Hideg nyomon

aztán felment egy olyan csapáson, amit még évekkel ezelőtt fedezett fel, amikor idejárt megszabadulni a körözött fegyverektől, kocsiktól vagy hulláktól – vagy amitől egy olyan ember, mint Bubba meg szokott szabadulni a kőfejtőkben.

Biztos hozott magával éjjellátóval felszerelt távcsöves puskát, és a távcsőből nézve mind úgy nézhettünk ki, mintha egy ködös hínárvilágban ácsorognánk, egy olyan fényképen ténferegve, amelyet a szeme láttára hívnak éppen elő.

A Broussard derekára erősített walkie-talkie megszólalt, és a reccsenés sikításként hasított a néma csendbe. Ügyetlenkedve kézbe vette, és a szájához emelte.

– Broussard.

– Itt Doyle. A 16-os rendőrőrsre most futott be egy hívás egy nőtől egy önöknek szóló üzenettel. Úgy véljük, ugyanaz a nő lehet, aki Lionel McCreadyvel beszélt.

– Vettem. Mi az üzenet?

– Induljon el jobb kéz felé, Broussard nyomozó, fel a déli sziklák felé. Kenzie-nek és Gennarónak bal kéz felé kell elindulnia.

– Ennyi?

– Ennyi. Doyle vége.

Broussard visszatűzte a derekára a walkie-talkie-t, és elnézett a tó túlsó oldalán lévő sziklafal felé.

– Oszd meg és uralkodj.

Ránk nézett, a szeme kicsi volt és üres. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint máskor, az idegesség és a félelem tíz évet vett el a vonásaiból.

– Vigyázzon magára – mondta Angie.

– Maguk is – felelte.

Ott álldogáltunk még egy-két percig, mintha a mozdulatlansággal halogathatnánk az elkerülhetetlent, a pillanatot, amikor kiderül, hogy Amanda McCready él-e még, a pillanatot, amikor valakinek bántódása esik-e, eltűnik-e vagy életét veszti, és többé már nem rajtunk fog múlni, hogy a terveink és reményeink felett már nem rendelkezünk.

– Na, jó – mondta Broussard. – Rohadt élet. – Vállat vont, aztán elsétált a sík ösvényen, a zseblámpa fénye előtte imbolygott a porban.

Angie és én három méterrel hátrébb húzódtunk a sziklaperemtől, és követtük a sziklát, mígnem egy rés állta utunkat, melynek túloldalán egy újabb, tizenöt centivel magasabban lévő, sima felületű gránittömb emelkedett. Megfogtam Angie kezét, és a hasadékon átlépve felmásztunk a következő padkára, aztán megtettünk kilenc métert, és egy falba ütköztünk.

Jó három méterrel fölöttünk ért véget, krémes bézs színébe folyatott csokoládésávok vegyültek. Egy kuglófra emlékeztetett. Egy hattonnás kuglófra.

Balra világítottam a zseblámpánkkal, de csak koromfekete hegyeket láttam kilencméteres magasságban a fák közé veszni. Visszafordultam a szemben lévő szakaszhoz, és vájatokat találtam a sziklában, mintha itt-ott lepattogzott volna róla a külső réteg, akár a pala. Kábé hetven centi magasan egy harminc centi széles párkány mosolygott le ránk a sziklafalról, majd egy méterrel afölött egy másik, szélesebb mosolyt vettem észre.

– Sokat másztál mostanság sziklát? – kérdeztem Angie-t.

– Ugye nem gondolod, hogy... – A fénypászma a sziklafalon táncolt.