainkról, családunkról, a minket körülvevő emberekről, akik közül többeket korábban barátként azonosítottunk, vagy nem, de most lettek azok, vagy éppen egyesek barát státusza változott a semlegesség irányába. Belekóstoltunk a jövőbe, kénytelen-kelletlen, bizonyára kissé sután, de biztos, hogy az életünk valamerre erre fog haladni. Még ki sem kecmeregtünk belőle, így nehéz a tapasztalatokat összegezni, tanulni mindabból, mi történt és még történik, de tanulnunk kell, és vizsgáznunk kell, és még a sikeres vizsgát is lehet, hogy meg kell ismételnünk. Paróczai Csaba

TANÍTANI A KARANTÉNBAN

UGRÁS AZ ISMERETLENBE, HATALMAS ERŐFESZÍTÉSEK

Az oktatás a koronavírus-járvány idején küzdelmes folyamat volt. Ugyanúgy, mint az egészségügyben, egy már amúgy is számos súlyos, rendszerszintű problémával küzdő struktúrának kellett hirtelen átállnia egy eddig ismeretlen működési módra.

Ellentmondásos intézkedések sora nehezítette a karanténoktatás megszervezését. Március harmadik péntekén a miniszterelnök reggel még úgy nyilatkozott, hogy nem zárják be az iskolákat. Majd késő este bejelentette, hogy megváltoztatta az álláspontját, és hétfőtől minden oktatási intézmény bezár, és az oktatás hétfőtől digitálisan folytatódik. Egy hétvége alatt kellett feltalálni egy olyan szisztémát, amire sem tapasztalat, sem elegendő digitális eszköz nem volt.

Az írásbeli érettségi lebonyolítása is hasonlóan bizonytalan volt. Az, hogy egyáltalán lesz-e érettségi, egy héttel az aktuális nap előtt derült ki, ami akár a diákok, akár az iskolák, akár a tanügy számára nagyon rövid időt biztosított. Ráadásul május 4-re jelezték a járvány tetőzését, és ennek ellenére 86 ezer diák, hatezer tanár lepte el az iskolákat, közlekedést stb.

De, más módon ugyanilyen ellentmondásos intézkedés a szakképzésben dolgozó tanárok közalkalmazotti jogviszonyának megszüntetése és elvileg 30%-os béremelése, mindez a járvány idején, amikor elméletileg a védekezés minden mást háttérbe szorít… Végül a tanév karanténoktatásban zárult június közepén. A tapasztalatok még nagyon vegyesek, és kevés a korrekt mérés, de van néhány oktatáskutató intézet, amely már nyilvánosságra hozta a felméréseit.

A TANULÓK

A digitális oktatás előfeltétele, hogy megfelelő számítástechnikai eszközök álljanak rendelkezésre mind a tanároknál, mind a diákoknál. Egyes mérések szerint a tanulók 25–35%-át egyáltalán nem érte el az online oktatás. Kis településeken, a hátrányos helyzetű körzetekben gyakorlatilag alig volt digitális oktatás. Önkéntesek vitték el a kiadott példasorokat, hogy aztán egy hét múlva begyűjtsék az így-úgy megoldott házi feladatokat. A városi iskolákban jobban működött az online oktatás, de valójában

felkészületlen volt a rendszer és persze a tanárok egy része is.

A tanulás hatékonysága függött a tanulók szorgalmától is. Aki eddig sem tanult, az most sem szakadt meg, de aki lelkiismeretesen végigküzdötte a feladatsorokat, annak hatalmas tananyaggal kellett megbirkóznia. Túlterheltségről, szervezetlenségről, túl sok beadandóról panaszkodtak a diákok. Április végén már sokuk szívesen járt volna újra iskolába. A bezártság, a barátok és osztálytársak hiánya, az önálló tanulás kényszere megviselte a gyerekeket.

A TANÁROK

A tanárok jó része hatalmas erőfeszítéséket tett, hogy működjön az online oktatás. Akinek 6–8 csoportja, 180–200 tanulója volt, napi 12–16 órát dolgozott az elején, hogy elérje a diákjait, és teljesítse a tananyagot. Ráadásul maguknak kellett kitalálni, hogyan tanítsanak online. Kellettek nagyobb internethozzáférések, kamerák, mikrofonok, digitális eszközök, amelyet sokszor a saját pénzükből finanszíroztak.

Kevés digitális tanagyag állt rendelkezésre, és például a minisztérium által felkínált

Kréta rendszer alkalmatlannak bizonyult az online oktatásra. Ez a program alkalmas a tanügyigazgatásra, vagy a feladatok kiküldésére, de digitális oktatásra nem.

Jelen pillanatban nagyon egyenlőtlen a tanárok számítástechnikai felkészültsége is, így a digitális oktatás sokaknál egyszerűen nem működött, vagy a feladatok kiküldéséből állt, ami módszertani szempontból teljes visszalépés. Nem kérdés, hogy irreális elvárásokkal kellett a tanároknak megküzdeniük.

A SZÜLŐK

A karanténban a szülők helyzete volt a legnehezebb. A tanítás gyakorlatilag áthelyeződött a családokba. A gyerekek szülői segítséggel tanultak, főleg az általános iskolások, és ez napi 6–8 óra plusz munkát jelentett. Ha ehhez hozzátesszük, hogy sok szülő home office-ban dolgozott, tehát a saját munkáját is el kellett látnia, meg még vezetni a háztartást, megküzdeni a bezártsággal, a nagyszülők hiánya, vagy segítése nélkül … Nehéz!

Mi a hozadéka a karanténoktatásnak?

Voltak olyan hangok, amik azt fogalmazták meg, hogy a digitális oktatás módszertani megújulást hozhat a tanításban.

Ez igaz lehet a digitális eszközök és tananyagok kiterjedtebb használatára, a diákokkal való virtuális kapcsolattartás kiszélesedésére, de valódi módszertani változást nem hoz. Ugyanis a tananyag tartalma ugyanaz maradt, vagyis annyi történt, hogy a hagyományos oktatás áthelyeződött a virtuális térbe, és ennek a hatékonysága e pillanatban nagyon kérdéses. A differenciálás, a gyerekek képességeinek megfelelő tanítás, nevelés az osztályteremben is nehezen kivitelezhető, a digitális térben pedig ez még kevésbé működik.

Összegezve: a magyar oktatás eddig is karanténban volt, eddig is rendszerszintű hibákkal küszködött. A koronavírus-karantén idején ezek a hibák, hiányosságok még hatványozottabban megjelentek. De ha elérte azt a célját, hogy minimalizálta a személyes érintkezést, és a járványt alacsony szinten tudta tartani, akkor megérte. Bár ez hatalmas emberi erőfeszítéssel járt akár a szülők, akár a tanárok, akár diákok részéről. (Név és cím a szerkesztőségben)

 FOTÓK: ILLUSZTRÁCIÓK

FOGJUNK VISSZA A HAJSZÁBÓL!

EGYRE NEHEZEBB VOLT BEMENNI AZ ÜRES TEMPLOMBA

Ferenc pápa március 27-én este imát vezetett a Szent Péter-bazilika bejárata előtt a világméretű koronavírus-járvány idején Isten irgalmába ajánlva Róma városát és az egész emberiséget. Az idős egyházfő saját segítőitől is távol, magányában emelte magasra az Oltáriszentséget, üvegfalon keresztül adott áldást a világra az esőáztatta, üresen kongó Szent Péter térre.

elviselésével kellett eltölteni a családoknak. Többet lehetett egymással, a gyerekekkel foglalkozni. Személyes jelenlét nélkül a televízió képernyőjén keresztül lehetett bekapcsolódni a liturgiába.

Ez az új helyzet számomra a rám bízottakért való több és alaposabb imádságban valósult meg. Pásztó két templomában végeztem a rózsafűzért, keresztutat, zsolozsmát a hívekért és engesztelésként. Az országos Mária légió csütörtök esténkénti engesztelő szentmiséjét a templomban zárt ajtók mellett végeztem, de tudtam, erőt adott, hogy a légió tagja szerte az országban abban az órában velem imádkoztak.

A vasárnapi szentmiséket, valamint a húsvéti szertartásokat is hívek nélkül, zárt ajtók mögött tartottam. Úgy éreztem, mintha az őskeresztény korban lennénk. Azonban Isten segítségét, áldását kérni bárhol lehet, nagy tömeg nem mindig kapcsolódik ehhez…

ki együttérzésemet. Lelki gondozásra is csak arctalanul, telefonon adatott lehetőség.

Akik mindezt a tévék képernyőjén láthatták, számukra megrendítő, egyben felemelő volt ez az óra. Aztán mindenhol bezártak a templomok, a papok, lelkészek mintegy három hónapig hívek nélküli üres templomokban mutatták be szentmiséjüket.

A hívek már várták, s a televízón, rádión keresztül lehettek gyakori részesei az ünnepi liturgiáknak, láthattak lelket erősítő, a félelem idején is bátorítást nyújtó, lelket erősítő vallási műsorokat a Duna tévé és a történelmi egyházak vezetői, képviselői példás összefogásával.

Vajon hogyan élték meg a papok, a lelkészek a híveik teljes hiányát a pandémia idején? Egy katolikus pap és egy református lelkésznő megrendítő őszinteséggel vallanak erről.

Zahar Béla esperes, plébános:

– A szentatya március végi imáját, könyörgését az emberiségért a bajban én is láttam, valóban igen megrendítő volt. Homíliájában Szent Márk evangéliumából idézett: most, amikor a háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk, „Kelj fel, Urunk!” Segíts, mert félünk, hogy elveszünk, s valóban, ez a félelem mindvégig ott élt a ma élők szívében, a szívünkben, áthatotta hétköznapjainkat, de egyben bennünk élt az összefogás reménye is. Szinte egyik napról a másikra elnéptelenedett a város, szinte megállt az élet. Jel volt ez arra, ahogy eddig zajlott az élet, tovább már ilyen formán nem mehet. A húsvétra való készületet több imával, a szeretet, a türelem gyakorlásával, egymás

Számomra megrendítő, szép élmény volt, s melyet az interneten is láthattak, amikor a Szent Lőrinc templom tornyának erkélyéről adtam szentségi áldást Pásztó város lakóira és a környéken élő hívekre. Miseközvetítéseket templomunkból nem végeztünk, mert igen lehangolónak tűnt számomra az üres templomban való liturgia.

A másik fontos szempont, hogy a televízióban, rádióban az ökumené jegyében rendszeres miseközvetítések voltak, így a híveink, s más felekezetek számára is volt lelki segítség. Lelki beszélgetéseket telefonon keresztül végeztem. Pár beteget felkészíthettem az Úrral való találkozásra, elkísértem őket utolsó útjukra a temetőbe. Ez a nehéz időszak számomra arra is rámutatott, hogy az idő és történelem ura az Isten. Fogjuk vissza magunkat a nagy pörgésből, a pénz és az élvezetek hajszolásából! Adjuk meg Istennek, ami kijár neki: az imádatot, szeretetet és jóságot, S ha így teszünk, akkor annak áldásait az egymás iránti kapcsolatink minőségében tapasztalhatjuk igazán.

Németh Judit

salgótarjáni református lelkész: – Lelkipásztori feladataim mindegyike személyes kapcsolatot kíván. Istentiszteleten az üzenet a hallott szavakon át jut el a szívekig. Ahogy Pál apostol mondja: tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés által üdvözítse a híveket. Bibliaórákon együtt keressük Isten igéjének üzenetét. A tanítás is személyességet kíván. Temetésen nagyon nehéz volt megállni a koporsó mellett úgy, hogy még egy kézfogással sem fejezhettem

Soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet szolgálatom alatt, hogy el leszek vágva a hívektől, hogy nem látogathatom meg őket otthonaikban. Az elképzelhetetlen volt, hogy eljön a vasárnap 10 óra, és a templom zárva marad, nem nyithatom ki kapuit a gyülekezetem tagjai előtt. A bezártság első hetei mozgalmasan teltek. Értesíteni kellett a gyülekezet a változásról, magányosan élő idős testvéreinknek megvásárolni a tartalékot, gyógyszert, élelmiszert. Meg kellett oldani, hogyan tudjuk eljuttatni az igehirdetést minél több otthonba.

Akinek nem volt internetes hozzáférése, a rádió, televízió közvetítéseit hallgathatta. A legnehezebben húsvétra készültünk, s köszönet a városi televíziónak, hogy lehetővé tette, hogy a nagyobb felekezetek templomaiból minden Salgótarjánihoz eljusson a feltámadás örömhíre.

Mások voltak a vasárnapok számomra is, hiszen hét közben felvettük a vasárnapi istentiszteletet, így a legtöbb vasárnapon 3–4 templomba is „ellátogattam” – meghallgattam volt diáktársakat, fiatal kollégákat. Sokan, akik már nem laknak a városban, reagáltak az igehirdetésekre, meghallgatták, örültek neki. Ahogy múltak a hetek, egyre nehezebb volt bemenni az üres templomba, s odaképzelni a padokba a megszokott arcokat.

Visszatekintve, azt kívánom, hogy mindanynyian készítsünk számvetést, s tanuljunk belőle: hogy sokkal kevesebb időt is elég az üzletekben tölteni, s nem kell roskadásig rakni mintegy „hivalkodóan” bevásárlókocsijainkat. S maradjon az is örök tanulság, hogy milyen fontos szeretteink közelsége és kapcsolataink. Kívánom, hogy ne térjen vissza újabb hullámban a vírus, hogy nyitott szívvel, befogadó lélekkel újra egymás közelségében éljünk a megszokott emberi módon, a „három lépés távolsága” helyett. Szabó Gy. Sándor

 NÉMETH JUDIT

 ZAHAR BÉLA

VÍRUS-VITÁK, MÉRGES CSÓKOK

AZT HITTÜK: TUDOMÁNNYAL, PÉNZZEL MINDEN MEGVÁLTHATÓ

Életem legelső emlékei között őrzöm, hogy kisgyerekként vacog a fogam, édesanyám beburkol valami jéghideg vizes lepedőbe, meg kell innom egy rettenetesen keserű folyadékot, aztán melegem lesz, kiver a veríték, a bőrömet vörös foltok lepik el. Hamar rendbe jövök, de néhány napig még nem mehetek ki az utcára, barátaim se jöhetnek be, mert piros cédula van kiragasztva a kapunkra. Ma már tudom, hogy skarlát miatt karanténban voltam, csak akkor ezt nálunk, a Rokkanttelepen még nem nevezték annak.

Az egyik szomszédban kanyarós, a másikban mumpszos, vagy szamárköhögéses gyerekre figyelmeztetett a vörös cédula. Átélve és egymásnak elbeszélve tudtuk, hogy ezek a betegségek veszélyesek és egymástól elkaphatók, ezért meg sem kíséreltük a tilalmak megszegését, s bár féltünk a védőoltásoktól, mégis vártuk, hogy megkapjuk és megfoganjon, nehogy esetleg még elkapjon a torokgyík, mert az nagyon rossz lehet, ha az embernek „összeszorul a torka” és megfullad.

Orvostanhallgatóként aztán minderről sokkal részletesebb, alaposabb ismeretek birtokába jutottam, de rá kellett jönnöm, hogy minél többet tudunk valamiről, annál több ismeretlennel kerülünk szembe. Megismerkedtem a történelem pusztító járványaival, a járványok történelmével, a fertőző betegségek megelőzésének, felismerésének és gyógyítási lehetőségeik felfedezésének regényes történetével. Bár középiskolás tanulmányaink során említésre került, hogy melyik császár, király, vagy hadvezér életének vetett véget fertőző betegség, melyik csata kimenetelét milyen járvány pusztítása határozta meg, a kolera, a tífusz, a lepra, a malária, sárgaság, vérbaj, tuberkulózis, spanyolnátha és még számos betegség egész világra kiterjedő hatásai akkor döbbentettek meg igazán, amikor részletesen megismertem azokat. Pedig akkor az eboláról és a HIV-ről még fogalmunk sem volt. Ma is csodálni valónak tartom, mennyi buktatón, tévhiten, tragédián kellett átesnie az orvostudománynak, egy-egy kutatónak, pl. Semmelweis Ignácnak is, amíg kiderült, hogy egyes betegségeket bizonyos, szemmel nem látható, apró élőlények szervezetünkbe kerülése okozza. Ez történhet közvetlen érintkezéssel, étel- és italfogyasztással, belégzéssel, véráramba juttatással, sérüléssel és egyéb, ritka módokon is. Ma már szinte természetesnek tartjuk, tudjuk, hogy e kórokozóknak vannak speciális terjesztői, hordozói, s azt is tudjuk, hogy léteznek csak embert, vagy csak állatokat megbetegítő kórokozók is. Mindezek felfedezése, a betegségek megelőzésének, gyógyítási lehetőségeiknek megteremtése fáradságos, aprólékos, kitartó, nagy anyagi ráfordítások, és a tudományos ágazatok, műhelyek összefogásának, vagy éppen versengésének eredményeként jöhetett létre. Bár nem voltam a fertőző betegségekkel foglalkozó orvosi szakmák szakorvosa, mintegy fél évszázadnyi belgyógyászati, reuma-

tológiai és kórházvezetői tevékenységem során azonban így is bőségesen adódott alkalmam ilyen irányú tapasztalatok szerzésére, mert a kórokozó mikróbák bizony, mindenütt ott vannak körülöttünk, általuk előidézett betegségek minden orvosi szakterületen előfordulhatnak, s az orvosi beavatkozások minden lépésénél fenyegetnek. Kizárásukra a diagnosztika során, kiváltép pedig az orvosi beavatkozások, vizsgálatok, injekciók, műtétek végzésénél szigorú szabályok betartásával kötelező gondoskodnunk. S mégis, a higiénés alapszabályok egyre szélesebb körű betartása, a védőoltások, antibiotikumok ellenére ma sem zárhatók ki az egyéni tragédiákat okozó fertőzéses szövődmények, a kisebb-nagyobb járványok, s most megtudtuk: a világjárvány, a „pandémia” sem.

Hirtelen tört ránk, de nem egészen váratlanul. Tudtuk, hogy – nagyrészt a különböző életfeltételektől, társadalmi szokásoktól, népsűrűségtől, az egészségügyi ellátás színvonalától, az éghajlati viszonyoktól és sok egyéb tényezőtől függően – kisebb-nagyobb járványok szinte folyamatosan zajlanak jelenleg is a föld különböző országaiban. Az is éberségre intett, hogy egyes, állatok között terjedő járványok néhány nap alatt hatalmas területeken, a határok figyelembe vétele nélkül söpörnek végig (sertéspestis, kergekór, madárinfluenza stb.), megállításuk csak a legszigorúbb elizolálással, alig merem leírni: karanténba zárásával és ott a tömeges elpusztításukkal, elégetésükkel oldható meg.

A hagyományos influenzajárványok a védőoltások ellenére különböző intenzitással, de évek óta rendszeresen végigvonulnak a világon. Útjukban most már az óceánok sem állnak, hiszen a légi országutakon emberek (és áruk) tömegei jutnak át néhány óra alatt egyik kontinensről a másikra. S azt is tapasztalhattuk, hogy legnehezebben a légúti fertőzéssel terjedő járványok fékezhetők meg, mert a levegő, amely úgy néz ki, mint a „semmi”, nehezen megfogható vivőanyag.

A fertőzött élelmiszert meg lehet semmisíteni, az ivóvízhálózatokat ki lehet fertőtleníteni, a kórokozókat terjesztő gazdaállatokat (patkányok, szúnyogok, vadak stb.) ki lehet irtani, a levegő azonban gyakorlatilag szabadon szállítja egyik emberről a másikra a kórokozókat. A mostani járvány talán legfontosabb tanulsága éppen az, hogy az újfajta koronavírus természetének, virulen-

ciájának ismeretlenségei, a védőoltás és a kezelésre alkalmas gyógyszerek teljes hiánya nagymértékben beszűkítette a megelőzés és a gyógykezelés lehetőségeit, tehát rákényszerítette az emberiséget, hogy az egyetlen rendelkezésre álló védekezési eljárás bevetésével akadályozza meg a járvány robbanásszerű tovaterjedését. Ez pedig nem más, mint a védőmaszk és a távolságtartás együttese! Szerencsére ez a módszer nem kerül sokba, a világon mindenütt megvalósítható, csak a szakemberek egyöntetű véleménye, a politikai vezetők elhatározása és az állampolgárok szolidaritáson alapuló összefogása kell hozzá.

Most, a járvány első rohamának csillapodása idején már egy kicsit hátra dőlve azonban megállapítható, hogy ezt a nagyon egyszerű és nagyon olcsó, és mégis hatékony módszert, amely nem más, mint magatartásforma, nem könnyű megvalósítani. Az elmúlt évtizedek tudományos sikerei, a gyógyszerek arzenálja, a méregdrága vizsgáló- és kezelőeszközök kínálata ugyanis túlságosan magabiztossá tett és elkényeztetett bennünket. Azt hittük, hogy tudománnyal, pénzzel, technikával minden megoldható, megváltható.

Berögzült szokásainkon változtatni nem könnyű feladat. Elsősorban talán azért, mert az ember alapvetően társas lény, szereti a sokadalmakat, a tömegrendezvényeket, a csoportosulásokat, amelyek melegágyai a fertőzések terjedésének. Imádjuk az egyre nagyobb tömegeket vonzó fesztiválokat, főleg, ha azok nemzetköziek. Alig várjuk a rendszeres időközökben ismétlődő olimpiákat, a különböző sportágak világ-, és kontinensbajnokságait. A futball szerelmesei életük elengedhetetlen részének tartják a hétvégi meccseket. Ezekről lemondani embert próbáló teljesítmény. De nemcsak a szórakozás, hanem a kényszer is sokszor összezsúfol bennünket: együtt szorongunk a tömegközlekedési eszközökön, nem mindenütt lehetséges egymástól megfelelő távolságot tartani az iskolákban, munkahelye-

 DR. FANCSIK JÁNOS  FOTÓ: VARGA TAMÁS

inken, az üzletekben, a piacokon, de még az utcákon, játszótereken, parkokban sem. Nem mindenütt, de a világ sok országában az emberiségnek van még egy olyan szokása, amely nagyon kedvező feltételeket teremt a kórokozók emberről emberre terjedésének. Ez pedig a barátság, a szeretet, az öröm, a megbecsülés, az egymás iránti tisztelet kifejeződése, a nyilvános összecsókolózás. Az európai népek nagy részénél és nálunk, magyaroknál – rendszerint a vallási szertartásokkal is összefonódó – népszokásnak tekinthető ez annak ellenére, hogy káros voltára régóta nagyon sok orvos, tudós felhívta a figyelmet.

Már csak érdekessége és nógrádi vonatkozásai miatt is (Szentkút) érdemes megemlékeznünk róla, hogy polihisztor tudósunk, Herman Ottó, konkrét vizsgálatainak eredményére hivatkozva, egy évszázaddal ezelőtt leírta, hogy a fertőző betegségek terjesztésében, különösképpen a „Morbus hungaricus”-nak is nevezett tüdőtuberkulózis népbetegséggé válásában milyen jelentős szerepet játszott az a generációkon átöröklődő vallási szokás, hogy a kegyhelyek feszületeire a gyógyulást kereső tömegek több milliméter vastagságban csókolgatják rá tuberkulózisos nyálukat.

Az akkori tudományos folyóiratban „Mérges csók” címmel megjelent írásáért kitették őt a természettudományi intézetben számára megélhetést biztosító állásából. A parlament folyosóján Mikszáth Kálmán próbált Tisza Istvánnál érdekében közbenjárni, de a miniszterelnök nem kegyelmezett. Az egyházak ez ügyben azóta sokkal modernebbekké vál-

tak, a jelenlegi válságban pedig példát mutató konkrét intézkedéseket is tettek a szertartások fertőzésveszélyt jelentő részeinek megszüntetésével, s nagyon eredményesen oldották meg a hívek jelenléte nélkül a virtuális térben tartott szentmiséket is.

Szerencsére az állami és önkormányzati rendelkezések is idejében megszülettek a maszkviselés és a távolságtartás ügyében. Így a lakosság döntő része be is tartotta azokat, de valljuk be, sok-sok indokolt és indokolatlan vita zajlott körülötte. Miért nincs, ha van, miért van, ha nincs, miért csak most, miért ilyent, miért nem olyant, miért innen, miért nem onnan. Mint orvost engem az első napokban az bosszantott (véleményemet a Facebook-oldalamon igen csekély érdeklődést kiváltva közzé is tettem), hogy a maszkot valamiféle nehezen és drágán beszerezhető eszközként tüntették fel annak ellenére, hogy akár otthon, „hozott anyagból” bárki elkészítheti magának. Aztán, mire megérkeztek tonnaszámra, addigra már szinte divattá vált itthon is a csinosnál csinosabb házi gyártmányú arctakarók viselése.

Hamar megszoktuk az üzletek, gyógyszertárak előtti, lazasorú várakozásokat, az élelmiszerboltok idősávos működését, a buszokon az első ajtók zárva tartását, az orvoshoz fordulás kötöttségeit, s mi, védett időskorúak is az otthon maradást. Mindebből kiderül, hogy a védekezés sikerének alapja a döntéshozók és a döntéseket vállaló, végrehajtó lakosság együttműködése volt, amelyre valószínűleg rásegítettek azok a megdöbbentő képsorok is, amelyek

NEM TUDJUK ELÉRNI AZ OLVASÓKAT

KŐRÖSSI P. JÓZSEF A KÖNYVKIADÁS NEHÉZSÉGEIRŐL

A Márkházán élő Kőrössi P. József költő, író arról nyilatkozott, hogy a koronavírus-járvány alatt milyen nehézségekkel küzdenek a könyvkiadók.

„A Noran kiadó a Kossuth kiadói csoport tagja, ebből a pozícióból tudok a kérdésre válaszolni. Radikálisan megváltoztak a mindennapjaink, egyetlen kollégánk jár be heti két-három alkalommal a napi ügyeket átnézni, intézni. Ketten otthonról dolgozunk. Mindent végig viszünk a nyomdai leadásig, és hogy végül miből lesz nyomatott könyv az év második felében, vagy ősszel, ezt majd akkor döntjük el, amikor látjuk a mozgásterünket.

A Könyvfesztiválra és a Könyvhétre tervezett könyveink megjelentetését őszre, illetve 2021-re halasztottuk. De továbbra is minden bizonytalan, és attól függ, mikor indulhat be a kereskedés, mikor rendelnek újra a terjesztők, mikor nyitnak ki országosan a könyvesboltok, a tartalékaikat felélő olvasóknak lesz-e pénzük vásárolni, akarnak-e még olvasni.

Mi (kiadói csoport) egyelőre senkit nem küldünk el, ami nyilván nem kis teher,

Észak-Olaszországból érkeztek a járvány európai kirobbanásának kezdetén. Mindent összevetve tehát elégedettek lehetünk magunkkal, mert a sok ismeretlen tényezős járvány pusztítását sikerült elviselhetővé szelídíteni a lakosság túlnyomó többségének köszönhetően. De azért a jövőre vonatkozó tanulságként feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a vezetők és a vezetettek között is nagyon sokan voltak, akik látványosan fittyet hánytak a megkötöttségekre. Nem viselték a maszkot a világ szeme előtt zajló tanácskozásaikon, mások erőszakkal felszálltak maszk nélkül a buszra, csoportosan randalíroztak az utcákon, kiverték a huppot az üzletben, s a lelkes szurkolók a stadionban „halmazatilag” felrúgtak minden jogszabályt a kupagyőzelem feletti elragadtatott örömükben. Tették mindezt komolyabb figyelmeztetés, vagy felelősségre vonás nélkül. S valószínűleg most sincs lelkifurdalásuk. Arra biztosan nem gondolnak, hogy esetleg éppen azok a gyáva „maszkosok” és „távolságtartók” mentették meg őket is.

A levonható tanulságok között érdemes volna hosszú távra megjegyeznünk, hogy a koronavírus-járvány és következményeinek teljes felszámolása után se feledkezzünk meg a higiénia általános szabályairól, környezetünk tisztán tartásáról, a kézmosásról, az egymásra köhögés elkerüléséről, és próbáljunk leszokni a protokolláris ölelkezésekről, csókolgatásokról. Magyarán: tartsunk meg néhányat karanténkorszaki jó szokásunkból!

Fancsik János dr.

hiszen – úgymond – a termelés nulla, a kereskedés megszűnt, havi bevételünk a felére, rövidesen az egyharmadára fog csökkeni.

Május 4-én néhány vidéki és budapesti bolt ugyan kinyitott, de ez egyelőre szinte semmit nem old meg azon kívül, hogy „az élet élni akar” és az már kezd látszani. Egyelőre nemigen tudjuk elérni az olvasókat, alig van erre tér, illetve próbálkozunk a print on demand lehetőség bevezetésével, ami azt jelenti, hogy csak akkor kerül kinyomtatásra egy kiadvány vagy könyv, amikor arra konkrét megrendelés érkezik. Napokon belül kiderül, működik-e.

Az online megrendelések alapján kezdetben reménykedni lehetett, aztán az is mérséklődött. A szépirodalmi művek forgalmazásában alig, a társadalomtudományi művek iránt továbbra is van (mérsékelt) érdeklődés.

Júniusig nem terveztünk könyvet megjelentetni, akkor azonban egy izgalmas anyag Vírus után a világ címmel látott napvilágot az a kötetünk, amelybe igen jeles, befolyásos magyar társadalomtudósok, történészek és írók írják meg helyzetelemzésüket, vízióikat. Értékes, sok, a jövőnkre nézve is tanulságot hordozó könyv, amit majd évekig forgatni lehet. Ha lesz igény az értelmesen élhető jövőre.”

(KBS)

 FOTÓ: KBS

 KŐRÖSSI P. JÓZSEF MÁRKHÁZI KARANTÉNBAN

„ARCUNKRA ÜLT A RÉMÜLET”

RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT A ZENTHE SZÍNHÁZBAN

Vesztegzár a Grand Hotelben, adja magát az analógia (lásd még: Meztelen diplomata), bár senkinek sincs vicces kedve mostanság errefelé. Sándor Zoltánt, a Zenthe Ferenc Színház művészeti vezetőjét éppen az előző számunkban mutattuk be egy életútinterjú keretében, most a koronavírus-járvány úgy hozta, hogy ismét megszólítottuk, ismertesse az olvasókkal és a színházba járó közönséggel, milyen változásokat hozott az intézmény életében a kényszerű leállás, hogyan tervezik a következő évadot.

 Március 20-án a magyar kormány elrendelte a korlátozó intézkedéseket. Mi történt a színházzal abban a pillanatban?

Hogyan reagáltatok?

– Amikor közzétették a kulturális intézmények bezárását, másokhoz hasonlóan mi is megdöbbentünk, és arcunkra ült a rémület, hogy mi lesz most a színházzal. Azt rögtön az elején tudtuk, hogy komoly veszteség ér bennünket anyagilag, erkölcsileg és szakmailag egyaránt. Az évadot nem tudtuk befejezni, ez összesen 69 előadásunk elmaradását jelentette. Osztottunk, szoroztunk, és szomorúan konstatáltuk, hogy összesen 62 millió forint lett a bevételkiesésünk. Nálunk ez nagy összegnek számít, mert más vidéki kőszínházakhoz képest a mi költségvetésünk szerényebb. Ráadásul ez a színészek tiszteletdíját is drámaian érintette.

 A Zenthe Színház teljes költségvetésének mekkora részét teszi ki a jegybevételekből származó összeg?

– Körülbelül a negyven százalékát.

 Ebben a félbeszakadt évadban hány előadást terveztetek?

– Összesen 180-at terveztünk, ebből maradt el a már említett 69. Ez több, mint a harmada.

 Hogyan kompenzáljátok a már kifizetett jegyek és bérletek közönségét?

– A bérletesek az elmaradt előadások értékét ún. kuponban kapták meg, amit a következő évad bérleteiben érvényesíthetnek. Akik vissza kívánták váltani a jegyüket, azok természetesen megtehették, de elenyésző volt a számuk. Tehát működött a szolidaritás, amit ezúton is köszönünk mindenkinek, egyébként csak Tarjánban összességében mintegy kilencezer nézőt érintettek az elmaradt produkciók, tájelőadásban pedig további tizenkilencezret. Nyílván ez nem azt jelenti, hogy ezen előadások összes jegyét

már előzőleg el tudtuk volna adni. Mert akkor most nem lenne ekkora a bevételkiesésünk.

 A társulat tagjait hogyan érintette a leállás?

– Természetesen ők is nagyon nehezen élték meg ezt a rendkívüli állapotot. Hiányzott nekik a játék, a munka, és persze a bevétel.

Ez érthető. Hiszen ők a fellépések után kapják a tiszteletdíjukat, így szól a szerződésük.

 Nem volt fix fizetésük?

– Nem, és ez anyagilag érzékenyen érintette őket.

 Hogyan tudtatok rajtuk segíteni?

– Előleget tudtunk felajánlani nekik a következő éved előadásainak terhére. Ez sokuknak jelentett némi segítséget. Azt tudni kell, hogy a mi színészeink ez ideig produkciókra szerződtek hozzánk, ami azt jelenti,

hogy szabadúszóként máshol is dolgozhattak, tehát a jövedelmük több forrásból származott, viszont sehol sem volt fix fizetésük. Ez egy bevett gyakorlat Magyarországon és másutt is a világon, mert a színházak döntő többsége anyagilag képtelen annyi színészt főállásban alkalmazni, amennyire szükségük lenne.

 A Zenthe Színház strukturálisan hogyan épül fel?

– Kezdjük a színészekkel! Ez ideig a kezdetektől előadásokra szerződtünk velük és nem évadra. Ezzel együtt kialakult egy csapat, akik évről évre visszatértek hozzánk, és hogy úgy mondjam, tarjáni színészekké váltak, népszerűek lettek, és természetesen ők is megszerették a tarjáni közönséget, ezt az egész közeget, hiszen itt egy új dolog kezdődött, és ilyenben mindig különleges élmény részt venni, legalábbis így remélem.  És a többiek, a stáb?

– Majdnem negyvenen vagyunk főállásban, igazgatási és művészeti vezetők, gazdasági, értékesítési és technikai dolgozók, s nem utolsó sorban a műszaki személyzet, akik nélkül egyetlen előadást sem lehetne létrehozni. A műszaki stáb tagjait segítjük abban, hogy különböző iskolákban és szakirányú továbbképzéseken sajátítsák el szakmájuk minden csínját-bínját. Egy részük közmunkásként kezdett nálunk, mára komoly szakemberré váltak a képzéseknek és a színház állította feladatoknak köszönhetően.

 Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás. Ti, a kreatív csapat, mire tudtátok kihasználni a kényszerű leállást?

– Erre az évre és a következőre is megkaptuk a kiemelt színházi státuszt és az ezzel járó támogatást a kulturális tárcától, ami lehetővé teszi a hosszabb távú építkezést. Az előzőekben feszegetett társulati struktúra úgy változik, hogy a következő évadtól húsz színésszel éves szerződést kötünk, ők állandó társulati tagként csatlakoznak a színházhoz. Többségüket az eddig is velünk játszó vezető művészek teszik ki, többek között Bozó Andrea, Kaszás Gergő, Kökényessy Ági és Vándor Éva, de szerződtet-

 A ZENTHE SZÍNHÁZ OTTHONA

 VÁRAKOZÓK A ZENTHE SZALON ELŐTT

tünk négy fiatalt is, akik gyakorlatukat töltik nálunk mint a Kaposvári Egyetem hallgatói. Művészeti tanácsadóként alkalmazzuk Bakos Kis Gábort, aki most kapott Jászai Mari-díjat, ő egyébként már rendezett és játszott is nálunk korábban. Fölvettünk egy fiatal dramaturgot, Dés Enikőt, aki részben az én munkámat veszi majd át, hiszen a színház hosszú távú programokban is gondolkodik. Szerződtettük továbbá díszlet- és jelmeztervezőként Pallós Nellyt. Kisebb számban jöhetnek majd egy-egy előadásokhoz szerződtetett színészek, ha az adott darab karaktere úgy kívánja, de alapvetően az évadra szerződtetett tagokra alapozzuk az előadásainkat. Igyekszünk egészséges arányokat kialakítani, hogy se’ belterjes, se’ széthúzó ne legyen a társulat, és mindenki a legjobb formáját fussa a következő évadok bemutatóiban és előadásain.

 Gondolom, a színház arculatát továbbra is meghatározza, hogy elsősorban utazó színház vagytok.

– Így igaz. Természetesen évadról évadra többet játszunk itthon, de a produkcióink 60–70 százalékát tájelőadásként játsszuk.

 Csak közbevetőleg kérdezem: a múltkori interjúban elmesélted, hol és merre játszotok határon innen és túl, de nem részletezted, hány játszóhelyetek van Nógrád megyében!

– Salgótarján mellett Balassagyarmaton, Szécsényben és Palotáson vannak bérletes előadásaink. Korábban rendszeresen játszottunk Pásztón és Bátonyterenyén is, ám ez a két utóbbi helyszín különböző okok miatt sajnos tavaly már kimaradt a Zenthe Színház tájelőadásaiból. De jelen vagyunk a megyében nagyon sok kistelepülésen, olyan előadásokkal, műsorokkal, amik az adott helyszínen a kultúrházakban technikailag megvalósíthatók.

 Lassan megszűnnek a korlátozások, ha csak el nem ér minket a második hullám.

A tervek szerint mikor tudtok újra a közönség elé lépni?

– Szeptember 18-án. Egyetlen bemutatót tudtunk áthozni az előző évadból. Amikor tisztázódott a helyzet, rögtön értesítettük a bérleteseket és a színházba járókat, mire számíthatnak a jövőben, milyen bemutatókat tervezünk, hogyan indítjuk újra a városi színházi életet.

 Mit fogtok bemutatni szeptember 18án?

– Gyárfás Miklós Tanulmány a nőkről című zenés játékát. Ez tulajdonképpen egy a hatvanas években bemutatott filmként lett népszerű darab, de azt reméljük, hogy ma is hordoz érvényes és tanulságos mondanivalót a férfi–nő kapcsolatokról.

 Szó volt arról, hogy a nyáron is felléptek különböző fesztiválokon.

– Ez még csak most alakul, hiszen senki sem tudta, mikortól lehet újra nyitni. Jó eséllyel augusztusban léphetünk színpadra 3–4 helyszínen, van egy brassói meghívásunk, ami konkrét, ott már tavaly is játszottunk.

 A hírekben hallhattunk bizonyos Déryné Programról, amelyben a Zenthe Színház is részt vesz. Mondanál erről részleteket?

– Ez tulajdonképpen egy kormányprogram, „Színház mindenkinek”, amit a Nemzeti Színház hirdetett meg. A lényege, hogy olyan kis településekre, falvakba is eljussanak színházi produkciók, ahová másként nem érnének el. A költségeket az állam fizeti, így az ott élők ingyen tekinthetik meg az előadásokat.

 Elő az ekhós szekerekkel!

– Igen. De a tréfát félretéve, ez egy pályázati lehetőség volt, ahol különböző produkciókkal lehetett jelentkezni. Összesen 116 színházi társulat 381 produkcióval pályázott, ebből 41-et fogadott be a program, köztük a mi színházunk 4 előadását.

 Ez finoman szólva is igen jó aránynak tűnik. Melyek a befogadott produkciók?

Az ördög, a Pillantás a hídról, az Advent a Hargitán és a Szent Péter esernyője. Nyílván az adott helyszínek technikai lehetőségei döntik majd el, hol, mit fogunk játszani. 340 helyszín, jellemzően kistelepülés jelezte, hogy szívesen vendégül látná az előadásokat.

 Drámapályázatot is hirdettetek. Igen, a Zenthe 100 programsorozat keretén belül két témában írtuk ki pályázatot. Az egyikben Zenthe Ferenc filmjeiből készített adaptáció, vagy azokból merített téma alapján várunk pályaműveket, a másikban Salgótarján történelméből, annak fontosabb eseményeiből megírt színpadi műveket, illetve fontosabb személyiségeiről, vagy akár hétköznapjairól szóló munkákat várunk, hiszen hamarosan Salgótarján is 100 éves lesz. Szeptember 30. a határidő, elég sokan érdeklődnek, azt reméljük, hogy sok jó pályamű érkezik, és nem csak a díjnyertesek lesznek majd színpadképesek, de több, a következő években bemutatható darab is születik.

 Salgótarján korfája és így a színházi közönségé is elöregedőben van. Terveztek-e valamit ezzel kapcsolatban, hogy elérjétek a fiatalokat?

– Abszolút! Csak hogy egy példát mondjak, elindítunk egy középiskolás programot, amiben előadásokat szeretnénk elvinni a tarjáni gimnáziumokba, szakközépiskolákba. Ennek létrehozására már fölállt egy kis csapat, a már említett Dés Enikő dramaturg mellett Kökényessy Ági és Baksa Imre mentorálásával. A közönségépítés az alapfeladataink közé tartozik természetesen. Tulajdonképpen a vírusnak „köszönhetjük”, hogy ezeket az új terveket alaposan végig tudtuk beszélni, konkretizálni és kialakítani egy remélhetőleg működő struktúrát és modellt. Egyszóval, van munkák bőven, és alig várjuk, hogy ismét találkozhassunk a közönségünkkel!

Kovács Bodor Sándor

KIHÍVÁSOKKAL TELI PÖRGÉS

HANDÓ PÉTER ÍRÓ-KÖLTŐ A MŰVÉSZET SÚLYÁRÓL, KÖZÖSSÉGÉPÍTŐ EREJÉRŐL

tük. Az 1983–84-es katonai szolgálatom után új, saját életet kezdtem a Szobabérlők Házában, ahol túlnyomórészt pályakezdő értelmiségiek laktak, élénk szellemi életet folytatva, amelyben minden tiltott irodalom megvitatása helyet kapott. Ebben az olvasztótégelyben forrtam íróvá. A nógrádbéli megjelenésemre nem sokkal azt követően került sor, hogy biciklivel megjártam Görögországot. Elkerekeztem az Olimposzig, a Meteorákhoz, Athénba. A palócföldit pedig az Alexandriai-fennsíkon tett kerékpáros kóborlásom előzte meg. Ezek irodalmi, személyiségfejlődési szempontból is meghatározó kalandoknak bizonyultak.

 Honnan indultál?

– A zagyvarakodói kórházban születtem, munkáscsaládból származom. Apám kovácsnak tanult, de talán sohasem dolgozott a szakmájában. Nagyapám fuvaros volt, míg a földjét, lovait el nem vette a szocializmus. Ugyanakkor a nagyszülői házban tisztelet övezte a könyveket, a tisztaszobában tartották őket. Itt cseperedtem hároméves koromig; ennek köszönhetően kaptam a Péter keresztnevet. Nagyapám ugyanis kijelentette: vagy Péter lesz az első unokája, vagy a szüleim mennek a háztól! 1964-re felépült a házunk, odaköltöztünk. Ha tovább maradunk, nem csak elsőáldozás és bérmálkozás keresztségén esem át, hanem papi pályára is irányítanak. Kijelentették, hogy a család mindig adott papot az országnak, s mint elsőszülöttnek, erre a pályára kell lépnem. Ám a zagyvai templom rideg légkörét már gyermekfejjel is nehezen viseltem el. Anyámtól folyton azt hallgattam: „Tanulj, fiam, mert a tudásod nem vehetik el!” Ugyan lázadtam ez ellen is, mégis belém ivódhatott az anyai szó, mert a katonaság után leérettségiztem. Volt mit bepótolnom, hiszen szakmát kellett választanom, hogy minél előbb gondoskodni tudjak magamról. Így lettem acélgyári villanyszerelő tanuló.

 Mikor írtad az első verseidet, novelláidat?

– Az első versek alsó tagozatos koromban születtek, lányszíveket hódítani – nem sok sikerrel. Gyermekfejjel próbáltam regényt és színdarabot is írni, ami nem volt több mint egy-egy olvasmányélményem utánzása. Viszont felhagytam vele a szakmunkásképzés idején. Frázisok helyett a fázist kertestem... Hosszú loboncot növesztettem, a Jugóból hozott Super Rifle farmerom térdben hippisre beszűkíttettem, s tiritarka pólókat öltve, rockkoncertekre jártam. Meg heti két alkalommal a zagyvai moziba. Talán az utóbbinak köszönhetően keveredtem be a művelődési ház ifjúsági klubjába. 1979 őszén az intézmény- és a klubvezető úgy döntött, hogy én vezethetném a továbbiakban a klubot, s ahogy a váltás megtörtént, a régi tagság elszelelt. A korosztályomból és fiatalabbakból szerveződött az új csapat. Tele voltunk ambícióval, nem féltünk harcolni az elképzeléseinkért. A heti egyszeri nyitva tartást kettőre tornásztuk fel, a hétvégeken közösen kirándultunk, buliztunk. 1980-ban letettem egy klubvezetői és egy játékmes-

teri vizsgát, ahol más klubok vezetőivel ismerkedhettem össze, így mi is mehettünk másokhoz, mások is jöhettek hozzánk. Műsort vittünk és műsort hoztak. Klubszínpadi jeleneteket írtam és rendeztem. Önállóak, önfejűek és öntörvényűek voltunk, akár a kortársaink. Az egész klubmozgalom kezdett kicsúszni a pártfelügyelet alól, s talán ennek az elhajlásnak a feltérképezésére indult egy országos kutatás. Mi lettünk a tíz tanulmányozott klub egyike. A kutatásokat Brunda Gusztáv és Rákos Csaba végezte. Guszti verseket publikált a Palócföldben, és elkezdtem bombázni a műveimmel. Hihetetlen, hogy az akkori zsengéimet milyen türelemmel olvasta és véleményezte. Ha nem karol fel, bizonyosan korán feladom.  Mikor, hol jelentek meg az első műveid? – 1987 szeptemberében mutatott be Horpácsi Sándor a Nógrádban. Mellé három versem közölték. Aztán 1988 tavaszán debütálhattam a Palócföldben is. Ez nagy áttörést jelentett, miután egy irodalmi körökben befolyásos személy ’82-ben kijelentette a Szepesi József által közölt Egy villanyszerelő naplójából nyomán, hogy míg ő él, én a Palócföldben meg nem jelenhetek, mivel az a munkahelyi napló, amely Jóska írásának alapját képezte, az enyém volt. Túl nagy botrányt kavart. Ekkorra azonban a társadalmi változás szelét már érezhet-

Handó Péter a salgótarjáni kulturális élet hiperaktív alakja, aki amellett, hogy íróként és költőként szerzett nevet magának, sok-sok éve hétről hétre számtalan rendezvényt szervez, részt vett a Balassi Bálint Asztaltársaság alapításában és munkájában, szerkesztette a Palócföldet, kiállításokat nyit meg, pódiumműsorokat vezet, sokféle művészeti ágban, műfajban jeleskedik. A koronavírus-járvány azonban a tevékeny kulturális szervezőt a másik végletbe taszította: tétlenségre ítélte. Kíváncsi voltam, hogyan élte meg ezt a keserves időszakot, s közben végighaladunk sokszínű pályáján. Tartsanak velünk!  HANDÓ

 Hol kapcsolódtál be a szervezett irodalmi életbe?

– A ’80-as években az irodalom közösségteremtő erővel bírt. Még munkásközegben is elképzelhetetlen volt irodalom és művészetek nélkül létezni. Nem hét szabad művészet volt, hanem a művészet szabadított fel hétről hétre. Ha ismeretlen szerző vagy mű került elő egy-egy beszélgetés során, másnap a könyvesboltban, aztán a könyvtárban kutakodott az ember, és elment megnézni a szóban forgó kiállítást, ha nem jutott el a megnyitójára. Jártunk író–olvasó találkozókra, művészettel kapcsolatos előadásokra. Még fokozottabban inspirált erre a szobabérlők házi közeg, amelyben esténként pályakezdő írók, képzőművészek, zenészek, előadók verődtek össze. Kézről kézre jártak a legújabb művek, s vérre menő viták alapjait képezték, miközben senkinek sem volt arra esélye, hogy áttörje az akkori falakat, nyilvánosságot kapjon a munkássága. 1988-ra egyértelmű lett, hogy valamilyen csoportosulást létre kéne hoznunk. Aztán novemberben, miután Kis-Ázsiából hazatértem, négyen, Veres Andrea, Kelemen József, Vincze Dezső és én fölkerestük Brunda Gusztávot, a megyei közművelődés vezetőjét, segítsen egy irodalmi egyesület létrehozásában. Ő javasolta a Balassi Bálint Asztaltársaság nevet, és bábáskodott fölöt-

PÉTER: FRÁZISOK HELYETT FÁZIST KERESTEM

tünk a kezdetekkor. 1988. december 16án jött létre az egyesület a megyei könyvtárban. Az első nyilvános rendezvényünkre 1989. január 27-én került sor. Az itt készült belépési nyilatkozatot több mint harmincan írták alá. Ezzel kihúztunk egy dugót a palackból. Sokunk számára az összejöveteleink a szabadság világát jelentették. A szabad gondolatokét. Heti rendszerességgel voltak programjaink. Nyilvános bemutatók és műhelynapok váltották egymást a könyvtár klubtermében. Művészetpolitikai szempontból még tiltott, egyébként már tűrt dolgokat műveltünk. Ez az időszak lett az irodalmi életbe kapcsolódásom tiszavirágéletű próbája, rövid időre ügyvivője lettem az egyesületnek, amely azonban nem tudta megúszni, hogy politikai célok eszközévé ne váljon a rendszerváltás zavarosában. A nyár derekán lemondtam, és szétesni látszott a társaság. Kojnok Nándor, a megyei könyvtár igazgatója beavatkozása kellett hozzá, hogy ez ne történjen meg, illetve az, hogy Bódi Ildikó vállalja az egyesület vezetését. Én elhagytam Salgótarjánt, Miskolcon gépészmérnök-hallgatóvá váltam. Ott bejártam az egyetemi lap és a Holnap szerkesztőségébe, mindkettőben publikálgattam.

 Hogyan zajlott az élet a Balassi Bálint Asztaltársaságban?

– Az első kiadványunk az 1989-es ünnepi könyvhétre jelent meg, és a Kiskulacsban szerkesztettük, kellőképpen nagy vehemenciával. A címét – „Széllyel tündökleni…” –Kelemen József adta, és Balassi Bálinttól származtatta. Kiadását a könyvtár magára vállalta. A következő évben nyílt meg a képzőművészek első közös kiállítása a Bóna Kovács Károly Galériában, melyhez katalógus is készült, és idén ősszel a 31. megnyitó várható belőle. 1992-ben látott napvilágot az Asztaltársasági Füzetek első száma. A kiadvány az idők múltával egyre nagyobb helytörténeti jelentőségre tett szert, hiszen szinte csak innen szerezhetünk tudomást arról, hogy a jelesebb személyeken túl kik foglalkoztak még irodalommal, képzőművészettel Salgótarjánban és környékén.

Itt debütált az országos hírnévre szert tett Dukay Nagy Ádám, vagy Sopotnik Zoltán Bódi Ildikó elnöklése idejére estek az országos sci-fi-találkozók, de ezekben nem vettem részt. 1997-re a „sci-fi-pártik” és a „kívülállók” között elmérgesedett a viszony. Az előbbiek kiváltak, létrehozták az Avana Egyesületet, és az Asztaltársaság Orbán György vezetésével szerveződött újjá ekkor. Én 1999 januárjában elindítottam egy műhelybeszélgetés-sorozatot Külső Kör címmel, tizenkét alkalomra szóló tervem volt, de csak nyolc valósult meg belőle, részben az érdektelenség miatt, részben a könyvtárban beinduló irodalmi kávéház okán. Az utóbbiról azt gondoltam, az én ötletemet valósították meg, jobb feltételek mellett. Ekkoriban kezdtem el rövid időre újra bekapcsolódni az asztaltársaság életébe. Gyurival belevágtunk egy képzőművészeti, irodalomelméleti sorozatba a „Józsi” tárgyalójában. Közben Gyuri, Losonczy Ildikó, valamint Cene gál István grafikai és festészeti foglalkozásokat tartott a könyvtárban a tagság számára. 2000-től viszont ismét elmaradoztam a társasági élettől, mert elkezdtem kulturális és vizuális antropológiát tanulni, s mellé felvettem a társadalomkutatói szakirányt. 2005-ig ez rengeteg időmet, energiámat lekötötte. Talán a diplomámnak megfelelő foglalkozást is választhattam volna, ha elhagyom ezt a vidéket, de nem tettem.  Ekkoriban tűntél fel a Palócföld körül? – Friss diplomás munkanélküliként – mivel a meló közben szerzett gerincsérvem miatt fizikai munkára már nem voltam alkalmas, és a „Józsiból” elbocsátottak – kopogtattam be a könyvtár titkárságán Hidasi Mónikát keresve. Móni éppen nem tartózkodott bent. Helyén Praznovszky Mihály ült és átellenben Gyetvainé Szorcsik Angéla. Ő ismerte a helyzetem, és Mihálynak felvetette: nem akarna engem bevonni a Palócföld szerkesztésébe? Mihály megkérdezte: „Lenne kedved hozzá?” Én szabadkoztam, és gyorsan kihátráltam a helyzetből. Könyvtáros feleségem másnap egy szatyornyi kézirattal jött haza: Praznovszky küldi, néz-

zem át, és véleményezzem. Mivel nem volt munkahelyem, sorra vettem a szövegeket, és mindegyikről írtam négy-öt mondatot, amit elküldtem e-mailben Mihálynak. Ezt követően találkoztunk. Közölte, hogy egyegy lapszám után tud fizetni bruttó 25 ezer forintot, legyek olvasószerkesztője a lapnak. A megbízás mellé kaptam egy kartondoboznyi kéziratot.

A második számnál már javaslatokkal éltem. Mihály meg is jegyezte: „Nono, még én vagyok a főszerkesztő, ne hozzál döntéseket helyettem!” – de ettől kezdve igényelte a tartalmi javaslataim, amit kiegészített, a saját szempontrendszeréhez igazított. 2006-tól szerkesztőként szerepeltem a folyóirat impresszumában. Azt gondoltam, kötelességem a megye irodalmi, művészeti életének alaposabb megismerése, kapcsolatépítés a szerzőkkel. Gáspár István Gábor – Benkő Mihály segítségével – intézett számomra volános szabadjegyet, amellyel minden megyén belüli művészeti eseményre eljuthattam, sőt a fontosabb budapestiekre is. Ha tehettem, próbáltam segíteni az alkotók publikáláshoz jutását, nagyobb hangsúlyt fektetve a tarjániakra és környékiekre. Ekkor még távolságot tartva vettem részt az asztaltársaság életében. Ezen az sem változtatott, hogy 2007 év végével Praznovszky távozni kényszerült a laptól, és 2008 márciusával Mizser Attilát nevezték ki az élére. Más habitussal bírt, más szemlélet képviselt: a szakma számára akart jó lapot csinálni, és azt is csinált, de ebben alig-alig akadt helye egy-egy helyi szerzőnek, ezért a 2011-es év első szám nyomdába kerülése után bejelentettem, hogy a továbbiakban nem kívánok részt vállalni a lap szerkesztésében, ami nagy érvágást jelentett a családi kasszán, hiszen az egyes lapszámok után járó összeg volt az egyetlen fix és „rendszeres” jövedelmem.

 Újra előtérbe került a Balassi Bálint Asztaltársaság?

– Azon a nyáron Gáspár István Gáborral és Kelemen Józseffel nosztalgiáztunk az asztaltársaság kezdeti időszakáról, hogy meny-

nyire fontosaknak bizonyultak az akkori műhelynapok. Arra jutottunk, fel kell eleveníteni ezt a gyakorlatot. 2011. szeptember 16-án jöttünk össze néhányan Pénteki Kör néven a Svejk sörözőben. Előtte, ezen a napon tartottunk szerdatársasági megbeszélést, ahol a következő év nyaráig zajló programok rögzítésén túl a várossá válás 90. évfordulójára tervezett színháztermi ünnepség műsora került terítékre. Eldőlt, hogy mely korszakokat kellene feleleveníteni egy-egy jelenetben. Ezek megírása Pál József és köztem lett elosztva. Jóska elmondta, milyen levéltári kutatásokat fog végezni a hiteles ábrázoláshoz. Mindketten feldobott hangulatban távoztunk a megbeszélésről. Együtt mentünk a svejki találkozóra. Felolvasásokkal, beszélgetésekkel múlattuk az időt. Valamelyik írás kapcsán Jóska kiselőadást tartott az orosz irodalomról. A mi hangerőnk ugyan nem sokat változott, de az emeleten tartózkodó fiataloké egyre emelkedettebbé vált. Este tíz körül valamelyikünk úgy döntött, felolvas még egy verset. Jóska azt mondta, ebben a zajban ez a vers megszentségtelenítése, ezért inkább hazamegy. Felállt, fogta a holmiját, és leballagott a feljárón. Több mint egy hét elteltével tudtam meg, soha nem ért haza, bérházuk bejáratánál tenyérnyi területen betört a koponyája a feje tetején. Öthétnyi küzdelem és kóma után hunyt el október 24-én. Harmadik találkozónkon lekövettük utolsó útját, aztán az Erzsébet téri Talentben ültünk le emlékezni rá két lánya, Andrea és Erzsébet társaságában. Itt vetettem föl, hogy a továbbiakban Pál József Alkotói Kör néven jöjjünk össze műhelynapot tartani. A család hozzájárult a névhasználathoz.

Ekkor indult el az asztaltársaság napjainkig tartó – tevékenységekben, produktumokban és eredményekben gazdag – időszaka. Ennek egyik emlékezetes darabja a Rebbenő madár, amelyet Marschalkó Zsolt kezdett el írni, de már nem fejezhette be. Születésének 50. évfordulójára tizenketten elvégeztük helyette, Földi Péter rajzai mellé megírtuk a hiányzó szonetteket.

 Költészeted különleges színfoltja volt, amikor Botos Zoltán festményeihez írtál verseket.

– Zoli az egyik legemberibb ember, akit valaha is megismerhettem. Balázs János hozott össze minket, és a közös kiállítás ötlete Zolié volt. Hasonlóra az 1970-es évek elején került sor Hann Ferenc és Hibó Tamás bemutatkozásán. Abból akkor kiadvány is született, a miénk mellé nem állt mecénás.

A művészetnek ma már nem sok súlyt, jelentőséget tulajdonítanak, nem hat a társadalmi folyamatokra, gazdasági szempontból pedig haszontalan, finanszírozása fölöslegesnek vélt. Zoli festményei adottak voltak. Egy részüket gyűjtőktől kellett összeszedni a kiállításhoz. Amelyikről volt fotóm, ahhoz előre megírtam a verset, amelyikkel a kiállítás rendezése pillanatában találkoztam először, ahhoz maradt a megnyitó előtti est versgyártása. Szeretem a kihívásokat, és ez sok tekintetben az volt. Miként az idei év elején Agócs Józseffel való együttműködés

is, amelynek eredményeként létrejött a Volt egyszer egy öblösüveggyár című katalógus.

 Lapokban, folyóiratokban is publikálsz. Hol, mit?

– Egyre kevesebbet publikálok, mert egyre kevésbé érdekel a megjelenés. Harmincegynehány lapban jelentem meg eddig. Írtam erdélyi, vajdasági, felvidéki folyóiratokban több mint 300 alkalommal. Még egy-egy kérést teljesítek, de alapvetően magamnak rovom a sorokat.

 Rengeteg rendezvényt szervezel, kiállításokat nyitsz meg, pódiumműsorokat vezetsz, sokféle művészeti ágban, műfajban. Melyek ezek közül a legfontosabbak?

– Valamennyi egyformán fontos volt, mert közösséget épített, bemutatkozási lehetőséget teremtett egy-egy alkotó számára, embereket hozhatott közelebb egymáshoz. Sosem tettem többet, mint ami az én dolgom volt. Azt viszont tőlem telhetően igyekeztem jól csinálni. És az igyekezet mindig megvolt, ha a mozgástér nem is. Sok befagyasztási, ellehetetlenítési kísérlettel kellett megküzdenem. Remélhetően sosem öncélúan.

 Az utóbbi időszakban a Pálfalvai Közösségi Térben tevékenykedsz. Itt milyen programokat szerveztél?

– Háromévnyi falusi művelődésiház-vezetésen kívül inkább csak a kultúraközvetítés peremkerületén dolgoztam, dolgozhattam, habár 1995 óta van művelődésszervezői végzettségem. Művészlelkületűként könyveltek el, akitől segítséget lehet kérni, de akinek munkát adni nem szabad. Legföljebb közmunkát, s időnként még azt sem. 2019 áprilisában kerültem a Háztartások Foglalkoztatásáért Alapítványhoz, s augusztus végéig a roma kisebbségi önkormányzat Gorkij-lakótelepi helyiségében láttam el szolgáltatói feladatokat. Mivel a terem fűtése nem volt megoldott, a szerződés lejártát követően nem akartam folytatni a munkát. Tolnai Sándor, az alapítvány vezetője ekkor ajánlotta fel, hogy töltsem meg tartalommal a Pálfalvai Közösségi Teret.

Kaptam egy lehetőséget arra, hogy művelődésszervezőként tevékenykedjek, és a helyi értékek bemutatására fókuszálhassak. Anyagiakban nem, de lélekben sokat gazdagodtam a programsorozatokba bekapcsolódók által. Remélem, a bekapcsolódók is. Évekre szóló terveim voltak, s ezt blokkolta a járványügyi helyzet az idei év márciusának idusán.

 A járvány miatt sokáig az összes nyilvános program szünetelt. Hogyan viselted ezt a kényszerhelyzetet?

– Mondhatnám, hogy rosszul, de hazudnék. Igyekszem minden helyzetből kihozni a legjobbat. A mostaniban is a lehetőséget láttam. Azt, hogy egy kicsit előre ugorjak a nyugdíjas évekre, kiderítsem, mit tudok kezdeni a felszabadult idővel. Tudok vele mit kezdeni. Még Praznovszky Mihálynak tettem szóvá 2005 körül, hogy Tarján egykor élt művészeiről sehol semmilyen információ nem lelhető fel, s Gyarmat kivételével ez többé-kevésbé igaz valamennyi településen. Miért nincs egy Nógrádi irodalmi–művészeti lexikon? – kérdeztem. Elkezdtem neveket és adatokat gyűjteni. A járvány kitörése idején volt egy valamivel ezer fölötti személyre vonatkozó adatbázisom, s azóta napi szinten építgetem ezt. Általában a reggeli órákban születik egy-egy vers. Reggeli után a számítógép elé ülök, fejlesztem az adatbázist. Késő délután két–három órát kertészkedem. Esténként még a tévé elé is leülök. Jól elvagyok a gondolataimmal, a feladataimmal, a növényeimmel, a kutyával, a macskákkal.

 A nyáron aztán már újra kezdődtek a rendezvények. Hogyan fogadtad a lehetőséget?

– Számomra a rendezvények újra indulása egyfelől örömmel és kihívással teli pörgést jelent, másrészt némi aggodalmat ébreszt ezzel kapcsolatosan, mivel a vírusveszélyen még nem vagyunk túl. Első körben az elmaradt rendezvényeket igyekszem megtartani, illetve a megkezdett sorozatokat folytatni –főképp a helyi értékekre fókuszálva, mert úgy látom, identitás-deficittel küszködünk. Kell, hogy ismerje az ember a környezete múltját. Gyökértelenül lefordul a földről, talajtalanná és védtelenné válik.

 Jelentősebb terveid?

– Szeptemberben el akarom kezdeni a lexikonhoz gyűjtött anyag egységesítését, szerkesztését, nyomdai előkészítését. 4–6 kötetet fog kitenni. ’22-re szeretném a harmadik verseskötetem megjelentetni, s többet e műfajban már nem. Az utolsó megjelenése óta több mint 700 verset vajúdtam ki. Ebből publikáltam 30 körül, a többi eleve asztalfióknak készült. Az alapját az egésznek majd a megjelent adja. Valószínűleg nem tematikus szerkesztést csinálok, hanem az előző kettőhöz hasonlót. A cím is majd azokra hajaz, tizenhárom éve már adott. Két regény, két rövidpróza-kötet, egy 400 oldalas kritikagyűjtemény, egy kerékpáros napló hever a számítógépem mappájában. Talán azokat is érdemes lenne lassan leporolni…

(B. R.)

DAL A TÚLÉLÉSRŐL

ÉS EGY SZÉP ÚJ VILÁGRÓL

ALAPI ISTVÁN KARANTÉNPROJEKTJE ZENÉVEL TARTJA

A LELKET AZ EMBEREKBEN

A láthatatlan veszély, a napjainkat sújtó alattomos ragály a nagyvilági életet, a népszerű fesztiválokat és a zenei világot is megbénította. A rockkoncertek is sorra elmaradnak, a muzsikusok pedig munkájuk, közönségük nélkül otthon rostokolnak, és a négy fal között – sokan létbizonytalanságban – várják, hogy elmúljon ez a mostani rémálom.

ezeket az eredeti felvételek mellé. Az énekesek hangja persze nem pont ugyanolyan, de a hallgató nem fogja érezni, hogy az egyiket egy komoly amerikai stúdióban, a másikat pedig egy laptopon rakták össze Magyarországon.”

Mint rámutatott: ma már ott tart a technika, hogy otthon is elő lehet állítani ezeket a világszínvonalú hangzásokat. Ezt az állítását aztán a Facebook-oldalán a saját szobájából adott emlékezetes online karanténkoncertekkel is igazolta a kiváló gitáros. Csakugyan, a tarjáni származású gitárvirtuóz előadásában a klasszikus dzsesszrockdarabok és a saját számai is remek hangminőségben szólaltak meg az éter hullámain.

A nagyszerű előadás közben a remek zenész kommentálta is az előadott számait, felidézve egy-egy azokhoz kapcsolódó emlékezetes sztorit, vagy a keletkezés érdekes körülményeit. Közben persze szinte „felrobbant” a Facebook, sok százan kísérték figyelemmel a koncerteket. Alapi olyan virtuóz számokat adott elő, mint a Santanától a Samba Pa Ti, de egyik kedvence, a Toto együttes és olyan klasszikusok, mint Pat Metheny és Chic Corea szerzeményei sem maradhattak ki a sorból. Egyik-másik számban még az énektudását is megcsillantotta.

Ám a zenészeket sem egy fából faragták, közöttük is akadnak, akik e nehéz hónapokban sem tétlenkednek. Ebben jó példát mutat Alapi István, az Edda Művek gitárvirtuóza, aki a vészhelyzet kihirdetése előtt két nappal még a Papp László Sportarénában 14 ezer rajongó előtt jeleskedett szédületes szólóival. Aztán napok alatt feje tetejére állt a világ, de Alapi a megnövekedett szabadidejét is tevékenyen, zenével és – a világhálón keresztül – a rajongóival töltötte el. „Aki ismer, az jól tudja, hogy a közösségi médiában a vírus megjelenése előtt is aktív voltam. Most, amikor az emberek nagy része bezártságban él, az internet segítséget nyújt a kapcsolatok őrzésére” – mondta el Alapi István.

A Fonogram-díjas muzsikus az önként vállalt házikarantén közepette világhálós közösségi oldalán rendszeres online rajongói fórumokat tartott, és az István Alapi’s Quarantin Project keretében zenésztársaival népszerű rockslágerekből készítettek friss klipeket, „session videókat”, amelyeket aztán közkinccsé tettek a nyilvános videómegosztó csatornán.

A zenészek a saját otthonukban külön-külön vették fel a hangot és a képet, aztán Alapi ezeket összekeverte. Az eredmény – mint a világhálón egyre-másra megjelent újabb klipek bizonyították –, nem túlzás: lenyűgöző!

„Egyre többen figyeltek fel a karanténvideóinkra, és mind több zenész jelentkezik be, hogy szívesen vesz részt a projektben” – mondta menet közben a salgótarjáni származású gitárkirály.

Az első ilyen videót Kovács Péterrel, azaz Kovaxszal készítették el, akivel a Jeff Por-

caro Emlékzenekarban anno itt is felléptek, és a Toto együttes dalának – Hold The Line (Ne add fel!) – üzenete nem is lehetett volna időszerűbb.

Ezt követte a Toto újabb érzelmes slágere, az I Will Remember (Emlékezni fogok), amelynek mondandóját sem kell magyarázni. A harmadik szám pedig igazi különlegesség, amelyben az Alapihoz csatlakozó Bogdán Csaba, az Első Emelet egykori gitárosa és felesége, Szandi triója remekelt, amely olyan átütőerővel adta elő az AC/DC együttes kőkemény, Highway To Hell című sikerszámát, hogy abba még az ablak is beleremegett! Ezután Alapi egyre-másra rukkolt elő zenésztársaival az újabb rockslágerek felvételeivel, így Lőrincz Károllyal, az Asphalt Horseman dalnokával az újabb legendás rockbanda, a Whitesnake szép balladáját, az Is This Love-ot (Szerelem ez?) dolgozták fel, aztán – igazi díszelőadásként – eddás társával, Gömöry Zsolttal és egy amerikai baráti csapattal a Pink Floyd klasszikusa, a Shine On You Crazy Diamond (Ragyogj, őrült gyémánt) következett. Majd pedig – ismét a Bogdán Csaba, Szandi párossal – a Deep Purple hatalmas nagy száma, a Highway Star (Országúti csillag) fergeteges előadása jött a sorban, míg a Yes Owner Of A Lonely Heart című slágerének eljátszásában régi zenésztársa, Vincze László, a tarjáni Front együttes basszusgitárosa is jeleskedett. „Csak olyan dalt dolgozunk fel, amit mi is szeretünk, és ezek általában találkoznak a közönség ízlésével is” – mondta Alapi. Hozzátette: „Én keverem a számokat, és büszkén mondhatom, hogy nyugodtan oda lehet tenni

„A karanténkoncertekről nagyon jó tapasztalataim vannak, hiszen annak ellenére, hogy az internet miatt néha egyeseknél akadozik a kép, vagy a hang, vagy mindkettő, nagyon jó a nézettségük, a legutóbbit is több ezren követték… Egyébként furcsa érzés úgy játszani, hogy közben semmilyen személyes kontaktusom nincs a közönséggel, csak egy webkamera bámul szemből. Az élő koncerteknek épp az a semmivel sem összehasonlítható varázsa, hogy az előadó és a közönség folyamatosan reagál egymásra, és ez mindkét oldalon olyan hangulati állapotot hoz létre, amely soha nem alakulhat ki a szobában egy webkamerával összezárva” – nyilatkozta a muzsikus.

A koncert közben folyamatosan érkező kommentárok, tetszés- és szeretetmegnyilvánulások azonban mindennél ékesebben bizonyítják, hogy a közönség imádta ezeket a koncerteket.

A karanténprojekt gyöngyszemeként született meg a gyönyörű, megrendítő ballada, Esély címmel, amelyről mindenki azt tartja: annyi érzelem talán bele sem fér egyetlen videóklipbe, amennyit Alapi, Kovax és a szövegíró Forster Gábor sűrítettek bele a vadonatúj dalukba.

A szépséges dallamra írt ballada optimista végkicsengése szerint az emberiség kap még egy esélyt, és ha túléltük ezeket a nehéz időket, vár ránk egy szép, új világ. Nos, bízzunk benne, hogy így lesz!

„Ezzel a dallal tisztelgünk a koronavírus-járvány áldozatai előtt, és szólni szeretnénk mindazokhoz, akik nem tudják megölelni szeretteiket. Egyben szeretnénk reményt és a saját eszközeinkkel segítséget nyújtani mindenkinek ezekben a nehéz időkben” –mondta Alapi István. Hozzátette: „Fogadjátok olyan szeretettel, amekkora szeretettel készítettük!”

(B. R.)

 ALAPI ISTVÁN: KARANTÉNBAN IS ELSŐ A ZENE

„MEGJELENTEM AZ ONLINE VILÁGBAN!”

RÓNAI RÓBERT EGYRE TÖBBET FIGYEL A „MOST”-RA

A salgótarjáni származású Rónai Róbert leginkább a kilencvenes években működő Blueseum együttes énekeseként vált ismerté a városban, sokan emlékeznek még törzshelyükre, a legendás Rock-ruhatárra, amely a Józsiban várta az élőzene kedvelőit, míg mások középiskolai tanárként találkozhattak vele.

Aztán az élet Budapestre repítette őt is, sok kortársához hasonlóan. Mára jó nevű szórakozóhelyek ismert disc-jockeyja lett, illetve jógaoktatóként tanít egy másik kultúrát. A vírus okozta karantén alapvetően megváltoztatta eddigi életformáját. Arra kértük, mesélje el olvasóinknak, hogyan reagált az új kihívásokra.

…ANTANTÉNUSZ SZÓ-KARANTÉNUSZ...

Furcsa, hogy KBS akkor kért meg arra, hogy a Tarjáni Városlakó Magazinba írjak valamit a karanténlétemről, amikor éppen én is úgy éreztem bő egy hónap elteltével, hogy valamit írásban is rögzíteni kellene erről a megváltozott létezésről.

Persze, nem gondoltam akkor nagyon publikusnak az írást, talán csak a Facebookon az oldalamra kitenni, vagy azt sem… De ez egy megtisztelő felkérés, és ennek megfelelően gondolom át ezt a karantén-időnek hívható, már több mint hat hetet.

Igyekszem keveset csapongani az idősíkok között, mert talán egy lineáris, múltból a jelen felé tartó mesélés tudja érthetően rendszerbe tenni azt, amiben ha benne vagyok, mert talán észre sem venném, hogy ez is az. Csak új, váratlan és ismeretlen, hiszen tapasztalatok nélküli. Valamennyire mégis kell csapongani viszont, mert az ajánlott terjedelemben lehetetlen ennek a másfél hónapnak minden fontos mozzanatát belesűríteni. Mikor az első magyar fertőzést bejelentették, éppen azon a helyen voltam, ahol péntek esténként dj-zni szoktam. Arról beszélgettünk, vajon hány péntekünk van még? A helynek és nekem. (Jutott még kettő…) Minden nap

legalább két különböző elméletem volt a koronavírusról… Aztán bejött a hétköznapi nyelvünkbe pár, korábban alig használt fogalom: karantén, kijárási tilalom/korlátozás, operatív törzs, rendkívüli felhatalmazás stb… Valami elkezdett változni, de mégis abban a két hétben nehezen tudtam elképzelni, hogy itt is úgy leáll az élet, mint akkor már sok országban. Aztán egymás után, napokon belül lemondták a jógaóráimat mindenhol, a privát vendégeim is otthon maradtak. Tehát én is. Furcsa, vegyes érzések és gondolatok, de leginkább a munkáim elvesztése miatti szorongás és bizonytalanság volt jellemző. Mindent, amit csinálok, emberekkel, közösségben végzek már régóta Budapesten, Budaőrsön, Törökbálinton. A jógaoktatást és a dj-zést is. Ha nincs közösség, csoportok, közönség, akkor hogyan lesz? Azokban a napokban sokakkal sokat beszélgettem arról, ami van. Abban többnyire egyetértettünk, hogy olyan van, amilyen nekünk még nem volt. Tehát egy ismeretlen, váratlan helyzet és egy krízis, amiről nem tudni, hogy pontosan mekkora… Erről eszembe jutott Mesterem definíciója a krízisről, miszerint: „a krízis az a helyzet, amit sem megkerülni, sem átugrani nem lehet. Csak átmenni rajta…”; és idézte Jacob Morenót is, aki a krízisre a legjobb válasznak a spontán reakciót tartotta. A spontán viselkedés az, ha váratlan helyzetre ismerősen reagálunk, ismerős helyzetre pedig váratlanul – nem szó szerinti idézet, de ez a lényege… És mikor ez bevillant (beflasheltem! … tudom, ez nem ide való), akkor ez engem is áthangolt. Az első reakcióm, aminek gyor-

san érezhető hatása lett, egy videó, amit a telefonomra vettem fel egyedül a jógastúdiómban. Előzménye persze ott van abban a két hétben, amit már említettem. Rengeteg mindent lehetett olvasni a vírusról. Arról, hogy mennyire különböző a lefolyása, hogy kik veszélyeztettek, kik kevésbé stb.... Feltűnt, hogy két dolog volt visszatérő ezekben a cikkekben: a koronavírus a tüdőre veszélyes leginkább; erős immunrendszerrel legyőzhető.

Olvastam annak az angol(?) srácnak a naplójából részeket (amit egy magyar internetes portálon hoztak le viszonylag frissen), aki még januárban, Vuhanban kapta el a vírust, és leírja azt a három hetét, amit átélt a fertőzés alatt. Mint jógatanárnak sokféle oldalt ajánlanak, ahol a lehetséges gyógymódokról: gyógynövénykúra, szaunázás stb… és még sokféléről lehet olvasni. Feltűnt, hogy nem olvastam olyat, ami a tudatos légzés fontosságát hangsúlyozta volna.

Karantén: A karantén szó eredetileg a XIV. századi Quaranta giorni olasz kifejezésből ered, ami negyven napot jelent. (Ezt is az aktuális olvasmányokból tudtam meg.)

Aztán annyit mondtam, hogy karantén, hogy elkezdtem szójátékot játszani…. antanténusz szórakaténusz antanténusz szó-karanténusz…és ezzel a címmel csináltam egyórás mixet a mixcloudra, talán a második estén… (az antanténusz szórakaténusz halandzsa mondóka sumér eredete hitelesen nem bizonyított, sőt!)

Igen, most ez kitérő volt. Mert ez is csak beugrott, mint tét nélküli vicces gondolat, ahogy Selvarajan Yesudian is beugrott és az ő légző és immunerősítő gyakorlatai, amit szoktam a jógaórákon is gyakoroltatni. És hirtelen elhatározásból (ez tényleg egy spontán akció volt!) felvettem egy ötperces gyors pranajama/légzésgyakorlatot a telefonomra. Ilyet korábban még nem tettem! Még akkor este feltettem a Facebook-oldalamra, csak mint gyorsan megtanulható technikát, amire napi pár percet érdemes rászánni. Egyszer csak elkezdtek özönleni még akkor a lájkok, köszönő kommentek. 24 óra alatt több mint 1200(!) megtekintése lett a videónak. És innentől minden nap felvettem a telefonommal néhány légzésés jógagyakorlatot, átlag 15 percet.

Pár nap múlva kérdezték, hogy tartok-e online órát? Én? Van egy laptopom, igaz, de csak böngészésre használom. Mikor

 DISC JOCKEY

 JÓGA PÓZ

streamelek egy élő dj-szettet? Ezt is kérdezték páran. Jó, jó de azt hogy kell? És itt most megkímélem a nyájas olvasót attól, hogy ennek a jó egyhetes tanulásnak, kiképzésnek a részleteibe belemennék!

Ennek a tanulásnak ma sincs még vége, és még mindig rengeteget bakizok... De a karanténlétemnek egyik legnagyobb pozitív velejárója az, hogy szinte outsiderként megjelentem az online világban, nem sokkal azután, hogy az offline világom lényegében leállt. Így jött, hogy már tudatosan alkalmazni kezdtem, hogy váratlan helyzetre ismerős választ adjak. Attól, hogy nem megyek el otthonról (ami elég nagy változás), még tudom ugyanazt csinálni, mint amit korábban is, hiszen van eszközöm és lehetőségem rá. Ez nagyon beindított.

Végre foglalkozom olyan dolgokkal, amiket tervezgettem csak, vagy halogattam sokáig.

Egyre többet figyelek a MOST!-ra, a jelenre. Többet képzelgek, mint tervezek, de a rövidtávú feladatokra összpontosítok, azokat valósítom meg. A Facebookon meghirdettem egy 10 hetes programot, aminek most a hatodik hetében vagyunk az 5 tibeti rítus gyakorlása 3x –21x–10 hét alatt.

Minden reggel élő adásban megcsináljuk a rítusokat, a Napüdvözletet mint légzős gyakorlatot is egyben! Így indul a napom. 10-től tartok egy online órát, és ha nincs éppen magánóra, akkor van kis szabadidőm délután. Aztán készülök az esti órára, ami után még nincs vége a napnak, mert akkor lehet alkotni, olvasni, dühöngeni attól, ami itt történik, vagy jobban kívül maradni...

Minden nap, minden este más. Nagyon más, de mégis egybemosódnak a napok. „Csak a változás állandó” – mondogatom sokat mostanság… De gyorsan kialakult egy nap, sőt egy hét(!) ritmusa, „órarendje”, mint amikor eljártam tanítani mindig máshová.

Igen, és itthon is időzavarba tudok kerülni. És feltűnő, ahogy megváltozott sok dolognak a minősége. Időnek, térnek, kapcsolatoknak, érintkezéseknek, érintéseknek. Ezt most csak felkentem, mint témát, de nem állok neki kifejteni. Igen, a terjedelmi korlátok miatt! Főleg!

Hozzá kell tenni, hogy szerencsém van a lakhelyemmel, mert tejesen megfelelő hely arra, hogy mindezt zavartalanul végezhessem. Még a vasárnap délutáni dj.NaiRobi Cabrio at HOME – keverem a korona idején című rendszeres élő dj-zést is a mini kertemből tudom streamelni úgy, hogy a szomszédok észre sem veszik!

Nagyon új felfedezésem, hogy ahhoz nem szükséges elmozdulnom otthonról, hogy kapcsolatban tudjak maradni a világgal, a világommal. Megkaptuk az eszközöket ehhez a létezéshez, használni kell őket. 54 évesen is folyamatos tanulásban vagyok. Ezt most igazán egy gyorstalpaló tanfolyamként élem meg. Sűrített a tananyag, az átjön. Ezért most nincs időm lazsálni. Mégis nagyon várom már az igazi, sokdimenziós találkozásokat bárhol, és szabadon újra! Ez az én helyzetem a karanténban. No comment, no cry!

Rónai Róbert – NaiRobi

AHOVÁ A SZÉL FÚJJA MANYASZ RÓBERT SORSA: KÖNYV, KERÉKPÁR, SZEMLÉLŐDÉS

Néhány hónapja a Perzsa-öböl partján sátram mellől néztem a napfelkeltét – kezdte Manyasz Róbert salgótarjáni származású egyetemi tanár. Alattam a sivatag homokja, előttem a tenger, kezemben könyv, mellettem a bicajom. Tökéletesnek tűnő pillanat volt. Az előző évben több kontinens országaiban fordultam meg, levegőben, autóval, kerékpárral mozogtam, tanítottam és tanultam, előadtam és hallgattam, leginkább meg szemlélődtem.

Március közepén balkáni egyetememről tértem haza. Az albán hegyek, a montenegrói tavak, s a szerbiai folyók után most – ahogy mondani szoktam – a Cserhát mediterrán oldalán várom a fejleményeket. Kezdetben még kis ijedtség is volt, miután még Katar előtt Észak-Itáliában jártam a fiammal. Grado, Aquilea, a Dolomitok. Úgy érzem, végül onnan is csak emlékeket hoztunk. Mostanában délelőtt távtanítok, cikkeket írok, délben napozom a kertben, délután kerékpározom a hegyekben, este olvasok. Tulajdonképpen ez is tökéletes lehetne. Márai sokszor jár az eszemben. Ő bármerre is élt, mindenhol talált hazát. Ha ismerjük egy hely múltját, tradícióit, még ha be is szorulunk oda, végtelen világban élhetünk. Ezt teszem most a Cserhátban. Van miért-kiért aggódom. Közeli és távoli rokono-

kért, ismerősökért. Mindazokért, akiket sújt a helyzet. S akiket még fog.

Rövidtávon optimista vagyok; nem gondolom, hogy „minden összeomlik”, s életünk sohasem lesz már olyan, mint volt. Ellenkezőleg. Hosszú távon ezért pesszimista gondolatok uralnak. Meggyőződésem, hogy semmit sem tanulunk – ebből sem.

Az egyén, s az emberek fenntartotta globális rendszerek alig várják, hogy újra nekiindulhassanak. S újra is fognak indulni. Gőzerővel. Leginkább filozófiai műveket olvasok. A nagy szkeptikus arab költőt, Abú’l-Alá al-Maarrít (XI. század). Axiomatikus sorai vannak. Mint ez:

نفسلا يهتشت لاامب حايرلا يرجت هكردي ؤرملا ىنمتي املك ام Magyarul, szabadfordításban: Bármit is akarjon az ember, hajója arra megy, ahová a szél fújja. Tehát: könyv, kerékpár, szemlélődés. (K.B.S.)

GERTRUDIS LESZ, ÉS KÉSZ!

ALMÁDI FANNI BÉCSBEN KÉSZÜL AZ ÁLOMSZEREPEKRE

Határ a csillagos ég! Kinyílik a világ a tehetséges fiatalok előtt, és – persze, elegendő szorgalommal – a nagy álmok is valóra válthatók. Így szűkebb hazánkból is eljuthatunk a császárvárosba. Almádi Fanni kilencévesen határozta el, hogy mindenáron el fogja énekelni Gertrudis szerepét a Bánk bán című nemzeti operánkban. Azóta is ez a készülődés tölti ki az életét. S jól halad. A fiatal operaénekesnő a szegedi évek után most Bécsben tanul, s készül a nagy mezzoszoprán álomszerepekre.

 Honnan indult a zenei érdeklődése?

Hol, mikor, hogyan derült ki, hogy nagy tehetsége van az énekléshez?

– A zene kicsi koromtól kezdve mindig jelen volt az életemben. Először hegedülni, majd mellette hárfázni tanultam Oraveczné Orsó Erzsébetnél és dr. Bélyei Lajosnénál, de rájöttem, hogy nagy fába vágtam a fejszém két hangszerrel és a kóruspróbákkal, utazásokkal, így végérvényesen is az éneklés mellett tettem le a voksomat. Makainé Simon Katalinhoz kezdtem járni, és a klasszikus zene mellett musicalben és a könnyűzenében is kipróbáltam magam.

 Hogyan jött a vonzódása az operához?

– Kilencéves lehettem, amikor a televízióban adták a Bánk bán című nemzeti operánkat. Teljesen elvarázsolt a műfaj, a színpad, az énekesek és természetesen

Simándy József, különösen, amikor Bánk népszerű, „Hazám, hazám…” kezdetű áriáját énekelte. Akkor megfogadtam, hogy – lány lévén – Gertrudist eléneklem.

 Ehhez azonban – főleg akkor – még nagyon hosszú út vezetett. Hol tanult?

– A salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem, és utána kerültem Szegedre, a konzervatóriumba, majd az egyetemre D. Szécsi Edit énekművész-tanárnőhöz. Óriási váltást jelentett a gimnázium után egy teljesen más világba csöppenni, és nehéz is volt. Nagyon...! Ehhez hozzájött még a maximalizmusom és az is, hogy magammal soha nem vagyok elégedett. Ezért az egyetem mellett elkezdtem külön zeneelméleti órákat venni Delley Józsefnétől és énekórákat Kónya Krisztától, akivel lépésről lépésre kezdett felfelé nyílni a hangom, és az egyetemi követelmények mellett tudtam a saját tempómban fejlődni. A gimnázium óriási előnye volt, hogy nagyon gyorsan olvastam és tanultam, mert megszoktam a rengeteg kötelező irodalmat, így a magolósabb tárgyakat hamar letudtam, és visszatérhettem a zenéhez.

 Hadd térjek vissza arra: egy fiatal lány miért éppen az operát választja? Ilyen jó hanggal miért nem akart – kortársaihoz hasonlóan – gyorsan megasztárrá vagy valamilyen más popcsillaggá avanzsálni?

– Az opera világa varázslatos! A mozik és akciófilmek sodró lendületéhez képest ez sokkal „lassúbb” műfaj, amely megköveteli magának a fokozott figyelmet.

A cselekmények egyszerűbbek, nem túl bonyolultak. Nézzünk meg egy áriát: kis túlzással öt mondatot, ha meg kell jegyeznünk. Itt a zene beszél, nem a szavak. Az áriának nem az a lényege, hogy tovább vigye a cselekményt, hanem az, hogy lefesse a zene az adott hangulatot. És igen, ha szeretek, öt percen át szeretek, egyre mélyebben, és ha gyűlölnöm kell, akkor a végére már látom a másik vesztét, és Isten mentse meg őt tőlem!

 Hogyan került ki Bécsbe?

– Mindig is szerettem volna kijönni, mert vonzott a város, emellett pedig ott tanított Bátori Éva, és szerettem volna nála tanulni. Az iskolát ott egy év után abbahagytam, mert elégedetlen voltam vele, de a tanárnővel ettől függetlenül dolgoztunk tovább. Számomra ez nagyon fontos lépés volt, bármennyire is logikátlannak tűnik. Az egyetemek nagyon sok esetben futószalagmunkát kívánnak. Azzal, hogy elmentem negyven órában dolgozni – a harminc helyett – én mondtam meg, hogy ki lesz az énektanárom, a korrepetítorom, mibe fektetem a pénzem és az időmet.

Én pedig csak a legjobbaktól vagyok hajlandó tanulni!

 Helyes! De miért…?

– Rengetegen vannak a pályán, és nem érek rá az idővel játszani. Bele se mer gondolni az ember, mibe kerül egy verseny, vagy előéneklés: utazás, szállás, étkezés, verseny és a korrepetítor díja –ezek önmagukban is több száz eurót tesznek ki –, a smink, a ruha és a cipő. Igen! A külső döbbenetesen fontos: egyszer egy meghallgatás után a zsűri elnöke a fejemet a kezébe vette, tüzetesen átvizsgált, és forgatgatta. Mindennek passzolni kell. Azt, hogy a rendező elképzelésébe ki és mi illik bele, soha nem lehet tudni...

 Milyen a bécsi élet, a császárváros zenei világa?

– Ügynökség nélkül lehetetlen színpadra kerülni. A pályakezdők az esetek kilencvenkilenc százalékában vidéken kezdenek. Bázisnak viszont nagyon jó, és amíg egy társulat nem vesz fel, addig ott maradok. Már a legelején közölték velem, hogy nagyon későn érő, sötét hangszínem van, amely 27–28 éves korom körül kezd majd beérni, és akkor éri meg elkezdeni a meghallgatásokat.

 S milyen ez a titokzatos hang? Melyek a szerepálmai? Bár: Gertrudist már említette…

– Mezzoszoprán vagyok. Igazi női szerepek, amelyeket nem egy 22–23 éves fiatal hangjára írtak. Ezeket fizikailag sem bírná el egy kezdő énekes. Ilyenek: Carmen, Delila, Leonóra, Gertrudis, de a nadrágszerepek Rómeóját is a tarsolyomban akarom tudni!

 Egy fiatal énekes hol tud tapasztalatokat szerezni?

– Eleinte nagyon sok mesterkurzusra jártam, mert kerestem az utamat, hasonló érdeklődési körű társaságban akartam

 ALMÁDI FANNI

 „AZ OPERA VLÁGA VARÁZSLATOS!”

tölteni az időm, és persze mindenhol ott akartam lenni, ahol csak lehetett. Mivel említettem, hogy sok különórát vettem az egyetemi időszakom alatt, így tizenkilenc éves korom óta dolgoztam, gőzerővel tanultam, hogy ösztöndíjat kaphassak, és mindent tudjak finanszírozni, amihez kedvem támadt. Így kerültem Tokajba is, a Crescendo Nyári Akadémiára, ahol fantasztikus embereket ismertem meg, barátságokat kötöttem, és szakmailag is sokat kaptam az ott töltött idő alatt.  Említene erre egy-két példát?

– Timothy Bentch volt ott az énekmesterem, és azok a dolgok, amelyeket akkor mondott a hangommal és a sajátosságaival kapcsolatban, ma már kezdenek beigazolódni. Érdekés így utólag visszagondolni az akkori beszélgetésekre. Akadt olyan év, amikor a Varázsfuvola annyi színpadi gyakorlatában voltam benne, hogy a III. Dáma szerepe egy kurzus alatt meglett. Olyan rendezőkkel és koreográfusokkal dolgozhattam együtt akik, mindig megmutatták, mennyire fontos a tudatos testkép, mit jelent a színpadon akár egy biccentés is. Mindig hálásan gondolok vissza ezekre a nyarakra.

 Hogyan néz ki egy-egy napja? Miként készül a meghallgatásokra?

– Egyelőre muszáj vagyok „civilként” is helytállni, de nem szégyellem! Reggel hattól délután fél háromig pincérkedem egy négycsillagos hotelben. Munka után két délutáni program lehetséges:

vagy tanítok, vagy próbára járok, és este edzek. Szabadnapokon Linzbe utazom az énektanáromhoz, Vaida Raginskytéhez Hangban, testalkatilag és karakterben is nagyon hasonlítunk, így döbbenetes tempóban dolgozunk. Azt hiszem, ha az embernek van egy terve, és következetes magához, bármit el tud érni. Nyilván, a családomat és a barátaimat sem hanyagolom el, velük teljes minden, és nagyon szoros kapcsolatban vagyunk.

 Magyarországon nem szeretne érvényesülni?

– Dehogynem! Készültem is egy jelentős megmérettetésre, a Simándy-énekversenyre egy nagyon erős programmal, de sajnos most mindent elhalasztanak...

 A koronavírus miatt... Hogy éli meg ezt egy énekes?

– Őszintén szólva: nehezen. Azért is, mert Bécsben is, Magyarországon is elindult volna egy-egy szál, és sajnos most nem tudom, hogy mi lett volna belőlük... Versenyekre is kaptam meghívást. és mentem volna ügynökségekhez is előénekelni. A legnagyobb problémám az volt, hogyan kéredzkedjek el ilyen sokszor a főnökségtől, és melyik lehetőséget válaszam. A vírus elintézett így mindent.

 Hát, igen: megállt a kulturális, művészeti élet a koronavírus-járvány miatt. Mit tud tenni ilyenkor egy operaénekes?

– Sajnos tényleges gyakorlás sincs most. A korlátozások miatt be vannak zárva a

MEGMARADT AZ IGÉNY: ALKOTNI!

HÁZI FELADATOK A KARANTÉNBAN

Az én bezártságom története előbb indul, mint a többségnek, hiszen egy januári műtéttel járó tíz napot, majd tovább a rehabilitáció heteit kórházi négy fal közé zárva töltöttem.

Hazajutva sem nagyon ugrálhattam, inkább döcögtem a két, később egy mankóval. Mire nagyjából kilábaltam a bicebóca állapotból, hát megérkezett ez az undok új vírus és persze a kijárási korlátozás.

A lányom igen szigorúan vette az előírásokat: bevásárolt nekem, sehová sem engedett. No, és hogy legyen valami hasznos időtöltésem, mindig kitalált nekem aznapi feladatot.

Sosem unatkoztam életemben: nem tudtam, mi az. De folyamatosan bent, a háztartási munka „rabságában”, bent-bent… ez ugye szürke, tartalmatlan, még akkor is, ha közben sokat olvastam (főleg a kórházban). Így hát az én drága lányom még a munkakezdése előtt (ők bejártak folyamatosan) felhívott telefonon: addigra kitalálta az aznapi „házi feladatomat”.

Húsvét előtt jártunk, tehát az lett az első, hogy az ünneppel kapcsolatban bütyköljek valamit. Készítettem is két sárga pomponcsibét. Másnap a tojásformát kellett megjelenítenem. Erre gyártottam keménypapírból, szalagokból ajtódíszt – különböző méretű

zenetermek, és itthon, a 9. emeleten ez nem kivitelezhető, de dúdolgatni szabad, így tudok új anyagot tanulni. Rengeteget olvasok, tanulok, pszichológiát hallgatok, edzem, egyszóval magamba fektetem az időt. Amint fizikai értelemben is újra kinyílnak a kapuk, én kész akarok lenni.

B. R.

tojások felfűzésével. Ezt a lányom ki is szögezte otthonában. Ezek után nyuszit kellett gyártanom. Találtam itthon szőrmedarabot, amiből kézbábot eszkábáltam, s hozzá egy mesét Nyuszkó Muszkóról, aki furcsa fülei segítségével és bátorságával megmenti a testvéreit. Utóbbiakat feladtuk postán a messzi távolban élő kis unokámnak. A továbbiakban főleg rajzos feladatokat kaptam. Hol a témát, hol az eszközt, a technikát szabta meg a lányom. Én pedig örömmel láttam neki a „házi feladatnak”, s amikor munka után betoppant a gyermekem, már az előszobában várta őt a teljesítmény. Így született aztán 53 db „valami”, ha jól számoltam. Hol egy kéztanulmány, hol portré, vagy mozgásábrázolás, hol kertrészlet, vagy éppen víz ábrázolása. No hiszen! Hogy ez milyen nehéz!

Egykori balatoni emlékemet próbáltam visszaadni, szemben a Badacsonnyal, az „aranyhidat”, de ez bizony nem sikerült. Akadtak, akadnak ugyan elfogadható darabok, talán ki is jönne belőle egy kis kiállítás: grafikák, színes pasztellképek, akvarellek. Szűnt a szorítás, szűnt a lecke, de megmaradt az igény: valamit ALKOTNI! Lehet, hogy ezek a lapok a kukában landolnak egyszer, de picit vigasztal, hogy gyermekeim már eddig is választottak a képeimből. Talán egykét alkotás túléli alkotóját… Boros Istvánné Salgótarján

BOROS ISTVÁNNÉ AZ EGYIK MŰVÉVEL

 IGAZI NŐI SZEREPEK VÁRJÁK

MENEKÜLÉS

A PARADICSOMBÓL

KILENC HELYETT HAT NAP MALLORCÁN (RÉSZLETEK)

mi ezekből a tervezettséget és természetességet ötvöző kertekből. Az idő szép lesz, legalábbis a telefonon beállított időjós ezt állítja.

Az ágyban még olvasgatok, belepillantok az otthoni hírekbe, csak nem állom meg. Spanyolországban nagyon terjed a fertőzés, azt írják, arra kérik a kint tartózkodó magyarokat, hogy jelentkezzenek be a konzuli szolgálatnál. Nézem, hogy itt, Palmában van-e, de kiderül, hogy évekkel ezelőtt megszűnt, legközelebb Barcelonában érhető el. Végül is egy tartomány, igaz, hogy a nagy kékség közbeékelődik. Megtalálom az oldalt, de elég bonyolult a bejelentkezés ahhoz, hogy most nekivágjak. Reggel megcsinálom, most inkább az első kirándulás emlékei villannak be: Deia, ahol a temetőben még élve élvezhető az örök nyugalom, Sóller főtere az átcsattogó faszekrényes villamossal és a narancstól túlcsorduló kétszáz éves szökőkúttal, Valldemossa ciklámenekkel körberakott bejárati ajtajai.

MÁRCIUS 12., CSÜTÖRTÖK

MÁRCIUS 10., KEDD:

Hét óra húsz. Leszálltunk. Meleg, párás este van, a kijelző szerint 16 fok. Mikor reggel otthonról elindultunk, még a bottal feltörtem a kutya ivótáljában a jeget. Mintha nem is lenne igaz. Még nincs teljesen sötét, amikor kiérünk a reptér előtti parkolóba, ahol nagylányunk férje vár, ő fogja a bérelt autót vezetni. Azt mondja, hogy amióta tegnapelőtt megjöttek, ilyen meleg van, a szállodában fürdenek az angolok a medencében. Nekem is megképződik a látvány, ahogyan pólóban ugrálnak a vízbe, a napozóágyak mellett ott sorakoznak a sörök.

Fél kilenc. Már itt ülünk a gyerekek apartmanjában, miután ledobtuk a cuccunkat a miénkben, Anna feltálalja a vacsorát, de előtte még megy egy kör Torres. A diós utóíz is megjön – tényleg itt vagyunk.

Éjfél körül kerülünk ágyba, lefekvés előtt még kimegyek az erkélyre, élvezem a meleg szelet, amely susogtatja a pálmák lombját, a bár felől még élénk zajok jönnek, de amúgy csend van. Jófajta, belső, megnyugtató csend. Még vissza-visszagondolok, de már az előttünk álló napok ismerős, de még nem lejátszott történéseire várok.

MÁRCIUS 11., SZERDA:

Nem alszom sokáig, mert élvezni akarom a derűs reggelt. Kimegyek a balkonra, nézem a keringő sirályokat, és szinte hallom, ahogy a nap süt. Mára nem beszéltünk meg kirándulós programot, reggeli után elmegyünk az Eroski centerbe bevásárolni, feltöltjük a készleteket, aztán lemegyünk a partra, és majd csak elmegy a nap. A reggeli bőséges, némi katalán ízelítő után az angolos irányra állunk rá, elvégre vacsoráig úgyis csak

bekapunk valamit. Este meg majd én főzök valamit.

Némi rövid ismerkedés a hétszemélyes Forddal, aztán hajrá, fel, Santa Poncába. A hátsó úton akarok menni, így persze, hogy eltévedek, de nem bánjuk, feleségemmel nézelődünk, élvezzük a koranyarat. Aztán csak felhajtok az autópályára, és öt perc alatt ott vagyunk. Élvezzük a boltot, ha most a maszkos keletiektől nem is veszünk szusit. A bolt közepén van a szusisziget, három éve, amikor először jártunk itt, életet mentett a kóstolójuk. Ezt azóta is emlegetjük, a kis tekercsdarabok úgy működnek, mint a teasütemény Swannál. Bár talán kevés ennivaló áll távolabb egymástól, mint a nyershalas, csípős, pikáns falatka és a madeleine, továbbá Mallorca és Japán, de nem is ez a lényeg, hanem, ahogy a német multilánc hűtőpultja előtt megképződik a Cala d’Or. Ahogy jövünk kifelé, szinte lefog a meleg. Megvan a délutáni program, muszáj nyári ruhát venni. Anna lányom azt mondja a szállástól hét-nyolcszáz méterre van a bevásárló utca Palmanovában, ott biztosan találunk valamit nekem.

Este van újra – ha már itt vagyunk, összedobok egy paellát. A hűtőből kiveszek egy üveg fehéret. Imádok borral főzni – sütöm el magamban a régi poént. Holnap akkor irány a nyugati part, benne a Valldemossa, Sóller, visszafelé meg bemegyünk a Jardines de Alfabiába. Itt még nem jártunk, én találtam meg a leírását, tudtam, hogy a többiek is benne lesznek, azóta szeretjük a mediterrán kerteket, mióta első közös nyugat-európai utunkon betévedtünk Firenzében a Palazzo Pitti mögötti Boboli-kertbe. Némelyek Woodstockból nem találtak haza,

Nem sikerült a konzuli bejelentkezés a megjelölt oldalon, így írtam nekik e-mailt, hogy itt vagyunk. Eddig azt hittem, hogy meg tudok ilyen dolgokat oldani, de be kell látnom, hogy tényleg boomer vagyok. Oké, nem bánom, de akkor legyen ez a boomer büszkeség napja. Boomer vagyok, és büszke vagyok rá! (Még az év elején olvastam ezzel kapcsolatos híradásokat, hogy a második világháború utáni első húsz évben születettek a boomerek, és, hogy azok nem értik ezt a mai, haladó világot, illetve a mai világban haladó fiatalokat, vagy magát a haladást, ami önmagában valami jó, és ha ezek az ab ovo elnyomó fehér fószerek elmondják a véleményüket, akkor azzal kell leültetni őket, hogy ok, boomer. Szóval a haladás a lényeg, apuka.) Amúgy Gergely napja van, meg anyám születésnapja, ez is átfut rajtam, és elhatározom, hogy, ha lesz egy nyugodt perc a mai napon valahol, akkor magamhoz veszem az emléküket azoknak, akiknek köszönhetően itt vagyok. Persze ez már így is megtörtént, de akkor majd ünnepélyesen, tűnődve, fátyolos szemmel. Nem kell fél óra, hogy elérjük Valldemossát, ezt az ábrándos nevű, hegyen épült kisvárost. Megállunk a város nyugati szélén, ha már behajtani úgysem lehet, köszöntjük régi ismerőseinket, az út túlsó oldalán legelésző szamarakat, aztán irány a városközpont. Hiába, hogy már többször jártunk itt, újra megfog. Persze mindebben benne van a tavasz zsongása is, amely annyira hiányzott már a tél tompasága után. Egy méregdrága kávé a főtéri kávézóban, ami feljogosít a mellékhelyiség használatára, amit itt is megcsodálunk. A körforgókhoz hasonlóan minden WC mintha eredetiség versenyen indulna, a legtöbben antik tárgyak, képek a falon. Ügyelnek a részletekre. Visszafelé beugrunk a sarki ajándékos boltba is, néhány apróságot veszünk. Mi a hűtőmágnes, hogy ily vonzása van – parafrazálom Weöres Sándort, aztán mégsem azt, hanem két kis

 „... KIKI NYUGALOMBA!”

 FOTÓ: PARÓCZAI CSABA

asztali edénykét teszünk az eladó elé a piros-zöld-kék fajtából, olíva bogyó, vagy más efféle kínálására. Az itteni szokás szerint a legapróbb tárgyat is jól behajtogatják egy nagy újságpapírba, úgyhogy lett négyoldalnyi olvasnivalónk 2018-ból. Érlelődik a gondolat, hogy megtanuljak katalánul. Sollerba a Tramuntana meredek nyugati lejtőin kanyargó szerpentinen megyünk, aminél izgalmasabban szép utat nem láttam még. Ezúttal Deiában nem állunk meg, még ha nagy is a kísértés, de a szűk utcák miatt az autós városnézés is lépésben történik, és elég arra, hogy felidézzük eddigi itt tartózkodásainkat. Marci fiunk terveink szerint holnapután érkezik, vele akarunk egy egész napos Tramuntana túrát tenni, Sóllertől Estellencsen át le a sziget csücskéig, Sant Elmig.

Az Alfábia hozza azt, amit elvárunk, olyan, mintha valamely mese díszletének építették volna. Március közepén még érződik, hogy éppen maga mögött hagyja a tél sápadtságát, de még így, délután is, hogy a felette magasodó hegyek árnyékba vonják, felettébb kellemes az idő. A látvány az anyjukat böködő bárányokkal, legelésző lovakkal és kecskékkel egy bukolikus mű itt felejtett díszlete, a tóban az elátkozott békakirályfi várja a csókot – ezúttal hiába. Az időpontnak köszönhetően alig néhányan lézengünk a kertben, az ázsiai pultos fiú láthatóan örül, amikor leülünk nála egy limonádéra a kerti kioszknál. A főépület tárva-nyitva, minden rekvizitum hozzáférhető, de még egy teremőr sincs. Nem mintha a hétszáz éves faragott tölgyfatrónust a hátizsákunkba akarnánk hajtogatni, de ez az üresség mégis furcsa. Viszont így az egész olyan, mintha a miénk lenne. Kedvem támad leülni az ablak alá olvasgatni, levenni egyet a régi könyvek közül, aztán nem is olvasgatnék talán, hanem egy pillantás ki, egy be. Itt van az ideje a felmenőkre való

visszagondolásnak, amit a terasz sarkán, a többektől leszakadva meg is teszek. Hazaérve e-mail várt a konzulátustól, amelyben elmagyarázták, hogyan kell regisztrálni. Na, mégiscsak sikerült. Sötétedés után még könyökölök egy sort a külső körfolyosón, hallgatom a csendet, mígnem két helybeli idősebb férfi lép be a képbe. A sarkon halkan, de mégis jól kivehetően beszélgetnek, majd az egyik erre a másik arra. Aki a látómezőmben marad, láthatóan erősen ittas, kicsit támolyog, aztán megölel egy fát, hosszan, kitartóan, utána két lépéssel odébb keresztben ráhasal a kőkerítés tetejére úgy, hogy a feje belóg a kertbe. Mint egy darab zsák a bicikli vázán – ettől gyerekkori emlékek ugranak be. Kissé később visszacsúszik az útra, és eldülöngél. Gyenge szél suhogtatja a pálmák leveleit.

MÁRCIUS 13., PÉNTEK

Irány a keleti part, a cél Cala d’Or! Reggeli után felhívom a konzuli ügyelet számát, persze nem veszik föl, majd egy éjjel-nappal működő számot tárcsázok, ahol elmondom, hogy regisztráltunk, kérdezve, hogy ilyenkor mi a teendő, mit jelent a konzuli védelem. A tapasztalt férfihang azt mondja, hogy azt ne próbáljuk ki, amúgy meg keressünk magunknak valami repülőt és jöjjünk haza, jobb itthon túlesni a járványon. A kérdésre, hogy segítenek-e valamiben, azt mondja, semmiben, mindent magunknak kell intéznünk. Na, ezért kár volt órákat tölteni a regisztrálással. Szóval irány kelet. A keleti partot megközelítve akkor járunk a legjobban, ha beütjük az úticélunkat a navigációs rendszerbe. Az mondjuk nem biztos, hogy oda lyukadunk ki, ahová terveztük, de, hogy nagy élményben lesz részünk, az biztos. A keleti bölcsek, s velük Marschalkó Zsolti barátom verse jut eszembe, miszerint nem a cél a fontos, ha-

nem az út. Nahát, ez itt maga a valóság. A sztráda kicsivel Llucmajor után elfogy, onnan kezdve kétsávos úton haladunk tovább. Santanyí egy sárga színű kisváros, benne tenyérnyi körforgókkal, mígnem az utolsót elhagyva egy házfal mellett centikkel elhaladva lankás tájra érünk ki. Az út egyre keskenyebbé válik, majd gyakorlatilag egysávos murvaúttá szűkül. Az ember azt gondolná, hogy valami dűlőútra tévedt, de a GPS rendíthetetlenül mutatja az utat, és időnként beszél is, sőt néha-néha egy évtizedekkel ezelőtt kitett, és azóta sem cserélt közlekedési tábla is tartja az utazóban a lelket, legalábbis a cél felé haladást illetően. Egyébként csend van, két oldalt beindult vegetáció zöldell és sárgul, lehúzott ablaknál a kerekek surrogásán túl jól hallható a madarak önfeledt éneke. Egy idő után az a félsz is elmúlik, hogy mi lesz, ha szembejön valaki. Koccanás nem valószínű, hiszen a lépésnél alig gyorsabb tempóban megyünk, nem is ez a baj. Tavalyelőtt volt ilyen, akkor úgy ötszáz métert kellett tolatnom, míg le tudtam húzódni, ugyanis kétoldalt hol partoldal, hol kőkerítés húzódik. Most azonban befutunk egy tanyaközpontszerű településre, ahol négy-öt ház még egy kicsi teret is közrefog egy hozzájuk képest nagy kőtemplommal. Megállunk, s így utolérjük a helyi időt. Emberi kéznek ugyan van nyoma, de embert nem látni, kisebb udvarokon néhány csirke, tyúk, kakas. Továbbhajtva a dombok tetején uradalmak, ranchok, zöld fű, kék ég, sárga birkák. Aztán kifutunk egy kétsávos útra, ahol már jelzik a Cala d’Ort. Hajrá. Kora délután egy kávé az egyik már nyitva tartó bár teraszán fele annyiért, mint Valldemossában, aztán indulás haza. Az egész hely hajófedélzetet imitál, WC a fedélközben, what a feeling. A tegnap előtt vett készlet már elfogyott, úgyhogy hazafelé be kell ugranunk a szomszédos Aldiba vacsorára valóért. Öt körül érünk oda, s már a parkolóban elfog a balsejtelem. Túl sokan vannak, minden kijövő emeletesre pakolt kocsikkal közlekedik. Bent a boltban folytatódik az ámulat. Üres a gyümölcsös pult, néhány fekete banán szégyelli magát az egyik sarokban, a húsospultban néhány doboznyi tengeri herkentyű, ami nem ér, hiszen ma hamburger partit akartuk rendezni, különféle húspogácsák alapul vételével. Rohanás a mélyhűtőkhöz. Kiömlött hasábburgonyaszemek az aljzatra fagyva, semmi más, míg a következőben felfedezek három félkilós gyros csomagot. Kicsit úgy néz ki, mint amiket újracsomagoltak, de belül a nejlon sértetlen. Akkor legyen görög vacsora! Veszünk egy üveg fekete olívát (a zöld már elfogyott), meg valami babkonzervet, ezt mondjuk nem is tudom miért. Kisebbik lányom talál valahol rizottó keveréket. Hadd jöjjön! Veszünk néhány konzervet, amiről úgy gondoljuk, májpástétom, meg valami péksüteményt a maradékból. Jó, hogy lisztet meg WC-papírt nem kell vennünk, mert az már elfogyott.

Visszaérve kérdezzük a recepcióst, hogy mi folyik itt? A tegnapihoz képest sokkal visszafogottabban nyilatkozik, azt mondja,

 EGY ÖBÖL, SZIESZTA IDEJÉN

hogy bejelentették a szükségállapotot most délután. Tegnap este, mikor megkérdeztük, hogy mi lesz akkor, ha jövő csütörtökön nem tudunk elutazni, még nevetve mondta, hogy a királyi lakosztály üres, legfeljebb oda elszállásolnak. Ha-ha. Na, most nincs semmi haha, csak a tanácstalanság egyetemes gesztusai.

A gyros azonban finom lett, ittunk hozzá némi Torres konyakot, meg utána kis helyi Bikavért (nem vicc, tényleg van olyan boruk, hogy Sangve del toro), amitől mindenki megnyugszik kissé. Hát, ha itt maradunk, legalább olyan lesz, mint egy luxusbörtön, mondjuk megenyhülve.

MÁRCIUS 14., SZOMBAT:

A reggelinél közlik velünk, hogy ma utoljára ehetünk az étteremben, holnaptól a szobánkba kell felvinni a kaját a tálcán. Ez nem hozza meg az étvágyunkat. Ma amúgy pihenőnapot terveztünk, arra készülve, hogy este jön Marci, aztán csinálunk egy welcome partit neki. Reggeli után hívjuk, mondja, hogy nem indul el, mert a bécsi reptér már úgy tudja, nem indít gépet, meg az egész helyzet nagyon bizonytalan otthon is. Abban maradunk, nem baj, majd legföljebb ő lesz, aki kiment. Azt mondjuk, még nem tudjuk, hogyan, de mire kell, biztosan arra is rájövünk.

Azután újabb telefon a huszonnégy órás segélyvonalra. Jöjjünk haza, ahogy tudunk, meg amúgyis, minek mentünk oda. Nem kezdem el magyarázni, hogy a történet tavaly december végén indult, és hogy március 10-én, azaz négy nappal korábban senki egy árva szóval nem mondta, hogy ekkora a baj, hogy a bécsi reptéren csak néhány hóbortosnak tűnő keleti ember arcán volt maszk, és a többi.

Végül kitaláljuk, hogy kimegyünk a repülőtérre, és ott érdeklődünk, mi várható. Felszedelőzködünk, végigsuhanunk az öblön és a kikötő mellett. A jachthadsereg ezredei vidáman bólogatnak, mint valami seregszemle, vagy ha nem hadsereg, akkor gigantikus nyáj. A repülőtéren persze szintén senki nem tud semmit. Megyünk ide-oda, okosabbak nem leszünk, legfeljebb annyival, hogy elmondják, a csütörtöki gépünket még nem törölték, ahogy a nagylányunk szerdai járatát sem. De ma szombat van. Magnana, a holnap túl távoli nekem, visszhangzik fülemben a Gregory barátnője című régi kamaszfilm werkliszerűen ismétlődő mondata. A délután céltalan sétálással telik a palmanovai parton. Csinálok néhány képet, de olyan ízetlen az egész, egy valamirevaló kompozíció sem akar sikerülni. Visszatérve, bújjuk a foglalási oldalakat. Potom áron van gép jövő szombatra Münchenbe. Az egész kevesebbe kerül, mint teljes árú jeggyel Pestre, busszal. Még azt is kitaláljuk, hogyan jussunk onnan Bécsbe az autóért, majd haza. Ettől jókedvünk lesz, és elhatározzuk, hogy holnap Danival és Fannival kimegyünk a Formentorra, ha már úgysem tehetünk mást. Ildikó, Anna, meg a kicsi itthon maradnak, a kicsi még úgysem tudna

mit kezdeni a szerpentinek élményével, Ildikó meg már otthon mondta, hogy őneki kétszer elég volt, nem élvezi a halálfélelmet. Hát, ha nem, hát nem. Estefelé még kimegyünk boltnézőbe, van-e valami változás. Több helyre is betérünk, ha lehet, még üresebb minden, mint tegnap, az Eroskiba biztonsági őr enged be. Sorba kell állni a bejárat előtt, ha kijött valaki, bemehet helyébe más. Mondjuk, itt legalább vannak marhahúsok, szép nagy darabok, de más semmi. Elkövetjük azt a hibát, hogy a bejáratnál lévő grillsarokba nem megyünk be paellát, arroz con pollót meg valami sültet venni, mire kijövünk, bezárt. Otthon van kolbász, mortadella, meg hasonlók, enni tudunk mit, folyékony kedélyjavítónk meg még mindig van. Az egész olyan – jut eszembe –, mintha valami óriás mintás szociálpszichológiai kísérletbe csöppentünk volna, ahol mi vagyunk a kontrollcsoport.

MÁRCIUS 15., VASÁRNAP:

Gyönyörű reggel, alig jár a szél. Eső nem esik karikára, de a bekészített kokárdákat felvesszük, még mielőtt lemegyünk reggelizni. Még azt is elpróbálom, hogyan magyaráznám el németül, meg angolul, hogy mi ez rajtunk, meg miért csináljuk. Aztán a fiatalok az étteremben mégsem kérdeznek semmit, sok itt az angol vendég, mi az ártatlan hóbortosok közé tartozunk. Megismétlik a tegnapi szöveget, hogy nem fogyaszthatunk az étteremben, erre mi a korábban érkezett idősebb német házaspár mintájára letelepszünk a teraszon. Ezért nem szólnak, így jól elvagyunk.

Reggeli után indulás északnak. Ildikó lelkemre köti, hogy mindenképpen tankoljak, mert alig van félig a tank. Mondjuk, az még mindig több mint háromszáz kilométer, de azért megígérem neki. Mintha a második körforgónál láttam volna egy kutat. Ezzel aztán úgy járok, mint az öreg székely, láttam, de nem az volt. Mint kiderült, egy robogókereskedést néztem annak, úgyhogy menjünk fel. Incánál tudom, hogy van az út mellett egy

kút, majd ott tankolok. Már majdnem odaérünk, amikor utolérnek telefonon. Ildikó ki van borulva, valószínűleg minden miatt, de amikor kihúzza belőlem, hogy még mindig nem vettem üzemanyagot, akkor robban. Vége a jó hangulatnak. Pont odaérünk a kúthoz. Megtankolok. A töltőállomásra nem lehet bemenni, sebtében kiragasztott nyilak mutatják, hogy az egyik ablaktábla alatt alakítottak ki fizetőhelyet. Nekem így is jó, a kasszás hölgy nagyon kedves, mikor látja, hogy idegen vagyok, angolul is elmagyarázza a helyzetet, ami, mondjuk, sok magyarázatra nem szorul, magától értetődő.

Közben Dani beszél a nővérével, aki nagy repjegyguru, és talált holnapra járatot Barcelonán keresztül haza. Igaz, nem Bécsbe, hanem Budapestre, de Bécs már amúgy sem fogad, az autó meg majd hazakerül. Látom rajta, hogy ő is elbizonytalanodott. Rövid beszélgetés az otthon maradottakkal, aztán nyergelj, fordulj. A csúcstámadás idén elmarad.

Visszatérve nekiugrunk a tabletnek. Jöhet a foglalás. Öt fizetős jegy a felnőtteknek, egy ingyenes beszállókártya a kicsinek. Megvan minden járat, indulhat a vétel. Amikor elkezdjük, kilencszázötven euró az összesnek az ára, mire a hitelkártya adataimat beírva rögzítem a foglalást, már ezerharmincnál jár az összeg. Ahhoz képest, hogy hármunk jegye oda-vissza, plusz a kilenc éjszakai itt tartózkodás nem került ennyibe, kész rablás. Attól sem vagyok vidámabb, hogy átszállással mehetünk. Nekem egy napra egy felszállás és egy landolás éppen elég. Vigasztaló annyi, hogy a törölt járatokra szóló jegyeink árát visszatérítik.

A számlánk megkönnyítése a kedvünket is vidámabbá teszi. Kitaláljuk, hogy csinálunk egy kokárdás csoportszelfit, aztán, akinek van közösségi oldala, majd közzéteszi. Néhány mellélövés után sikerül is vállalható képet csinálni egy szelfibot segítségével.

Az este minden eddiginél lágyabb és susogóbb. A lányok pakolnak, én is megfogok ezt-azt, aztán kimegyek egy pohár borral a

 KOSSUTH LAJOS AZT ÜZENTE...

teraszra búcsúzkodni. Holnap ötkor kelés, hétkor, nyitáskor le kell adnunk az autót, mert háromnegyed tízkor indul a gép Barcelonába.

MÁRCIUS 16., HÉTFŐ:

Még sötét van, amikor felkelünk. Mondjuk, ez nem újdonság, hajnali ötkor még otthon is vígan éjszakai sötétség honol, itt meg több mint egy órával vagyunk nyugatabbra. Amíg a végső simítások zajlanak, én megcsinálom az úti szendvicseket. Teletömöm a megkezdett chorizóval őket, egyrészt, mert úgy finom, másrészt, ami nem mehet a nagy bőröndbe, vagy túlsúlyosak leszünk, úgyis ki kell dobni.

Fél hét előtt indulunk. A sötétség lassan oszlik, de az ég ólomszürke, a nap sehol. Az idő lágy, érezni, hogy mindjárt esni fog. Bezsúfolódunk az autóba, aztán irány a kölcsönző. Háromnegyed hét után pár perccel érkezünk. Még minden zárva, egy másik sorstárs már ott várakozik. Az eső lassan megered, mire megjelennek a srácok, akik a kölcsönzőt üzemeltetik. Pénzt vissza nem adnak, megmagyarázzák azt is, hogy miért, de nem érdekes. Azt mondják, hogy, ha nem tudunk elutazni, jöjjünk vissza hozzájuk, szuperolcsón kapunk másik autót, mert nincs kereslet.

Kivisznek a repülőtérre. Ott már úgy esik, mintha permeteznének. Nem baj, nem sokat kell menni a terminálig. A gépünket nem törölték, ami jó jel, a csomagokat is fel tudtuk adni. Az egyik húszkilós mondjuk huszonöt lett, de a kedves hölgy azt mondja, oda se neki, ebben a rendkívüli helyzetben nem csinálnak belőle ügyet.

Ekkor mondja Anna, hogy a kicsi hányt. Na, csak ez kellett. Amúgy nincs láza, meg nem is nagyon bágyadt, de látom az asszonyokon a riadalmat. Veszünk kólát, kikeverjük, kap belőle, megnyugszik. Mi is. Beszállunk. Jön a szokásos procedúra, de az egész csak mintegy ötven percig tart. Barcelonában, ha lehet, még sűrűbben esik, alig látni valamit, a városból konkrétan semmit, ami rosszul érint. Érdekes, hogy itt, ennek a menekülésszerű távozásnak a kellős közepén is ilyenek jutnak az eszembe. Mire összeszedjük magunkat, kiderül, hogy egy másik

terminálból megy a pesti gép. Szuper. Fel kell szállni a buszra. A vezetőfülke elszalagozva, de az utasok egymás mellett, ahogy sikerül. Pár perc és megérkezünk. Ömlik az eső. Berohanunk a terminálba. Félhomály, viszonylag sok ember. Megkeressük a tájékoztató táblát. 16.50-re van kiírva a gépünk, és eddig egyetlen járatot sem töröltek. A csarnok szélén van egypár majdnem üres pad, odafészkelünk. Anna a kicsivel behúzódik egy üzemen kívüli pult mögé, hadd aludjon. Ráérünk, azt beszéljük meg, hogy egy óra körül kezdjük a csomagok feladását és a becsekkolást. Kicsit ténfergek, veszek valami kólát, vizet az automatából, hadd fogyjon az apró.

A bejáratoknál fiatalokból álló társaság, nem is egy. Kimegyek a fedett helyről szétnézni. Semmit nem látni egy közeli dombon kívül, az eső továbbra is ömlik, tizenhét fok van, a párát harapni lehet. Befelé édeskés szag csap meg, a gyerekek később mondják, hogy sok helyen füveznek. Ezek szerint ez a fű szaga, jó tudni, bár úgysem jegyzem meg.

Egy órakor indítjuk a beszállási programot.

A kapu ugyan még nincs megadva. de most már a pesti gép is főtáblás. Mint kiderül, jó döntés volt a korai készülődés, ugyanis elkevertek három beszállókártyát, a két lányomét, meg a kicsiét, ráadásul itt már nem elnézőek a huszonöt kilós húsz kilósnak vett bőrönddel. Mi szortírozunk, míg a vejem meg a nagylányom a csomagos pult és az ír fapados pultja között ingáznak egyre idegesebben. Értetlenek a végtelenségig. Végül plusz száznyolc euróért kiadják a maradék beszállókártyákat is. Épp idejében, mert kiírják az induló kapu számát. Itt még egyszer elhelyezkedünk. Közben hazatelefonálok a főnökömnek, hogy megyünk haza, mire ő megkér, hogy holnaptól vonuljak két hét önkéntes karanténba. Rendben, akkor a márciust ezek szerint otthon töltöm. Nincs is ennél jobb, de legfeljebb kialszom magam. Ildikó még korábban hazaszólt, hogy hozzák el nekünk az iskolai Freemontot Ferihegyre. Most én is beszélek ezügyben Lacival, aki nagyon kedves, még felajánlja azt is, vesz pár dolgot, hogy legyen mit enni, ha hazaérünk.

A repülőn elég szellősen vagyunk. Én a második sorban kapok helyet, menetirány szerinti bal oldalon, rögtön az ablak mellett, a folyosó melletti ülésben már ott egy orosz vagy ukrán utas, a gépen amúgy is orosz szó a legtöbb, ami furcsa, de lehet, hogy csak nekem. Amikor mindenki felszáll, ukrán barátunk átül a jobboldali ablak mellé. Királyi helyem van, ráadásul látszik, hogy új a gép, az ülések makulátlanok. Nézelődöm. Ez az első repülésem, ahol csak kétfős a személyzet, azok is fiúk. 16.50 – a motorok járnak, de nem indulunk. A kapitány elmond, mit elmond, elhadar egy szöveget angolul és spanyolul, hogy ez valami biztonsági előírás, háromnegyed órát várni kell felszállás előtt. Nem tudom, miért, nézik, hogy ki köhög, aztán azt leszállítják? Hát jó, nincs mit tenni, induljon a zenehallgatás, meg az olvasás. Negyven perc után megmozdul a gép, lassan gurulunk a felszállópálya felé. Jó sokat kell menni. Közben a kapitány beszél, valami olyasmi jön le, hogy bár itt esős idő van, Budapest felett gyönyörű tiszta az idő, szép utunk lesz. Körülbelül félúton, már Olaszország fölött járva hagyjuk el az alattunk lévő felhőket. Szépek a fényviszonyok, látszik, hogy lenn a völgyekben épp alkonyodik. Nyolc körül már Magyarország fölött járunk, aztán megpillantom az esti Budapestet. Tényleg szép, először azt mondom, még sosem láttam, aztán beugrik, hogy életem első repülőútján, illetve a másodikon, mert visszafelé jöttünk Burgaszból, 1977-ben látnom kellett, mert este értünk haza. Mindegy, nem emlékszem rá, csak arra, hogy az út borzalmas volt visszafelé a viharok meg a turbulenciák miatt. Nem véletlen, hogy negyven évig nem voltam hajlandó repülőre ülni. De ez itt most tényleg szép, és olyan simán landolunk, hogy szinte élvezem. Nagy nehezen kikászálódunk a ferihegyi betonra, és indulunk befelé. Egy árva lélek nincs a közelben, pedig már rákészültünk a homlokhoz tartott digitális hőmérőkre, a karanténba vonuláshoz az adatok felvételére, de semmi ilyesmi. Pedig éjfél után állítólag Budapest sem fogad már. Az átépítés miatt terelőszalagok, meg A/4-es papírra rajzolt nyilak mentén haladunk. Egy hivatalosnak látszó személyt látok, egy hölgyet, aki az üveg mögül integet, hogy menjünk jobbra, arra van a bejárat. Telefon Lacinak, megtaláljuk egymást. Nem tudjuk, hogyan kell viselkedni járvány idején, így csak integetünk, kéznyújtásnyi távolságra megállunk, kezembe pottyantja a slusszkulcsot, beszélünk röviden, aztán ők elmennek, én meg vissza a többiekhez. A lányomékért is megjöttek Szombathelyről, rövid búcsú.

Otthon a konyhában úgy állok a konyhapultra támaszkodva, mint egy bokszoló egy nyolcmenetes meccs után, az adrenalin még dolgozik a vérben, nem vagyok álmos. Feleségem szemén ugyanezt látom. Iszunk egy korty saját almapálinkát, eszem két falatot, aztán még iszom egy pohárral. Lassan enged a feszültség. Bámulom a sárga fényben vibráló esti utcát. Hideg van, reggel meg kell néznem a kutya vizes edényét, törnöm kell-e a jeget.

Paróczai Csaba

 HÚSHAGYÓ PÉNTEK

ROCK ÉJJEL-NAPPAL

TARJÁN BEAT VII. – BESZÉLGETÉS SZELE IMRÉVEL

Annak idején, a hatvanas évek végén a Bolyaiba járó barátaim panaszkodtak, hogy miközben számukra tilos volt a hosszú haj viselete a gimnáziumban, a Szelének, csak mert zenész, megengedte az igazgató. Aztán egy nyirkos novemberi este hol máshol, mint a Pécskő-teraszon összefutottunk, és Imre részletesen kifejtette, hogy neki sokkal nehezebb az angol dalok szövegét betanulnia, mivel nem beszéli a nyelvet, mint annak, aki igen. Tehát, vonta le a konklúziót, ennyi energiával valójában könnyebb lenne megtanulnia angolul, mint bebiflázni azt a rengeteg beatszámot. Ez a sajátos logika aztán végigkísérte az egész pályafutását. Most, hogy leültünk beszélgetni, fölidéztem ezt az epizódot, persze, nem emlékezett rá.

komolyzenét hallgatok szívesebben. Meg néha az igényes, progresszív zenekarokat.  Gimnazista lettél a Bolyaiban. – Így van, és rögtön megalakítottuk az iskola beatzenekarát Badge néven, utalva a Cream együttes legendás számára. Farkas Gábor basszusozott és Hlavaj István dobolt, én szólógitároztam és énekeltem. Ez egészen addig működött, amíg le nem érettségiztünk, és Farkas Gabi el nem költözött Pestre. De nem csak a Bolyaiban játszottunk, hanem a város összes középiskolájában, és eljutottunk a környező falvakba is. Persze, más iskolának is volt zenekara, úgyhogy cserélgettük a helyszíneket egymás között, így minden héten zenéltünk valahol. Plusz én párhuzamosan játszottam a Floo-Boysban is, vasárnaponként a Kohász Művelődési Házban.

 Mi történt az érettségi után?

dobosunk, és az ezredparancsnok zongorázott. Így működtünk.

 Mi jött a leszerelés után?

– Különböző helyeken dolgoztam, de 1978ban, amikor kezdtük komolyabban venni a zenélést, elmentem a BRG-be műszerésznek. Kudella Aladár és Alapi István is ott dolgoztak akkoriban. Aztán beálltam újságkihordónak, itt hozott össze a sors Szujó Zoltán grafikussal és Hegedűs Adolf (Morgan) festőművésszel. Reggel nyolcig kihordtuk a lapokat, aztán ment, ki, merre látott. Emlékszem, Morgan egyszer a pártbizottság folyosójára úgy dobta be az újságokat, hogy azok beterítették az egész helyet. „Olvassatok, elvtársak!” – kiáltotta. Másnap már nem kellett munkába mennie… Jó ideig dolgoztam földmérőként is. Ezek mind ilyen érdekes szakmák voltak, jól passzoltak a zenéléshez. Aztán 1982-től elmentem tanítani, Kazáron, majd Ságújfaluban dolgoztam. De 1986-ban már a budapesti metróvállalat forgalomirányítója voltam.

 Mesélj valamit a gyerekkorodról!

– Itt születtem Tarjánban, de véletlenül, mert egyébként a szüleim Pesten laktak, csak eljöttek ide halottak napján gyertyát gyújtani, és édesanyámnál megindult a szülés. Az iskolát is ott kezdtem el, de nagyon hamar ideköltöztünk, és a Május 1. úti általánosba kerültem ének–zene tagozatra. Alapos zenei képzést kaptam, nyolc éven keresztül az énekkar és a furulya mindennapi része volt az életemnek. 1967-ben egy Mikulás-napi fellépést az utolsó pillanatban lemondott a Floo-Boys együttes, és a zenetanárunk, Zeke Laci bácsi azt mondta: „No, fiúk, ti már tudtok mindenféle hangszeren, ti fogtok játszani!” Így kezdődött, zenéltük az akkor menő slágereket, angolokat és magyarokat. Beatles, Monkies, Animals, Troggs, Illés, ilyeneket.

 Hamar megfertőzött a beatzene.

– Pont, hogy nem! Mi komolyzenén nőttünk fel, azt tartottuk értékesnek, a beatzenét és a beatzenészeket kinevettük. Mendelsshon, Janácek, Bartók, ők voltak a kedvenceink. Lenéztük a beatzenészeket, pont úgy, mint később a rockerek a diszkósokat. De egy idő után azt vettük észre, hogy a beattel sokkal nagyobb sikereket arattunk, és egyre inkább élveztük a muzsikálást. Most, hogy már kiszálltam a műfajból, megint inkább

– Elmentem mechanikai műszerész tanulónak, az két évig tartott. De rögtön utána hivatásos zenész lettem a Kulacs vendéglőben Henning Rudival és Botos Lajos „Lolóval”. Aztán ’74 nyarán elvittek katonának Nagykanizsára, de ott is hamar zenekart alapítottunk a hivatásos tisztekkel közösen, így könnyebb lett a szolgálat, mint a többieknek. Már a bevonulás másnapján próbáltunk a tiszti étkezdében, és katonai dzsippel hoztak haza a felszerelésemért. Nyolc hónap múlva érkezett Kudella Aladár, ő is beszállt, egy pálfalvai fiú, Angyal Laci volt a

 Térjünk vissza a zenekaraidhoz! A Badge-ről két emlékem is van. Az első, amikor az Öblös-kultúrban játszottatok egy szombat délután, és miközben a Led Zeppelin Moby Dickjét nyomtátok, Hlavaj Pityu dobfelszerelése elkezdett szétcsúszni. De nem álltatok le, mert míg Pityu az egyik kezével dobolt, a másikkal szerelt... Ilyet is tudott. A második, az 1971-es Amatőr Könnyűzenei Fesztivál megyei döntője, ahol ezüstdiplomát szereztetek, de nem jutottatok tovább az országosra. – A Badge koncertzenekarként működött. Tehát nem beatslágereket és tánczenét akartunk játszani, hanem igényes rockot. Cream, Taste, Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep, Grank Funk Railroad, ilyeneket akartunk bevezetni. És kinevelni egy koncertközönséget itt a városban. Ez nem mindig sikerült. Volt, hogy elkezdtünk este nyolckor játszani 300 vendég előtt, aztán éjfélkor már alig voltak harmincan. Amúgy hajnal négyig tartott volna a buli… 1972ben Csatlakozott Henning Rudi, onnantól már csak a progresszív vonalat nyomtuk.

„A HOSSZÚ HAJAT LEVÁGJÁK”  A FLOO BOYS 1970-BEN. A KÉPRŐL HIÁNYZIK SZELE IMRE

 1973 nyarán a Karancs Szálló teraszán, az étterem fölött nyílt egy szabadtéri ifjúsági park, ahol minden szerdán, pénteken és szombaton játszott a következő zenekarotok, a Pallawa.

– Így van, és a ma sokat szidott KISZ gyakorlatilag minden kultúrházban működtetett ifjúsági klubokat, ahol rendszeresen fölléptünk mi és más zenekarok is. Pálfalván, aztán az Öblös-kultúrban, a ZIM-éttermében, a Kohász Művelődési Házban, végig. Varga Gyuri, a városi KISZ-titkár biankócsekket adott, hogy vásároljunk magunknak felszerelést. Ma hallasz ilyen híreket valahonnan?

 Hogyan indult a Fanyúl?

– 1978-ban nyílt az Ifjúsági Ház Pálfalván. Akkor még Labirintus néven működtünk, velünk volt már Kudella Aladár és Tóth Csaba, aki később a Józsi igazgatója lett. Ott például megengedték, hogy éjszaka próbáljunk, este tíztől hajnal háromig. 1980-ban zajlott le

az első Rocktábor Salgóbányán, a KISZ-bázison, amiből a rendszerváltás után lett a Medves Hotel. A Karthago együttes vezetője, Szigeti Ferenc hozta a zenekara cuccát, azon lehetett játszani a résztvevőknek. Amikor meghallott minket, rögtön fölajánlotta, hogy legyünk az előzenekaruk, úgyhogy innentől kezdve elég sokat koncerteztünk együtt.

 Hogyan születtek a Fanyúl slágerei?

– Amiket én írtam, azok mindig valamilyen kisebb kezdeményből épültek fel, néha előbb volt a szöveg. Leírtam, lekottáztam, és azt fejlesztettük tovább közösen. De amíg Henning vissza nem jött a katonaságból, addig csak én írtam a dalokat, szöveggel együtt. Később Kudella is előlépett saját számokkal, és Henning is aktív szerző lett, így egészítettük ki egymást.

 Aztán kimaradtál az együttesből.

– Úgy volt, hogy országos turnéra indulunk a Karthagóval. De aztán a féltékenység győ-

zött, a Fanyúl tagjainak a hangszertudása felülmúlta a Karthagóét, így mi hoppon maradtunk. Pedig jó lett volna, mondjuk ötévenként a Budapest Sportcsarnokban játszani teltház előtt, de ez sajnos nem jött össze.

 Ez volt az oka a kilépésednek?

– Elváltunk a feleségemmel és a kislány nálam maradt, nekem kellett fölnevelnem. Nem tudtam már olyan sok időt a zenéléssel foglalkozni, elmentem tanítani, utána meg Pesten metróztam. Nagyjából ekkorra tehető, hogy egyszer mérgemben minden feljegyzésemet, fotómat, dokumentumomat, ami a zenéléssel volt összefüggésben, elégettem. Tehát semmi ilyesmit nem tudok mutatni neked.

 1992-ben rendezték meg az Öregbeatek Fesztiválját a József Attila Művelődési Központban, ahol minden egykori tarjáni zenekar föllépett. Erről egy amatőr videófelvétel húsz részre osztva felkerült a Youtube-ra. Láttad már?

– Persze, nekem is megvan VHS-kazettán. Három zenekarral is fölléptem aznap, Pallawa, Labirintus, Fanyúl. De a kilencvenes évek végén Alapi István és Oláh Zoltán „Szürke” szervezett egy helyi zenekart, két füleki zenésszel. Ez volt a Szürkeállomány. Abban is játszottam.

 CD és videoklip is megjelent a Szürkeállománnyal, de elmaradt a folytatás.

– A tagok többsége nagyon sokfelé dolgozott, ez egyszeri alkalom volt. Nem lehetett már visszahozni a hatvanas-hetvenes évek hangulatát, amikor a zenészek sülve-főve együtt lógtak, és teremtettek valami eredeti dolgot, amivel meg akarták váltani a világot. Minimum.

Kovács Bodor Sándor

 AZ ÖBLÖSÜVEGGYÁR MŰVELŐDÉSI HÁZA EGYKOR ÉS MOST

 A FANYÚL EGYÜTTES 1992-BEN

 SZELE IMRE

VAN VISSZAÚT A VILÁGBA

PINTÉR SÁNDOR: A SZAKSZERVEZETBŐL A HAJLÉKTALANSZÁLLÓRA, MAJD A TORONYHÁZBA

Hosszú éveken át az elesettség és kiúttalanság lengte körül a hasonmássága után Clintonnak titulált, egykor öblösüveggyári munkásként, majd az átmeneti szálló lakójaként is városszerte ismert Pintér Sándort, akivel nem először beszélgettem. Ennek ellenére a garzonház portáján alig ismertem rá, korábbi önmagához képest egészen megfiatalodott, joviális férfi fogadott. Az immár 65 éves nyugdíjas nehéz sorsának, kalandos életútjának, nehézségeit legyőző élni akarásának felvillantása tanulságos és példaértékű lehet minden kisiklott életű és reményét vesztett ember számára is.

SZÜLŐI SZERETET NÉLKÜL

Amint azt a kellő öniróniával is rendelkező Sándor elmondja, az 1955. évi budapesti világrajövetelét ugyan a szüleinek köszönhette volna, csakhogy egy ideig nem is ismerte őket. Életben maradásáért viszont az „állami gondviselésnek” hálás, amely egyévesen vette szárnya alá egy soproni intézetben.

Sok érdekes élményére is emlékszik, így óvodás kis barátnőjére, Piroskára is, akinek köszönhetően igen korán, egy fürdés közben ismerkedett a „női test rejtelmeivel”, mire az óvó néni jól elfenekelte. A szülei hiánya csak a látogatások alkalmával jutott eszébe, fájt neki, hogy hozzá nem jönnek. Egyszer Nógrádverőcén táboroztak, amikor úgy érezte, hogy megérintette a szabadság szele, egyébként itt tanult meg úszni is. Sopronban annak ellenére is szép gyermekkora volt, hogy soha senki nem mondta neki: „kisfiam”. Kárpótolta az intézet meghittsége, amelyhez hasonló – mint mondja – ebben az eldurvult világban már nincs is.

Amikor 14 éves lett, felkerült Budapestre, ahol a Makarenko úti intézet lakója lett. Itt is elég jól „elvolt”, még ha egy-egy pofon el is csattant, kizárólag nevelő célzattal –mondja nevetve, Makarenkóra utalva.

Amikor azt firtatom, hogy csak hiányozhattak a szülei, bevallja, hogy 16 évesen

nyomozni kezdett, és a Vöröskereszt révén rá is talált az édesanyjára, aki a Gyáli úti kórházban dolgozott. A találkozás megrázó élmény volt, amit – mint mondja – nem is tud-akar részletezni. Annyit elárul, hogy az anyja mintegy mutogatta itt-ott, még talán dicsekedett is vele, miközben érzete, nem is igazán örül felbukkanásának.

Később a nővérét és a bátyját is megismerte, de nem sok köszönet volt az egymásra találásban. Mivel nem egy családban nevelkedtek, nem is keresték egymás társaságát. Egy egy-két év után szem elől tévesztették, majd végleg el is veszítették egymást – magyarázza Sándor. Számos intézet-korabeli élménye közül kiemeli, hogy 17 évesen szemtanúja volt a „kádárista” karhatalom brutalitásának, amikor egy Petőfi-szobornál megrendezett, március 15-ei ünnepségen a koszorúzó, kokárdás fiatalokat kíméletlenül ütlegelték, agyba-főbe verték.

Az ünnepen – az előző napokban értesülve a tervezett koszorúzásról – néhányan a kerítésen átmászva kiszöktek az intézetből, és ha időben kereket nem oldanak, bizonyára ők maguk is kaptak volna a fejükre. Mint mondja, sokat tudna mesélni az intézmény belső életéről is, de az – néhány pozitív élmény, mint a barátság, a közösségi érzés kialakulása mellett – nem éppen örömteli történések monoton sorozata volt.

PEST FEKETÉRE FEST(?)

Sándor kárpitosnak tanult, de megtámadta valamilyen kór az afriktól és a lószőrtől, amelyektől a haja kihullott, és az orvos eltiltotta a kárpitosmunkától. Azt viszont sajnálja, hogy más szakmát nem tanult. Így 18 évesen a Csepel Vas- és Fémműveknél kezdett el dolgozni, segédmunkásként. Először az életében magáról kellett gondoskodnia, ami szokatlan volt számára, éppúgy, mint a nyakába szakadt önállóság és anyagi függetlenség. Büszke volt, hogy az egykor világhírű Weiss Manfréd Művek utódvállalatánál dolgozhatott, amely – tíz gyárában – 60 ezer főt foglalkoztatott. Először az egyik szolgáltatóüzembe került, ahol korábban kárpitosnak is tanult. Aztán több helyen melózott – így mondja, a régi szlenggel –, így például a transzformátor- és a fémműrészlegben. Nem mellesleg a gyár egyik munkásszállóján lakott, minimális térítési díjat fizetve, egészen emberi körülmények között.

Szerencséje volt – említi többször is –, hogy a Szojuz IV. brigád kollektívája segítette önmagára találását és eligazodását, legalább a munkahelyen.

Hogyan sikerült beilleszkednie a „kinti” társadalomba? Mint említi: nagyon nehezen. A segítő kezek ellenére sem találta a helyét, gyakran egyedül érezte magát. Egy időben pedig a pohárhoz nyúlt, megindult a lejtőn lefelé. Nők is voltak az életében, hiszen jóképű gyerek volt, persze, hogy csajozott –ahogy ezzel a szóval mondja.

Kétszer is volt szerelmes, az egyikből élettársi kapcsolat lett. Kedvesét Anikónak hívták, aki lányanyaként Henrik nevű kisgyermekét nevelte, és Sándor mindkettőjüket megszerette. Sajnos rövid ideig tartott a kapcsolatuk, talán az ital volt az oka a szétmaradásuknak is.

Ezt követően összekuszálódott az élete –mondja nagyot sóhajtva. Hogy meneküljön a zűrzavarból, a pesti forgatagtól, a várhatóan jótékony környezetváltozás címén – egy barátja tanácsára – fogta magát és „lejött” Salgótarjánba. Amikor ifjúkori életszakaszát lezárandó, mondom neki, hogy egy szólásmondás szerint Pest feketére fest, Sándor csak azt mondja: hát, van benne valami.

TARJÁN –MINT MEGVÁLTÁS

 Könnyen sikerült Pestet ott hagyni? – Talán csak most tűnik így. Egyébként akaraterő és kedvező széljárás is kellett a váltáshoz. Először meg is ijedtem, mert csak itt tudtam meg, hogy az ötvenes években Salgótarján volt a Rákosi-rezsim egyik tömegbázisa, és hogy kis Moszkvának is nevezik a várost. Az 1956. december 8-i drámai eseményektől megrendültem. Micsoda emberek közé kerültem, hogy fogok itt élni? – kérdeztem magamtól. Egyébként 1983 márciusában érkeztem, és az Öblösüveggyárban mindjárt munkát is kaptam. Kezdetben raktári segédmunkás voltam, majd laboránsként dolgoztam. Néhány hónapig a gyári munkásszállón laktam, aztán talál-

tam egy albérleti lakást. Itt egy idős, kedves hölgynél laktam, egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig. Mondhatom: 15 éven keresztül kiegyensúlyozottan és jól éltem. Ebben közrejátszott, hogy az itt élő emberekben is kellemesen csalódtam, döntő többségükkel soha nem volt semmi bajom, kitűnő kollégákkal dolgozhattam.

 Mit jelentett még az életében ez az időszak?

– Egy jó ideig maga a megváltás volt. Sok jót és szépet jelentett, amit az élet addig nekem nem adott meg. A szállásadóm, Aranka – aki a fiával lakott együtt, és Botos Bandi ökölvívó olimpikonnak volt az anyósa – miután a gyermekei családot alapítottak, egyedül maradt, betegeskedett is, én pedig segítettem őt, ahogy csak tudtam. Szinte anya-gyermek kapcsolat alakult ki közöttünk, miközben családja minden tagját is szívembe zártam. Szinte szárnyaltam: tanulni kezdtem, a gépipari szakközépiskolában levelező tagozaton leérettségiztem. Úgy nézett ki, hogy sínre került az életem. Sokat olvastam, írtam egy önéletrajzi kisregényt magamról, amellyel egy irodalmi pályázaton 1400 pályamunka közül, a felnőtt próza kategóriában hatodik helyezést értem el. Több cikkem is megjelent a helyi lapokban. Ezek némelyikének a munkahelyemet érintő kritikai hangvétele miatt a gyárvezetéstől bántó figyelmeztetéseket, kisebb megrovásokat kaptam. Készítettem és beadtam egy pályázatot is a Szent Imre–hegyi beton posztamens beépítésére vagy helyének hasznosítására. Persze, nem én nyertem.

 Aztán – némi túlzással – talán az egész ország megismerte.

– Kiírtak 1994-ben egy alteregóversenyt. Egy miskolci hirdetési újságban jelent meg a Hasonmás kerestetik! című felhívás, amelyre jelentkeztem. Volt egy show-műsor Miskolcon, az egyetemváros színpadán, ahol negyedik lettem. Később, 2003-ban felléptem a Mónika-showban, Clinton-hasonmásként, sőt a Balázs-showban is szerepeltem. Na, azóta legtöbben csak Clintonnak hívnak.

A MEGALÁZTATÁS KORSZAKA

 Szóval, futott a szekér veled, aztán egyszer csak elakadt. Mit történt?

– Az első megrázó élmény az volt, hogy Aranka halála után – 1998 májusában –el kellett hagynom a lakást, 1999. március 13-tól pedig már az átmeneti szállóra kényszerültem. Jött a rendszerváltás, és az országgyűlési választások után úgy éreztem, hogy én is részese vagyok a pártállami rendszer lebontásának, a demokratikus Magyarország megteremtésének. Egyébként mindig is izgága, nyugtalan ember voltam. Most a munkahelyemen is hangot adtam a változások iránti várakozásaimnak, a demokrácia iránti elkötelezettségemnek. Egyébként a munkatársaim ismerték az attitűdömet, a szociális érzékenységemet, ezért is választottak meg – gondolom én – 1991-ben a Liga-szakszervezet munkabizottsági elnökének. Igyekezetem közvetítő, összekötő kapocs lenni a vezetők és a munkatársak között, ami sok-sok ütközéssel járt. Nehezen tűrtem a gyakran előforduló igazságtalanságokat, munkahelyi érdeksérelmeket, a rossznak vélt döntéseket, amelyeket mindig erélyesen, a nyilvánosság előtt szóvá is tettem. Hiába figyelmezettek a barátaim, hogy nem lesz jó vége, ha sokat jár a szám. Ez így ment hét évig, amikor betelt a pohár, és megváltak tőlem a gyár első mélyebb depressziós korszakának kezdetén, amikor nagyobb létszám leépítésére került sor. Nem volt apelláta, az átszervezés címszóba minden belefért. Ami egyben az én egyéni tragédiám végkifejlete volt.

 Hogyhogy nem talált állandó munkát és a hajléktalanszállónál jobb lakhatási lehetőséget?

– A kettő összefügg egymással. A gyári állásom megszűnése után többnyire alkalmi munkából – kutyasétáltatás, ablakpucolás, kertásás, ingázás Pestre stb. – és szociális segélyből tengettem az életemet. Albérletre nem telt, maradtam az átmeneti szállón. 2005–2006-ban a Foglalkoztatási Kht.-nél dolgoztam, majd megint alkalmi munkákból éltem. 2007. október 24-től végre határozatlan időre szóló munkaszerződéssel, a Raktártechnika Kft.-nél kaptam biztos munkát. Nekik sokat köszönhetek, mert megbecsültek, ahogy én is őket: a cégnél a megaláztatás korszakát ismét felváltotta a becsületes munkavégzés, egy emberibb élet lehetőségének időszaka.

NYUGDÍJ UTÁN A „GARZONBAN”

 Újabb jelentős változás volt az életében, amikor nyugdíjas lett, és beköltözhetett a garzonházba.

– Igen, az egyik is és a másik is jól jött, a kettő együtt pedig minőségi változást hozott az életembe. 2018. december 1-jétől rokkantnyugdíjas lettem 79 ezer forinttal, 2019. július 27-től pedig – ahogy betöltöttem a 64. évemet – 107 ezer forintot kapok öregségi nyugdíj címén. Ebből megélek, különösen, hogy itt a garzonban 2020. július

30-ig nem kellett fizetnem lakbért, mivel bekerültem az ESZK Lakhatás, első fordulópont programjába. A nyugdíjamból tudom törleszteni a korábban felvett kölcsönöket is. Hogy letelt a program, kicsit nehezebb lesz, de nyugodt vagyok a jövőmet illetően. Parképítő tanfolyamra jártam, jó eredménynyel végeztem el, és így dolgoztam is az új „szakmámban”. Különösen, hogy sikeresen megműtöttek csípőprotézissel, hálás is vagyok az orvosomnak. Már kertet áshatok, parkrendezési munkát végezhetek, házkörüli teendőket vállalhatok. Széles ismeretségi köröm, volt kollégáim révén mindig akad munka, tudják, megbízható ember, jó munkaerő vagyok.

 Hogy érzi magát a garzonban, milyen tervei vannak még?

– Úgy érzem, hogy befogadtak a lakótársak. Igyekszem hasznosítani magam; segítek az idősebb embereknek, ebédet hordok, vásárolok nekik. Mondhatom: jól érzem magam, és büszke is vagyok, hogy kikerültem a hajléktalanszállóról. Megbecsülnek a lakótársak – ahogy én is őket –, és ez a legfontosabb. Elég sokat beszélgetünk, de a pletykálkodást nem szeretem, kérek is mindenkit, ne személyeskedjenek, ne irigykedjenek, ne bántsák egymást. Mi itt egy nagy közösség vagyunk. Jól elfoglalom magam, nézem a televíziót, internetezem, ott vagyok a Facebook közösségi oldalon: posztolok, kommentelek, csetelek, véleményt nyilvánítok. Olvasni is szeretek, sőt írogatok is. Ki akarom használni ezt az emberibb életre –még ha csak nyugdíjasként is – megkapott esélyt. Ezzel reményeim szerint más nehéz sorsú emberek, az átmeneti szállón élők számára is példát mutathatok: van esély a kitörésre, a változtatásra, a társadalomba való visszailleszkedésre. A terveim között az első helyen az egészséges, kiegyensúlyozott, értelmes-tartalmas élet áll. Ám az is megfordul a fejemben, hogy – ne nevessenek ki – jogi vénámat, ismereteimet intézményes keretek között fejlesszem tovább, képezzem magam.

Baráthi Ottó

 A NYOLCVANAS ÉVEKBEN  NAPJAINKBAN  FOTÓ: KBS

BECSÜLJÜK MEG, AMINK VAN!

CSILLOGUNK – AKKOR ENNÉL MIÉRT KELL TÖBB?

Ez nem AZ a tavasz és nyár, amire az év elején készültem. Innentől kezdve semmi sem olyan, mint ahogy megszokhattuk. Ami eddig mindennapos volt, az mára már szokatlanná vált. A mindennapi ritmus felborult, és a félelem elnyomta az emberiség egy részét. Úgy tűnik, a tervek jócskán egy „kis” szünetet tartanak.

Egy dolog képes volt mindent megmozdítani. Olyan valami kelt életre, amiről még hallani se akartunk, amibe bele se gondoltunk. Jött egy világjárvány, amely megbolygatta a nagyvállalatokat, amely miatt rengeteg ember elveszítette a munkahelyét. Melynél a bántalmazott gyermekek vagy felnőttek azokkal élnek együtt, akik miatt minden egyes nap a párnájukba préselik esténként az arcukat, és hajnalig sírnak, s magukban segítségért kiáltva reszketnek.

Rájuk ki gondol? Akik az iskolában vagy a munkahelyen érezhetik magukat biztonságban. Ki figyel azokra? Annyira felhalmozódtak az önsajnálatok, hogy észre se vesszük a másikat. Még mindig…

A tanulás a távoktatásban pedig csak halmozódik. Alig nyúlnak az anyaghoz a diákok, hiszen miért is kéne? Egy negyvenöt perces órában tudtunkkal – mert én is tanuló vagyok – nem 13 feladatot oldunk meg. Egy dolgozatnál sokszor kevesebb időt adnak, mint amennyi szükséges lenne. És rengeteg, de rengeteg probléma van a tanulással kapcsolatban, ám bizonyára a tanároknak se ez a legkedveltebb tanítási módszerük. Elmaradtak a barátokkal a közös programok, más néven a bandázás, a szakkörök, az edzések, a különórák és minden ehhez hasonló, eddig élénken élő, természetes dolgaink halványulni kezdtek. Helyesebben egy mosolygós hangulatjel került oda egy „majd máskor” felirattal.

Nagyon sokan egyedül maradtak kismillió problémában, mint például a nyomasztó magányban… És olyan megjegyzéseket dobunk a másik orra elé, amit bizonyára nem

is tudunk, mi miatt tesszük; „csak úgy”. Bárcsak járna minden emberhez egy előzetes, igaz? Viszont az is csak a legjobb részeket mutatná be, nemde bár?

Egy olyan világban élünk, ami mindent lát, hall, érzékel, de mi mégis vakok, süketek és érzéktelenek vagyunk; ami mindent tud rólunk, ennek ellenére mégsem ismerjük a másikat; ahol bárhol lehetsz, de mégsem ott vagy. Mikor is bárki lehetsz, ámde nem vagy önmagad. Ami egyre több védelmet nyújt, ám minden lépcsőzetesen veszélyesebb. Mégis, mi ez az egész? Figyelnek és nyomon tudnak követni. Ezért sokan azt hiszik, hogy „ismernek”.

A helyzet nagyon is egyszerű: ha sok képet teszel ki magadról, akkor figyelemhiányos, valamint önbizalomhiányos vagy, ha az ellentétjét műveled, akkor mégis, hol élsz, barlangban? Senki se tudja, miszerint a legmosolygósabb, legtöbben kedvelt kiposztolt „alkotásod” után meddig sírtál, vagy, hogy milyen a valódi családi háttered. Arról sincs másnak fogalma, miképpen a tizenakárhány megjelölt ember a fotódon, azok valójában a legjobb barátaid-e, mint ahogy te azt kiírtad. Nem, nem azok. Mikor valami bajod volt, akkor azt te megosztottad velük, ott voltak, amikor neked szükséged volt rájuk? A szobádban vagy, az ágyon fekve reszketve a félelemtől, pedig egy „szabad” világban élünk, ám most mégis ott tart az a négy fal. Se jobbra, se balra! A karantén pedig az itt leírtakat még jobban megerősíti. Fiatal vagy, meg kéne ismerned önmagad, habár úgy nehéz, ha egy álarcot húzol fel nap, mint nap. Itt az idő a változáshoz. Te tudod, miképpen, mi történik odabent, a szívedben, nem tudnak zavarni ebben külső emberek. Zárd ki a világot, ne érdekeljenek a trendek, az elvárások, amik behatárolják, hogy te milyen ember vagy. Hunyd le a szemed, és találd meg a sötét foltban a fényt, ami valóban Te vagy.

Mikor ez a járvány elveszíti a hangját, mégis, mi lesz? Vajon átrendezőzik bennünk valami? Lesz értékrendi változás? Egyáltalán ez még valami jót is hozhat magával? Hogy lesz minden olyan, mint régen? Sehogy. A múlt, az a pillanat, ami egy másodperccel ezelőtt még fájt, de már hiányzik, hiszen a békésnek tűnő jövő, ami immár jelen, az sokkal katasztrofálisabb, mint a gondolatainkban.

A hónapok óta üresen álló kávézók talán megtelnek majd ismételten barátokkal? Ismét tele lesz a kocsma az öreg ivós cimborákkal? A haverok újból eljárnak majd bulikba? Vagy akkor is mindenki otthon fogja nyomogatni az okoseszközét, miközben amiatt nyafog, miképpen nincsenek barátai? Remélem, innentől kezdve egymást és a természetet is értékelni fogjuk. Becsüljük meg azt, amink van, mert ha folyton a ragyogásra összpontosítunk, akkor nem tudjuk majd tudomásul venni a belőlünk áradó fényt. Csillogunk, akkor ennél miért is kell több?

A maradandó bezártság a pánikot és az őrültek házát hozza magával, ami vélhetőleg egy jó pár tagnál már nemcsak a levegőben imbolygó fogalom, hanem a mindennapokkal járó „szokásforma”. Számomra mégiscsak mást jelent. Elkezdtem ezt az egyhangúságot másképpen megközelíteni. Próbáltam olyan dolgokra időt fordítani, amikre eddig esetleg nem lehetett alkalmam, bár legbelül mind ez ideig a hiányát éreztem. Hirtelen felindulásból belemélyedtem több dologba is, például novellaíró pályázatok után kutatattam, ami számomra teljesen meglepő volt.

Egy lány voltam ez ideig, aki a háttérben csücsült, de ez az idő megmutatta azt, hogy voltaképpen nincs értelme a sötétben bujkálni. Ha valamit szeret az ember, akkor azért megéri harcolni. Jöjjön ezután kritika kritika hegyén-hátán. Mégiscsak ez épít, nem? Megtanultam, mennyi minden összefüggésben van az életünkben. Egyetlen másodperc is nagy hatással van ránk, gondoljunk ilyenkor egy balesetre. Ugye, egy „hajszálon” múlt az élete annak az embernek, ha a másik nem időben fékezett volna le. Minden okkal történik, és amennyiben egy STOP gomb egy nap több ember – ez esetben milliárdokról van szó –életét is megváltoztatja, annak bizony oka van. A Föld figyelmeztet valamire. Gondolom, már ideje lenne kinyitni a szemünket és egy pillanatra eltekinteni a virtuális „tökéletes” világtól az igazira, a haldoklóra. Ez volt AZ a tavasz, amit álmodni se mertem volna. Ám, ha majd idősebb leszek, akkor lesz.

egy olyan történetem, amit majd nem kell az utódaimnak megtanulniuk történelemből, mert kisujjból fogják tudni ezt a sztorit, hiszen ha kitartásról lenne szó, csak forgatni fogják a szemüket a „már megint kezdi” tekintettel. Ebben az évszakban egy másik világot éltünk, amit remélhetőleg a gyermekeink, unokáink nem fognak megtapasztalni.

Gyetvai Jázmin

ÉJSZAKÁK A GEDŐCZ-TETŐN

A SALGÓTARJÁNI CSILLAGVIZSGÁLÓ TÖRTÉNETE

A Gedőcz-tetői csillagvizsgálóról már minden tarjáni hallott. Bizonyára sokan jártak is ott. De, hogy hányan néztek bele a távcsövébe, az már egy másik kérdés. Pedig lelátni a holdkráterek mélyére nem mindennapi élmény. És ez valamennyiünk számára adott, csak egy telefonszámot kell előtte föltárcsáznunk, időpontegyeztetés végett. (http:// www.csillagvizsgalo.starjan.hu/gedocz.php)

gül nem sikerült a megvalósítás. Én is nagyon szorgalmaztam, hogy épüljön egy a városban, a TIT akkori vezetői mindenben támogattak, bejártuk az egész országot, megnéztünk nagyon sok csillagvizsgálót, és ezt követően sikerült megtervezni a Gedőcz-tetőit, itt, ahol most állunk. A TIT védnöksége alatt, 1983. augusztus 1-jén kezdődött az építkezés, főként társadalmi munkában, volt, amikor ötven ember dolgozott itt egyszerre. Az Acélgyár is rengeteget segített, ott készült a kupola és a többi fémszerkezeti elem.

 Magát az épületet ki tervezte?

– Én készítettem néhány skiccet, ez alapján Krajcsi Márton építészmérnök barátom készítette el a terveket, de a kupolát, mint említettem, az acélgyári szerkesztési osztályon tervezték, és a kazánkovács üzemében gyártották le. Egy 35 méteres gémnyílású autódaru emelte a helyére. Magát a távcsövet a Hédervári-hagyatékból vásároltuk meg a saját pénzünkből, mert senki nem adott hozzá támogatást. A tükör a kaliforniai Pasadenában készült, 5 cm vastag, 32 cm az átmérője és 1450 mm a gyújtótávolsága. Ezzel meg tudom mutatni, hogy mi van a holdkráterek belsejében, illetve a Szaturnusz gyűrűit is.

 Gondolom, sok látogatója lett a megnyitás után.

 Arra lennék kíváncsi, hogy mikor és hogyan kezdett el csillagászattal foglalkozni. – Ha lehet így mondani, családi örökségként kaptam. Az édesapám híradósként szolgált a II. világháborúban a kassai repülőtéren. Hobbija volt a villámok fényképezése, és az égboltot, a csillagokat is igyekezett megörökíteni. Valahogy kijutott Munkácsra, és onnan hozott egy nagy csillagásztávcsövet. Később ezzel elkezdte járni a falvakat, előadásokat, bemutatókat tartotta a Kis-Zagyva-völgyében. De az igazi inspirációt az adta számomra, amikor dr. Kulin György csillagász a Kohász Művelődési Központban tartott egy előadást 1979-ben. Megismerkedtünk vele, és elmondtuk, hogy szeretnénk egy nagyobb távcsövet készíteni, mint az a 8 cm-es lencséjű, amelyet addig használtunk. Ő megígérte, hogy készít egy nagyobb lencsét nekünk, azzal a feltétellel, hogy alapítunk itt, Tarjánban egy csillagászszakkört. Egy hónap múlva kaptam egy 10 cm-es 1/1000-es tükröt Gyuri bácsitól.

 Gondolom, ebből már lehetett építeni egy komolyabb távcsövet. De ehhez azért kell egy kis szakértelem.

– A Stromfeld Aurél Gépipari Technikumba jártam, ezt követően kerültem az Acélgyárba, a szerkesztésre. Ez már kellő alapot adott ahhoz, hogy egy ilyen műszert össze tudjak rakni. Megépítettem az új távcsövet, és kijöttem vele ide, a Beszterce-lakótelep melletti „indiánfaluhoz”. Nagyon sokak kíváncsiságát fölkeltette ez a műszer, és még abban az évben megalakult a szakkör, először a kemerovói iskolában, majd két év elteltével átkerült a Beszterce-lakótelepibe. Egyébként édesapámmal együtt társadalmi munkát végeztünk a hetvenes, nyolcvanas

években, nekem a Hazafias Népfront elnökeként volt lehetőségem beleszólni, hogy milyen közösségi helyek jöjjenek létre, de ugyanígy az óvoda, iskola, illetve az üzletház építésébe is itt, a Besztercén. De rengeteg kiegészítő dolog, járda, pingpongasztal stb. épült társadalmi munkában akkoriban, ezekben is részt vettem. A távcsövekre viszszatérve, összesen legalább húszat építettem eddig.

 Mikor került először szóba a csillagvizsgáló építése?

– A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Nógrád Megyei Egyesülete már régebben foglalkozott ezzel a kérdéssel, szóba került többek között a garzonház teteje is, de vé-

– Az általános iskolások részére működött a csillagászszakkör. Akik befejezték a nyolcadik osztályt, de még itt maradtak velünk, azok részére hoztuk létre a különböző szakosztályokat. Csillagászati, űrkutatási és Föld szakosztályunk működik mind a mai napig. Ezeken belül dolgoznak különböző csoportok a csillagászat-történettől kezdve az asztrofotózásig bezárólag. Öt éven keresztül részt vettünk egy nemzetközi programban is, amely a mikrometeoritok jelenségével foglalkozott. Akkori megfigyeléseinket a mai napig használják, hivatkoznak rájuk.

 Ma már nyugdíjas. De hogyan telt egy napja, amíg aktív volt?

– Reggel hatra mentem az Acélgyárba dolgozni, délután otthon tevékenykedtem, este

 AZ ELSŐ KAPAVÁGÁS, KÖZÉPEN KÖNNYŰ JÓZSEF

 CSILLAGÁSZTÁBOR A NYOLCVANAS ÉVEKBEN

pedig jöttem a csillagvizsgálóba, és legtöbbször éjjel egyig maradtam.

 Összesen hány fiatal fordult meg itt?

– Nagyon sokan, ezres nagyságrendben számolhatunk. Csak egy példát mondok, a Föld szakosztályon belül létezik meteorológiai csoport, azon belül vannak a viharvadászok. Ők folyamatosan kapcsolatban állnak egymással. Ez ma már a világhálón zajlik. Itt, a csillagvizsgálóban kilencen dolgozunk társadalmi munkában, úgy értem, váltjuk egymást, és mindenki tart különböző előadásokat. Viszont a távcsöves fényképezés feltételei sokat romlottak az évtizedek folyamán, részben nagyon megnőttek körülöttünk a fák, illetve jelentősen megerősödött a környezeti fényszennyezés.

 Van olyan hely a környéken, ahol jobbak lennének a feltételek?

– Van, a Medves-fennsíkon. Néhányszor kitelepültünk oda fényképezni, nagyon szép csillagászati fotókat lehet onnan készíteni, csak sajnos a szél is erősebb arrafelé. Emlékszem, egyszer, egy ilyen alkalommal a távcsövemmel együtt fellökött egy erősebb szélroham…

 Gondolom sok-sok táborozást szerveztek a környéken.

– Szilváskőpusztán a Takács-tanyánál van egy természettudományi táborhelyünk. Az védettebb hely, és éjszaka koromsötét van. Fotózáshoz ideális. Kubus Gyula és Bagyinszky Tamás kollégám szervezte ezeket a nemzetközi észlelő hosszú hétvégéket. De ma már sajnos a többség számára megfizethetetlen a részvétel.

 Nekem úgy rémlik, hogy itt, a Gedőcz-tetői csillagvizsgáló mellett is voltak táborok.

– Itt huszonöt éven keresztül működött sátortábor nyaranta. A Beszterce-telepi iskola konyhájáról hoztuk a reggelit, az ebédet és a vacsorát.

 Gondolom, az egész országból érkeztek a gyerekek.

– Az egész országból? Az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, Felvidékről! Meghirdettük nemzetközi csillagászati táborként. Később a tóstrand melletti gyerektáborban helyeztük el a résztvevőket, neves előadókat hívtunk, Zombori Ottó csillagászt, Almár Ivánt, Both Elődöt, a magyar űrkutatási iroda vezetőjét és Horváth Andrást, a Planetárium igazgatóját. De szerveztünk a résztvevőknek

autóbusz-kirándulást a Lomnici-csúcson álló csillagvizsgálóba is. Ennek külön érdekessége az volt, hogy a Szlovákiából érkező csillagászok akkor jártak ott először, mert otthonról nem tudtak bejutni, minket is csak a külügyminisztérium közbenjárására engedtek be. Azon az estén hat csillagász dolgozott az obszervatóriumban, és láss csodát, valamennyien beszéltek magyarul. Nagyon megható volt, túl a látványon, ami onnan tárult elénk a világegyetemből. Ráadásul kapcsolatokat is tudtunk építeni.  Vannak-e olyan tanítványok, akikből csillagász lett?

– Természetesen. Illetve, ha nem is pontosan csillagász, de hasonló területen dolgozó tudósok lettek. Most csak hármat említenék, Béky Bence, aki még egyetemista korában is visszajárt a nyári táborokba, jelenleg Amerikában magfizikus. Lente Bernadett, aki a Bolyai Gimnáziumban érettségizett, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Atomfizikai Tanszékén diplomázott, majd az atomenergia felhasználási lehetőségeit kutatta a rakétameghajtások esetében. Úgy tudom, ebben az időszakban hat évig az európai űrkutatási ügynökség űrhajósjelöltje volt. De lelkes ifjú csillagászként emlékszem Etesi Gábor fizikusra is, akivel éppen a Tarjáni Városlakó Magazin tavalyi

számában olvashattam egy tudományos témákat boncolgató interjút.

 Nagyon intenzív csillagászélet zajlott itt az elmúlt évtizedekben. De gondolom. ma is van érdeklődés.

– Mintegy 190 ember kapcsolódik ehhez a helyhez közvetlenül, vagy közvetve. Például a Békés megyei származású Berkó Ernő, aki 1987-ben került Szécsénybe, szintén innen indult, és ezt követően épített magának egy saját csillagvizsgálót Ludányhalásziban. Remek távcsövei vannak, ezekkel sikerült több ezer kettős és hármas csillagrendszert fölfedeznie és megfigyelnie, amelyek nemzetközileg elismertek és katalogizáltak. Visszatérve a Gedőcz-tetőre, itt ma már inkább csak ismeretterjesztő előadásokat, bemutatókat tartunk a csillagászatról, űrkutatásról. Manapság, akit komolyabban érdekel az asztrofotózás, az elérhető áron vásárolt magának jó minőségű távcsövet, és azzal dolgozik. Tehát a húsz éve működő szilváskői táborban mindenki a saját felszerelésével figyeli az égboltot, nincs az, hogy egymásra várunk, mikor férünk már oda az egyetlen távcsőhöz.  Tudnak-e pályázni, mert gondolom, vannak felújítási költségek, időnként új eszközökre is szükség lehet.

– A Nógrád Megyei Csillagászati Alapítvány nevében tudunk pályázatokat benyújtani, de szponzorunk nincs. Tavaly volt 35 éves a csillagvizsgáló, de semmilyen figyelmet nem kaptunk a város részéről. Pedig jó a hírnevünk, rengeteg különleges esemény történt itt, és nagyon sok tudós megfordult nálunk, generációk nőttek föl a kezünk alatt. Mert sokáig a város egyik jelentős idegenforgalmi és turisztikai nevezetessége volt, különleges látnivalót és ismeretszerzést nyújtott és nyújt még ma is, de fontos lenne, ha nem engednék el a „kezét”, ha a működése nem csak az önkéntesek önzetlen munkáján múlna. Visszatérve a kérdésre, tavaly sikerült egy nagy felbontású fényképezőgépet vásárolnunk pályázati pénzből, illetve idén egy laptopot tudunk majd beszerezni hasonló módon.

 A METEORIT BECSAPÓDÁSA A HOLDON – KÖNNYŰ JÓZSEF BRAVÚROS FOTÓJA

 KÖNNYŰ JÓZSEF A TÁVCSŐVEL

 Mennyibe kerülne ma egy új távcső, ami ide megfelelne?

– Húszmillió forintba. De ez nemigen fog összejönni.

 Emlékszem, a mintegy harminc éve ezzel a távcsővel készült egy nagyon kurrens fotó, amelyen az látható, hogy egy meteorit éppen becsapódik a Holdba. Hogyan sikerült ezt lefényképezni?

– A kép 1991 márciusában készült, a Hold éppen akkor eltakarta a Mars bolygót, és erről készítettünk egy sorozatot. Az előhívást követően vettük észre, hogy az egyik kockán éppen becsapódik valami a Hold felszínébe, és hatalmas porfelhőt vág. Ez nagyon komoly nemzetközi érdeklődést keltett a szakmában, még Japánból és Franciaországból is érkeztek szakemberek, hogy a helyszínen tanulmányozzák a felvételt. Ez még az internet előtti világ volt.

 Úgy tudom, tanulmányokat is írt.

– Igen, írtam jó néhányat. Legutóbb öszszeállítottam Nógrád megye csillagászati monográfiáját is, amellyel sikerült díjat nyertem a Dornyay Béla Múzeum országos pályázatán.

 A látogatók és érdeklődők szempontjából mi okoz nehézséget manapság?

– Két dolog. Az egyik, hogy nyáron háromnegyed tíz előtt nem érdemes belenézni a távcsőbe. Tehát, ha jönnének az ország más részéből a kiránduló osztályok errefelé, és érdekelné őket az éjszakai égbolt, kénytelenek kihagyni a csillagvizsgálót, mert a veronai baleset óta csak este 11 óráig közlekedhetnek busszal. Arról nem beszélve, hogy szálláshelyek és autóbuszparkolók leginkább csak Szlovákiában vannak a környéken… Ezt sajnos nagyon megérezzük. A másik, ami talán ennél is szomorúbb, hogy valami miatt manapság a tarjáni iskolákat nem érdekli ez a hely.

Kovács Bodor Sándor

AZ ELSŐ NÓGRÁDI CSILLAGVIZSGÁLÓ

Podmaniczky Géza báró a Nógrád megyei kiskartali birtokán Konkoly-Thege Miklós biztatására és tervei alapján 1884-ben magán-csillagvizsgálót létesített.

Csillagvizsgálójában több, később neves csillagász is dolgozott, többek között Kövesligethy Radó és Wonaszek Antal. 1890-ben mintegy 35 ezer kötetből álló könyvtárat létesített, amelynek csillagászati és tudománytörténeti anyaga 1928-ban az egyetemi csillagvizsgáló, egyéb anyaga pedig Degenfeld-könyvtár néven a budapesti evangélikus egyház tulajdonába került.

A csillagvizsgáló műszereit 1922-ben ugyancsak az egyetemi csillagvizsgáló (ma MTA csillagvizsgálója) kapta meg. (Wikipédia)

ROBBANT AZ EGYHÁZ ÉS A CSILLAG

Érdekes, hogy ezeket a jelenségeket még mind a távcső felfedezése elött észlelték, a fejlett műszeres csillagászat megjelenése óta nem robbant fel csillag a közelünkben, pedig becslések alapján a Tejútrendszerben évente kb. 10 csillagrobbanás történik, de nagy részük olyan messze, hogy a nagy porfelhők eltakarják előlünk.

Viszont az Orion csillagképben levő nagy vörös szuperóriás csillag, a Betelgeuse (ez a hozzánk legközelebb eső óriáscsillag, kb. 640 fényévre van) elkezdett rakoncátlankodni tavaly októberben: hirtelen elhalványult. Csillagfejlődési elméletek szerint ennek az óriásnak hamarosan, tehát néhány 10 ezer éven belül, fel kell robbannia, ami rendkívül látványos lesz a földről nézve.

A másik: állítólag 2083-ban a Nyilas csillagképben fog összeütközni két, egymáshoz túl közel keringő csillag, az is óriási robbanással járó látványosság lesz, kár, hogy mi pont lemaradunk róla! Viszont az unokáink jó eséllyel végig nézhetik!

(KBS)

Előfordult-e az emberiség történetében jól látható csillagrobbanás? Etesi Gábor elméleti fizikus: – Az egyik leghíresebb csillagrobbanás 1054-ben történt, éppen a nagy egyházszakadás évében: kínai és arab csillagászok jegyezték fel, hogy a Rák csillagképben – ők nyilván nem így hívták – láttak egy „vendég csillagot”, vagyis egy új fénypontot, amely mintegy két hétig világított, majdnem olyan fényesen, mint a Hold. (Érdekes, hogy európai csillagászok leírásai között nem látható nyoma ennek a nagyon feltűnő eseménynek.)

Aztán később távcsövekkel a XVIII. században felfedeztek egy fényes ködöt kb. a robbanás helyén. Végül 1942-ben rádiócsillagászok jellegzetes pulzáló rádiójeleket is mértek abból az irányból. Végül összeállt a kép: egy tőlünk 6500 fényévre levő óriáscsillag robbant föl, egy táguló fényes köd és egy nagyon sűrű, gyorsan forgó mag (neutroncsillag, pulzár) maradt a helyen, az bocsájtja ki a rádiójeleket.

De Tycho Brache csillagász 1572-ben szabad szemmel látott a Cassiopeiában egy felrobbanó csillagot. (A csillagászati távcsövet még nem találták föl ekkor.) Kepler pedig 1604-ben a Kígyótartó (Ophiocus) csillagképben látott egyet.

 AZ ORION CSILLAGKÉP NYÍLLAL JELÖLVE A BETELGEUSE SZUPERÓRIÁS-CSILLAG

ÚJ ÜZLET NYÍLT A JÁRVÁNY ALATT

A VÍRUS RÚGTA FEL A SILVER TÜZÉP TERVEIT

Jó reményeink szerint lassan túl leszünk a koronavírus okozta sokkon és a tragédiákkal terhelt vészhelyzeten. Miközben azt már tapasztaltuk, hogy a járvány intenzív időszakát a családban és emberileg miként éltük meg és viseltük el, azt még nem tudjuk, hogy a gazdaságban és a társadalomban – különös figyelemmel szűkebb pátriánkra – milyen következményei lehetnek, lesznek. Minderről érdeklődtünk a Silver 2009. Kft. tulajdonos-cégvezetőjétől is. Deák Attila e nehéz időkben is új üzletet és bemutatótermet is nyitott a Rákóczi úton.

építőanyag-kereskedelmi „oázis” létesült a Rákóczi úton, ahol összesen már 11 munkahely jött létre.

 Vagyis nem a kivárásra játszottál, hanem az offenzív taktikát választottad?

– Sokkal jobban szeretek előre menekülni, mint hezitálni, tétovázni, netán leépíteni a céget, vagy sajnálkozni a történteken. Próbáltam mindig optimista maradni, pozitív módon gondolkodni és a lehetőségeket kihasználni.

 Bemutatnád ezt az új, korszerű üzletet olvasóinknak?

– Az új bolthelyiséggel és a mögötte lévő területtel az eddig is komoly raktérkészletünk számos új termékkel gazdagodott. A Silver Tüzép a már meglévő kínálat mellett padlóés falburkolatok, csempék és kuriózumként immár design beltéri ajtókat is kínál, amelyre ebben a formában eddig nem volt példa Nógrád megyében. Amellett, hogy az ajtók gyönyörűek, és rendkívül jó minőségűek, akár másfél-két hét alatt megérkeznek. Nálunk még szakmai tanácsot is tudnak kérni a vásárlók a cég asztalosaitól, és ha kell, a felmérésben, a beépítésben is tudunk segíteni rövid határidővel, korrekt árakon.

 Milyen hatásokra, következményekre számítasz még a vállalkozásaid esetében?

 Mi jutott először eszedbe, amikor hallottál a koronavírusról?

– Elsősorban természetesen magánemberként reagáltam a koronavírus-járványra, mert – másokkal együtt – még én sem éltem meg ehhez hasonló élethelyzetet, sokkos állapotot. Először a családom, a barátaim, a dolgozóim egészségéért aggódtam, ezt követően pedig azért, hogy senkit ne kelljen elküldeni a cégemtől. Ahogy esett vissza a gazdaság, estek pánikba az emberek, a cégek, a befektetők, már sejteni lehetett, hogy komoly visszaesésre számíthatunk majd a megrendelésekben, a kivitelezésben és a kereskedelemben egyaránt.  Gondoltad, hogy a vállalkozásaidat is megrendíthetik a járvány gazdasági következményei?

– Cégeink kis családi vállalkozások, amelyek bármilyen szélsőséges helyzetben gyorsabban, rugalmasabban tudnak reagálni, mint a nagyobb cégek. Reméltem, hogy nem rendíti meg a vállalatokat a járvány, de azért voltak álmatlan éjszakáim. A vészhelyzet elején kiálltam az embereim elé, elmondtam, hogy mit várok tőlük; hogy történelmi időket élünk, amikor mindenre fokozottabban oda kell figyelni, de ha megfelelően tudjuk kezelni a helyzetet, akkor megerősödve tudunk majd tovább működni.  Hogyan fogadták ezt a „kiállásodat” a dolgozóid?

– Azonnal megértették, példásan, fegyelmezetten viselkedtek. Volt, hogy a vezetői csapatommal minden délután összeültünk a következő napot megbeszélni, mert sokszor kérdés volt, kinyithatunk-e egyáltalán, mehetünk-e dolgozni a munkaterületekre. Sokszor a forint újabb és újabb történelmi

mélypontra zuhanása miatt is törtük a fejünket, amikor a gyártók az év eleji áremelést követően a járvány során egyik napról a másikra 10–12%-kal megemelték az áraikat, vagy az importbeszerzéseink lettek annyival drágábbak pár nap leforgása alatt.  Erről mi, városlakók nem tudhattunk, de arra elismerőleg csettinthettünk, hogy a járvány intenzívebb időszakában új üzletet és mintatermet alakítottatok ki a Silver Tüzép melletti egykori élelmiszerüzletből!

– A Silver 2009 Kft.-t éppen a gazdasági világválság kellős közepén, 2009-ben alapítottam, ezért van némi tapasztalatom, ilyenkor hogyan kell reagálni bizonyos szituációkban. A koronavírus és a járvány nem változtatta meg a cégfilozófiát és stratégiát, de alapvetően az én gondolkodásomat sem. Persze, ebből is tanulhatunk, ezzel is tapasztaltabbak lettünk. Itt, Salgótarjánban egyébként úgy tűnik, meglepődik mindenki, ha egy cég belekezd egy nagyobb beruházásba. Én általában nem törődöm, nem is foglalkozom a negatív véleményekkel, különösen nem a rosszindulatú pletykákkal, hanem teszem a „magam dolgát”, és az elképzeléseim szerint megyek – előre. A Silver 2009 Kft. létrehozásánál sem érdekeltek a negatív visszhangok, és most, hogy frissen ünnepeltük a cég legújabb családtagja, a Silver Tüzép első születésnapját, meg tudtuk nyitni az eddigi boltunknál négyszer nagyobb, új üzletet, ahol egy gyönyörű bemutatóterem is helyet kapott. Így ezzel együtt már nemcsak a régi CBA-s zöldség-gyümölcs nagykereskedelmi raktárt újítottuk fel teljesen, hanem mellette a volt élelmiszeráruház is új köntöst kapott, amivel szinte egy 8000 négyzetméteres

– A beszerzési költségek jelentősen megnőttek, a kereslet nagyon bizonytalan és komoly kihívásokkal kell szembenézni, de a cég kiváló munkavállalói és vezetői gárdájával ezután is megoldunk minden problémát.  A ti keresleti-kínálati piacaitokon hogyan érintette a járvány a többi vállalkozást?

– Az építőipari piacon többféle hatás van jelen. Egyrészt az új ingatlanok építési költsége elérte a valaha volt legmagasabb értéket; egy új lakás, családi ház négyzetmétere sosem volt még olyan drága, mint most. Az év elején emelkedtek a munkadíjak és az építőanyagok árai, miközben a Covid-19 miatt szinte teljesen visszaesett a lakossági kereslet, és a vállalati megrendeléseket erősen visszavetette. Ez nem meglepő, mert sok munkavállalót elküldtek, sok cég tönkrement. De a kisebb felújításokra megnőtt az igény, ami az építőanyag-kiskereskedelemre jó hatással volt, és a kisebb kivitelező cégek számára is új piacokat nyitott meg. A nagyobb munkákra, társasházakra, irodaházakra berendezkedett cégeknek is alkalmazkodni kellett az új piaci helyzethez. Most kisebb munkákat is el kellett vállalni a magánszektorban, ha meg akarják tartani embereiket, kapacitásukat.

 Túl van az építőipar, az építőanyag-kereskedelem a nehezén? Milyen elképzeléseid, terveid vannak?

– Egyetlen szakma sincs még túl a nehezén, illetve csak rövidtávon, mivel a koronavírus-járvány hosszú távú romboló hatásai még nem ismertek, inkább csak tapogatózik mindenki. A kormánynak vannak élénkítő hatású intézkedései, és a cégek is gyorsan reagálták le a jelenlegi helyzetet, de így is elég bizonytalan a jövő.

Baráthi Ottó

 A SILVER TÜZÉP ÚJ BOLTJA ÉS BEMUTATÓTERME

KEMÉNY HARC A

VÍRUS

ELLEN ERŐFESZÍTÉSEK A FENNMARADÁSÉRT –JÁRVÁNYHELYZETBEN

A koronavírus-világjárvány hatásai a salgótarjáni vállalkozásokat sem kímélték. Losonczi Tamás, a Nógrád Megyei Szuperinfó tulajdonos-cégvezetője az alábbiakban számol be tapasztalatairól, a maga és munkatársai erőfeszítéseiről, amelyeket a fennmaradás érdekében tettek és tesznek mind a mai napig.

VÁLLALKOZÁS ÉS VÍRUS

Apróságok, bevezetőül! 69. éves vagyok. Most, amikor írok, 30 éves a vállalkozásom; 30 éve, 1990. június 15-én jelent meg Salgótarjánban a Szuperinfó. A 2020. évi tervem az volt, hogy teljesen átadom a vezetést nevelt lányomnak, aki már évek óta irányítja a kollégákat, szervezi a mindennapos munkát. De hát!

Amíg csak arról szóltak a hírek, hogy Kínában… – messze volt. Olaszország már elgondolkoztatott. A veszélyeztetett korosztály tagjaként, no meg gyermekeim sürgetésére, magam is az önkéntes karantént választottam. Még maszkot is szerettem volna…

A kijárási korlátozás bevezetése borított mindent. Hirdetési újság – ha nem mehet ki az ember, ha nem lehet nyitva a bolt, ha elhalasztják a rendezvényeket, ha bezárják az üzemeket…?

Mi lesz velünk? Mi lesz a családdal, a dolgozókkal, az ő családjukkal? Miből fogunk párommal élni a következő években? Menynyi időre elég a tartalék? Lesz-e, lehet-e újrakezdés?

Talán egy jó tulajdonságom van. Nehéz helyzetekben gyorsan döntök, cselekszem. Felmérve a lehetőségeinket, megállapodtam a munkatársaimmal a négyórás munkaidőben, a csökkentett bérekben, az otthoni munkavégzésben. Azt, hogy mit fogunk csinálni – egyikünk sem tudta.

Az első napok, az iroda zárása, a telefonok átirányítása, a videoértekezlet feltételeinek megteremtése gyorsan röpültek, csak azt nem tudtuk, hogyan lesz újság! Az első napok jó híre az volt, hogy az üresen álló irodáért csak fele bérleti díjat kell fizetnünk. A lapkiadás két elengedhetetlen pillére a nyomda és a terjesztés. Mindkét partnerünkkel a szokásosnál is gyorsabban, kedvezőbben tudtuk tisztázni a felmerülő kérdéseket.

És érkeztek a megrendelések a hirdetni akaró partnerektől! Kevés, nagyon kevés, de mégis.

Kiadásaink két meghatározó része: a nyom tatás és a terjesztés költsége. Fényévek re volt a rendelésállomány attól, hogy ezt elérjük. Próbálkozzunk meg egy online különszámmal! Legyen olvasható termé szetesen internetes újságunkban, az Info Nógrádon, a Facebookon és a frissen, az ősszel kifejlesztett online szerkesztőségi platformon, a www.hirdetes.nogradinfo.hu oldalakon.

Hogyan fogadják? Lesz-e hatása? Hajlan dóak-e fizetni a hirdetésekért? Első külön kiadásunk március 17-én magunkról szólt.

Elérhetőségek, online felületek. Élünk, dolgozunk. Közben persze igyekeztünk figyelni mindent és mindenkit. Híradók, operatív törzs, közlönyök, polgármesterek hirdetményei, saját forrásaink. Egymást gyengítő, erősítő, sokszor hiányos információk. Persze, a legfontosabb a betegek száma, a halálozás, itthon és külföldön – elsősorban Európában. Második különszám három oldalon, már hirdetésekkel. Úgy terveztük, ha lehet, ezt a következő héten kinyomtatva is megjelentetjük. Igazi sikert jelentett, hogy volt olyan partnerünk, aki most sem hagyott el, így is megrendelte hirdetését. Felértékelődött és fel is értékeltük a partnerekkel folytatott kapcsolatokat. Igyekeztünk minden partnert legalább e-mailben elérni, és akit csak lehetett, szóban is tájékoztatni, információt adni és kapni. Közben alakultak a körülményeink. Tapasztalat híján magunk kínlódtuk ki az egymás közötti kapcsolattartás lehetőségeit, praktikáit. Mikor lássuk is egymást, mikor mindenki, mikor csak hárman? Szerencsénkre az eszközeink alkalmasak voltak a sokféle kommunikációra. Volt persze távoktatás is: mit, hogyan kell használni.

Az áprilisi fizetéskor senki nem volt boldog. Én sem. Meddig lehet ezt így csinálni, mikor ürül ki a kassza, mikor talál jobb munkahelyet a kolléga?

NYOMTATVA, VAGY ONLINE?

Ebben a helyzetben természetes módon felerősödött a kérdés: nyomtatott újság a kézbe, avagy online megoldások? Ismét végig kellett gondolni saját lapunk piaci helyzetét, hirdetőink, olvasóink pozícióit.

Amikor 30 évvel ezelőtt elkezdtem kiadni Salgótarjánban a Szuperinfót, akkor jött

létre a kiskereskedelmi boltok hálózata, a nagyobb választék. Akkor az volt a dolgunk, hogy megmutassuk a vásárlóknak, felhasználóknak, milyen újdonsággal találkoznak a szomszéd utcában, településen.

Úgy alakult, hogy harminc év elteltével – ma ugyanez a feladat!

Nógrád megyében, egy vállalkozás számára – legyen az kiskereskedelmi üzlet, szolgáltatást kínáló cég, munkatársakat kereső nagyüzem, programokat kínáló művelődési ház, mozi, község vagy város – a Nógrád Megyei Szuperinfó az a médium, amely helyiekről szól, helyieknek.

Természetesen mi is dolgozunk az internet segítségével. Ügyfeleinktől így kapjuk a kéziratokat, neten küldjük a lapot a nyomdába, sőt hetente több mint tízezren, már a nyomdába küldéskor weboldalainkon olvassák a friss újságot (www.hirdetes.nogradinfo.hu; www.infonograd.hu/olvasosarok).

2019-ben létrehoztuk online szerkesztőségünket, amely arra jó, hogy otthonról, vagy akár a világ végéről, aki akarja, fel tudja adni hirdetését lapunkba, okostelefonjáról, laptopjáról.

Naponta tapasztaljuk a nyomtatott szó nagy erejét. Lapunkat a Nógrád megyében élők közül sokan egyetlen információforrásként használják. Strukturált információhoz jutnak általunk. Azt kapják, amire számítanak! Információt, ajánlatot a szomszéd utcából, településről, a városi és községi programokról, állásajánlatot, hogy ne kelljen ingázniuk. A piac válaszolt. Az első „járványújságot” követően, igaz, kéthetente, de sikerült sok hirdetéssel, nem ráfizetéses újságot kiadnunk. Közben persze folyamatosan figyelni kellett a pénzügyekre. Március-májusi árbevételünk 40%-a volt a 2019 évinek. Amikor április 29-én megjelent a javított bértámogatási pályázati lehetőség, azonnal léptünk. 30-án beadtuk a pályázatot – kétszer! A Munkaügyi Központ munkatársai segítettek a hibajavításban, így kora estére elkészült a javított változat, és elküldtük a pályázatunkat. Rekord gyors válasz érkezett már május első hetében – elfogadva! Egy kővel könnyebb.

Augusztusig kaptunk időt. (A hirdetők válaszoltak – Szuperinfó a jövő héten is!)

HAZATÉRT A TARJÁNI BOKSZPÁPA

BOTOS ANDRÁST MAGÁHOZ ÖLELTE SZÜLŐVÁROSA

Völgyvárosunkat a régi szép időkben ország- és világszerte a „pofonok völgyének” is nevezték, hiszen a salgótarjáni ökölvívás valaha a legmagasabb csúcsokon tündökölt.

A helyi boksz legnagyobb alakja Botos András, aki fénykorában olimpiai bronz-, Európa-bajnoki ezüst- és bronzéremmel, hét magyar bajnoki címmel örvendeztette meg a szurkolókat, majd sikeredzősége idején a Stécé színeiben Botos Tibort, Hranek Sándort és Farkas Sándort vitte fel a csúcsra.

A tarjáni bokszpápa neve ma is fogalom, és a nógrádi megyeszékhely – ahová néhány hónapja tért haza

– újra magához ölelte híres fiát, hiszen a városi ünnepségen Botos András Salgótarján sportdíját vehette át.  Hogyan fogadta az elismerést? – kérdeztük a nagy bajnokot.

– Számomra ez egy hatalmas megtiszteltetés! Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy rám gondoltak, hiszen számomra Salgótarján nagyon fontos: itt születtem, itt lett belőlem ismert ember, sikeres sportoló. Nagyszerű érzés volt átvenni ezt a remek kitüntetést, amelyet szeretnék a munkámmal viszonozni. Nekem Salgótarján és a boksz – két igaz szerelem!

 S mind a két szerelem régóta tart! Hol nőtt fel, mikor kezdte az ökölvívást?

– A Kavicsosban laktunk, és a szüleim mellett „természetesen” az utca is nevelt. Sokszor mentem haza panaszkodva, hogy megvert a többi gyerek. Ilyenkor apámtól is kaptam még egyet, mondván, hogy miért nem védem meg magam! Aztán fordult a kocka, én vertem meg a többieket, és apámnak panaszkodtak, hogy verekedős vagyok. Ő pedig azt mondta: jól teszem, ha nem hagyom magam. Aztán a nagybátyám 1966-ban, 14 éves koromban levitt a patakparti bányai tornaterembe, a Stécé edzésére, ahol Szerémi Andor lett a mesterem, akinek mindmáig rengeteget köszönhetek!

 Hamar kitűnt a tehetségével… – Rögtön, az első területi serdülőversenyemet megnyertem Debrecenben. Akkoriban még nagy dolog volt számunkra, hogy kimozdultunk Salgótarjánból, jártuk az országot, sok helyre eljutottunk. Jól ment a boksz, serdülő-, majd ifjúsági bajnokságot nyertem. Felfigyeltek rám, 1969-ben ifjúsági válogatott lettem, már edzőtáborokba jártam fel Budapestre. 1970-ben, az első junior Európa-bajnokságon, Miskolcon bronzérmes lettem.

 S a legendás Papp László a 18 éves Botos Bandit meghívta a felnőttválogatottba!

– Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy Papp Laci bácsi – akit istenként tiszteltünk – felfigyelt rám, bízott bennem, és világklasszis bokszolók között készülhettem. Rengeteget edzettünk a Szabadság-hegyi edzőtáborban, ahol ideális körülmények között ké-

szülhettünk a nemzetközi versenyekre. Nagy lökést adott a pályafutásomnak a katonaság, hiszen 1970ben a Bp. Honvéd bombaerős csapatába kerültem, ahol Badari Tibor, Kajdi János, Orbán László és Orbán Sándor sikert sikerre halmozott a világelitben. Mi voltunk a híres „ötösfogat”, hozzánk csatlakozott a válogatottban a Vasasból Gedó György és Tóth Imre. Megtiszteltetés volt, hogy a nálam több mint tíz évvel idősebb, kétszeres Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes Kajdi a barátjává fogadott. Nagy csapatot alkottunk, rengeteget edzettünk, húztuk egymást a sikerek felé.

 Elevenítsük is fel ezeket a sikereket.

Ugye, jött az 1971-es madridi Európa-bajnokság!

– Jó szívvel emlékszem a spanyol fővárosra! Remek csapatunk volt: Gedó, Badari és Kajdi arany-, én ezüst-, Orbán Laci bronzérmet szerzett, és az éremtáblázaton a szovjetekkel együtt az élen végeztünk. Én a döntőben pontozással veszítettem a lengyel Ryszard Tomczyk ellen, de 19 évesen az ezüstérem óriási sikernek számított. Boldog voltam, és hazatérve Salgótarjánban is nagy ünneplésben részesítettek.

 Miben voltál jó, mi számított a fő „fegyverednek”?

– Nagyon gyors voltam, és hatalmas küzdőszellemmel bokszoltam. Ez az erős akarat vitt a sikerek felé.

 S nem volt megállás! 1972-ben jött a müncheni olimpia!

– A madridi Eb után már számítottam rá, hogy ott lehetek az ötkarikás játékokon. Húszévesen remek formában bokszoltam Münchenben, ahol pehelysúlyban a legnagyobb csatát a japán Kobajasival vívtam a legjobb négy közé jutásért. Ekkor már túl voltam a thaiföldi Preechen, a nigériai Andnewson, és legyőztem az amerikai Seifet Kemény, gyors volt a japán bunyós, és olyan lendülettel kezdett, hogy azt mondtam magamban: ha ez így bírja végig, kikapok. Nem bírta: lelassult, és megvertem. Ekkor dőlt el, hogy érmes leszek. A döntőbe jutásért teljesen kiegyenlített mérkőzést bokszoltam a szovjet Borisz Kuznyecovval. Okosan bunyózott, végig hátul tartotta a fejét, nehéz volt megütni. Végül azonos pontarány mellett

3:2-re őt hozták ki győztesnek, majd aztán

az aranyérmet is ő vitte el. A másik ágról simán bejutottam volna a döntőbe, de nagyszerű érzés volt felállni az olimpiai dobogóra – még a harmadik fokára is! Annál is inkább, mert jól szerepelt a csapatunk: Gedó arany-, Kajdi és Orbán Laci ezüstérmet nyert, én harmadik lettem. Ha most négy bokszolónk csak kijutna Tokióba, már boldogok lennénk. Ez volt a magyar boksz egyik aranykora, boldog vagyok, hogy részt vehettem benne.

 Mint említi, élményszámba ment a fővárosi élet, még a Fészek Klubba is eljártak, ahol a legnépszerűbb művészekkel kerültek barátságba. A leszerelése után mégis hazatért Salgótarjánba. Miért…?

– Hiányzott a szülővároson és főleg a család! Pedig a Honvédnál marasztaltak, nem is adta ki, ezért 1973-ban nem is versenyezhettem, de ekkor kárpótolt, hogy feleségem, Panni – aki ma is legerősebb támaszom az életben – világra hozta a fiunkat, Andrást. Közben Pesten azt mondták, hogy Salgótarjánban el fogok tűnni, de erre rácáfoltam: a legjobb maradtam. 1974-ben sorra nyertem a nagy nemzetközi versenyeket Szófiában, Budapesten, Halléban és Leningrádban. Ezután jött a havannai világbajnokság, amely azonban balul sikerült, mert az előzőleg megvert szovjet Szolomin visszavágott – el is nyerte az aranyérmet.

 Ám nem volt idő szomorkodni, mert 1975-ben jött a katowicei Európa-bajnokság.

– Oda úgy mentem ki, hogy örülnék egy éremnek, és ezt sikerült is teljesítenem. Pedig a legjobb nyolc között a csehszlovák Karel Kaspar ellen felrepedt a szemhéjam, de így is nyertem. A döntőbe jutásért a szovjet Valerij Lvov ellen már úgy álltam ki, hogy a kezem is bedagadt. Az első menetben a sérülésem kiújult, s Papp Laci bácsi nem is akart tovább engedni bokszolni, de kértem, hadd menjek tovább. Mindent egy lapra tettem fel, a harmadik menet már nekem állt, de ez kevés volt a győzelemhez. A történtek után azonban így is örültem a bronzéremnek.

 Ezután jött az 1976-os montreali olimpia, ahol újra ott állt a siker kapujában… – A kanadai nagyvárosban a legjobb négy közé jutásért ismét a mumusommal, Szolo-

 BOTOS ANDRÁS 1972-BEN

 A VÁLOGATOTT EDZÉSÉN PAPP LÁSZLÓ (JOBBRÓL) OKTATJA BOTOS ANDRÁST

 FOTÓ: MTI

 REMEK BUNYÓSOK EGYÜTT! HÁTUL, BALRÓL: SZIKORA ISTVÁN ÉS HRANEK SÁNDOR. ELÖL, BALRÓL: SZERÉMI ANDOR, BOTOS ANDRÁS, BOTOS TIBOR ÉS FARKAS SÁNDOR

minnal hozott össze a sors. Hatalmas mérkőzést vívtunk, jól ment a boksz, a mérkőzés végén Papp Laci bácsi mondta is, hogy végre van egy érmünk. Aztán lepontoztak, 3:2-re az ellenfelemet hozták ki győztesnek. Először szomorú voltam, de aztán beláttam, hogy egy ilyen pontozásos sportágban ezt el kell viselni. Az ötödik helyemmel is a legjobb magyar bunyós lettem.

 A válogatottbeli edzője, Papp László milyen volt?

– Laci bácsi egy nagybetűs EMBER volt, aki mind technikailag, mind lelkileg rengeteget adott nekünk. Nagyon jól megtalálta a hangot a versenyzőivel, mindent meg tudott tanítani számunkra. nagyszerű hangulatot teremtett, mi pedig istenként tiszteltük. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő keze alatt készülhettem.

 Közben ön sorra nyerte a magyar bajnoki címeket is! Hogyan sikerült tartani a szintet?

– Összesen hét bajnoki címet szereztem. Hogy mi ennek a titka? Először is: nagyon jó edzőm volt Szerémi Andor személyében. Sokat is dolgoztam: délelőtt erőnléti munkát végeztem, általában a környező erdőkben futottam. Nem lazítottam, mert tudtam, hogy magamnak csinálom. A délutáni klubedzésen megkaptam a technikai képzést. Emellett rendszeresen jártam fel Budapestre a keretedzésekre, edzőtáborokba, ahol becsülettel elvégeztem a munkát. S persze tudtam, hogy evésben, ivásban mi a határ. De megérte, hiszen sorra jöttek az eredmények. Bár pályafutásom vége felé gyakran jöttek a sérülések, az 1978-as belgrádi világbajnokságon és az 1979-es kölni Eb-n még a nyolcaddöntőig jutottam.

 Közben a Stécénél Botos András mellett feljöttek olyan remek fiatalok, mint Farkas Sándor, Botos Tibor és Hranek Sándor. Segítette őket?

– Igen! Nagy tehetségek voltak, sokat edzettem velük, segítettem, tanítottam őket, átadtam a tudásomat, tapasztalataimat. Amikor kesztyűztünk, és valamit nem jól csináltak, kicsit oda is ütöttem nekik, hogy tanulják meg: nem szabad hibázni. Nagyszerű hangulat volt a csapaton belül, örömmel

jöttek a fiúk edzésre. Látták, hogyan edzek, milyen gondosan készülök, és példát vettek rólam, mindent megtettek azért, hogy jó ökölvívó váljon belőlük. Így is lett!  Aztán később már edzőként egyengette a tehetséges fiatalok útját.

– Mire 1981-ben abbahagytam a versenyzést, a Testnevelési Főiskolán elvégeztem az edzőképzőt. Nagy lendülettel vetettem bele magam a munkába, és akkoriban még megvolt az „anyag”, rengeteg tehetséges gyerek akart bokszolni. Már kész csapatot vettem át, nagy kihívás volt a Botos Tibor, Farkas Sándor és Hranek Sándor felkészítése a versenyekre, de sikerült, mert a fiúk sorra érték el a hazai és nemzetközi sikereket. Ez volt a salgótarjáni ökölvívás egyik aranykora, az egész világba elvittük a város jó hírnevét.

 Aztán elmúltak a szép idők, de ön a Stécé szakosztályának megszűnése után is folytatta a munkát a Gong SE-nél, majd mégis arra kényszerült, hogy elhagyja Salgótarjánt. Ez miért történt?

– Már nem volt semmink, a legjobb bokszolóink elmentek, és már nem kaptunk semmilyen támogatást, de akkor is dolgoztam még tovább a gyerekekkel, mert nem akartam, hogy szétmenjen a szakosztály. De a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként is hiába kilincseltem: senki sem segített, pedig fontos munkát végeztünk, foglalkoztattuk a hátrányos helyzetű gyerekeket, akik nem az utcán rosszalkodtak, hanem sportoltak. Végül kaptam még egy megrendítő ütést, mert Vizsláson a presszóm az előírt 200 méter helyett csak 196-ra volt az iskolától, és ezért be kellett zárnom. Ekkor valamit lépnem kellett…

 S meg sem állt 1997-ben a keleti végekig!

– Nyíregyházán megbecsültek, és a legsikeresebb tanítványom, Balog Vilmos sorra nyerte a magyar bajnoki címeket, majd a profiknál is kisvilágbajnok lett. Jó szívvel emlékszem erre az időszakra is.

 Aztán 2009-ben mégis hazatért Salgótarjánba. Jó választás volt?

– A szívem hazahúzott! Mindig kérdezik, hogy miért ragaszkodom Salgótarjánhoz.

Azért, mert itt születtem, itt lettem sikeres sportoló, ez a hazám! Rövid idő alatt felhoztunk olyan tehetségeket, mint pl. Szőrös Márk, Botos Károly, Bangó Edvárd, és nagyszerűek voltak a főtéren megrendezett Botos Box Gálák, ahová örömmel jöttek a művészek és a sportolók a határon túlról is. Nagyszerű hírverése volt a sportágnak és a városnak. De sajnos elmaradt a kellő támogatás, és nem tudtuk megtartani az értékeinket.

 S Botos András is újra vándorolni kezdett.

– Csurgóra hívtak 2011-ben, el is mentem, de a somogyi kisvárosban nem voltak megfelelő hagyományai az ökölvívásnak, amiből problémák adódtak. Ekkor hívtak Nagykanizsára, ahol megalapítottuk a Botos Box Akadémiát, és ügyes gyerekekkel dolgozhattam, de én is vittem magammal olyan tehetségeket, mint Botos Karcsi, akik meg is hálálták a bizalmat, szép eredményeket értük el.

 Aztán újra hazai vizekre evezett, hiszen az Ipoly partjára hívták.

– Felcsillant a szemem, boldog voltam, hogy Nógrád megyéből keresnek. Örömmel jöttem Balassagyarmatra, mert az ország másik vége helyett szűkebb hazámban akartam fellendíteni az ökölvívóéletet. Sajnos azonban a palóc fővárosban sem tudtam megvalósítani az elképzeléseimet. Úgy látom, hogy a gyarmati boksz felfejlesztése csal fellángolás és nem hosszú távú elképzelés volt. Ezek után, tavaly ősszel költöztem haza Salgótarjánba, ahol szeretettel fogadtak.

 Jelenleg mivel foglalkozik, és melyek a közelebbi tervei?

– Az Oláh Box SE keretében Zagyvapálfalván és az Acélgyárnál kezdtem edzéseket tartani, és szeretném feléleszteni a népszerű Botos Box Gálákat. Ez a mostani kitüntetés is abban erősít meg, hogy a város vezetői szívükön viselik a hely ökölvívás sorsát, így bízom abban, hogy lesz még jövője Salgótarjánban ennek a szép sportágnak. Én mindent megteszek ezért!

 Beszéljen még a családjáról!

– A feleségem, Panni 1971 óta jóban-roszszban kitart mellettem, és mindenben támogat. Az általa biztosított nyugodt családi háttér nélkül nem tudtam volna bokszolóként és edzőként ilyen eredményeket elérni. Sőt: ki tudja, hol lennék. Sokat köszönhetek neki! A fiunk Nyíregyházán él a családjával. Van két unokánk, a nagyobb már felnőtt, és a rendészeti pályán jeleskedik. Nagy boldogságot jelentett, amikor karácsonykor együtt volt nálunk az egész család. Jól vagyunk mindnyájan, és örömmel látom, hogy a fiatalok szépen boldogulnak.

 Hogyan vészelte át a koronavírus-járvány időszakát?

– Jaj, nagyon nehezen. Tétlenül otthon ülni, ez nem az én világom. Szerencsére már újra tartok edzéseket gyerekeknek az acélgyári városrészben egy kiváló nyíregyházi üzletember támogatásával, akit úgy hívnak, hogy – Papp László!

R.

B.

ÚJRA FELDÜBÖRÖGTEK A VERSENYAUTÓK HATALMAS SIKERT ARATOTT A STEELVENT SALGÓ RALLY

A régi szép időkhöz hasonlóan, idén újra Salgótarjánban indult a magyar ralibajnokság versenysorozata. A Steelvent Salgó Rally egyben a Közép-európai Zóna Kupa futama volt, így aztán nem meglepő, hogy közel 180 páros – köztük szlovákok, csehek, lengyelek – állt rajthoz az egynapos idénynyitó erőpróbán, amelynek rajtceremóniáján részt vett Jean Todt, a Nemzetközi Automobil Szövetség elnöke, aki örömét fejezte ki a szezonnyitót kísérő érdeklődés kapcsán.

hatóságok milyen különböző feltételek mellett engedélyezik a futam megtartását. Ilyen előírás volt, hogy a belvárosban nem lehet szervízpark, de prológ gyorsasági szakaszt sem rendezhetnek, hogy a nagy tömeg összetorlódását elkerüljék. Gyorsasági szakaszt csak települések közötti részeken lehetett beiktatni, ahol a nézők szellősebben elfértek a pálya mentén. Ilyen feltételek betartásával állt össze az idénynyitó futam, amelybe húsz év után visszakerült a 26 kmes szorospataki pálya és a klasszikus Forgách–Kazár szakasz.

– A rendezvény sportértékén felül, az újra szezonnyitó versenyként megrendezett Salgó Rally turisztikai hatása sem elhanyagolható – tette hozzá Fekete Zsolt, aki arra is rámutatott, hogy az idei futamot újra önállóan, nem pedig – a korábbi évekhez hasonlóan – Ózddal együttműködve rendezték meg.

– Ennek persze az egyik fő oka az volt – folytatta –, hogy nem tudtuk a városban megszervezni a szálláshelyeket. Ezért a jövőben az önkormányzat vezetése nagy hangsúlyt kíván fektetni a szálláshelyek fejlesztésére. Évről évre több olyan nagyszabású országos és nemzetközi rendezvényt akarunk a városba hozni, amelyekből a szállásadók is azt érzik, hogy érdemes a fejlesztésben gondolkodni.

S volt még, ami az idénynyitó verseny hírnevét Fekete Zsolt szerint is alaposan megnövelte.

A kilenc gyorsasági szakasszal tarkított 121,29 km-es erőpróba fellelkesítette a szépszámú közönséget. A versenybe húsz év után visszatérő Bátonyterenye–Mátraalmás körversenyen a magyar bajnoki címet védő szécsényi Vincze Ferencék a Skoda Fabia Rally2 EVO gépükkel az élre autóztak; a több mint 26 km-es szakaszon közel 10 másodpercet vertek ellenfeleikre.

Nem így a második körben, ahol ugyanitt vette át a Vinczééktől a vezetést a tavaly Nyíregyházán Európa-bajnoki futamot nyerő Turán Frigyes (Volkswagen Polo R5), aki ettől kezdve mindvégig növelte fölényét, és végül közel másfél perces előnnyel győzött Vincze előtt, aki a második helyet a szintén szécsényi Velenczei Ádámmal (Skoda Fabia R5 EVO) vívott csatában csikarta ki, miután utóbbi egy defekt miatt csúszott le a dobogó harmadik fokára.

Az első osztályú mezőnyben navigátorként indult Fekete Zsolt, Salgótarján polgármestere, aki társával, Molnár Istvánnal (Mitsubishi Lancer Evo VI) a 35. helyen zárta az idénynyitót. Nekik a kazári gyorsaságin ment a legjobban, ahol az első körben még a 15. helyen futottak. A szerencse a mátrai körgyorsaságin hagyta el őket, ahol egy defekt miatt kilenc perc hátrányba kerültek. Kategóriájukban is a harmadik helyre futottak be. Fekete Zsolt örömtelinek nevezte, hogy ilyen nagymúltú rendezvényt sikerült visszahozni a városba, és reméli, hogy a résztvevők akkor is újra ellátogatnak Salgótarjánba, ha nem versenyezni jönnek.

– Mivel Salgótarján egy nagyobb régió központja, rendkívül fontos, hogy a hagyományos és népszerű országos és nemzetközi rendezvényeket visszahozzuk a városba – mondta a polgármester. – Ebbe a sorba tartozik többek között a rali is, amely nekem személyesen is sokat jelent, de több más sport- és kulturális eseményt is szeretnénk újra meghonosítani.

Mint Fekete Zsolt felelevenítette, a ralisport országos vérkeringésébe négy évvel ezelőtt próbáltunk visszatérni, amikor egy másodosztályú versenyt sikerült rendezni a városban. Az utóbbi években már ORB-futamoknak adott otthont Salgótarján, de mindig más-más időpontban.

– A régi autósportrajongók viszont nosztalgiával emlékeztek arra, hogy az itteni versenyek fénykorában a Salgó rali volt a magyar bajnokság nyitófutama, és nagyjelentőségűnek tartom, hogy idén ezt a helyet sikerült visszanyerni – folytatta a polgármester. – A nyitányra régen is és immár most is az ország minden részéről eljöttek ide a magyar rali legjobbjai és a szakág szerelmesei, mert az első futamon mindenki be akarja mutatni és látni szeretné a legújabb versenyautókat és technikákat.

Az idei versenyt a koronavírus-járvány miatt különös gondossággal kellett előkészíteni. Fekete Zsolt rámutatott: a rendezésre szóló felkérésre akkor mondott igent, amikor a Magyar Nemzeti Autósport Szövetség bemutatta a szükséges igazolásokat, hogy a

– Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a magyar ralisport történetében talán első ízben, Jean Todt, a Nemzetközi Automobil Szövetség elnöke indította el a versenyt, amely nagy médiavisszhangot váltott ki – hangsúlyozta. – Ezzel Salgótarján viszszakerült az országos és nemzetközi vérkeringésbe. A ralira idelátogató szurkolók, versenyzők és családtagjaik is felkapták a fejüket, akik húsz éve nem jártak a környéken, de most láhatták, hogy városunkba és térségébe nemcsak a verseny miatt érdemes ellátogatni.

Fekete Zsoltot természetesen arról is faggattuk, hogy számára hogyan sikerült a verseny.

– Húsz éve még a pálya széléről néztem az autók száguldását, és már akkor felmerült bennem, hogy egyszer ezt majd szeretném belülről, egy versenygépből is átélni –mondta. – Társammal, Molnár Istvánnal eljutottunk oda, hogy az első osztályban végig tudtunk menni minden pályaszakaszon. Ezt azzal együtt is sikerült teljesítenünk, hogy a második gyorsasági szakaszon defektet kaptunk, és szkafanderben, bukósisakban elég nehéz kereket cserélni. De ezt is megoldottuk. Belülről gyors, látványos, embert próbáló futam volt az idei Salgó Rally!

Steelvent Salgó Rally (121,29 km), a végeredmény: 1. Turán Frigyes, Bagaméri László (VW Polo GTI R5) 1:18:27.4 óra, 2. Vincze Ferenc, Bacigal Igor (Skoda Fabia Rally2 EVO) 1:19.4 perc hátrány, 3. Velenczei Ádám, Szőke Tamás (Skoda Fabia R5 EVO) 1:25.8 p h.

(B. R.)