Hosszú út lefelé

– Ismeri Trinyós Pete-et? – kérdezte tőle Martin. – Hát, azt reméljük, hogy összefutunk vele. Vidám lesz.

– Vidám? – horkant fel Jess. – Miért kell folyton szemétkedned? – Ha az ember viccelni akart Jess-szel, és ironikusan használni bizonyos szavakat, akkor jobban tette, ha jó előre figyelmeztette.

Most már olyan fél öt lehetett, de rengeteg ember volt mindenfelé, kocsival, taxival, gyalog. Mind csoportosan. Néha integettek nekünk; Jess mindig visszaintegetett.

– És te? – kérdezte Jess a sofőrtől. – Egész éjjel dolgozol? Vagy elmész és azért te is megiszol pár pohárral valahol?

– Dolgozom toute la nuit – mondta a sofőr. – Egész éjjel.

– Hát, az nem jó.

A sofőr szomorúan nevetett.

– Igen. Nem jó.

– És mit szól hozzá az asszony?

– Hogy mi?

– Az asszony. La femme. Nem zavarja? Már hogy egész éjjel dolgozol?

– Nem, őt nem zavar. Most nem. Ott van, ahol őt nem zavar.

Mindenki, akinek csak volt érzelmi antennája, érezte, hogy hirtelen igencsak zord lett a hangulat a taxiban. Mindenki, akinek volt valami kis élettapasztalata, kitalálhatta, hogy ennek az embernek van egy története, és hogy ez egy olyan történet, bármi legyen is, amitől aligha kerülünk bulizós hangulatba. Mindenki, akinek egy csöpp esze van, itt megállt volna.

– Ó – mondta Jess. – Rossz asszony, eh? Összerezzentem, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is. Dumagép újra lecsap.

– Nem rossz. Halott. – Egészen szenvtelen hangon mondta, mintha csak egy ténybeli tévedést igazítana ki – mintha az ő munkájában a „rossz” és a „halott” két cím lenne, amit az emberek gyakran összekevernek.

– Ó.

– Igen. Rossz emberek megölik. Megölik őt, megölik anyját, megölik apját.

– Ó.

– Igen. Én országomban.

– Hát igen. És ez volt az a pont, ahol Jess végül úgy döntött, hogy leáll: pontosan az a pont, ahol a hallgatása a legfeltűnőbb volt. Úgyhogy ment tovább velünk a taxi, és mindenki a gondolataiba mélyedt. És le merném