13 minute read

ÚJ NEMZETI GALÉRIA

from A Bánáti+Hartvig Építész Iroda 25 éve

from A Bánáti+Hartvig Építész Iroda 25 éve, page 118

ÓBUDA MIX PROJECT

tervezés éve | 2015-2020 bruttó szintterület | 54000 m²

generáltervező | SANAA (Kazuyo Sejima + Ryue Nishizawa / SANAA) executive építész-partner | Bánáti + Hartvig Építész Iroda

felelős tervező | Bánáti Béla

projektvezető | Korintus Gábor projektvezető építészek | Bukta Csaba, Éles Péter tervezők | Annus Zsuzsa, Bális Marcell, Bárdi Emese, Batári Bernadett, Benkovics Márk, Czibulyás Fruzsina, Deák Barbara, Dobi Zoltán, Ferencz Tamás, Fleischer Kata, Hágen Kata, Horváth Kinga, Kovács Dóra Judit, Náray Katalin, Őry Balázs, Pákozdy Petra, Palkó Szilvia, Ritter Dániel, Szabó Péter, Szatmári Szabolcs, Szelecsényi Balázs

megbízó | Városliget Zrt. – Liget Budapest

látványtervek | © Városliget Zrt. – Liget Budapest © SANAA (Kazuyo Sejima + Ryue Nishizawa / SANAA)

KONTAKTUSBAN TERMÉSZETTEL ÉS MŰVÉSZETTEL

Az Új Nemzeti Galéria épülete – amellett, hogy az intézmény gyűjteményének kíván otthont teremteni – nagy hangsúlyt fektet a természet és az épített környezet közötti kapcsolat létrehozására. A nyertes tervezői vízió szerint a múzeum a Városliget egyfajta kiterjesztése lesz, egy olyan hely, amely a parkot és a múzeumot mint közösségi tereket egyesíti. Ezt a hatást az épület szerkezete hivatott biztosítani. Megjelenésében transzparens, ily módon megszólítja, behívja a Városligetben sétálót, akit távozáskor a parkba enged vissza. Az épület tervezésére a Liget Budapest Projekt által kiírt pályázatot a japán SANAA Építészstúdió nyerte el, az ő felkérésükre csatlakozott a projekthez magyarországi partnerként (executive architect) a Bánáti + Hartvig Építész Iroda (BH). A tervezési folyamatról, az épület egyediségéről és a SANAA-val folytatott közös munka sajátosságairól Bánáti Béla felelős tervezővel és Korintus Gábor projektvezetővel Molnár Zsuzsanna beszélgetett.

Meséljetek a kezdetekről: hogy látjátok, minek köszönhető, hogy a SANAA nyerte el a tervpályázat bírálóbizottságának bizalmát? Bánáti Béla (BB): Meglátásom szerint nagy hatással volt a bizottságra, hogy a pályázók közül a SANAA terve reflektált legerősebben a Városliget miliőjére. Ez a pályamunka sokáig párhuzamosan futott a norvég Snohetta Építésziroda tervével, ami egy teljesen más megközelítésen alapuló, a cég egy korábbi tervét újragondoló munka volt. Végül azonban a helyhez erősen kötődő egyedisége folytán a SANAA kapta a megbízást terve megvalósítására. Korintus Gábor (KG): Így van, a tervpályázaton ugyanis két első helyet hirdettek, majd ezt a két potenciális irodát közbeszerzési eljárás keretében versenyeztették meg. Ekkor a SANAA és a BH már közösen, konzorciumként indult. Ennek a folyamatnak a végén kaptuk meg a megbízást az Új Nemzeti Galéria megtervezésére.

Ha nem a bírálóbizottság, hanem a ti szemüvegeteken keresztül nézzük a SANAA tervét, miben látjátok a sikerét? KG: A múzeumépületek a műtárgyak védelme miatt jellemzően befelé fordulnak. Bár a műtárgyak a SANAA koncepciója szerint az Új Nemzeti Galéria esetében is dobozszerű termekben kapnak helyet, az épület minden további tere, a fogadóterek, a közlekedők vagy a kiegészítő funkciók számára létrehozott helyiségek kifelé, a Városliget felé fordulnak. A zárt kiállítóterekből kilépve mindig a park látványa nyújt élményt a látogatók számára: az épületben sétálva a műtárgyak és a természet váltakozva jelennek meg előttük. Úgy vélem, hogy ennek a koncepciónak köszönhetően egy igazán emberközpontú épület jön létre. BB: Az Új Nemzeti Galéria szerkezetét a zárt és nyitott terek együttes pulzálása jellemzi. A transzparens terek fölött nagyon szép struktúrában úsznak a filigrán lábakra állított tömör „dobozok”. Ezek az egymásnak feszülő, mégis egységet képviselő terek váltogatják egymást. KG: Az átláthatóság és a szabadság élményét a SANAA eredetileg azzal is növelni szerette volna, hogy az épület közlekedőtereit teljes egészében

szabadon bejárhatóvá teszi, amit több bejárat létrehozásával lehetett volna elérni. Ez egyben múzeumtechnológiai újítást is eredményezett volna. Az intézményműködési és biztonságtechnikai szempontok azonban ezt nem tették lehetővé, így a belépési pontok terepszinten maradtak.

Egy ilyen kérdés esetében bizonyára összeütközésbe kerülnek az építészek és a múzeumi szakma képviselői. Milyen építészeti megoldások segítettek megtalálni a közös hangot a hasonló esetekben? BB: A „múzeumgép” és a „múzeumszobor” öszszebékítése izgalmas folyamat volt. Ehhez tudni kell, hogy a SANAA nagyon határozott elképzeléssel rendelkezik az épületet megjelenését és funkcióját illetően, a múzeumot képviselő szakemberek pedig arra törekedtek, hogy a „szoborba” egy jól működő „gép” kerüljön. Sok kompromisszum mellett, de mindkét szempont érvényre jutott. Az arany középút megtalálásának folyamatában lényeges pont volt, amikor a megrendelő elkezdte mélyrehatóan megismerni a SANAA megvalósult épületeit. Franciaországban a Louvre lensi múzeumát látogattuk meg, a megrendelőnek pedig Lausanneba, a Rolex Learning Centerbe is volt lehetősége eljutni. A japán utunk során testközelből tapasztalhattuk meg, hogy a SANAA megközelítése szerint mi jellemez egy múzeumi közintézményt. Kiemelt jelentősége van számukra az épületek környezettel kialakított kapcsolatának, illetve a részletképzés magas szintű minőségének. Mikor a megrendelői csapat tagjai személyesen élhették meg mindezt, megtapogathatták mondjuk egy ajtó míves, egyedi vasalatát, és rácsodálkoztak, hogy ezt így is lehet csinálni, akkor meggyőződtek arról, hogy a SANAA kétséget kizáróan magas színvonalú épületet fog tervezni és megvalósítani a Városligetben. Említsetek pár konkrét példát a SANAA japán épületei közül, melyek a megrendelőnek, de akár nektek is „aha élményt” okozott! BB: Mielőtt konkrétan válaszolnék a kérdésre, hadd tegyek egy kis kitérőt. Azt a folyamatot, amit a SANAA alapítótervezői, Szedzsima Kazujo és Nisizava Rjúe a pályafutásuk alatt bejárnak, evolúciós építészetként lehet leginkább leírni, már ha létezik ez a kifejezés. Mondhatnám, hogy az evolúció fogalmának különböző tudományos és művészeti területeken történő használata divattá vált, én azonban revelációként élem meg, hogy a világ nagy része így működik. A SANAA esetében tehát azt látjuk, hogy folyamatosan fejleszti az építészetét. Ha az épületeiket gondolatban felfűznénk egy fonalra, az válna szembetűnővé, hogy az építészeti elképzeléseiken folyamatosan változtatnak, de úgy, hogy a korábbi elképzelésekből mindig megtartják és továbbfejlesztik azt, ami már bevált, ami fontos számukra. Tudatos változásról, fejlődésről és kísérletezési folyamatról van szó. Ez nemcsak a térképzés terén figyelhető meg, hanem az anyagokkal való bánásmódban és természetesen egyéb építészeti elképzelésekben is. A tervezési metódusukat egy evolúciós folyamatnak látom, aminek az Új Nemzeti Galéria épülete az eddigi csúcsa, a homo sapiense. Azt a komplexitást, amit ebben az épületben megvalósítanak, megvalósítunk velük együtt, eddig egyetlen más munkájukban sem láttam. A fejlődés bizonyára nem áll meg, most azonban egy kimagasló pontjára érkezett. KG: Arra a kérdésére, hogy a SANAA mely épületei voltak ránk igazán nagy hatással, hadd emeljem ki a Kanazavai 21. századi Kortárs Művészeti Múzeumot. Ennél az épületnél a SANAA számára szintén fontos volt a környezettel és a publikummal való kapcsolat; a múzeumépület transzparenciájának köszönhe

tően itt is megszűnik a „kint” és a „bent”, és létrejön egyfajta felxibilitás, ami a térszervezésben, a terek közötti átláthatóságban és a közlekedésben is tetten érhető. Mindennek eredményeként, meglátásom szerint, szintén egy igazán emberközpontú épületről beszélhetünk. BB: Fontos referencia a Karuizavában található Szendzsu Hirosi Múzeum is, melyet a múzeum nevét adó festőnek dedikálták, aki egyébként a város szülötte. A műtárgyak és az épület olyan egységet képeznek, hogy gyakorlatilag eldönthetetlen, hogy az épületet építették a műtárgyak befogadására, vagy a műtárgyak készültek az épület díszítésére. E múzeum esetében is elmondható, hogy jelentős a külső térrel kialakított kapcsolata, én azonban inkább a műalkotások és az épület között létrehozott szoros viszony miatt tartom kiemelkedőnek: az építész maximális mértékben képes volt reagálni a műtárgyakra.

Izgalmas téma, hogy a műtárgyak és a múzeumi épület miként állnak párbeszédben egymással. Az Új Nemzeti Galéria esetében, mely elsősorban a 19–20. század jelentős magyar képzőművészeinek munkáit őrzi és állítja ki, milyen hangsúlyt kapott ez a kérdés? KG: Ez a két terület alapvetően elkülönül egymástól. Míg a Béla által említett karuizavai múzeumban – annak koncepciója miatt – erős a párbeszéd műalkotás és épület között, addig a budapesti múzeum esetében white boxszerű, semleges és funkcionális kiállítóterekről beszélhetünk. A SANAA számára a terek kialakításának mindig kulcseleme, hogy alázattal forduljanak a műtárgyak felé. Nagy erőfeszítések vannak abban, hogy minél kevesebb olyan elem legyen a terekben, mely megzavarhatja a látogatói élményt. Ez azért volt komoly feladat, mert számos gépészeti, biztonságtechnikai, világítási és egyéb elem kötelező része a kiállítótereknek, ezeket azonban sikerült minimalizálni, illetve észrevétlenné tenni. Ami az állandó kiállítást illeti, egy kronológiailag egyenes vonalon haladó tárlatról beszélhetünk. Erre reflektálnak a kiállítóterek is, az idő előrehaladtával ugyanis a térbeli szituációkban is észrevehető némi változás. Van különbség például az egyes kiállítóterek belmagasságában, térarányában. A 21. századi művészethez közelítő termek már ablakokkal is rendelkezhetnek, sőt létrejött egy úgynevezett glass gallery is, egy teljes mértékben üvegfalú tér, mely az elképzelések szerint elsősorban kortársművészeti kiállításoknak adhat helyet. Itt sokkal inkább tetten érhető a műtárgyak és az építészeti élményszerzés egymásra találása. BB: Ha a karuizavai múzeum épületére és kiállításának anyagára úgy tekintünk, mint egy duettre, akkor az Új Nemzeti Galéria épületének és gyűjteményének kapcsolatára egyfajta kánonként tekinthetünk. Egy kötött rend szerint, egymással párhuzamosan haladnak egymás mellett a szólamok, jelen esetben az épület térelemei és a gyűjteményi egységek. Mindkettő önállóan is megállja a helyét.

A SANAA építészeti koncepciója mellett nem hagyhatjuk szó nélkül a BH szerepét a tervezési folyamatban. Mi ragadhatta meg a japán tervezőket az iroda működésében, eddigi munkáiban, hogy rátok esett a választásuk, amikor magyarországi partnert kerestek az Új Nemzeti Galéria megtervezéséhez? BB: A SANAA olyan partnerirodát keresett, mely jól szervezetten és megbízhatóan működik, otthon van a helyi sajátosságok, szabályozások terén, illetve az is fontos volt számukra, hogy a saját elképzelésüket a helyi, lokális tudással kiegészítve tudják sikerre vin

ni. Előnyünk lehetett, hogy a Ligetpályázatban van előzményünk, ugyanis részt vettünk a helykijelölő pályázatban, indultunk a Magyar Zene Háza pályázatán, Hartvig Lajos pedig az egyik tervpályázat zsűrijének is tagja volt, tehát volt alkalmunk alaposabban megismerni a Liget Budapest Projekt sajátosságait. Hogy a SANAA milyen úton jutott el hozzánk, azt nem tudjuk pontosan. Arra azonban jól emlékszem, hogy a pályázás évében, augusztus 20án kerestek meg az együttműködés gondolatával.

Ha jól értem, a kreatív tervező munkára kevesebb lehetősége nyílt a BH-nak ebben a projektben. BB: Ez alapvetően így van, ezért úgy közelítettünk a munkához és az együttműködéshez, hogy azt teszszük bele, amit a projekt megkíván, és ezzel egyidejűleg megkeressük, hogy mi az, amivel mi gazdagodhatunk. Abból a magas szintű szakmai tudásból, amivel a SANAA rendelkezik, sokat tanulhatunk. Nem sűrűn adatik meg, hogy a „Bajnokok Ligájában játszó csapattal focizhatunk egy pályán”, egy ilyen építészirodától pedig csak tanulni lehet. Így igyekeztünk elsajátítani azt a látásmódot, ami őket erre a szintre emelte. Máskülönben szerencsére több olyan más munkánk van, melyek keretében kiélhetjük a kreativitásunkat. Fontos tapasztalás volt végigülni azokat a tárgyalásokat, melyeken a SANAA és a megrendelő komoly vitákat folytatott a funkció és a forma kérdéséről. Nagy élmény volt végigkövetni azt az érvelési rendszert, amellyel a SANAA kiállt az elképzelései és tervei mellett. Illetve azt is láthattuk, hogy mely kérdések esetében kötöttek kompromisszumot. Nagy mérföldkő volt a BH életében egy olyan projektben dolgozni, ami ilyen nagyszámú stábot mozgat. Körülbelül 180–200 fő dolgozott az épület tervezésén. Az anyagbeszállítók, gyártók szakemberei talán nincsenek is benne ebben a számban. Ekkora munkán nem dolgoztunk ezt megelőzően. Az épületet nem elsősorban a nagysága teszi jelentőssé számunkra, hiszen egy nagyjából 54.000 m² területű múzeumról van szó, hanem a már korábban említett komplexitása. Ismereteim szerint eddig nem volt példa ilyen léptékű épületre Magyarországon.

A tudásmegosztás, illetve a japán építészirodától történő tanulás kapcsán az jut eszembe, hogy két, egymástól távol álló kultúra képviselői dolgoznak együtt az Új Nemzeti Galéria tervein. Ez megmutatkozott a munkafolyamatban? BB: Bontsuk két részre a dolgot: a szakmai kultúrára, valamint az emberek kulturális beágyazottságára és a személyek közötti kapcsolattartásra. A kezdetekben japán szakemberekkel voltunk szakmai kapcsolatban, a főtervezőkkel, illetve a SANAA partnerével, Jamamoto Rikijával. A projekt teljes lefutása alatt azonban Serena Di Giulianoval, valamint a SANAA tokiói irodájában dolgozó más európai tervezőkkel is együttműködtünk. Ily módon kevésbé találkoztunk a kulturális különbségekkel. A szakmai kultúrák közötti különbségek azonban több helyen is kiütköztek. Elsősorban a precizitás és a minőségelvárás terén. A japán építési technológia és építőipar precizitása egy nagyságrenddel megelőzi a magyart. KG: Míg mi centiméterben gondolkodunk, addig ők milliméterben. BB: Ezt nem volt könnyű megszokni. Ők olyan kérdéseket is egyedi tervezési feladatként kezeltek, melyek számunkra első ránézésre sztenderdizált rutinfeladatot jelentenek. Például a belső nyílászárók, vasalatok, épületgépészeti részletek megformálására

gondolok. Ehhez azt is tudni érdemes, hogy mi sokkal több terméket alkalmazunk a munka során, mint ők.

Ők mindent egyedi formában legyártanak? BB: Ha nem is minden, de a bekerülő elemek közel 90 százaléka egyedi tervezésű. Ha pedig terméket alkalmaznak, akkor azt nagy gonddal választják ki, és addig mennek, amíg meg nem találják az ideális elemet. Időnként szinte nem is látni a különbséget, ha azonban kiélesedik az ember szeme egy ilyen együttműködés során, akkor képes lesz észrevenni az apró eltéréseket is. Úgy lehet ezt elképzelni, mint amikor sokáig jó minőségű hangberendezésen hallgatunk zenét, de alapvetően nem tudatosul bennünk a minőség foka. Amikor azonban ezután egy kevésbé minőségi eszközön hallgatunk zenét, akkor rájövünk, hogy milyen mértékben kiélesedett a fülünk az apró eltérésekre is. Ez a fajta látásmód egy fontos hozadéka volt az együttműködésnek. Ennek kapcsán sokat gondolkodtam azon, hogy az európai kultúrában találunke olyan kifinomult kulturális rituálét, ami a japán kultúrában megjelenik. Gondoljunk csak a teázásra. Nem tudok olyan aprólékosan kimódolt cselekvéssorozatot, aminek olyan sok jelentéstartalma lenne, mint ennek a hagyománynak. Nézzük meg az angolok teázási szokásait. Az angoloknál, úgy érzem, inkább a végtermék fontos, amely létrejöttének céljából kell megfelelő folyamatokat végigjárni. Nyilván az sem elhanyagolható, hogy miként szervírozzák a teát, de maga a folyamat, az egymásra épülő cselekvések sora a nyugati kultúrában nem kap hangsúlyt. A japánoknál az öltözéktől a mozdulatsorokig mindennek megvan a jelentősége. Ez a fajta precizitás, aprólékosság, illetve az, ahogyan mindennek megadják a módját, nagy hatással volt rám. Ennek ellenére azt gondolom, én jóval praktikusabb szemlélettel rendelkezem.

Látva ezeket a különbségeket, nem lehet egyszerű ütközőzónaként részt venni ebben a folyamatban. BB: Valóban egyensúlyozó, koordináló szerepünk is van a SANAA és a megrendelő között, illetve a SANAA és a hazai anyagbeszállítók, műszaki szakemberek, mérnöki szakágak között, akik sokszor meglepődtek az elvárásokon. KG: Hadd említsek egy konkrét példát. Döbbenetes volt, hogy amikor az épület a terveken még nem állt meg, a SANAA már a kiállítótér szellőzőrendszerének 1:1 léptékű részletein gondolkodott. Válaszul arra, hogy a falak tövében miként engedjük be a friss levegőt, élvonalbeli német mérnökök egy 15 centiméter magas rács beépítését javasolták – a SANAA azonban korábbi tapasztalataira alapozva azt kérte, hogy a nyílás magassága ne haladja meg a három centimétert. Számos tárgyalás és egyeztetés eredményeként végül a SANAA elképzelése érvényesült, melyhez szükség volt ésszerűsítésekre is a projekt résztvevői között. De hogy miért is volt ez olyan fontos számukra? A kiállítóterek ajtajai körül kialakított hézagok ebben a pár centiméteres léptékben

mozognak, amitől valóban nagyban elütött volna a csatlakozó szellőzőfelület 15 centiméteres sávja, megtörve a tér esztétikumát. Ezt ők tapasztalatból előre látták, ezért is foglalkoztak vele a tervezés egy olyan szakaszában, ami számunkra meglepő volt.

Ha az Új Nemzeti Galériáról beszéltünk, nem mehetünk el szó nélkül a Liget Budapest Projekt mellett, hiszen kap hideget-meleget. Hogy látjátok a projekt, és ezen belül az Új Nemzeti Galéria helyzetét? BB: Ez az épület a Liget Budapest Projekt vezérhajója, a legfontosabb eleme, amely meglátásom szerint elhagyhatatlan. Az egykori Olof Palme Ház rekonstrukciója megtörtént, várhatóan felépül a Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza; mindennek megkoronázása lenne az Új Nemzeti Galéria épülete. De maga a Liget Budapest Projekt nem csupán építészeti vagy városépítészeti kérdés, hanem egy jóval bonyolultabb, kultúrpolitikai és gazdasági döntés. A negatív visszhangok elsősorban annak eredményeként jöhettek létre, hogy ez a döntés, főleg a projekt helyszíne, nem széles körű társadalmi döntéshozatal eredményként született meg. Ha azonban ettől – az egyébként nem jelentéktelen – ténytől eltekintek, akkor azt kell mondanom, a döntés végeredménye akár lehetett is volna ugyanez. A munkafolyamatot a Városliget Zrt. intézményében egy jól szervezett, magas szakmaiságú csapat vezényli. A bekerülő építészeti elemek demokratikus és transzparens nemzetközi pályázat során lettek kiválasztva, egy nagyon magas építészeti minőségű épületegyüttest eredményezve. Ha tehát egyszer elkészül a teljes projekt, beleértve az Új Nemzeti Galéria csodálatos épületét is, képes lesz Budapestet a gyönyörű történeti építészete után a kortárs építészet terén is felhelyezni a világtérképre.

Az interjú első megjelenése: https://bh.hu/szakmai_esemenyek/kontaktusban-termeszettel-es-muveszettel/ (utolsó letöltés: 2021.10.11.)