VAN VISSZAÚT A VILÁGBA

PINTÉR SÁNDOR: A SZAKSZERVEZETBŐL A HAJLÉKTALANSZÁLLÓRA, MAJD A TORONYHÁZBA

Hosszú éveken át az elesettség és kiúttalanság lengte körül a hasonmássága után Clintonnak titulált, egykor öblösüveggyári munkásként, majd az átmeneti szálló lakójaként is városszerte ismert Pintér Sándort, akivel nem először beszélgettem. Ennek ellenére a garzonház portáján alig ismertem rá, korábbi önmagához képest egészen megfiatalodott, joviális férfi fogadott. Az immár 65 éves nyugdíjas nehéz sorsának, kalandos életútjának, nehézségeit legyőző élni akarásának felvillantása tanulságos és példaértékű lehet minden kisiklott életű és reményét vesztett ember számára is.

Sz L I Szeretet N Lk L

Amint azt a kellő öniróniával is rendelkező Sándor elmondja, az 1955. évi budapesti világrajövetelét ugyan a szüleinek köszönhette volna, csakhogy egy ideig nem is ismerte őket. Életben maradásáért viszont az „állami gondviselésnek” hálás, amely egyévesen vette szárnya alá egy soproni intézetben.

Sok érdekes élményére is emlékszik, így óvodás kis barátnőjére, Piroskára is, akinek köszönhetően igen korán, egy fürdés közben ismerkedett a „női test rejtelmeivel”, mire az óvó néni jól elfenekelte. A szülei hiánya csak a látogatások alkalmával jutott eszébe, fájt neki, hogy hozzá nem jönnek. Egyszer Nógrádverőcén táboroztak, amikor úgy érezte, hogy megérintette a szabadság szele, egyébként itt tanult meg úszni is. Sopronban annak ellenére is szép gyermekkora volt, hogy soha senki nem mondta neki: „kisfiam”. Kárpótolta az intézet meghittsége, amelyhez hasonló – mint mondja – ebben az eldurvult világban már nincs is.

Amikor 14 éves lett, felkerült Budapestre, ahol a Makarenko úti intézet lakója lett. Itt is elég jól „elvolt”, még ha egy-egy pofon el is csattant, kizárólag nevelő célzattal –mondja nevetve, Makarenkóra utalva.

Amikor azt firtatom, hogy csak hiányozhattak a szülei, bevallja, hogy 16 évesen nyomozni kezdett, és a Vöröskereszt révén rá is talált az édesanyjára, aki a Gyáli úti kórházban dolgozott. A találkozás megrázó élmény volt, amit – mint mondja – nem is tud-akar részletezni. Annyit elárul, hogy az anyja mintegy mutogatta itt-ott, még talán dicsekedett is vele, miközben érzete, nem is igazán örül felbukkanásának.

Később a nővérét és a bátyját is megismerte, de nem sok köszönet volt az egymásra találásban. Mivel nem egy családban nevelkedtek, nem is keresték egymás társaságát. Egy egy-két év után szem elől tévesztették, majd végleg el is veszítették egymást – magyarázza Sándor. Számos intézet-korabeli élménye közül kiemeli, hogy 17 évesen szemtanúja volt a „kádárista” karhatalom brutalitásának, amikor egy Petőfi-szobornál megrendezett, március 15-ei ünnepségen a koszorúzó, kokárdás fiatalokat kíméletlenül ütlegelték, agyba-főbe verték.

Az ünnepen – az előző napokban értesülve a tervezett koszorúzásról – néhányan a kerítésen átmászva kiszöktek az intézetből, és ha időben kereket nem oldanak, bizonyára ők maguk is kaptak volna a fejükre. Mint mondja, sokat tudna mesélni az intézmény belső életéről is, de az – néhány pozitív élmény, mint a barátság, a közösségi érzés kialakulása mellett – nem éppen örömteli történések monoton sorozata volt.

PEST FEKETÉRE FEST(?)

Sándor kárpitosnak tanult, de megtámadta valamilyen kór az afriktól és a lószőrtől, amelyektől a haja kihullott, és az orvos eltiltotta a kárpitosmunkától. Azt viszont sajnálja, hogy más szakmát nem tanult. Így 18 évesen a Csepel Vas- és Fémműveknél kezdett el dolgozni, segédmunkásként. Először az életében magáról kellett gondoskodnia, ami szokatlan volt számára, éppúgy, mint a nyakába szakadt önállóság és anyagi függetlenség. Büszke volt, hogy az egykor világhírű Weiss Manfréd Művek utódvállalatánál dolgozhatott, amely – tíz gyárában – 60 ezer főt foglalkoztatott. Először az egyik szolgáltatóüzembe került, ahol korábban kárpitosnak is tanult. Aztán több helyen melózott – így mondja, a régi szlenggel –, így például a transzformátor- és a fémműrészlegben. Nem mellesleg a gyár egyik munkásszállóján lakott, minimális térítési díjat fizetve, egészen emberi körülmények között.

Szerencséje volt – említi többször is –, hogy a Szojuz IV. brigád kollektívája segítette önmagára találását és eligazodását, legalább a munkahelyen.

Hogyan sikerült beilleszkednie a „kinti” társadalomba? Mint említi: nagyon nehezen. A segítő kezek ellenére sem találta a helyét, gyakran egyedül érezte magát. Egy időben pedig a pohárhoz nyúlt, megindult a lejtőn lefelé. Nők is voltak az életében, hiszen jóképű gyerek volt, persze, hogy csajozott –ahogy ezzel a szóval mondja.

Kétszer is volt szerelmes, az egyikből élettársi kapcsolat lett. Kedvesét Anikónak hívták, aki lányanyaként Henrik nevű kisgyermekét nevelte, és Sándor mindkettőjüket megszerette. Sajnos rövid ideig tartott a kapcsolatuk, talán az ital volt az oka a szétmaradásuknak is.

Ezt követően összekuszálódott az élete –mondja nagyot sóhajtva. Hogy meneküljön a zűrzavarból, a pesti forgatagtól, a várhatóan jótékony környezetváltozás címén – egy barátja tanácsára – fogta magát és „lejött” Salgótarjánba. Amikor ifjúkori életszakaszát lezárandó, mondom neki, hogy egy szólásmondás szerint Pest feketére fest, Sándor csak azt mondja: hát, van benne valami.

TARJÁN –MINT MEGVÁLTÁS

 Könnyen sikerült Pestet ott hagyni? – Talán csak most tűnik így. Egyébként akaraterő és kedvező széljárás is kellett a váltáshoz. Először meg is ijedtem, mert csak itt tudtam meg, hogy az ötvenes években Salgótarján volt a Rákosi-rezsim egyik tömegbázisa, és hogy kis Moszkvának is nevezik a várost. Az 1956. december 8-i drámai eseményektől megrendültem. Micsoda emberek közé kerültem, hogy fogok itt élni? – kérdeztem magamtól. Egyébként 1983 márciusában érkeztem, és az Öblösüveggyárban mindjárt munkát is kaptam. Kezdetben raktári segédmunkás voltam, majd laboránsként dolgoztam. Néhány hónapig a gyári munkásszállón laktam, aztán talál- tam egy albérleti lakást. Itt egy idős, kedves hölgynél laktam, egészen az 1998-ban bekövetkezett haláláig. Mondhatom: 15 éven keresztül kiegyensúlyozottan és jól éltem. Ebben közrejátszott, hogy az itt élő emberekben is kellemesen csalódtam, döntő többségükkel soha nem volt semmi bajom, kitűnő kollégákkal dolgozhattam.

 Mit jelentett még az életében ez az időszak?

– Egy jó ideig maga a megváltás volt. Sok jót és szépet jelentett, amit az élet addig nekem nem adott meg. A szállásadóm, Aranka – aki a fiával lakott együtt, és Botos Bandi ökölvívó olimpikonnak volt az anyósa – miután a gyermekei családot alapítottak, egyedül maradt, betegeskedett is, én pedig segítettem őt, ahogy csak tudtam. Szinte anya-gyermek kapcsolat alakult ki közöttünk, miközben családja minden tagját is szívembe zártam. Szinte szárnyaltam: tanulni kezdtem, a gépipari szakközépiskolában levelező tagozaton leérettségiztem. Úgy nézett ki, hogy sínre került az életem. Sokat olvastam, írtam egy önéletrajzi kisregényt magamról, amellyel egy irodalmi pályázaton 1400 pályamunka közül, a felnőtt próza kategóriában hatodik helyezést értem el. Több cikkem is megjelent a helyi lapokban. Ezek némelyikének a munkahelyemet érintő kritikai hangvétele miatt a gyárvezetéstől bántó figyelmeztetéseket, kisebb megrovásokat kaptam. Készítettem és beadtam egy pályázatot is a Szent Imre–hegyi beton posztamens beépítésére vagy helyének hasznosítására. Persze, nem én nyertem.

 Aztán – némi túlzással – talán az egész ország megismerte.

– Kiírtak 1994-ben egy alteregóversenyt. Egy miskolci hirdetési újságban jelent meg a Hasonmás kerestetik! című felhívás, amelyre jelentkeztem. Volt egy show-műsor Miskolcon, az egyetemváros színpadán, ahol negyedik lettem. Később, 2003-ban felléptem a Mónika-showban, Clinton-hasonmásként, sőt a Balázs-showban is szerepeltem. Na, azóta legtöbben csak Clintonnak hívnak.

A Megal Ztat S Korszaka

 Szóval, futott a szekér veled, aztán egyszer csak elakadt. Mit történt?

– Az első megrázó élmény az volt, hogy Aranka halála után – 1998 májusában –el kellett hagynom a lakást, 1999. március 13-tól pedig már az átmeneti szállóra kényszerültem. Jött a rendszerváltás, és az országgyűlési választások után úgy éreztem, hogy én is részese vagyok a pártállami rendszer lebontásának, a demokratikus Magyarország megteremtésének. Egyébként mindig is izgága, nyugtalan ember voltam. Most a munkahelyemen is hangot adtam a változások iránti várakozásaimnak, a demokrácia iránti elkötelezettségemnek. Egyébként a munkatársaim ismerték az attitűdömet, a szociális érzékenységemet, ezért is választottak meg – gondolom én – 1991-ben a Liga-szakszervezet munkabizottsági elnökének. Igyekezetem közvetítő, összekötő kapocs lenni a vezetők és a munkatársak között, ami sok-sok ütközéssel járt. Nehezen tűrtem a gyakran előforduló igazságtalanságokat, munkahelyi érdeksérelmeket, a rossznak vélt döntéseket, amelyeket mindig erélyesen, a nyilvánosság előtt szóvá is tettem. Hiába figyelmezettek a barátaim, hogy nem lesz jó vége, ha sokat jár a szám. Ez így ment hét évig, amikor betelt a pohár, és megváltak tőlem a gyár első mélyebb depressziós korszakának kezdetén, amikor nagyobb létszám leépítésére került sor. Nem volt apelláta, az átszervezés címszóba minden belefért. Ami egyben az én egyéni tragédiám végkifejlete volt.

 Hogyhogy nem talált állandó munkát és a hajléktalanszállónál jobb lakhatási lehetőséget?

– A kettő összefügg egymással. A gyári állásom megszűnése után többnyire alkalmi munkából – kutyasétáltatás, ablakpucolás, kertásás, ingázás Pestre stb. – és szociális segélyből tengettem az életemet. Albérletre nem telt, maradtam az átmeneti szállón. 2005–2006-ban a Foglalkoztatási Kht.-nél dolgoztam, majd megint alkalmi munkákból éltem. 2007. október 24-től végre határozatlan időre szóló munkaszerződéssel, a Raktártechnika Kft.-nél kaptam biztos munkát. Nekik sokat köszönhetek, mert megbecsültek, ahogy én is őket: a cégnél a megaláztatás korszakát ismét felváltotta a becsületes munkavégzés, egy emberibb élet lehetőségének időszaka.

NYUGDÍJ UTÁN A „GARZONBAN”

 Újabb jelentős változás volt az életében, amikor nyugdíjas lett, és beköltözhetett a garzonházba.

– Igen, az egyik is és a másik is jól jött, a kettő együtt pedig minőségi változást hozott az életembe. 2018. december 1-jétől rokkantnyugdíjas lettem 79 ezer forinttal, 2019. július 27-től pedig – ahogy betöltöttem a 64. évemet – 107 ezer forintot kapok öregségi nyugdíj címén. Ebből megélek, különösen, hogy itt a garzonban 2020. július

30-ig nem kellett fizetnem lakbért, mivel bekerültem az ESZK Lakhatás, első fordulópont programjába. A nyugdíjamból tudom törleszteni a korábban felvett kölcsönöket is. Hogy letelt a program, kicsit nehezebb lesz, de nyugodt vagyok a jövőmet illetően. Parképítő tanfolyamra jártam, jó eredménynyel végeztem el, és így dolgoztam is az új „szakmámban”. Különösen, hogy sikeresen megműtöttek csípőprotézissel, hálás is vagyok az orvosomnak. Már kertet áshatok, parkrendezési munkát végezhetek, házkörüli teendőket vállalhatok. Széles ismeretségi köröm, volt kollégáim révén mindig akad munka, tudják, megbízható ember, jó munkaerő vagyok.

 Hogy érzi magát a garzonban, milyen tervei vannak még?

– Úgy érzem, hogy befogadtak a lakótársak. Igyekszem hasznosítani magam; segítek az idősebb embereknek, ebédet hordok, vásárolok nekik. Mondhatom: jól érzem magam, és büszke is vagyok, hogy kikerültem a hajléktalanszállóról. Megbecsülnek a lakótársak – ahogy én is őket –, és ez a legfontosabb. Elég sokat beszélgetünk, de a pletykálkodást nem szeretem, kérek is mindenkit, ne személyeskedjenek, ne irigykedjenek, ne bántsák egymást. Mi itt egy nagy közösség vagyunk. Jól elfoglalom magam, nézem a televíziót, internetezem, ott vagyok a Facebook közösségi oldalon: posztolok, kommentelek, csetelek, véleményt nyilvánítok. Olvasni is szeretek, sőt írogatok is. Ki akarom használni ezt az emberibb életre –még ha csak nyugdíjasként is – megkapott esélyt. Ezzel reményeim szerint más nehéz sorsú emberek, az átmeneti szállón élők számára is példát mutathatok: van esély a kitörésre, a változtatásra, a társadalomba való visszailleszkedésre. A terveim között az első helyen az egészséges, kiegyensúlyozott, értelmes-tartalmas élet áll. Ám az is megfordul a fejemben, hogy – ne nevessenek ki – jogi vénámat, ismereteimet intézményes keretek között fejlesszem tovább, képezzem magam.

Baráthi Ottó