Hévíz folyóirat // 2020.4

Művészeti folyóirat

XXVIII. évfolyam • 2020/4 • Online kiadás

Kukorelly Endre Nagy Márta Júlia versei

Csabai László Márton László prózái

Térey 50 / Melhardt

Vas 110 / Mohácsi

Duchamp / Modla

Hajószakács

Curnonsky Richie Hofmann versei Gerevich fordításában

András

Bartók-töredékek Babiczky Tibor esszéje

Tartalom

2020/4

Nyílt víz Kukorelly Endre: Eltűnnek sorban .................................................................................................................................... 305 Csabai László: Emlék .................................................................................................................................................................307 Nagy Márta Júlia: Homálysáv ..............................................................................................................................................313 Jász Attila – Csendes Toll: Utadba állít egy-egy fát olykor, de általában egyre vastagabbak .....315 Farkas Balázs: Szentély ............................................................................................................................................................. 317 Fancsali Kinga: Lázálom a tengertől messze .............................................................................................................323 Bödecs László: Kaland, hétfő ...............................................................................................................................................325 Kerényi Tamás: Mák ....................................................................................................................................................................327 Kustos Júlia: A rügy; Látogatás az udvarban ..............................................................................................................331 Aradi Gizella: Legyőzhetetlen ............................................................................................................................................. 334 Csete Soma: ~ ...............................................................................................................................................................................338 Bájer Máté: Kúra ...........................................................................................................................................................................339 Márton László: Huwawa rémuralma ...............................................................................................................................341 Richie Hofmann: Ragyogó falak (Bright Walls); Szobrok könyve (Book of Statues) ........................... 349

Hullámverés Melhardt Gergő: A Térey-lakópark . ..................................................................................................................................353 Mohácsi Balázs: A zsarnok és a lázadó (Jelenetek Kassák Lajos és Vas István viszonyából) .........361 Babiczky Tibor: Az utolsó tizenhét ütem (Közelítés-töredékek Bartók Bélához) ................................ 369 Modla Zsuzsanna: A térkép ragadós (Kontextus, kapcsolati háló, marketing és pénz a művészeti világban) ..................................................................................................................................................................377

Hajószakács Szederkényi Olga: Curnonsky, avagy a gasztronómia hercege . ...................................................................... 385

Öböl Vasvári Zoltán: Miért szép? (Rónay György három őszi Szárszó-verse) .......................................................395

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Bartók Béla (eredeti grafika: Vagyóczky Károly – MNB) Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Kukorelly Endre

Eltűnnek sorban Ez eddig is már mindenképp megérte, lemegy a nap, egy szerb a szélre bízva magát egy Luxus Hókotrónak csapódik, bár utánaszólnak többen is a Nagy Lövöldözés előtt, mielőtt mindenki mindenkit szép sorban lelőtt, hogy baszd meg, tudsz te egyáltalán repülni, szétkenődött egy öt egész nyolc tonnás jármű oldalán, szép, vad, bőg, gép, több mint kétezer lóerő, egy óra alatt harmincöt méterre fúj négyezer tonna havat a kedvenc svéd filmemben, ahol mindenért mindenki csúnyán meglakol, ennek az ügynek is úgy lesz vége, hogy valamennyi szereplő meghal majd, kivéve

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

305

a hókotró Stellant meg azt a német színészt, aki szerb, ők megérik a véget, német, sok svéd, sok szerb, albán és mindenféle mások, egy dán japán, még zsidó is, ha elég mélyre ások, jó, rossz, gonosz, pocsék, eltűnik sorban, mint te meg te meg én, ideje amikor van.

Kukorelly Endre

306

(Budapest, 1951) költő, a Magyar Író Futballválogatott alapítója, 2010-től két és fél évig az LMP parlamenti képviselője. 28 magyar és 19 idegen nyelvű könyve jelent meg. Budakalászon él. Legutóbbi könyve: Cé cé cé pé, avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Csabai László

Emlék

C

zenner Bandi felköti Csernyik Misára a hajvágógallért. Közben húzza a száját. Pedig Misa a barátja, igazán örülhetne a felbukkanásának. Csakhogy Misa nem fizet. Vagyis pénzzel nem. Mert egy színésznő fürdőruhás képét azért kölcsönadja majd neki. Újabban már ilyeneket is leközölnek a magazinok.

Mihalkó tiszteletes szerint ez a világvége.

– Hallottad, mi újság? – kérdi Bandi, és csattintgat az ollójával barátja haján.

Tessék-lássék fizetségért tessék-lássék hajvágás jár.

– Hogyne! Új lány, szőke lány érkezett a kuplerájba. Majd meglátogatjuk – feleli Misa, persze maga sem gondolja komolyan, hogy nekik szőke lányra futja majd. Ők havonta jó, ha egyszer be tudnak fizetni a mise után hazafelé, vagyis a bokortanyákra induló béresfiúknak magukat felkínáló cigánylányokra.

– Más is van. Nézz ki az ablakon! Mit gondolsz, hova megy ez a sok nép?

– Ínségmunkát szerveznek? Cirkusz érkezett?

– Nem cirkusz, hanem egy nagy-nagy úr.

– Melyik birtoké?

– Az országé. A kormányvezér jött látogatóba.

– Horthy?

– Bethlen!

A két bűvös név kiejtése után szünetet kell tartaniuk.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

307

A törpebirtokos fia és a fodrászsegéd csak óvatosan közeledhet ilyen félelmetes nagyságokhoz.

– Bethlen beszédet fog tartani a városháza erkélyéről. Arról, hogy… izé…

Olvasd el a Nyárligeti Naplóban! Itt írják.

Misa félrelöki a lapot. Ő újságot csak a budin vesz kézbe. Nagyapa, vagyis Sztarí szokta felvágni fenéktörlőnek a sok kézen át hozzá eljutott hírlapmaradványokat.

– Aztán nyeregbe száll, és díszkísérettel kilovagol Sóstóra – folytatja Bandi.

– Mert ő a lovastengerész!

– Az Horthy. De Bethlen is nagy lovasember. Csak ő sportolásból csinálja.

Pólólovat ül meg.

– Pónilovat?

– Pólólovat! Az urak a szabadidejükben feszt lovaspólóznak. Füves pályán.

Mint a futballisták.

– Van bajnokságuk is?

– Persze. A csapatoknak saját színük van. Bethlen gróf a vörösök vezére.

– Na, neee! – kapja föl Misa meglepetten a fejét.

– Ha mondom! Legfőbb riválisuk a kékek. Annak a vezére is Bethlen István.

A fiatalabb. És most az urak itt is lovaspóló-egyesületet alapítottak, Bethlen megy megnyitni az új pályát Sóstón. Ő is játszani fog.

– Milyen ember ez a Bethlen? Van sok kastélya, szolgája?

– Bizonyosan.

– És szeretője?

– Há’ az nemigen. A mester úr elvitt tegnap a Keresztény Iparosok Egyletébe.

Amit a nem keresztény iparosok ellen hoztak létre Nyárligeten. Ottan egy apáca arról beszélt, milyen megtiszteltetés nekünk ez a látogatás. És hogy a minisztervezér nagyon bölcs és jó ember, feltétlen az ország javát akarja, még ha kálvinista is. Három gyermeke van, a felesége pedig írónő, aki csupa olyan erkölcsös könyvet ír, amit bárki bátran elolvashat, nem úgy, mint a pesti firkászok disznóságait.

A városháza erkélyét most is Bencsi Jónás polgármester robosztus alakja uralja.

Nagy lapáttenyereit úgy ütögeti egymáshoz, hogy kiválik a tapsorkánból.

Mellette a miniszterelnök egészen kicsinek tűnik. Hivatalszolgának, nyugdíjazás előtt álló postásnak lehetne hinni. Mégis van valami rendkívüli benne. Az, hogy cigarettázik. Mert nincs meghatva attól, ami körbeveszi. A város természetes adójaként fogadja az ünnepélyt. Aztán mikor megelégszik vele, leveszi

308

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

kalapját és meglóbálja. A cigaretta már nincs a kezében. Megköszörüli torkát, megkapargatja rozmárbajuszát, és beszélni kezd. Erősítés nélkül, mégis mindenki hallja. Azzal kezdi, mint újabban minden politikus.

– Köszönetet mondani jöttem ide, amiért Nyárliget a bolsevik rémuralom idején bátor felkeléssel mutatta meg hűségét a keresztény Magyarországhoz.

A Petrográdban megjelent vörös pestis végigsöpört Oroszországon, Németországon és sajnos Magyarországon is, de Nyárliget a nemzeti ellenállás és öntudat szigete maradt. Hiába állítottak bitófákat a bolsevik lázadók…

– Téged kellett volna felhúzni legelőbb! – morogja Misa mellett Hudák Jani, a munkanélküli tanító, aki abból él, hogy eldobott szivarvégekből gyűjti a dohányt. – Meg a többi népnyúzó arisztokratát.

– A rend, a törvényesség mindennek az alapja – mondja most a szónok. – Felelősségre vonás sem képzelhető el szabályos bírósági tárgyalás kihagyásával. És itt bizony súlyos hibákat, bűnöket követtek el egyesek, amikor a kommün vezetőit vagy a velük rokonszenvezőket önkényesen…

– Bizony, hogy elkövettek hibákat! – fortyog egy civil ruhás csendőr. – Fel kellett volna koncolni mindet, aki belépett a Vörös Őrségbe vagy direktóriumi tag volt. Nem csak összeverni, hogy aztán a börtönben a mi költségünkre zabáljanak!

– Nyárliget a vallási türelemről is mindig tanúságot tett – vált témát Bethlen. – Római és görögkatolikusok, reformátusok és evangélikusok éltek itt mindig egyetértésben, a közös országért aggódva és munkálkodva. És ha már itt tartunk, ki kell jelentenem, hogy a zsidóság is egy vallási felekezet, nem pedig egy nemzet. Legalábbis Magyarországon nem az. Ez a felekezet teljes jogegyenlőséget élvez a többivel, és fog is, ezt garantálhatom. Ami pedig a kommünben szerepet vállaló és külföldre menekült vagy itthon bujkáló zsidókat illeti, maguknak a dolgos, nemzeti érzelmű zsidóknak az érdeke, hogy közösen leplezzük le ezeknek az ármánykodását. Láttuk, vannak gazemberek a zsidók között. De vannak a keresztények között is. Mint ahogy a többség mégis minden felekezetben jó szándékú. Ennyit erről az állandóan emlegetett „antiszemitizmusról”, több szót ez nem érdemel.

– Hát ezt is megvették a zsidók! – összegzi a véleményét Bodnár patikus, aki elkeseredett konkurenciaharcot vív a vele szemben gyógyszertárat üzemeltető Grün patikussal. – Megvették, akárcsak korábban Ferenc Jóskát meg Tisza Pistát. És mi mégis újra meg fogjuk választani. Ostoba nép vagyunk, ostoba, korrupt vezetőkkel. De ilyet érdemlünk!

– Emberek! Nyárligetiek! Nem azért jöttem, hogy kerülgessem a forró kását.

Tudom, hogy mióta a baloldali, különösen a szélsőbaloldali ellenzék földosztást

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

309

kezdett követelni, nincs nyugalom sokak szívében. Merthogy több földdel többre jutnának. Először is: a kommunisták csak ígérgették a nagy földosztást, aztán amikor hatalomra kerültek, eszük ágában sem volt parcellázni. Mi viszont valóban osztottunk földet. Na, nem annyit, mint egyesek várták. De azért sok nincstelen kapott legalább házépítéshez telket. Áldott legyen ezért szegény Nagyatádi Szabó István neve!

– Te csináltad ki Nagyatádit, mit sajnálkozol!? Mit dicsérgeted?! – bök felé Bodnár a homlokával.

– Másodszor: csalóka álom, hogy egyszer mindenki fogattal, istállóval, gyümölcsössel, tíz hold szántóval rendelkező birtokos gazdává válhat. Mert nincs annyi föld ebben az országban. Ráadásul a föld, amit egyesek ki akarnak osztani, valakinek már a tulajdonában van, és tulajdont csak úgy elvenni nem lehet, ha a tulajdon nem szent, az már bolsevizmus. Aki ma megfosztja a nagybirtokosokat a földjüktől, az holnap a kisbirtokosokat fogja megfosztani, holnapután a kiskereskedőket a boltjuktól, azután a munkásembereket a ruhájuktól. Nem lenne ennek vége. Földosztás csakis a régi tulajdonos méltányos kárpótlásával lehet. De csak lassan, hogy ne boruljon föl a társadalmi rend, mert az senkinek sem lenne jó. Háborúság váltaná fel a mostani békét. És a gazdasági rend sem borulhat föl, mert akkor éhen halna az ország. A nagybirtokra szükség van. Sok embernek adnak munkát, kenyeret.

Itt szünetet tart a szónok.

Megtörli homlokát.

– Az ellenzék másik vesszőparipája az általános választójog. Szépen hangzik, lehet vele bolondítani a népet. A sok szegény ember majd összefog, és választ egy olyan kormányt, mely a javukra tesz, elhozza nekik itt a földön a mennyországot. De mennyországot ezen a földön ne várjunk! Nehéz egy országot felelősséggel vezetni, úgy, hogy soha ne legyen üres a kincstár. Ennek megértéséhez pedig műveltség kell, nem is kevés. Bár megengedem, vannak írástudatanságukban is bölcs parasztemberek, mégis, akik az elemi iskolát sem végezték el, nem biztos, hogy rendelkeznek megfelelő tudással, belátással. Ezért kell, egyelőre, szűkíteni a szavazati és választhatósági jogot. Persze a lehetőség adott, a szegényeknek is lehet, sőt kötelező elemi iskolába járni! A tehetségesek tanulmányi segéllyel még egy középiskolát is elvégezhetnek. Idővel így egyre többen válnak majd szavazópolgárrá…

A tömeg megtapsolja a részleges jogfosztását.

– Emberek! Végére hagytam azt, ami mindannyiónk fejében folyton ott van, vallásra, foglalkozásra, lakóhelyre, osztályhelyzetre való tekintet nélkül.

310

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Az a gyalázatos békediktátum, amely elszakította tőlünk ezeréves hazánk nagy részét, benne hárommillió nemzettársunkat.

Dühös felzúdulás mindenfelől. Néhányan fel is sírnak.

– Higgyétek el, ezeknek a mostani fojtogató határoknak a szétszakítása mozgatja végső soron minden ténykedésünket. Persze észnél kell lennünk!

Háborút nem akarunk! Volt már elég háborús szenvedésben részünk, s az csak újra egymás ellen hergelné a Kárpát-medence népeit. Mi az igazunk hangoztatásával és bebizonyításával fogjuk meggyőzni az igazunkról a világot.

Ezt eddig sajnos elmulasztottuk. De nem is volt olyan remek szövetségesünk, mint Lord Rothermere!

Az áldott lord nevére tapsvihar és éljenzés tör ki. Egy kiskölyök viszont az ismert rigmust kezdi szavalni: – Rot-her-mere, ga-tyá-ba be-ter-mel! Rot-her-mere, ga-tyá-ba be-ter-mel!

– Amit szintén elmulasztottunk: megnyugtatni és szövetségesnek megnyerni a magyarokkal közös falvakban, városokban élő más nemzetiségeket. Ennek érdekében, a sikeres határrevízió esetén, autonómiát, vagyis az önkormányzás lehetőségét fogjuk megadni a szlovákoknak és a ruszinoknak. S jó szándékunk bizonyítékaként… engedjék meg, hogy bemutassam Hugyinszki Tóbiást, szlovák származású nyárligeti párttársamat, a kormánypárt képviselőjelöltjét a következő választásra.

Ezt a bejelentést is viharos taps fogadja. Egy ősz, kalapos papó viszont a fejét csóválja: – Nem is tudtam, hogy Nyárligeten szlovákok élnek.

– Hisz maga is az! – magyarázza neki Misa. – Bethlen a tirpákokra azt mondja: szlovák.

Tömeg van, tehát megjelentek az árusok. Tökmagot, napraforgómagot, pántlikát, gombot, cérnát, kiflit, csöves kukoricát, focistákról készült fényképeket kínálnak kézből.

Misa szotyolát köpköd, és szép lányt keres, akiről majd este álmodozhat.

Misa egy pillanat alatt szerelembe tud esni. S a következő pillanatban már mint feleségét látja a lányt, akivel gyerekeik kíséretében szekérre szállnak, és a Búza téri piacra hajtanak. Sok takaros teremtést lát most Misa, de egy sem figyel rá, mert a miniszterelnököt várják. Aki, ím, meg is jelenik a városháza kapujában.

Megsimogatja az elé vezetett lovat, ügyesen felpattan a hátára, meggyiázza, megsarkantyúzza, és elindul Sóstó felé. A tömeg követi. Fényképezőgépek csattannak, szikráznak föl, éljenek hangzanak el. Büszkén ül a lovas, és egyre

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

311

büszkébben feszít a jószág is. Felkapja fejét, kinyomja szügyét, nyakát. Elegáns lépéseitől csattog a macskakő. Aztán hirtelen megáll. És megáll a tömeg is. A ló mintha előrekémlelne, szuszog, ránganak izmai. Senki nem érti, mi történhetett. És Misának ekkor eszébe jut az, amit Ungváry gróf lovászatában látott, amikor ott béreskedett. És mondja is hangosan: – Szarni fog! Szarni fog a ló, azért állt meg! – s már potyognak is az állat farából a citromok. Nevet a tömeg és mosolyog a miniszterelnök. Misa pedig nem hagyja abba: – Ugye! Mondtam, én megmondtam, hogy szarni fog! Akkor ilyen nyugtalan, ha embertömegben jön rá a szarás!

Misát dicsérőleg hátba vágják. Aztán otthagyják. Mennek tovább a lovassal.

Misa marad. Simogatja az állat ürülékét. Egy darabot zsebre vág. Nyárligeten a prolik gyűjtik a lócitromot, kiszárítják és fűtenek vele. De Misának másért kell.

Emléknek.

Csabai László

312

(Nyíregyháza, 1969) író, költő. Nyíregyházán él, de folyton Szibériába vágyik.

Legutóbbi kötete: A vidék lelke (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Nagy Márta Júlia

Homálysáv Hátat fordítottam a pataknak, dér csípte aknevörösre a selyemakác leveleit, gennysárgára a szegélyüket, van igény az alkonyodásra, hogyne lenne.

Vérszegényen és fehér ruhában, viszonzatlanság vackán forgolódva meg voltam győződve róla, hogy bontógolyó leng a szobában, ahol tévedésből egy nászi ágy van.

Akik elég félénken cincogtak a menstruációjukról, azokat nehéz szülés gyümölcsével jutalmazta egy szabadon választott úr. Akik megvetették azt, hogy egyáltalán beszélnek a vérről, azoknak felkavarta a gyomrát a sikátorokban az ammónia, és öklendeztek, míg dühükben úgy hívták a társaikat: a vemhesek.

Ha ismerős erőszakolt meg valamelyikünket, rutinból kérdeztük: nem tetszett mégis?

Majd belesütöttük a körmünket a tésztába, nyújtottuk az életünket tovább.

Meguntuk a saját szemünket, kivájni nem tudtuk, új látványt kerestünk a régi helyébe.

Szemünk úgy tűnt a mások szemében, mintha csak elvakart seb lenne.

Hányunk száját kell összevarrni, hogy zavartalanabb legyen a látvány.

Saját nemünk lesz végképp idegen, kihalt ág egy korhadt családfán –

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

313

énekeltük, bár betiltották a dalt, nem bántuk, és tudtuk, akik néznek, megunták a saját szemüket, de kivájni nem tudták, új látványt kerestek a régi helyébe. Újra megszokni nem fogják, ne is várd – flitterrel, neccel határolt homálysáv.

Bajom magamnak kerestem, mondják: zavaros egekben halásztam.

Mit tehettem volna, ha lenyűgözött az alkony kármin rongya a pocsolyákban.

Valami könnyen elgyűrhető és morzsolható és ragaszkodó minden alakban. Erdőszív, fabordák.

Valami elhordhatatlan.

Nagy Márta Júlia

314

(Debrecen, 1982) költő. Kötete: Ophélia a kádban (2014).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Jász Attila – Csendes Toll

Utadba állít egy-egy fát olykor, de általában egyre vastagabbak, a Nagy Szellem, példaként valószínűleg, mivel mindig is fontosak számodra a fák, hiszen hol máshol találnál menedéket, egy fa tetején vagy alatta ücsörögve, ha kiviszed a gyerekeidet a szabadba, „mezőt” mondanak, de a dupla, kétoldali kétszáz éves hársfasorra gondolnak meg a ligetes fás-bokros részre, ahol biztonságban érzik magukat a tó mögötti természetvédelmi területen, mindig ugyanoda mentek, talán rém unalmasnak tűnhet másnak, de nekik nem, már a gyerekeid is félig indiánok, majd eldől, azok lesznek-e egészen, néha a hegyekbe is kiviszed őket, ott is mindig ugyanarra, ugyanoda, de az is mindig más, ahogy naponta az ismert területre kimenni is az, nagyjából ennyit tudsz nekik adni, nem sok, nem tudás, te is naponta többször jársz ki ugyanoda, nagy élvezettel, fiaid is nagyon szeretik, pedig nem csinálnak semmit, a természet pillanatnyi változásait figyelik meg, bogarásznak, bármikor, bárhol elszöszmötölnek órákig,

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

315

míg mondjuk az apaindián öreg indián barátaival beszélget-borozgat, de változás van az életedben, talán még ennyit sem tudsz majd nekik adni, vagy legalábbis kevesebbszer, de nem bánod, hogy nem erőltettél más, hasznosabbnak tűnő dolgokat, talán hajtani kéne őket, de nincsenek túl jó példák előtted az erőltetésről, hagyod, hátha majd elindulnak valamerre saját maguk, a nagyobbik például, minden erőltetés nélkül indiános könyveket olvas este, ami azért szívmelengető dolog egy indián apának, az indián vér talán tovább folyik, vissza a természetbe és arccal a(z indiános) könyvek felé, ennyit sikerül elérni, majd kiderül, ha felnőnek, hogy mennyi ez, kevés, vagy?

Jász Attila – Csendes Toll

316

(Szőny, 1966) alkotópáros, az Új Forrás folyóiratot főszerkesztik, a Gerecse hegységben élnek.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Farkas Balázs

Szentély

J

obb híján köveket kezdtem el gyűjteni.

Ez lett az új hobbim, kimenni az udvarra (mindig csak a kerítésen belül), és felszedni a köveket, amelyekből egyébként nem volt túl sok. Néha megakasztották a fűnyírót, onnan tudtam, hogy léteznek. A létezésük egykor zavart, most meg már szakrális jelentőséget tulajdonítottam minden találkozásnak.

Arra gondoltam, ha elég követ a szobámba hordok, a szobán belül építhetek egy alszobát, amelybe belépve megváltoztathatom a világ fizikai törvényeit. Eleve már azzal, hogy a kövek mindenféle habarcs és ragasztó nélkül megállnak egymás hegyén-hátán, ugyan remegve és vonakodva, de mégiscsak megteszik. Aztán közéjük belépve megnöveszteném a teret, és a szoba a szobában nagyobb lenne, mint a szoba, amiben eleve volt.

Ezzel a gondolattal kezdtem el őket gyűjteni, aztán egy héttel később felhívtam a nővéremet, Elzát.

– Ott is esik? – kérdeztem.

– Nem. Jól vagy?

– Persze, hogy jól vagyok. – Körülnéztem. – Tényleg nem akarjátok a házat?

– Nem fogunk már Magyarországra költözni – mondta Elza.

Hangját kioktatónak éreztem, de mégis megnyugtatott. Olyan volt, mintha mégis hazatért volna.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

317

– A szobájukba nem megyek be – mondtam. – Egyelőre. Ki lett takarítva, de kerülöm. Emlékszel, mennyire utálták, ha bemászkálunk?

– Beszéljünk másról.

– Igazad van, beszéljünk másról.

Megkérdeztem, hogy vannak a gyerekei, tudnak-e már németül, meg azt is, hogy bírja a férje a megváltozott munkakörülményeket, meg hogy Elza vissza fog-e menni tanárnak. Furcsa válaszokat kaptam, vagy talán csak félreértettem őket. Nevetgéltem.

– Unsere Tragödie, ja? – kérdeztem rekedten.

Csak kaparászást hallottam a telefonban.

– Figyelj, én inkább leteszem – mondta aztán Elza. – Küldjünk még pénzt?

Ekkor már nem nevetgéltem.

– Igazán nem szükséges – mondtam.

– Jól van. Később beszélünk.

– Persze.

Váratlanul tette le, köszönés nélkül. Még hosszú ideig néztem az ablakból az esőt, a szürkületet, a fákat, amelyeket a szél hajtogatott ide-oda. Azt vártam, hogy véget érjen ez az egész, én pedig kimehessek végre.

Elaludhattam, mert traktorzúgásra ébredtem. A szomszéd volt az, ismertem már a napirendjét. Elszoktam a falutól, mégis itt kellett lennem. Egy nap majd megszabadulok a háztól, gondoltam, de nem most.

Ettem, utána pedig kerestem a köveket az udvaron, a cseresznyefa alatt.

Szerettem volna találni egy olyat, ami tökéletesen gömb alakú, és lehetőleg égszínkék.

Zörgött a postaláda, én pedig szaladtam, hogy még pont elkapjam a postást.

Utánakiáltottam: – Még mindig nem érkezett csomagom? Ő viszont nem nézett vissza, ment tovább a biciklijével. Belenéztem a postaládába, és maga a postahivatal küldött nekem levelet, hogy ne zaklassam többet a postásokat. Összegyűrtem a levelet, és kihajítottam az utcára. Vegye fel, akinek hasznára válik.

Másnap lázas lettem, forgolódtam az ágyon, és annyira fáztam, mintha megint tél lenne. Mint amikor idejöttem, és először rájuk találtam. Pontosan olyan hideg volt.

Arra gondoltam, hogy engem is a levéllel fertőztek meg, szándékosan. Már bántam, hogy az utcára dobtam, mert így akárki felvehette, és ő is hasonló sorsra juthatott. A levelek körbejárnak, nem igaz? Mindenki kíváncsi arra, ami a másiknak szól.

318

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

A köveimet most inkább kör alakban rendeztem el a szoba közepén, és bíztam a forma hatásában. A formáknak ereje van. A kör azt jelenti: otthon. Régen az emberek a tábortűz körében ültek, mert azon kívül nem volt semmi. Elképzelték ugyan, hogy mi van abban a semmiben, de azok tévképzetek voltak, nem pedig olyasmi, aminek helye volna az otthon körében.

Talán csak képzelődtem, mert újabb nap telt el, és többé már nem is volt lázam. Hideget sem éreztem, de úgy igazán meleget sem.

Egy alkalommal aztán úgy döntöttem, hogy bemegyek abba a szobába, amit eddig kerülgettem. Megláttam a falon a képüket, akkor készült, amikor összeházasodtak. Fekete-fehér kép volt, nem is igazán éles, inkább olyan, mint egy emlék, amit összetévesztünk egy álommal. Álltam a kép előtt, és arra gondoltam, el kellene égetnem, ahogy őket is elégették. A hamvaikat temették el, nem őket magukat. Felnyúltam, de nem értem el a képet. Mindig is túl alacsony voltam hozzá.

A szobában volt egy lemezjátszó. Bakelites. Már régóta nem működött. A lemez, amit utoljára hallgattak, még benne volt. Porosan, feketén.

Rátettem a tűt, és mozgattam, körbe-körbe. Lehetett hallani. Akkor is, ha nem volt bekapcsolva, lehetett hallani a zenét. Csak egészen közel kellett hozzá hajolni. A tű és a barázdák találkozása zenélt. Mivel nem tudtam egyenletesen és megfelelő sebességgel tekergetni, ez a zene torz volt, lassú, az énekhang is inkább valamiféle monoton, mély beszédre hasonlított.

Elengedtem a lemezt.

Sokáig úgy tűnt, még mindig hallom a zenét. Azt a dalt.

Emlékeztem a szövegére is, elmondta, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint volt, és hogy mindez nagy veszteség.

Megint felnéztem a fekete-fehér, elmosódott fényképre. Nem is mosolyogtak.

Szerintem soha nem mosolyogtak, akkor sem, amikor még éltek.

Később áthordtam az ő szobájukba a köveket, és elhatároztam, hogy a továbbiakban itt fogom azokat gyűjteni. Eszembe jutott, hogy egyszer azért kaptam pofont, mert begurult ide a labdám. A köveket most nem kör alakban rendeztem el, inkább téglalapot formáztam belőlük.

Amikor elégedett lettem az alakzattal (méretével, egyenletességével), felhívtam Elzát.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Persze. És te?

– Két embert látok – mondtam.

– Mi?

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

319

Az ablakhoz húzódtam a telefonnal, onnan ráláttam az utcára, a kerítésünkre, a bejáróhídra. Ebben a napszakban hosszúra nyúltak az árnyékok.

– Ketten vannak a házunk előtt, Elza, és mindketten háttal állnak. Az arcukat nem látom. Nem mozdulnak. Tudod, szerintem… azt a játékot játsszák. Emlékszel?

Mi is ezt a játékot játszottuk.

– Ne légy nevetséges.

Elhúzódtam az ablaktól, a sötétítőfüggöny mögé, de az ujjammal mégis elhúztam, és úgy néztem ki.

– Hamarosan nagyon sokan kimennek majd az utcára, de én akkor sem fogom elhagyni ezt a helyet – mondtam, és egyre erősebben szorítottam a telefont. – Itt vagyok, itt maradok. Ezt jobb, ha mindenki megérti.

Most én tettem le köszönés nélkül. Ezután minden sötétítőt behúztam, mindenhol leengedtem a redőnyöket, aztán odatoltam a széket a főkapcsolóhoz, felálltam rá, és lekapcsoltam mindenféle áramot a házban. Éjszaka riadtam fel, és a padlón feküdtem. Nem láttam semmit, csak az utcalámpák fényét.

Botladoztam, először a szobában (éreztem, hogy felrúgom a köveket, ezáltal új alakzatot hozok létre), aztán az étkezőben, ahol a fiókok fogantyúját tapogattam.

Ráztam őket, mert be voltak ragadva. Ezekbe annak idején nem nézhettem be, de itt tartották a gyertyákat, és amikor végül megtaláltam őket, a konyhába vergődtem, hogy gyufát keressek. Végül a tűzhely lángjával gyújtottam meg egy szál gyertyát, egy fehéret.

Gyertyafénynél még nem láttam ennek a háznak a belsejét, ezért ide-oda lengettem a lángot, az árnyékok pedig táncoltak velem, húzódtak először közelebb, majd el tőlem, de mindig csak hozzám képest, velem együtt. Játszották velem azt a játékot.

Később a képet néztem a gyertya fényénél. Úgy tűnt, megváltozott, de nem tudtam volna megmondani, miért. Azok az alakok rajta idegenek voltak. Nem ismertem az arcukat.

Forró viasz cseppent a kezemre, eldobtam a gyertyát. A kövek közé esett.

Odanéztem, és egyáltalán nem tetszett, amit láttam.

Végül visszatoltam a széket a kapcsolótábla alá, és visszaengedtem az áramot a házba, a saját szobámban vártam ki a reggelt. Sokáig csak az olvasólámpa fényénél bámultam a plafont.

– Csalás – motyogtam időnként.

Reggel az udvaron mindent rendben találtam, de tudtam, hogy valaki más is járt itt rajtam kívül, amíg nem figyeltem. Zsebre tettem a kezem, úgy sétáltam

320

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

egyik sarkából a másikba. A zöldségeskerttől ott hátul, a postaládáig ott elől.

Aztán meg csak úgy céltalanul, anélkül, hogy bármilyen alakzatot leírnék azzal, ahogy sétálok.

A felhők takarták a napot, én pedig fáztam, és a tűzre gondoltam, ami bármit elvihetne, de nem hozna semmit. A földhöz hajoltam, benyúltam, nehezen, kaparnom kellett, és kiemeltem egy követ. Egészen különleges formája volt.

Aztán megint egész nap esett. Tehetetlennek éreztem magam. Telefonálni akartam, de nem tudtam. Az éhség egyre rosszabb lett, már napok óta alig ettem.

Lett volna még mit, de nem nagyon akartam. Végül kristálycukrot ettem, két kanállal. Ezután megnyugodtam. Elfogadtam, hogy most várni kell.

Amikor legközelebb kimehettem az udvarra, láttam, hogy megint háttal állnak nekem az emberek az utcán, többen is, mint illene, ezért fel-alá sétáltam az udvaron, mint egy pulyka.

– Én innen el nem megyek! – kiáltottam. – Itt vagyok, itt maradok! Ki ismeri ezt a játékot? Kezeket fel, le!

Aztán meg sétáltam fel, le.

Nem törődött velem senki. Nem fordultak meg. Azt a játékot játszották, de nem valami jól.

– Ez a ház egy szentély! – kiáltottam.

Még sokáig játszottuk a játékot, én pedig egyáltalán nem fáradtam el.

Aznap este Elza hívott fel engem.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Persze. És te?

– Nem voltál elérhető – mondta. – Többször is próbáltalak hívni.

– Nem tudtam beszélni.

– Bementél a szobájukba, mi?

Most is bent voltam, a képük alatt, méghozzá cipőben. Annak orrával a köveket igazgattam a helyükre. Nem tűnt megfelelőnek az alakzat. Valami hiányzott.

Valami fontos.

– Ura vagyok a helyzetnek – mondtam. – Talán csak egy kicsit… lefogytam.

De nagyon jól áll nekem. Azoknak, akik túlságosan alacsonyak, nem jó, ha van rajtuk egy kis… felesleg.

– A gyerekeimet hagyd ki ebből.

– Senki nem beszél a gyerekeidről – mondtam.

– Jól van.

– Elza?

– Igen?

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

321

– Olyan, mintha már akcentusod lenne – tűnődtem. – Mintha már nem egészen úgy beszélnél, mint szoktál.

Erre nem felelt.

– Talán mégiscsak haza kellene mennünk – mondta végül.

– Igazán nem szükséges.

Nem emlékszem, melyikünk tette le először, de már nem érdekelt a beszélgetésünk, mert a köveimre figyeltem. Odatoltam a széket a kép alá, és levettem onnan. A képet a padlóra tettem, majd köré raktam a köveket. Aztán észrevettem, hogy a félig elhasznált gyertya ott maradt a padlón. Valamikor begurulhatott az ágy alá.

Ezen az ágyon feküdtek, gondoltam. A semmit nézték.

A tűz természetesen mindig a megtisztulás jele, töprengtem, de illett ide egyáltalán? Talán rosszul értelmeztem. Megfogtam a gyertyát, és kivittem a konyhába. Egyenesen a kukába dobtam. Semmi keresnivalója nem volt itt.

Elégedetlen maradtam, de az udvaron sem találtam meg azt, ami hiányzott.

Arra gondoltam, talán mégiscsak kimehetnék, csak egy rövid időre, amíg végigsétálok az utcán, meg vissza, de tudtam azt is, hogy ha az utcán végig tudnék sétálni, akkor nem is biztos, hogy megállnék ott. Aztán ki tudja, mikor állnék meg igazán.

Mégis elindultam a kerítés felé, és már onnan láttam, hogy alakok rebbennek szét, ahogy a felhők is eloszlottak a fejem fölött. Az eső biztosan nem fog visszatérni, és ezt a játékot is unja már mindenki.

Valami érkezett. A kerítés fölött szállt, ugyan csak nagyon rövid ideig tartott az egész, mégis megbabonázva figyeltem röptének ívét. Nem is láttam, ki szaladt el észrevétlenül az utcán mögötte.

A csomag tompán puffant a harmatos pázsiton. Lassan közelebb léptem, fölé hajoltam, úgy tanulmányoztam. Felvettem, és éreztem, hogy súlyos, a csomagolópapír pedig nedves volt. A bélyegek átáztak rajta, a pecsétek elkenődtek.

Miután kigyönyörködtem magam ebben otrombán csomagolt tárgyban, a testemhez szorítottam, és tudtam, hogy szeretni fogom, bármi is legyen ez, elvégre én kaptam, csakis én. Abban is biztos voltam, hogy most ki fog derülni: mindvégig ez hiányzott nekem, csakis ez. A gyűjteményemet végül ez teszi majd teljessé.

Tökéletesen fog illeszkedni a kövek alakzatába.

Farkas Balázs

322

(Zalaegerszeg, 1987) író. Legutóbbi kötete: Ugatás (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Fancsali Kinga

Lázálom a tengertől messze minden ősszel elsüllyed egy régi város a megfulladtakat nem gyászoljuk de visszavárjuk a halászokat akik vastag kabátot hordanak és segítenek megérteni mindazt amit el kell felejtenünk emlékeznek még a kórházakra hogy minden ablak vízre nyílt hosszú árnyékok lógtak a fűzfák ágairól és elkopott sárpizsamák mikor félek a mély vizektől akkor gondolok a halottakra a lakásban minden ablak nyitva de senki sem akar hallani helyettük gyomromban kövek nincs aki kihívja a mentőt felfektetnek az ágyra a szomszéd jön át fél nap után elege van az állandó ordításból sötét foltok tátognak ahol belém törik a tű ez egy emlékezés története egy otthoné ami ott van ahol éppen eszem vagy alszom általában elsüllyedt városokban csak kórházra nem akarok gondolni túl sok volt a fény és senki nem halt meg a szomszédos ágyakon

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

323

túl jól alszom itt és túl sokat eszem mint egy hosszú nyaralás utolsó napjain így hívom fel őket fekete tenger a vonal másik végén azt mondja kezdjek úszni

Fancsali Kinga

324

(Marosvásárhely, 2000) költő, az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Bödecs László

Kaland, hétfő 1.

Halszagú nimfák és korhadt edények nézik a plafont, a túlélés húsz-harminc éve telik így, megerősödnek az olajfák, mikor a hajós már régen visszatért a tengerekről, s nincs jobb dolga, mint pödörni szakállát, ilyen a béke, szöszölős, mint minden újrakezdés.

Az árvízről egyre kedvesebbeket mesélnek, hogyan ettek az állatok, milyen illata volt a fának, kéklett a tenger, hamar előbújtak a hegygerincek, esténként látták a csillagokat, a tatban háltak.

Közben a tető résein vagy az ablakon besüt a nap, és néha engedelmesen csorog az eső, odakint s bent is feltelnek az edények, az ima faggyúillata beeszi magát a falakba, és az ajtónyíláson ki-be jár.

Sejthető, hogy az akolgőzös békeévek mítosztalan zajlása véget érhet.

Hozzányúlnak a régi anyaghoz, hogy megformálják, óvatlan, új kezek.

Serceg a forró olaj, akár az igyekezet, hogy készenléted szoktasd magadhoz.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

325

2.

A feledésbe messziről gyereknevetés szűrődik, nyomda lesz minden ráncos héjú krumpli, ecset minden lehulló falevél. Ábrahám, hol vagy, kalandra hívlak téged, így szól végül az Úr, vagy a város szólítja őt, melyet véletlenül ugyanígy hívnak.

Aztán kerekedik a megváltandó, gömbölyű élet, az ígéret szerint felemelkednek nemzetségek, három vallás születik így, száz legenda, sok város benépesül, míg végül a hajótörött ükunokájának szeme megtelik gyöngédséggel, nézzétek, milyen szépek vagyunk, mondja végül, mint egy festmény, és harcolnak, kinek van igaza de a megtelt házak nyugalmában, amíg van kenyér, zsivaj, és útnak indulnak belőlük, nem igazán számít, nincs felelős, folyik a vér.

Bödecs László

326

(Szombathely, 1988) költő, szerkesztő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakos hallgatója. Legutóbbi kötete: Az árvíz helye (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Kerényi Tamás

Mák

A

fiú a fürdőkádban fekszik, nyakig a vízben. A szomszédok falon átszűrődő hangjait figyeli, összekeveredik kiabálás, rádió, nevetés. Hörögve veszi a levegőt, köhög, harákol, köp. Az ajtó résnyire nyitva, a fürdőszobában félhomály.

Oldalra nyúl, kitapogatja a mosógépre dobott törölközőt, beletörli vizes ujjait.

Elvesz egy cigarettát, szájába teszi, visszanyúl gyufáért. Láng lobban, mélyet szív, felizzik a parázs. A szálat a kádba ejti, sisteregve elalszik. A fényben becsillan a tükör a mosdókagyló felett, fénykép odatűzve. Ő és egy lány, tengerpart, hullámok, csillagos ég. Csend van az üres lakásban, falióra kattog. Kopogást hall a bejárati ajtón. Visszatartja a köhögést, nem mozdul, lehet postás, szülők.

A lánynak van kulcsa, de ő azt mondta, a szüleinél alszik. Az ajtó előtt álló kitartóan próbálkozik. Felpattan a levélbedobó nyílása, halk hang szól: Itthon vagy? Hoztam mákot! Nagyon szarul vagyok. A fiú cigarettával szájában kimászik a kádból, fürdőköpenyt borít magára. Kinéz, a folyosó üres. Tanácstalanul áll, végül egy összegörnyedt árnyat pillant meg. A sűrű, fekete, göndör haj eltakarja az arcot, piros kordbársony nadrágban ül a földön, a szakadt bőrkabát reszket rajta, mellette vászon oldaltáska. Az alak felnéz, izzadó, sápadt arcán szétárad a boldogság, rekedten suttogja, de jó, hogy itthon vagy!

A fiú becsukja az ajtót, felöltözik. A konyhába mennek. A mosogatóban koszos edények, a tűzhelyen kotyogós kávéfőző. A földön zsák krumpli piros

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

327

műanyag hálóban a falnak támasztva. Két összecsukható kempingszék, asztal, hamutartó, borosüvegek, a pohárban ital, benne csikk úszkál. Látom, buli volt, mondja a másik. Én is iszom, ha nincs mákom. Másnapra persze rosszabb lesz, de valami kell. A fiú leül a székre, vacog, bazmeg, influenzás is vagyok. Mindjárt jobban leszel, mondja a barát, azzal a magával hozott táskára csap. Meggyújtja a gázt, a gyufát megnyálazott ujjain oltja el, varázslat, vigyorog. A fiú két, tompán csillogó szürke edényt vesz elő, a kedvenc lábasaim, mutat rájuk büszkén. Az egyiket megtölti vízzel, a gázra rakja. A mosogatóhoz lép, kipakolja az elmúlt napok maradékát. Betépve majd elmosogatom őket. Én olyankor porszívózni szoktam, helyesel a másik, közben a földre tett táskát tapossa, a gömbök recsegve törnek szét. Szalmaszag tölti be a konyhát. Rongyod van?, kérdezi. A fiú köhögéstől fuldokolva a konyhában futó gázcsőre mutat, amiről valaha fehér, de a sok használattól barnára színeződött póló lóg. Látszik, nedvesen száradt ki, valami dudorodik benne. Gondolom, ebben már nincs erő, szólal meg a másik, leoldozza a csomót, szétfeszíti a merev ruhát, a kukába szórja a tartalmát.

Négyszer főztem le, a vége csak víz volt, mondja a fiú. Mikor jól megy neki, a még használható gubókkal teli rongyokat a mélyhűtőbe teszi. Úgy néznek ki két végüknél megcsavarva, mint a fagyasztott hurkák. Hiánycikk a mák a városban, honnan szerezted, kérdezi. A másik csak mosolyog.

A víz forrni kezd. Fénycsík fut végig a konyha padlóján, a fiú tekintete az ablakra téved. Kinéz, a játszótéren iskolaköpenyes gyerekek játszanak. A padon idősebb férfi újságot olvas, mellette rádió, az antennát igazgatja. Előveszik az összetört mákfejeket, óvatosan beleszórják a lobogó vízbe. Akkor most várjunk, szól a másik, majd dohányozva maguk elé néznek. Én jobban szeretem, folytatja a másik eltűnődve, hideg vízből indítani, mint a tojást. Te hány percig főzöd?

Szerintem hétnél kell kivenni, akkor a legjobb. Én a színét figyelem, feleli a fiú.

A konyhát betölti a pára és a mákszalma édes, savanyú illata. Gyomra görcsbe rándul, tudja, csak az első korty nehéz, ha az bent marad, mehet a többi. Elfőzzük a levét, vagy megiszod? Én nem tudom soha kivárni, a dunsztosüveg mindig tele lesz. Milyen lehet négy deci?, tűnődik.

Feláll, egy konyharuhával megfogja a gőzölgő lábast, tartalmát kiönti az üres edénybe, ami felett társa már kifeszítve tartja a koszos pólót. Szótlanul, összeszokott csapatként dolgoznak. Csorog a sűrű barna lé, az ázott mákfejek fénylenek. A rongy aljáról ólmos cseppekben szivárog a nedvesség. Én balra, te jobbra. Lassan, erősen, egymásnak ellentétes irányban csavarni kezdenek. A folyadék sziszegve tör át a szöveten. Vigyázniuk kell, mert ha az anyag elszakad, kezdhetik elölről. Busz zörög el a ház előtt, elcsendesedik a környék, lassan

328

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

besötétedik. Alkaloidás, mondja a másik büszkeséggel hangjában. Ne bassz, hogy szerezted? Beszöktünk a gyógyszergyár földjére, kutyás őrök, szögesdrót, fehér Ladával menekülés a szántóföldön. Hú, faszom.

Oszd szét! Merre a dunsztos? Megiszom, adjad már, te nem vagy szarul? Várj kicsit, lehűtöm, áll fel a fiú. Bedugaszolja a mosogatót, vízbe állítja az edényt.

Finoman lök rajta, az edény pörögni kezd, a fiú mosolyogva nézi. Az arány fele-fele, tudják mindketten, hogy ellenőrizni fogják milliméterre pontosan, arcukat odatolva az üveghez. A másik gyógyszereket vesz elő, a csaphoz lép, iszik. A fiú hátrafordul, a félig üres gyógyszeres levelet nézi. Mennyi kell, kérdezi a másik. Tudja, illik adnia, ő a vendég. Kettő elég, mondja a fiú. Persze van a ruhák között eldugva még pár Noxyron, de ehhez az altatóhoz, amit a mákteához használnak, nehéz hozzájutni. Nem tudják, miért kell, ez a hagyomány, és így valóban erősebb a hatás. Látod, máris jéghideg, ezért használok alumíniumot, fizika. Az edény tartalmát óvatosan kettéosztja a befőttesüvegekbe. Mindenki ezt a típust használja, ez is tradíció. A másik feláll, egy pillantással szemrevételezi, van-e különbség. Elveszi az egyiket, ádámcsutkája fel-alá jár, leteszi, fintorog.

A fiú óvatos, először kis korttyal próbálkozik. Ma jó a gyomra, szerencsés nap. Nagy levegőt vesz, felhajtja. Böfög, harap a többnapos zsömléből. Lágy zongoraszó hallatszik a házból. A másik hirtelen öklendezni kezd, a vendéglátó gyors mozdulattal lavórt tesz elé, a barát belehány. Sugárban ömlik a zavaros lé, gyomorsav, ételmaradék. Beletúr, gyógyszer után kutat, megtalálja, kiveszi, ujjairól lenyalja a rátapadt fehér, gipszszerű anyagot. Pólójával megtörli száját, suttog, bassza meg, nem mehet kárba, ez ópiummák! A billegő tálat két kézzel fogva felemeli.

A fiú közben az üres játszóteret nézi. Lengeti a szél a hintákat. Mintha hirtelen kitavaszodott volna. Egyetlen jóleső fuvallat a teste. Milyen gyorsan hat, pedig csak most itta meg, lassan minden megváltozik, ahogy észrevétlenül jön a hajnal az éjszaka végén. A háta mögött a másik lassan, nagy kortyokban issza a savanyú szagú folyadékot. Galamb érkezik a játszótérre. Egy arra járó szerelmespár felzavarja, a lány felnevet. Fakulnak a színek, a napnyugta közeleg.

A szomszéd ház ablakaiban fény gyúl. A fiú érzi, erősödik a hatás, a másnaposság és az elvonási tünetek fokozatosan elenyésznek. Milyen gyönyörű az ég, annyira szép minden pillanat, lét szavak nélkül. Hosszú percekig néz egy cseppet az ablakon, lassan, mélyen lélegezik. Melegség járja át végtagjait, valami simogatja belülről. Adjál már valamit, szól a háta mögött a másik, aki épp végzett az edénnyel. Van cukrozott kakaóporom, mondja a fiú, leveszi a dobozt, kanalat törölget a szennyesből, odaadja. Bemegy a szobába, vetetlen ágyon két párna,

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

329

női harisnya csillan meg a száradó ruhák között. Megáll, olyan felemelő az egész.

A polcon színes tévé. A dohányzóasztalon számítógép, zsinórokat illeszt össze, a képernyőn színes ábrák jelennek meg. Széket húz, a gombokat nyomogatja.

Igen, ez jó lesz, ezt szeretem, szólal meg a másik elkent hangja a konyhából, ezt ketten is lehet játszani. Üveg csörren az utcán, kurjongatás. Várj, kimegyek pisálni, mondja a fiú, a vécékagylónál sokáig áll. A csapot is megnyitja, talán a csorgás hangja segít.

Nehezen jön. Visszafelé félúton betéved a konyhába, cigarettát keres, az ablakhoz lép. Bőre viszket. Holnap itt lesz a kedves, gondolja, hosszú barna haja, illata, háta vonala, ahogy fejét a párnába fúrja, halkan sikolt, ő végigsimítja majd a hegedűalakú testet, mögötte térdelve, meleg, puha, nedves. Az ujjaival kaparja az ablak keretén a málló festéket. Kibírhatatlan a vágy, szél fújja az utcán a leveleket, arcát az üveghez nyomja.

Te vezeted a varázslót, hallja a szobából, én a segédjét. Megfordul, betámolyog a nagyszobába. A botkormányokhoz ülnek, a tévét bámulják. A függöny behúzva, becsillan a lemenő nap. Csak a játék hangja hallatszik, a fiú érzi, együtt vannak ebben a sötét, biztonságos menedékben. Bazmeg, új rekord, kiált fel a másik, felugrik, egymásra néznek. Ne haragudj, lehet, ez túl buzis, de úgy szeretlek. Feláll, átöleli a fiút, aki már nem beteg, meggyógyult, minden sejtje örömben úszik.

Viszonozza az ölelést, zavarban van, de megérti barátját. Arcukon tükröződik a vörösödő ég, visszaülnek, kezdődik az új játék, mosolyognak, cigaretta gyúl. Na figyelj, megmutatom, hogy szerezhetsz örök életet.

Kerényi Tamás

330

(Debrecen, 1973) az ELTE-n végzett szociológusként. 2014-ig Budapesten élt, majd családjával az angliai Bristolba költözött, ahol jelenleg teherautósofőrként dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Kustos Júlia

A rügy

Én így tanultam a nyelvet: szavaidban mindig legyen szorongás, így tudsz majd szorongatni másokat – de igazadhoz jobban illik, ha kérkedő nem leszel. Mert még az ostoba őz sem fut a zaj felé, arra megy, ahol finom rügyeket szagol.

Finom rügy legyél hát, fán túli ésszel, biztos magadban, mert amit az őz akar, te azt döntése előtt jóval tudhatod. És rügyként félj a harapástól, de fán túli testtel, hogy fájjon az őznek, amit képzel, hogy majd okoz.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

331

Látogatás az udvarban I. Elsőként találd meg saját helyed.

Ahol, ha megérkezel, tudod, hogy külvilágod megszüntetheted.

Tisztítsd meg magad közléseidtől, melyek itt, a fenyegető menedékben másokat érthetetlenségükből eredően fenyegetnek.

Leltárba venned mindent letisztítva kell, hogy mint egy talált kő, ismerős, anekdotára csábító ne legyen.

Belégzésed: magad tágítása.

Kilégzésed: a tágasságban való megmerítkezés.

II. Barna lakkba lépsz, és fekete bőrbe, és harsánykék és bordó függönyökbe, tévé zajába, finom porba, érintetlen, levedlett tárgyak közé.

Az úrnő tekintetének mindez olyan, mint egy túl sokáig nézett, jól felmért festmény. Portréd a falról úgy ismeri már, mint senki: szeplőidet megfosztotta a bőrtől.

Jó napot, én voltam a száj.

332

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

III. Emlékszel még megtorlásaira.

Testedben egy elfelejtett hangot keresel, szétszórt morzsák közé tévedt gerle, bizonytalan ideig még kering.

IV. A bálterem hátuljában étkezőasztal: oda ülsz.

Ablakpárkánytól az úrnő hátáig nyúlik, rajta elhagyott, maradék teríték: paprikacsutka, magjai széthintve, sószóró, kupoláján főzések zsírjai, ívén tompán botlik a napfény.

Rántáslisztbe fulladnak kókadt majoránnák, irgalmazz, úrnő, hát nem látod vajkockád olvadt barázdáiban süllyedni a kést?

V. Itt hátul hangosabban kell majd, hogy beszélj, tudod, hogy fél fülére nem hall, csak mikor ágyúzaj előtt függ a tiszta csend.

Kiáltozva kérdezel újra meg újra, és nem csüggedsz, és el nem feleded, hogy felérni szenvedését száz szenvedéssel ér fel.

Kustos Júlia

2020/4

(Szombathely, 1996) költő. Az ELTE hallgatója. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

333

Aradi Gizella

Legyőzhetetlen

A

nő azt mondta, vetkőzzön le. Rolf meglepődött. A felszólítás kedves volt, de határozott. Csak ne olyan hevesen, kisanyám, de ezt nem mondta ki.

Egy darabig nézett a nő után, aki kifelé menet behúzta maga mögött az ajtót.

Az ablak maradt az egyetlen menekülőút. Látta, hogy a ház előtt éppen akkor zötyögött el a tizenkilences villamos. Vetkőzzön, ne vetkőzzön?

Ha közelebb lépne a falhoz és kicsit kihajolna, balra éppen láthatná a Castello Sforzescót. Szinte hallotta Martin hangját, ahogy azt mondja neki, fene nagy okos vagy. Mert nem tudta, mi ez az épület. Jó, tényleg fogalma sem volt róla. De nem is városnézésre jött Milánóba. Martin meg folyton nagyképűsködött. Amikor felszálltak a buszra, hogy eljussanak a San Siro-stadionba, és elmentek a tornyos épület mellett, akkor is osztotta az észt és összevissza hablatyolt hercegekről, nemesurakról meg orgyilkosságokról. Rolfot az egész nem érdekelte. Hátrébb telepedett Leandróékhoz, akik a Basel esélyeit latolgatták a Bajnokok Ligájában.

Ehhez legalább neki is volt egy-két szava. Hetvenegy év alatt egyet-mást megtapasztalt már az életben, ha meg tippelni kellett, abban tényleg verhetetlen volt. A csapatát minden fontosabb mérkőzésére elkísérte. Leandro szerint ma kettő-egy lesz nekik. Két öklét összeszorította, mindkét hüvelykujját maga elé emelte. Mindig ezzel adott nyomatékot, amikor szerinte fontos dolgot mondott.

Szinte mindig fontosnak gondolta, amit mondott.

334

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Az első félidő végére az olasz csapat már két góllal vezetett. A szünetben együtt indultak sörért. Leandro hőzöngött, mint általában. Rolf kérte, neki is vegyen egy Pedavenát, amíg visszajön a vécéről. A sört már akkor kipróbálta, amikor a városba érkeztek. Ezek az olaszok nem nagyon értették, amit mondott, de a Pedavena erre az egy napra éppen elegendő szókincsnek bizonyult. Hideg legyen ám, kiabálta oda Leandrónak, és elhúzott, hogy könnyítsen magán. A lelátók felől még zúgott a hazaiak skandálása. Leandro felemelt hüvelykujjai megnyugtatták. Ezek szerint hallotta őt. Az utóbbi időben mintha kicsit süketebb lenne. Kievickélt a pult előtt összetömörült emberek közül, aztán elvegyült mások sodrásában. Biztos volt benne, hogy jófelé megy. Percekig tartott, mire meglátta a keresett piktogramot. Türelmesen várakozott, míg sorra került. Körülötte mindenki olaszul karattyolt, amiből egy szót sem értett, de tetszett neki a dallam, amit kihallott a nagy elánnal, széles mozdulatokkal kísért szövegekből. Leandro feltartott hüvelykujjai, amelyek Baselben feltűnő túlzásnak hatottak, ebben a környezetben kifejezetten visszafogottnak tűntek.

Gyorsan végzett, ezért is lepődött meg, hogyan juthattak vissza az emberek ilyen rövid idő alatt a tribünökre. Már csak néhányan robogtak a lelátók felé, kezükben műanyag söröspoharakkal, szendvicsekkel. Zúgott, fortyogott a stadion, mint egy zacskó penne a forró fedő alatt. A francba, lemaradt egy gólról. Az is egyértelmű volt, hogy a hazaiak kapták. Rohanni kezdett a legközelebbi bejárat felé, vissza a nézőtérre. Talán mégis láthatja, ahogy a labda betalál az ellenfél kapujába. Talán van ismétlés, ha visszaér, vissza is tekerheti az időt, mint otthon a tévét. Egy passz újra, egy hatalmas rúgás csak miatta, csak neki, mert éppúgy kifizette a méregdrága jegyet, mint ez a sok majom, akik itt őrjöngenek. Négy perc telt el a második félidőből, összesen negyvenkilenc, ezt már látta a legközelebbi eredményjelző táblán. Kettő-egy, ahogy Leandro megjósolta, csak éppen nem nekik, hanem az Internek, de még hátravan legalább negyvenegy perc. Még bármi megtörténhet. De hol van a söre, hol vannak a barátai? Elindult, hogy megkeresse őket, amikor újabb hatalmas őrjöngés tört ki. Visszafordult a pálya felé, a Basel kapusa éppen abban a pillanatban vette föl a labdát a hálóból. Megint kaptak egy gólt. Három-egy. Már mindenki visszaért a tribünre, talán az árusok is otthagytak csapot-papot, az olaszok ész nélkül ugráltak és énekeltek, képtelenség volt közöttük megmoccanni. Azért újra megpróbálkozott visszajutni a pulthoz, ahol utoljára Leandrót látta, onnan biztosan visszatalálna a saját szektorukba. De alighogy megfordult, újra felizzott az egyébként is forró augusztusi levegő. A gólt megint nem látta, csak a kijelzőt. Négy-egy. Nagy nehezen végül kikeveredett a stadionból. Kilencvenezer ember egyszerre tódult ki, hömpölygött a tömeg.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

335

Képtelenség volt megállni vagy irányt változtatni, csak tehetetlenül sodródott az örömmámorban úszó olasz szurkolók között. Már nem Rolf Bantle volt Baselből, rá is átragadt a győztesek boldog eksztázisa, egy volt közülük, Amala! Pazza Inter Amala E’una gioia infinita che dura una vita Pazza Inter Amala! ordította velük, bár nem értette, de nyilván ez volt a csapat himnusza, una vita Pazza Inter Amala!

Meneteltek hosszan, néha meg-megtorpantak, aztán megindultak. Beesteledett, a nap már nem égetett, sőt el is tűnt, de nem ment messzire, nyilvánvaló volt, hogy velük van, a nap itt akkor is süt, ha csak a hold mutatja meg magát, itt erő van és öröm, szerelem, ez talán az Amala, férfiak, apák, fiúk, győzelem, diadal. Rolf Bantle legyőzhetetlen, gondolta.

A Castello Sforzesco közelében eszmélt rá, mennyire elsodródott a stadiontól, a barátaitól. Elfáradt. A torony előtti szökőkútnál leült a fehér lépcsőre. Reggel óta nem evett, azt a délelőtti Pedavenát itta utoljára. A fiúkat itt már nem fogja megtalálni, gondolta, és végignyúlt a nap melegét még mindig őrző lépcsőn.

A feje mellett egy béka tátogott. Csak az egyik fele élt. A működő oldala lüktetett, mozgott, rángatózott. Rolf felült, a zsebéből elővette a bicskáját és a békát a hasánál felnyitotta. A szíve szép volt, arányos, szabályos, és a színe is mutatós. A pengével milliméterről milliméterre haladt tovább. Tisztán látta, hogyan kapcsolódnak össze a részek. Így haladt aprólékosan, mert arra gondolt, ha minden egyes porcikáját megvizsgálja, megérti az egészet. A béka talpának levendulaillata volt, a combján apró, piros foltok. És van a békának gerince?

Egyelőre nem találta. Egy elhaladó autó lámpájának fényénél elborzadt a látványtól. A szív működőképes fele hiábavalóan erőlködő, vérző csomónak hatott, de dobogott. A másik fele meg talán sosem működött. Nézte a többi élettelen szervet. Aztán egy óvatlan mozdulattól a bél teljes tartalma kiömlött és elárasztott mindent. Undorító volt a látvány és förtelmesek a szagok. Hirtelen rémület fogta el. Eredetileg arra gondolt, ha végzett a vizsgálattal, majd mindent szépen visszailleszt. De erre a látványra azért nem számított. Pánikszerűen visszadobálta a békába a kioperált szerveket. Az eredeti helyükre persze már nem emlékezett, de a sietségben egyébként sem lett volna idő mindent jól elrendezni. És mit is jelentene, ha jól rendezné el? Szabadult volna már az egésztől. Nem volt jobb ötlete, felkapta a cafatokban lógó tetemet és egy arra haladó autó tetejére dobta.

Köhögött a száraz, augusztusi portól.

A nap éppen a szemébe sütött. Fáradtnak érezte magát, de sosem szeretett ébredés után sokáig heverészni. Felkelt, ült a lépcső szélén. A szökőkút mellett, tőle jobbra fiatalok szelfiztek. A kezét belelógatta a medencébe, aztán percekig suvickolta mindkettőt. A zsebében zsebkendőt keresett, meg a bicskáját, de

336

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

eszébe jutott, hogy az utóbbit még a stadionban, a beléptetéskor elvették tőle.

Bosszankodott is, hogyan lehetett ilyen hülye, hogy magával hozta. Ez volt az utolsó, az egyetlen tárgy, amit még Cécile adott neki, mielőtt elment. Ha meglenne, vághatna a levendulából, ami a szökőkút túloldalán virágzott. Cécile kedvenc virága. Korgott a gyomra. A zsebkendővel kirántotta a pénzét. Húsz euró és tizenöt svájci frank. Ennyi volt az összes vagyona. Egy húsz év körüli lány a fényképezkedők közül elmenőben letett mellé öt eurót. Akkor vette észre, hogy már több is összegyűlt ott, amíg aludt.

A nő visszajött a szobába és megint rászólt. A karján egy melegítőalsó meg egy kék-fehér csíkos póló lógott. A bőre barna volt, ősz haja megzabolázhatatlan, erős.

– Puoi restare finché ti lavo i vestiti. Li riavrai entro due ore – talán megint azt mondta, hogy vegyen le mindent. Korábban sem a szavakat értette, hanem a gesztusokat, amelyekkel magyarázott neki. Letette elé a behozott holmikat.

– Mi chiamo Agnella. Agnella – magára mutogatott és újra kiment a szobából.

– Csak ne olyan hevesen, kisanyám – válaszolta neki, de nem volt benne biztos, hogy a nő meghallotta. A második napon találkoztak először. Pénzt kapott tőle, aztán kenyeret, cigarettát hozott. Mindennap meglepte valamivel. Rolf soha nem ment messzire a Castello Sforzescótól. Ha el is ment, estére mindig visszajött ide, a park egyik padjára, közel az úthoz. Amióta Milánóban maradt, sosem fájt a lába, nem recsegett a dereka. Megmaradt az erő, una vita Pazza Inter Amala!, énekelgette gyakran, miközben bejárta a gyönyörű parkot, a közeli utcákat. Itt ragadt. Minek ment volna haza? Mindig volt, aki pénzt adott neki, mások, mint ez az idősebb nő is, ennivalót hoztak. Most pedig, ha nem is értette a nyelvet, nyilvánvaló volt, ki akarja mosni a ruháját. Talán ezt a melegítőt is neki adja majd, a csíkos felsővel, akkor váltóruhája is lesz. Egy hétköznapi meg egy vasárnapi.

De azonnal rájött, hogy az ünnepi öltözet inkább csak kolonc lett volna. Csak nem fog egy batyut a nyakába venni? Nem, erre semmi szüksége. Mindene megvolt, ami kellett neki. Egészséges, nagy séták a parkban vagy a város utcáin, amikor a járókelőket, a sétára kihozott kutyákat vagy a kóbor macskákat figyelte, vagy a puccparádét a Della Spiga macskakövein, és csendes, meleg éjszakák a saját padján. Általában igyekezett láthatatlan maradni. Egy idő után, estefelé Agnella is kijött hozzá néhány órára. Chipset ettek, Rolf rágyújtott, némán nézte a füstöt, a nőnek egész idő alatt be nem állt a szája. Rolf gyakran érezte úgy, hogy legszívesebben lerakná a chipseszacskót és megölelné. Az égbolt sima volt és kék. A levegőben levendula illata. Így maradt volna örökre.

Aradi Gizella

2020/4

(Budapest, 1968) közgazdász, novellákat ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

337

Csete Soma

~

a körtefát tokba fogó aranymohának sosem volt értelme de a most kígyózó fa alatt futó fonó kígyóvonal egészen biztosan kikúszik sajátjából kivonalazódásának mindenkori otthonát és környékét nyújtotta ez a körtefa elveszések sztrádáit és természetes ellensúlyokat egyaránt de a kígyózó fa alatt futó fonó kígyóvonal most síkra száll egy könnyebb és teljesebb életért csak ebben vet kanyart a kígyózó fa alatt futó fonó kígyóvonal maradni csak a kikúszás recés pillanatát engedi és ez itt már a new school ami kikúszik az ki is pontozódik és már a kezdetektől kézre keríthetetlen önmagában a levélszilánkok játékában

Csete Soma

338

(Szekszárd, 1996) verseket és kritikákat ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Bájer Máté

Kúra 3.

Ha egy ember érhálózatát átrajzolnád egy autóstérképre, és elindulnál, mondjuk, Keszthelyről, búcsút intve a kikötőnek, ahol árbócnyakú hattyúk ringanak, majd a teljes kimerülésig vezetnél, még mindig megdöbbentően közel volnál a szívhez.

Talán egy norvég halászfaluban, ahol a földnek is más a szaga, mondhatnád, hogy kiléptél a kisvérkörből, hogy kiürítetted magadból valamelyest.

2.

Az alhasi fájdalom a misztériumjáték velejárója.

Ha felhasítjuk a bélfalat és szétgöngyöljük egy képzeletbeli térhálón, újabb menekülési útvonalak tárulnak elénk.

Hetvenóránkénti megtisztulás, kilencméternyi zarándokút a szájtól a végbél nyílásáig.

Vajon erre szökött ki az életünkből?

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

339

1.

A nyakára tapasztod a szádat, és csak annyit préselsz ki, feloldva a vákuumot, mi lenne, ha az apja után neveznétek el?

Szilaj ritmus vágtat a gerincén.

Nemsokára új csillagkép formálódik benne, amit nehéz mértékkel kifejezni.

Amihez tíz hét önvád, megbánás, és egy gyógyszerekkel fellazított méhnyak sem elég, hogy teljesen kiürüljön.

Bájer Máté

340

(Szikszó, 1986) költő, slammer, újságíró.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Márton László

Huwawa rémuralma

É

letem első elbeszélését Humbabáról írtam. Pontosabban Huwawáról. Ez volt a címe: Huwawa rémuralma. A „Humbaba” az újasszír, a „Huwawa” az óbabilóni és a hettita névváltozat. Ezt egy akkoriban megjelent komoly és hasznos könyvből tudtam meg. Ebben a könyvben részletes magyarázatok olvashatók a Gilgames-eposzhoz, amelynek egyik epizódjában Gilgames megküzd a cédruserdőket őrző, Huwawa nevű szörnyeteggel.

Egyébként maga a Gilgames-eposz is akkoriban jelent meg magyarul. Tizenhat éves voltam, amikor az eposzt elolvastam, és azonnal megfogott Humbaba alakja.

Pontosabban Huwawáé. Humbaba, illetve Huwawa lényéből valamiféle szavakba nehezen foglalható iszonyat áradt. Azaz éppen hogy megpróbáltam szavakba, pontosabban egyetlen szóba belefoglalni, ez a szó pedig így hangzott: rémuralom.

Márpedig a rémuralom iszonyata inkább az óbabilóni névváltozatból süvített.

Az újasszír névváltozatban a „baba” leginkább egy játék baba vagy egy újszülött kisbaba képzetét kelti, a „hum” pedig amolyan kedélyes hümmögés.

Amikor a Gilgames-eposzt olvastam, 1975 tavaszán, a magyar társadalom éppen az úgynevezett „felszabadulás” harmincadik évfordulóját ünnepelte.

Ott laktunk a Damjanich utca és a Dózsa György út sarkán, a Felvonulási tér nevű hosszú betonnégyszög mellett. Damjanich János honvédtábornokot, az 1848−49-es szabadságharc hősét kötél általi halálra ítélte Huwawa. Dózsa

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

341

Györgyöt, az 1514-es parasztfelkelés vezérét tüzes trónra ültette Huwawa.

A Felvonulási téren katonai díszszemlével ünnepelte Magyarország szovjet megszállását Huwawa.

Alacsonyan szálló vadászgépek sipítottak, még alacsonyabban szálló katonai helikopterek dübörögtek. A Felvonulási tér betonján gépesített lövészezredek vonultak, és el sem tudtam volna képzelni, hogy két és fél év múlva, 1977 őszén egy ilyen ezredben kezdem majd meg a katonai szolgálatot.

A sorkatonák díszlépésben meneteltek, és ütemesen kiáltozták: „Huwawa!

Huwawa!”

Tányérsapkás, géppisztolyos munkásőrök vonultak. Ők is közös ütemre ordították, ahogy a torkukon kifért: „Huwawa! Huwawa!”

Huwawa egy szellem a Gilgames-eposzban. Őrzi és védi az erdőket: ókori keleti környezetvédő, akinek tevékenysége rémuralom-gyakorlás.

Odaadtam a Huwawáról szóló elbeszélést egy bizonyos Gábornak, aki nem olvasta el, viszont elveszítette a kéziratot. Létező dolog-e az olyan irodalmi alkotás, amely valaha megvolt, de már évtizedek óta nem található meg, és a szerző sem emlékszik rá pontosan? Úgy rémlik, hogy az elveszett kéziratlapokon a két felszabadító hérosz diadalmenetben tért vissza Uruk városába. Csakhogy útközben Gilgames is, Enkidu is Huwawává – vávává! – változott. Eddig csak egy Huwawa volt, az is a távoli erdőben, mostanra kettő lett a székesfővárosban. Aztán, úgy rémlik, az elbeszélés vége felé Uruk város minden lakójából előbújt a bennük lappangó Huwawa. Semmivé lett kamaszkori elbeszélésem utolsó bekezdéseiben százával nyüzsögtek a Huwawák.

Gábor a padszomszédom volt. Magyar- és történelemórákon rendszeresen súgtam neki. Nemigen figyelt az órákon elhangzottakra, ehelyett biológiavagy fizikatankönyve fölé görnyedt, később már a hasonló tárgyú egyetemi jegyzeteket bújta. Biológiát és fizikát tömött a fejébe, a tőle telhető legnagyobb erőfeszítéssel. Megkérdeztem: olyan nagyon érdeklik őt ezek a dolgok? Azt felelte: egyáltalán nem érdeklik, de nincs más választása.

Akkor tanultam meg, hogy az irodalmi alkotásokat legalább kettő, de inkább három példányban kell gépelni, gyakran cserélendő másolópapírral.

Padszomszédom, aki elveszítette Huwawa rémuralmát, orvos akart lenni. Azaz nem akart orvos lenni, de az apja, aki már harminc éve orvos volt, értésére adta, hogy nincs más választása.

Padszomszédom napjában többször kijelentette, mennyire irigyel engem.

Már most látszik rajtam – tette hozzá –, hogy egész életemben azt fogom

342

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

csinálni, ami nekem jólesik. Például, ha úgy tartja kedvem, kitalálhatok olyasféle hülyeségeket, mint Huwawa rémuralma. Meg volt róla győződve, hogy Huwawa és a rémuralom az én képzeletem szülötte, nem pedig a mezopotámiai ékírásos agyagtáblák leleményes megfejtéséből adódik.

Amúgy a rémuralomról – arról, hogy az országban rémuralom van – hallani sem akart. „Miféle rémuralom?” – kiabálta.

Azt feleltem: cukrozott rémuralom. Tejszínhabos rémuralom. Vérontásmentes rémuralom. De azért ott vannak a tömegsírban a halottak, akikről ma sem lehet beszélni. És aki nyilvánosan kijelenti, hogy el kellene temetni őket, azt ma is megbüntetik. „Neked nem hiányzik a szabadság?” – kérdeztem Gábortól.

Padszomszédom ettől a kérdéstől végképp dühbe gurult. „Kurvára nem hiányzik a szabadság!” – ordította a harmadik óra utáni szünetben, amikor elhangzott a föntebb olvasható kérdés. – „Ha az a kérdés, hogy rántott csirke vagy szabadság, akkor az a válaszom: először rántott csirke, másodszor rántott csirke, és utána esetleg ízesítőnek egy kiskanálnyi szabadság.

Ha az a kérdés, hogy pénz vagy szabadság, akkor azt mondom: először sok pénz, másodszor nagyon-de-nagyon sok pénz, és utána, ha muszáj, tíz fillérért szabadság. Ha az a kérdés, hogy pina vagy szabadság, akkor tudd meg: először pina, másodszor pina, és utána, ha még mindig feláll a faszom, beledugom a szabadságba is. Feltéve, hogy nem fertőz.”

Nem meglepő, hogy Gábor így beszélt. Elvégre orvosnak készült. Az már inkább meglepett, hogy nem tudta leállítani magát. A harmadik óra utáni szünetben olyasmiket is belekiabált a levegőbe, amikről nem kérdeztem. „Leszel szíves tudomásul venni, hogy ahhoz igazodom, ami van! Ha zongora van, akkor zongorista vagyok! Ha forgalom van, akkor forgalmista vagyok! Ha pedig rémuralom van, akkor rémuralmista vagyok! Már benne vagyok a KISZalapszervezetben, és belépek a Pártba is. Mihelyt elérem a korhatárt, és szerzek két ajánlót! És ha a Párt első titkára az a te drágalátos Huwawád, akkor kirakom Huwawa fényképét az irodámban! Sőt, otthon is kirakom! A hálószobában, a hitvesi ágy fölé! Hadd lássa Huwawa, hogyan baszom a feleségemet! Vagy másvalakinek a feleségét!”

Azt hittem, ez afféle kamaszos nagyzolás. Nem az volt.

Egyszer, hetekkel vagy hónapokkal később a fenti párbeszéd vagy inkább monológ után, Gábor néhány napig hiányzott. Ezt meglepőnek találtam. Addig sohasem betegeskedett, nem mulasztott egyetlen órát sem.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

343

Amikor ismét beült mellém a padba, furcsa horzsolások borították az arcát. Azt állította, hogy megbotlott az utcán, és arccal rázuhant a járdára. Ez persze akkor sem hangzott volna életszerűen, ha nincsenek ismereteim az előzményekről. Márpedig voltak. És aztán padszomszédom mondott mást is, ami sajnos meggyőzőbben hangzott. Ezt: „Mihelyt lehet, elmegyek innen. Nem akarom az életemet ebben az országban leélni.” Tartalmilag fölöslegesen, érzelmileg elkerülhetetlenül hozzátette: „Gyűlölöm ezt az országot.”

Az arcán bántalmazásra utaló hámsérülések látszottak. Mintha egy nő összekarmolta volna. Vagy inkább mintha egy férfi odaszorította volna a fejét egy rücskös falfelülethez, és aztán ide-oda huzigálta volna. Volt is rá tippem, ki lehetett ez a férfi: minden bizonnyal Spornstreich Róbert.

A Bözsi férje.

Spornstreich egyszer már találkozott a padszomszédommal, ha ugyan találkozásnak nevezhetjük, hogy megvárta az iskola előtt. Megkérdezte tőle: „Te vagy a Rostás Gábor?” Így folytatta: „Annyit mondok neked, kopjál le a feleségemről. Különben kurva nagy baj lesz.” Padszomszédom néhány napig bal kézzel volt kénytelen írni, mert a jobb hüvelykujja átmenetileg használhatatlanná vált. Spornstreich úgy tett, mintha kezet akarna fogni vele, de közben a háta mögé került, és egy erőteljes mozdulattal maga felé rántotta Gábor hüvelykujját, mintha egy autó kézifékjét húzta volna be.

Padszomszédom bal kézzel írt, lassan és csúnyán. Bal kézzel vette elő Bözsi fényképét is a zsebéből. „De hiszen ez egy felnőtt nő!” – mondtam hüledezve. „Huszonnyolc éves” – hagyta jóvá Gábor az észrevételt. – „Éppen tíz évvel idősebb nálunk. Azaz nálam.”

Ekkor fogalmazódott meg bennem az a sejtés, amely szerint Erzsébet családi állapota és Gábor hüvelykujjsérülése között oksági összefüggés áll fenn. „Elmondta nekem, hogy a férjével még soha, egyetlenegyszer sem élvezett.

Az a seggfej nem is tudja, mit kell csinálni egy nővel.” „Miért, te talán tudod?” – kérdeztem. – „Vagy a nő megtanított rá?” – „Nem kellett engem tanítani” – felelte Gábor. – „Fél órán belül magamtól rájöttem.”

Megkérdeztem: „Ha nem szereti a férjét, miért nem válik el?” Gábor legyintett, és azt mondta: „Nem értesz te semmit.”

Megkérdeztem: „Hol tudsz együtt lenni vele?” Kiderült, hogy Gábor szülei szombat délutánonként beülnek a Zsigulijukba, kimennek Dunabogdányba, és csak vasárnap este térnek vissza. Erzsébet szombat délután három körül megjelenik a Balzac utca sarkán, elfoglalja leshelyét, majd a Rostás házaspár

344

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

távozása után felszalad a lépcsőn. Az is kiderült, hogy Bözsi férje, Spornstreich Róbert tartalékos tiszt, mégpedig alhadnagy, és hogy behívták három hónapra. „És nem kap eltávozást hétvégére?” – kérdeztem. – „Dehogynem kap” – hangzott a válasz. – „Szombat délutánonként kiengedik a laktanyából, és csak vasárnap este kell visszamennie.”

Megtudtam, hogy szombat délutánonként Spornstreich valahol Óbudán, az üres lakásban, ahol hiába keresné Bözsit, kibújik tartalékos tiszti egyenruhájából, átöltözik civilbe, és késő éjszakáig az utcákon csatangol. Bözsi a Balzac utcában tölti a vasárnapra virradó éjszakát, padszomszédom karjai között, akinek aztán – miután Bözsi a déli harangszó után kiviharzik a lakásból – el kell tüntetnie az árulkodó nyomokat.

Megkérdeztem Gábortól: ilyenkor Spornstreich betér egy italboltba?

Lerészegedik?

Huwawa csúfondáros részvéttel figyeli három emberi lény vergődését. Látja padszomszédját, Rostás Gábort, akinek még nincs kificamítva a hüvelykujja, sem házfalon szétsikálva az arca: egy barnáspiros bankjegyet csúsztat a Balzac utcai házmester zsebébe, hogy az egy darabig ne vegye észre a fiatalasszony szombati látogatásait.

A barnáspiros bankjegyen Kossuth Lajos képmása díszeleg.

Látja – mármint Huwawa – Spornstreich Róbert vegyészmérnököt, amint szombaton három órakor akkurátusan vállfára helyezi a Magyar Néphadsereg palackzöld egyenruháját, miközben pontosan tudja, tudnia kell, hogy felesége az átöltözéssel egyidejűleg egy nála tíz évvel fiatalabb gimnazistával, az én padszomszédommal szeretkezik. A padszomszéd most, ebben a pillanatban dugja bele a faszát a Bözsibe.

Ellentétben Robival, padszomszédom már az első együttlét során rájött, mi kell ahhoz, hogy Bözsi élvezzen.

Bözsit arra nevelte az édesanyja, hogy soha, semmilyen körülmények között ne hazudjon. Mindig az igazat kell mondania! Az édesanya megkövetelte az igazmondást a hazugságon – vagy inkább hazugságok szerteágazó, gazdag és bonyolult szövevényén – alapuló rémuralom közepette. Ezt Bözsi huszonhat éves korában, öt és fél év házasság után úgy értelmezte, hogy részletekbe menően be kell számolnia Spornstreichnek a Rostással zajlott szerelmi együttlétekről, valamint Rostásnak arról, hogy milyen kínszenvedés Spornstreichhel együtt lenni az ágyban. „A könyvtáros!” – mondogatta Spornstreich a házastársi jogok gyakorlása közben. – „Ki hitte volna, hogy ilyen közömbös tud lenni egy könyvtáros!”

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

345

Bözsi, azaz Lévai Erzsébet csakugyan a fővárosi könyvtár egyik fiókkönyvtárában dolgozott. Padszomszédom elmondta, hogy ő is ott, a könyvtárban ismerkedett meg Bözsivel. Biológiáról és fizikáról szóló könyveket szeretett volna kikölcsönözni. Beszédbe elegyedtek, és az én padszomszédom – saját elmondása szerint – széles körű ismereteivel egészen lenyűgözte a nőt.

Lehet, sőt valószínű, hogy Gábor beszélt neki Huwawáról is, vagy inkább a Huwawa rémuralmát leíró elbeszélésről. Még az is elképzelhető, hogy az elbeszélés kézirata Bözsi édesanyjánál veszett el, mert újabban az ő lakásán is találkoztak, hetente legalább egyszer.

Padszomszédom elmondta, hogy amikor utoljára fölment Bözsivel ebbe a lágymányosi lakásba, az édesanya már ágyban feküdt, alváshoz készülődött. De azért megszólalt: „Vegye tudomásul, fiatalember, hogy én Robi-párti vagyok!”

Ezt Gábor minden további nélkül tudomásul vette. „És vegye tudomásul, hogy nem szabad hazudni. Soha, semmilyen körülmények között! Így tehát, ha Robi most idetelefonál, én elmondom neki, hogy a lányom itt tartózkodik önnel együtt!” „És képzeld, milyen vagány az öreg csaj!” – tudósított Gábor. – „Még tetoválása is van!” Kiderült, hogy az édesanya újságot olvasott az ágyban, miközben felcsúszott a hálóing ujja, és csakugyan látszott a karján egy hat vagy hét számjegyből álló tetoválás.

Ez a jóember tényleg azt hiszi, hogy az öregasszony, amikor még nem volt öreg, a saját jószántából, sőt jókedvéből tetováltatta a karjára azokat a számjegyeket? Most aztán visszakapja padszomszédom a múltkori lekezelő megjegyzést. „Nem értesz te semmit!” Rostás Gábor pedig a fülembe súgta, hogy gyűlöli ezt az országot, és mihelyt alkalom nyílik rá, disszidálni fog.

Pedig nem is a Magyar Népköztársaság bántotta, hanem csak annak egyik állampolgára, konkrétan: a Robi. Úgy bizony, Spornstreich Róbert egy éjszaka lesben állt annál a lágymányosi háznál, amelynek egyik lakásán Gábor lelte gyönyörűségét Bözsiben, mialatt Bözsi édesanyja a színtiszta igazságot mondta a telefonba, aztán pedig felcsúszott ujjú hálóingben újságot olvasott, a Párt központi lapját. És amikor hajnaltájban Gábor kilépett a ház kapuján, Spornstreich nevelő célzatú testi fenyítésben részesítette. Belemarkolt a hajába, odacsapta a fejét a falhoz, és kétszer-háromszor végigdörzsölte az arcát a vakolaton. Ezt követően talán össze is rugdosta egy kicsit.

Addigra már abbamaradtak a Balzac utcai hétvégi együttlétek.

Padszomszédom vagy túl ritkán adott százforintost a házmesternek, vagy a

346

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

házmester ábrándult ki a bankjegyen látható Kossuth Lajos meg nem alkuvó szabadságvágyából. Egyik szombat délután a szülők váratlanul visszaérkeztek a lakásba, rányitották Gáborra és a fiatalasszonyra az ajtót. Közölték Bözsivel: három percet, azaz száznyolcvan másodpercet kap arra, hogy felöltözzék és távozzék a lakásból. Gábort, aki Bözsivel együtt szeretett volna távozni a lakásból, felszólították, hogy maradjon ott, ahol tetten érték, ő pedig engedelmeskedett a felszólításnak, mert úgy ítélte meg, hogy nincs más választása.

Ezt követően Bözsi édesanyjánál találkoztak még néhányszor. Bözsi a verés óta minden alkalommal elmondta Gábornak, mennyire megveti a férjét, amiért előbújt belőle a vadállat. Ez viszont azt is jelentette, hogy Gábort sajnálja. Én pedig nem voltam képes magamat rászánni, hogy figyelmeztessem padszomszédomat: a szánalom csak egy macskaugrásnyira van a lenézéstől, vagyis a fiatalasszony valójában nem a nála három évvel idősebb férjét veti meg, hanem tíz évvel fiatalabb szeretőjét.

Padszomszédom csakugyan férfiatlanul viselkedett: el akart szaladni Spornstreich elől, de a tartalékos tiszt nemcsak erősebb volt nála, hanem gyorsabb is.

Spornstreich, német hangzású neve ellenére – vagy talán éppen azért –, hitbuzgó magyar hazafi volt. A nemzeti eszmét össze tudta egyeztetni a kommunista kollektivizmussal. A trianoni békediktátumra mint személyes sérelemre gondolt vissza, és hangoztatta, hogy „előbb-utóbb legalábbis a Felvidéket és Észak-Erdélyt visszakapjuk”, mert az „nekünk visszajár”.

A vegyészmérnök ilyenkor keserű szavakkal szidalmazta a szabadkőműveseket és a farizeusokat, akik elárasztják az országot, és a Párt soraiba is befurakodtak.

Tele van velük a Pénzügyminisztérium és a Tervhivatal, de ott pöffeszkednek a Rádióban és a Televízióban is. Minden magyar összetartozik – tette hozzá –, kivéve azokat, akik magyarul beszélnek ugyan, de éppen a lényegüket tekintve nem magyarok.

Nem értettem, hogy egy ilyen ember miért éppen egy Auschwitz-túlélő nő egyetlen lányát látta jónak feleségül venni.

Aztán már fölösleges volt ilyesmiken töprengenem. Bözsinek „végre megjött az esze”. Az egészen különböző érzések között, amelyek Gábort elfogták a szakítás után, vezető szerepet játszott a megkönnyebbülés.

Hasonló megkönnyebbülés nekem is jól jött volna. Szerettem volna megfeledkezni Huwawa rémuralmáról, de nem lehetett, mert a rémuralom változatlanul fennállt. Az 1980-as évek elején egy ismerősöm azt mesélte, hogy Rostás Gábor félbeszakította orvosi egyetemi tanulmányait. Egy másik

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

347

ismerősöm azt állította, hogy Rostás Gábor disszidált. Egy harmadik azt a hírt osztotta meg velem, hogy Rostás Gábor a Blaha Lujza téri aluljáróban a lépcső legalsó fokán ül, és kéreget.

Azonnal felszálltam a 7-es buszra, odamentem, és körülnéztem az aluljáróban. Gábor csakugyan ott ült a lépcső legalsó fokán, előtte baseballsapka, amelyben sokkal több érme is elfért volna, mint amennyi addig összegyűlt. Úgy láttam: vagy mégsem ő az, hanem valaki más, vagy ha mégis, akkor annyira megváltozott, hogy a legjobb akarattal sem ismerhetek rá. Ő viszont rám ismert. Azt állította, hogy egy utolsó szemétláda vagyok.

Hogy előző nap is arra jártam, és felrúgtam a sapkáját. Hogy szétgurult a pénze, és aznap már többé senki nem adott neki semmit. Felugrott, vagy inkább keservesen feltápászkodott, miközben az öklét rázta felém. Ha mellbe taszítom, elterül. Mégis inkább sarkon fordultam, és a metró bejárata felé siettem. Úgy kalkuláltam: vagy nem jön utánam, vagy ha mégis, akkor úgysem jut a jegykezelő automatánál tovább.

Szerettem volna elfeledkezni Rostás Gáborról, de nem lehetett, mert Huwawa még mindig jelen volt. Még mindig, és már megint, és egyre inkább. Az volna a feladatom, hogy mindezt elmondjam részletesebben és pontosabban is, de már nincs kedvem azzal hitegetni olvasóimat, hogy tovább is van.

Márton László

348

(Budapest, 1959) író, műfordító. Legutóbbi kötete: Két obeliszk (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

Richie Hofmann

Ragyogó falak Bright Walls Nem vezekelni jöttem, mondtam magamban a régi lakásban a hálószoba előtt, ahol egyedül töltötted az éjszakát.

Meghajolni, letérdelni valami nagyobb erő előtt – nem, már nem erre vágytam.

Az óceán felől gyűltek a felhők, mögöttem a nap elhagyta az ablakot, és a fényes falak színtelenné váltak, elhomályosodott egy pillanatra, hogy mit is akartam. Amikor beléptem, még aludtál, néztem a nyirkos hajtincset a füled mögött, tested csuhéja, csak álltam egy percig, majd felmentem az emeletre és becsuktam az ablakokat.

2020/4

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

349

Szobrok könyve Book of Statues Mert fiú vagyok, már a szépség érinthetetlensége érdekel, a szobrok könyve tárva fekszik az ölemben, október közepe van, az avar a nyirkos földet úgy vonja be, mint egy vékony rézfólia. „Egy szobor minden irányból legyen szép,” írta Cellini 1558-ban.

Amikor becsukom a könyvet, a testek egymáshoz simulnak. Nyugatra egy fiút egy póznára kötnek és ott hagyják meghalni, felismerhetetlen arcát vér álcázza. Megkínzott teste akarata ellenére nyer jelentést: a veszteség szimbóluma.

Gerevich András fordításai

Richie Hofmann

(Oxford, Egyesült Királyság, 1987) amerikai költő, a kaliforniai Stanford Egyetem oktatója. Kötete: Second Empire (2015).

Gerevich András

(Budapest, 1976) költő, író, műfordító, a Metropolitan Egyetem és a McDaniel College oktatója. Legutóbbi kötete: Tizenhat naplemente (2014). Legutóbbi fordításkötete: Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben (2020).

350

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/4

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Isza Ferenc

Melhardt Gergő

A Térey-lakópark Mivel Térey János váratlanul halt meg 2019 nyarán, kezdeni kell most valamit műveivel és azzal a társadalmi írószereppel, amelyet ő képviselt. Nem könnyű feladat – és nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy mindkettő, a szövegkorpusz és a szerzői figura is a folyamatos alakulást, az önmagára való örökös rákérdezést és az abból következő állandó megújulást tartotta alapvető minőségének. Emiatt most ugyanolyan nehéz, ha nem lehetetlen, valami legalább látszólagos egységben látni.

Művei sok tekintetben nagyon széttartóak – alapvetőnek vallotta a mészölyi „semmit ne írjunk meg kétszer ugyanúgy” elvét, nincs két ugyanolyan könyve.

Lírai vers, epikus hosszúvers, verses regény, verses novella, drámai költemény, prózavers, verses dráma – csak hogy egy lehetséges formai tipológia néhány elemét soroljam. Méretre: tizenegy verseskötet (köztük egy válogatás- és egy összegyűjtött kötet, több kötet át- meg átdolgozva), négy regény, két novelláskötet (az egyik két változatban), négy dráma (és több, kötetben még kiadatlan színpadi mű), egy könyvnyi esszé (és számos kiadatlan cikk meg rengeteg interjú), egy hatalmas memoár (2020 őszén jelenik meg), és rengeteg dráma- meg versfordítás (nagy részük szintén nem jelent még meg könyvben).

Ha tematikai csomópontokat keresnénk: különböző terek, városok, épületek története. Egyéni élettörténet és közösségi történelem összefüggései. A jelen viszonyainak szétszálazása, megértése és a múlthoz való hozzáférés lehetősége.

Utazások. Valós és fiktív figurák mint szereplehetőségek, és alteregók Pál apostoltól a diplomata Mátrai Ágostonon keresztül a hetyke színész Csáky Alexig. Férfiak és nők viszonya mint állandó érdekegyeztetés. Politika, pénz- és menedzservilág, a kapitalizmus sosemvolt tündöklése és sosemlesz bukása.

Három dolog tartja össze a szintetizálni igyekvő tekintet számára a széttartónak látszó, heterogén életművet: egy irodalomtörténeti, egy tematikus és egy nyelvi jellemző.

Az első: mindegyik szöveg igen látványosan, vagyis nagyon határozott állításként írja bele magát az irodalomtörténeti hagyományba. Ennek előfeltétele,

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

353

hogy ismeri is a hagyományt, ugyanakkor természetes módon ő maga hozza is létre és folyamatosan alakítja is azt. (Az utóbbi húsz évben például Szomory Dezsőt Térey nemzedékéből nem emlegette egy író sem. Verlaine, Wagner, Puskin sem élik épp reneszánszukat, neki mégis alapító figurái.) Ezek az erős affirmatív gesztusok legalább ugyanannyira szólnak a hagyomány választott szövegéről, mint Térey sajátjáról: a kettő léte egymást kell, hogy erősítse.

Másrészt minden Térey-mű, a legkisebb versektől a verses regényeken át a négyrészes, hatalmas Nibelung-lakóparkig valamilyen határhelyzetet – gyakran válság- vagy katasztrófahelyzetet – tematizál, olykor nem is csak egyet: egyéni vagy közösségi pálfordulások, világok összeomlása, környezeti katasztrófák – vagy kisebb léptékű, de az egyén számára éppoly jelentős változások, átlényegülések, törések szerepelnek. A Térey-versekben szinte mindig megbújik valamilyen epikus háttér, amelynek általában csak apró szilánkjai befogadhatók, de a „nagy kép” nem azért nem olvasható ki belőlük, mert elhallgattatik az olvasó elől, hanem mert nincs is, nincs történet. Az egymással sokféleképp összefüggő, gyakran egymás előzményeinek vagy folytatásainak is tekinthető verses regények és drámák hasonlóképpen nem adnak ki egy történetet. Térey szövegeinek világában minden esemény nagy esemény, a nagy esemény pedig mindig forradalmi: élesen elválasztja az előtte és az utána történteket. Emiatt az események sosem tudnak egymásból szervesen alakulni, és a változásra felkészülni lehetetlen, mert mindig minden kiszámíthatatlan, a szövegek antropológiája éppúgy, mint társadalomelméleti háttere: a jó szerencse ugyanannyira váratlanul és nagy törést okozva lép fel, mint a balsors. És ehhez a világképhez, amelynek tehát a katasztrófa és a forradalom az alapkövei, szervesen kapcsolódnak a kísérletező, de mindig az irodalomtörténeti hagyományból továbbgondolt formai és műfaji határátlépések mint a szövegek témáját – és a témákkal egymást kölcsönösen is – alakító poétikai tényezők.

A harmadik egységesítő tényező az a nyelv, amelyet Térey a pályakezdés lírai (majd hamar epikai hátterű, ciklusokba és jól szerkesztett kötetekbe rendezett) verseiben munkált ki, elég erőteljes gesztusokkal, és amely sosem vált manírrá, mert mindig együtt mozgott az adott újabb szöveg belső szemléletével és szerkezetével is. Vagyis olyannyira alkalmazkodóképesnek és a legkülönbözőbb regiszterek elemeit befogadni képesnek bizonyult ez az egyedi, távolról is felismerhető nyelv, hogy mindegyik műnek a bázisát tudja adni.

Térey társadalmi írói szerepe szintén nem könnyen megfogható. A kilencvenes évek elején, húszévesen tehetségével és szorgalmával berobbanó, a később megtagadott rapszövegeivel, azok előadásaival hamar hangos hírnevet szerző,

354

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

évente-kétévente új kötettel jelentkező fiatal költő huszonöt-harminc év alatt valamiféle nemzeti költővé vált – ez a megnevezés persze egészen röhejes, de a magyar irodalomban mindig van egy nemzeti költő, aki „a legjobb” –: vagyis olyanná, akit élő költők közül a legtöbben olvasnak, akinek nemcsak a műveiről, hanem nyilatkozatairól is vitatkoznak, akit nem köt semmilyen frakciófegyelem, de számít a szava, akinek arcával tele lehet plakátolni a fővárost („a várva várt regény!”), mégsem veszít a presztízséből – és olyanná, akit az irodalomnál gyakran erősebbnek hitt hatalmak és intézmények sohasem tudtak maguknak kisajátítani, noha a politikai táborok között közvetítő, nagyon ambicionált hídember-szerep épp e hatalmak és intézmények ellenállása és mozdíthatatlansága miatt nem volt megvalósítható. Se a magyar népet, se a magyar kultúrértelmiséget nem sikerült még soha senkinek egy táborba egyesítenie, nem Térey az első, és nem is az utolsó, akinek ebbe beletörött a bicskája. Halála után aztán sok jó barátja lett a kulturális életben, köztük olyanok is, akik életében talán legszívesebben elhallgattatták volna. Térey – nem esztétikai, hanem szűken politikai értelemben – nem volt konzervatív, de a baloldali gondolkodás is távol állt tőle. Liberális volt, és demokrata. A liberális szót régi, angolszász politikai értelmében értem: az emberek alapvető egyenlőségében és az egyéni szabadságjogok sérthetetlenségében hitt, azokat tekintette minden közösségi cselekvés alapjának; a demokratát pedig a szó ókori athéni (és középkori városállami) értelmében: vagyis a magát szavazásokkal szabályozó önreflexív politikai közösség („nép”) uralmaként, amely erős garanciákat biztosít a hatalom megosztására, a közös ügyek intézését pedig sosem tekinti lezártnak.

A kisajátítási kísérleteknek – most, úgy látszik, lekopogom – továbbra is ellenáll az életmű. Ennek egyszerű oka van: bármiféle ideológiai inkorporációhoz előbb el kellene olvasni a könyveit. Ez a szellemi munka azonban keveseknek van ínyére, és persze keveseknek adatik rá igazán lehetőség. Reprezentatívnak szánt ösztöndíj viseli a nevét, Debrecenben, szülővárosában viszont utca – előbbi pár év alatt feledésbe merülhet, míg utóbbi jó eséllyel sokáig megmarad. Egy kritikusa nemrég korlátolt felelősségű társasághoz hasonlította – én a cégbirodalmi manipulációk helyett maradnék a térmetaforáknál, de azokat sem a költő személyére, hanem csakis műveire alkalmazom. Ahogy Térey a Nibelung-mítoszt tette urbanisztikai alkotássá (Mundruczó Kornélék pedig ezt az alkotást játszották bele a Sziklakórház kísérteties tereibe), úgy járhatnánk körbe és használhatnánk mi is az ő szövegeinek világát. A feladatunk tehát nem más, mint beköltözni, berendezni, kertészkedni, ablakon kinézegetni, vágányok és buszsávok között lavírozni, lakógyűlést tartani és szemetet szedni ebben a Térey-lakóparkban.

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

355

Téreynél egyéni és közösségi történelem sosem szétválasztható. A forradalmi változás, katasztrófa vagy pusztulás sem magától következik be, hanem emberek döntéseinek eredményeképp.

Több kötete is tornyok összedőlésével végződik: a Drezda februárban (2000) utolsó verse, a Szerény javaslat az 1945-ben lebombázott német város romjainak, a ledőlt tornyok felújítása ellen szól („Ami / egyszer leomolhatott, / maradjon az anyaföldön.”). A Paulus (2001) végén Königsbergben robbantanak fel egy kéttornyú irodaépületet; a 2003-ban megjelent Platina című ciklus záróverse (a Sonja útja... kötetben) pedig Az Ikrek gyászbeszéde, amely a szeptember 11-i eseményekre reagál, felidézve a verses regény zárlatát is (eredetileg két hónappal a merénylet után jelent meg: ÉS, 2001. 11. 16.). A New York-i felhőkarcolók helye, a Ground Zero (Téreynél „A Nulla Zóna”) ebben a prófétai emelkedettséget használó, stanzákban írott versben a különböző idők egymásra rakódásának, egymásra íródásának metaforája, amely magába sűríti a hely múltját („Megroppan, tőke tornya: torkametszett: / Zúzott mellkassal dől a második; / Látom hulltát érinthetetleneknek, / Kiket gőgjükben terror tántorít.”), leírásra kínálja jelenbeli állapotát, amely nem más, mint az üresség („Hol Ikrek álltak, az a sáv szabad.”), és a kettőt folyton egymásba játssza („Hol jártam egykor: emberraj kutatja / A holtak első elitcsapatát.”). A tornyok helye a tízéves évforduló óta „Szeptember 11. Nemzeti Emlékhely”, a két épület négyzetes alaprajzának élei által határolt, a földbe süllyesztett medencékkel, vagyis igen látványosan negatív tér. A két tornyot pedig nem építették újjá (hanem mellette építettek több új, szebb, modernebb felhőkarcolót). A drezdai nagytemplom restaurációját viszont nem sokkal a Téreyvers megjelenése után befejezték: a hatvan évvel azelőtti bombázás miatti bűntudat jeleként többek között az angol királyi család hozzájárulásával. A – még 2011. szeptember 11. előtt írott és megjelent – Paulus végén a königsbergi Szovjetek Házát, ezt az örökké befejezetlen, H alakú, szocialista modern-brutalista irodaházat robbantja fel a főhős Pál építész barátja, hogy új üveg-irodaház épülhessen a helyén („Nincs szempont, csak financiális”, IX, 42.). A Házzal nemcsak egy építészettörténeti emlék pusztul el, és nemcsak Pál, akit az egymásba zuhanó égő oszlopok között ér a halál, hanem jelképesen a már egyaránt nem létező Poroszország és a Szovjetunió is kitörlődik a városképből, a fizikai és mentális térképekből, az emlékezetből, végső soron a történelemből. Csak azért, hogy „a tőke tornya” állhasson a helyére, amely – mint Bábel óta minden torony a világon – egyszer le fog dőlni. De rombolni és építeni is csak az ember tud; magától, csak úgy semmi sem történik. Ebben a világban nincs Isten. (Még A Legkisebb Jégkorszak klímakatasztrófája sem Isten vagy a Természet büntetése,

356

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

hanem csakis emberi tettek következménye.) Ha pedig valamit lerombolunk, a helyén emlék képződik.

Mert a helyek és a tárgyak elkerülhetetlenül megőrzik múltjukat. Ahogy az A.B.F.R.A. („A boldog feltámadás reménye alatt”) című versben a debreceni házépítéskor vagy házfelújításkor a földből régi csontvázak kerülnek elő, mert kiderül: régen ott temető volt. Aki rájön, hogy ősi halottak fölött feküdt egész gyermekkorában, magyarázatot is kaphat: „Borúlátásom innét, már tudom.” A budapesti – szűkebben: budai – házak, amelyekre a debrecenieket cserélte a költő és a versek látóköre, persze nem kevésbé nyugtalanítóak. A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című, posztumusz megjelent kötetben olvasható a Vendéglő a Zöld Vadászhoz című, versbetétekkel tűzdelt elbeszélés, amely egy svábhegyi ház második világháborús történetét rekonstruálja: bujkálás, gyilkosságok, vér. A Káli holtak című regény egyik fontos történetszála egy hasonló, a hely múltjának feltárását célzó törekvést fokoz a groteszk szélsőségig: a sírjaikból élőhalottként kimászó, a török hódítók kezétől elpusztult kora újkori helyi lakosok furcsaságokba torkolló tetteit írja meg. Ám erre nem zsánerparódia vagy Új Zrínyiász-os közéleti szatíra ad lehetőséget, hanem csak a „fikció a fikcióban” játéka: egy tévésorozat a regényben. Míg húsz évvel korábban, a jelenközpontú posztmodern felszabadultságában játszva egymás mellé helyezhető volt Pál apostol, Friedrich Paulus náci tábornok és egy pesti hekker, addig a kétezertízes évek végi, klasszicizálódó (ízlésében konzervatívabb, a határsértéseket kevésbé toleráló, a nemzedékváltásokat kevésbé támogató, zártabb) közeg – és a várakozásokhoz képest mindig más irányba mozduló szerzői figyelem – már szigorúbb, letisztultabb és megmagyarázhatóbb keretet kell, hogy adjon az őrületnek.

A Paulusnak mint regénynek a magára vonatkoztatott legfontosabb metaforája a mű végén olvasható: „Egy mű olvasztótégelyébe / Helyeztem három Pálomat, / Ők vontak földöntúli fénybe / Pusztává tett országokat” (IX, 54.). A Rosmersholm-kötet egyik nagy versében (A hajdú, a nagykun, a tót meg a jász) ez a kép ismétlődik: „Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté: / Olvasztótégelyük, én…” Az az értelmezői és kreatív munka, amely különböző, egymástól távoli korok és helyek között talál összefüggéseket és hihetően magyarázott történeti kontinuitást, úgy látszik, nemcsak külső (jelenkori irodalomtörténeti, ideológiai), hanem belső, szervesen az életműből következő okok miatt is elkerülhetetlenül telepedett rá a szerzői önismeretre, amely így már elsősorban nem művét, hanem saját magát, az írói-költői működést és tudatot láttatja olvasztótégelynek.

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

357

Az utolsó művekben ez az olvasztótégely kutatja, hogy milyen anyagokból forrt össze éppen azzá az anyaggá, amit megmutat magából. A Rosmersholm önéletrajzi versei és a Boldogh-ház, Kétmalom utca című önéletírás is ezt tűzi ki célul. Ezek tehát nem biográfiai alapon képesek magyarázni a fikciósnak vagy lírainak tekintett szövegek keletkezését vagy hátterét, hanem ugyanannak a változó szerzői „funkciónak”, a sokféle műfajba kiáradó szerzői hangnak és személyiségnek a saját törvényeiből következő újabb állomásai.

A költői életmű záródarabja a posztumusz kötet utolsó verse, a Gyászmunkás.

(Első megjelenése: Hévíz, 2018/3.) Megrendítő, jelentős szöveg, egy névtelen kérdező és a Gyászmunkás dialógusa, rímtelen, jambikus sorokban, négysoros versszakokban. Több pontján megidézi Kemény István 2011-es Búcsúlevelét és Térey Magyar közönyét is („csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”, mondhatnánk, cinikusan), és már címében is közösségi történetfilozófiai projektet mutat fel.

Eszerint a gyász nem eleve adott, azt a temetéssel és gyászmunkával létre kell hozni, dolgozni kell rajta, vagyis felmérni a veszteséget, majd megpróbálni feldolgozni azt, ez a jövőbeli élet lehetőségének záloga. Aki erre hajlandó, az a gyászmunkás. Nem könnyű a dolga. A szöveg elején még a mindennapokat kell elsiratnia, ez a munkája („Temetem a keddet, a szerdát.”), de a végére – mivel elvégezte a gyászmunkát, felmérte és feldolgozta Magyarország történelmét, meg a sajátját, és emiatt képes továbblépni – kijelenti: „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Az első verseskötetek lírai beszélője minden gesztusával lázadt, de alig is kutatta, mi ellen és mi végre. Káosz és rend, katasztrófa és restauráció körforgása ez. Az életmű körbeér, mint a Paulus gyűrűi, a vége magyarázza kezdetét, és újra, elölről.

Melhardt Gergő

358

(Szombathely, 1993) a Digitális Irodalmi Akadémia szerkesztője, a PTE doktori hallgatója, Budapesten él.

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

359

Fotรณ: PIM

Mohácsi Balázs

A zsarnok és a lázadó Jelenetek Kassák Lajos és Vas István viszonyából

A 20. század első felének magyar irodalmát hajlamos a szakma a Nyugat felől elbeszélni – természetesen joggal. Ám, mint a legtöbb elbeszélésben, ebben a történetben is méltánytalanul maradnak dolgok a fókuszon kívül. A nyugatos kánont egyfajta esztétizmusként szokás értelmezni, így aztán ebbe a sztoriba nem igazán fér bele az avantgárd – legfeljebb a tágabb tekintetű vizsgálódásokban kerül elő: ellenlábasként.

Így lehet, hogy például arra a Kassák Lajosra sem igazán gondolunk a Nyugathoz tartozó szerzőként, aki egyébként a folyóiratban közölte legjelentősebb prózai művét, az Egy ember élete című önéletrajzi regényét. De a Nyugatban jelent meg a Misilló királysága című első regénye is, fontos darabok az Eposz Wagner maszkjában, a Hirdetőoszloppal kötetekből, valamint a számozott költemények periódusából is jó pár darab. Amellett Kassák rendszeres esszéistája, kritikusa is volt a Nyugatnak Babits főszerkesztősége alatt. És fordítva: hasonlóképpen felejtkezünk meg számos kanonikus, a Nyugat másod- vagy harmadnemzedékéhez sorolt költő korai avantgárd kötődéseiről: többek között Illyés Gyuláéról, József Attiláéról, Radnóti Miklóséról, Somlyó Györgyéről, Vas Istvánéról, Zelk Zoltánéról.

Ezek a korai, az irodalomtörténeti kézikönyvekben többnyire hamar kinőtt gyerekbetegségként ábrázolt „kitérők” azért mégiscsak mély nyomot hagytak a költői fejlődésben, érdeklődésben – ám ennek az írásnak sajnos nem lehet feladata, hogy ezt szövegszerűen mutassuk ki. Ugyanakkor árulkodó lehet, hogy a szocializmus idején beindult világlíra-kiadási dömpingben az antik és a klasszikus szerzők mellett az avantgárd és a modernista költők legjava fordult magyarra. Ez bizony a szocialista könyvkiadás politikai kötöttségei között is a személyes ízlés számlájára írható – például Somlyóéra vagy Vaséra, akik szerkesztőként, válogatóként erősen alakították, mi jelent meg.

Talán Vas volt az, aki a legnehezebben szakadt el az avantgárdtól – nem feltétlenül költői értelemben, hanem a Kassák Lajossal való hányattatott viszonya miatt. A Nehéz szerelem című önéletírása (I. Elvesztett otthonok / A tavalyi hó – II.

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

361

A félbeszakadt nyomozás, Szépirodalmi, 1983; III. Mért vijjog a saskeselyű? 1–2., Szépirodalmi, 1984; eredetileg 1964–67 és 1981) ugyanis olvasható az avantgárd örökségnek és a Kassákkal való ismeretségnek a regényeként is. Vast Kassák „avatta költővé”, és kezdte közölni 1928-ban előbb a Dokumentum, majd a Munka című folyóiratában. Az ifjú, 18 éves Vas hamar kivette a részét a mozgalmi munkából is, például Bécsben – ahol érettségi után tanult tovább – terjesztette a lapot az emigránsok körében. Ekkor ismerkedett meg Kassák nevelt lányával, Nagy Etellel, akinek udvarolni kezdett, s aki később az első felesége lett. Kassák nem nézte jó szemmel a viszonyt, s ez éket vert mester és tanítvány közé. Ezt tetézte, hogy Vas, a marxista meggyőződésű, zsidó származású osztályelhagyó nagypolgár fiú ideológiailag is távolodott a Kassák képviselte, a kommunista utópiából egyszer már kiábrándult, a szociáldemokrata párthoz húzó baloldaliságtól, és fiatalos hévvel mindinkább a radikálisabb (bolsevik) kommunistákkal értett egyet. Minderről természetesen érdekfeszítő részletességgel lehet olvasni a Nehéz szerelemben.

A konfliktus végül látványos szakításhoz vezetett: Kassák Megnőttek és elindultak (Pantheon Irodalmi Intézet, 1932) címmel írt regényt, melynek ellenszenves főszereplőjét, a proletárlányt megrontó és kihasználó úrifiút Vasról mintázta, ami Vasban „nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket hagyott”, s amire vagdalkozó kritikában válaszolt a Korunkban, amire Kassák is riposztolt a Munka lapjain.

Ezek fényében igencsak beszédes körülmény, hogy a korai, avantgárd ihletésű, a húszas-harmincas évek fordulójának Kassákját idéző (próza)költeményeit, melyek a Dokumentumban és a Munkában olvashatók, Vas semmilyen versgyűjteményébe nem vette fel. Ezek a darabok még függelékként sem kerültek be az életműkiadásba.

Ebből kifolyólag a szerző által kialakított és jóváhagyott összeállítás – vagyis a költői önkép – az Egy erős férfihoz című verssel kezdődik, ez a vers áll az 1932-es Őszi rombolás című kötet élén.

Egy erős férfihoz Ez a te asztalod: hosszú és sivár.

Nincs rajta bor és nincs rajta gyümölcs.

Fölötte komoran lobog a láng.

Csöndesen élsz. Órád az asztalon.

Táncolni nem tudsz, a füttyöt elfelejted.

Asszonyokra nemigen nézel.

362

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

Elnézem, ahogy dolgozol egy fura szerkezeten, S bevallom, nem értlek: Mint halálraszánt se jobbra se balra nem nézel.

Látom én, látom, hogy elzártad tüzedet, Hogy lobog az és hogy feszíti derekad.

Körülötted hullanak a magvak.

Te, ki erős vagy, nézd, haloványan járok.

Szemem nyugtalan, félénken nézek szét.

Egyszer rám ismernek, egy nap elárul a szemem, S mit régen elhallgattam, kipattan a titok, És nem tudom még, hová sodor el majd Életem árama. Te szótlanul állsz majd.

Fölötted komoran lobog a láng.

A vers bár visszafogott és tisztelettudó, mégis határozott szembefordulás az egykori mesterrel. Tudni lehet Kassák konstruktivizmusáról, mely poétikaként kevéssé megragadható, annál inkább ethoszként. Kassák szigorú aszkétajelleméről a Nehéz szerelemben Vas is részletesen beszámol, szemléletesen írva Kassák lakásának puritán berendezéséről, vagy a Munka-körben elvárt, például az alkoholos duhajkodást megvető és kizáró viselkedésmintáról. (Kassák aszkétajellemének beható elemzését lásd: Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája, Balassi, 2011.)

Versében Vas ezt az aszketizmust fordítja mestere ellen, amely az ő szempontjából sivárságot szül, a konstruktivizmus pedig „fura szerkezetet” eredményez. A lírai én rezignált hangja teszi súlyossá a harmadik és a negyedik szakasz állításait: itt fogalmazódik meg az ideológiai kritika. Kassák elzárta tüzét (a forradalom lángját), amit Vas nem ért, vagyis nem tud vele azonosulni. Az ellentétet legerősebben az utolsó szakasz szemlélteti, melyben Vas a kassáki erővel szembe saját (öntudatos) „haloványságát” állítja. S bár ez direkten nem mondatik ki a versben, de a sivárság, a csöndesség, a szemellenzősség („Asszonyokra nemigen nézel”; „Mint halálraszánt se jobbra se balra nem nézel”), a makacsság („feszíti derekad”), a szótlanság, a komorság képzetei mögött a magányosság fenyeget. Búcsúversében Vas azt jelenti be, hogy egykori mestere magányosan, egyedül: társ és követő nélkül fog maradni.

Vas a Kassák-körből „szabadulva” két irányban kísérletezett, egyfelől Illyés Gyula 1928-as Nehéz föld című kötetétől inspirálva a népies írásmóddal is kacérkodott, másfelől tudattalanul az időmértékes verselés volt rá hatással. Idővel az utóbbi,

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

363

klasszicizáló írásmód vált dominánssá, miután tudatosan kezdett foglalkozni a verstannal. Bevallása szerint ugyanis Catullus versei voltak ekkor nagy hatással rá, ám nem ismerte fel bennük az időmértékes verselést, s afféle sajátosan kötött szabadverseknek látta ezeket az írásokat, amelyek az avantgárd beszédmód alternatívájául szolgálhatnak számára. S valóban, a harmincas évek versei közt találni jó párat, amelyek daktilikus lüktetése (– ∪ ∪) és/vagy a sorzárlatok adóniszi kólonjai (– ∪ ∪ | – –) egyértelművé teszik a valószínűleg hallás alapján hatást kifejtő antik versmintát, még ha az egyes sorok egyébként nem is kerekednek ki hibátlan hexameterekké.

Kassák, ha tehette, később is odabökött Vasnak: 1936-ban a Nyugatban jelent meg …és a legfiatalabb korosztály című esszéje. Ez a pályakezdőkről szóló tabló roppant érdekes írás, Kassák például az éppen zajló népi–urbánus vitához is hozzászól – természetesen a lényege mégiscsak az, hogy nála, az avantgárd mesternél van a szent grál (hiszen, ahogy Vas más összefüggésben írja: „Senki sem tudott olyan tiszta szívből felülemelkedni a népiesek és urbánusok háborúján, mint ő: mindkét hadrendet egyaránt utálta” – Nehéz szerelem III./2., 137.). Az esszében több fiatal költőről értekezik, kissé méltánytalanul, név nélkül, s maliciózus válogatásban rövid versidézeteket citálva szemlélteti kritikus megállapításait. „A világháború előtt jött nemzedékkel szemben a fiatalok szeretik csiszoltságukat, formásságukat hangsúlyozni, és nyilvánvaló, hogy az alkalmazkodás fogalmát összetévesztik az alakítás fogalmával. Az időmértékkel nem kötött, rímekkel össze nem csendülő sorokat egyszerűen kinevezik formátlanoknak – az időmértékkel tagolt, rímekkel megtűzdelt sorokat pedig formásaknak, még akkor is, ha ezek a sorok minden külső formuláknak alkalmazása ellenére megmaradnak lapos prózának. Íme a sok közül két példázó sor, a formaság formátlanságára: Nékem is int a szabadság, végre, barátom, az ám, munkátlanság, szellemem üdve, valódi hazám!

Azt hiszem, nem szorul bővebb bizonyításra, hogy az a költő, aki az idézett második sor hazám szavának kedvéért az első sor végére odaragasztja az az ám kínrímet, annak vajmi kevés érzéke lehet a formatökély iránt. Görcsösen és eltántoríthatatlanul ragaszkodik a »ritmus tisztaságához«, el is lehet ismerni, hogy van benne muzikalitás, de hogy nem zenész, azt éppen rímei erőszakoltságával, a szavak expressziója és szuggesztivitása iránti érzéketlenségével bizonyítja.” (in: Kassák: Csavargók, alkotók. Válogatott irodalmi tanulmányok, Magvető, 1975, 418–431., 420–421.)

364

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

Az idézet Vas Levél a szabadságról című versének első két sora (a vers egyébként Vas 1935-ös második kötetének címadó, tehát meglehetősen fontos darabja).

A szemfüles olvasónak természetesen ismernie kell a szóvá tett rímpárt – csak József Attila 1937-es Születésnapomra című ikonikus költeményéből. Tverdota György – bár nem azonosítja Vast mint eredeti szerzőt – így ír erről: „Feltevésünk szerint József Attila ismerte Kassáknak a legfiatalabb korosztályról írott cikkét, s az »Az ám, / Hazám!« rímpár leírásával üzent a szerzőnek. Azt üzente, hogy – ha a Kassák által idézett két sorban talán nem helyénvaló is az említett rímpár használata – lehetséges olyan eset, méghozzá a csúfondáros bökversek műfajában, amelyben éppen a forma tökélye, a szavak expressziója iránt érzékeny költő él efféle megoldásokkal, hogy tehát a formaelemek jogosultságát nem lehet előre eldönteni, csak az általuk betöltött funkció mérlegelésével ítélkezhetünk fölöttük.”

(Tverdota: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője, Gondolat, 1987, 343–344.) Tverdota megállapítása egyébként az eredeti Vas-versre vonatkoztatva is megállja a helyét, a 82 hexameterben írott párrímes költemény lírai énje ugyanis azon ironizál részletekbe menően, hogy bár eljött a kéthetes nyári szabadság ideje, ő nem engedheti meg magának, hogy elutazzon, úgyhogy „nem messze hajózva, hanem Pesten nyaralok”. Tehát a rímpár eredeti előfordulási helyén éppúgy a fanyar humorú játékosság jegyében áll, mint József Attilánál. (Persze a Kassákot menthetetlenül humortalannak tartók ebben a mozzanatban is önigazolásra találhatnak.)

Vas és Kassák viszonyát bonyolította Vas Nagy Etellel kötött házassága. Bár Simon Jolán, Eti anyja elfogadta Vast, Kassák nehezen enyhült, s amikor 1937 nyarán már ismét szóba álltak, a Megnőttek és elindulnak című regényről és az azt követő kínos kritikai tusakodásról nem ejtettek szót, s a félszeg kibékülés, sőt a voltaképpeni „mostohaapósi” viszony ellenére is „rendületlenül és magától értetődően uramoztuk egymást” (Nehéz szerelem III./2., 136.). S érdekes módon egy közös kávézás alkalmával Kassák már megdicsérte Vas Szeptemberi vallomás című versét, mely a Nyugat 1937/10-es számában jelent meg, vagyis „hajlandó volt elnézéssel tekinteni ugyanazt a klasszicizáló poétikámat, amit egy évvel azelőtt még könyörtelenül ostorozott” (uo., 140.) Vas ugyanakkor azt feltételezi, hogy Kassák részéről ez afféle taktikázás volt, amellyel a nőügyei miatt megingott családi békét igyekezett fenntartani.

Noha a harmincas évek végén már beszélőviszonyban volt Vas és Kassák – bár az őket összekötő Eti és Simon Jolán is meghalt, Etivel 1939-ben agytumor végzett, anyja egy évvel korábban lett öngyilkos (állítólag az említett nőügyektől nem függetlenül) –, hogy Vasban maradandó nyomot hagyott a harmincas évek eleji szakítás, azt a következő történet jól szemlélteti. Vas és Radnóti fordításában

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

365

1940-ben jelentek meg Guillaume Apollinaire versei. Azé az Apollinaire-é, akit elsőként Kassák közölt Raith Tivadar fordításában A Tettben, s aki a magyar avantgárdnak egyik legfontosabb példaképe volt immár huszonöt éve. Csakhogy addig hűtlen fordításokban voltak olvashatók az avantgárd költemények, ugyanis rímtelenül, dallamtalanul – és persze sokszor pontatlanul – magyarították őket, bizonyos tekintetben a kassáki avantgárdeszményhez igazítva a verseket.

Ezt kívánta a fordítópáros orvosolni. Persze ez a második magyar Apollinaire kapott hideget-meleget. Utólag jellemzőnek tűnik, hogy harminc-negyven év távolából Vas az egyik legszigorúbb kritika, Komor András Nyugat-beli írásának elmarasztaló ítéleteit Kassáknak tulajdonítja (erről lásd: Vilmos Eszter: A nyugatos lírafordítói paradigma továbbélése fordításelméleti és irodalomtörténeti nézőpontból, kéziratos OTDK-dolgozat, 2015, 15.), aki szintén írt a kötetről: „a Magyar Nemzet-ben ledorongolta Radnótival közös Apollinaire-kötetünket, azzal, hogy meghamisítottuk Apollinaire-t, azaz konzervatív költőt csináltunk belőle […] Miklóst érzékenyen érintette” (Nehéz szerelem III./2., 149.). Kassák írása ezzel szemben Apollinaire-t – és áttételesen a magyarul megjelent versgyűjteményt – méltatja és ajánlja, egyetlen méltánytalanságot követ el: nem nevesíti, meg sem említi a két kiváló fordítót.

(A történetnek egyébként Ferencz Győző is utánajárt, s ő is arra jutott, hogy Vas ítélőképességét elhomályosítja Kassákkal szembeni sértettsége. Lásd ehhez: Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz, Osiris, Bp., 2009, 479–482.) Vast tehát e ponton megcsalja ugyan emlékezete, ám e tévedés ténye is jelentősen árnyalja kettejük kapcsolatát. Ám egykori mesterét Vas minden személyes nézeteltérésük ellenére is tisztelte. Ezt a Nehéz szerelem is egyértelművé teszi, de újabb bizonyítékát adja 1969-es Kispolgári kompromisszum – Kassák című írása is. Lukács György ugyanis az 1969. januári Új Írásban azt írta: „Vas István önéletrajzát azért tartom rendkívül érdekes dokumentumnak, mert például Kassák kompromisszumos kispolgári mivoltát Vas István könyvéből még sokkal világosabban lehet látni, mint Kassák verseiből”. A meggyőződéses baloldali (jóllehet, a szektariánus bolsevizmustól irtózó) Kassákot tehát támadás éri halála után nem teljes két évvel – baloldalról.

(Kassák személye és munkássága a kezdetektől napjainkig számtalanszor vált botránykővé. Egy érdekesség: bár Mészöly Miklós Ablakmosó című drámájának közlése volt az utolsó csepp, amikor 1964-ben eltávolították Tüskés Tibort a Jelenkor főszerkesztői székéből, a Kassák-rokonszenv is vádpont volt, holott Kassák csupán néhány rövidebb verssel és pár grafikával szerepelt az 1958-tól működő folyóiratban.) Vas elegánsan jelzi írásában: persze nyugodtan lehet – alaktalanná, tartalmatlanná használt „díszítő jelzővel” – kispolgárinak nevezni Kassákot, de

366

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

hogy valaha valamiben is kompromisszumot kötött volna, az már nem állja meg a helyét – és ha tényleg ez derülne ki az ő könyvéből, akkor alighanem rosszul írhatta meg. Ahogy fogalmaz, „a kettőnk magán-ellentéteinek dicstelen fordulóin olyan indulatokkal találtam szembe magamat, amelyeknek sötétségét a »kispolgári« jelzés inkább felmentené, mintsem meghatározná; de nem titkoltam, hogy ezek a sötét erők csak annál fényesebbé tették a szememben Kassák művészi és szellemi tisztaságát – pontosabban: megnemalkuvását”. S később így folytatja: „Vagy talán kompromisszumból kifolyólag nem közölt rímes verset, akkor sem, ha József Attila írta? És megalkuvásból hallgatott el inkább hosszú évekre [ti. az ötvenes években, a Rákosi-rendszer megszilárdulásakor], semhogy erről a »konstruktív« modernségéről és általában művészetének integritásáról lemondjon?” Vas megemlíti még Kassák meg nem alkuvásának dokumentumaként az 1919-es Levél Kun Bélához a művészet ügyében című írását, amelyben az avantgárdot dekadens burzsoá művészetnek minősítő vádra válaszolt, s amellyel végleg elmérgesítette kapcsolatát a bolsevikokkal; illetve Déry Tiborhoz címzett levelét (melyben például ilyen mondatok olvashatók: „engem senki sem vezetett kézen fogva, hogy elkerüljem a veszedelmeket, senki sem tanított a szép, sima beszédre, nehéz járású és darabos beszédű maradtam. Nem értek a köntörfalazáshoz, nem is akarok hozzá érteni.

Ma is ebből az állítólagos modortalanságomból származik a legtöbb bajom” – részletesebben lásd: Déry: Ítélet nincs, Magvető–Szépirodalmi, 1979, 550–558.). S mint megtudjuk, a Nehéz szerelem első két kötetére is hasonló öntudattal reagált, ahogy Dérynek írt. „Végül, a szembesítés után egy közvetett bizonyíték: Kassáknak a halálos ágyán írt levele, melyben megköszöni könyvemet és nyugtázza tartalmát, körülbelül ezzel a beleértéssel: vagyok, aki vagyok.” Ahogy Vas írja, „bár mindenki úgy tudott volna ragaszkodni az igazságaihoz, ahogy Kassák a tévedései mellett is kitartott” (in: Vas: Körül-belül, Szépirodalmi, 1978, 44–46.).

Vas és Kassák viszonya cseppet sem volt felhőtlen, s ezt éppen Vastól tudjuk.

Mégis azt kell gondolnom, hogy mester nem kaphat szebb ajándékot annál, mint amikor az egykori, elhidegült tanítvány szól róla nyíltan, őszintén, lényeglátón – elismeréssel és kritikával.

Mohácsi Balázs

2020/4

(Siklós, 1990) költő, kritikus, a Jelenkor szerkesztője, a Versum főszerkesztője, Pécsett él.

Kötete: hungária út, hazafelé (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

367

Fotó: Wikipédia

Babiczky Tibor

Az utolsó tizenhét ütem Közelítés-töredékek Bartók Bélához Sovány test fekszik egy szegényes New York-i szobában. (Bartók egyik amerikai ismerőse szerint a zeneszerző sokszor azért nem hagyta el az otthonát – még karácsonykor sem –, mert annyi pénze sem volt, hogy borravalót tudjon adni a liftesfiúnak.)

1945. szeptember 21. van, péntek. Az ágy mellett ott ül a felesége, a kisebbik fia és az egyik tanítványa.

Bartók – az ágyban fekvő sovány test – minden erejével igyekszik befejezni a 3. zongoraversenyt. Amit korábban sosem tett, a kottára a zárótaktushoz odaírta: „vége”.

Húsz ütem volt még hátra.

Tizenkilenc.

Tizennyolc.

Az utolsó tizenhét ütem kimaradt. Bartók öntudatlan állapotba került. Szeptember 22-én a West Side kórházba szállították, de az orvosok már nem tudtak segíteni rajta. 75 évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án hunyt el.

Az egyik legtekintélyesebb zenei lexikon, a Concise Oxford Dictionary of Music nem tartalmaz „zene” címszót. Mintha azt mondaná ezzel: sok mindent tudhatunk a zenéről, de hogy maga a zene micsoda, az meghatározhatatlan.

Természetesen születtek kísérletek a zene fogalmának definiálására.

Leibnizé meglehetősen kombinatorikus például: „A zene a szellem rejtett számolótevékenysége, amely nem veszi észre, hogy számol.” Stockhausen szerint „a zenének nem az a dolga, hogy testmasszázs és hullámfürdő, hangzó pszichogram, hangokba átültetett gondolati program legyen – hanem mindenekelőtt a tudat fölötti kozmikus elektromosság hanggá lett árama”.

Natalie Bauer-Lechner, Mahler közeli barátja egy alkalommal megkérdezte a mestert, hogyan kell zenét szerezni. „Az istenért, Natalie, hogy kérdezhetsz ilyet?!”, csattant fel Mahler. „Tudod, hogy készül a trombita? Veszünk egy lyukat, és körbetekerjük rézzel. Nagyjából ilyen a komponálás is.”

A zenével kapcsolatban azonban talán nem is a meghatározás a lényeg, hanem a felismerés. John Cage az 1950-es években a Harvard Egyetemen belépett egy

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

369

hangstúdió visszhangmentes helyiségébe, azaz egy olyan helyiségbe, amelyből technikai okokból kiszűrték az összes zörejt. Cage mégis hallott két hangot, egy magasat és egy mélyet. A hangmérnök világosította fel: a magas hang Cage működő idegrendszere, a mély pedig a vér, ahogy kering az ereiben.

Bartók legnagyobb műveinek alapja mintha ez a két zúgás lenne: az idegrendszer és a véráram. És amikor erre az alapra az érzelmeiből épületet emel, az egyszerre „hanggá lett áram” és teljesség.

Bartók három zeneszerzőért rajongott. Bach az ellenpontozás, Beethoven a szerkezet, Debussy a harmónia területén vívta ki a tiszteletét. (Vessük össze azzal, amit Prokofjev mondott Nicolas Nabokov karmesternek: „Tudod, mi Debussy? Rezgő aszpik, kocsonya. Tartás nélküli zene. Igaz, nagyon egyéni kocsonya, és a kocsonyakészítő tudja, mit csinál.”)

Bartókot egyszer – húszéves lehetett – meghívták Párizsba egy zongoravetélkedőre. Ha már ott volt, mindenáron találkozni szeretett volna Debussyvel. Boldog-boldogtalant megkérdezett, nem ismeri-e a francia zeneszerzőt.

Míg végül találkozott egy Isadora Philipp nevű zongoristával, aki ismerte. „Gondolja, hogy találkozhatnék vele?”, kérdezte Bartók. „Ha elfogad egy tanácsot: jobban teszi, ha elkerüli a találkozást. Durva ember.

Kibírhatatlan. Mindenkit vérig sért. Szeretné, ha Debussy megsebezné önt is?”

Bartók gondolkodás nélkül azt felelte: „Igen.”

Bartók Yehudi Menuhint – egyedülálló tehetsége mellett – azért is tisztelte, mert „kortárs, közönséget nem vonzó zeneszerzők” műveit is felvette a repertoárjába.

Azaz például Bartókot.

Az elismertség és a siker ugyanis – sokakhoz hasonlóan – neki sem adatott meg életében. A ’30-as években egy olaszországi koncertkörútról feleségének írt levelében arról panaszkodik, hogy az ezer férőhelyes előadóteremben jó, ha százan voltak.

Ettől függetlenül a botrányok őt sem kerülték el.

A mai decens és mindenre kiterjedő tapsrend nincs százéves. Bach idejében még egyáltalán nem volt szokás tapsolni. Ha nagyon tetszett a mű, esetleg megéljenezték a művészt. Csak a klasszikával jött fokozatosan divatba a taps. És eléggé spontán dolog volt – a közönség nemcsak tételszünetekben, de zene közben is tapsolt, valahányszor valami tetszett neki. Végül a 19. század volt a taps aranykora. Igaz, a közönség éppoly hangosan és szenvedélyesen nyilvánította ki a nemtetszését is. A megfelelő erejű taps ekkoriban egy előadó vagy egy zenekar túlélését jelentette: ha nagy volt a siker, nagy volt az anyagi támogatás is. Épp ezért a kritikusok komoly

370

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

hangsúllyal értekeztek a közönség reakcióiról. Megosztóbb művek esetén pedig nem volt ritka a tömegverekedés sem a nézőtéren. Az utolsó feljegyzett ilyenre 1928-ban került sor, Ravel Bolerójának párizsi bemutatóján.

Bartókot sem kerülte el a meg nem értés. Őt azonban nem lehetett kizökkenteni.

A botrány A csodálatos mandarin ősbemutatóján tört ki, Kölnben, 1926-ban. A közönség ordibált, bűzbombákat dobált, a zenét alig lehetett hallani. A polgármester a helyi opera magyar karmestere, Szenkár Jenő lemondását követelte. Az előadás után Bartók a karmester öltözőjébe ment. „Jenő”, mondta szelíden. „A harmincnegyedik oldalon a második klarinétnak mezzofortét írtam elő. Kevés. Kérlek, legyen forte.”

Bartók visszafogott volt és indulatmentes. Valójában tényleg csak a zene érdekelte.

Székely Júlia egyenesen azt írja róla, hogy nem volt magánélete. Ami nyilvánvaló túlzás, tény azonban a zene elsősége.

Ez a visszafogottság és indulatmentesség azonban csak a felszíni szerkezet.

A mélyben öntörvényűség lapul. Az indulatok pedig áttranszformálódtak zenei hangokká.

Doráti Antal karmester jegyezte fel egy beszélgetését Bartókkal. A Concerto negyedik tételéről volt szó. Bartók elárulta, hogy egy kifacsart Sosztakovics-dallamot használt fel megszakító elemként. „Ezzel a vallomással alighanem fölszakadt benne egy gát, mert utána megszabadult sok mindentől, ami már szemlátomást régóta nyomta a szívét. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy beszélt az érzéseiről, a csalódottságáról, amiért néhány zenemű – köztük Sosztakovics egyik-másik darabja – oly nagy és gyors elismerésben részesül, holott szerinte nem érdemli meg. Visszafogottan és önérzetesen nyilatkozott, de nyilvánvaló volt, hogy fáj neki a műveit körülvevő érdektelenség. Az Intermezzo interrottóra visszatérve szomorkásan állapította meg: Hát, itt eresztettem ki a dühömet.”

Szótlan öntörvényűségének pedig talán legszebb példája első házasságának története.

Bartók 1909-ben vette feleségül Ziegler Mártát. Ez idő tájt a Teréz körúton lakott az édesanyjával, ide járt fel Ziegler Márta zongoraórára. Aztán rendszerint vacsorára is ott marasztalták. Tíz óra előtt azonban mindig búcsút vett vendéglátóitól, Bartók pedig hazakísérte.

Egyik este mégsem indult el, pedig elmúlt már tizenegy óra is. „Bartók beszélt, szokásától eltérően elég sokat, s Márta áhítatosan hallgatta. Liszt h-moll szonátájáról volt szó, ez a téma mindig lendületbe hozta Paula mama egyébként oly hallgatag fiát.” Lassan éjfélt ütött az óra. Bartók anyja zavartan fészkelődött a székén. Végül halkan így szólt:

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

371

„Félek, hogy Márta kikap otthon.” „Nem kap ki”, felelte Bartók.

Anyja kérdő tekintetére még hozzátette, mintegy mellékesen: „Márta itt marad. Feleségül vettem ugyanis.”

Ez a szikárság nem csupán Bartók érzelmi világát és zenei megszólalását jellemezte, hanem a leghétköznapibb dolgokban is tetten érhető.

Ifj. Bartók Béla írja: „A tiszta vízen kívül úgyszólván semmi italt sem szeretett, még az ásványvizet sem. Szeszes italt sohasem ivott, legfeljebb egyetlen korty vörösbort vendégségben. Tízéves korában engedélyt kért és kapott édesanyjától, hogy évente négy (!) cigarettát elszívhasson nagy családi ünnepeken, de ezt csak unokatestvérei példájára tette, utána azután évtizedekig nem dohányzott. Az első világháború idején azután rászokott a cigarettázásra, időnként hosszabb-rövidebb időre elhagyta, de végül is – többször hangoztatott bosszúságára – megmaradt dohányosnak.”

Bartók az étkezés terén is puritán volt. Magánleveleiben sokszor számol be különféle kulináris tapasztalatairól, érdemes néhány tételt szemezgetni belőle.

Első amerikai útjáról 1928. január 4-én így írt az anyjának: „Nektek most főleg a kosztról fogok írni, amelyik olyan kevert, mint amilyen kevert ez az egész náció.

Hát hallottatok már olyat: zöld salátára apróra vágott almát és cellert! tenni, leönteni mayonaise-zel és az egészet mindenestől megenni! Vagy pedig sült zsíros (meleg) hushoz tejeskávét, esetleg tejes csokoládét szürcsölni.”

Nem érték jobb élmények egy évvel korábban Svájcban sem. Szintén anyjának írja, 1927. augusztus 4-én, Davosból: „Ilyenek a mi étlapjaink, mint a mellékelt.

Csak épen hogy ezen az esti étkezést is – a nemzeti ünnep tiszteletére diner-nek nevezik, különben ezt itt souper-val jelölik. Az utolsó étel neve: svájci faházikó! De ez mind csak komédia, mert ez eper volt tejszínhabbal, de a tál közepén egy kis házikó volt (ehetetlen, fából), abban gyertya égett, és a házikó köré volt elhelyezve a tejszínhabos eper!”

De az olasz konyha is megkapja a magáét! Nápolyból írja fiának, ifj. Bartók Bélának 1925. március 17-én: „Ennek a városnak az a nevezetessége, hogy este és reggel kecskenyájakat, teheneket hajtanak végig az uccákon: ki-ki maga feji ki az állatokból a neki járó tejet. Mindez azért van így, hogy ne lehessen vizezni!! Én itt általában véve makkaronival, kecskével és kalamári-val szoktam táplálkozni. Ez a kalamári valami polip-szerű tengeri szörnyeteg. (Nem ajánlom, rossz, rágós), az olaszok azonban dacára ennek a halakhoz számítják!” Ízlését egyszerű, gyermeki ételekkel lehetett kiszolgálni. Radványból írja fiának 1923. augusztus 23-án: „sikerült mégis utolsó napig mindent egybevetve 1 kilót híznom (igaz hogy ugy ettem a tejbegrizt, mint a paraszt a kenyeret)”.

372

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

És itt érdemes megállni. Mert a hétköznapiságból, az efemerből szépen kirajzolódik valami sokkal távolabbra mutató ténynek az alakja. Meghatározó felismerés számomra Bartókkal kapcsolatban: a gyermekisége, ami ellentétben áll a szikárságával, de egybevág az öntörvényűségével, mégis túlmutat rajta – ez volna az a bizonyos „tiszta forrás”.

Hamvas Béla szerint a modern művészet két alapszíne a lila és a zöld. „A lila szín a zenében előbb jelentkezett, mint a festészetben. Már a múlt században egész Európát meglepett álmélkodás fogta el, amikor Debussy lágy és derengő világoslila hangjai először megszólaltak.”

A zöld pedig az élet fájának színe. De egyúttal „a turisztikáé, a nyerskoszté, a gátlástalan életélvezetéé és az elanyagiasodásé” is. A két szín ellentétpárját a következőképpen foglalja össze Hamvas: „az egyik a normális emberi lét színvonala alatt, a másik a színvonal fölött áll”. A zöld mint ösztön, a lila mint lebegés (egyfajta narkotikum).

Hamvas elmélete a korszellemet igyekszik összefogni. A 21. században korszellemről beszélni a legtöbb ember szemében megmosolyogtató vállalkozás.

(Karl Ove Knausgard írja: „A korszellem kívülről érkezik, de belülről hat. Mindenki egyenlő előtte, de senki számára nem ugyanaz.”) Viszont attól, hogy valamit megmosolyognak, még létezik. Talán éppen ez a megmosolygás jeleníti meg a korszellem lényegét.

Illyés Gyula Bartók-verse közismert, Kassák Lajosé (Napraköszöntés) azonban nem, pedig szépen példázza a zöld-lila őrült ragyogást. Arra nincs adat, hogy Bartók olvasta-e, és ha igen, mit szólt hozzá. Íme, egy szakasz belőle: Hatalmas tőgy vagy Te az ég visszájára hajtott mellén.

Itt lentről a gyönge matériák, akiknek hirtelen röhejre törik a szájuk lángbaborult fejüket földobják hozzád, mint a lobogó zászlót.

Bartók művészete is zöldben és lilában pompázik tehát Hamvas szerint. Ebből következően – habár Hamvas egyéb írásaiból kiderül: nagyra tartotta Bartók zenéjét – nem kerülheti el az ítéletet: „Csak hallgassa meg valaki Bartók Cantata profanáját, az elmúlt félszázad legcsodálatosabb zöld remekművét, a kitörő barbár ösztönöknek ezt a himnuszát, amely minden italt elutasít, csak, mint a szarvas, a hegyek friss forrásvizéből akar inni. E műben alig van más szín, mint zöld, s olyan, mint a megmozdult erdős hegység, mint az éneklő ősrengeteg. Mindez helyénvaló volt az elpuhult és aluszékony polgárságban, amelyet a zene fel akart rázni, s amelynek odahozza a friss forrásvizet. De a felébresztett barbárság a

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

373

humánumot fenyegeti, nem azzal, hogy egészségessé teszi, hanem azzal, hogy eltörli.”

Bartók zenéjét sokszor és sokan nevezték forradalminak. Pedig ő önmagát inkább evolucionistaként határozta meg, semmint revolucionistaként. Az evolúciót szerves fejlődésnek, a revolúciót rombolásnak – és egyúttal zsákutcának – tartotta. „Hadd mondjam ki nyomban, hogy a forradalom a művészetben, például a zenében, szigorúan véve valamennyi korábban használt eszköz szétrombolását jelentené, vagyis sokezer éves visszalépést és újrakezdést szinte a semmiből.

A művészetben ezért a következetes forradalom lehetetlen, vagy legalábbis nem kívánatos eszköz és cél” – fogalmazott Bartók 1943-ban, a Harvardon tartott előadásában. „Egyes zenei forradalmárok ötletei a túlbonyolítás irányába mutatnak. Más forradalmárok, épp ellenkezőleg, a dolgok egyszerűsítésével próbálkoznak, kiiktatják ezt, kiiktatják amazt, s végül a túlegyszerűsítés állapotába jutnak – elég sovány eredményekkel.”

John Cage híres (és hírhedt) művét, a 4’33”-at (ami négy perc harminchárom másodperc csönd) Bartók halála után hét évvel, 1952-ben mutatták be.

Győzött a forradalom. „Egy magára valamit adó író mindig ellenzékben van” – szól Krúdy Gyula bon mot-ja.

Nincs ez másként a zeneszerzőkkel sem.

Bartókot nem vonzotta Amerika, eredetileg Ankarában, Törökországban szándékozott letelepedni az emigrációját követően. A magyar zenei „őshazát” is Törökországban vélte megtalálni. 1936-ban gyűjtőútra indult. Az utazás előtti egyik levelének utóiratában így fogalmaz: „Egy valami van, amit semmikép nem akarok ebben az ügyben, és ez: a magyar kultuszkormány engemet illető pénzbeli támogatása! Erre megvannak a nyomós okaim.”

A gyűjtőút lehengerlő hatással volt Bartókra. Erről írt tanulmányában – amelynek némely hibájára a zenetudósok azóta rámutattak, de amelynek alapszerepe és jelentősége egyöntetűen elfogadott – olvashatjuk: „Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. (...) A második Bekirtől hallott dallam – megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. (...) Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs, még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben lévő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor

374

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai.”

Békében megfér itt egymással a finnugor és a türk rokonság elmélete. Vajon történtek kutatások azóta ebben az irányban?

Bartók törökországi letelepedése végül „adminisztratív okokból” nem valósulhatott meg. Nagyon csalódott volt. És a csalódottsága ettől kezdve nem is múlt el többé.

Az amerikai emigráció kényszerben fogant. Bartók kedvetlen volt az Újvilágban, testi állapota romlásnak indult, és folyamatosan honvágya volt. Egyszer Manhattanben sétálva így szólt: „Lószagot érzek.” „Itt, a 66. utcában?”, lepődött meg a felesége.

Bartók szimatolt, körbenézett, átment az út túloldalára, és eltűnt egy felirat nélküli épületben. A felesége követte. A belső udvaron egy lovasiskola működött. „Milyen jámbor, természetes illat!”, mondta Bartók, amikor beszagolt az istállóba. „Alvó lovak.”

Láthatatlan szálak kötik össze ezt a jelenetet Nemes Nagy Ágnes csaknem harminc évvel később írott versével (A lovak és az angyalok), mely így kezdődik: „Mert végül semmisem marad, / csak az angyalok s a lovak.” És ezt akár nevezhetjük evolúciónak is.

Felhasznált irodalom: Ifj. Bartók Béla, Bartók Béla műhelyében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982.

Bartók Béla levelei. Közreadja: Demény János, Zeneműkiadó, Bp., 1976.

Bartók Béla családi levelei. Szerkesztette: ifj. Bartók Béla, Zeneműkiadó, Bp., 1981.

Hamvas Béla, Patmosz I., Medio Kiadó, Bp., 2015.

Kassák Lajos összes versei. Sajtó alá rendezte: Kassák Lajosné, Magvető Kiadó, Bp., 1969.

Lebrecht, Norman, A komolyzene anekdotakincse. Válogatta és fordította: Szilágyi Mihály, Európa Könyvkiadó, Bp., 2012.

Sipos János, Bartók Anatóliában. MMA Kiadó, Bp., 2019.

Székely Júlia, Elindultam szép hazámból. Bartók Béla élete. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1965.

Tallián Tibor, Bartók Béla. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Bp., 2016.

Zeneművészeti kisszótár. Szerkesztette: Wolfgang Sandner. Fordította: Nádori Lídia és N. Kiss Zsuzsa, Európa Könyvkiadó, Bp., 2004.

Babiczky Tibor

2020/4

(Székesfehérvár, 1980) költő, író. Budapesten él.

hÉvíz /

Hullámverés

375

Marcel Duchamp, 1917, Forrรกs (fotรณ: Alfred Stieglitz)

Modla Zsuzsanna

A térkép ragadós Kontextus, kapcsolati háló, marketing és pénz a művészeti világban Hatvanas évek, London, Yardbirds koncert. Keith Relf énekel, mellette a két oldalán Jimmy Page és Jeff Beck gitározik.

Valami baj van a hangosítással. Becket egyre jobban zavarja a hangfalból jövő recsegés, néhányszor odasújt a gitárjával. Érkezik a technikus, de ő sem tud mit kezdeni az egyre erősödő és egyre zavaróbb zajokkal. Beck elveszíti a türelmét és gitárjával hol az erősítőre, hol a földre csapásokat mérve darabokra zúzza a hangszert. Egy darab a kezében marad, bedobja a színpad előtt csápolók közé, akik eksztatikus állapotban vetik rá magukat.

A zene tovább szól, mintha mi sem történt volna, a közönség soraiban kitör a pánik, miközben a gitár darabjának megszerzéséért folyó harcban egymásnak feszülve, egymást nyomva dulakodnak. Masszaként mozognak. Valaki végül megszerzi a törött gitár darabját (vagy csak véletlenül a kezébe kerül?), és elindul vele a kijárat felé. Lassan mozog, a tömeg szorosan közrefogja, mindenki azért küzd, hogy az övé legyen Beck gitárjának törött nyaka. A férfinak sikerül kitörni az ajtón, kezében az áhított relikvia. Egyesek feladják, mások üldözőbe veszik.

Sötét, neonfénnyel világított folyosókon rohannak – a tárgyat meg kell szerezni.

Aztán lassan a legkitartóbbak is elesnek, lemaradnak, s a férfi már csak egyedül szalad, végül kiér az utcára. Kellemes nyári este, zsúfolt utca, az emberek sétálnak, kirakatokat néznek. A férfi megáll, megpihen, nekiveti hátát az egyik kirakatnak, ránéz a kezében lévő gitár darabjára, majd körülnéz, látja, nem követik. Visszanéz a gitárra, és könnyed mozdulattal eldobja az értéktelen kacatot.

Antonioni Nagyítás című filmjének koncertjelenete nemcsak a művészeti értékek viszonylagosságára mutat rá, hanem arra is: minden a kontextustól függ.

A cél, hogy megértsük az emberi törekvések értelmét (azok forrását is keresve), illetve hogy értékeljük ezen törekvéseket az erkölcs, az esztétika és a megismerés szempontjából, meglehetősen régmúltra tekint vissza a filozófia történetében.

Az érték fogalma alapvetően a metafizika vizsgálódásának tárgya; értékről, annak eredeti értelmében, akkor beszélhetünk, ha van egy referenciahálózat,

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

377

egy érvényes viszonyítási alap, amiben az érték megjelenik. Az André Breton által „a század legintelligensebb emberének” titulált Marcel Duchamp a maga és a dada abszurditásával tökéletesen példázza azt, hogy miért nehezen megfogható az érték a művészet vonatkozásában: „Rendben, próbáljuk meg meghatározni a művészetet? Megtettük, mindenki próbálta már, és minden évszázadban van is egy új definíció a művészetre. Ez mutatja, hogy nincs alapvető, minden korban alkalmas meghatározás. Senki sem alapvető. Tehát, ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy próbáljuk meg nem definiálni a művészetet, ami egy nagyon is legitim koncepció, akkor a ready made egyfajta iróniának tekinthető, mert azt jelenti, hogy itt van egy olyan dolog, amelyet művészetnek hívok, miközben még csak nem is én magam csináltam.” (BBC rádióinterjú, 1959.)

Az avantgárd és a posztmodern művészet legbefolyásosabb alakja, Marcel Duchamp és alkotásai – kivált a Forrás (Fountain) címen 1917-ben kiállított porcelán piszoár – semmi máshoz nem foghatóan forradalmasították a művészetet, és egyszersmind tükröt tartottak azoknak, akik ragaszkodtak ahhoz a hagyományos mítoszhoz, hogy a művész zseniális alkotó, a művészeti alkotás pedig kizárólag valami éteri, semmihez nem fogható alkotói munka eredménye lehet. Duchamp kultúrtörténeti jelentőségét az adja, hogy válaszokat igyekezett találni arra a kérdésre, hogyan lehet szakítani a konvencionális művészetfelfogással, és hogyan lehet annak határait radikálisan kiterjeszteni.

A duchampi invenció, a ready made mint autonóm műfaj az 1910-es években kezdi pályafutását, hogy aztán – paradox módon – olyan kánontörő kánont teremtsen, ami fiatal művészek teljes generációinak gondolkodását határozza meg. A duchampi tárgyak azt a kérdést feszegetik, hogy melyek azok a tulajdonságok, illetve körülmények, amelyek műalkotásként határoznak meg egy hétköznapi tárgyat – ez a modern művészet máig legmeghatározóbb teoretikai felvetése: a kontextualizálás kérdése.

Duchamp ready made-jei többségükben iparilag gyártott használati tárgyak voltak, amelyek pusztán azért, mert egy művész kiválasztotta, szignálta és bemutatta őket, műalkotásokká váltak. Megközelítése azt feltételezi, hogy bármely tárgy kinevezhető műtárgynak, ha ellátjuk megfelelő attribútumokkal, és ilyenformán egy tárgyat, s annak értékét elsősorban és mindenekelőtt a kontextusa határozza meg.

Duchamp az 1910-es évek elején, az akkori művészeti szcéna régimódiságának tükröt tartva akarta „pofon ütni a közízlést” és felhívni a figyelmet, hogy még a kor legprogresszívebb alkotóiból álló Független Művészek Társasága (Society of Independent Artists) sem elég nyitott arra, hogy felülbírálja elveit. A duchampi

378

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

fricska ma leginkább arra irányítja a figyelmet, hogy egy művészeti alkotáshoz valójában senki sem tud konkrét értéket rendelni.

Felmerül a kérdés: meghatározható-e egy műalkotás értéke s egyáltalán mi ad értéket egy művészeti tárgynak? A Barabási Albert-László Képlet című könyvében bemutatott két eklatáns példa – Duchampra rímelve – azt igazolja, hogy semmi más, mint a kontextus. Rembrandt Aranysisakos férfi című alkotásának megtekintéséért a nyolcvanas években sorok kígyóztak Berlinben egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a mű nem Rembrandt, hanem egy tanítványának alkotása, míg egy Leonardo-tanítványnak tulajdonított, Krisztust ábrázoló olajfestménynek az értéke rövid időn belül képes volt 10 ezer dollárról 591 millióra szökni, pusztán csak azért, mert kiderült, hogy a korábbi szakértői véleménnyel ellentétben maga da Vinci festette. A tárgy ugyanaz, mindösszesen a kontextus változott. De érdemes elgondolkozni Duchamp 1914-es Gyógyszertár (Pharmacy) című ready made-jén is, melynek alapja egy olcsó, téli tájképet ábrázoló festmény volt. Vajon mennyit érhet most a műtárgyból (?) lett műtárgy (?), így, hogy Marcel Duchamp jegyzi?

A duchampi valóság éppen az ma, mint volt száz évvel ezelőtt: percepciónkat, ítéletalkotásunkat, értékelésünket kizárólag az a kontextus formálja, amelyben az adott alkotás megjelenik. A 2018-as Senki többet (The Price of Everything) című, a kortárs képzőművészeti piacról szóló amerikai dokumentfilm azt mutatja be, hogy a művészeti piac működéséhez miként viszonyulnak az alkotók, a művészettörténészek és a műtárgykereskedők. Egy svájci műkereskedő és árverésvezető, Simon de Pury szerint a művészet és a pénz kéz a kézben jár, a jó művészet drága kell legyen, mert csak azon dolgokat őrizzük, amelyek értékesek – azaz ha valaminek nincs kereskedelmi értéke, az az embereket nem érdekli és nem is éli túl. Ma tehát, amikor egy-egy művészeti alkotás birtoklása nemcsak presztízsbeli, de komoly financiális értéket is hordoz(hat), a kérdés, hogy mi is a jó művészet, illetve ki dönti el, mi a „jó” művészet, és mi adja egy műalkotás kereskedelmi értékét, talán minden korábbinál relevánsabb. Andy Warhol erről így fogalmazott: „Ahhoz, hogy művészként sikeres légy, a munkáidat egy jó galériában kell bemutatnod ugyanabból az okból, mint amiért mondjuk Dior sem értékesítette soha a darabjait a Woolworth pultjain. Egyebek mellett marketingkérdés ez. Ha egy pofának van mondjuk néhány ezer dollárja venni egy képet... akkor valami olyat akar, aminek az értéke nő és egyre nő. Ez pedig csak egy jó galériával lehetséges, egy olyannal, ami odafigyel a művészre, promotálja, és gondoskodik arról, hogy munkái a megfelelő módon jelenjenek meg a megfelelő emberek előtt. Mert ha a művész értéke halványodna, akkor a pofa befektetése

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

379

is esni kezdene... Nem számít, mennyire vagy jó, ha nem jól vagy eladva, akkor soha nem leszel emlékezetes.” (Andy Warholt idézi Phoebe Hoban a Basquiat – A Quick Killing in Art című könyvében.)

Míg Duchamp csupán áttételesen és a fókuszt magán a művészeti alkotáson tartva, Warhol már direkt módon és sokkal inkább a művész szemszögéből beszél a marketingről mint a siker kulcsáról. De ha a siker alapja a művészetben a marketing, akkor hogyan lehetséges, hogy nem léteznek ezen a területen is úgynevezett KPI-ok (Key Performance Indicator), olyan mutatók, amelyeket a marketingcélok megfogalmazásában szokás használni? Vagy léteznek, csak nem illik róluk beszélni?

A fentebb említett dokumentumfilm egyik főszereplője, a Warholhoz képest kevésbé sikeres karriert befutó Larry Poons szerint „a művészetnek és a pénznek egyáltalán nincs belső kapcsolata, az nem olyan, mint a sport, jóllehet igyekeznek mindent megtenni azért, hogy olyan legyen: a legjobb művész nem a legdrágább művész”. A film rendezője, Nathaniel Kahn minden bizonnyal szimpatizál ezen kritikai megközelítéssel, amikor megjegyzi, „szét kell választanunk valaminek az értékét annak árától”. De ha nem pénzben, mégis hogyan mérhető egy művészeti alkotás értéke? Létezik objektív mérce, amellyel egy műalkotás minősége mérhető?

A mindennapi tapasztalat, a művészetszociológia, a kánonelmélet és a hálózatkutatás eredményei szerint biztosan nem. Utóbbi szerint a művészetben az értéket a kapcsolati háló határozza meg, egy mű és annak alkotójának értéke kizárólag a hálózat működésén alapszik. Ellentétben a sporttal, a művészetben a teljesítmény és a minőség nagyon nehezen mérhető, így egy alkotás, illetve egy alkotó sikere és értéke szinte kizárólag abban áll, hogy milyen hálózatban született a teljesítmény. A művészvilágot többszörös függőségi viszony uralja: a művésznek presztízs, ha bizonyos galériákban és múzeumokban kiállítják műveit, ugyanakkor ezen intézményeknek is fontos, hogy relevánsnak tartott alkotók kiállításainak adjanak teret. Kurátorok, történészek, galeristák, műkereskedők, műgyűjtők, aukciósházak egész hálózata határozza meg, hogy mely alkotások függhetnek egy múzeum falán és hogy mennyit fizetünk értük, amikor eladásra kerülnek. A művészek és az intézmények kapcsolata szimbiotikus, de nem mérhető faktorokon alapszik, hanem teljességgel szubjektív, s az értéket láthatatlan, illetve olykor látható ráhatások, valamint egymásnak feszülő érdekek teremtik (és rengeteg pénz...).

A fentebb idézett Barabási és hálózatkutató csapata vizsgálódásaik során igyekeztek lépésről lépésre feltérképezni a kapcsolatokat, melyek meghatározzák

380

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

az egyes alkotók mozgását a különböző galériák és múzeumok között és úgy találták, hogy a kapcsolódás itt is szimbiotikus – és itt is szubjektív –, a kurátorok minden esetben egymásra hivatkozva indokolják (vagy látják indokoltnak) döntésük helyességét. Ha egy galéria úgy találja, hogy egy bizonyos művész kiállított már egy olyan intézményben, aminek értékítéletét ők is hitelesnek tartják, sokkal nagyobb eséllyel fogadják be az alkotásait. De nincs ez másként az irodalomban sem: egy író értékét az befolyásolja, hogy milyen folyóiratokban publikált már, illetve hogy melyik kiadó adja ki. Az irodalom értéke talán annyival objektívebb, hogy a termék nem egyedi, egy könyv tetszőleges mennyiségben reprodukálható, így itt a példányszám objektív, piaci mérőszám. Persze az, hogy kinek a könyvét veszik, sok tekintetben marketingkérdés. A folyóiratközlés, a kiadói felkérés, az idegen nyelvű fordítás és a szerzői honorárium hasonlóan szubjektív döntések alapján dől el, mint a képzőművészek esetében. Itt is nehéz bekerülni az élmezőnybe, de aki bekerült, annak nehéz kiesnie onnan.

A képzőművészeti hálózaton belül – mint ahogyan minden hálózaton belül – vannak bizonyos csomópontok, melyek földrajzilag olykor igen távol esnek egymástól, de valamennyit a művészvilág legbefolyásosabb múzeumai között tartják számon. Pontosan az történik ma is, ami Duchamp korában, és amire a Forrás egyebek mellett fel akarta hívni a figyelmet, mindösszesen tágult a kör, s mára egy globalizált világban történik ugyanaz: létezik egy felkent kör, aminek hatalmában áll megállapítani, hogy mi műalkotás, s mi érték. A legtöbb galéria és múzeum magukba szorosan záródva egymással áll csupán kapcsolatban, így ha az egyikbe bejut a művész, akkor az összesbe bebocsátást nyerhet, ami gyakorlatilag felhelyezi őt arra a térképre, ami az „értéket hivatott képviselni” – egy semmi máson, mint kizárólag társadalmi és szakmai hálózatok működésén alapuló értékét. Hovatovább, a térkép „ragadós”, azaz ha valaki felkerül erre a térképre, meglehetősen nehéz leesnie róla. Egészen egyszerűen azért, mert mindenkinek az áll érdekében, hogy az alkotó befutott maradjon. (A hazai társadalmi mobilitás vonatkozásában használt „ragadós padló” és „ragadós plafon” elmélet legfontosabb megállapítása, hogy Magyarországon igen magas a szülő és a gyermek iskolázottsága közötti korreláció, egyre többen azonos társadalmi rangban házasodnak, így nagyon nehéz kitörni a szegénységből és nehéz kiesni a gazdagok köréből is.)

A gyűjteményt is kontextusa határozza meg: egy kiállítás értékében fontos tényező, hogy a világ mely pontján tekinthetjük meg. Maga Duchamp jól szórakozna, ha tudná, hogy műveinek két legnagyobb, csaknem egyforma méretű gyűjteménye közül az egyikben, a Philadelphiai Múzeumban egymás

2020/4

hÉvíz /

Hullámverés

381

sarkát tapossák a látogatók, míg a stockholmi Moderna Museet Duchampgyűjteményében akár magányosan is sétálgathatunk, mert létezéséről a szakavatottak közül is kevesen tudnak. Az amerikai műgyűjtő, Arensberg nagyvonalú adományaként létrejött philadelphiai kollekció mindösszesen néhány órányira van a neves New York-i múzeumoktól és galériáktól. Ehhez képest Stockholm a hálózat perifériája.

Az intézményi rendszerben létezik egy harmadik, a galériák és múzeumok szempontjából esszenciális entitás: a műgyűjtő. A galériák nem élnének meg, ha nem léteznének műgyűjtők, akik tőlük vásárolnak. A múzeumok igazgatótanácsában műgyűjtők ülnek, hiszen a művészethez való értés mindenképpen indukál egyfajta gyűjtést, a hálózat fontos csomópontjainak múzeumaiban – mint amilyen a MET vagy a MOMA – pedig nyilvánvalóan nem „kicsiben” gyűjtő kollektorok kapnak igazgatói széket. A műgyűjtő nyilvánvaló érdeke, hogy az általa megvásárolt alkotás legalább tartsa az értékét (de inkább növekedjen az ára), s ennek egyik legegyszerűbb módja, ha személyes gyűjteményeik egy-egy „remekművét” adományozzák az intézményeknek, ezzel mintegy fókuszban tartva az alkotót és befolyásolva a többi műgyűjtőt is. Szintén bevett „értékfenntartó” gyakorlat továbbá, hogy ha egy műalkotás nem kel el egy aukción, akkor az értékesítő galéria vagy az aukcióra bocsátó műgyűjtő visszavásárolja azt, és ragaszkodnak az eladhatatlan alkotáshoz, ezzel a sémával pedig egyetlen irányba (felfelé) mozdítva az árat.

A feszültség, amit egy egyetemes érvényű viszonyítási alap logikai igazolhatatlansága és az értékek iránti vágyakozás antagonizmusa teremt, feloldhatatlan dilemma, és kivált feloldhatatlan a művészetek területén. Annál is inkább, mert – ahogy maga Duchamp megjegyezte a fentebb citált BBCinterjúban – a művészet definiálása meglehetősen változó képet mutat korszakról korszakra (talán még szubkultúráról szubkultúrára is). Ez egyszersmind nem jelenti azt, hogy ne lehetne értékelni. El kell fogadnunk, hogy az ember helyzetének egyik jellegzetessége éppen az, hogy anélkül kell bizonyos értékítéleteket meghoznia, hogy kívülről ehhez biztos irányítást kapna. Csak talán a művészetek esetében nem akkora a felelősségünk, mint más helyzetekben.

Modla Zsuzsanna

382

Az ELTE kulturális antropológia és portugál szakjain végzett, dolgozott a politikában és művészeti galériában is, vezetett fejlesztési programokat Kenyában. Az ELTE Szociológia Doktori Iskolájának hallgatója.

hÉvíz /

Hullámverés

2020/4

HAJÓSZAKÁCS

Montรกzs: Palรกsti Kovรกcs Andrรกs

Szederkényi Olga

Curnonsky, avagy a gasztronómia hercege 185 centiméter magas volt, a súlya 120 kiló. Életműve azonban ennél is testesebb. Ő találta ki a Guide Michelin elődjét, azt a fajta gasztronómiai útikalauzt, amelyben a szerzők kulináris felfedeznivalókat, ínyenc kirándulásokat javasolnak a nagyérdeműnek. Egész életében a regionális francia konyha kutatásán és elismertetésén dolgozott. Munkájáért megkapta a Francia Becsületrendet. Kétségtelenül ő volt a 20. század legnépszerűbb francia gasztroírója. 1926-ban 3000 séf választotta a Gasztronómia Hercegének. 2010-ben, mikor a francia gasztronómiát a Világörökség részének nyilvánították, Gérard Depardieu is lerótta tiszteletét Curnonsky előtt, mikor úgy fogalmazott: nélküle „a francia étkezés becsülete és a francia konyha nem jutott volna az elismertség e fokára”. Itt az idő, hogy tüzetesebben is megismerkedjünk Monsieur Curnonskyval.

A francia nyelvről eddig is tudtuk, hogy bonyolult. A Gasztronómia Hercegének nevét például Maurice Edmond Sailland-nak írják és Curnonskynak ejtik. Az előbbi a szóban forgó férfi polgári, utóbbi pedig a művészneve, a 19. század végi Párizsban ugyanis sikk volt orosz emigránsnak lenni, vagy legalábbis annak tűnni. Valójában semmi köze nem volt Oroszországhoz, 1872-ben született Angers-ban, Maine-et-Loire megye székhelyén. Édesanyja korán meghalt, édesapja elhagyta, nagyanyja nevelte fel. Gimnáziumi tanára a bölcsészet felé irányította, mert a tudományokban középszerűnek tartotta. Maurice később Párizsba költözött, mert az École Normale Supérieure1-be szeretett volna járni. Azonban mégsem lett elitegyetemista. Inkább újságíróként, majd szellemíróként működött. Willynek 2 (Colette3 férje), a kor népszerű szerzőjének 1 Az egyik legrangosabb francia felsőoktatási intézmény.

2 Henry Gauthier-Villars író, zenekritikus, szerzői neve Willy (1859–1931). A századforduló neves, keresett szerzője, mára inkább mint Colette (első felesége) felfedezője ismert. Colette első könyvei is Willy név alatt jelentek meg.

3 Sidonie-Gabrielle Colette francia írónő, varietéművész és újságíró (1873–1954). Az első írónő, akit a Goncourt Akadémia meghívott soraiba, és az első nő, aki állami temetésben részesült.

2020/4

hÉvíz /

Hajószakács

385

dolgozott, azaz írt helyette. Élte azon gondtalan fiatalemberek életét, akik azért érkeztek vidékről, hogy meghódítsák Párizst. Az első világháború azonban átírta a játékszabályokat, Curnonsky is kiesett a pikszisből. Legendás étvágya és kiváló szimata mentette meg. Gourmand barátjával, Marcel Rouff-fal kitalált valami nagyon modernet. Eltökélt céljuk lett, hogy egyenként bemutassák Franciaország régióit a turizmus és a gasztronómia szempontjait elegyítve.

Az időzítés pillanata nem is lehetett volna tökéletesebb: a lovas kocsik épp eltűntek, velük együtt a váltóállomások is, ahol az utazó a pihent paripák mellett némi bort és harapnivalót is magához vehetett. Elérkezett az automobilok ideje.

Az autósokkal meg kellett ismertetni a fogadókat, a nagy kereszteződésekben álló vendéglőket és az egyes régiókra jellemző alapanyagokat és specialitásokat, ételeket és innivalókat.

A két jó barát kiadót is talál a mesteri tervhez, 1921-ben aláírják a szerződést, melyben vállalják, hogy 30-40 kötetben mutatják be hazájuk gasztronómiai régióit. A sorozat gyűjtőcíméül ezt választják: La France Gastronomique, magyarul talán Ínyenc Franciaországnak fordíthatnánk. A feladatmegosztás egyszerű: Rouff tervez, szervez és vezet, Curnonsky ír és szerkeszt. Megszületik a máig népszerű gasztroútikalauz műfaja. A szerzőpáros így fogalmazza meg krédóját: „kötetünk azoknak szól, akik nem akarnak egyvégtében sokat utazni, mert időről időre szeretnének betérni egy vendéglátóhelyre, ahol megkóstolnak egy pohárka helyi bort, egy tál, a régióra jellemző étek társaságában – miközben persze a kulturális és gasztronómiai érdekességekről is szeretnének többet megtudni”.

Ezért tartják Curnonskyékat a Guide Michelin előfutárának, hiszen a „piros könyvek” ugyanezt a célt szolgálják majd.

Művük első kötetét briliáns stílusérzékkel Périgord-nak szentelik, mely tartomány egyszerre híres kacsájáról, libájáról és szarvasgombájáról is. Azonban nemcsak a konfitált kacsát és a libamájpecsenyét készítik itt kitűnően, hanem például kiválóak a terület vargányái, eprei, diói, terrine-jei és bergeraci borfajtái is. Sőt, a régiónak saját mártása is van, a Sauce Périgueux, amely redukált (sűrűre forralt) fehérborból, vajas rántásból és szarvasgombából készül. Olyan ez, mintha valaki egy magyar gasztrokalauzt a Dél-Alföld kulináris kincseivel indítana: a kalocsai porpaprikával, a szegedi szalámival és halászlével, a makói hagymával, a szentesi libamájjal és lecsóval, a vásárhelyi lepénnyel, a kecskeméti barackpálinkával, a békésszentandrási sörrel...

Olvassunk bele picit Curnonskyék könyvébe!

A bevezetőben beismeri a szerzőpáros, hogy egy ilyen nagyszabású gasztronómiai útikalauzt az olvasók segítsége nélkül nem lehet tökéletesre

386

hÉvíz /

Hajószakács

2020/4

csiszolni, ezért kérik a közönséget, ha úgy érzik, valami kimaradt a kötetből, jelezzék a kiadónak. Legyen szó akár jóféle étteremről, kifőzdéről vagy fogadóról, viszont nemzetközi konyhát kínáló vendéglátóhelyek és zenés mulatók címére nem kíváncsiak a szerzők. Kérik azt is az olvasóktól, hogy írják meg, ha valamelyik intézmény időközben érdemtelenné vált az említésre. Majd Curnonsky és Marcel Rouff tisztázza, miért is fogtak bele ebbe a gigantikus munkába: „Nincs más felhatalmazásunk arra, hogy megírjuk ezt az Ínyenc Útikalauzt, mint az, hogy mindketten szenvedélyesen rajongunk a jóféle lakmározás művészetéért, és hatvanévnyi gyakorlati tapasztalatunkkal (30-30 év fejenként) szert tettünk némi bizonyosságra, örömre és elmélkedésre Gasztronómiában. Mi ketten a föld kétharmadát bebarangoltuk (kivéve Afrikát). Minden nép étkeit megkóstoltuk, a bölcs és csodálatra méltó kínai konyhától a kifacsart és félelmetes termokémiai konyhán keresztül4 az amerikai karavánszerájok és bizonyos paloták fogásaiig. Majd arra a következtetésre jutottunk, minden idők és minden népek gasztronómiai elitjének tagjaival egyetértésben, hogy táplálkozni bárhol tudunk, enni viszont csak Franciaországban. Nemrégiben egy bátor mandarin következőképpen szólt hozzánk, miközben tósztra emelte a poharát, »a földkerekség két legcivilizáltabb nemzetére iszom, azokra, akik rájöttek, hogy mely két dolog az, mi legjobban meghatároz minden civilizációt: az udvariasság és a konyha.« Nincs okunk ellentmondani e bölcs epikureistának, hiszen a civilizáció tényleg nem áll másból, minthogy szükségleteinket kéjes gyönyörűséggé alakítsuk át. Igaz is, hogy Franciaországban enni és inni egyet jelent a mennyei boldogsággal, a Csodálatos Természet ugyanis mintha örömét lelte volna abban, hogy ebbe az áldott földbe legritkább és legváltozatosabb adományait szórja szét. Vidékeink varázslatos változatossága, melyeket Michelet5 halhatatlan oldalakon örökít meg, felfedezhető regionális fogásainkban és azokban a receptjeinkben, melyeket Franciaország egyes régióinak különböző alapanyagai inspiráltak. Ez a varázslatos változatosság megtalálható azon a »bortérképen« is, amelyen a legfennköltebb bordeaux-i, a legnagyszerűbb és legnemesebb burgundi, a kellemes és spirituális Anjou és Touraine régió nedűi, a masszív roussilloni és a hathatós Cahors-vidéki, az aranyló jurançoni, a Rhône-menti, az illusztris champagne-i, az elzászi és a lotaringiai mutatkozik egymás társaságában: ezek azok a borok, melyek érdemesek arra, hogy igyuk őket. A szépemlékű VII. Eduárd6 király, ki fenséges ínyenc volt és 4 későbbi nevén molekuláris konyha 5 Jules Michelet (1798–1874) francia történetíró.

6 VII. Eduárd (1841–1910) Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága, valamint a Brit Domíniumok királya, India császára 1901-től. Leginkább az élvezeteknek élt, jelentős szerepet játszott a férfidivat alakításában.

2020/4

hÉvíz /

Hajószakács

387

elsőrangú kóstoló, egy nap, már nem emlékszem, melyik germán diplomatát korholta le, mondván, az illető egy húzásra felhörpintett egy pohárka Clos Vougeot-t, anélkül, hogy felismerte volna, mit ivott. »Uram, Ön nem méltó arra, hogy egy ilyen dicső bort fogyasszon. Amikor az ember szembetalálja magát Franciaország egy ily nagy borával, először szemügyre veszi, feltöltekezik a színével és a tükröződésével, majd megillatolja, azután egy kortynyit megkóstol, a poharat az asztalra helyezi, és végül diskurál róla.« A mi kalauzunknak sem lehet más a célja! Itt tehát, áhítatosan és buzgón, a Franciaország dicsőségének számító kulináris és borászati csodákról esik majd szó. Minden régió jellemző alapanyagait leírjuk, és igyekszünk szolgálni a legjobb helyi receptekkel is. És legfőképpen keresztül-kasul csavargunk majd vidékeinken, hogy megleljük a legjobb fogadókat. Kétségtelen, hogy nem találunk majd minden utcasarkon.

Nagyobb városokban sem, hiszen e helyeken a kozmopolita hotelek uralkodnak.

De egyszer csak rájuk bukkanunk majd. Köszönhetően az automobilok fejlődésének, a turizmus növekvő lendületének, a Touring és az Automobile Club tökéletes szervezésének és erőfeszítéseinek – mely erőfeszítéseket legjobb szándékaink szerint mi is támogatni kívánunk – a francia konyha újra a világ legjobbika. Útikalauzunkat számos kalandozással terheljük. Azon ínyencekhez szólunk, akik tudják, hogy nincs étkezés előétel és közétek nélkül, és akik osztják véleményünket, hogy a trou normand7 nem megvetendő hagyomány. Azokhoz a turistákhoz fordulunk, akik kedvelik a váratlan fordulatok báját és a kedves meglepetéseket.”

Curnonsky szenvedélyesen védi a régiók konyháját az uniformizálódással szemben. A szakácsok imádják a Mestert. A Paris Soir című lap kezdeményezésére 1927-ben 3000 séf meg is választja a jó öreg Maurice-t a Gasztronómia Hercegének. 1928-ban a Francia Akadémia mintájára pár hasonlóan fanatikus konyhaőrült társaságában megalapítja a Gasztronómusok Akadémiáját8. Roufffal közös projektje azonban a 27. kötetnél megszakad, a barát és munkatárs ugyanis meghal. Curnonsky azonban továbbra is töretlenül komolyan veszi misszióját. Eltökélt performerként örökké hallat magáról. 1933-ban „A világ legjobb szakácsnője” címmel tünteti ki Blanc Anyót (Mère Blanc), az Isten háta mögötti, Vonnas nevű falu fogadósnéját. Curnonsky ugyanis hihetetlenül hálás a mère-eknek, nagyra becsüli őket. A kifejezés franciául eredetileg anyát jelent, magyarul talán a „főzőnő” lehetne a legpontosabb fordítás. Elsősorban 7 Szabadfordításban: „normann rés”. Ezen gasztronómiai hagyomány szerint két étkezés között egy kupica calvadost kell inni, melynek célja az emésztés megkönnyítése és az étvágy serkentése.

8 Académie des Gastronomes

388

hÉvíz /

Hajószakács

2020/4

Lyon környékén serénykedtek, rendkívül tehetséges, hivatalos képzésben nem részesült, de profi szakácsnők voltak, akik főként családi receptekből főztek.

1759-ben említik őket először. Az említett Blanc Anyó étterme ma is működik, unokája, Georges Blanc viszi tovább a hagyományokat. A 150 éves vendéglő már három Michelin-csillagos. Legismertebb, emblematikus fogásuk, a sókéregben sült bresse-i csirke, amely Curnonskyt is levette a lábáról, még mindig kapható.

Az étel körete Blanc Anyó titkos receptje szerint készül: krumplis palacsinta és jércepástétom zaftos hagymalekvárral.

Curnonsky 1935-ben Lyont a világ gasztronómiai fővárosának nevezi ki. A Herceg sok vacsorameghívást elfogad, így hamar rá kell jönnie, hogy alkalmanként egy étel elfogyasztásával be kell érnie, nehogy megijessze a mérleget. Egyébként főhősünk nem főz és lakásában nincs étkező.

Négyfajta francia konyhát definiál: az haute cuisine-t, vagyis a „magas konyhaművészetet”, amelyet hazája koronaékszerének nevez; a polgári konyhát; a regionális konyhát és az improvizációt. Ő a harmadikban hisz, és Franciaország csodájának tartja. E konyha kedvelőit gasztronomádoknak hívja, és így jellemzi őket: „ezek az emberek apró kulipintyókat keresnek, melyeknek konyhájában a tulajdonos főz. Imádnak felfedezni egy-egy szerény éttermet, melyet egy bátor vidéki vezet.”

Curnonsky ismerteti meg a párizsi úri közönséggel a Tarte Tatin nevű süteményt. A Maxim mulatóban meséli el az újságíróknak, hogy a megfordított almatortával is egyik gasztronómiai zarándoklata során találkozott. A desszertből hozat is vidékről, hogy a hallgatóság tudatára ébredjen, miféle mágiáról beszél.

De megfejti a homár egyik legismertebb mártásának titkát is. Sok étlapon az elkészítési módot így nevezik: à l’américaine, azaz amerikai módon. Curnonsky szerint az à l’armoricaine a helyes elnevezés. (Tudniillik: nem Amerika, hanem Gallia, hiszen az Armoricaine-masszívum a Bretagne-félszigeten terül el, az ikonikus mártás valójában a lédús breton paradicsomokra akar utalni.)

Curnonskyt annyira megkedvelik a séfek és a vendéglősök, hogy rendre elneveznek róla egy-egy fogást. Lucas Cartonnál a vendégek a nyelvhalat Kis Herceg módon kóstolhatták meg, az Auberge de l’Ill-ben (Paul Haerbelin) a borjúmedalionokat Curnonsky módon, Taillevent-nél a jércét vízizsázsával posírozva adták fel, szintén Curnonsky módon.

Azt se felejtsük el megemlíteni, hogy az öreg Maurice 1947-ben megalapítja és szerkeszti a Francia Ételek és Borok9 című lapot.

9 Cuisine et Vins de France

2020/4

hÉvíz /

Hajószakács

389

1948-tól Párizsban él Julia Child10 , aki akkor még nem az ismert szakácskönyvszerző, hanem csupán egy lelkes hölgyekből alakult ínyencklub tagja és a híres Cordon Bleu séfiskola tanonca. Egy napon gourmette barátnőivel eljutnak Curnonskyhoz vendégségbe. „Hetvenkilenc éves volt akkoriban, pufók, dupla tokájú, sasorrú férfi, hunyorgó kék szemekkel. Hatalmas egója volt, de ugyanúgy hatalmas bűvereje és még annál is hatalmasabb tudása. (…)

Curnonsky délután négy órakor fogadott minket a lakásán, fodros hálóinget és vörös hálóköntöst viselt. Főtt tojást evett. Mint mindennap, kicsivel később aztán elindult a városba teázni vagy koktélozni. Amikor leszállt az este, a legnagyobb gondja annak eldöntése volt, melyik meghívásnak tegyen eleget, mert mindig több ajánlatot kapott, mint ahányat el tudott fogadni. Hatalmas mennyiségű vacsora után Párizs legjobb éttermei valamelyikében színház vagy zenés előadás következett, vagy még később valamelyik night-club (mindig valaki más számlájára), hogy végül hajnali négykor nyugovóra térjen. Simcával azonnal beleszerettünk. Én olyannak láttam, mint aki egy regény lapjairól lépett le, vagy egy másik évszázadból maradt itt. Nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan ember, mint a Prince, bárhonnan máshonnan származhatna Franciaországon kívül.”11 A Herceget 80. születésnapja alkalmából 80 vendéglős látta vendégül az Hôtel Lutetiában12. A banketten 387 vendég vehetett részt, a legkiemelkedőbb francia gasztronómiai klubok tagjai. Julia Child is ott volt a nagy eseményen, és könyvében be is számol a rendezvényről. „Minden teríték mellett kilenc pohár állt, és a fogások alatt a nedűk csodálatos sorozatán kalauzoltak végig minket a Pineau des Charentes-től egy 1872-es Armagnacig. Az ételek szintén fenségesek voltak: osztriga, rombuszhal, bélszín, sörbet, fogoly, saláta, sajt és fagylalt. (A rombuszhal és a fogoly különleges, kizárólag Curnonsky tiszteletére készült kreációk voltak.) A vacsora elkészítéséhez tizenhat séf kellett, akik nyilvánvalóan ájulásig dolgozták magukat, hogy elkészülhessen ez a királyi lakoma. A születésnapi torta egy párizsi cukrászmester által készített jókora zikkurat volt, nyolc emelet magas, nyolcvan gyertyával, és cukormáz virágdíszek rikítottak rajta. (…) A nagy gasztronómus előtti tisztelgésként huszonhét vezető párizsi étterem kis réztáblákat is csináltatott, amelyek mindegyikére Curnonsky

10 Julia Child (1912−2004) amerikai szakács, író, televíziós személyiség. Leginkább arról híres, hogy a francia konyhaművészetet megismertette az amerikaiakkal, először szakácskönyve, a Mastering the Art of French Cooking, majd az ezt követő televíziós főzőműsora, a The French Chef révén.

11 Julia Child: Életem Franciaországban (Bp., Kelly Kiadó, 2011) ford.: Lelik Krisztina 12 Ikonikus luxusszálloda a Saint-Germain-des-Prés negyedben, Párizsban.

390

hÉvíz /

Hajószakács

2020/4

neve volt vésve. Mindegyik intézményben a legjobb helyre csavarozták fel a táblát. Akármikor csak kedve szottyant rá, Curnonsky felhívhatta mondjuk a Grand Véfourt13, ahol a helyét automatikusan lefoglalták, és ingyen szolgálták ki.”

A Herceg 1950-ben társalapítója a Hússütők Testvérisége elnevezésű társaságnak. Ez a szakma Franciaországban igen sokra értékelt, ahogy BrillatSavarin egyik aforizmája leszögezi: „Szakácsnak tanulhatunk, de hússütőnek születünk.”

A Herceget – akinek a „jól evés” iránti szenvedélyt köszönhetjük – idővel a „nouvelle cuisine” (új konyha, újféle konyhaművészet), majd a molekuláris konyha kémiája letaszította a trónjáról.

A közelmúltban viszont ismét elérkezett Curnonsky ideje: a legnagyobb séfek újra az alapanyagokra helyezik a hangsúlyt, bisztrókonyhát nyitnak, ahol a terroir, azaz a regionális termőterület dicséretét zengik, és annak hagyományos ételeit kínálják. A Prince többre értékelte az egyszerű konyhát a túlbonyolítottnál, a rusztikusat a kifinomultnál, és gyakran ismételte kedvenc mondását: „Készítsd egyszerűen!” 72 könyvet írt (egyesek szerint „csak” 65-öt), több száz (mások szerint több ezer) cikket publikált hosszú élete során.

1956 júliusában halt meg. Kiesett az ablakon. Abban az időben szigorú diétára ítélték az orvosok. Tilos volt számára a só, a tejszín, a vaj, a mártások, a bor. Borzalmasan szenvedett. Azt mondta bizalmasának, Julia Childnak: „bárcsak lenne bátorságom felvágni az ereimet…” Az amerikai szakácsnő, a francia konyha szerelmese sommásan állapítja meg könyvében, hogy Curnonsky „halála egyben egy korszak lezárását is jelentette”.

13 1784 óta működő párizsi luxusétterem a Palais Royal szomszédságában.

Szederkényi Olga

2020/4

(Monte-Carlo, 1997) jogászként végzett, újságíró, szerkesztő és dokumentumfilmes, a Magyar Televízió egykori brüsszeli tudósítója, Dumas Konyhaszótárának fordítója.

hÉvíz /

Hajószakács

391

ÖBÖl

Montรกzs: Palรกsti Kovรกcs Andrรกs

Vasvári Zoltán

Miért szép?

Rónay György három őszi Szárszó-verse

Rónay György lírai életművének egyik meghatározó szelete Szárszó-költészete. A Szárszón született, a Balaton és az üdülőhely ihlette művek maguk is több regiszteren szólalnak meg. Vannak köztük kisrealista ecsettel festett költői tájversek, miniatúraszerű portrék, élet- és tájképek, létösszegző alkotások, valamint a tavat és a természetet szemlélve az élet és az elmúlás örök kérdéseit megkísértő nagy gondolati költemények.

Jelen tanulmányban Rónay 1966-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent Tükör és tűz című kötetében olvasható három Szárszó-versét fogom elemezni: Nyárutó Szárszón; Szeptember Szárszón; Októberi jegyzet Szárszón. Írásom címe – Miért szép? – nem csupán azon célomra utal, hogy a három vers hatásmechanizmusát, poétikai és esztétikai nagyszerűségét feltárjam és bemutassam, de hommage is Rónay, a nagyszerű irodalomtudós, verselemző előtt, aki számos kiváló értelmezésével adott kulcsot a magyar és a világirodalom jelentős alkotásainak megértéséhez, megszeretéséhez a nagyközönség, a tanuló ifjúság számára.1 A Miért szép? kötetek a ’60-as évek közepétől hatalmas népszerűségnek örvendtek a bennük olvasható kiváló elemzéseknek köszönhetően, és diákok nemzedékeinek segítettek az eligazodásban, versszeretőknek a teljesebb esztétikai élmény megélésében – és mindebben Rónay György (is) kulcsszerepet vállalt. Maga így írt erről a világirodalom modern verseit elemző kötet előszavában: „Mióta az első Miért szép? kötet – »századunk magyar lírája verselemzésekben« – megjelent, címe többé-kevésbé fogalommá vált. Már verselemzésekre a megbízást is többnyire így adják: »Írj nekünk egy Miért szép?-et erről a versről vagy arról.« Ez nemcsak a siker jele (amit jeleznek az első Miért szép? újton-új kiadásai is); jele alighanem annak is, 1 Rónay György szerkesztette a Gondolat Kiadó sok kiadást megélt Miért szép? műelemző sorozatának a világirodalom modern verseit bemutató kötetét (1970), benne öt kiváló elemzésével, és szerző volt a magyar költészet és novellisztika darabjait elemző kötetekben is (A magyar líra Csokonaitól Petőfiig, 1975; Századunk magyar lírája verselemzésekben, 1966; Századunk magyar novellái elemzésekben, 1975).

2020/4

hÉvíz /

öböl

395

hogy a verskedvelő közönség a verselemzésekből elsősorban ezt várja: választ a kérdésre, hogy egy vers miért szép.”2 A következőkben Rónayt követve az ő három versét vizsgálva teszem fel a kérdést: miért szép?

Rónayt 1941 óta inspirálta versírásra Szárszó. 1966-ig négy kötetében (Te mondj el engem; Nyár; Fekete rózsa; A város és a délibáb) huszonhat Szárszó-verse jelent meg. Az 1966-os Tükör és tűz kötet újabb tizenkét verset tartalmaz ciklusba gyűjtve.

Látható kedvvel szaporodnak a Szárszó-versek. Itt, ahogy a korábbi kötetekben is, olvashatók szimbolikus portrék (Fedelesszárnyú; Almafa Szárszón; Egy csillag Szárszón; Őszike Szárszón), a ciklust pedig egy nagy ívű, elmélkedő hosszúvers zárja, a Szárszó című gondolati költemény. Ez utóbbiban egy régész szemével vizsgálja Rónay a tó és az ott élt emberiség sorsát a legrégebbi időktől fogva. Természettudományos objektivitás, történészi precizitás és elfogulatlanság párosul panteisztikus szemlélettel Rónay soraiban. De mindezeken túl ott van a személyes kötődés a szeretett tájhoz, ami a hazaszeretet szemérmes himnuszává emeli a költeményt.

A ciklus zömét csodálatos természetfestő tájversek alkotják: Nyárutó Szárszón; Szeptember Szárszón; Sárgul lassan; Szárszó, szeptember vége; Októberi jegyzet Szárszón.

Ezek között van három kiválasztott versünk.

A három vers 1964-ben keletkezett. Rónaynak szokása volt a versek keletkezésének időpontját akár napra pontosan is rögzíteni. A Tükör és tűz kötet több darabja alatt is ott olvashatjuk a szöveg születésének évét és hónapját, azonban érdekes módon a Szárszó-ciklus egyetlen versénél sem tüntette fel ezt az adatot.

Hogy mégis tudjuk, a Szérű című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötetének köszönhetjük.3 Még maga kezdett hozzá válogatott verseinek, a Mérlegnek kiadása után összeállítani és ciklusokba rendezni összegyűjtött költeményeit. A végső összeállítást és szöveggondozást már halála után fia, László végezte el. Rónay György szándékai szerint nem összes, hanem összegyűjtött versekről van szó, a költő megjelent köteteiben ceruzával áthúzta azokat a verseket, amelyeket már nem tartott méltónak arra, hogy gyűjteményes kötetébe felvegye. Ebben a kötetben a háromból két vers szerepel: a Nyárutó Szárszón és a Szeptember Szárszón, itt már születésük időpontjának feltüntetésével. Az első 1964 augusztusában, a második 1964 szeptemberében készült. Bár a harmadik verset (Októberi jegyzet Szárszón) nem vette fel a kötetbe, így nincs írásos bizonyítékunk rá, de a vers hangvételét, képeit tekintve, valamint az 1966-os kötet ciklusának egészét nézve valószínűsíthetjük, hogy az is az 1964-es év termése.

2 Miért szép? A világirodalom modern verseiből. Gondolat, Budapest, 1970: 5.

3 Szérű. Összegyűjtött versek. Szépirodalmi, Budapest, 1981. Összeállította és gondozta Rónay László.

396

hÉvíz /

öböl

2020/4

Rónay szárszói napjairól naplóbejegyzéseiből tudunk jellemző, bár legtöbbször csak szűkszavú beszámolókat. 1964-ből csak két rövid bejegyzés olvasható Szárszóról. Június 10-i bejegyzéséből tudjuk, hogy a hónap elején már Szárszón volt. Három mondatot írt az úrnapi körmenetről és egy költőit az időjárásról: „Szikrázó napfény; egy csapat galamb szóródik szét a falu fölött: maroknyi gyémánt a napban.”4 Ezt követően már csak október 9-i bejegyzésének egy mondata szól Szárszóról: „Szárszón, amikor az Utazás Itáliában című versemet írtam, jóformán egyedül a parton, egy kicsit úgy is írtam, mint búcsút egy illúziótól” – utal hamarosan mégis megvalósuló olaszországi útjára. A vers 1964-ben született, a naplóbejegyzésből kikövetkeztethetően valószínűleg szeptemberben, és a Tükör és tűz kötetben jelent meg.

Kiváló adalékok a három őszi vers megértéséhez a következő, 1965-ös év Szárszóra vonatkozó bejegyzései. Szeptember 25–27-én három napot töltött Szárszón. E hétvégéről hosszabban írt: „Végre megint Szárszó, három szép nap, szombat, vasárnap és ma; gyönyörű dáliák, zsúfolt kis kertek a házak előtt.

Napsütésben a parton Palamaszt fordítok; délben fürdő a csípős vízben, s addig a heverőt birtokukba veszik az Osvát-gyerekek. Csönd, mély, mély csönd, s olyan kéklőn tiszta, mint szemközt a part. Este már nincs más vonat, mint a rijekai gyors, azzal jövök haza, Szemesről, mert Szárszón nem áll meg.”5 Október elején, 4–5–6án, hétfőtől szerdáig megint három napot töltött az általa annyira szeretett, már csendes, őszi Szárszón. E két bejegyzésben ugyanaz a hangulat jelenik meg, amely a versek alaphangja is. „Annyiszor emlegettem már, hogy nekünk olvasóknak a költőkkel személyes a kapcsolatunk, szemben a regény- és esszéírókkal (nem is beszélve a más művészeti ágak alkotóiról), hogy csak tétovázva merem ide írni: gyakran még azt a pillanatot, azt a verset, verscsokrot is meg lehet jelölni, amely a közvetlen, alanyi érintkezést létrehozta. Tudni lehet, hogy mikor zárult a »lélektől lélekig« áramkör, s lett az olvasói örömből a költő iránti érzelem.”6 E sorokkal kezdi Lengyel Balázs Rónay költészetét elemző dolgozatát 1979-es tanulmánykötetében, a Közelképekben. A fenti gondolatsor rám, az én Rónayhoz, balatoni költészetéhez való viszonyomra is mélyen igaz. Gyermekkoromtól a tóhoz kötődve, a balatoni évszakokat, azok változását jól ismerve természetes és szükségszerű volt, hogy megérintett és lebilincselt Rónay Szárszó-költészete, tájverseinek katartikus hatása.

4 Napló II. Magvető, Budapest, 1989: 757.

5 Napló II. Magvető, Budapest, 1989: 821.

6 Lengyel Balázs: Végtelen nyár. In: Uő: Közelképek. Szépirodalmi Kiadó, Budapest. 1979: 276.

2020/4

hÉvíz /

öböl

397

Rónay mindhárom műve tájversi remeklés. Műfajukat tekintve dalszerű alkotások, de mind az egyszerű és egynemű érzelemközvetítést, mind a puszta tájleírást messze meghaladják. Rónay ’60-as évektől kiteljesedő költészetét egyfajta természetes hang jellemzi, amelyen a legsúlyosabb létkérdéseket is képes megszólaltatni. A szeretett táj, ember és természet viszonya meghatározó élmény számára, de a táj Rónaynál mindig lelki tájakat is jelent. A tájat szemlélő ember a létezés, az élet és elmúlás végső kérdéseire talál rá, azokra keres válaszokat.

Végső soron a tájversek apropóján is a létbe vetettségre rácsodálkozó, a helyzetét elemző, az elmúlás szükségszerű tényével viaskodó, de végül abba belenyugvó ember szólal meg költeményeiben.

Rónay három, őszi versének talán legpontosabb és legfontosabb jellemzője: a csönd. „Este a csönd hűsen tapintható”; „…lélekfürösztő vízi csönd!”, olvassuk az első két versben, és a harmadikban is csak „néha sír föl az ég”. Lengyel Balázs megállapítása szerint: „számára a vers a csönd pillanatainak észlelésére való. Ezért is van annyi szuggesztív tájverse.”7 Mindhárom vers konkrét, érzékletesen pontos, kevés szavú természeti képpel indul. Rónay évtizedek tapasztalatával megélten, kiválóan ismeri az őszi Balatont, a víz, az ég, a part minden rezdülését, változását. A nyártól búcsúzó ég „üvegszerű”, ilyenkor már „üvegtiszta” a délután is, a víz „szeptemberi kék”, a „lassan elülő szélben elsimul”. Halak, madarak, fák – „áttetszőbben zöld nyárfák” és „holdsütötte jegenyék” –, az elmúló nyár hangulata, a délutáni életérzés – „alkonyatkor az imbolygó avarfüst” – és a feltartóztathatatlanul közelgő este uralja a verseket. Elmaradhatatlan közös motívum az „elhagyott partokon gyorsvonatok visszhangos csattogása”. Ember a költőn kívül nem jelenik meg a tájban. „A csönd pillanata az egzisztencia öneszmélésének pillanata, a léttel való szembenézés” – fogalmazza meg költői szépségű pontossággal Rónay tájverseinek végső lényegét Lengyel Balázs.8 Rónay látszólag eszköztelenül képes a szuggesztív, sőt katartikus hatás megteremtésére. Az első két vers rímtelen, a Nyárutó Szárszón két versszakba tördelt nyolc rímtelen sorból, a Szeptember Szárszón három versszakba tördelt kilenc rímtelen sorból áll, és az Októberi jegyzet Szárszón háromszor négy sora is csak az egyszerű páros rímet használja. Túlsúlyban vannak az egyszerű, mármár igénytelen jelzők, alany-állítmányi szerkezetek jellemzik a verseket, nincs bonyolult mondatépítkezés. A pontos megfigyeléseket egyértelmű, világos 7 Lengyel Balázs: Klasszicizmus, modernség. In: Uő: Verseskönyvről verseskönyvre. Magvető, Budapest.

1982: 162.

8 Lengyel 1982: 162.

398

hÉvíz /

öböl

2020/4

nyelvi megfogalmazás közvetíti, de rafinált egyszerűség ez. A természet, a létezés trivialitása mögött bonyolult, az emberi elme számára alig megismerhető és megérthető rendszerek húzódnak meg. Rónay ezt is képes megéreztetni: „anyagtalan fehérség / szitál, s könnycseppnyi, gyöngyházfényű tó remeg, / ahol a sinek összeérnek” és „Az este ködös. A túlpart nem látszik át.”

Rónay Szárszó-verseinek visszatérő témája a halállal, az elmúlással való szembenézés. Ezt konkrét élmény, saját súlyos betegsége, infarktusai is indokolták, és az általa annyira kedvelt őszi Balaton hangulatának költői megjelenítése tökéletes alkalom volt számára, hogy e súlyos témáról szóljon.

Természetesen e három vers egyáltalán nem társtalan Rónay költészetében.

Csak példaként néhány testvérdarab: Halak ősszel Szárszón; Őszi album; Őszi fecskék Szárszón; Őszi kép Szárszón; Őszi napló; Őszike Szárszón; Szárszó, szeptember vége; Szeptemberi csönd Szárszón és 20. századi költészetünk egyik meghatározó remekműve, a létezéssel szembenéző és az elmúlással viaskodó Október Szárszón.

Rónay költészete balatoni versei, és kiváltképp őszi Szárszó-versei nélkül nem értelmezhető és érthető meg a maga teljességében. A most bemutatott három írás is példa rá, hogy vált a megélt élmény, a természet valósága – vagyis a világ – költészetté Rónaynál. Versei azért szépek, mert olyan humanista ember gondolatait közvetítő alkotások, aki a művészetet a létezés teljességét kínáló területeként kívánta és tudta művelni.

Nyárutó Szárszón A nyár tündökletes tüzijátéka végetért.

Az ég üvegszerű, a víz már szeptemberi kék.

Napról napra áttetszőbben zöldek a nyárfák, s alig van énekes madár.

Este a csönd hűsen tapintható. A telihold fölszáll a fák fölé, anyagtalan fehérség szitál, s könnycseppnyi, gyöngyházfényű tó remeg, ahol a sinek összeérnek.

1964. augusztus

2020/4

hÉvíz /

öböl

399

Szeptember Szárszón Ó tündökletes ősz! lélekfürösztő vízi csönd! halak ezüstkék csobbanása az üvegtiszta délutánban, s este a jegenyék hegyén a csorba hold – elhagyott partokon gyorsvonatok visszhangos csattogása, áttetsző ünnepély, nyárfák arany halála, s az óriási dáliák fölött alkonyatkor az imbolygó avarfüst – ó tündökletes ősz! – a kietlen kabinsorokban egerek fürészfoga őrli lombjukvesztett nyári szerelmek ottfelejtett emlékeit.

1964. szeptember Októberi jegyzet Szárszón Még fenn ragyog ugyan, de nem süt már a nap.

Nem melegítenek az őszi sugarak. Éles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg, a nád, és gyors habok borzolják a vizet.

Fodrozzák az eget is itt-ott kis fehér fátyolfelhők. Dohog a négyórás személy.

S máris alkonyul. A lepke is elrepült, mely napozni – virág helyett – könyvemre ült.

Ki tudja, lát-e fényt, él-e még holnap is.

Lassan elül a szél, és elsimul a víz.

Az este ködös. A túlpart nem látszik át.

Néha fölsír az ég. Húznak a vadlibák.

Vasvári Zoltán

400

(Budapest, 1958) etnográfus, művelődéstörténész. 2012-ben jelent meg A hullámok lágy tánca. A magyar költészet balatoni verseinek bibliográfiája c. munkája, 2016-ban pedig Rónay György életmű-bibliográfiája („Tartani a tollat mozdulatlan”.

Rónay György életműve, fogadtatása és utóélete. Tanulmányok és bibliográfia).

hÉvíz /

öböl

2020/4

2020/4

www.facebook.com/hevizfolyoirat