“mennyire az enyém, mennyire a Tiétek, mennyire a résztvevőké?”
– beszélgetés Bethlenfalvy Ádámmal, a Labirintus című
TiE előadás rendezőjével1
Bethlenfalvy Ádámmal a Káva társulata 2020 tavaszán, a COVID-időszakban kezdett dolgozni a Thészeusz-legenda anyagán. Ugyanebben az évben, ősszel tartottuk a bemutatót (élőben), hogy aztán majd’ egy éven keresztül kizárólag online változatában játsszuk a Labirintus című komplex színházi nevelési (TiE) előadást. Ezután - felvértezve az időközben megszületett tapasztalatokkal -, újra élőben mutattuk be a programot, mely azóta is műsoron van.
Takács Gábor: Régóta ismerjük egymást, szakmai és magánéleti “vonalon” is, mégis, hivatalosan nem dolgoztunk még együtt, ez volt az első közös munkánk. Miért fogadtad el a felkérést, neked mi volt ebben a kihívás?
Bethlenfalvy Ádám: Egyrészt nagyon örültem annak, hogy a Káva hív rendezni. Önmagában is van presztízsértéke ennek, másrészt, mint ex-Kerekasztalosnak, különösen fontos volt a számomra az, hogy veletek is együttműködjek. Szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiket szeretek, és ezzel a lehetőséggel akartam élni, ez volt nagyon vonzó ebben. Elég nyitott volt, amire felkértél, sok szabadságot hagytál. A közös gondolkodást vártam. Bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból viszont nehezebb egy ilyen devised típusú, közösen kitalált színházat csinálni, de azt gondoltam, hogy amiatt, hogy veletek van egy közös nyelvünk, vagy egy közös gondolkodásunk, megkezdett folyamatunk, talán könnyebb lesz ezt csinálni.
T.G.: Valóban könnyebb lett? Olyan volt a folyamat, amire számítottál, vagy nehezebb lett menet közben? Van rendezői metódusod, amikor egy ilyen előadás kidolgozásának nekiállsz?
B. Á.: Szerintem mindig minden a céltól függ; attól, hogy pontosan mit akarunk elérni a folyamattal - eszerint állok neki, és olyan szempontból könnyebb, hogy ilyenkor lehet nagyon
1 Az interjú szerkesztésében nyújtott segítségéért köszönet illeti Jászay Tamást.
egyértelműen a célhoz idomítani a folyamatot. Onnan nézve viszont - és szerintem ebben nekem van hiányosságom - nehezebb, hogy van abban valami nagyon nagyképű, hogy az ember azt mondja, hogy bárki tud jó drámát írni. Néha könnyebb egy kész darabbal dolgozni, mert azt elolvasom, kiválasztom a sok ezer létező dráma közül, hogy ezt akarjuk megcsinálni és tudom, hogy abban mi az, ami jó és mi az, ami működik. Itt pedig nincs létező dráma, hanem van, mondjuk, - mint ahogy ebben az esetben is volt - egy sztori, és azt mondom, hogy ez a sztori egy jó keret ahhoz, hogy együtt dolgozzunk. Elég jónak tartom ahhoz magamat, hogy majd én kidolgozom a szükséges elemeket. Szóval ezt nehéznek tartom, és rendezőként azt érzem, sőt tudom, hogy vannak olyanok, akik sokkal magabiztosabbak a saját művészi önképükben, a művészi énjükben. A mi esetünkben nekem nagyon hasznosak voltak a Chrisszel folytatott beszélgetések, de nem a konkrét szöveg szintjén. Sokat segített, mégsem tudtam eléggé határozott vagy magabiztos lenni ahhoz, hogy “élesebb” döntéseket hozzak és jobban megkössem a tartalmat. De ez amúgy is egy probléma ezzel a folyamattal, mert közben meg azt is akarja az ember, hogy mindenki a magáénak érezze, és tényleg az az állítás benne, hogy közösen többet tudunk, mint egyénileg. Ennek a határai vagy arányai mindig kérdésesek.
T.G.: Mi vitt efelé az alapanyag felé? Miért érezted úgy, hogy ez egy jó sztori? Mi vonzott benne? Mi érdekelt Thészeusz és a labirintus történetében?
B.Á.: Egyrészt szeretem az időt próbált anyagokat és azt, hogy már annyiféle módon hozzányúltak, hogy rengetegféleképpen megmozgatták az emberi képzeletet . Ez számomra azt jelenti, hogy van bennük valami olyasmi, amiért érdemes őket újra és újra elővenni. Ezt erősítette korábban Chris budapesti workshopja, és az a dráma, amit olvastam tőle. Viszont azt a Minotaurosz drámát annyira nem szerettem, hogy egy az egyben azt akarjam megcsinálni. Voltak elemei, amik nagyon tetszettek, de nem éreztem, hogy ezt nekem meg kell rendeznem veletek. Nagyon erős kötöttséget jelent egy kész anyag, tehát ha kész jeleneteket kellett volna megcsinálnunk ebből a darabból, akkor az egész foglalkozás nagyon másféle lett volna, és az a formájú TIE mostanában engem annyira nem izgat. Ez a klasszikus, stúdiótérben előadott, erős színházi blokkokkal és előttük-utánuk zajló, különálló feldolgozó blokkokkal működő forma. Szeretem a jobban összefolyó, erősebben részvételi színházi eseményeket.
T.G.: Te hogy értelmezted Chris szerepét, ő miben segített neked? Nem klasszikus dramaturgi szerepkörről van szó…
B.Á.: Olyan szempontból mégis klasszikus dramaturgi feladat volt, hogy az egész eseménynek, vagyis a részvételi elemeknek a dramaturgiáját is belekalkuláltuk a folyamatba. Én sokszor
konzultáltam vele és ezek a beszélgetések erősen arról szóltak, hogyan tudjuk az egész előadás és játék struktúráját, szerkezetét kitalálni. Mi az, amit mi mesélünk el a sztoriból, mi az, amit a résztvevők csinálnak. Tehát ebből a szempontból mindenképpen dramaturgként vett részt ebben. De az nyilvánvaló volt az első pillanattól kezdve, hogy a szöveg véglegesítésében nem fog tudni részt venni, mert az oda-vissza fordítás iszonyatosan macerás, és nem biztos, hogy produktív. Ezért is gondolom azt, hogy a TIE-nál más a dramaturg dolga, mint egy hagyományos értelemben vett színháznál, ha komolyan vesszük azt, hogy itt az egész esemény egy élmény, márpedig az. Akár erősen szétválnak a részvételi formák, akár nem, az attól még egy élmény a néző-résztvevő számára.
T.G.: Mi az, amit te valódi különbségként érzékelsz a két nagy műfaj, a DiE és a TiE között?
B.Á.: Mindkettőnek az a célja, hogy az alkotáson keresztül történő megértés létrejöjjön, de az arányok mások: a DIE-nál - abból adódóan, hogy egy-egy csoporttal sokszor hosszabb távú együttműködése van az alkotó tanárnak - az adott csoport igénye jobban meghatározza, milyen milyen formájú alkotó, gondolkodó lehetőségeket kínálok nekik tanárként. A TIEnál - mivel egyszeri találkozásról van szó egy adott csoporttal - olyan struktúrában kínálom az alkotó részvétel módját, ami sokkal erősebben tartalmazza azokat a színházi struktúrákat, amik megkönnyítik az ebbe való “beugrást”. Tehát bizonyos szempontból kisebb igénybevétel van a csoporton és nagyobb igénybevétel van a játékot vezetőkön. Én, amikor egyedüli drámatanárként a DIE-ban dolgozom, nyíltan és jobban támaszkodom a csoportra, és sokkal jobban alkalmazkodom is az adott csoporthoz, az igényeikhez, hogy milyen lehetőségeket engedek át nekik, illetve mi az, amiket én kínálok keretként. A TIE-nál talán a legfontosabb az, hogy a színház jobban strukturálja a keretet és sokkal erősebben fókuszálja azokat a lehetőségeket, amiket megnyitunk a közös gondolkodásban. A színész-drámatanárok a TIE-ban erőteljesebben vesznek részt, így bizonyos szempontból talán kisebb súly van a résztvevőkön .
T.G.: Beszéljünk egy kicsit a próbafolyamatról. Hogy gondolsz erre, mi maradt meg fontos momentumként?
B.Á.: Az első időszak inkább a lehetőségek leltárazásáról szólt, az alaptörténetet közösen és alaposan körüljártuk. Azt éreztük, hogy bennünk is, az anyagban is, a lehetőségekből is sok van. Ez persze valahogy egy paradoxon is, utána van egyfajta gyász, hogy mennyi mindent kell elengedni, mert egy idő után már kell valamit választani fókuszként. És ez hol jobban sikerül, hol kevésbé. Nem első körben, de második körben jól sikerült megfognunk azt, amivel lehet, érdemes vagy fontos ma kezdeni valamit. Ami született, érvényesnek tartom, de közben ott az
érzés, hogy mennyi mindennel lehetett volna foglalkozni, ami érdekes lett volna. Lehet, hogy van olyan folyamat, amikor nincs ilyen, de ennél ezt éreztem, hogy ez a hiányérzet megmaradt és meg is fogalmazódott. Szerintem nagyon-nagyon izgalmas volt, ahogy a tesztfoglalkozás kudarcaiból átálltunk ebbe az antik világba, elengedtük az első keretet, hogy mi egyfajta kortárs művészeti kutatócsoport vagyunk - ez egy hihetetlenül érdekes elmozdulás volt. Az a rész, amikor kitaláltuk, hogy miről akarunk beszélni, mibe akarjuk bevonni a gyerekeket, nagyon határozottan megfogalmazódott a folyamatban.
T.G.: A színházi játék olyan dilemmát gondol, gondoltat és játszat végig a gyerekekkel, hogy mi történik abban a helyzetben, amikor valaki azzal szembesül, hogy vagy az általa igaznak vélt dolgokat kellene képviselnie, vagy pedig azt, amit mások, a társadalom vagy adott esetben a hatalom elvár tőle. Neked személyesen miért fontos ez a kérdés, van-e olyan személyes történeted, ami ide kapcsolódik?
B.Á.: Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de nekem ezek a hétköznapjaim. A hatalmat sokféleképpen lehet érteni, tehát sokféle embernek van hatalma a másik felett. Van egy nyilvánvalóan politikai hatalom, de ez nem úgy jelenik meg az ember életében, hogy egy politikus rám szól, hogy nem ezt várjuk magától, kedves Ádám. Hanem úgy, hogy elgondolkodom azon, hogy valamit kiposztoljak-e a Facebookon, ahol látják a kollégáim vagy a főnököm, vagy inkább ne. Mire használok egy platformot, vagy mit mondjak egy beszélgetésben és inkább mit ne. Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mit vár tőlünk a hatalom, vagy nem? Az is kérdés, hogy ez mennyire egyértelműen fogalmazódik meg bennünk vagy mennyire a mi fejünkben van, hogy mit vár tőlünk a hatalom? De ez szerintem ugyanúgy jelen van a gyerekek, résztvevők életében is, akár tanári, szülői szinten is. A saját gyerekeimnél is azt látom, hogy ez valós kérdés. Bennem mindig felmerül, hogy ők most épp azt mondják, amit tényleg gondolnak, vagy amit arról gondolnak, hogy én várok tőlük, hogy mondjanak. Ezek nem éles határvonallal szétválasztott dolgok, a gyerekeim is szeretnek engem, fontos nekik, hogy én mit gondolok, fontos, hogy értékelve érezzék magukat, próbálnak azzal kezdeni valamit, amit tőlem kaptak. De mindez jelen van akár egy osztályközösségen belül is. Ki merek-e állni a többségi véleménnyel szemben, merem-e azt mondani, amit érzek, vagy inkább hallgatok, vagy inkább egyetértek azzal, aki hangosabban beszél, és akinél a szó hatalma van? Az, hogy mennyire alkalmazkodunk másokhoz, mennyire látunk rá arra, hogyan alkalmazkodunk, alapvető kérdése a közösségben élésnek.
T.G.: Ezt egy olyan kérdésnek látod, ami minden korban, minden pillanatban igaz, vagy olyannak, ami különös hangsúlyt kapott a 2020-as évek Magyarországán?
B.Á.: Léteznek minden korban fontos kérdések. De ha ezek nem égető kérdések a jelenben, akkor elkopnak vagy elhalványulnak egy kicsit. Tehát a mi kérdésünk a Labirintus előadásban egy olyan kérdés, ami szerintem minden korban érvényes, de nyilván ma, amikor működik egy nagyon erős és nagyon autoriter módon megfogalmazódó hatalom Magyarországon, akkor különösen érvényes kérdés. Mindez messze nem csak az aktuálpolitikáról, hanem a hétköznapokba lecsurgó hatalmi kérdésekről, életviteli kérdésekről is szól. Tehát egy gyerek még akkor is tud kapcsolódni hozzá, ha egyáltalán nem érdekli az aktuálpolitika, és nem olvas újságot. Azok a kérdések, amik csak aktuálpolitikai értelemben érvényesek, egyáltalán nem biztos, hogy hasznosak. Azon túl, hogy nagyon könnyen táborokra bontják az embereket és elviszik a figyelmet az igazi kérdésről, nagyon szűken is ragadnak meg egy-egy problémakört. Mintha ma úgy gondolkodnánk, hogy a politikának az a lényege, hogy megmondjon mindent. Mindenről a politikust kérdezzük: a meteorológiától kezdve a gépek működésén át, bármeddig.
A fő politikai kérdés, hogy meddig hagyjuk, hogy a politikus azt higgye, hogy ő mindenhez ért. Számomra ez a fő kérdés. De ez aktuálpolitikai kérdés. Ezzel gyerekekkel soha nem foglalkoznék.
T.G.: A pandémia nagyon nehéz helyzet elé állította a színházakat és különösen a részvételi formákkal dolgozó színházakat. A Labirintus előadásnak készült online változata, működött, elég sok pozitív visszajelzést kaptunk. Mi lehetett ennek az oka szerinted?
B.Á.: Rendezőileg kiemelkedő, azért; örülök, hogy mindenki felismerte… Szerintem a rugalmassága miatt, egyébként. A fél-online változat, amikor együtt van a csoport az iskolában, de ti csak képernyőn jelentek meg, szörnyű nehéz volt, elsősorban logisztikai szempontból; nem lehetett hallani, hogy mit mondanak a gyerekek, ők nem hallottak titeket, a csoportmunkára nem tudtatok ránézni. Ez a változat csak akkor működött, ha egy nagyon jól szervező, elkötelezett tanár is jelen volt, mintegy a társulat képviselőjeként. Mintha lett volna egy ötödik tagja a társulatnak, ott a helyszínen. A teljes online változat viszont jól működött, szerintem. Részben azért, mert a színházat jól tudtuk adaptálni az online felületre. Nem a színházat próbáltuk utólag belepasszírozni valahogy a médiakockába, hanem játszottunk ezzel a lehetőséggel, és ez erősítette az élőségét, ami a színházi élménynek alapvető része. Az adaptációt megkönnyítette, hogy nagyon szikár maga a történetmesélés és egyértelmű, hogy mit akarunk elmondani. Volt egy koreográfiája a mozgásnak, létrejött egy struktúrája a videó használatának, amiben ti tudtatok működni operatőrként, és ettől tulajdonképpen az élő volta meg tudott maradni. És minderre épült rá, hogy a központi kérdés bevonzotta a résztvevőket, nem csatlakoztak le, érezhették, hogy ez csak nekik, illetve velük személyesen történik.
T.G.: Milyen hasznot hozhat az, ha, mondjuk, egy 11-12 éveseknek készült játékot, akár az online térben, akár felnőttekkel, akár középiskolásokkal kipróbálunk? Miért jó ez?
B.Á.: Nyilván akkor látják mások is, szakmabeliek, felnőttek is, hogy van egy ilyen előadás. Létezik egy nagyon erős hagyomány a hazai TIE-s világban, ami elsősorban az életkori problémákra fókuszáló TIE-ból maradt meg, hogy ti. egy-egy játék csak egy-egy, pontosan és szűken meghatározott életkorral működik, miközben problémafelvetés szempontjából sokszor ettől már elmozdultunk. A Labirintus is egy olyan témát, olyan kérdést vet fel, ami mindenféle korosztályt érint. A kérdésfelvetés és a kutatás szofisztikáltsága a kérdés, hogy az mennyire kielégítő különböző korosztályok számára, de az a meggyőződésem, hogy ha erre a színészdrámatanárok tudnak reagálni, ha azt érzik, hogy itt most felmerül ennek kapcsán egy kérdés, és jobban bele kell menni ebbe a beszélgetésbe, akkor tudnak alkalmazkodni az adott csoporthoz. Ugyanakkora lehet a különbség két ötödik osztály között Budapesten és vidéken, mint amekkora az eltérés egy budapesti vagy egy bármilyen ötödikes és egy felnőtt csoport között. Mert ez teljesen kulturális dolog. Visszatérve a kérdésedre: nekem azért fontos a kipróbálás több korosztállyal, hogy a játszók bízzanak a problémafelvetésük fontosságában. Ha azt látják, hogy a kérdésük működik különböző korosztályokban vagy különböző kultúrkörökben, akkor elhiszik azt, hogy ez olyan kérdés, amiben lehet bízni és akkor sokkal jobban mögé tudnak állni az előadásnak.
T.G.: Saját karriereden, pályafutásodon belül ezt a játékot hova helyezed?
B.Á.: Két része van az ember szakmai karrierjének, az egyik a kifelé való láthatóság. Ebből a szempontból érdekesek az általam rendezett TIE-előadások, mert azokat százszor többet játszották, mint a nem TIE-s előadásokat. Viszont rendezőként sokkal kevésbé vagyok látható bennük, mindig azt érzem, hogy senkit nem érdekel, hogy ki rendezte a TIE-t, egy-egy kivételtől eltekintve. Nem azt érzem, hogy a társulatok ezt nem kommunikálják - bár náluk is “eltűnik” a rendező egy ponton túl, - hanem egy idő után mindenki a magáénak érzi az előadást. A szakmai karrier másik része, hogy az ember hogyan érti meg egyre jobban a saját munkáját. Ebből a szempontból nagyon hasznosnak tartom a Labirintust, mert nem kerültem abba a helyzetbe, hogy különösebben magyarázni kellett volna azt, hogy mit csinálok, hanem egy elfogadó és jó szándékú közegben voltam, nagyon jó szándékú, inkább barátnak tekinthető emberek között, ahol én is szabadon tanulhattam a folyamatból. Biztos másképp csinálnám meg ma bizonyos elemeit, de például a szöveg fontosságáról nagyon hasznos tanulás volt ez nekem. Hogy mennyire kell megkötni, vagy mennyire tekinthetjük adottnak ahhoz, hogy valamiféle általános kérdés felé nyissunk. Azt hiszem, hogy nagyon kevés olyan dolog van, ami
fordulópontot jelent egy társulat, egy közösség vagy egy ország életében. Inkább azt tartom fontosnak, hogy a megszületett munkát dokumentáljátok valamilyen módon, mert ebből viszont nagyon kevés van. Ez a munka úgy válik igazán fontossá az egész szakmai közösség számára, hogy születik egy ilyen dokumentációs kötet, ami elemezhetővé, értékelhetővé, vita tárgyává tudja tenni az előadást. Erre nagyon kevés kapacitásunk marad általában. A Labirintusnak az én szakmai életemben való betöltött szerepét hatványozottan fokozza majd az, hogy ez megtörténik. Nagyon izgalmas kérdés, hogy kié egy ilyen előadás, és ez a folyamat is nagyon izgalmasan teszi változatossá, hogy akkor tulajdonképpen ez most mennyire az enyém, mennyire a tiétek, mennyire a résztvevőké? Mitől függ az, hogy kié - szerintem ez hasznos, akár színháztudományi, akár pedagógiai kérdés is.
BOZNÁNSZKY ANNA – TAKÁCS GÁBOR:
sZAkmai prÓBanaplÓ a létrehozás folyamatáról
Az alábbi szöveg1 megpróbálja “lekövetni”, hogy alakult a Labirintus című, 11-12 éveseknek szóló komplex színházi nevelési (TiE) előadás létrehozási folyamata. A rendező, Bethlenfalvy Ádám, köztudottan devised-alapú színházcsináló, nagymértékben épít a színészekkel, színész-drámatanárokkal közös tervezési munkára. Abból a szempontból teszünk kísérletet a próbafolyamat rekonstrukciójára, hogy milyen feladatok, játékok mentén alakult ki a közös történet, dramaturgia.
“A devising kifejezés nehezen fordítható magyarra. Általában olyan színházi előadások kapcsán használják a kifejezést, amelyek létrehozásában a társulat alkotótársként vesz részt. Egyfajta közös alkotófolyamatot jelent, ami felborítja a klasszikus színházi struktúrákat. Használják prózai és tánc előadások kapcsán2, professzionális színházi és közösségi alkotások leírására, vagy akár TiE előadások alkotófolyamatának leírására. Alison Oddey3, a témában klasszikusnak számító könyvében, számtalan példát elemezve arra jut, hogy a végletesen különböző előadásokban leginkább az a közös, hogy megkérdőjelezik azokat a bevett színházi struktúrákat, hierarchikus viszonyokat, vagy folyamatokat, amelyek a nyugati színházi világban széles körben elfogadottak. Ilyen például a darab és társulat viszonya – a társulat feladata megfejteni a darab mélyebb rétegeit, és azt valamilyen koncepció mentén színpadra állítani. Vagy ilyen a rendező és a színész viszonya – a színésznek az a dolga, hogy a rendező elképzeléseit próbálja a saját személyén/játékán keresztül közvetíteni. Vagy akár a társulat és a néző viszonya is tekinthető egy viszonylag állandósult struktúrának – a társulat előad, a néző befogad. A devising folyamat ezek közül a struktúrák közül párat, vagy akár az összeset megkérdőjelezheti. Például úgy, hogy az előadás tartalmát a színészek adják – ők a szerzői is,
1 Kísérletről van szó, nincs kialakult metódusunk arra, hogyan kell próbanaplót vezetni, írni, először próbálkozunk ilyesmivel.
2 A devising kapcsán gyakran emlegetett társulatok például a DV8 vagy a Forced Entertainment.
3 Oddey, Alison. Devising Theatre: A Practical and Theoretical Handbook. Routledge, 1994.
nem csak az előadói a színpadi történéseknek. Vagy az alkalmazott színházi formákat nem egy rendező, hanem a társulat tagjai valamilyen módon közösen döntik el. Gyakran kísérleteznek az ilyen előadások a nézőtér és a színpad viszonyával is – és azzal, hogy miként vehetnek részt, vagy akár válhatnak alkotókká a nézők az előadásban. Számomra úgy tűnik, hogy a devising előadások állandó eleme az a kérdés, hogy kié a színház?”4
A már megidézett Alison Oddeyről így fogalmaz Korsós Noémi: “A teoretikus négy meghatározó szempont mentén tartja körülhatárolhatónak, hogy mit értünk devising stratégiákon. Elsőként annak a ténynek a jelentőségét emeli ki, mely szerint ez esetben az alkotó közösség közösen találja meg a projekt létrehozásának eszközeit és módjait. Másodikként a kollaboráció feltételét állapítja meg, ugyanis véleménye szerint a devised színházi projektnek „másokkal való együttműködés” során kell megvalósulnia. Oddey ugyanis olyan „felfedezésként” írja le a devising folyamatát, mely értékesíti az intuíciókat, a spontaneitást és a felhalmozódó kreatív ötleteket, így segítve elő „kultúránk, világunk, sőt saját magunk mélyebb megértését”. Vagyis együtt gondolkodásra hív, s ezért a produkció születésétől elválaszthatatlan az alkalmazkodás, a formálódás, a csoport kollektív létrehozása. Ebből következik a harmadik fontos szempont, mely szerint a projektet az alkotók vállaltan személyes nézetei, világlátása, személyes tapasztalatai határozzák meg. A világ eseményeibe oly módon avatkozik bele, hogy reflexió tárgyává teszi saját magunk és kultúránk megértésének, tapasztalatának töredékességét, és ez a reflexió (mert ez a negyedik szempont) egy művészeti alkotás létrehozásában testesül meg.”5
Korsós egy másik cikkében6 felidézi Hajós Zsuzsával készített interjúját, ahol a beszélgetés során a Kerekasztal Színház szakembere megfogalmazta, hogy a “színházi nevelési programok esetében a demokratikusabb alkotófolyamatok alkalmazásának az az indítéka, hogy a színészdrámatanároknak nem csak a figurát, de a témát is alaposan tanulmányoznia, ismernie kell, hogy később az interaktív szakaszokban a színészeten túl a drámatanári munkát is felkészülten végezhessék.”
A Labirintus című komplex színházi nevelési előadás devised módszerrel jött létre, a következőkben a próbafolyamat főbb állomásait mutatjuk be, különös tekintettel azokra az alkotói feladatokra, játékokra, melyek jelentős hatással voltak a születő játék végső formájára.
5 Korsós Noémi (Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest): A felfedezés folyamata. A színházi devising megközelítési kísérletei (Alison Oddey: Devising Theatre; Deirde Heddon and Jane Milling: Devising Performance); Theatron 15, 1. sz. (2021)
6 THEATRON 16, 1. SZ. (2022): 55–63.; Újragondolt játékszabályok. A devised színház megkülönböztető jegyeinek feltérképezése kortárs magyar alkotófolyamatok vizsgálata során
Az alábbiak tehát egy több hetes próbafolyamat állomásai, a gondolkodási folyamat lenyomatai. Nem kívánjuk mindezt modellként megjeleníteni - hiszen minden anyag más és más próbafolyamatot indukál -,de úgy gondoljuk, hogy más alkotók számára is hasznos és inspiráló lehet néhány, a kipróbált metódusok közül.
I. Elemzés, fogalmak
A legelső szakaszban - az ókori Thészeusz-történettel való ismerkedés után - megpróbáltuk közösen értelmezni, hogy MIT JELENT SZÁMUNKRA A TÖRTÉNET, “mi van benne”, milyen problémákról mesél? A rendező hozott egy javaslatot a KÖZÉPPONT-ra, aminek tükröződnie kell majd a dráma minden elemében. Jelentősége abban áll, hogy ha ez nincs meg, nem tudunk jó kérdéseket feltenni a későbbiekben a résztvevőknek. Nyelvi formája általában kérdés vagy kijelentés7. A mi esetünkben ez lett a középpont a folyamat elején: hogyan “használódik” a félelem a hatalom megtartása, megszerzése érdekében? (És: ezen keresztül, hogyan használódnak az emberek?)
Ötleteltünk arról, hogy milyen variációink vannak a KERETre. A keret mutatja meg, hogy mi lesz a dolguk a résztvevőknek ezzel a történettel. El kell dönteni, mi (színész-drámatanárok) milyen szerepben vagyunk és hogy a résztvevők szerepbe kerülnek-e vagy sem? (Ha igen, milyen szerepbe?) Fontos felismerés, hogy a játék problematikájának meg kell jelennie a keretben. Hasznos lehet, ha a keretet is rögtön valami konkrét probléma mozgatja (pl.: valami rosszul sikerült korábban, valamit ki kell javítanunk, vagy ha például egy szabadulószoba tervezői vagyunk, akik megbízást kaptak egy gyerekek, fiatalok számára hasznos és izgalmas játékstruktúra kidolgozására, és akiknek a szabadulószoba tematikájával - például: Thészeuszlegenda - nagyon alaposan tisztában kell lenniük).
Kutattuk, hogy a középpont az eredeti történet milyen helyzeteiben jelenik meg. Egyedül, párosával és együtt is gyűjtöttünk olyan szituációkat, melyek a történet részei és valamilyen módon tükröződik bennük a középpontunk. (Például: Mínosz a hatalma fenntartása érdekében építteti a labirintust és záratja be oda Minotauroszt, hisz ezzel állandó félelmet generál az ellenségben is, a krétaiakban is.) Később gyűjtöttünk a mai, minket körülvevő világból helyzeteket / jeleneteket, amelyekben ugyanez a középpont megjelenik.
7 Az E. Bond-féle rendszer egyik kulcsfogalma a középpont, ami más rendszerben leginkább a fókusz fogalmával rokonítható.
A kitalált helyzeteket nem csak elmeséltük egymásnak, hanem egy-egy tablóba beállítottuk magunkat és a többieket (ami annak az adott helyzetnek egy központi képe volt) és alaposan átbeszéltünk minden helyzetet. Néhányat kiemelve, azok kulcsszereplőjével “forró széket” játszottunk, vagyis a kulcsszereplőt szerepben tartva kérdezgettük őt a helyzetéről, gondolatairól, szándékairól. Később ezt a játékot megismételtük a mítosz-beli helyzetekkel is.
Több helyen tovább is vittük a tablót monológgá, improvizációvá, majd utána alaposan át is beszéltük ezeket.
Megkerestük, hogy a központi gondolat hol jelent meg nagyon erősen a helyzetekben. Kiderült, hogy egy-két esetben színházilag nagyon hasznos eszközök, pillanatok, helyszínek bukkantak elő (pl.: a labirintus kapuja; hangokkal való játék; a fej-nélküliség).
II. Dorothy Heathcote: Jel és előjel8
A nemrégiben fordított Dorothy Heathcote-anyag (Jel és előjel) közös átbeszélésével, értelmezésével folytattuk a munkát.
Néhány fontossá vált gondolat:
• Minden(fajta) tér meg is határozza egyben, hogy mi ott a dolgunk. Ez összefügg a keret fogalmával. Pl.: a színházba járásnak van egy általános, konvencionális kerete: ott az a dolgod, hogy nyitott legyél, figyeljél, hallgassál, befogadj (nehéz ebből kilépni); ugyanígy az iskolára, mint térre vonatkozóan is vannak ilyen konvenciók.
• Szóba került témaként a túlzott féltés a szülők részéről, ami nagyon hasonló ahhoz, ami bizonyos színházakban megtapasztalható, mikor előre szólnak, hogy nem kell félni a boszorkánytól, hiszen az nem is igazi.
• Dorothy egy korai írásának fő gondolata: a változás maga a dráma! Olyan körülmények jönnek létre a drámában, hogy a résztvevő ezek hatására változásra / változtatásra kényszerül. (Mintha ez a gondolat rokonítható lenne a katarzis és a konceptuális váltás fogalmaival.)
• A jelolvasás tudatossága: mennyire alkalmasak erre a résztvevők / mennyire tett meg
8 Káva+ Füzetek: 5. kiadvány; Jeladás és képzelet - Káva Kulturális Műhely (kavaszinhaz.hu)
mindent a drámatanár annak érdekében, hogy fokozatosan tegye ezeket olvashatóvá?
• A távolítás mást jelent, mint a kerettávolság fogalma.
• A szerep nem egyenlő a kerettel.
• Ha én, mint résztvevő tisztában vagyok vele, hogy mindez fikció, akkor leszek biztonságban.
• Az extremitás sokszor a fikciót segíti, a kisreál nem igazán segít a biztonság megteremtésében.
III. Játékok
A következő szakaszban néhány játékot játszottunk annak érdekében, hogy jobban megértsük alkotó/szobrász és alkotása viszonyát.
1. Megtaláltak egy Minotaurosz szobrot Krétán (a történet idejében, de Minotaurosz meggyilkolása után készült) - feladatunk, hogy párokban készítsük el a szobrot úgy, hogy jelenjen meg benne a középpont! Az alkotást közös megbeszélés követi.
2. A szobor egészüljön ki a szobrász alakjával és tükrözze az új kompozíció a szobor és szobrász viszonyát (a megmutatásnál: a.; mozduljon meg a szobrász; b.; mondjon egy rövid monológot a szobrász)
3. Vagy az eredeti szoborhoz vagy a szobrásszal közös verzióhoz találjunk ki egy - a leendő résztvevőknek adott - játékot; mi a dolgunk ezzel? (Mi a keret, mi a játék?)
Két izgalmas felismerésünk született:
• a kettős szerep (vagyis ha a kerettörténetben egy szabadulószoba tervezői vagyunk, akik egy adott pillanatban Mínosz király reakcióján töprengenek és próbálgatják) nagyon hasznos lehet, mert olyan, mintha ez a két szerep együttes erővel levenné a fontos pillanatban a terhet a belépő játszó válláról, hogy őt figyelik és teljesítenie kell; olyan mint a sztori és a mögöttes téma viszonya.
• nagyon izgalmas és hasznos, amikor úgy lehet keretet ajánlani, hogy azzal azonnal meg is történik a helyzetbe lépés (pl.: a labirintus előtt posztoló őr némi járkálás és feszült csend után azt mondja a résztvevőknek, hogy “úgysem jöhettek be ide, tilos engedély nélkül belépnetek” - ezzel nem csak a helyszínt és a saját szerepét tisztázza, de azt is megadja, hogy a résztvevők olyan emberek, akik azért érkeztek, hogy bemenjenek a labirintusba, de akadályba ütköznek).
Végül egy speciális “stoppos” játékot játszottunk: a szobor a tér közepén van és nekünk minél több variációt kellett hoznunk játékindításra: Hogyan, miért, mivel lépnénk azonnali kapcsolatba a résztvevőkkel?
IV. Játék a képekkel
A szobrász-szereppel való további ismerkedés miatt képeket néztünk olyan szobrokról és más műalkotásokról, amelyek inspirálóak vagy ikonikusak, és valamilyen módon kapcsolódnak a témánkhoz vagy a történethez.
A történet újbóli közös elolvasása (több verzióban9) és átbeszélése után egyeztettünk arról, hogy milyen különbségeket, azonosságokat fedezünk fel.
• az istenek is a hatalmukat féltik (áldozat megkövetelése);
• az emberek elfelejtenek dolgokat;
• mindennek következménye van, nincs dicsőség áldozat nélkül.
Rögzítettük azokat a pontokat, amelyek mindegyik változatban szerepelnek (pl.: a labirintus tervezése, Ariadné fonala, Mínosz áldozatkövetelése a legyőzöttektől stb.), majd párokban szobrokat készítettünk, egy-egy szereplő útját meséltük el 3-5 képben.
V. “Használva lenni”
Következő feladatunk a Thészeusz-történet egyik legfontosabb témájának vizsgálata volt: Hogyan használják az embereket?
Mit jelent használva / kihasználva lenni?
9 Kerényi Károly: Görög mitológia (Gondolat Kiadó, 1977); Robert Graves: A görög mítoszok 1-2. (Európa Könyvkiadó, 1981)
Szobrokat készítettünk párokban, mai példákat hoztunk arra, hogy valaki / valakik ki van(nak) használva. Az alábbi helyzetek születtek: “puskázás” és fenyegetés az iskolában / koldus és futtatója a nagyvárosban / bolti eladó és főnöke / politikus és szakértője / ovisok politikus általi kihasználása / szülő levezeti a feszültséget a gyereken.
Egyéni játékokban terveztünk két-két monológot valamelyik általunk választott előző helyzet szereplőjének nevében. A szövegeket kétféleképpen, egyszer reflektálatlanul, majd utána önmagára és a helyzetre reflektáltan készítettük és mondtuk el.
Ezek után tértünk újra vissza az ókori legendához. Páros munkában jeleneteket készítettünk arról, hogyan használódik Minotaurosz (pl.: gyerekeket ijesztgetnek vele; az athéni fiatalok búcsúmenete otthon; hétköznapi emberek a piacon mit gondolnak az üvöltésről; a Labirintus bejáratánál egy őr megvesztegetése; graffitisek a városban; egy szerelmes randevú tönkremenetele a nyitott labirintus-ajtó miatt; játszó vagány kisgyerekek a bejáratnál)
VI. Újrafogalmazások
Elérkeztünk egy olyan szakaszhoz, mikor szükségessé vált újrafogalmazni a korábban rögzített középpontot. Az eddigi tervezés és közös gondolkodás alapján újragondoltuk:
A hatalommal rendelkezők hogyan használják az embereket, az emberek félelmeit? Hogyan használják az emberek a félelmet és másokat, hogy hatalmat szerezzenek? (Használat alatt az emberek ideológia általi tárgyiasítását, ideológia alatt a kérdések nélkül elfogadott magyarázatot értettük.)
A kerettel kapcsolatban úgy döntöttünk, legyen minél egyszerűbb és minél kevesebb előtörténetet kelljen magyarázni a gyerekeknek. Azt rögzítettük, hogy a Thészeusz-mítoszt életre keltő pedagógiai célú panoptikum létrehozásában, fejlesztésében kérünk segítséget a csoporttól. Eldöntöttük a célkorosztályt: 5-6. oszt. (Többek között azért, mert mert ötödikben, a NAT részeként tanulják a Thészeusz-legendát).
Olyan eseményeket gyűjtöttünk, amelyek megmutatják azt, hogy nem egy státuszban vannak a keret-történet szereplői, vagy hogy megbomlik az egység köztük. (Például: valakinek terhessé válik a Minotaurosz szerep; az egyik alkotó erőszakosan beleszól a másik munkájába a gyerekek
előtt; üzenet jön, aminek a lényege, hogy “fentről” bele akarnak szólni a munka tartalmi, lényegi részébe; kiderül a vezetőről, hogy volt valami korábbi “simlis” ügye; az egyik alkotó elkezdi befeketíteni a másikat azzal, hogy ő erőszakos és talán félni kell tőle, stb.)
Arra jutottunk, hogy a játékunk akkor lesz igazán jó, ha egyszerre kapcsolja be az egyéni, a közösségi és az ideológiai szinteket a résztvevőknél (utóbbi például úgy jelenhet meg, ha tisztázzuk az egyes szereplők világlátását).
VII. “Azé a hatalom, aki uralja a narratívát.” (E. Bond)
Ismét újrafogalmaztuk a középpontot:
Hogyan manipulálja az embereket a hatalom a különböző narratívákon (történetmesélésen) keresztül? Hogy használja az ideológia a narratívákat? A narratívák hogyan használják az embert?
Hogyan kell jól (értsd: jó ritmusban, izgalmasan, megfelelő dramaturgiával élve) mesélni? Egyszerűnek tűnő színészi feladat, de érdemes gyakorolni a megfelelő narrációt. Ennek érdekében egy olyan gyakorlatot csináltunk, amiben az egyik színész-drámatanár a főszálmesélő és a többiek pedig őt egészítik ki; együtt elmeséltük a Labirintus történetet! Arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen más narratívák vannak a főszálon kívül és ezeket hogyan lehet egy ilyen mesélős helyzetben használni, beépíteni.
VIII. Szövegírási gyakorlat
Úgy éreztük, a tárgyi tudásunk már elég mély a történetről, de szerettük volna mélyebben megismerni a legenda érzelmi oldalát is, így a karakterek nevében szövegeket (leveleket, beszédeket, dialógusokat) fogalmaztunk meg.
Athéniak!
Androgeosz halálának okán szólok hozzátok.
Leírhatatlan az a fájdalom, amit érzek most, drága fiam gyalázatos, igazságtalan, gyáva és becstelen lemészárlása kapcsán. Mert ne legyen kétségetek: ami történt, gyilkosság volt, mely jogos és könyörtelen bosszú után kiált.
Az istenek segítségével én leszek az, aki most megírom a jövőtöket. Cserébe fiamért, minden nagy évben hét nemes ifjút és hét szűz leányt fogtok Krétára küldeni, akiket feláldozunk a Labirintusban. Mindannyiuk életének fonalát Minotaurosz vágja majd el.
Ez így igazságos és jogos. Jó lecke lesz ez mindannyiótoknak a vendégjog betartásáról, az emberségről, a nemes küzdelem fogalmáról. Biztos vagyok benne, hogy ebből a büntetésből tanulni fogtok.
Mindannyian az istenek játékszerei vagyunk csupán, egyikünk sem lehet jobb, ravaszabb, erősebb és bölcsebb sem náluk. Rajtam keresztül most ők szólnak hozzátok. Legyetek büszkék rájuk! Mi pedig megadjuk nekik azt a tiszteletet, amit megérdemelnek és amit a fiam nem kapott meg királyotoktól, Aegosztól.
Kréta mindenek felett!
PASZIPHAÉ LEVELE MÍNOSZHOZ (Amikor Mínosz bezáratja a labirintusba Minotauroszt):
Mínosz!
Sajnos a város főterén értesültem döntésedről.
Minden porcikámmal azon vagyok, hogy ezt elfogadjam és megértselek. Most azonban arra kérlek, hogy olvasd végig a levelem.
Mikor szívem alatt hordtam Minotauruszt, már éreztem, hogy valami különleges dolog történik velem, velünk. Megértem akkori dühödet és értetlenségedet, hiszen csalódott voltál. Csalódtál bennem és kettőnk kapcsolatában. Azonban gyermekünket te nevezted el Minotaurusznak, azaz Mínosz bikájának, amely a kettőtök közötti köteléket még jobban megpecsételni.
Kérlek, ez minden pillanatban legyen a fejedben! Remélni sem merem, hogy fiúnkat kiengeded az útvesztőből, de arra kérlek, hogy tőlem ne taszítsd el. Látogatni szeretném és ezért hajlandó vagyok bármit megtenni. Felkelek hajnalban vagy le sem fekszem, így talán senki nem fogja észrevenni.
Kérlek, mihamarabb adj választ, hogy ne tébolyodjak meg újra.
A LABIRINTUS TÖRTÉNETE RÖVIDEN:
A knosszoszi labirintus kapuja. Mínosz király parancsára Daidalosz építőmester tervezte. Már a munkálatok során több száz munkás tűnt el, vesztette életét.
A labirintus rendszere olyan bonyolult, hogy a legendák szerint Thészeusz az egyetlen, aki visszatért onnan Ariadne, a király lányának fonalát követve.
Funkciójáról több elképzelés létezik. A legismertebb szerint Pasziphae-nek, Mínosz feleségének a később marathoniként ismert bikával történt nászából született félig bika, félig ember gyermekének, a minotaurusznak a lakhelyéül szolgált. Bár a szörnyet egy krétai sem látta, hangját sokan hallani vélték.
Egyesek szerint nem lakott benne szörny, az athéni hadifoglyokat és Mínosz király belső, krétai ellenségeit zárták ide, kik itt lelték halálukat, és tébolyukból eredő segítségkérésüket, sikolyaikat lehetett a városban hallani.
Mások szerint a király az erődítményt saját magának építtette búvóhely céljából, ha menekülni kényszerülne. Amennyiben így történt, ez a világtörténelem első föld alatti bunkere.
A labirintus jelenleg zárva tart, de így volt ez Mínosz király idejében is, csak bizonyos ünnepélyek alkalmával nyitották ki a kapuját.
THESZEUSZ BESZÉDE A KRÉTAIAKHOZ (Miután leszállt a hajóról Knósszosz szigetén):
Knosszosz népe!
Most jól figyeljetek! Rendesen rágjátok meg szavaimat, ha nem akarjátok, hogy megfeküdje gyomrotokat. Jöttömmel új korszak köszönt Kréta szigetére. Mosolyogtok? Arcotokról lemossa majd a vigyort és görbe szájat rajzol Athén vihara. Jöttem megvédeni népem becsületét, s kiállni az igazságért.
Féltek a Minotaurusztól? Akkor még nem féltetek igazán. Köszönjetek el tőle, simogassátok meg utoljára fogatlan korcsotokat, mert holnap az ő vérével festem pirosra városotok falait.
Knosszoszi férfiak! Rejtőzzetek el és vigyétek magatokkal fiaitokat is, mert ha a gazdátlan kutyával végeztem és utamba kerültök, szarvával piszkálom ki fogaim közül húsotok cafatjait.
És ti, knósszoszi anyák! Jobb ha ti is el zárjátok lányaitokat, mert egy ilyen cirkuszi mulatság után mindig kedvem támad, s biztos nem akarjátok, hogy szüzeitekkel csillapítsam isteni szomjamat. Végül hozzád szólok Mínosz, istenek szégyene. Aludj egy utolsót királyi mivoltodban, mert a holnapi nap után neved és királyságod az enyészeté lesz. Emberek és istenek mindannyian egy nevet fognak harsogni az idők végezetéig. Poszeidon fiáét!
Thészeusz! Thészeusz! Thészeusz!
IX. Beszélgetés Chris Cooper10-rel
A beszélgetés alapját az adta, hogy egyrészt Chris volt a rendező munkatársa, a játék dramaturgiai tanácsadója, másrészt írt egy drámát Minotaur11 címmel, ebből olvastunk néhány jelenetet és beszélgettünk róla. Ezek után került sor az online megbeszélésre a teljes stáb és Chris között.
Válogatás Chris Cooper gondolataiból a Thészeusz-legenda kapcsán:
• Úgy tűnik, az egész történet egy túlzott magyarázat az istenek átverési kísérlete miatt (Mínosz nem áldozta fel a fehér bikát, amikor Poszeidon ezt parancsolta neki) - ez az “ősbűn”. Ez az elindítója annak, hogy minden megváltozzon. Mínosz hozza létre a szörnyet.
• A narratívákról való gondolkodás középpontba emelésével a politikai dimenziót emeljük be a történetbe. A politikai gondolkodásnak nem az igazság a középpontja, hanem az, hogy mi rezonál az emberekben! Mínosz célja, hogy Kréta maradjon a hatalom középpontja. Ezért nem öli meg Minotauruszt, hanem labirintusba záratja és használja.
• A három szint (egyéni, közösségi, ideológiai) párhuzamos érzékelése fontos cél a drámában, az előadásban! A játékunkban fontos, hogy pontosan kitől érkezik majd a felkérés (megbízás) a labirintus készítőihez, mert ettől függ, hogyan lehet behozni a különböző szinteket. A felkérés maga a helyzet politikai dimenziója.
• Ha a történetben el tudjuk érni, hogy összefonódjon a személyes és politikai szint, akkor lehetőséget adunk a gyerekeknek a manipuláció felmérésére. Ennek következő szintje, hogy ez tudatossá válik és reflektálnak rá.
• Az, hogy mit kell megosztani másokkal a történetből etikai, értékrendi és közösségi kérdés is. A játék legelejétől világos kell legyen, hogy a megrendelő hatalom bármikor és bárhogyan beleszólhat a projektbe; ez egy megbízás, feltételekkel.
• Az egyes szereplők valódi különbözőségét az adja, hogy más és más az egyéni motiváció és “befektetés” mértéke és milyensége, más az, hogy mit remélnek ettől a projekttől, milyen téttel bír mindez a számukra.
• A keret-beli alkotói csoport progresszivitását adhatja az az adottság, hogy azt akarják, hogy a majdani látogatók lássák-érzékeljék a kapcsolatot a legenda és a jelen világ közt. Teremtsünk lehetőséget arra, hogy a résztvevők beazonosíthassák a saját Mínoszukat!
10 Angol író, színész, rendező, dramaturg - éveken keresztül a birminghami Big Brum TiE Company művészeti vezetője.
11 Big Brum I Minotaur | Schools Tour
• A keret mindig adja a feszültséget, amikor arra dramaturgiailag szükség van.
• Érdekes és vicces játéklehetőségeket ad a majdani projekt reklámtermékeinek tervezése (plakát, kitűző, póló, bögre stb.) - ezekbe is beleszólhat a megbízó.
X. Alapok újra és a bináris oppozíciók használata, rezonancia
Középpont újrafogalmazva:
A hatalom narratívákon keresztül használja az embereket. Szükségünk van történetekre. Használjuk a történeteket. A történetek is használnak minket. A hatalom használja az embereket a történeteken keresztül.
Keret újrafogalmazva, pontosítva:
Megbízást12 kaptunk, hogy egy innovatív „labirintus” elkészítésével ismertessük meg általános iskolásokkal a Labirintus és Minotaurosz történetét. Szeretnénk, ha ezt az ősi történetet össze tudnák kapcsolni a fiatalok a saját életükkel. Ebben kérjük az osztály segítségét.
Történet:
Mínosz király a Labirintusban fogva tartja a felesége és a bika közös gyermekét, a Minotauroszt, és arra használja, hogy sakkban tartsa vele az athéniakat és saját népét.
Evidencia: A keret is egy sztori.
Ezen a ponton ellentétpárokat gyűjtöttünk, melyek a gondolkodást segítik és amelyek akár konkrét játékötleteket adhatnak a későbbiekben; érdemes kettőt-hármat kijelölni, amit végig szem előtt tartunk, amik végig vonulnak a játékon és mind a tervezéskor, mind a megvalósításkor előttünk vannak.
12 A megbízás szövegét közzétesszük a próbanapló végén.
• fikció – valóság
• történés – magyarázat
• ok – okozat
• linearitás – töredékesség
• megbízó – végrehajtó
• vélemény – utasítás
• álló – mozgó
• monológ – párbeszéd
• tett – szöveg/beszéd
• hang – csend
• hang – nyelv
• kötelező tananyag – gondolat szabadsága
• osztályterem – labirintus
• fizikai/személyes tér – online/virtuális tér
• rend – káosz
• szörny – ember
• hatalom – szolga
• uralkodás – kiszolgáltatottság
• áldozat – áldozó
• szabadság – bezártság
• magántér – köztér
• harc – nyugalom
• háború – hétköznapok
• isteni – emberi
• állat – ember
• büntetés – áldás
• szabad akarat – kötöttségek
• múlt – jövő
• autokrácia – demokrácia
• család – ellenség
• közénk való – idegen
• könyörület – kegyetlenség
• lázadás – megalkuvás
• rend – káosz
• látható – láthatatlan
• ismert – ismeretlen
• föld alatt – föld fölött
• apa(i) – anya(i)
• ősök – utódok
Ezek után azt gondoltuk végig, hogy a történetünkben vajon miben láthatják meg magukat és a maguk világát a 11-12 évesek? Mik lehetnek, mik lesznek azok a jelenségek, gondolatok, amelyek a legnagyobb eséllyel rezonálnak az ő valóságukkal?
• apa és anya másképp viselkedik velem, más értékrendet képviselnek, mást várnak;
• szétment családok / féltestvérek / rivalizáló családok;
• a felnőttek világa uralkodik az életünk felett / kiszolgáltatottság a felnőtt világban történő dolgoknak;
• mindig az erős határozza meg a helyzetet;
• aki más / nem „normális”, azt sokszor kiközösítik;
• ős-bűn elsinkófálása / bűn és büntetés;
• csoportidentitás / rivalizálás más csoportokkal;
• jön majd egy hős, aki… / valaki más oldja meg helyettem;
• rémképek, ijesztgetés
• bezártság, egyedüllét;
• kaland;
• szuperhős, emberfeletti teljesítmény;
• társadalom felett állók;
• áldozathozatal / elvárt áldozat;
• gőg/hübrisz – nem foglalkozom másokkal;
• gazdag – szegény;
• fiú/férfi – lány/nő;
• sztárság;
• eltitkolni a bűnt / a felelősség hárítása;
• törvények betartása.
Ennek a szakasznak a végén közös improvizáció következett a keretjáték (és egyben az egész játék) indítására. A játékbeli tervező-csapat most kapja meg a megbízását. Milyen reakciókat vált ki ez belőlük? Be lehet-e már ide építeni a köztük lévő ellentéteket? Egy megkomponált képből indultunk ki, ahol tárgyak is voltak (laptop, a Labirintus bejáratának rajza, a megbízói levél).
XI. A játék tervezett szerkezete
Együtt “összeolvastuk” az eddig meglévő játékmenetet és kigyűjtöttük belőle, milyen hasznos kérdéseink, ötleteink vannak a játék megvalósításához. Mi a fontos nekünk, milyen játékot akarunk?
1. Bevezetés, szerepen kívüli alapinfók (már az osztályteremben)
2. Erre “ráúszik” - már a “Z” alkotócsoport szerepéből - a megbízói levél felolvasása
3. Értelmezés a résztvevőkkel
4. A labirintus kapujának közös megépítése (székekből, padokból)
5. A legenda elmesélése a “Z” alkotócsoport szerepéből
6. Tábla a labirintus kapuján (Mínosz olvasata)
7. Ma hogyan írnánk meg ezt a táblát?
Tábla a labirintus bejáratánál:
LABIRINTUS
Útvesztő börtön a veszedelmes, szörnyszülött Minotaurosznak.
Építtette: Mínosz király, Kréta nagyobb dicsőségére, a knósszosziak védelmében.
Megpróbáltuk megfogalmazni, hogy valójában mi a célunk nekünk, mint alkotóknak, ezzel a játékkal:
• a gyerekek ismerjenek rá arra, hogy a történeteket lehet használni;
• közös meséléssel tudjunk valami lényegeset mondani magunkról;
• történetként el tudjuk mesélni a saját nézőpontunkat és valami lényegi / fontos dolgot tudjunk elmondani;
• a saját életünkről mondjunk valamit a hatalomnak és/vagy a többi gyereknek.
Végiggondoltuk, mi lehet ezek alapján az íve a játéknak és az alábbiak “rajzolódtak ki”:
• a kultúránk alapját jelentik a történetek;
• ezeket többféleképpen lehet mesélni, lehetnek különböző narratívák;
• felismerjük, hogy ezekkel befolyásolni / manipulálni lehet embereket;
• elmondhassunk valami fontosat magunkról a többi gyereknek / megvédhessük az álláspontunkat a megbízóval szemben.
Összegezve:
• A játék kezdetén: életünk részei és fontosak a történetek.
• A játék végén: a résztvevők létre tudjanak hozni egy közös gondolatot és ki tudjanak állni mellette.
Nagyon izgalmasnak, jó példának tűnik Mínosz táblájának elemzése
1. Mit akart Mínosz üzenni ezzel?
2. Hol / hogyan vannak a mi világunkban jelen ezek a táblák?
Tapasztalatunk szerint sokan nem tennék fel a második kérdést, mert túl direktnek tartanák. Nem az a cél egy játékban, hogy minden pillanatban legyen erős utalás a jelenre, amiben élünk, de az igen, hogy biztosak lehessünk abban, hogy megtörtént a transzfer, a résztvevők át tudták fordítani a saját valóságukra mindazt, amiben részt vettek, mert így hatékonyabb a játék.
XII. Célegyenes
Lassan elérkeztünk az első próbajátékhoz, amit már “élesben”, ötödik osztályos gyerekekkel csinálunk majd, ezért újból átbeszéltük a foglalkozás vázát.
A gyerekek a “Z” alkotócsoport tagjai. Megbízást kapunk a minisztériumtól, a Thészeusz, a szörny-gyilkos hős szobor installációjának elkészítésére. Elkezdünk dolgozni, amikor kapunk egy Kréta-kutató professzortól egy csomagot, amiből kiderül az “igazi” történet. A professzortól kapott papirusztekercsekből válik világossá, hogy Thészeusz nem önként, hanem apja parancsára utazott Krétára, mint ahogy az is, hogy félt és hogy a Minotaurosz valójában nem akart harcolni vele, várta a halált, szinte önként sétált a “hős” kardja elé. Ariadnét nem egyszerűen ottfelejtette egy szigeten, hanem becsapta és a győzelmi jelzésként használt vitorlát sem véletlenül nem húzatta fel, így okozva saját apja halálát. Ezeket színházi jelenetekként mutatjuk meg. Fejtünk, újraértékelünk, elkezdünk alkotni, és akkor megérkezik a megrendelő képviselője. A megrendelő képviselheti a ,,nem elég hősies” narratívát (neki lesz problémája a készülő installációval).
Felmerülő kérdéseink ezen a ponton:
• hogyan kerül be az eredeti, mindenki által ismert, athéni verzió?
• hasznosabb-e, ha közülünk valaki jön rá az “igazi” verzióra, mintha azt egy professzor küldi?
• hasznos, ha van a megbízásnak szürke zónája, ami engedi, hogy megfeleljünk a betűjének, de nem a szellemének;
• mi van, ha a gyerekek egyetértenek a megbízó ideológiájával?
A központi jeleneteken dolgozunk ezután:
• Mínosz megbízza Daidalosz-t a Labirintus építésével
• Mínosz és a titkára fedőtörténetet gyártanak az egyik katona fiának kivégzéséhez (bedobják a Labirintusba)
• Thészeusz hazafelé Krétáról, a hajón kitalálja, megalkotja saját narratíváját a történtekről
A következő szakaszban arra gyűjtöttünk ötleteket, hogy miként jelenhet meg a középpont tárgyak használatán keresztül? Megpróbáltunk konkrét tárgyakat “végigvinni” a jeleneteken (pl.: kalapács, tükör, papír, tervrajz)
Végiggondoltuk újra azt is, mit tudunk a “Z” alkotócsoportról?
• fiatalok;
• művészetben jártasak - talán mindenki más területen;
• érdemes kitalálni két korábbi művészeti projektjüket.
A “Z” csoport belső konfliktus-lehetőségeire példák:
• nemzetközi vagy hazai pályázatokra érdemes koncentrálni?
• független társulásból váltsunk-e arra, hogy konkrét minisztériumi fenntartás alá kerüljünk?
• megkeresést kapunk: biztosan nyer a csapat egy 15 millió forintos pályázatot, de 5 milliót vissza kell adni - elvállaljuk-e?
• milyen céget keresünk meg azért, hogy legyen a támogatónk?
A FELKÉRÉS SZÖVEGE:
Tisztelt “Z”13 Csoport!
Mai világunkban különösen fontos, hogy a gyerekek, fiatalok igazi hősök példáit lássák magukat előtt. A magyar és európai kultúrkör bővelkedik az ilyen hősökről szóló mondákban, legendákban. Annak érdekében, hogy ezek eljussanak a gyerekekhez, életre keltjük a Hősök évét! Ennek keretében a város tíz pontjára olyan
13 Időben 2020 őszén vagyunk, még nem robbant ki az orosz-ukrán háború, nem volt még különös jelentősége, jelentése a “z” betűnek.
legendás hősökről készíttetünk szobrokat, akik pozitív példaként lebeghetnek gyermekeink szemei előtt.
Önöket arra kérjük, hogy Thészeuszról, az athéni (és egyben az európai) kultúra felvirágoztatójáról készítsenek szobrot, vagy szobor installációt. Thészeuszról, aki megszabadította a világot a torz szörnyetegtől, a Minotaurosztól, hogy aztán Athén aranykorát élhesse. Története a bátor helytállásról és a meg nem alkuvásról szól. A hazájáért hozott áldozata, harcias bátorsága ma is kiváló példa lehet.
A “Z” alkotócsoport nagyszerű alkotásai eddig is megszólították és aktivizálták a fiatalokat. Professzionalizmusuk garancia arra, hogy ez alkalommal is közelebb tudják hozni a hős Thészeuszt a magyar fiatalokhoz.
Jó munkát kívánunk!
Nagyjából ezen a ponton ért véget a tervezési munkánk. 2020 őszén - a pandémia ellenére élőben - néhány alkalommal kipróbáltuk a játékot. Nem hozott igazából sikerélményt számunkra, úgy tűnt, a résztvevők érdeklődése nagyon ingadozó, valahogy nem sikerült “elkapnunk a fonalat”. Kisebb szünet következett, a járvány több hónapra visszavetette a munkát, majd egy néhány napos intenzív próba után újraterveztük a játékot és élő, valamint online formában is kipróbáltuk. A több jelentős változtatáson átesett, finomított, végleges és részletes, a szövegkönyvet és “nyitások” részletes leírását is tartalmazó játékmenet olvasható ennek a kiadványnak a következő lapjain.
TAKÁCS GÁBOR:
a LABiriNTUs CÍmŰ komplex szÍnhÁzi nevelÉsi (Tie)
elŐadÁs teljES forGatÓkÖnyve
A görög regék és mondák világa. Olümposzi istenek, kalandok sora, hősök tettei.
A Labirintus és az oda bezárt Minotaurosz története…
Szükségünk van történetekre. Használjuk a történeteket. De a történetek is használnak minket. A hatalom pedig használja az embereket a történeteken keresztül.
Athénban vagyunk, a mítoszok korában, Medón mester és tanítványai szobrászműhelyében. De közben Magyarországon is vagyunk, saját jelenünkben, egy osztályteremben. Hogyan visszhangzik ma bennünk Thészeusz és a Minotaurosz története?
Színházi játékunkban azt a dilemmát járjuk körbe a résztvevőkkel, hogy inkább azt képviseljük-e, amit igaznak gondolunk, vagy azt, amit (el)várnak tőlünk?
AZ ALKOTÓI STÁB:
Színész-drámatanárok: Boznánszky Anna, Kardos János, Somorjai
Márton, Takács Gábor
Dramaturg: Chris Cooper
Látvány: Ondraschek Péter
Rendező: Bethlenfalvy Ádám
Korosztály: az általános iskolák 5-6. osztályosai
Játékidő: kb. 120’
szÖveGkÖnyv És jÁtÉkmenet
A térben négy iskolapadból összeépítve egy stilizált kapu (a Labirintus kapuja), rajta az ismert Thészeusz-történetet elmesélő képek. A földön négy kötény, a szobrászok jelzése. Körben párnák vagy székek, ezeken foglalnak helyet a színész-drámatanárokkal együtt a résztvevők.
I. ELŐZETES KÉRÉSEK, FELVEZETÉS, JÁTÉKINDÍTÁS
Előzetesen (írásban) azt a kérést kapja az érkező csoport pedagógusa, hogy a csoporttal olvassák el a legenda egy változatát és beszéljék át. A társulatot képviselő színész-drámatanárpár nappal az előadás előtt, telefonon keresztül - megkéri a pedagógust arra, hogy az osztállyal beszélgessenek az alábbi kérdésekről is:
• Miért és minek / kinek emelnek ma szobrokat városainkban?
• Van kedvenc köztéri szobrotok? Melyik az? Miért?
• Mi lehet a célja egy köztéri szobornak?
• Mi indokolhatja, ha egy szobrot megrongálnak, áthelyeznek vagy elbontanak?
• Kinek vagy minek állítanátok ma szobrot? Miért?
Az osztályterem előtt vagy a színház előterében történő rövid egyeztetést követően a résztvevők egy nagy körben ülnek le a színházi térben vagy az osztályterem átalakított terében. A bemutatkozás és a színházi forma rövid összefoglalása után az egyik színész-drámatanár és a résztvevők közösen összegyűjtik a Thészeusz-történet általunk ismert változatának főbb elemeit.
II. A PROBLÉMA MEGJELENÉSE
II. I. Narráció
Egy másik színész-drámatanár elmeséli, hogy együtt mely ponton fogunk bekapcsolódni a történetbe. Elmondja, hogy nem azt játsszuk újra, amit már ismerünk, hanem a hallottakhoz képest kb. 50 évvel később vagyunk az időben. Thészeusz már halott, az ő fia - Demophón - elhatározza, hogy hős apja emlékére egy hatalmas, 8-10 méter magas szobrot kell állítani Athén főterén. Megbízza a leghíresebb szobrászműhelyt - ahol Medón mester dolgozik a tanítványaival -, hogy készítsék el a szobrot. “A terem, ahol vagyunk, a fantáziánk segítségével szobrászműhellyé alakul, mi pedig ezeket a szobrászokat, tanítványokat fogjuk játszani, sőt, a játék több pontján nektek is ezt a szerepet, a felnőtt tanítványok szerepét kínáljuk fel. (Ha szükséges, lehet beszélni a régi idők tanítvány fogalmáról.)”
Átrendezzük a teret, párnákon vagy székeken ülve frontális nézőteret hozunk létre, hogy meg tudjuk mutatni az első színházi jelenetet, amiben a szobrászokat látjuk, akik épp azon gondolkodnak, hogyan kellene kinéznie a hőst ábrázoló szobornak. A jelenet előtt a résztvevőkkel beszélünk a Labirintus kapujáról, arról, mit választ el, mit köt össze.
A tanítványokat és a Medónt játszó színész-drámatanárok felveszik a kötényt.
II. II. Első színházi jelenet.
A térben a Labirintus kapuja, rajta és körülötte a földön a domborműveket jelző festmények, rajzok, melyek egyben “tanulmányok” is a szoborhoz. A tanítványok vitatkoznak a Thészeusz szoborról, próbálgatják a formákat, az elhelyezkedést. Izgatott ötletelés zajlik, vegyülnek az instrukciók…a jelenet szinte teljes egészében improvizáció, stílusában arra kell figyelni, hogy minél kevésbé legyen vicces, komikus a játék, minél kevésbé tűnjenek gyerekesnek a tanítványok.
Tanítvány1: Fájdalmasabban ordítsál!
Tanítvány3: Szenvedjél!
Tanítvány2: De hát csak egy levágott fej vagyok!
Tanítvány1: Nem baj, a szörnyeteg fej akkor is ijesztő kell hogy legyen. Az embereknek látniuk kell azt is, amit Thészeusz legyőzött, különben nem lesz hiteles győzelem.
Tanítvány3: Hogyne lenne hiteles?! Mi magunk fogjuk belevésni a kapuba az egész történetet..
Tanítvány2: Jó, de szerintem inkább negyvenszer hetveneseknek kellene lenniük, hogy látszódjanak majd messziről is. A főtér közepét messziről is lehet látni, és biztos, hogy nagy tömegek jönnek majd megnézni.
Tanítvány3: Szerintem most ne ezen agyaljál. Inkább csináljuk meg azt, amit a mester kért. Három variáció, hogy mi van Thészeusz kezében.
Tanítvány1: Ebből kettő már megvan. A kard jó volt, és még van a levágott fej, meg...
Tanítvány3: ...annyival jobb lenne valami meghökkentőbb. Mondjuk egy… korona!
Tanítvány1: Azt a mester biztosan nem szeretné. Mert egyszerűen nem igaz, Thészeusz ebben a pillanatban még nem volt király.
Tanítvány2: Jó de ezzel ábrázolhatnánk, hogy emiatt a dicső tett miatt is lett király.
Tanítvány3: Igen, megmentette a népét!
Zaklatottan érkezik Medón mester ….
Tanítvány3: Mester, megvannak a kézre a változatok.
Medón: Nagyszerű hogy ötleteltetek, tényleg. De sajnos elég nagy a baj. Ez a szobor így nem készülhet el.
Tanítvány3: De miért? A király mégsem akarja?
Medón: Nem erről van szó. A király nagyon is akarja az apjáról ezt a szobrot. Máshol van a baj.
Tanítvány2: De hát végre egy hozzád méltó megbízás, Mester! Mi történt? Ugye nem az egészségével van baj, Mester? Nem elégedett a munkánkkal?
(A tanítványok találgatnak, hogy mi a baj, de a Mester nem mondja el.)
Medón: Értsétek meg, nem akarom ezt most így rátok önteni. Nem akarlak bajba sodorni benneteket…Olyasmiket tudtam meg, ami rengeteg kérdést vet fel Thészeusszal és a tettével kapcsolatban. Menjetek, gondolkodnom kell, muszáj egyedül lennem.
A tanítványok kimennek. Medón magában beszél: „ez hihetetlen”, „Thészeusz, ezt nem gondoltam volna rólad…minden hazugság volt hát”. Nézegeti a rajzokat, kezébe vesz egyet, majd leül egy székre, háttal a közönségnek. Közben a tanítványok - nagyon közel a résztvevőkhöz - összesúgnak:
Én ezt nem értem, nem szokott így viselkedni.. Beszélnünk kellene vele… De nem akarja elmondani. Beszélj vele te, te vagy a kedvence. Jó, megpróbálom, de nem tudom mit mondhatnék neki.
II.III. Nagycsoportos beszélgetés
A színészek szerepben (mint tanítványok) megszólítják a résztvevőket: “Mi lehet a baja a Mesternek? Hogyan bírhatnánk szóra? Segítsetek, ti mit mondanátok neki?” A tanítványok a kapott tanácsok alapján próbálják a Mesterből “kiszedni”, mi lehet a baj. A játék megengedi, hogy a megfelelő ponton a Medónt játszó szereplő a résztvevőknek válaszoljon szerepből, ezzel mintegy besegítve őket is a szerepen belüli játékba. A csoport játékkedvétől, verbális aktivitásától függően, némi próbálkozás után a Mestert játszó színész kisebb adagokban (tehát semmiképp nem egyszerre) elárulja, hogy egy halott barátjától testamentumként kapott pergameneket, melyek Thészeuszról szólnak, de ezek eléggé új színben tüntetik fel őt és hőstettét (a Minotaurosz legyőzését). A halott barát lejegyezte Thészeusz gondolatait és mondatait, amiket megosztott vele, vagy amiket hallott tőle a kalandok során, és lelkiismeretfurdalása volt hosszú-hosszú éveken keresztül, mert ő is tehetett arról, hogy hamis kép rajzolódott ki Thészeuszról. Medón odaadja a tanítványoknak a pergamaneket, amiket kapott, hogy nézzék meg, olvassák el ők is, mi az igazság a hősről. A beszélgetés fokozatosan átalakul színházi jelenetekké, melyekben a tanítványok játékban is megidézik mindazt, amit a pergamenekben olvasnak.
Minden jelenet után a legenda szereplői “kiváltanak” szobrászokká és röviden kommentálják mindazt amit az imént “olvastak”. Mindig a pár mondatos improvizációk után indul az újabb jelenet.
III. A PROBLÉMA KIBONTÁSA
III. 1. Színházi jelenetek
Medón: A barátom nem akarta mindezt magával vinni a sírba - tessék, itt az igazság!” (Átadja a pergameneket a tanítványoknak.)
Emlékeztek, mit tudtunk arról, hogyan indult el Thészeusz Krétára?”
Tanítvány1 (vagy a résztvevők közül valaki):
Önként jelentkezett, hogy megy a többi áldozattal együtt a knosszoszi
Labirintusba…”
Medón:
Na, hát akkor nézd csak meg ezt…például itt van, mikor
Thészeusz az apjával beszél, és azt mondja neki Aigeusz, hogy...
Aigeusz - Thészeusz viTájA
Aigeusz: Na, végre, hogy magadhoz tértél, fiam. Thészeusz, az egész város tegnap esti kalandjaidról beszél. Nem szégyelled magad? Családunk hírnevét ilyen...
Thészeusz: Ne kezdd megint, apám! Nem csináltam semmit!
Aigeusz: Miért átkoztak el az istenek ilyen fiúval? Mit vétettem?
Thészeusz: Semmit apám. Nyugodt lehetsz. Megyek, eszem valamit.
Aigeusz: Itt maradsz és jobb, ha kijózanodsz, mert fontos közlendőm van veled. Holnap a kiválasztott ifjakkal és szüzekkel együtt te is hajóra szállsz. Elmész velük Knósszoszba és életedben először teszel valami hasznosat.
Thészeusz: De apám...
Aigeusz: Szót se többet! Te nem tudod még, milyen a királyi sors. Felelősséggel tartozunk a népnek. Az emberek azt várják tőlem, hogy én is meghozzam a legnagyobb áldozatot Athénért, ha mindezt ők is megteszik. Nincs választásom, nem maradhatunk szégyenben. A gyávaság, a kudarc nem
királyi erények. Szeretlek, őszintén szeretlek, fiam, minden hibáddal együtt, de a döntésem végleges. Te is Knósszoszba mégy, ahogy a 13 másik athéni fiatal is. Be kell bizonyítanod, hogy méltó vagy a nevedre! Tedd apádat büszkévé. Harcolj, ha lehetőséged lesz rá!
Thészeusz: Ne tedd ezt, kérlek! Egyetlen fiadat tálcán kínálod
Mínósznak és a szörnynek? Meg fogod bánni, de akkor már késő lesz. Hogy számolsz majd el a lelkiismereteddel? Szeretsz te engem egyáltalán?
Aigeusz: Reggel a hajón kell lenned. Ha az istenek úgy akarják, hogy győztesen jöjj vissza, cseréld vörösre a vitorlát…Várni foglak és minden nap fohászkodom érted...értetek...az istenekhez.
Átkötő - improvizatív mondatok a tanítványoktól, melyekkel arra reflektálnak, hogy eddig mindenki úgy tudta, Thészeusz önként indult Krétára.
Thészeusz beszéde A knósszosziAkhoz
(A tanítványok - már Thészeusz embereinek szerepében - hergelik Thészeuszt, hogy bátran mutassa meg “keményebbik” oldalát az krétaiaknak, belekergetik egy indulatos, hősködő, nagyképű beszédbe.)
Knosszosziak!
Thészeusz vagyok. Athén jövendő királya és így aztán nemsoká’ a tiétek is.
Furcsa egy népség vagytok ti, hogy királyotoknak neveztek valakit, aki szörnyet bújtat házaitok alatt. Tétlenségetek már-már engem hoz zavarba. Pontosabban hozna, ha a zavart és bizonytalanságot nem csak hírből ismerném.
Nem kértétek a segítségemet, de itt vagyok. Nem kért senki hősiességemből szülőföldemen sem, de elindultam. Önszántamból, hogy rendet csapjak, és felvirágoztassam Athént. Nem kérem, hogy hálálkodjatok majd, mikor a szörnyetek szánalmassá torzult, levágott pofájával mosom fel a főteret. Száz athéni anyát
hagytatok megfosztani a gyermekétől. A hálátok nem kell, csak a jövőtök. Holnaptól
Athénnak szültök gyermeket!
Thészeusz jött, istenként harcolt, athéniként győzött. Így szerepeljen ez a nap a krónikákban!
Átkötő - improvizatív mondatok a tanítványoktól, melyekkel arra reflektálnak, hogy Thészeusz milyen erőszakosan, nagyképűen beszélt az emberekkel.
Thészeusz és AriAdné
Ariadné: Úgy csinálsz, mintha ez olyan egyszerű lenne.
Thészeusz: Kérlek, Ariadné, muszáj megtenned! Tudd meg Daidalosztól, hogy jutok ki a Labirintusból és rejts el egy kardot a bejáratnál!
Ariadné: Thészeusz, az életem a tét, fogd fel! Ha apám megtudja, megöl. Egy athénival szövetségben állni a legnagyobb bűn, amit ember Krétán elkövethet.
Thészeusz: Igazad van, nem kényszeríthetlek. Csupán a szívem diktál, ki akarok jutni az útvesztőből, hogy újra láthassalak. Hajóra szállnánk és megszöktetnélek oda, ahol nem kellene apád haragjától rettegned. Nem az van a sorsodban megírva, hogy boldogtalanul élj, magányosan...Itt vagyok, végre egymásra találtunk. Te nem érzed azt, amit én? Ez nem lehet hazugság.
Ariadné: Azt mondod, megszöktetnél?
Thészeusz: Igen, de ez a segítséged nélkül nem megy. Kijutok a Labirintusból és feleségül veszlek.
Ariadné: Megpróbálom.
Thészeusz: Siess...igyekezz…menj már, gyorsan!
Átkötő - improvizatív mondatok a tanítványoktól, melyekkel arra reflektálnak, hogyan beszélt
Thészeusz Ariadnéval.
Thészeusz és egy AThéni ifjú viTájA
(ettől az athénitól kapta a játékunk jelenében Medón mester a leleplező pergameneket.)
Athéni ifjú: Megtetted, amit Athén megkövetelt. Hős vagy mindannyiunk szemében, megmentetted az életünket. A neved örökre fenn fog maradni.
Thészeusz: Borzalmas volt ott benn. Senki nem tudja elképzelni. Csak én voltam bent...egyedül...csak én néztem szembe vele...csak én láttam, milyen volt valójában ez a…
Athéni ifjú: ...szörnyeteg
Thészeusz: szörnyeteg…
Athéni ifjú: Milyen volt? Meséld el és én segítek, hogy mindenki megtudja!
Thészeusz: Nem tudom, ki volt ő. Vagy hogy mi volt. Úgy tűnt nem is akart harcolni. Szinte önként állt a kardom elé. Láttam a szemét.
Fájdalom és szomorúság volt benne. Bár ne láttam volna. Nem volt hősies, amit véghezvittem. Csak egy egyszerű gyilkosság volt.
Athéni ifjú: Ezt nem mondhatod, Thészeusz.
Thészeusz: Akkor mit mondjak?
Athéni ifjú: Amikor apád és Athén népe elé állsz, azt kell mondani, hogy a düh és a jogos bosszúvágy teljesen elvakított. Hogy csak az athéni fiatal áldozatok jártak a fejedben. Semmit sem láttál. Vagdalkoztál. A harcnak gyorsan vége lett.
Thészeusz: Ez jó…Mondd tovább..
Athéni ifjú: Mondd azt, hogy órákig tartott a küzdelem. Csontok roppantak és bordák törtek. Vér folyt, ordítás remegtette a Labirintus falait. Senki emberfia nem tudott volna szétválasztani benneteket. Végül a nyaka köré fontad izmos karjaid és megfojtottad. Mondd ezt!
Thészeusz: Ha nincs Ariadné, sosem jutok ki abból a pokolból. Róla mit mondjak?
Athéni ifjú: Talán nem kellett volna ott hagyni a szigeten.
Thészeusz: Nem ezt kérdeztem.
Athéni ifjú: Ariadné…Az emberek Thészeuszra és a Minotauroszra kíváncsiak.
Végül is a Minotaurosz félig olyan volt, mint mi… Mondd azt, hogy megsajnáltad! Megláttad benne azt, hogy félig ember volt.
Thészeusz: Mit fognak rólam gondolni?
Athéni ifjú: Azt te döntöd el. Tőled függ, mit gondolnak majd rólad az utánunk jövők.
Thészeusz: Mert én írom a sorsomat. Nem az apám. Nem az istenek. Én, Thészeusz. Hagyj most magamra. Időre van szükségem.
Athéni ifjú: Közeledik a part. Üzenjünk apádnak a győzelemről, kicseréljük a vitorlát.
Thészeusz: Hagyd. Jó lesz így.
Átkötő - improvizatív mondatok a tanítványoktól, melyekkel arra reflektálnak, hogy Thészeusz szándékosan nem húzta fel a hajón a vörös vitorlát.
IV. A PROBLÉMA MÉLYÍTÉSE
Medón: Na tessék! Hát ez nyomta a barátom lelkét, ezt nem akarta a sírba vinni magával…meg tudom érteni…amit eddig tanítottak vagy meséltek Theszeuszról, az majdnem mind hazugság… most már értitek, miért nem akartam elmondani...súlyosak lehetnek a következmények…
IV. I. Egész csoportos beszélgetés
Az egyik tanítványt játszó színész-drámatanár szerepből töpreng (és egyben beszélgetést kezdeményez a résztvevőkkel az alábbi kérdések mentén): “Ha ez a valóság, akkor miért mesélték ennyire máshogy eddig? Milyen királyra van szüksége az embereknek? Végül is akkor Thészeusz jót tett a néppel, nem? Megadta nekik, amire vágytak: egy hős királyt.”
Mikor a beszélgetés érzékelhetően “elfogy”, belép a Medónt játszó színész-drámatanár és határozottan elmondja (szerepből, Mesterként), hogy tudja mit kell tenni.
Medón: Nem visszalépni kell, hanem elmondani az igazat a szoborral.
Joguk van tudni az athéniaknak, hogy mi történt valójában és hogy milyen ember volt igazából Thészeusz! A művészek dolga, hogy akkor is kimondják az igazságot, ha senki más nem teszi. Aki művészként erre nem képes vagy nem hajlandó, az saját magát hazudtolja meg. Nem csak a halott barátom, magam miatt is ezt mondom. Miért is lenne baj az, ha emberinek, esendőnek ábrázoljuk Thészeuszt, hiszen így még közelebbinek érezhetik őt magukhoz az athéniak.”
A Mester izgatottan kiosztja három kiemelt tanítványának a feladatokat. Megbízza őket, hogy vegyenek maguk mellé más tanítványokat és az új információk alapján alkossák meg Thészeusz, Minotaurosz és Ariadné alakját. Elmondja a tanítványoknak, hogy nem történetet kell elmesélni, hanem az igazságot, a megtudott és ismert információkat összesűrítve próbálják megfogalmazni az egyes szereplőket. El kell dönteni, hova helyezik majd őket a labirintus kapujához képest, milyen lesz a testtartásuk, hova néznek, mit csinálnak a kezeikkel, van-e fegyver náluk. Thészeusz esetében a fő kérdés, hogy mennyire tartjuk hősnek, Minotauroszt mennyire látjuk és láttatjuk embernek és szörnynek, Ariadné mennyire egy szerelmes nő és mi köti valójában Thészeuszhoz.
IV.II. Kiscsoportos alkotómunka
A szobrász-tanítványokat játszó színész-drámatanárok vezetésével a három kiscsoportban dolgozik az összes résztvevő. A cél egy olyan közös alkotási folyamat moderálása, aminek a végeredményét minden csoporttag a magáénak érzi, és később a hatalom képviselőjével szemben meg tudja, meg akarja védeni. Olyan gondolati hátteret akarunk adni a szobrunknak, amiből a vitában tudnak meríteni a tanítványok.
IV.II.I. Thészeusz
A játékot vezető színész-drámatanár szerepből vezeti be a játékot és végig szerepben próbálja tartani a csoportot is; mindannyian szobrász tanoncokat játszanak. Közös gyűjtéssel indul a munka arról, milyen új információkat tudtak meg a szobrászok Thészeuszról, illetve mik a
legfontosabb tulajdonságai, amikről eddig nem tudtak, de az athéniaknak el akarják mondani a szobrukkal.
Az elhangzott információk alapján a résztvevők megmutatják elképzeléseiket, hogy hogyan ábrázolnák Thészeuszt. Egyenként megnézik őket, röviden beszélnek róluk, fejtik a szoborvariációkat. Ezután összegzik, mik voltak hasonló elemek a látott változatokban. Ezeket használva közösen megalkotják, pontosítják a tervet. Eldöntik, milyen legyen a testtartása, hogyan tartsa a fejét, hova nézzen. Megbeszélik, mit lát igazából (mik a gondolatai), és hogy milyen érzés legyen hangsúlyos az arcán. Végül kitalálják, mi legyen a karddal, hogyan kapcsolódjon hozzá Thészeusz.
Utolsó lépcsőben közösen eldöntik, hogy a Labirintus kapujához képest hova helyezzék el szobrot és megbeszélik, mit jelent, mit üzen egyik vagy másik lehetőség.
IV.II.II. Minotaurosz
A játékot vezető színész-drámatanár szerepből vezeti be a játékot és végig szerepben próbálja tartani a csoportot is; mindannyian szobrász tanoncokat játszanak. Bevezető mondat a csoportvezetőtől (szerepben): “Nem tudom, hogy a többiek is ugyanezt mondják-e, de én meg vagyok róla győződve, hogy mi kaptuk a Mestertől a legizgalmasabb feladatot, a legnagyobb kihívást: egy olyan lénynek a szobrát kell megalkotnunk, akit még soha senki nem látott. Vagyis, aki látta, az már halott. Mi újat tudtunk meg a Minotauroszról?”
Beszélgetés indul, melyben a jelenetekben elhangzottakat értelmezik a résztvevők és kiemelten foglalkoznak Thészeusz azon mondatával, hogy a Minotaurosz mintha önként lépett volna a kardja elé.
Újabb kérdések kerülhetnek elő: “Mennyire volt a Minotaurosz ember és hogyan jutott el az önkéntes halálig ez a lény, aki embereket evett? Mit jelent neki Thészeusz, és a vele való találkozás?
A beszélgetés alapján a csoportvezető (szobrász tanonc szerepében) azt kéri, hogy mindenki alkosson meg magából egy Minotaurosz-szobrot. A csoportvezető felméri, hogy mi a leggyakrabban előkerülő testhelyzet, és azt képezi le a saját testtartására, visszatükrözve a
közös vonásokat vagy épp megmutatva és kiemelve a legmeghökkentőbb, legváratlanabb megformálást. Először a testhelyzettel foglalkoznak, utána térnek át az arc megformálására, a tekintetre és a szobor irányára, ezek tudnak egymásra is hatni, és időnként organikusan módosítják a korábban elfogadott szobrot. Végül eldöntik a kapuhoz képest a Minotaurosz alak elhelyezkedését.
Egy mondat az egyik résztvevőtől Minotaurosz halálának pillanatáról: “A Minotaurosz utolsó gesztusa egy nagy sóhaj, amivel nem a saját lelkét, hanem azoknak a lelkét leheli ki, akiket kényszerűségből megölt.”
IV.II.III. Ariadné
A játékot vezető színész-drámatanár szerepből vezeti be a játékot és végig szerepben próbálja tartani a csoportot is; mindannyian szobrász tanoncokat játszanak.
Bevezető mondat a csoportvezetőtől (szerepben): ,,Én azt tanultam a Mestertől, hogy mielőtt a konkrét tervet kidolgozom, először átgondolom, hogy mi az, amit szeretnék vele megfogalmazni, mit akarok mondani vele az embereknek.”
Közös gyűjtés indul arról, hogy mi derült ki a tekercsekből, mi az igazság. A csoport megvizsgálja Ariadné és Thészeusz kapcsolatát mindkét oldalról. Kikerülhetetlen a szerelem kérdésköre, már csak amiatt is, hogy ezt a kiscsoportot többségében lányok szokták választani.
A csoportvezető színész-drámatanár (szobrász tanítvány szerepben) megkérdezi, hogy az eddig elhangzottak alapján kinek van ötlete arra, hogy nézzen ki Ariadné alakja. Törekszik arra, hogy az ötletek ne elsősorban szóban hangozzanak el, hanem mutassák meg azokat, formálják meg magukból a játszók. Ezeket az ötleteket kezdik el aztán kiegészíteni, finomítani.
Mindig van egy pont, vagy a játszók kérése alapján vagy egy elakadás feloldása miatt, mikor “bekerül” Ariadné attribútuma, a fonál (sokszor ez a leginspirálóbb részlet a résztvevőknek).
A csoportvezetőtől elhangzanak még kiegészítő kérdések: “Hol legyen pontosan Ariadné?” “Merre nézzen?” “A fonál feszüljön vagy lazán lógjon?” “Mit jelent a vázlatunkban a fonál, mit köt össze, vagy éppen mi szakad meg általa?”
A játék legvégén kerül sor Ariadné arcának megalkotására, amihez a résztvevők adják az instrukciókat és a csoportvezető készíti a variációkat.
IV. III. A szobrok összeépítése
kompozícióvá
A Mester elmondja a tanítványoknak, hogy ő is gondolkodott, miközben mindenki dolgozott: nem tudja, mit kellene kezdeni a régi változatot elmesélő domborművekkel (amiket most rajzok jeleznek) - meghallgatjuk a résztvevők javaslatait.
Ezután először Thészeusz, majd a Minotaurosz, végül Ariadné alakja kerül sorra. Sorra vesszük a három szereplőt, a színész-drámatanárok (és ha úgy alakult, akkor a résztvevők közül néhányan) megmutatják a szobrokat. Minden esetben először a Mester elmondja a tényeket (mit látunk pontosan), majd arra kéri az adott szoboralakot megalkotó tanítványokat, meséljék el, mik a mozdulatok, arckifejezések mögötti gondolatok, mit akarunk kifejezni, mit akarunk elmondani az athéniaknak. Vissza-vissza kérdez vagy éppen állít, ezekkel pontosíttatja a már megfogalmazott gondolatokat vagy éppen újakat generál a provokációval, értetlenséggel. Például: “Jól értem, hogy azért hajtotta le itt a fejét, mert szégyelli amit tett? Ez a kard azért van a földön, mert eldobta vagy azért, mert kiejtette a kezéből? Mit köt össze a fonál? Miért ide (a kapun belülre, kívülre vagy épp a határvonalra) helyeztétek az alakotokat?”
Mikor mindhárom alak “felépült”, a Medónt játszó színész-drámatanár még egyszer leellenőrizteti a csoporttal, hogy elégedettek-e a művel. E szakasz alatt többször is jelzi, hogy a Mesternek mennyire tetszik az alkotás, milyen kifejezőek az egyes alakok. Végül elmondja, hogy el kell utaznia pár napra, hogy beszerezze a szobor megvalósításához szükséges anyagokat (márványt, elefántcsontot, aranyat).
A játékban itt egy frissítő szünetet tartunk.
Narráció: az egyik színész-drámatanár elmeséli a résztvevőknek, hogy Medón elutazott, de időközben a szobrászokat meglátogatta a király Titkára, aki a terveket jött megnézni. Felhívja a figyelmüket, hogy felnőtteket játszanak és próbálják a lehető legtöbbet kihozni a beszélgetésből, sok múlhat ezen a tanítványok jövője szempontjából.
A Titkárt ugyanaz a színész játssza, mint Medónt.
V. EGÉSZ CSOPORTOS VITA A HATALOM KÉPVISELŐJÉVEL
Megérkezik a király bizalmasa, megnézni a készülő szobrot. Nem tetszik neki a terv, de ezt többféle taktikával közölheti a tanítványokkal, attól függően, milyennek látja a csoportot, mit tart hatékony provokációnak esetükben. Lehet konfrontatív (ez főleg olyan csoportnál válik be, akiknek az önértékelése, vitakészsége viszonylag alacsony, vagy lehet ravasz és kétségbeesett.
Minden variációban a Mester és a tanítványok közötti összhangot próbálja megtörni.
A Titkár a tanítványok közé viszi (vagy hozatja ) be a székét, de sokszor vált pozíciót, mozgatja a teret. A vita alatt a színész-drámatanárok is tanítványokat játszanak, játékukkal segítik, hogy minél élesebb, sokoldalúbb, több szempontot felvonultató vita alakuljon ki és amikor szükség van erre, “kihangosítják” a résztvevők mondatatait. Az alábbi “monológ” semmiképp nem egy lendületre hangzik el, sokkal inkább adagolja a Titkárt játszó színész-drámatanár, variálja a szöveget, kihagy belőle részeket vagy éppen beemel újakat, spontán módon reagálva a résztvevők gondolataira, véleményére.
“Van-e kérdésetek a királyi megbízással, felkéréssel kapcsolatban? Nekem nagyon tetszett az Apollón templomhoz készített korábbi szobrotok. Nagyon sajnáltam, hogy végül nem ti kaptátok a megbízást. Dehát ilyen a verseny, nem mindig a legjobb győz... Most ilyen probléma nem áll fenn, a király kifejezetten a Medón-műhelynek szánja ezt a feladatot.
Én csak Titkár vagyok, nem értek a művészetekhez. Tanácsokat adok a királynak, ebben szerintem jó vagyok. Vegyétek úgy, hogy személyemben maga a király érkezett hozzátok! (Időközben valamikor a Titkár megnézi az elkészült szoborvázlatot.)
Megnéztem a készülő szobrotokat. Lenyűgöző, impulzív, tele van érzelemmel - ez nagyon jó!. De: nem igazán értem, segítsetek értelmezni….hol van pontosan a hősiesség? Értitek, ugye, miért akar a király egy hősies szobrot az apjáról? Muszáj megértetnetek Medónnal, hogy ez így nem lesz jó…Itt most nem az igazság a fontos, hanem az állam jövője. Különben is: hány igazság van vajon? Gondoljatok egy nem oly régi veszekedésre vagy verekedésre köztetek… Vajon, akik benne voltak és akik látták, hányan és hányféleképpen mesélnék el, mi is történt? Mi hát akkor az igazság? Hát még egy hősi tett és egy életre-halálra szóló harc esetében…Kinek az igazsága maradjon fenn? A városnak egy hős kell…ilyen időkben, mikor járványok, háborúk pusztítanak... Reményt kell adnunk az embereknek...
A következmények nem a Mestert fogják érinteni leginkább, hanem titeket, tanítványokat. Titeket fog ellehetetleníteni a város, sosem dolgozhattok itt szobrászként... Nektek lenne a dolgotok, hogy kordában tartsátok a Mestert, észhez térítsétek, amikor ilyen eszement ötletei vannak...ha viszont tetszik a királynak a szobor, a ti karrieretek is fényesen beindulhat.
Gondolom, abban egyetértünk, hogy a Minotaurosz gyerekeket evett, tehát egy szörny volt. Ettől a rettenettől szabadította meg a világot Thészeusz.
Amikor gyerek voltam, érdekes módon azt, aki jobb volt nálunk valamilyen tudományból, azt lenéztük, megaláztuk, bántottuk, kitaszítottuk magunk közül, ahelyett, hogy büszkék lettünk volna rá és követtük volna a példáját. Gyerekek voltunk, talán ez megbocsátható. De ugyanezt tapasztalom felnőttként, Thészeussszal kapcsolatban. Olyasmit tett, amire mi nem vagyunk képesek, ami fölénk emeli őt és mi mégsem akarunk vagy tudunk büszkék lenni rá, hanem vannak, akik le akarják őt rántani a sárba, bemocskolva a nevét mindenféle pletykákkal.
Most leginkább reményre van szükségük az embereknek. Nagy szükségünk van a hősökre, a példaképekre...de nincs szükségünk a kételyekre, az elbizonytalanodásra, a bonyolult problémákra...erősítsétek a királyt, hogy erős országunk lehessen! A Mestert kell meggyőznötök minderről, lássa be, hogy az eredeti szobornak kell elkészülnie!
Ez a szobor, ebben a formában nem készülhet el és nem kerülhet ki Athén főterére. Vagy megcsináljátok, amire a király adott megbízást nektek, vagy visszaadjátok a munkát, de akkor a következményekkel is számolnotok kell.”
A Titkár elmegy, a Tanítványoknak el kell dönteniük, mit csináljanak.
Narráció, átvezetés: az egyik színész-drámatanár felkínálja a résztvevőknek, hogy a döntésről és annak következményeiről négy kisebb csoportra szétválva, a felnőtt színész-drámatanárok segítségével tudnak játszani és gondolkodni.
VI. DÖNTÉS ÉS JÁTÉK A KÖVETKEZMÉNYEKRŐL
Négy kisebb csoportra válik szét az osztály, minden csoportban dolgozik egy színészdrámatanár is. Első lépésként, visszalépve a szobrász-tanítványok szerepébe, eldöntik, hogy mit választanának a lehetséges opciók közül. Elképzelhető, hogy a kiscsoport tagjai nincsenek egy véleményen (ahogy az osztály egésze sem), ekkor a csoportvezető felelőssége, hogy mit és hogyan ajánl be folytatásként. Idő egy verzió érdemi vizsgálatára van. A döntés után a szerepekből kilépve (és akár többször is visszalépve egy-egy játék, helyzet erejéig) folytatják a munkát és megvizsgálják döntésük következményeit. A csoportok történeteket építenek, középpontban a szobrász-tanítványok sorsával, a színész-drámatanár dolga, hogy az egyes formai ötleteket (drámamódokat, konvenciókat) beajánlja.
Valójában nem kettő, hanem legalább három szcenárió lehetséges:
• “A”: Ragaszkodnak a saját szobor-változatukhoz, semmi más nem vállalható a számukra. A király által rendelt hősi szobor Thészeuszról elkészült (egy másik műhely vagy a mi műhelyünk más tagjai által). A tanítványok visszaadták a megbízást és úgy döntöttek, hogy különböző módokat találnak ki arra, hogy a történet igaz változatát is eljuttassák az emberekhez.
• “B”: Hajlandók változtatni a terveken, de valójában ez azt jelenti, hogy megpróbálják elrejteni az igazságot a hős-szoborban. A játszók kitalálják konkrétan, hogy hogy rejtsék el az igazságot és mik ennek a lehetséges következményei.
• “C”: Elfogadják, amit a Titkár mond, elkészítik a hős-szobrot a király akarata szerint. Mik az érveik? Mi a döntésük következménye? Hogyan néznek azoknak a szobrászoknak (volt kollégáiknak, barátaiknak) a szemébe, akik nem vállalták mindezt? Mit tudnak mondani egymásnak, hogyan változik a kapcsolatuk? Hogyan tudnak tükörbe nézni?
Példák olyan történetekre, melyeket a fentiek alapján a csoportok építettek a különböző forgatókönyvek alapján, a játékot koordináló színész-drámatanár szemszögéből elmesélve:
A csoport tagjaival - a tanítványokat játszva - egy improvizált jelenetben eldöntjük, hogy elfogadjuk a Titkár és a király ajánlatát, megcsináljuk a hős változatot. Azzal érvelnek közülünk többen, hogy ez a munkánk és hogy félnek a büntetéstől, a király haragjától.
Elkészítjük a szobrot - magunkból megformáljuk. Kitaláljuk, hogy százezer aranyat kapunk érte, gazdagok lettünk. Megkérdezem a csoportot, hogy boldogok-e a szereplőink a pénzzel. A válaszuk: hiába a sok pénz, később lelkiismeret furdalásuk lesz. Kiemelünk egy pillanatot hónapokkal későbbről, amikor a tanítványok ott állnak az elkészített szobor körül. Kihangosítjuk, egyes szám első személyben kimondjuk a szobrászaink gondolatait: “Rajtam múlt, hogy az athéniak mit gondolnak Thészeuszról, becsaptam őket.”
Hogy tompítsuk a lelkiismeret furdalásunkat, mindegyikünk kicsiben megcsinálja az igazságot ábrázoló szobrot (otthonra) - ezt nem játsszuk el. Én hozom be reflektív helyzetként, hogy képzeljünk el egy beszélgetés egy régi társunkkal. Improvizálunk közösen; amikor találkoznak egy régi tanítvány-társsal egy kocsmában, nagyon vacak beszélgetés lesz belőle, nincsenek már közös pontok, végleg eltávolodtak egymástól.
2.
A csoport tagjaival - a tanítványokat játszva - egy improvizált jelenetben dönteni szeretnénk…
A szobrász-tanítványok nem egységesen gondolkodnak. A rögtönzést egy ponton (mikor már minden érv elhangzott, elfogyott, csak ismételni tudjuk magunkat) leállítom és szerepen kívül megegyezünk abban, hogy azt vizsgáljuk, mi lenne, ha visszaadnánk a megbízást.
Kitaláljuk, hogy a szobrászok házról házra járnak, megpróbálják meggyőzni az embereket az igazságról; nem is nagyon akarják beengedni őket: árusoknak, ügynököknek, vallási fanatikusoknak, szemétgyűjtőknek nézik őket. Ezekből néhányat eljátszunk úgy, hogy a résztvevők a szobrászokat, én mindig egy athéni lakost játszom.
Megbeszéljük, hogy a kudarcok ellenére mégis elérik, hogy másnap több ezren kimenjenek a főtérre, ott a király katonáit is maguk mellé állítják a beszédükkel. Történetünk szerint másnap
este tüntetés alakul a királyi palota előtt. Először farkasszemet néznek egymással a tüntetők és a király őrei, később a katonák a dühös, kiabáló tömegre fordítják a fegyvereket, végül káoszba fúl minden, összecsapás tör ki. Ezeket a fontos pillanatokat állóképekkel jelenítjük meg.
Végül beszélgetéssel, közös történetszövéssel zárunk: a király kiáll a palota erkélyére és elfogadja, amit a szobrászok és a tömeg mond Thészeuszról; nem egyértelmű, hogy meggyőződésből, vagy azért, mert nem akar komolyabb bajt, például polgárháborút.
3.
A csoport tagjaival - a tanítványokat játszva - egy improvizált jelenetben eldöntjük, hogy nem csináljuk meg a király által kért szobrot. Szórólapokat gyártunk, hogy másnap este jöjjenek az emberek a fő térre. Ezek szövegét összeállítjuk; teleplakátolják a várost éjjel.
Összetűzések törnek ki a katonákkal, menekülniük kell. Fiúk vannak csak a csoportban, nagyon szeretnének valami akciót játszani, így hát egy “lassított felvétellel” megjelenítjük az összecsapást. Együtt kitaláljuk, hogy elfogják őket és letépkedik a plakátokat a katonák. Másnap a fő téren rengeteg athéni van; a szobrászok kikiáltják az igazságot, de nem hisznek nekik az emberek. Eljátsszuk a kétkedő athéniakat, meghallgatjuk, mi jár a fejükben.
Két évre börtönbe zárják őket. Innentől kétféleképpen folytatódhat / zárulhat a történetezekről a változatokról beszélgetünk:
1. A halálos ítélet előtt a király megkegyelmez nekik.
2. Kivégzik őket, de évekkel később mégis kiderül az igazság. 4.
A csoport tagjaival - a tanítványokat játszva - egy improvizált jelenetben eldöntjük, hogy a tanítványok elkészítik a király által kért szobrot. A jelenet után a játszók elmondják, hogy valójában az jár a tanítványok fejében, hogy költő barátaikkal összefogva írnak egy verset és azt a szobor egy kevésbé látható részébe egy éjjel bevésik. A rendelkezésünkre álló időt a vers közös megírására fordítjuk:
“Thészeusz, a görög király, kinek hatalma a vérbe száll, hazugsága ellenére ő áll népe elejére.
Thészeusz népe tévedésben élt, valójában nem is hősként élt; akarata ellenére lépett Kréta szigetére.
Kardot emelt a Fél Bikára, hazudva lépett ki a világra. Elhagyta a szerelmét, nincs élnie miért.
A tengeren jól kigondolta, a fekete zászlót fenn is hagyta. Eljött apja halála, Thészeusz lépett trónjára.”
VII. A JÁTÉK LEZÁRÁSA
VII.I Beszámolók
Nagy körben ülnek a résztvevők és a színész-drámatanárok. Minden kiscsoport összefoglalja a saját történetét, esetleg a legizgalmasabb, legfontosabb részt újrajátssza.
VII.II Lezárás
Az egyik színész-drámatanár emondja, hogy sokféle változatban maradt fenn Thészeusz története, biztatja a résztvevőket ezek elolvasására és arra, hogy gondolják át később együtt, mi kötheti össze a látottakat-játszottakat mai valóságunkkal. Megköszöni a játékot és elbúcsúzik.
TAKÁCS GÁBOR:
LABiriNTUs foGLAlkozásvázLAt Egy drámatanárra
“komponálva”14
Néhány asztalból megépítve a Labirintus kapuja; a résztvevők félkörben, párnákon ülnek; rövid bemutatkozás után indul a játék.
Thészeusz-ábrázolások (szobrok, vázaképek A/4-es színes lapokon)
A workshop-vezető különböző, kinyomtatott Thészeusz-ábrázolásokat ad körbe. Beszélgetés zajlik az alábbi kérdések mentén:
• Mi a közös az ábrázolásokban?
• Mit akarhatnak elmesélni ezek a képek Thészeuszról?
• Mi lehet az alkotói szándék az ábrázolások mögött?
• Mivel tudta elérni az alkotó a kívánt hatást?
Információk a történetről
A workshop-vezető röviden összefoglalja a legendát, a Mínosz király építette Labirintus, Minotaurosz, Ariadné és Thészeusz történetét. Ezután elmondja, hogy időben 50-60 évvel
14 Jelen foglalkozásvázlat egy felnőttek számára kitalált, közel kétórás workshophoz készült, melyet eddig egyetlen alkalommal próbáltunk ki. A játék az eddigiekben megismert Labirintus című TiE előadáson alapul, annak egyszerűsített változata. Itt egy nem kifejtett, rövid vázlatot közlünk. A workshop (mint ahogy a TiE-előadás forgatókönyve is) kizárólag a szerzők engedélyével használható fel.
később vagyunk; Thészeusz már halott; fia, Demophón a király; hős apja emlékére egy 8-10 méter magas szobrot készíttet Athén főterére; a megbízást Medón mester, Athén és a kor egyik leghíresebb szobrásza és tanítványai kapják; ez hatalmas megbízás és nagy dicsőség; komoly elismerés anyagilag és szakmailag is.
Az eredeti Thészeusz-szobor megépítése
Workshop-vezető: “Egy izgalmas problémát akarok elétek tárni, de ehhez szükségünk van a hős Thészeusz szobrára”.
Egész csoportban dolgozunk, szerepen kívül (de egy kicsit már a tanítványok fejével gondolkodva). Közösen összeállítjuk Medón szobrát a hős Thészeuszról. Segítő kérdések lehetnek:
• Hogyan használták a kaput? miért ragaszkodott a kapuhoz Medón?
• Milyen alakok láthatók a kompozícióban?
• Hogyan ábrázolták őket Medón és a tanítványok?
• Mivel fejezhetjük ki a legérzékletesebben a hősiességét?
Megnézhetünk több variációt.
Medón szerepben
Narráció a workshop-vezetőtől: “Medón és a tanítványok hetekig dolgoztak a szobor első vázlatán. Most - egy reggelen - a Mestert egyedül látjuk a műhelyben...eléggé furcsa hangulatban…”
Instrukció a csoportnak (a csoport tagjai a most következő játék ideje alatt nincsenek szerepben): mikor rájuk emeli a Mestert játszó workshop-vezető a tekintetét, onnantól lehet a Mesterrel kommunikálni; lehetőleg próbálja meg a csoport “kiszedni” belőle, hogy mi a baja… (a workshop-vezető a Mester szerepéhez jelzésként egy szobrászkötényt is felvesz).
Medón ténfereg a kapunál, motyog magában, elkezdi mondani a dilemmáját (először magának, aztán már inkább kifelé, a “tanítványoknak”): “Hazugságot építek... Nem is önszántából ment
Krétára Thészeusz… Mintha önként sétált volna a kardjába a Minotaurosz… Kihasználta Ariadnét, aztán otthagyta egy szigeten” (Elhangozhatnak akár konkrét mondatok az eredeti játék megírt dialógusaiból).
Végül a Mester rádöbben arra, hogy nem szolgálhatja a hazugságot, neki és a tanítványoknak az új információk birtokában kell megalkotnia Thészeusz szobrát.
Az improvizáció második felében Medón már úgy beszél a résztvevőkhöz, mintha a tanítványok lennének. Ha szükséges, elképzelhető szerepen kívüli egyeztetés is arról, hogy mi lehetett vonzó mindebben a tanítványoknak, mi lehetett a döntő érv vagy döntő momentum nekik, hogy belekezdjenek a munkába?
Medón kiosztja a részfeladatokat a “tanítványoknak”, vagyis a résztvevőknek. Három csoportban Thészeusz, Minotaurosz és Ariadné alakjával foglalkoznak, az új információk tükrében. Minden csoport megalkotja a saját szobrát, amiben tükröződik, hogy az adott szereplőt milyennek látják.
Kisebb csoportokban szoboralkotás
A három kisebb csoportban a résztvevők önállóan dolgoznak. Minden csoport a kompozíció egy-egy alakján dolgozik az új információk birtokában. Akár többen is lehetnek a szobor alakjai (de minden csoport csak egy adott szereplővel foglalkozik). Mindhárom szereplőnél van egyegy tárgy, amit be lehet építeni az alkotásba (Thészeusz: kard; Minotaurosz: maszk és/vagy kard; Ariadné: fonál.)
Az új szobor építése - egész csoportos impró
Medón mester összeépíti a három alakot és közben értelmezi a szobrot, kérdéseket is feltesz, próbálja kideríteni, mit akartak igazából elmondani a tanítványok az athéniaknak.
Végül narrációban hangzik el, hogy Medón mester elment beszerezni a szükséges alapanyagokat, eközben a műhelyben megjelent a király képviselője, a Titkár.
Titkár a műhelyben - egész csoportos improvizáció
A király meghatalmazottja, bizalmasa jön megnézni a tervet. Attól függően, milyennek látja a csoportot, választja ki a taktikát, ahogyan beszélni fog velük. Lehet lehengerlő és agresszív, de lehet ravasz vagy éppen kétségbeesett, akár ezek keveréke is. Az előző fejezetben leírt részletes vázlatban közölt monológ-szerű szöveg hangzik el itt is, mindig érzékenyen reagálva a résztvevők gondolataira, viselkedésére. A beszélgetés vagy vita vége biztos: az elkészített változatot a király embere természetesen nem tudja elfogadni, hisz Demophón a hősről rendelt szobrot. Vagyis a szobrászok választhatnak, hogy újraalkotják a szobrot a király kérései, instrukciói alapján vagy hűek maradnak ahhoz, amit csináltak, de akkor nagyon sok mindent kockáztatnak (egzisztenciát, szabadságot, de lehet, hogy az életüket is). Elképzelhető, hogy ügyeskedni próbálnak, és a szobor látszólag a király kívánsága alapján készül el, de közben hordozza a szobrászok üzenetét is. Akár szerepen kívül, akár Medón mester szerepébe “visszalépve”, a workshop-vezető segítségével a csoport eldönti, melyik variáció felé hajlik leginkább.
Csoportmunka
Az előző játék döntésének függvényében a csoportok összeállíthatnak egy rövid történetet arról,
• hogyan próbálják a szobrászok mégis eljuttatni az igazságot Athén népéhez (amennyiben úgy döntöttek, ragaszkodnak a saját szobor-változatukhoz, ami így nem épülhetett meg: a megbízás átkerült másokhoz)
• hogyan “néznek tükörbe”, milyen lesz a viszonyuk más szobrászokkal (amennyiben úgy döntöttek, elfogadják a király emberének ajánlatát, megcsinálják a hős-szobrot)
• mi lesz a következménye az ügyeskedésnek (amennyiben úgy döntöttek, megpróbálják elrejteni az igazságot a hős-szoborban).
Az elkészült történetek legfontosabb pillanatát megörökíthetik a játszók egy tablóban és azt megmutatva számolnak be egymásnak, hogy mire jutottak.
A workshop-vezető - megköszönve a közös játékot - egy kérdéssel engedi el a résztvevőket: Mit gondolnak, mi köze ennek a történetnek a jelenünkhöz, amiben élünk, milyen kapcsolódási pontokat fedeztek fel?
peda
A Labirintus a diákokat, szobrász műhelyében mondandója amelyet eddig érintett kérdésekre.
vissZAjelzÉsek
pedaGóGUsoktól, részt vevő
diákoktól a LABiriNTUs előadásról
Kedves Káva színház, kedves színészek!
Köszönjük a tegnapi Labirintus előadást! Nagyon klassz volt, hogy részt vehettünk ebben a programban. Maga a program mára felértékelődött bennünk, később is szívesen emlékeznek majd erre a napra, mert ezek a gyerekek, akik tegnap teljes létszámban még részt vehettek ezen az előadáson, ma reggelre karanténba kerültek. Személy szerint nekem a díszlet is tetszett, a gyerekek számára jó az üzenete, hogy a profi színház kevés eszközzel is megvalósítható. Akár ők is létrehozhatnak színpadot egyszerű eszközökkel.
Nagyon köszönjük, hogy bevállalták a színèszek a személyes találkozást.
Ezerszer különlegesebb élmény volt így élőben. A gyerekek nagyon élvezték, a színèszek könnyen megtalàltàk velük a közös hangot. Jó volt látni, hogy aktív formálói lehetünk a darabnak. Tetszett az ismeretek felidézése, a váltások az interaktív részek és hagyományos előadásmód között. Köszönjük!
Labirintus című foglalkozás egy év távlatából mozgósított ismereteket és olyan szituációba helyezte diákokat, amely szerintem eddig biztosan nem jutott eszükbe. Monumentális szobrot állítani? Egy műhelyében dolgozni? Az alaphelyzet is nagyon izgalmas, de hogy a művészeti alkotásoknak mondandója van, hogy egy egész korszakot formáz meg és arra hat, ez egy olyan felismerés volt, eddig alkotóként nem tapasztalhattak meg a diákok. Azóta is vissza tudok utalni a foglalkozáson kérdésekre.
Nagy öröm volt számomra, hogy részese lehettem ennek az előadásnak. A színdarab szinte a színészek szerepjátszása nyitott igazán tágra. Különösen tetszett még az a rész, mikor belevihettük a darabba. S bár számomra az előadás kissé befejezetlenül maradt, úgy gondolom
Az ókori görög istenekről szóló históriák valószínűleg életem végéig közte lesznek a legabszurdabb történetek között, amelyeket az iskolában tanulhattam. Minél több részletet tudunk meg, annál furcsább és bonyolultabb lesz. Egy ilyen előadás során ez a tudásunk nemcsak bővül, de emellett izgalmas módon közelíthetjük meg ezen természetfeletti dolgokat. Érdekes volt számomra, hogy mély és valóságos dolgokat beszélünk meg, mint például a kegyes hazugságok elfogadhatóak-e, miközben a mű egyik főszereplője egy félig ember, félig bika. Már magában ez a szál is figyelemfelkeltő, emellé pedig kaptunk egy nagyon szórakoztató, remek színészi játékkal rendelkező és interaktív előadást.
A szobros rész, melyben mi magunk dönthettünk alanyunkról nagyon izgalmas volt. Az is nagyon jó volt, hogy láthattuk a többiek szobrát, meghallgathattuk, mit miért csináltak. Nagyon frappánsan és kreatívan oldották meg az egész virtuális részt. Tetszett, amikor a színészek kérdeztek tőlünk, közelebb kerülhettünk hozzájuk a kamerán keresztül. Néha már mintha a kulisszák mögül néztük volna.
Kedvenc részem a vita-jelenet volt. Nagyon tetszett, ahogy a színész végig vitte az egész konfliktust. Kifejezetten az, hogy semmilyen kifogáson sem akadt meg, nem adta be a derekát. Magas pozíciója volt a karakternek, ő csak a feladatát végezte, miért kockáztatta volna az állását pár szobrász miatt. Itt érezhettük, milyen is az amikor el kell döntenünk, hogy megéri-e kockáztatni az igazságért. Mindent összevetve nagyon jó élmény volt az előadás, elindított olyan gondolatokat is bennem, amikre addig nem fektettem akkora hangsúlyt.
szinte a monitor képernyőjét lebontva vált egészen élővé a szememben, amelyet mikor mi is szobrászokká, alkotókká válhattunk és ezáltal saját érzelmeinket is gondolom nagyon elgondolkodtató, és értékes másfél órának voltunk részesei.
Nekem maga a téma annyira nem tetszett, bár ez a személyes véleményem, az előadást egyáltalán nem minősíti. (A Fényeskedjék neki előadást sokkal jobban élveztem.) Nagyon tetszett viszont, hogy közösen alkothattunk és kicsit mi is "színészkedhettünk", hiszen olyan érvek ellen is vitába szállhattunk, amikkel igazándiból egyetértettünk. Kiélhettük a kreativitásunkat szobrászokként, és hatalmas köszönet jár az előadóknak, hogy ilyen profin és odaadóan képezték le gondolatainkat. Kiváló megoldásnak tartom az élő kamerás előadást is.
Szívesen kötöttem volna kompromisszumot a titkárral, és formáltam volna át a szobrot.
Ha valaki nem szereti a történelmet, első benyomásként talán kicsit unalmasnak gondolhatja a témát. Szerencsére a színészek ezt nagyon hamar megcáfolták. Profin vontak be minket a beszélgetésbe, a szoborépítésbe, és a kulturált vitába. Remekül megdolgoztatták az igazságérzetünket, színészi játékuk pedig tökéletes volt. Összességében nagyon jól éreztem magam, az előadás alatt egy percig sem unatkoztam, csak felfelé ívelt, és a csúcson hagyta abba. Néztem volna még, egy kicsit hiányoltam a végéről egy "mi a tanulság" beszélgetést. Remek volt, még így online keretek és korlátozott lehetőségek között is.
Az előadást először a Csokonai Színház által szervezett online konferencián láttam. Azért is akartam megnézni, mert a kisfiam osztályában nem mondtak róla sem a gyerekek, sem a jelen lévő tanárok jókat… A Talpuk alatt és a Fényeskedjék neki című előadás színvonalából kiindulva nem akartam elhinni, hogy ne lenne jó a Labirintus is. A debreceni konferencián bebizonyosodott számomra, hogy a negatív kritika nem volt helytálló. Teljesen magával ragadott a játék, napokon keresztül gondolkodtam még a problémafelvetésein.
A leginkább élményszerű az volt számomra, hogy „élő” volt az egész előadás –nem voltak előre felvett részek, minden ott és akkor történt. A „szerep a szerepben” játék, amikor a színészek szobrászsegédek voltak, de hirtelen váltással a mitológiai történet szereplőinek bőrébe bújtak – az igazán remek volt. Lenyűgözött, amilyen tökéletesen visszaadták a csoportmunkában tőlük kért szobrot. Tényleg úgy formálták a testüket, arcukat, hogy az megfeleljen a „segédek” elképzelésének.
A „titkár” végső vitajelenetében az volt a nagyszerű, hogy bár az íve megegyezett, de más volt a felnőtteknek játszott verzió, más a diákoknál. Biztosan vannak olyan szövegpanelek, amelyekkel dolgozik a „titkár” az előadások alatt, de nem tűnt ismétlésnek a jelenet, teljesen más volt a mondanivaló, a fókusz. Remekül állta a sarat, nem zökkent ki, s bár nem sikerült végső megoldásra jutni, épp ezzel a befejezetlenséggel ült bele a darab az ember gondolataiba.
Égető kérdés szerintem, hogy a saját identitását kereső kamasz, akiben végletesen megvan az elkülönülés és a megfelelési kényszer is, hogyan reagál egy hasonló szituációban. A behódolás, vagy a „fejjel menjünk a falnak” igazságérzet között elég széles a sáv, van választási lehetőség bőven. A gyerekekkel folytatott levezető beszélgetésen még jobban kijöttek ezek a lépcsőfokok; akik nem nagyon vettek részt a vitában, azok is kifejtették a véleményüket, s világosan kirajzolódott, hogy többféleképpen lehet reagálni egy ilyen helyzetre.
Annak ellenére, hogy eredetileg általános iskolásoknak készült a darab, olajozottan működött a középiskolásoknál is. Összességében nagyon jó volt az előadás, mind közösségi, mind művészeti élményként is. A digitális megoldás pedig nem vont le semmit az előadás értékéből.
