Hévíz folyóirat // 2019.5-6

Művészeti folyóirat

XXVII. évfolyam • 2019/5-6 • Ára: 800 Ft

Garaczi László Kabai Lóránt Tóth Kinga Turi Tímea Vörös István versei

Bakos Gyöngyi Csabai László Halász Rita Pál Sándor Attila Szeifert Natália prózái

Bibó / Takáts József Galgóczi / Tinkó Máté osvát / Nyáry Krisztián Hajószakácsok

Váncsa & Vágvölgyi

A szolgálólány meséje Réz Anna esszéje Margaret Atwoodról

Tartalom

2019/5-6

Nyílt víz Garaczi László: kriszta mennybemenetele ................................................................................................................ 407 Halász Rita: Esti mese . ..............................................................................................................................................................410 Pál Sándor Attila: Oppenheim úr ......................................................................................................................................414 Turi Tímea: Régi tévedések; A ház asszonya . .............................................................................................................418 Grecsó Krisztián: Az én arcom az ...................................................................................................................................... 419 Másik János: Hajnali zöld olaj; Közép-Európai haiku . ............................................................................................421 Bakos Gyöngyi: Hauptbahnhof ..........................................................................................................................................422 Csabai László: Szonyecska .....................................................................................................................................................425 Vörös István: Holt idő . ..............................................................................................................................................................433 Nyerges Gábor Ádám: törvényszerű ...............................................................................................................................436 Kiss Noémi: Éva néni csak feküdt a matracon ...........................................................................................................438 Farkas Balázs: Penész ...............................................................................................................................................................444 Barna Róbert: ő játszik el ....................................................................................................................................................... 449 Szabó Márton István: Körző . ................................................................................................................................................450 Tóth Kinga: Kukoricadalok .....................................................................................................................................................451 Kovács Dominik és Kovács Viktor: Ima és kenőcs ...................................................................................................452 Miklya Zsolt: Nyelvcsere .........................................................................................................................................................459 Ferentz Anna-Kata: Kalagori ................................................................................................................................................ 460 Mécs Anna: A föld nyelje el ..................................................................................................................................................461 Beck Tamás: Mizantróp ........................................................................................................................................................... 467 Juhász Róbert: Aszály ...............................................................................................................................................................470 Meliorisz Béla: Zárókövek .......................................................................................................................................................471 Sipos Tamás: Járt utak ..............................................................................................................................................................472 Bánkövi Dorottya: A szerelem lehetősége ..................................................................................................................473 Szeifert Natália: Tessék csak nyugodtan lőni .............................................................................................................475 Munding Márton: Repedések ............................................................................................................................................ 480 Kiss Georgina: A Háromlábú Varjú; Pusztulniuk kell ............................................................................................. 483 Kabai Lóránt: újraíródik a; négy hete turista . ............................................................................................................ 485 Eva Maliti Fraňová: A fantom .............................................................................................................................................. 486 David Zábranský: Mi mindent láthat az ember Budějovicében ................................................................... 494 Bogdan Suceavă: A fal . ............................................................................................................................................................498 Bruno K. Öijer: Kivétel nélkül mindahányan ...............................................................................................................507

Hullámverés Nyáry Krisztián: Az írókertész (90 éve halt meg Osvát Ernő) .................................................................................. 511 Greff András: Batman legyőzi a nosztalgiát . ..............................................................................................................523 K. Horváth Zsolt: A napok hordaléka (Alexy Lajos 1848-as naplója és a modern vita contemplativa) ..............................................................................................................................................................................529 Réz Anna: A reflektált kételkedéstől a hősi bizonyosságig (A szolgálólány meséjének három élete) ...................................................................................................................................................................................................539 Takáts József: Politikai normák az „őstojás”-ban (Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről) ............................................................................................................................................................................................547 Tinkó Máté: Határhelyzetek kudarckrónikása (Az „életkudarc” jelentősége Galgóczi Erzsébet kisprózáiban) ..................................................................................................................................................................................555 Ibolya Tibor: „A gyilkolva nőszés tigrisi kandúrbűze” (A dánosi rablógyilkosság a magyar irodalomban) .................................................................................................................................................................................563

Hajószakács Váncsa István: Paella .................................................................................................................................................................579 Vágvölgyi B. András: Balatoni nyár (gasztrogonzó) .............................................................................................. 589

Öböl Vasvári Zoltán: Tüskés Tiborról – Rónay György és a Balaton kapcsán (2. rész) ........................................597

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: A szolgálólány meséje (eredeti fotó: HBO Magyarország, montázs: Palásti Kovács András) Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Garaczi László

kriszta mennybemenetele ferde füstoszlop kapaszkodik a rohanó felhőkbe állok a járdán nem tudom mennyi idő telik el egy perc vagy egy óra süvítve csap le a szél a házak közé rázza a fák lombját egy tetőcserép csattanva zuhan a sittes konténerbe nem merek elindulni a csontjaim elkocsonyásodnak elgörbülök és behorpadok aztán mégis nekirugaszkodom fejem lehajtva fúrom magam előre egyre jobban zuhog nem fog soha elállni megtorpanok a szondi utcában a jaj cica nevű turkáló előtt sötét van odabent kopott bőrdzsekik a vállfákon alattuk bakancsok sorakoznak közelebb hajolok meglátom magam az üvegben lefoszlott arcomról minden ami nyugodt és arányos fekete és szögletes vagyok a tekintetem mély és üres az agyam lefagyott

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

407

hogy megóvjon a tudástól hogy ne jusson el hozzám semmi gyanús üzenet süketnéma gesztusokkal beszélgetek a tükörképemmel a baj nyelvén imbolyogva megkapaszkodom nehogy az ajtóba zuhanjak lefékez mögöttem egy kocsi valaki rám kiált hátranézek villogó kék lámpa az ablak leeresztve mit csinál kisasszony miért nem megy haza próbálok válaszolni de nem jön ki hang a torkomon kicsapódik az ajtó egyenruhás férfi indul felém nekihátrálok a bejáratnak fuck you fuck you fuck you bemenekülök a keresztutcába az eső az arcomba vág megemelkedik a járda a házak megrázkódnak tiszta erőből futok nem érhetnek utol se gyalog se kocsival örvénylés indul a hasamból feltölti fénnyel a gerincem a torkom a homlokomat az utolsó pillanatban fölemelkedek a levegőbe mielőtt elütne egy taxi szinte érzem az ütést

408

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

hallom a csattanást repülök az utca fölött a sínek és a pláza a csillogó háztetők lángoló kupola a folyóparton helikopterek köröznek a füstoszlop körül hallom a rotorok hangját és a zengő kórust hirtelen eláll az eső nagy csend lesz látom a testem egy tócsában a földön és kinyílik kéken az ég

Garaczi László

2019/5-6

(Budapest, 1956) verset, novellát, regényt, drámát, esszét ír. 1981 óta publikál.

Legutóbbi könyve: Hasítás (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

409

Halász Rita

Esti mese

M

essze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe. A gyerekek szó nélkül hallgatnak, hálásak, végre olvasok nekik, mostanában ehhez sem volt türelmem. Vastag pléddel betakarva ülünk az ágyon. A kicsi a karomba kapaszkodik, a nagy az ujját szopja. Rászólok, de nem veszi ki. Nem erősködöm, a pszichológus szerint fél évig még minden reakció normális.

Hatan voltak, szépséges szépek valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk között. Anya, mi szépek vagyunk?, kérdezi a kicsi.

Nagyon szépek. Mindketten? Persze. És én szebb vagyok? Miért lennél szebb? Mert a mesékben a legkisebbek mindig szebbek. A mese az más. Akkor én vagyok a szebb?, kérdezi a nagy. Teljesen mindegy, ki a szebb, mondom, és a belső értékekről kezdek beszélni, de a nagy rám szól, inkább folytassam a mesét.

A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a legnagyobb öröme, ha az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg királynét kifaggatta mindenről, amit csak tudott a nagy hajókról, földi városokról, emberekről meg állatokról. Hol van az anyukájuk?, kérdezi a nagy. Meghalt, válaszolom. Neki is? Miért, még kinek?

Hát a Hófehérkének, vágja rá. Igazad van, mondom, és folytatom tovább. A kis királylánynak az tetszett a legjobban, hogy odafenn a földön illatosak a virágok, és zöldek az erdők… Meg a Hamupipőkének is, szól közbe megint. Ránézek, bólintok,

410

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

olvasom tovább. Majd ha tizenöt esztendősek lesztek – mondta az öreg királyné –, fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Anya, a Belle-nek is. Na jó, így nem tudok mesélni, hogy állandóan közbeszóltok. De nekik miért nincs anyukájuk? Nem tudom, így írták meg. De miért? Mert így érdekesebb. De miért nem az apukájuk hal meg? Talán, mert ha az anyák élnek, nem jöhetnek gonosz mostohák, akik elüldözik, meg halálra dolgoztatják szegény hercegnőket. Az anyukák megvédik a mesehősöket a sok szenvedéstől. Bólogatnak. Piroskának volt anyukája, de mégis megette a farkas, szólal meg most a kicsi, én pedig csak annyit mondok, hogy Piroska anyukája kicsit meggondolatlan volt. És volt apukája? Nem tudom. Meghalt?

Nem tudom, lehet, hogy meghalt, lehet, hogy csak elutazott. Vagy elváltak, szól közbe a nagy.

Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem tudott betelni a fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. Anya, most miért sóhajtottál? Mert idegesít. Meglátja a hajón keresztül, aztán puff, beleszeret, csak azért, mert szép. Ebből lesznek a bajok. Te is azt mondtad, hogy első látásra beleszerettél az apuba. Meséld el! Majd máskor. Abban a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a királyfi a tengerbe zuhan. Kérlek, anya, meséld el! Most jön a legizgalmasabb rész, nem akarjátok hallani, hogy mi lesz a királyfival? Úgyis megmenekül, mondja a nagy.

Hát jó, adom meg magam, és elkezdem mesélni. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány… egy nagyon szép lány, szól közbe a kicsi. Igen, egy nagyon szép lány, meg egy nagyon szép fiú. Nem ismerték egymást, mert a város két szélén laktak, ám… és más iskolába jártak. Igen, más iskolába jártak… és a fiú idősebb is volt.

Igen, de mondhatom én? Szóval nem ismerték egymást, de mindketten szerették a zenét és szerettek nagyokat táncolni, így amikor megtudták, hogy lesz egy hatalmas buli, elhatározták, hogy elmennek. Egy szép nyári napon a lány megérkezett Ozorára, ahol éjjel-nappal szólt a zene, és ő éjjel-nappal táncolt. Nem is aludt? Hát, néha aludt. És evett? Persze, evett meg ivott, meg egyéb dolgokat is csinált, sőt pisilni is elment, ha kellett neki, de ha folyton beleszóltok, nem tudok mesélni. Egyik este a lemenő nap rózsaszínes fényénél megpillantotta a szépséges fiút, és azt gondolta magában, hű, de jó lenne vele megismerkedni. A fiú régóta nézte már a lányt, és ő is pont ezt gondolta. Egymásra mosolyogtak, egész éjjel együtt táncoltak, beszélgettek, megvárták a napfelkeltét, egymásba szerettek, a fiú megkérte a lány kezét, és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Itt a vége, fuss el véle.

Anya, te még szerelmes vagy az apuba?, kérdezi a nagy. Nem. De szereted?

Nem tudom, mit válaszoljak. Végül annyit mondok csak, hogy most nagyon

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

411

haragszom rá. De azért még szereted, ugye?, kérdezi a kicsi. A kezembe veszem a könyvet, megkérdezem, na, hol is tartottunk, abban reménykedem, hátha nem firtatják a választ. A nagy szólal meg. Apu szerint mindig meg kell bocsátani. Ha megütjük egymást, akkor is. Bólogatok. Akkor te miért nem tudsz megbocsátani?

Nem tudom, mit válaszoljak, ezért csak olyanokat mondok, hogy ez nem olyan egyszerű, és a fejemet ingatom ide-oda meg sóhajtozom. Apu azt mondta, hogy csak a kabátodat fogta meg, mondja a nagy, és lesüti a szemét. Tényleg?, kérdezem, és a gyomrom összeszorul. Igen, hogy csak a gombot. Hogy nem a nyakadat. És hogy mindenkivel előfordul olyan, hogy felnagyít dolgokat. Erről beszélt nektek?

Bólogatnak. Utánozta, ahogy sikongattál, mondja a nagy, a kicsi bólogat, és hogy nyomatékosítsák, eljátsszák nekem az egészet. A nagy finoman megérinti a testvére vállát, mire a kicsi elkezd csapkodni a kezével, hagyd abba, kiabál, mint egy rossz bohózatban, mire a nagy széttárja a kezét, és a mutatóujját a halántékához teszi, jelezve, hogy a másik megbolondult. Pont úgy néz rám, ahogy az apja nézett akkor. Tudjátok, néha, amikor rossz dolgot csinálunk, annyira szégyelljük magunkat, hogy könnyebb azt mondani, meg se történt. Zavartan néznek rám, a nagy a kezét tördeli, a kicsi a körmét rágja. Azt hiszitek, apunak van igaza? Nem válaszolnak. Ti ott voltatok, láttátok. Akkor apu hazudik?

Estetájt, amikor a nővérek egymást átkarolva úszkáltak a felszínen, a legkisebbik királykisasszony maga maradt a tágas teremben, és szívszakadva nézett utánuk. Sírt is volna, de a hableányok nem tudnak sírni, mert a könnyeiket mindjárt elmossa a víz, s ezért még fájóbb a szenvedésük. Szegény. Miért szegény? Mert nem tud sírni.

Mi tudunk sírni a víz alatt? Írhatta volna azt is, hogy homokszemcséket sírnak, vagy sókristályokat. Vagy levegőbuborékok jönnek ki a szemükből. Anya, mi tudunk sírni a víz alatt? Ez az Andersen olyan kegyetlen. Anya, válaszolj már!, szól rám a kicsi.

Még nem próbáltam, mondom, és becsukom a könyvet. Holnap folytatom, most alvás. Meséld még el, amikor megszülettünk! Még azt is?, kérdezek vissza, ők meg tapsolnak, és hiába nézek az órára, és állapítom meg, hogy már késő van, mégis belekezdek.

Egyszer egy szép napsütéses őszi napon azt mondta az Isten fent az égben, vagy ahol vannak, mindegy, szóval azt mondta, sorakozó, lelkecskék, idő van, szükségünk lenne valakire, aki szeretne Budapestre menni egy nagyon jó fej anyukához. Előrelépett egy csomó lelkecske. Az anyuka alapvetően kedves, folytatta, bár néha elveszti a türelmét, akkor kiabál. Ezt nem is mondta!, szól közbe a kicsi. Már hogyne mondta volna? Azt is mondta, hogy az anyuka nagyon szeret énekelni régi magyar slágereket, de kicsit hamis a hangja. Hát ez már szűkítette a kört, bizony sokan hátraléptek. Ráadásul, folytatta az Isten, egyáltalán nem szeret

412

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

főzni, se sütni, korlátozott mennyiségben kaptok tehát majd csak palacsintát. Ej, bizony nagyon sokan hátraléptek, mert a legtöbb lelkecske édesszájú. Még így is nagyon sokan álltak elöl, ezért tovább folytatta. Nem fog megvenni minden vacak műanyag játékot, és hiába hisztiztek majd, vattacukrot is csak egyszer kaptok egy évben. És annak sem örül, ha elveszitek a rúzsát és nem teszitek vissza a helyére.

Ezt nem mondta! Jó, ezt lehet, hogy tényleg nem. A lényeg, hogy a végén már csak két lelkecske állt kézen fogva egymás mellett. Hm, szóval ti maradtatok ketten, szólt az Isten, nagyszerű. Akkor most válasszátok ki, melyikőtök jön a Földre. De mi úgy szeretjük egymást, hogy együtt szeretnénk menni. Az Isten belenézett a papírjába, összevonta a szemöldökét. Szó sem lehet róla, az már kicsit sok lenne az anyukának, döntenetek kell. De a két lelkecske nem akart elszakadni egymástól, viszont az Isten tudta, hogy a szülők nagyon szomorúak lennének gyerek nélkül.

Ezért azt mondta, oké, rendben van. Az Isten nem is mond olyat, hogy oké, szól közbe a kicsi, mire a nagy, hogy igenis mondhatja. Megköszörüli a torkát az Isten, jöjjön először az egyikőtök és megígérem, hamarosan követheti a másik. Megörült a két kis lélek, megölelték egymást, sírdogáltak kicsit, hogy el kell válniuk, de aztán az egyiket kézen fogta az Isten, azt mondta, itt az idő, és elindította földi útjára.

A párna rossz szögben áll, másik plüss kell, hideg van, énistenem jóistenem becsukódik már a szemem, újra lakjunk együtt apuval, ámen. Anya, te nem mondtad, hogy ámen! A hableányok pisilnek?, kérdezi a kicsi. Úgy teszek, mintha aludnék.

Anya, suttogja pár perccel később a nagy, te mindig szeretni fogsz minket?

Mindig, válaszolom. Akkor is, ha elvesszük a rúzsodat? Persze. Akkor is, ha bedobjuk a vécébe a telefonodat? Akkor is. Ha ellopunk valamit a boltból? Akkor is. És ha azt mondom, hogy nem szeretlek? Bólintok. És ha megölnék valakit? Úgy érzem magam, mint aki egy hatalmas pofont kapott. Visszakérdezek, hogy időt nyerjek.

Hebegek, ilyeneket mondok, hogy az rettenetes lenne, el sem tudom képzelni, szomorú lennék, haragudnék, lehet, sokáig nem akarnám látni. De attól még szeretnél? Azt hiszem, tényleg bármit csinálhatnál, szeretnélek, válaszolom. És ha őt ölném meg?, kérdezi, és rámutat az alvó testvérére. Anya! Anya, itt vagy?

Megszorítja a karomat, felszisszenek. Nyugi, csak tudni akartam, hogy tényleg mindig-e a mindig, mondja, és befordul a fal felé.

Halász Rita

2019/5-6

(Budapest, 1980) író, művészettörténész, tanár. Jelenleg a Szépművészeti Múzeumban dolgozik. Első regényét írja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

413

Pál Sándor Attila

Oppenheim úr

O

ppenheim urat azelőtt Oppenheim elvtársnak hívták.

Budapesten született és gyerekeskedett, átvészelte a háborút, megérte a felszabadulást (úgy mondta mindig: felszaba-dúlást), majd Kecskemétre került, ahol elvégezte a Kertészetit, lett végzett agronómus, s végül így került a faluba, az egyik, a legnagyobb termelőszövetkezethez a háromból. Miért pont ide, kinek volt útban vagy ki haragudott rá odafent, senki se tudta.

Hórihorgas termete, nagy fülei, ritkás haja, jellegzetes, kalimpáló gesztusai, ahogyan evezőkként hasította a levegőt hatalmas tenyereivel, miközben magyarázott, kerek szemüvege, bumszli orra valamilyen megmagyarázhatatlan okból azonnal rokonszenvessé tették szinte bárki számára, találkozzék vele először vagy utoljára.

Az elnök, a Palotai Károly teljesen meg volt vele elégedve, állítólag ő tudta, miért küldték le városról, de nem mondta el senkinek, az egyébiránt is merev egy ember volt, a munkaidőt percre pontosan betartotta és betartatta, annyira pontos volt, hogy túlteljesíteni sem volt hajlandó a tervgazdaságban, meg alul se, csakis pontosan annyit csinált mindenből, amennyi elő volt irányozva. A szilvatermés, vagy az aratásban betakarított búza fél kilóval se lehetett több, mint amennyinek lennie kellett. De, de hát Palotai elvtárs, hát, hát az a jó, ha több. A pártnak meg az országnak is. Énszerintem meg az a jó, ha pont annyi, amennyinek lennie kell.

414

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Oppenheim elvtárs állandóan füstölt. Végigcigarettázta az életét, s aztán gyakorlatilag a rendszerváltással együtt, mikoron Oppenheim úr lett, mint az apja egykor, egy egészen váratlannak tűnő, ám orvostudományilag teljesen logikus probléma okán le kellett tennie a szivart, ő így mondta, holott cigaretta volt, jaj, Dezső bácsi, hát mondja mán rendesen, hogy cigi, vagy cigaretta, mindig aszisszük hogy ténleg szivar van magáná, aztán csak cigi. Szivar az, Lajoskám, édes fiam, szivar. Kérsz egy szivart? Mindig volt nála akkor is, miután az orvos eltiltotta, kínálgatott mindenkit, azt is, akiről nagyon jól tudta, hogy nem dohányzik, s aztán azokkal, akik elfogadták, fújatta az arcába a füstöt. Ide fújjad, ide, ide! S ahogy az arcába fújták, nagyokat szippantott, lapátkezeivel még egyre terelte az arcába a lassan semmivé foszló füstforgácsokat, tökélyre fejlesztette a passzív dohányzást.

Ugyanezt az itallal nem tudta megtenni, így hát azt nem hagyta abba. Erősen kávézott is, mindig együtt itta a kávéval a konyakot, minden megváltozott, szétverődött a téesz, szétverődött az ország, szétverődött a rendszer, de a kávé és a konyak közötti megbonthatatlan kötés, a titkos, elszakíthatatlan szövetséges kapcsolat felbonthatatlannak bizonyult Oppenheim úr életében.

Oppenheim elvtárs végigdolgozta a rendszert, nem volt vele soha semmi baj.

Ittasan nemigen látták, spiccesen talán egyszer-egyszer. A Virág utcában lakott, ketten a feleségével, sárga-barna kockaházban, gyermekük nem született, a pesti rokonsággal a kapcsolatot nem tartották.

Oppenheim elvtárs a rendszerváltáskor nyugdíjas lett. Tisztelt cím: Oppenheim Dezső úr. Feladó: Nyugdíjfolyósító. Tisztelt cím: Oppenheim Dezsőné úrhölgy.

Feladó: Nyugdíjfolyósító. Folyósítják a nyugdíjadat, Margit úrhölgy. Jobb lenne, ha csak ideadná a postás, Dezső úr.

Oppenheim bácsi nyugdíjas éveire nemigen bújt ki a házból. A kert teljesen elvadult volna, fóliasátras kertészkedés se lett volna, ha Oppenheim néni nem foglalkozik vele. A nyugdíjas agronómus egyre mezőgazdasági szakkönyvtárát bújta. Mit csinálsz már megint, Dezső? Újraolvasok. Később aztán egyre több és több könyvet rendelt, figyelte az új eredményeket, a botanika nemzetközi fejlődését, valahonnan, senki nem tudta, honnan, folyamatosan beszerezte a Science és a Nature folyóiratokat, s azokat bújta egyre, majd más, furcsa, régi, büdös, dohos könyveket hozatott magának. Dezső, hát ez a szakmád, aztán szégyenszemre én csinálom a kertet, hát ezt el bírod nézni? Elnézem neked, Margit.

Oppenheim bácsi az esemény előtti év egész telét a dolgozószobájában töltötte, nem mozdult ki onnét, felesége szervírozta neki az ételt, ürítette a zománcos bilijét, csodálkozva és megbotránkozva beszélték a faluban, hogy mit

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

415

ki nem bír az a szegény asszony, nem is igaz, az öreg Dezső bácsi megkattant, állítólag rákos, nem, nem, hanem kommunista, és nem tudja feldolgozni, hogy itten van a szabad világ, a múlt rendszerbe tudott csak eligazodni, most már nem tud.

Oppenheim bácsi viszont valami egészen másban gondolkodott. Teljesen megrettentette a halál gondolata, különösen, hogy érezte annak közeledtét.

Nem állítható, hogy hitt volna valamiféle túlvilágban, hogy bármelyik vallásnak, eszmerendszernek elkötelezettje lett volna. Nagyjából úgy gondolta, hogy a nemlét a normális állapot, voltaképpen ez a valami, amit életnek nevezünk, egy mérhetetlenül kicsi, jobbára érthetetlen pauza a nemlétben, ahonnan jöttünk és ahová tartunk, érthetetlen és értelmezhetetlen, éppen ezért hihetetlenül ijesztő is. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne szerette volna elnyújtani ezt a pauzát, amennyire csak lehetséges. (Ezeket a gondolatokat nem osztotta meg feleségével, ami miatt megmagyarázhatatlanul rosszul érezte magát.)

Szakkönyvtárát, szaktudását és érdeklődését kihasználva pedig kiókumlált valamit, amit működőképesnek gondolt.

Március elején járni kezdte a dűlőket, a gazdák gyümölcsöseit. A falubeliek jobbára azt gondolták, megbolondult. Nézzed a szegény öreget, agronómus volt, aztán biztos hiányzik neki a hivatás, járja a Laci meg a Feri meg a Sanyiék meggyeseit, barackosait, a Zsuzsa szilvását márciusban. Még virágzás is alig ilyenkor! Mi a fenét akar? A Laci, a Feri, a Sanyiék meg a Zsuzsa nemigen foglalkoztak ezzel, lopni nem volt mit, károsítani nem károsított az öreg semmit, meg ismerték is régről. Azért megkérdezték a feleségét, hogy Margit néni, mit csinál Dezső bácsi a gyümölcsökben, sétál, Zsuzsikám, ez maradt neki. Abban a sűrű homokban? Jól van, Margit néni, hát sétáljon.

Egy alkalommal aztán, március idusán túl nagy örömmel tért haza az öreg.

Megvan, megvan, megvan, kiabálta, felhajtott egy presszókávét meg egy kétdeci konyakot, majd átrohant az iskolaudvarra, ahol végigkínálta a nyolcadikosokat szivarral, azaz cigarettával, és minddel az arcába fújatta a füstöt. Megvan, megvan, megvan!

Március 18-án reggel kilenc órakor Oppenheim bácsi kiballagott az Izsáki úton a Sanyiék fiatal meggyesébe (volt egy öreg is, Bodoglár felé, másik irányban).

A második sor harmadik fájához lépett, az egyik legerőteljesebbhez az egész ültetvényen. Fogta a bicskáját, ami megvolt neki az ötvenes évek óta, és a fát a töve fölött egy arasszal, ferdén, körülbelül 30 fokos szögben megvágta, majd felhúzta a szövetnadrágját a jobb lába szárán, megkötötte a ruhát térd alatt, hogy le ne csússzon, s ugyanígy, ferdén, átellenesen megvágta a vádliját is, amiből

416

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

csurogni kezdett a vér. Azután a két vágott részt összeillesztette, úgy, hogy mindkettőn hosszanti metszést ejtett, és egymásba csúsztatta a lábát a törzzsel.

Végül szigszalaggal betekerte a vágott részeket és megszorította a kötést. A szabad felületeket sebkezelővel bekente.

Eleinte kényelmetlen volt. Fáradt is a jobb lába, ahogy lógott, egyik kezével kapaszkodva a lombozatba. Majd egyre gyengült, teljesen rákulcsolódott a törzsre, s úgy vélte, lehet, hogy ezt most elrontotta, mint életében annyi mindent, s itt fog elvérezni.

Margit, azaz Oppenheim néni dél körül jött utána. Őrjöngött, hogy Dezső, mi az Atyaúristent csináltál, normális vagy te, hát biztos, hogy nem vagy normális, idekötözted magad, azt hittem, felkötöd magadat, erre ez, hát mit csinálsz, mi az eget csinálsz? Hívom a mentőket, gyere le, azonnal gyere haza, hívom a Folberth doktort, mi van, édes istenem, én ezt nem bírom.

Oltvány vagyok, Margit.

Megmondom én, mi vagy, egy gyengeelméjű, az vagy, gyere haza azonnal.

De Oppenheim úr nem ment. Lógott a fán, mint aki már oda tartozik. Margit néni, ha kérdezték, mi van a Dezső bácsival, olyanokat mondott, hogy a férjem Pestre ment felkutatni a rokonokat, vagy Kecskeméten van évfolyamtalálkozón a Kertészetin, vagy ultizik a régi ultiklubosokkal Halason. Szégyellte a dolgot.

Miután belátta, hogy hasztalan fárasztja magát, lassan beletörődött a dologba.

Eleinte naponta kijárt Oppenheim úrhoz, kérdezgette, mi van, hogy van, mit segíthet, hordott neki ételt, paprikás csirkét, paradicsomos káposztát, kávét, konyakot, majd Oppenheim bácsi egyre kevésbé kért az ételekből. Halványodott a színe, egyre kevesebbet beszélt. Oppenheim néni előbb azt hitte, haldoklik, itt a végelgyengülés, de ez valami más volt.

Június végén, amikor a Sanyiék mentek meggyet szedni exportra, mert elkezdődött a szezon, a Sanyi nagyobbik fia, a Sanyi meglepetten ordított fel a második sor harmadik fájánál, hogy itt a Dezső bácsi. Hol? Részeg? Vagy meghalt?

Nem, mondta a Sanyi a faterjának, miközben letépett egy szemet Oppenheim úr fülcimpájáról. Ent lett, vagy nem tudom. Arca van a fának, mint a Trónok harcában.

Fa lett a Dezső bácsi, beszarok.

Pál Sándor Attila

2019/5-6

(Szank, 1989) költő, író. Szentendrén él. Legutóbbi könyve: Balladáskönyv (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

417

Turi Tímea

Régi tévedések Azt mondtad, igazán megérthetem, hogy miért tűntél el az utóbbi években.

Nem azért, mert valami bajod volt velem, hanem mert felnőttél, tényleg felnőttél, és noha a barátságunk nem volt tévedés, én mégis emlékeztetlek a régi tévedésekre.

Igazán megérthetem, mondtad, és én, mint mindig, most is olyan megértő voltam.

Mégis boldog voltam, hogy végre felhívtál.

Azután felébredtem.

A ház asszonya A hűtőszekrény kallantyúja leesett, a kanapéhuzat kilyukadt, a redőnyt nem lehet lehúzni, a küszöb mozog.

Mindez már fel se tűnik, csak ha vendégek jönnek, ilyenkor minden élesebb fényt kap: alattunk nem, csak őalatta esik ki a fotel görgős kereke.

Egyébként a hűtőt oldalt is ki lehet nyitni, a kanapéra rádobni egy párnát, a felhúzott redőny éjjel sem zavar, a küszöböt helyrerúgom.

A mozdulataim célszerűek és öntudatlanok.

Ura vagyok a helyzetnek.

Turi Tímea

418

(Makó, 1984) költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Anna visszafordul (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Grecsó Krisztián

Az én arcom az az én arcom az én tablóm még ha nem is csak a sajátom és most nem ugyanazokat az ősöket lehet felfedezni rajtam a jobb szemem elidegenedett a baltól onnan egy másik ember tekintete tükröződik vékonyabb mégsem kecsesebb forma horpadt ijedt szemhéj generációkba szikkadt megalázkodás ólomnehéz deres gyerekkor a bal őrzi békémet és anyámat és hogy én is beleszülettem egy bazírozott múltba a jobb szemem az alaktalanság bélyege és persze hogy ropog a hiúság stoppolt orkánkabátja is de annak hogy abból a szemből másik ember néz vissza rám mégiscsak hozzám van köze az én arcom az én tablóm még ha nevesincs elődök státusza is a jobb oldali most eltérő génekkel kirakózik aki azzal néz különbözik tőlem precízebben csomagol egy napra jobban viseli a sorban állást érti a hét heveny hullámait lottót áldozást új epizódot nem huncut a mosolya ám élveteg szemérmes és szomorú

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

419

csak a személyi számunk közös osztozunk ezen az arcon és ahogy savanyodik az idő megbékéltünk észrevétlenül lajstromba vettem új tulajdonságaim melyek hatottak rám hiszen úgy nézek ki mintha olyan lennék idegen miértek és mércék amelyeket persze ideig-óráig elfelejtek amíg nem látom magam hitvány cégérnek vagy roncsolt pecsétnyomnak mozdonnyal kilapított érmének gondolom hogy az arc csak egy kétdimenziós fej mint az inkáknál de leginkább hogy egy térkép rokonok testrésszé lett hátságai fennsíkjai és mellékfolyói terhes hasonlóságok vonalak és gödrök görcsös számbavétele és talán mert nincs rajta titok tán valami egészen másért ilyen könnyedén néhány roncsolt ideg és egy léha szike okán egyszerűen elárult

Grecsó Krisztián

420

(Szegvár, 1976) író, az Élet és Irodalom szerkesztője. Legutóbbi könyve: Vera (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Másik János

Hajnali zöld olaj Hajnali zöld olaj domboldalon. Örökké szürke ordasok hada száguld megállíthatatlanul fölfelé a Holdra.

Csend dobol.

Az égre fűzve parázsló csillagok. Ó, én kicsi vagyok, a világ nagy, nagyon nagy! s ha billen, zuhanok sikoltva.

Közép-Európa haiku Hogy nem úgy kattog ahogy anno álmodtuk régi kulcs új zár

Másik János

2019/5-6

(Kisbajcs, 1952) zeneszerző, előadóművész.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

421

Bakos Gyöngyi

Hauptbahnhof

V

ársz rám a főpályaudvaron, arra gondolsz, hogy épp mennyi dolgod lenne, de már hetekkel ezelőtt megígérted. Semmi kedved ehhez az egészhez.

Nem találkoztunk, nem is tudom, mióta. Mondhattad volna, hogy valami dolgod van pont ezen a napon, dolgoznod kell, műszak, beosztás, sajnálod, de nem lehet megváltoztatni. Mindig utólag okos az ember. De tényleg, miért nem mondod le. Arra gondolsz, hogy most írsz egy üzenetet, bocs, valami közbejött, az talán nem lenne annyira udvariatlan. Dugó, baleset, betegség. Előveszed a telefonod, aztán hagyod az egészet, már mindegy, kijöttél elém. Miért nem a múzeumhoz beszéltük meg a találkozót? Miért kellett a főpályaudvar? Most még azt az időt is együtt kell töltenünk, míg elmegyünk a múzeumhoz. U-bahn, körülbelül négy megálló, aztán egy kis séta, lehet, hogy sor is lesz. Mondjuk, van jegyünk, elvileg nem kell várni, rögtön bemehetünk. Az interneten lehetett időpontot foglalni előre.

Végül is kár lenne kihagyni, erre gondolsz, bár téged egyáltalán nem érdekel a kiállítás, csak nem tudtál hirtelen nemet mondani, mikor írtam, hogy van-e kedved eljönni velem. Persze, menjünk. Nem igaz, hogy egyáltalán nem érdekel, valamennyire érdekel, magadtól lehet, hogy nem vettél volna jegyet, de végül is nem tűnt rossz ötletnek. Az egész nem több, mint három óra, aztán úgyis rohannom kell majd a reptérre, oda már csak nem fogsz kikísérni, na azt nem,

422

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

az túlzás lenne. Biztos nem várom el, hogy kikísérj, erre gondolsz. Hát csak nem várja már el. Majd azt mondod, van valami dolgod, de talán nem is kell semmit mondani, teljesen természetes, hogy nem kísérsz ki a reptérre. Majd visszajössz velem a Hauptbahnhofra, segítesz, hogy melyik vonattal menjek.

Mondom, hogy nem kell, hagyd csak, visszatalálok a Hauptbahnhofra, és elválunk a Kunsthistorisches Museumnál. Te meg vacillálsz majd, mert pont a Hauptbahnhof felé kellene jönnöd neked is, arra laksz, de én ezt úgyse tudom.

Olyan furcsán venné ki magát, ha nem mondanád, hogy te is arra jössz, vagy hazudnál valamit. Úgyhogy jössz velem vissza a Hauptbahnhofra, és akkor még húsz percet kell majd valamiről beszélgetni.

Vársz rám a főpályaudvaron, arra gondolsz, hogy jó lenne, ha késne a vonat, úgyis nagy a hideg, akadozó közlekedés, sajnos lekéssük a timeticketet a múzeumban, nekem meg mennem kell a repülő miatt, szóval épp csak egy gyors kávé fér majd bele itt a Hauptbahnhofon. Meg fogod írni előre telefonon, hogy felkészüljek, ki kell hagynunk a múzeumot, sajnáljuk majd, de hát így alakult, ezt sose lehet belekalkulálni. Nem akadozik semmi, a vonat egy percet sem fog késni. Persze túl korán érkeztél, mindig túl korán érkezel mindenhova, de nem baj, legalább felkészülhetsz erre az egészre. Újságot olvasol, gazdasági hírek, semmi izgalmas. A múzeum felé sétálunk, mikor majd a kukába vágod az újságokat, ezen meg is fogok lepődni, már ki is olvastad? Nem kérdezem meg. Állsz a főpályaudvaron, azon gondolkodsz, hogy mégis miről fogunk beszélgetni, mert jó ötlet a múzeumlátogatás, de nyilván közben valamiről beszélgetni is kell. Igazából a múzeumlátogatás nem jó ötlet, ha jobban belegondolsz, rosszul vagy az egésztől, minek kell együtt képeket nézegetni, meg miért épp szombaton, amikor nyilván a legtöbben lesznek, te meg itt laksz, bármikor el tudnál menni egyedül, olyan időpontban, mikor senki nincs. De nem mondtál nemet, utólag érthetetlen, hogy miért is nem, mindegy, visszacsinálni nem lehet, és lemondani sem. Ezt most tényleg ki kell bírni.

Majd valahogy eltelik az a három óra, több nem lehet, a repülőgépem indul, a jeggyel nem tudunk bent tölteni két óránál többet, kis sétával meg mindennel együtt tényleg maximum három óra, az pontosan száznyolcvan perc. Azért mégis jó lenne, ha legalább harminc percet késne a vonat, akkor talán még nem kéne lemondani a kiállítást, de már csak százötven percünk maradna, és kicsit jobban kellene majd sietni.

Arra gondolsz, hogy végül is belefér a százötven percbe két mosdózás is akár, ott el lehet tölteni tíz-tíz percet, remélhetőleg nagy lesz majd a sor, bár a férfi mosdónál mindig kevesebben vannak, sajnos. Meg esetleg elnézést

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

423

kérsz majd és mondod, hogy muszáj innod egy kávét gyorsan, és beállsz a büfében a sorba, de én menjek csak előre. Én nem leszek annyira udvariatlan, hogy otthagylak egyedül a sorban, és majd mondom, hogy én is szívesen innék egy kávét, olyan kár, hogy nincs időnk leülni beszélgetni, te erre zavartan felnevetsz. De a kiállítás, tényleg ez az utolsó lehetőségek egyike, mondom, pár nap és bezár. Igen, igen, nagy az érdeklődés, mondod, bár, ha én nem vagyok, valószínű, el se jöttél volna. Akkor végül is jó, hogy jöttem, kérdezem. Igen, nagyon örülsz nekem, már ezer éve nem találkoztunk. Inkább úgy mondanád, hogy mióta is nem találkoztunk, ezer éve, hát én se tudom, mondom majd, és tényleg nem fogom tudni. Laktózmentes tejjel kérem majd a kávét, és hideg legyen a tej, hogy gyorsan meg tudjam inni. Sietünk. Te még mindig feketén iszod, csak egy sima eszpresszó, és egy kortyra felhajtod. Igyekszem sietni, mert tényleg félek, hogy lemaradunk a kiállításról. Arra gondolsz, míg rám vársz a főpályaudvaron, hogy majd inkább hagyni kéne ezt a kávé dolgot, mert a végén még ottmaradok veled, és az egész egy beszélgetős kávézásba csap át, ami rosszabb, mint a közös múzeumozás. A vonatom tényleg nem késik egyetlen percet se, az ablakból látom, hogy vársz rám a peronon, újságokkal a hónod alatt, és mosolyogva integetsz.

Bakos Gyöngyi

424

(Budapest, 1985) író, költő. 2020-ban jelenik meg az első regénye.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Csabai László

Szonyecska

E

rnő kommersznek számít a taxisofőrök között. Daciája van, amit nem szívesen választanak. Bár a nyárligeti pályaudvar előtt sorban állnak a bérautók, így idővel ő kerül legelőre, ha a kuncsaft a mögötte lévőhöz megy, annak joga van elvállalni a fuvart.

Ernőnek van egy különleges érzéke: ha nem is látja az épületből kilépő arcát, tudja, taxival fog-e utazni tovább, s ha igen, őt fogja-e választani vagy sem.

Sosem téved.

Február végi késő este. Nem csípős már az idő, inkább ködös, őszies. De a tavasz közeledtekor a tudat, hogy a naptár új szakaszába lép, legalább annyira meghatározza az ember időjárás- és közérzetét, mint a levegő hőfoka és páratartalma.

Ernő is számít a tavaszra. Hogy majd valamit hoz. Valami jót.

Ernő antidepresszánst szed. Pedig nem tartja magát depressziósnak. Mert ha nem forognak a fejében kínzó gondolatok, igenis képes jól érezni magát.

Viszont a kínzó gondolatoktól csak a gyógyszer szabadíthatja meg.

Az utolsó Pestről érkező vonat utasai jönnek most a váróteremből. Az első egy pipás férfi. A pipások és a szivarosok gyakran fognak taxit. Ami jó. És rossz, mert a

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

425

járműben is pöfékelni akarnak. Bár Ernőt irritálja a dohányfüst, megengedi nekik, mert a kimaradt bevétel még jobban irritálná. De ez az úriember gondolkodás nélkül a víztorony felé veszi az irányt. Ott nincs sem helyi, sem helyközi busz megállója, tehát arrafelé lakhat. A közelben. Persze, hogy nem kell neki taxi.

A következő egy fiatal pár. Az anyán hátizsák, az apa hátán egy alvó kislány.

Nekik igazán jól jönne egy kapuig tartó fuvar, de nincs pénzük erre. Majd a nyolcas busszal mennek.

A következő egy idős nő. Bátortalanul lép Varga Imre, a sor elején álló sofőr kocsijához. Sokan félnek taxisofőrt megszólítani. (Mint ahogy bárki mást is.)

Segíteni kell neki. Varga Imre kiugrik, s már meg is ragadja a táskáját. Nincs menekvés: ez a fuvar nyélbe üttetett.

Aztán érkezik egy amerikai hittérítő. Sok van most Nyárligeten. Alig tudnak magyarul, s mégis teológiai tételeikről akarják meggyőzni a járókelőket. Ha az nem áll kötélnek, adnak neki egy speciális bibliát, mely szerint az amerikai indiánok a zsidók leszármazottjai.

Jön egy rágógumizó egyetemista. A Nyárligeti Egyetem diákjai újabban fiatalodnak. Ami nem lehetséges, hiszen továbbra is csak érettségizetteket vesznek fel, mégis: olyan kölyökképűek. „Nem a későbbi hivatáshoz való ismereteket megszerezni mennek oda, hanem hogy jól érezzék magukat!” – ez az általános vélemény. Amit Ernő is oszt. Ő maga földrajz-népművelés szakon végzett. Sosem használta a diplomáját.

S végül megjelenik ő.

Ernő azonnal megismeri, bár két oldalt zsinóros-bojtos inka sapka van rajta.

Ilyet korábban nem vett volna föl. Már nem olyan fiatal az ilyen bohóságokhoz.

Amúgy persze nagyon is jól tartja magát.

Ernő kiszáll az autóból. A nő észreveszi, s rögtön feléje lép. A férfi a mellette lévő ülésre mutat. A nő a hátulsó ajtót nyitja ki.

Az Állomás utcai kereszteződésnél, a pirost látva lassít Ernő, s mivel a nőt kezdi el figyelni a visszapillantóban, nem veszi észre, hogy a lámpa sárga villogóra váltott. A nőnek kell figyelmeztetni.

– Ó, igazad van, Rebi – mondja zavartan Ernő, és túl erősen indít. – Hát…

Itt vagy.

– Itt. Nem láttuk egymást… Nem is gondoltam, hogy ilyen sokáig nem fogunk találkozni.

426

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Két éve, a jósavárosi panel tizedik emeletén Ernő sört kortyolgatva, Rebi cukormentes csokoládét harapdálva amerikai sorozatot néznek. A nő feláll és kimegy. Tíz perc alatt szokott megfürdeni. „Addigra pont vége ennek a résznek” – gondolja a férfi, és nagyot húz az üvegből. A hab kifolyik a szája mellett a szőnyegre. Rebi raplis ezért. (Ezért is.) Ernő zsebkendőjével gyorsan feltörli a habot. Közben a fürdőből nem érkezik a zubogó víz hangja. Rosszat sejtve felnéz. Rebi az ajtóban áll. A melegítő helyett már fekete cipőben, és fénylő fekete ruha van rajta. Bár igényesen öltözködik, ez hétköznapra túlzás. Ernő izgatottan húzza le sliccét, mert folyton arra kéri a nőt, hogy fekete ruhát, bugyit és melltartót húzzon magára szeretkezés előtt.

– Elmegyek – mondja szárazon Rebi.

– Hova? – kérdi automatikusan Ernő, de még venné le a nadrágját.

– Nem a te dolgod. El innen.

– Miért? – kérdi már panaszosan Ernő.

A nő az ablakra néz. Oda, ahol befúj a szél. Minden ablaknak rossz a szigetelése. És a falaknak is. Nem látható lyukakon hideg áramlatok és bogarak érkeznek. Meg számlák. Tudják fizetni őket. De mindig számolni, beosztani kell.

Meg tudják venni, ami szükséges (legalábbis Ernő azt hiszi), de mindig számolni kell. Nyaralni is el tudtak menni. Autóbusszal. Paraliába. (Kiállt a derekuk a sok üléstől, mire odaértek.) Nincs szegénység. Csak olyan silány hétköznapiság.

A lényeg nincs. Amitől valakinek érezheti magát az ember. És egyáltalán: jól érezheti magát. És gyerek sincs. Aminek, az orvosok szerint, nem Ernő az oka.

De hiába. A dolgok úgy fordultak, hogy bár Rebi soha nem tett neki ezért szemrehányást, ezért is a férfi lett a hibás. „Jobb a hibát magamra venni, mint a hibák keresését újra és újra elkezdve megmérgezni a napokat” – gondolta Ernő. Mert azért megvoltak. Este jó volt tévét nézni. Ha kifogtak egy jó sorozatot.

Rebi a két bőröndjével kilép a lépcsőházba. A kulcsát nem vette le a tartóról, így becsapja a lakásajtót.

Rebi a Szőlőskert utcai templomhoz viteti magát. Újonnan épült sorházi lakások veszik közre két oldalról az istenházát.

– Szép vityillók – mondja irigykedve Ernő.

– Én a másik oldalt lakom.

A férfi kiszáll, mert amit a kocsiból lát, az hihetetlen. De a palota előtt állva még inkább az.

– Ez egy szálloda?

– Ez egy villa.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

427

– Háromszintes villa?

– Három szint, tizennégy szoba.

– Te itt bejárónő vagy?

– Az úrnő vagyok. Gyere be, nézz körül!

A hallban egzotikus állatbőrök, stílbútorok, bíborkristályos csillárok, házimozi, klímaberendezések. És sok festmény. Klasszikusok, modernek, összevisszák.

Mindenből süt az ízléstelenség és a jómód.

– A férjed maffiózó vagy politikus?

– Nem a férjem. Csak együtt élünk. És fogorvos. Doktor Pirner Ágoston.

– Nem ismerem.

– Mert Sopronban rendel. Csak osztrákoknak. Ők a dupláját fizetik, mégis megéri nekik átjönni.

– Igen, ezt hallottam. És ott is van egy ilyen… villája?

– Ott csak egy belvárosi lakása. Rendelővel. Ezt a villát befektetésnek szánta.

Itt van egy kőhajításra Sóstó és az erdő.

– Igen, itt lakni és üdülni is jó. Milyen gyakran találkoztok? ¬– Az egyik vasárnap ő jön haza, a másikon én megyek hozzá. Mint ma is.

– Nem kevés ez?

– Pont elegendő. Megunnám Ágostont, ha mindig itt lenne. Igaz, az egyedüllétet is unom. Nem lett jobb a sorsom azzal, hogy elhagy… szakítottunk. És örülök, hogy ezt elmondhattam neked.

– Mit vársz, mit mondjak erre?

– Semmit. Vetkőzz le!

– Hogy érted? Mennyire vetkőzzek le? Csak a kabátomat, vagy…

– Szeretkezzünk! Hiányzik az érintésed.

A gyors beteljesülés után, a nő hálás tekintete ellenére, Ernőt elragadja a féltékenység és a sérelem.

– A doktor úrral is jól érzed magad az ágyban? – kérdi. Rebi azonban nem sértődik meg.

– Először jó volt vele. Amíg tartott az újdonság.

– Velem is csak addig volt jó.

– Veled még utána is jó volt. Csak nem mindig.

– Ez egy dicséret? Mi a célod vele? Megbántad, hogy leléptél?

– Nem bántam meg, hogy otthagytam azt a lyukat a tizediken. A filléres gondokat sem kívánom vissza. A folyton okoskodó anyádat pedig végképp nem.

428

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

– Anyám meghalt. Két hónapja. Embólia.

Csend.

– Szóval nem vágysz vissza az én kis panelodúmba.

– Nem. De veled szívesebben élnék itt, mint Ágostonnal. Nem bánnám, ha mindennap itt lennél.

– Ilyen otthont nem tudok neked teremteni. De ha csak ezen múlna, hogy visszajössz hozzám, megpróbálnám. Felvállalnék egy bérgyilkosságot, drogot csempésznék…

– Ne tedd!

– Persze, hogy nem teszem. Ráadásul a legfőbb vágyad úgysem teljesíthetném.

– Mi az én legfőbb vágyam?

– Egy gyerek. Igaz, azt más sem…

– Kapd fel a ruhádat, és gyere, bemutatok neked valakit.

A telihold bevilágítja az erdőalját, a patakpartot és a kertvéget. Minden zöld, de ez még nem az új hajtás, hanem az enyhe tél miatt alig károsodott tavalyi fű.

Ahogy közelednek a fabódé felé, a növények illatába egyre áthatóbb vizeletszag keveredik. Nem olyan émelyítő ez, mint az emberi vizeleté.

Rebi kinyitja a karámajtót, majd az ólajtót, bemegy és hívogatni kezd: – Szonyecska! Szonyecskám! Gyere ide!

Rebi azt a kislányt nevezte el Szonyecskának, akit szülni szeretett volna.

Magának. És Ernőnek. Könyörögve kérte Istent, s magát a képzeletbeli kislányt is, hogy foganjon meg benne a magzat.

Az ólból vastag bundás lámacsikóval jön ki. Az állat gyapja úgy dagad, mintha belülről fújnák, szemei puha lyukak mélyén helyezkednek el. A jószág fülei meredtek. Gurgulázik. Egészen olyan, mint egy puffadt arcú gyermek.

Rebi átölelve csókolgatja, ölelgeti.

– Ez egy láma? – kérdi Ernő megütközve, de megrendülve.

– Igen. Kétéves kislány. Na jó, lámáknál ez már tinédzserkor. De még nem szoktam meg, hogy így megnőtt. Gyors ez nekem.

– Hol szerezted?

– A sóstói állatparkban. Cuclisüvegből táplálták. Az anyjának nem volt teje.

Azonnal megszerettük egymást. Sírt, amikor el akartunk menni. Pedig a lámák először leköpik az idegent.

– Csak úgy elhoztad?

– Örökbe fogadtam. Aztán… elhoztuk.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

429

– És… sokba kerül a tartása?

– Számít az?

– Mit eszik?

– Szénát és zabot. Meg gyümölcsöket. Nem válogatós. Viszont nagy hely kell neki. Ez a kifutó száz négyszögöl. De nappal övé az egész udvar.

– Én Szonyecska nélkül már nem tudok élni. Szonyecska ideköt – mondja Rebi búcsúzáskor, és nem néz Ernő szemébe.

– Értem. Találkozzunk azért? Jöjjek ide? Ha épp nem vagy Sopronban. Vagy a doktor nincs itt.

– Akarsz?

– Nem tudom. Inkább nem.

Rebi a kapuban áll. Ernő nem bír elhajtani. A nő erre bemegy. És Ernő még így sem bír.

Ernő egy születésnapi partin pillantotta meg először Rebit. A vendégsereg kórusban énekelte a hetvenes évek magyar slágereit, és öntötték magukba a koktélokat. Rebi viszont egy albummal az ölében a filagória padjára telepedett.

Bemutatkozott a nőnek, s az neki.

– Szabad? – kérdezte Ernő.

– Igen. Szabad. Vagyis ide lehet ülni mellém. És igen, szabad vagyok, vagyis nincs most senkim, így nyitott vagyok egy új kapcsolatra.

– Ó… látom, hogy maga… hogy te az őszinte beszéd híve vagy.

– Az vagyok. Mert nincs időm. Elmúltam negyven. És még vannak terveim.

Remélem, komoly szándékkal jöttél ide.

– Igen. Illetve… Azért az eszembe sem jutott, hogy így ismeretlenül feleségül kérjelek.

– Mi volt a fejedben?

– Egy nő, aki egyedül van, és szép, és akivel akár még jól is érezhetem magam.

– Az mit jelent?

– Azt akarod, hogy én is leplezetlenül őszinte legyek?

– Szeretném.

– Hátha összemelegedünk, aztán hazakísérem, és ott maradok nála éjszakára.

– Tehát komolyak voltak a szándékaid. Ennek örülök.

– Menjünk most azonnal?

430

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

– Még ne. Én itt, pláne, hogy itt vagy velem, jól érzem magam. Remélem, jó lesz a folytatás is. De élvezzük ki azt is, ami most van.

– Te okos nő vagy.

– Okos? Igen. És mindenképp annak is akarok látszani. Ezzel lehet hatni a férfiakra.

– A férfiak félnek az okos nőktől.

– Elfogódottak velük szemben, de különösen vonzódnak is hozzájuk. Mivel egzotikumok. Kevés van belőlük. Mint az igazi szőkékből.

– Kevés okos nő van?

– Kevés. És az okos férfi is kevés.

– No és ki az okos nő? Meg tudja ezt valaki mondani?

– Ezt végtelenül könnyen meg lehet határozni: az a nő okos, aki könyveket olvas.

Ernő kicsit hátrébb ül, hogy Rebi arcát alaposan megnézhesse. Mert azt, hogy a nő csinos, már megérkezéskor megállapította. De az arcát csak annyira értékelte, hogy nem rontja le a testet. Most viszont észreveszi, hogy Rebi arca beszédkor olyan ráncokat vet, mint egy élet és halál mezsgyéjén dolgozó doktornőé, ha éppen vigasztal. Elragadó.

– Félek, Rebeka…

– Hívjál inkább Rebinek!

– Félek, hogy én nem ütöm meg a szintedet. Én sokat olvasok, de szinte csak krimit.

– Nincs a krimivel semmi baj!

Ernő folyamatosan nyomja a csengőt, s még rúg is párat a kapuba. Rebi a férfiért és magáért is aggódva engedi be.

Ernő a hallban leülteti a másikat, és izgatott magyarázatba kezd: – A gyermek felnő. Ember vagy állat az a gyerek, mindegy. Felnő. És elmegy.

Az embergyerek kollégiumba, pesti egyetemre. Aztán megházasodik. Új családja lesz. Ezt el kell fogadni! És akár ember, akár állat, a saját fajtája között érzi magát a legjobban. Te örülnél, ha lámák közé kerülnél egész életedre? Lenne mit enned, nem fáznál, de mégis! Szonyecskát sem foszthatod meg az övéitől.

Közülük kell majd társat is választania. Hogy gyerekei, vagyis kölykei legyenek.

– Önző vagyok, tudom, de szükségem van rá – mondja szemét ismét lesütve Rebi.

– Meglátogatod mindennap. De hadd éljen újra az állatparkban. Ott még több hely van, mint itt.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

431

– És visszafogadnák a társai? – kérdi, s hangjában már nemcsak szégyen és önsajnálat, hanem remény is van. És az: legalább százszor végiggondolta ő ezt már.

– Biztosan. Örülni fognak, elvégre nincs annyi láma Nyárligeten, hogy válogathatnának a társaságban.

– És te? Te, engem visszafogadsz?

Csabai László

432

(Nyíregyháza, 1969) Nyíregyházán élő, de folyton Szibériába vágyakozó író.

Legújabb kötete: A vidék lelke – hármas történetek (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Vörös István

HOLT IDŐ Füstöl az ég, lóg a felhő, mint egy rongy, a házereszről.

Inog-remeg fönn a magas tető alatt egy görbe vas

a szélben.

De az árnyék könnyen nevet, fékezi a fejünk felett a közelgő katasztrófát.

Ha megfogjuk, mint a korlát,

vigyáz ránk.

Jeges tárgyak csikordulnak cseréptetőn, és a holdnak lúgos fénye csöpög rájuk, palán, födémen is átjut

hatása.

Bent a házban nem alusznak, szőr a szőrhöz, arc a combnak feszül, de nincs gyönyör ebben, baromfiól szaga rebben föléjük.

Veszekednek, igaza van az egyiknek, a másiknak, nem is bánják, nem számolják, legkevésbé a valóság

számít már.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

433

A tél nem tél, szürke, lucskos, nem kényszerít a tavaszhoz menekülni, hiszen inkább jó ez itt most, mert kibírják

sokáig.

Váljunk már el, szól az egyik, megegyeznek, elfelejtik, és bár unják, megint ágyba hanyatlanak, más világba –

ki ebből.

Aki ebből azt gondolja, hogy nem néznek föl a holdra, az még soha nem volt ablak, kit télen is nyitva hagynak

órákig.

Fagyott fénnyel a semmibe néz az egyik, és a szive holdsárga lesz, majd átlátszó.

Rémálomnak nem kell zárszó –

felébredsz.

Ellenséged építkezik a városban, felméred itt, mennyi maradt az örömnek, lehetőségek zörögnek

kifagyva.

Pedig ott kint nincs is mínusz, nem bőg medve, nem les hiúz, de a lelki, társadalmi bonyodalmak csak felfalni akarnak.

434

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Egyik hallgat, másik alszik, nem volna jobb most kihalni?

Hagyni állatnak, növénynek (hiszen minden fajuk vénebb)

a földet.

Vörös István

2019/5-6

(Budapest, 1964) költő, író, műfordító, irodalomtörténész, bohemista.

Legutóbbi könyve: A szabadság első éjszakája (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

435

Nyerges Gábor Ádám

törvényszerű az átalakulás törvényszerű és szükségtelen. rég sejthető és váratlan. rendszerszintű a véletlen elemek belekerülése. egyoldalú szolidaritásnak, egy idő után, nincs benne helye. logikus is lehetne a jóreménység foka és egy utcanév találkozásából levont következtetés, miszerint sajnáljuk, a keresett útvonal kívül esik azon a területen, amelyről tömegközlekedési információkkal rendelkezünk. a változás sosem szimbolikus, gyakorlati következményei érdemben mégsem figyelhetők meg. egyik év egyik napjának egyik percétől fogva értendőek, fiziológiai elváltozást nem okozva. a pulzus átmeneti emelkedés után egyenletes, a nyálelválasztás kielégítő állapotú, a testhőmérséklet kis eltérések ellenére is átlagos marad. alkalomadtán, persze, előfordulhat szövetek szakadása, fémfelületek deformálódása, felszíni karcolások, alkalmi elszíneződések megjelenése,

436

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

ígéretek meghiúsulása, szavak tévesztése vagy elgázolt madarak kiterített szárnyú fekvése bizonyos forgalmasabb átkelőhelyeken. mindez, persze, elkerülhető, de nem kiküszöbölhető, viszont, rendszerűségéből fakadóan, valamelyest azért megnyugtató.

Nyerges Gábor Ádám

2019/5-6

(Budapest, 1989) költő, író, szerkesztő. Az ELTE BTK doktorjelöltje.

Legutóbbi kötete: Berendezkedés (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

437

Kiss Noémi

Éva néni csak feküdt a matracon

M

ikor beütött a hőség július végén, megtelt a nyaralónk. Sűrített, fülledt idő. Fátyolfelhős, néha kissé nyomasztó, máskor kirobbanóan felszabadító. A spalettákat zárva tartottuk egész nap. Leszáradt a fű, az utcánk végében letaposták az árvalányhajmezőt, nem kellett többé nyírni. Kitettük a szúnyoghálókat. Felfújtuk a csehszlovák gumicsónakot és a spíreabokorhoz fektettük. Délelőtt pancsoltunk. Ha valamelyik unokatestvérem belepisilt, kiöntöttük, és újra teleengedtük a slaggal. Szinte gőzölögve jött a felforrósodott, repedezett gumislagból a víz. Örömünkben ugráltunk és harapdáltuk a vízcsóvát.

Egymás fejére köptünk minden kortyot. Aztán kilukadt a csónak. És hátra mentük, a ház háta mögé, ahol titkos játékot lehetett játszatni.

Apám két napernyőt rakott a teraszra betonsúllyal, bár semmi szél nem volt. 1968, ezt vésték a nagyszüleim az ernyőtartóba, abban az évben épült a siófoki házunk. A szüleim reggel korán egy órát tarokkoztak, aztán átugrottak a gyümölcsösbe barackot szedni a szomszéd lengyelekkel. Akik jól teleették magukat. Délben aztán az autók szélvédőjére terítette apám a kockás plédet, hogy ne marja szét a Moszkvics műanyagját a tűző nap. Nagyon féltette az autóját, éveket vártunk rá. Olyan meleg volt, hogy még a partra se vonultunk le a békatalpakkal. Sokszor dél felé a szobánkba kucorodtunk és az ágyon játszottunk.

438

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Azon a bizonyos napon, amikor Éva néni kiütötte magát, mégis inkább a hátsó kertet választottuk. Ott nem láttak minket a nagyszüleim. Nem voltunk szem előtt. Aminek ők is felettébb örültek, mert mami a hőségben többször mondta, hogy kurvára elege van belőlünk, meg az üvöltözéseinkből. Remegett a hangja.

Egészen csendes játékot találtak ki az unokanővéreim. Hátul a kertben volt egy indiánsátrunk. Belülre kartondobozt tettünk, szépen kibéleltük és feldíszítettük. Rá volt festve néhány fétis: tollkarika, nyilak, tomahawk. Hosszú síp, nádtálak és fejdíszek. Meg bölény és egy ferde, felismerhetetlen tárt szárnyú réti sas. Azt rajzoltam én, bal kézzel, mert a jobb kezemet megcsípte egy darázs és teljesen feldagadt.

Nagymamám közben főzte az ebédet a konyhában. Imádtuk a főztjét!

Panírozott, feltette a levest, amit utána jégkockával hűtött le. Meg lehetett gyulladni a rántott csirke tömény panírszagában. Csak úgy járt a keze a maminak, verte a tojásokat és szórta a lisztet. Vinnyogott és mi menekültünk, ha ránk nézett a fekete napszemüvegével. Tőle féltünk a legjobban. Ez az ő háza volt, bármit megtehetett és ki is nevezte magát parancsnoknak. Régen úriasszony volt, apácák nevelték, de az új rendszerben ez már tök mindegy, azt sugdosta, hogy minden ruháját elégette egy novemberi napon, amikor az oroszok bevonultak a büdös, koszos tankokkal Pestre.

Kopogott a gyűrűje a kredencen, ahogy klopfolta a húst. A fáradt olaj sercegve fröcskölt, mikor Mami ráköpött, még füstölt is. Ötször-hatszor felhasználta. Almás pitét is sütött, háromszáz fokon. Három gázpalackja volt, cserélgette őket.

Ilyenkor többfogásos az ebéd, ha összejön a család. Mindenki lejött a Balatonra, micsoda öröm ez, ha az egész család itt van, füstöljön a konyha!

Tizenheten voltunk az ötszobás, földszintes házban. Lángolt a nyaralónk, szabályosan gőzölgött. Mindenki visszahúzódott a hűvös szobájába, kivéve Éva nénit, a nagynénémet. Ő kint feküdt végig a napon. Egy szalmakalap volt a fején.

Néha bement a hűtőhöz, ami a nappalinkban állt. Utántöltötte a söröskorsóját vörösborral, szódát nyomott rá, és visszafeküdt a napra a matracára. Egy idő után levette a bikinijét, és úgy folytatta a napozást. Éva néni igazából mindegy volt.

Levegőnek nézték, mami is átlépett rajta, ahelyett hogy belebotlott volna, mert Éva néni általában egész délelőtt egy szót sem szólt senkihez. És ez mindenkinek jó volt.

Nagyapám többször fellocsolta a kockás kőpadlót. Hozott lavórban jéghideg vizet a derítő csapjából. Kiöntötte a padlóra és partvissal egyengette a víz útját. Összeszedte a hajszálakat. A hamut, a csikkeket, és felseperte a száradt vért,

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

439

ami a húsból a padlóra csurgott. Meg Éva néni kilötykölt piáját. Mi, gyerekek nem mehettünk főzési időben a konyhába. Ha valaki megkörnyékezte, a tejfölös kanállal a mami a fejére koppintott. Aztán hajat kellett mosni a poshadt, haboshínáros Balatonban. Semmi kedvünk nem volt a kanalas, fejbe verős ütéseihez.

Inkább az indiánsátorban játszottunk aznap délelőtt.

Egy ideig olvastunk. Böngésztük a parti térképet Zamárdi felé. Az unokatestvéreim egész nyáron a szökésüket tervezték. A nádason át mennének, ha lehűlne kicsit az idő. Keszthely felé akartak elevezni a gumicsónakkal. Onnan át a Kis-Balatonhoz. Ott él a kormorán, a kis kárókatona, egész csapatokban.

A vidra és a réti sas. A nádasban fészkelnek. Ahol ragadozó van, ott hal is lesz hozzá. Fogasra mennek majd. Izzadtunk, a tervből persze semmi nem lett.

Mondjuk, engem úgysem vittek volna magukkal. A kisfiúkat itthon hagyják, a lányoknak meg túl sok ott a szúnyog. A darázs veszélyes, ha beléd engedi a fullánkját, a bögöly szívja a véredet, ilyeneket mondtak. Azon a meleg, hőgutás napon mégiscsak kitaláltunk egy új játékot az unokanővéreimmel, mert ez a térképböngészés nagyon untatott. Párnákkal elbarikádoztuk magunkat a sátorban, én voltam az újszülött csecsemő.

Jól emlékszem a jelenetre. Ahogy az öltözésnél meztelenre vetkőztek a fürdőszobában a kád szélén az unokanővéreim és szexeltek. Meglestem és megzsaroltam őket, hogy elmondom nagymamának, ha nem vesznek be. Így én lettem a csecsemőbaba. Odakúsztunk a sátor bejáratához, és betelepedtünk, aztán magunkra zipzáraztuk.

Nem mondhattam el senkinek. Ott bent jól megrángatták a hajamat és a párnát a számba nyomták. Nem mondom el, újra és újra megígértették velem. Órákon át simogatták egymást, engem megszoptattak. Cserélgették a párnámat.

Be kellett pisilnem, addig piszkáltak, amíg be nem jött egy kis pisi. Szét kellett tennem a lábamat, hogy egy bottal szurkáljanak meg a lábam között, és egy idő után szivárgott a pisi. A fenekemet ugyanazzal a bottal piszkálták. Nemsokára kakálnom kellett, és az nagyon jól jött, mert akkor átpelenkáztak. Bekentek krémekkel, az egész fenekemet. Az indián rajzokra kakáltam. Remegtem. De jó volt, hogy bevettek, mert tavaly nyáron mindig kizártak és fél napokat ültem egyedül a teraszon a lépcsőn. Közben teljesen elfelejtettük, hogy felnőttek is vannak, mi voltunk azok. Nagyon akartam, hogy felnőtt legyek. Másnap újra játszottuk, de akkor már minden megváltozott, mert elvitték a matracról az Éva nénit a siófoki kórházba. Éva néni, a legidősebb unokanővérem anyukája. Csak vigyorgott, ha elment a sátrunk bejárata előtt, tetszett neki, azt hiszem, hogy aranyosan, csendben

440

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

játszunk és nem fáj tőlünk a feje. Mert migrénje volt. Sosem szólt ránk. Őt szerettük a legjobban a felnőttek közül. Pénzt is adott az unokanővéremnek, hogy vegyen Leo jégkrémet mindenkinek az Utasellátóban. Éva néninek ilyenkor Unicumot kellett hazavinnünk. Futottunk az úton, mert sietni kellett, ha nem érünk vissza időben a nyaralóba, nagyon fog fájni a migrénje. Emlékszem, sokszor libabőrös volt, amikor megérkeztünk és remegett a szája, az üvegből azonnal megitta az Unicumot. Aztán hangosan kacagott és szívta a cigarettáit, egyiket a másik után. Éva néni zsebében mindig hamutartók voltak.

Ha kértük, menjen arrébb a matracával, mert ott akarunk játszani, átgurult a hátán és integetett a cigarettájával. Egyszer totál meztelenül elindult, nem találták a szüleim sem. Átkutatták a nádast. A nagyanyám szentségelt, hogy az a kurva pia elvette az eszét. Irigyeltük, Éva néni iszonyú boldog lehet, hogy így elmehetett. Hogy ilyen szabadon játszhatott, hogy ő azt csinálta, amit akart.

Mi meg nem, csak nagyon ritkán, mert a mami kiabált velünk. Úgy mászkált a tóparti utcákban egész nap, mint egy hercegnő. Mígnem a Laci bácsiék rátaláltak egy ismerősüknek a garázsában. Hazakísérték. Máskor négykézláb vonaglott a parton, rászóltak, hogy ne tegye, szerencsére Éva néni szót fogadott és elment lefeküdni a szobájába.

Aztán persze volt, hogy összekucorodva bömbölt a kerítés előtt. Az éjszaka közepén arra ébredtünk, hogy Éva néni vonyít. Apámék karon fogták két oldalról és bekísérték az ágyába. Le kellett pofozni őt, hogy tompuljon a vonyítása. Mintha velem történt volna, érzem az ütéseket, forró most is az arcom.

Megsajnáltam Éva nénit, hogy ő ilyen szomorú. Magányos vagyok, hol van az Öcsi? Kérdezgette. Üvegből voltak a szemei. Mintha kicserélték volna az egész arcát. Öcsi nem volt ott, mert Pesten rendelt a körzetében. Sok beteg várta, mert az Öcsit nagyon szerették a rákos betegek. Szegény Éva néni, tényleg ott volt a férje nélkül a gyerekekkel hónapokon át a Balatonon. Nagyanyám mindig csak szidta, hogy fekszik. Ő meg főz. Ha meg Éva néni bundás kenyeret akart nekünk sütni, amit imádtunk, akkor kiüvöltötte a konyhából, hogy a fenébe állhat így egy nő kezében a villa. Még a tojásfeltöréssel is csak koszt csinál. Éva néni sosem szól ránk, sőt. Tetszett neki a játékunk, kacsintott és itta a sörét. Bort, pálinkát. Megengedte, hogy megkóstoljuk. Megcigiztetett minket.

Odarakta a szánkba és meggyújtotta. Fújtam a füstkarikákat. És erre Éva néni kacagott, rázkódtak a szép mellei, mert Éva néni volt a legszebb nő a családunkban. Engem mindig megsimogatott, a lábam közé is befigyelt, hogy megnézze, minden rendben van-e. És azt mondta, szép vagy. Máskor meg azt, tudod, mi a baszás? Persze hogy nem. Szenvedés, kurjongatás. Válaszolta. És

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

441

én megint sajnáltam az Évát. Vágy, rossz vágy. Hosszú Eve cigarettái voltak, úgy hozatta Svájcból, ahol a rokonai éltek. Minden nyáron több kartonnal felfegyverkezett, így bírta ki az őszt és a hideg teleket a pesti belvárosban, ahol egy elválasztott társbérletben éltek. Az apja női szabó volt. Egész nap pedálozta a varrógépet, maszekolt. Éva néni nem dolgozott, mert szült három gyereket.

Bőven adott neki ez feladatot. Amikor a csecsemőket hazavitte a kórházból, hálóingben kezdett élni. Éveken át csak feküdt egész nap pizsamában. Feküdt, és a párna lett az otthona.

Fogorvosnak tanult, de nem szerette a szájszagot. Nem turkálok én másoknak, remegett a keze. Végül elmaradoztak a vendégei is, mert olyan büdös fogtöméseket készített nekik. Sokszor melléfúrt az idegtől. Ideges lett az Éva néni, ha dolgozni kellett. Izzadt és nyomasztotta. Jöttek a svájciak, meg a dánok és az angolok fogat csináltatni. Éva néniből árad a piaszag, mondta anyám. Vagyis nem mondta, én mondom most, mert Éva néni szenvedélyéről igazából senki nem beszélt. Ahogy a sírásairól és a mágikus kacagásairól sem.

Tőle aztán akármit játszhattunk azon a bizonyos napon. Pedig később a magnót is bömböltettük. Feküdt és napozott. Hörpintett a korsójából, amire cigarettamárka matricákat ragasztott. Meg Donald rágót. Magazint olvasott, követte a divatot. Aztán amikor mama megterített, hiába kiabáltak neki, feküdt tovább kiterítve, némán.

Kihoztuk a levest. Megjöttek a barackszedésből apámék. Nagyapám kicsit aggódott, hogy a menye megint elájult, mert akkor már láttuk, hogy Éva néni mozdulatlan, és nem vigyorog, sőt, böfögni kezdett és fojt ki a lé a száján a gumimatrac párnájának a fodros szélére. Fogalmunk sem volt, mi ömlik a járdára. Szinte sercegett a hőségben a böfögése. Csörögtek a tányérok, a kanál a porcelánhoz koccant. Úgy kellett tenni, mint máskor, mintha Éva néni egy másik bolygón élne. Szívesen segítettünk teríteni. Imádtuk a rántott csirkét és a mami ezüst evőeszközeit, amiket a háború alatt menekített ki a szovjet katonák elől.

Ezt minden levesnél elmondta, amikor a kanalakat emeltük. Befaltuk a hideg baracklevest. Éva néni még mindig mozdulatlan volt.

Nagyapám egyszer csak megszólalt, hogy akkor ez az Éva tényleg elájult. Mi, gyerekek ettünk tovább, mert nagyon éhesek voltunk. Kértük a második fogást, ilyen nem először fordult elő, sokszor volt már, hogy Éva nénit be kellett vinni valakinek lefektetni, és papa elég erős volt. Meg apám. A szüleim odamentek a matrachoz. Szegény Éva néni nem vett levegőt. Vörösen lángolt az arca. Amikor elkezdték szólongatni, szerencsére kinyílt a szeme. Meg is szólalt: kérek egy cigit.

Apám sört hozott, azzal felöntötték az arcát. Megrángatták. Felültették. Utána

442

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

megitattak vele egy pálinkát, hátha jobban magához tér. Becipelték a szobájába és elaludt.

Megettük az ebédet, Éva néni nem jött ki. Délután lementünk a partra.

Játszottunk a szomszéd gyerekekkel, fejelgettünk az iszapban, két bot volt a kapu. A Balaton nagyon alacsonyan állt. Homokszigetek alakultak ki, várat építettünk. Az esti fogmosásnál már pizsamában voltunk, amikor láttam, hogy mami bemegy az Éva néni hálószobájába. Magára zárja az ajtót, veszekednek. Éva néni görnyedt háttal kijön. A hajából párnatollak lógnak, mert nem tud varrni. Csupa luk az ágyneműje. Mami kiküld minket a fürdőszobából. Éva néninek vizet enged, aztán bezárja, hogy megmosakodjon.

Megnézzük az esti mesét, a Pom Pom ment éppen, jól emlékszem, mert még nincs vége az iskolának, Pom Pom lebegve várja Picurt. Amikor üvöltést hallunk a fürdőből. Nagyapa és a szüleim bejönnek a teraszról. Mindenki berohan a fürdőkádhoz. Éva néni sakállá változik, remeg, reszket. Nem, nem adok neki inni, elég volt, hajtogatja a mami. Anyám kitessékel minket a teraszra és kikapcsolja a tévét. Éva néni hörög. Totál bekattant, mondja apám. Ki kell hívni a mentőket. Éva néninek ez már iszonyúan fáj. Hogy majd megőrül, hogy nem bírja tovább.

Megjönnek a mentők, úgy fél órát vártunk. Kesztyűt húznak, lefogják Éva nénit és átviszik a nappaliba. Hátrakulcsolják a kezét, kap egy szurit. Csapzott hajából csöpög a kádvíz. Az ajtóból lessük. Szétkaparta az arcát, a combjait. Éva nénit ezután szirénázva beviszik a siófoki kórházba. Egy hétig nem látjuk, csak az unokanővéreim látogathatják. Bántott, mert én is szerettem volna őt látni. Főleg, hogy mondták, meggyógyult már. De a mami nem engedte, nem lenne erkölcsös, fiam. Nem való neked annak a beteg, idióta nőnek a látványa.

Ilyeneket hazudott.

Kiss Noémi

2019/5-6

(Budapest, 1974) író. Legutóbb megjelent könyvei: Rongyos ékszerdoboz.

Utazások Kelet-Európában (2018), Lámpaoltó Pöttyös néni (meseregény, 2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

443

Farkas Balázs

Penész

A

zalaegerszegi buszpályaudvar várótermét nemrég újították fel. Azt mondom, nemrég, de valójában lehet, hogy több évvel ezelőtt.

Csak halvány emlékeim vannak erről, de az idő, természetéből adódóan, kiszámíthatatlanul tágul és húzódik össze, akár egy kozmikus harmonika. A hézagokat a rossz emlékezet és a képzelet keveréke tölti ki.

Rémlik, hogy ide többször behúzódtam, amikor odakint hangoskodók álltak körbe, hogy megkérdezzék, mennyi az idő, ide jöttem, amikor elvesztettem mindent, és itt várakoztam, amikor azt sem tudtam, merre kellene indulnom.

Mindig ez a bizonytalanság jellemzett, ez soha nem változott.

A váróterem, mondjuk így, bármennyit is tegyenek hozzá, vagy vegyenek el belőle, szintén állandó. Kiszámíthatóan létezik, ugyanazon a helyen, és belső elrendezése sem változik: ezen az oldalon végig le lehet ülni, a falakon lógnak a menetrendek, és szemben, a jegypénztárak között áll komoran a bankautomata.

Balról és jobbról is ajtó nyílik, két irányból lehet bejutni, és elhagyni is ezt a sokat megélt, konkáv alaprajzú helyet.

Mindig meglep a tisztasága. Érintetlennek tűnik most is, pedig behordhattuk volna a sarat. Odakint, a sötétségben, nem is tudom, mióta tombol a hóvihar.

Az utolsó buszok legalább egy órát még késnek, éjfélhez közelítünk, és még mindig itt veszteglünk.

444

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Ez a hely mindig is egyfajta origó volt az életemben, hiszen bárhol is laktam a város körül (nem hiszem, hogy bárki lakott annyi faluban, mint én), itt jártam ki az iskoláimat, és volt osztálytársaimmal ellentétben soha nem hagytam el a megyeszékhely környékét. Eleinte akkor költöztem csak, amikor a szüleim is, később akkor is, amikor ők már letelepedtek. Most már lassan egy évtizede ez a város a találkozási pontunk, a bátyám lakásán. Minden ünnepen összeülünk, aztán visszatérünk a nem túl távoli, de mégis egymástól elérhetetlen, saját falusi közösségünkbe. Ezen kívül ritkán beszélünk egymással.

Rajtam kívül még ketten ülnek itt. Próbálom kitalálni, miért lehetnek egyedül karácsonykor. Szemben egy huszonéves, sötét bőrű férfi hallgat zenét, fejét időnként fel-le mozgatja, lassan, szeme csukva. Jobbra mellettem, valamivel távolabb egy idős, ősz hajú nő nézi a férfit. Úgy tűnik, valamiért nem is bírja levenni róla a tekintetét. Én csak lopva pillantok rájuk időnként, de csak arra várok, hogy a hangosbemondó szóljon, hogy végre megérkezett a buszom.

Nem hiszem, hogy ugyanarra várunk, egyikük sem ismerős. A bal oldali kijárathoz közel ültem le, hogy ha kell, minél előbb kimenjek.

Dohányos vagyok, így rajtam van a feszültség, hogy időnként elhagyjam ezt a steril, mégis otthonos helyet. Sokáig halogatom, mert a havazás sűrű, nyomasztó.

Nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne ott, jelenléte egyértelmű, kikezdhetetlen.

Megint a várakozókra figyelek. A nő szemében ijedtséget látok. Mintha nem merne mozdulni. Csak azt a szerencsétlen férfit figyeli, talán a bőre színe zavarja.

Ezen nem lepődnék meg. Évek óta ez megy itt. Most legalább nem engem szemeltek ki.

Elegem van ebből a gondolatmenetből, úgy döntök, kimegyek. Abban a pillanatban, hogy rágyújtok, a kezem megérzi a hideget, a fájdalmat, a merevséget. Szívesebben lennék máshol, mégsem az otthonomról, hanem sivatagokról, forróságról álmodozom.

Felnézek, és ennek a képzelt tájnak az ellentétét látom. A fehérség mögött, valahol a pályaudvar sápadt fényén túl, ott ácsorognak azok a rettenetes, sötét tízemeletesek. Egyik-másik ablak mögött láthatóan égnek még a lámpák, odabent talán családok beszélgetnek egy jó karácsonyi vacsora után, mások talán magányukban nem tudnak aludni, és csak suttogják reménytelenségüket a fehér falnak. Az utcákon már senki nem jár, nincs, aki tudomást vegyen rólunk.

Távolabbi helyeket már nem is tudok kivenni. A sportcsarnok, a templom és a régi Hotel Balaton is mintha eltűntek volna.

Emberi hangot hallok, talán a hangosbemondóból, de mégsem tudom pontosan megállapítani, honnan is jön. A szél eltompítja, és túl későn eszmélek

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

445

a gondolataimból, hogy időben felfogjam. A hang azt mondja: „a romlás megállíthatatlan”.

Talán rosszul értem. Hunyorogva nézek az információs ablak felé, a függöny el van húzva. A hópelyhek mintha nem is esnének, egészen úgy tűnik, hogy egy helyben lebegnek az üveg áthatolhatatlan sötétje előtt.

Elnyomom a cigit az egyik kuka fémtálcáján, és sietve a váróterem ajtajához lépek. Ahogy benyitok, feltűnik, mennyivel nagyobb itt a csend, mint vártam.

Belépek, és egyenesen arra az öreg hölgyre nézek, látom rajta, hogy valami mélységesen felzaklathatta, mert a szája remeg, arca sápadt, azt hiszem, könnyezik. Delíriumos elszántsággal bámulja a plafont, szemben, ahol nemrég az a férfi ült. Már nincs ott, gondolom, a másik ajtón lépett le, úgy rémlik, érkezett is egy busz azon az oldalon.

A plafonra irányítom a szemem, és most veszem csak észre, hogy az egész teljesen beázott, és halványan az is észrevehető, hogy fekete penész terjed mindenfelé. A felújítások után mindig ilyenek történnek, tűnődöm, ez olyasmi, amin nem segít a rendszeres takarítás sem. Hiába tiszta minden, egy nap valami mindenképpen félremegy. Arra gondolok, hogy ezzel a cinizmusommal egy nap tényleg kezdenem kellene valamit, és talán a családomnak van igaza. Talán csak én látok mindent rossz színben. Próbálom eldönteni, hogy megnyugtassam-e a nőt, vagy megkérdezzem, segíthetek-e bármiben, de aztán eszembe jut, hogy akkor valószínűleg végig is kellene hallgatnom minden problémáját, és ebből a mai napon már kaptam bőven.

Leülök, kabátzsebemből előveszem a kis kiadványt, amit a bátyám adott a vacsoránál, mielőtt a veszekedések kitörtek volna. Ezek a karácsonyok mind ugyanolyanok, előkerül az apám öröksége körüli, véget nem érő civakodás, néha belpolitikai kérdések, máskor a nemi identitásom, esetleg a sport, és mindenki egymásnak esik a halászlészagú asztal körül. A bátyám könnyen belemegy az ilyenekbe, de azt hiszem, bármi is hangzott el ma, engem szeret a legjobban az egész családból. Régen gyakran küldtünk egymásnak verseket. Én ebből már rég kinőttem, elvégre ostoba firkák voltak, de a jelek szerint neki bejött a dolog.

A kiadvány, amit adott, egy apró füzet, tényleg, egy notesznál alig nagyobb, és a megye költőinek válogatott verseit gyűjti össze. A kolofonhoz lapozok, és látom, hogy önkormányzati támogatással készült. Nem hinném, hogy könyvesbolti forgalomba kerül.

Bátyám három verssel szerepel benne, lassan elkezdem olvasni. Azon kapom magam, hogy én is könnyezek. Visszapillantok a nőre, látom, hogy most engem bámul, kérdőn, furcsán, talán maga sem érti, miért.

446

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Kinézek, sehol semmi mozgás, alig vannak már fények. Mintha áramszünet lenne odakint. Mozgó buszoknak, autóknak sincs semmi jele.

Lehet, hogy már nem érek haza biztonságban. Nem is tudom, mire számítsak. Ha idefelé ennyire szenved a busz, haza mégis hogyan vinne? Mi lesz, amikor majd ledob, valahol a házamtól egy kilométerre? Térdig gázolhatok a hóban, mert arrafelé senki nem takarít.

Talán vissza kellene mennem a bátyámhoz. Felajánlotta, hogy hazavisz, ahogy anyámat is, talán már rég visszaért. Mennyire elszakadtunk egymástól, és még csak a hó sem kellett hozzá. Inkább úgy döntök, hogy nem megyek vissza.

Semmi keresnivalóm ott, és bátyám ikerbabái üvöltenének, ha becsengetnék ilyen későn.

Furcsa szagot érzek. A cigarettafüstnek az ilyesmit illene elnyomnia.

A hangosbemondó recseg. Valamit mond, de hiába nem hallom, szinte biztos vagyok benne, hogy hazugság. Megmagyarázhatatlan düh kerít hatalmába. A legszívesebben felpofoznám ezt a nőt, aki folyamatosan bámul.

Felállok, odasétálok a jegypénztárhoz. A függöny mögül látom, hogy egy monitor valahol hátul, a belső irodában még halványan világít, de nem látok senkit. Kopogok. Tudom, hogy itt vannak még, de senki nem jön.

Nedves csattanást hallok. Oda fordulok, ahol nemrég az a férfi ült, és békésen zenét hallgatott. Most pontosan oda csöpögött a barnás, nyálkás víz.

A szag most erősebb, olyan, mint a romlott ételek szaga, az asztalon hagyott nyers húsé, a megemésztett növényeké.

Egy időben sokszor úgy gondoltam a penészre, mint egyfajta elkerülhetetlen, teljesen nyilvánvaló végkifejletre. Sokszor néztem felgyorsított felvételeket ételekről, ahogy lassan zöldes-fehér szigetek és fekete pöttyök ezrei jelennek meg rajtuk, látszólag a semmiből. Ha pedig a penész a semmiből jön, mindent oda visz el végül.

Nem maradhatok itt. Ki kell mennem. A szél már nem zavar, ahogy a havazás monotonsága sem.

A cigarettámhoz nyúlnék, de megáll a kezem. A távolba tekintek. Próbálom kivenni a házak kontúrjait a ködös éjszakában, de már nem látok fényeket sem. Mintha az épületek eltűntek volna. Megértem, hogy sokkal súlyosabb a helyzet, mint hittem. Az utcalámpák sem égnek, legalábbis semmi jelét nem látom ennek, a pályaudvart pedig tökéletes, örvénylő homály veszi körül. A váróterem betegesen sárga, de erőteljes fénye hosszúra nyúló árnyékot vetít a hóra. Befészkeli magát az agyamba egy gondolat, hogy talán nem kellene több lépést tennem, és nem volna szabad az útra lépnem, ahová majd a busz érkezik.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

447

Ismét a cigarettám felé nyúlok, de most elő is veszem, komoran szívom, és úgy döntök, nem érdekel többé a környezetem. Csak bámulok magam elé, és a versekre gondolok, amelyeket a bátyám írt, a fogságról, a szépségről, a csillagok haláláról.

Amikor visszalépek a váróterembe, észreveszem, hogy egyedül vagyok, az idős nő is eltűnt. Talán ő is a másik ajtón ment ki. Arrafelé van a mosdó is, bár nem hiszem, hogy nyitva volna. Nem is számít. Találgatni felesleges.

A buszok már soha nem érkeznek meg, a hangosbemondó pedig örökké mondja sikamlós hazugságait. Felnézek, és egy soha véget nem érő pillanatig csak a plafont figyelem.

A penészfolt sokkal nagyobb lett.

Farkas Balázs

448

(Zalaegerszeg, 1987) író. Legutóbbi kötete: Lu purpu (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Barna Róbert

ő játszik el ő játszik el engem és én meg hülyén engedem neki hogy helyettem legyen és összetévesszenek vele ő meg arra hivatkozik hogy én vagyok az aki benne lakik aki benne bújt el a tekintetek elől persze hogy szégyellem őt és ő is szégyell engem és sajnálkozik hogy csak engem kapott szóval csalódott és én is csalódott vagyok mert kevésnek tűnik az amire lehetőséget ad nekem szerintem én és ez a test két különböző dolog mi felcserélhetetlenek vagyunk

Barna Róbert

2019/5-6

(Budapest, 1942) költő, író, tanár, képzőművész. Legutóbbi könyve: Világhbajnok (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

449

Szabó Márton István

Körző

Aludni jár haza, mert nem tud mindenhol, ahol kéne, meg a körzőt is itthon tartja, amivel a fenekét rajzolja meg estére, meg a harisnyákat is itt lehet mosni csak.

A szüleinek is bemutatja majd, mondja, és feketeneműben megyünk ki a gangra, dohányozni, olyan hosszúlábú női cigarettát.

Később, mint aki jól végezte dolgát, szuszog, a harisnya lekerül, a körző pihen.

A cigarettalábak lassan végigégnek az ágyon. Inkább összeszedem magam, veszem a kabátom, mert nem akarom megvárni, amíg ránk gyullad a szoba.

Könnyebben alszik el, ha egyedül hagyom.

Szabó Márton István

450

(Budapest, 1993) költő. Kötete: Másodlagos kötések (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Tóth Kinga

Kukoricadalok hatvanhetedik ének sárga zászlókat lengetünk a villanypásztor két oldalán zászlótartóba dugjuk vissza itt lakunk itt járunk át innen tervezzük a menekülést hajókat vontatunk a partokhoz átlátunk a szembehajókra melyiket törték fel melyiknek hordták el a borítását elég idő van-e foltozni felmérni a károkat kik jönnek utánunk elfelejtenek-e megtaláljuk-e idő előtt eltűnt fiainkat és megbocsátanak-e a lányaink

Tóth Kinga

2019/5-6

(Sárvár, 1983) író, vizuális- és hangköltő, performer. Legutóbbi kötete: Holdvilágképűek (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

451

Kovács Dominik és Kovács Viktor

Ima és kenőcs

M

élyen Tisztelt Nagyságos Körorvos ur.

Háborgatásomért bocsánatot kérek szépen. Panaszomat elintézem. De a panasz a Nagyságos Körorvos urra van, mert további orvosságot igért nekem. De mivelhogy megnem kaptam félek álapotom visszaesik. Amugy megköszöm alásan a Kenöcsöt, finomúl érzem magam utána. De még igysem jutok semmire. Mert mikór valahányszor csak meglát a Feleségem Asszonyom, anyiszor mondja nekem hogy menjek a háztol el, vagy hajoljak alájja. Nekioda alájja. Mert más hogyan nem tudok.

Tudja Tisztelt Nagyságos Körorvos ur az én bajomat. Pedig kenem magam alúl meg mindennap elimádkozom, hogy mikór jön az este. Feleségem meg gyülöl utáll átkoz érte, hogy én nagy pápista vagyok. Ammiatt nem tudok én tényleg. Nem engedi az Isten, hogya rossz pogánnyal református asszonnyal lehessek.

A Szőrike. Hokics Lázár vagy mi a fene volt a neve, róla is csak az maradt meg, hogy mit csinált az oroszok idejében. Azért mondták rá, hogy Szőrike, mert még mikor idekerült Égetthalomra, azt dolgozott kint a határban, egyszer elrítta magát. Az anyósának volt egy maglegény testvére, a Kiliti Zsigmond bácsi, mindig azzal mentek a határba, a két ember, azt egyszer letolta a gatyát a Zsigaköröszt, hogy áll neki ott pisálni. El se fordult, semmi, nem olyan volt akkor a paraszt, hogy szégyenébe elforduljon. Ez a szerencsétlen meg, ahogy

452

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

meglátta a ronda sok szőrit az öregnek, rítt nagy bugyogva. Hát őneki bezzeg nincs szőrikéje! Sose lesz szőrikéje! Végül is ezért lett mindenkinek a Szőrike.

Egy iszákos bányászember volt a mostohája, ott lenn Baranyában, Pápafő községben, onnan szegődött ide a Szőrike. Be szokott gorombulni a mostohaapja, mindig késsel kergette a Hokicsot, már süldő gyerek korában is, az meg menekült előle a paphoz. Így nem csoda, hogy idővel megtanulta az összes imádságot meg az összes szentnek a nevét. Mert nagy szentes volt ám, amikor idekerült. Csak hát minek nősül a református faluba, akinek ennyire pápista lelke van?

Hogy a Kenöcstöl megvagyok bolondúlva, azt nem szégyellem. csak azt irtoztatoan szégyellem, hogy maguknak nem az a magasabbik ur, akki magassabb hivatalba van, hanem akki magassabban fizet, pénzzel vagy ajándékkal. Lehetek én igaz hitbe a Katólikus Egyháznál, maguknak a gazdag pogány köll. Kérem alásan ennek a kenöcsnek a másik porcióját is! Ha már másnak, a gazdagnak odadják.

Feleségem családja anyosom és annak báttya csufkodnak velem! Ügyetlen volt a Katicának? Más se olyan hetyke bika eleinte. Emiatt még meglettek volna egymással. De volt egy igazi ocsmány, utálatos baja is: a Szőrike, ha valami kis ijedelme támadt, mindig összehugyozta magát. Emberkorában is mindig. Mosni kellett a dunyhákat utána, mert ha rosszat álmodott, akkor is.

Rühellte nagyon a szegény asszonypajtás − hát melyikünk óhajtja, hogy oldalba pisálják? A Katica el is szokta érte siskázni a férjit, jól meg szokta vagdosni. Aztán meg mindig sajnálta. Ki is mondta később, hogy neki tulajdonképpen hálát kell adni a húgy felé. Azért nem volt a férjének hangos szava, mert mindig kipisálta magából a haragosságot. Ami a lehetetlen fajtájából benne maradt.

Odahugyozta a kaszakalapácsot a lepedőre, inkább, hogy agyonüssön vele valakit. Meg a tehénvakarót meg az áztatott kötelet meg a mostohájának az élhetetlen pofáját meg a Bagóbíborost. A rosseb tudja, az is ki volt, mi volt, de egészen józan állapotban is képes volt emlegetni a Szőrike, hogy az éjjel odaszállt hozzá a Bagóbíboros, hogy vigye magával, de ő jól elhessegette.

Mondta a sok babonát meg sületlenséget, ezeket mind onnan a pápafői vidékről hozta. Ilyenekkel ijesztgették a papok, hogy jön a Bagóbíboros, meg hogy imádkozzon sokat, hogy az Úristen is meg a Krisztus is meg a Szent Péter is meg a többi szentek meg az angyalok mind megbocsássanak az elvált asszony anyjának. A Szőrike is attól félt, nehogy elvált ember legyen belőle, akkor talán még kútba is ugrott volna, pedig az is bűn a katolikus pap szerint.

Végül is úgy szökött ide az asszonyhoz, mert azt is elmondta a Fisi Katica, hogy hogyan ismerkedtek meg. Ha hazudok, őutána hazudok.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

453

Nem szerette, hanem szánta a Szőrikét, hogy milyen nyomorult. Pedig nem volt ám mire játszania a kegyelmes asszonyt a nagy szánakozással, mert az ő családja se volt akkora módba. Azért is kellett a leányt elküldeni summába, oda Pápafő mellé, ott lett aratószakácsnő. Huszonkét éves körül volt a Katica.

Aztán ahogy kavarta a nagy üstöt, mindig odaette a fene a Szőrikét. Összevissza sajnáltatta magát a Fisi Katicának. Hogy el akarják odahaza emészteni.

Aztán meg hogy nincs leány, aki szóba álljon vele, pedig már tizenkilenc éves, Pápafőben meg egy valamire való legény megnősül tizennyolc éves korába, de legalább, hogy csókolózik. A tizenhat éves leány öregleány, annál nincs nagyobb szégyen. Az Úristen is megmondta, szaporodjatok és sokasodjatok, így a Szőrike.

Hát nézett nagyot a Katica, mert azt mind tudjuk, hogy Égetthalmon épp máshogy van. Itt beleszól a vagyon a dologba. Először hazakeres a leány, legény, tíz-tizenöt évet is, hogy kikerül az iskolából. Aztán meg, ha egy öregasszonynak van egy egyszem fia, az csak egyeslánnyal állhat össze. Ha olyan nincs a környékbe se, akkor marad agglegénynek. Itt nem az a szégyen. A kenyértelen menyecske a nagyobb szégyen. Ez az elv. Az égetthalmi embernek a ronda faszarágisága.

A Katica anyja, a Kiliti Böske se eresztette be egyetlen udvarlóját se a leányának: hogy az egyik cseléd, a másik dologtalan, a harmadik iszós, a negyedik sok kölkes családból való − úgyhogy eleivel örült a szegény Katica nagyon, hogy a nagy szakácsnéságban végre fogott magának egy ilyen hugyos lovat. Vége lett az aratásnak, mondta a Katica, hogy mennie kell haza, mert ott meg le van szerződve a bandába zsákolni, a Szőrike meg azt felelte erre, hogy akkor megy vele ő is.

A Hokics Lázárt (hogy ne csak Szőrikének hívjuk mindig, itt van a rendes neve is), nyugodtan kijelenthetjük, az ördög rakta át az egyik markából a másikba, amikor a Pápafő nevű faluból Égetthalomra házasodott.

Nem tudják azt maguk én milyen roszúl vagyok a Fisi familiában. Szakadatlan dólgozók pedig nem parasztnak szűlt az Édesanyám Dékány Roza Pápafö kösség Baranya megye Fö utca 40. Még vasárnap is meg pünkösdkor meg urnapján. Itt Fejérmegyében Égetthalmon nem birok lenni. Anyosom Kiliti Örsébet és annak báttya Kiliti Zsigmond szakadatlan feleségemnek Fisi Katalinnak való aláhajlást parancsólnak szolgaságra parancsólnak. Ismeri Maga Körorvos ur az én másik nagy bajomat. Arra maga nem adott semmit csak hogy Uraljam Magamat. De amikor utánam vágják a ló vakarót hogyan uraljam magamat? Anyosom testvére egy ronda gunyos ember, az öszbe is hordjuk a padlásra a kukoricát aztán előre kirakja a lábom elé a darocrongyot, megcsuszott a lábom elestem, az csak a kissebbik baj

454

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

hogy be huggyoztam. De mégis hogy uraltam vólna magamat? Anyosom husételt egy éve nem rakott elibém. Gatyámat se mossák ki most márt, a foltosba kell hogy mászkáljak. Viselni a szégyenemet mongyák. Nemértem, őnekik ez nem szégyen?

Hogy én áztatom a magam gatyáját. Meg vasalatlan ingbe kell az Isten elé járulnom.

Segitsen Énrajtam könyörületes Körörvös ur Minden így lehetett, ahogy a lüke leírja.

Hanem azért neki is volt mocska.

Eddig sajnáltuk, most megutáljuk.

Ez akkor volt, amikor az oroszok bejöttek ide Égetthalomra, a Szőrike meg összetalálkozott velük kint a határban, rőzséért menet a hidegben. Elkapták az oroszok, téptek le róla inget, gatyát, hogy olyan leányos képe van, biztos csak beöltözött a gatyába. Mire aztán meglátták hogy lőcse meg töke van, már odahugyozott nekik egy nagy tócsát a hóba. Éppen a Lenin képének a formájára.

Megörültek a ruszkik, mert azoknak igazi szokása volt ez. Versenyeztek egymással, hogy ki tudja ügyesebben rápisálni a vezéreket a hóra. Olyat addig egyik se tudott, mint a Szőrike. Rögtön nagy komaságba kerültek, aztán vitték magukkal duhajkodni, itatták meg pisáltatták.

Ezért megint nagyon haragudtak a dombi Fisi családban, hogy a rohadt lehetetlen gyerek most meg a politikába avatkozik bele. Korábban a templomba bújt el, ha kapálni kellett, most a politikába bújik el. Még ha csak a politikába bújt volna.

De volt ott egy Zója Mari nevű félig magyar nő az oroszokkal. Valami főhadnagyi rangba az is, tolmácsolt nekik, meg intézte magyarul, amit kellett, meg nem mellesleg bíróskodott a hugyozásoknál, hogy melyiknek van ügyesebb pingája, melyik föst szebbet.

Azt mondtuk korábban, hogy gonosz volt a Kiliti Böske meg a Zsiga. De azért mégse kellett volna velük azt a mocskos munkát csinálni. Hát sose lett volna öltönye a Szőrikének, ha ezek nem varratnak, ezt az egy jótéteményt azért nézhette volna. Hát ilyenkor hol volt a Jóisten meg a Szűz Mária meg a Szent Habakukk?

Sehol se voltak, mert már csak egy istenség volt a nyomorult bolondnak: a Zója Mari Főhadnagy. Úgy volt, ahogy írta a Hokics: ő nem parasztnak született.

Hanem mániás fanatikus hülyének.

Kezeiket csokolom, kérem az engesztelö malasztal teljes szüzet az Önök boldogítására Maradok mély alázatos tisztelettel Hokics Lázár

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

455

Végül a nagy bűnét azért követhette el, mert hirtelenjében feltámadt benne a gerjedelem. Lehet a kenőcs végett, ami a levélbe szerepel, vagy a fajtája volt ilyen, hogy negyvenéves korára érett be, vagy előhozta belőle ez a rettenetes háború. A rosseb eszi-tudja. Alighanem olyan asszonyi ereje volt ennek a katonanőnek, ami a dombi Katicának nem volt meg, hogy dobott el tőle hitet, elvet, babonaságot, családot a Szőrike. Örült a hülye magának, hogy az ilyen nagyasszonynak is befér a lába közé.

Mennyiért adsz te nekünk tanácsot, hogy hol vannak itt a ti sztyeppéteken a legközelebb friss borok? A Zója Mari fordult így a Szőrikéhez a ruszkik nevében, egyik magyar a másikhoz.

Nem adok pénzért, semennyiért se. Hanem ha te fölhúzod térdig a zubbonyodat, akkor adok.

Gondolta a Zója Mari főhadnagy, mi az neki. Hogy aztán tényleg így volt-e, nem-e, a rosseb tudja. Nem az volt a beszédbe akkoriban ezekről a katonákról, hogy csak úgy hagyják magukat. Legföljebb akkor történhetett ilyen zubbonyemelőzés, ha a főhadnagy asszonynak is volt kedve hozzá − mi lett volna neki agyonlövetni a félküllőst, ha a nőnek nem tetszik a szemtelenkedés?

A kutya se kérdez rá, hogy hová tették, mit csináltak vele.

Elég az hozzá, adott tanácsot a Szőrike, a rohadt dög. Elmagyarázta, hogy kinek mindenkinek van sok bora − egyik se jó bor, mert ez az égetthalmi föld, a sivatag az rossz a szőlőnek. Itt csak a sárga delovári, a nova meg az otelló, az ilyen szívósabb szőlők élnek meg.

Rossz bor vagy jó bor, fölitták a ruszkik mind, semmit se számított azoknak, hogy kié meg milyen. A végére nem volt egy ép hordó senkinél, mert a nagy részegségben szétverték a pincéket, az ajtókat is kifeszegették.

Mennyiért adsz te nekünk tanácsot, hogy hol vannak itt a ti sztyeppéteken a legközelebb friss nők?

Pénzért semennyiért se. Hanem ha felhúzod derékig a zubbonyodat.

Gondolta a Zója Mari, mi az neki. Fölrántotta a zubbonyt. Hát bizony, ha irigy kedvébe van a Szőrike, mint a vén Zsigaköröszt esetében, tizenkét vászonkendőt sírt volna tele. De most tátogató kedvébe volt: nem is a sok szőrt nézte, hanem hogy a nőnek a hasa alján ott izzik a Tyimosenkó Szíve Csücske Ilyen Olyan Emlékérem, egy ilyen ötágú és forró pöcök. Jaj, majd megpusztult a Szőrike!

Az oroszok, ha azelőtt már meghajkurászták a falu egyik felét, most meghajkurászták a másikat. (Nem voltam ott, csak ott voltam, ahol mesélték.

Ahol most van az Eper presszó, annak a helyén lakott a Radán Margit néni, Aradi Jánosné, annak volt egy gyönyörűszép leánya: Aradi Zsófia. Az ebbe halt bele.

456

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Meg még többen mások is. Csak ezt régebben nagyon titkolták.)

Pár nap alatt egész nagy király lett a Szőrike. Mindene volt, ami neki kellett: a szépasszony meg a hatalom. Éppen olyan egy lehetetlen, egy pököt nem érő koma volt, mint azelőtt − na de féltek ám tőle, elkezdték süvegelni a nyomorult parasztok.

Mennyiért adsz te nekünk tanácsot, hogy hol vannak itt a ti sztyeppéteken a legközelebb jó munkások robotra?

Ha felhúzod nyakig a zubbonyodat.

Gondolta a Zója Mari, mi az neki.

Csodát látott a Szőrike, majd a szeme hullott ki. A pöckén a nőnek a Tyimosenkó Szíve Csücske Ilyen Olyan Emlékérem, jobb csöcsén egy szép kaszasarló, bal csöcsén egy bányászkalapács. Majd elhalt a gyönyörűségtől.

Most már hetyke ember volt a szarházi, ment bátran inni a Bakó Anci nénihez, volt ott egy pár magafajtája léhűtő, Vémut András meg Pici Ferkó meg mittudomén, ilyen szarból kinőtt muskátlik abban az időben, akik azelőtt azért nem kapáltak, mert nem hívták őket napszámba, utóbb meg azért nem, mert büdös volt már nekik az a fajta dolog, mert addigra ők voltak a tejellenőr meg a kolbászellenőr.

Aztán ezeknek dicsekedte a Szőrike, hogy látott egy főhadnagyi picsát.

Ezeknek a meséjéből tudni ezt a sok mindent, de ennek a fele sem lehet igaz, hát abban az időben azzal az asszonnyal, aki ilyen magas beosztásba volt, a Tolbuhin marsall se mert volna cicázni, nemhogy ez az utolsók utolsója.

Az viszont biztos, hogy a Böske néniékkel nagyon csúnyán elbánt a Szőrike.

Mert amikor kérdezte a Zója Mari, hogy kit szánna ő robotra, a mocsok egyből ráfelelte, hogy akiknek a Rozsdűlőben van a földje. Mert a feleségének meg a felesége családjának ott volt. El is vitték mind a hármat, ez volt ugye, mikor a háború után vitték ki az embereket az oroszokhoz, most kezdik mondogatni a rádióban. Oda is pusztultak, állítólag a Zsigaköröszt meg a Böske néni már ki se értek. Vagy ott robbant rájuk a bánya? Nem tudom. Mert ketten jöttek haza, Égetthalomról akiket elvittek, aztán mindegyik mást mondott. De az biztos, hogy a dombi család odaveszett. Olyat is lehetett hallani, hogy még a Fisi Katica mondta rá Oroszországban, hogy sose legyen egy boldog pillanata, aki őket idáig eljuttatta.

Akár vehetjük, hogy be is teljesedett, a Katica, amit mondott, mert éppen a pajzánkodás nagy örömében pusztult meg a Szőrike.

A Hankó Gyula tanító beszélt ilyesmiről, még az urak idejében, mikor voltak ezek a Népművelődési Estek a parasztoknak, hogy a férfiembernek, ha

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

457

túlságosan is sokat él egy nőt, kifolyik az összes veleje, aztán megroggyan a dereka neki. Akkor mindenki úgy volt vele, aki ezt a beszédet hallotta, hogy túró a pápista kalapod mellé, öreg, ki tudja, te mit csinálsz a papokkal egyetemben, aztán te akarod a népet fegyelmezni? De a Szőrike esete felől nézve nem biztos, hogy hülyeséget mondott a Hankó tanító.

Mert ez az ember, akire most ennyi szót pazarlunk, egyedül maradván a felesége hajlékában, odaédesgette magához a Zója Marit. Fene tudja, az a nő is mit akart ennyire tőle, láthatta rajta, hogy hülye − ha csak mint kurafi kellett, ott lettek volna neki az oroszok, aztán akkor talán azok se bántanak annyi leányt.

Ami a Böske nyanyáék után a kamrában maradt, ezek ketten mindent megettek-megittak. Élték egymást napjába hatszor is, volt, hogy még az első kerten se mentek belül, de már összeragadtak, a sok népek meg lesték a két dögöt, mert olyan kívánalmai voltak annak az asszonynak, mint amilyenekről éjszaka lehet néha hallani azoktól, akik a Szilágyihoz betelefonálnak a halóittvagyokba.

Dolgoztatta ezt a hugyos lovat, ez meg egyre inkább fáradt, kínlódott, de a Zója Mari nem ám, csűrte-csavarta a kanját különböző formákba, mikor mire támadt kívánalma: kubikus-pacsának (az egy ilyen nagyon vékony kis krumplis lepény, olajba sütik), puffancsnak, szibériai palacsintának, kijevi cukros gombócnak, partizánpogácsának, vörös baka lova pikulájának, mindennek.

Egyszer aztán alighogy lepattant a bakról a Zója, a Vémut András mesélte így, mert miután Szőrike elhalt, azt használta egy darabig a nő, már régen visszament Pestre, még akkor is, aztán neki mesélte a Zója Mari, hogy ott volt a Szőrikével, megtörtént közöttük a dolog, aztán utána igazgatja magát a Mari, igazgatja − hallja egyszer csak, hogy egy nagyot rottyan a Szőrike dereka, ahogy kelne föl.

A pisa, mondja a Szőrike, érzi, hogy valami lucsok ellepi, a pisa már megint, kéri nagyon a bocsánatot a nőtől, hogy így előjött a régi baja, de hát nem is pisa, mondja neki a nő, mert tényleg nem a húgy volt, hanem a vér meg a maradék velő. Látja, hogy már fehéredik az ember, fogy ki belőle a szusz is.

Csupa egy merő mocsok lett alatta a vánkos, egy ilyen elnyűtt ócska valami volt az is, a Böske néni leánykorából talán.

Kovács Dominik és Kovács Viktor

458

(Pécs, 1996) ikerszerzők, akik jelenleg az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatói. Az égetthalmi történeti hagyomány hiteltelen lejegyzői drámákban, novellákban, elbeszélésekben.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Miklya Zsolt

Nyelvcsere Végenincs éjszakáid, alvás nélküli álom, beszélgetés a nevét elvesztő alteregóval, aztán csak néma várakozás, helyét nem a melletted szuszogók töltik ki – csak átnyúlsz a bárkaágy peremén, megérintheted bármikor az apai kart, úgysem ébred, máshol van megint –, álom tart ébren, fal mellett csónakágyad, túlnan, szorosan farkasaid fekszenek, várnak, átússzanak-e veled a folyón, vagy kergessenek végig a parton, míg meg nem fognak, és le nem birkózod őket, játékban farkas, álomban nyelvet cserélő ember.

Miklya Zsolt

2019/5-6

(Csorvás, 1960) költő, szerkesztő, pedagógus. Kiskunfélegyházán él.

Legutóbbi kötete: Végtelen sál (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

459

Ferentz Anna-Kata

Kalagori Amikor csángószoknyában a Kalagori keskeskét kezdtem el, a díszterem nevetett az ijedt képemen, ahogy kapaszkodtam a szüm-szüzeskébe, az utolsó dologba, amit tudok.

Felriadtam.

Mint mikor éjjelenként azt hittem, a cumit érzem a torkomban, pedig már rég árván maradt kecskegidát vigasztalt helyettem, leszoktatólag. Lenyeltem a hangom.

Nem a keske tehet róla, hanem apu. Úgy költözött el, hogy itt hagyta a hegedűsgéniuszt, az egyszülött fiát.

A csendbe bújtam előle, ne lásson, bár kizárt, hogy az én holmi lánytorkom böfögje fel az aranyát.

Haragudtam Kalagorira, pedig zengette a gégém isteni magasban.

Utoljára szólt belőlem tiszta zene, nehogy mégis meggondolja magát, és visszafordítsa értem a papucsdácsiát.

Ferentz Anna-Kata

460

(Sepsiszentgyörgy, 1995) költő, pszichológushallgató, lovasoktató, lókiképző.

A FISZ tagja. Verseket és meséket ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Mécs Anna

A föld nyelje el

A

templomhoz vezető lépcső közepén állt, lihegett. Gyűlölte, hogy a Google soha nem számol a terepviszonyokkal, hogy kilapítja a világot, és úgy javasol útvonalat. Elindult. Fokról fokra rángatta felfele hatalmas gurulós bőröndjét.

Amikor a lépcső tetejére ért, lerogyott a padra. A Duna ott kanyargott a lába alatt, a hegyek között, a szigetet megkerülve, lassú volt és fenséges. Gyorsan lefényképezte, és indult tovább. A Google-nél csak magára volt mérgesebb, szörnyű a kondija, nem igaz, hogy egy ötvenméteres lépcsőt sem bír lihegés nélkül megmászni. Amióta kinevezték managernek, azóta nem jut el edzeni, pedig előtte heti háromszor járt. Húsz fiatal nő este nyolckor egy ritmusra emelte a lábát. Az elmúlt hónapokban este nyolckor még telefonált, e-maileket írt, tizenegy volt, mire ágyba került, még akkor is csekkolta, jött-e végre válasz Zolitól, a főnökétől. Zoli valószínűleg szintén otthon volt már, talán a franciaágyban, ahol a felesége várta, hogy valami történjen, de nem történt semmi. Mert Zoli örült, hogy Nóra még reagált, gyorsan megnyitotta, amit küldött, lenyűgözte Nóra precizitása és munkabírása, és habár a felesége már hosszasan sóhajtozott, ő még mindenképpen reagálni akart Nórának. Habár nem sok személyes vagy erotikus volt ezekben a levelekben, a puszta tény, hogy neki ír Zoli ilyen időpontban, a felesége mellől, a franciaágyból, valahol bizsergette. Persze ez a bizsergés még az összeomlás előtt volt. Akkor minden egyes levél, minden kipipált elem

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

461

a to-do listán örömöt okozott, és Nóra egyre jobban függött ezektől az apró dopaminlöketektől.

Forduljon balra, küldte a szögletes női hang Nórát a Béke utcába, még 1,2 km a célállomásig. Megcsörrent a telefon, Zoli hívta, Nóra lenémította. Most ő kivonul, ne idegesítsék hülyeségekkel. Nóra már évek óta tervezte, hogy meglátogatja Kingát itt a földi paradicsomban, Béke utca, milyen beszédes, nem, kérdezte Kinga tőle, még amikor csak nézték ezt a telket. Másodrendű út, a gurulós bőröndöt alig lehet húzni, amikor a járdán feltuszkolta, kitört az egyik kereke, fél keréken egyensúlyozva próbálta tovább húzni, de a hatalmas súly miatt állandóan kibillent, a végén már csak vonszolni tudta, bár mindegy volt, így is már az egész falu tudta, megjött egy városi, szerencsétlen nő irreálisan nagy táskával. Nem véletlenül nem jött eddig, hát hol van neki erre ideje és idegrendszere, hogy a világ végére kijusson. Meg persze félt is. Kingával szinte testvérek voltak, még az általánosban barátkoztak össze. De azóta sok kis apró lépéssel és néhány nagy döntéssel olyan távol került egymástól az életük, hogy Nóra félt, már semmi közük egymáshoz.

Anya, ez a néni miért nyomkodja állandóan a telefonját, kérdezte Nórára meredve az egyik kisfiú. Nóra nem tudta őket megkülönböztetni, öten voltak, egy-egy év korkülönbséggel, három fiú, két lány, de mindegyiknek ugyanolyan barna, kócos, rövid haja volt. A néni azért nyomkodja, mert próbálja kikapcsolni, mondta Nóra, lassan és artikulálva, a gyerekek az ő világában hülye és munkára alkalmatlan felnőttek voltak. Tényleg, Nóra, azt hittem, pihenni jössz, csatlakozott Kinga is.

Nóra összehúzta a szemét, igen, éppen ezért próbálom kikapcsolni, és nyomta hosszan a kikapcsológombot, de nem sikerült, a telefon pedig megszólalt, Zoli hívta, ott vigyorgott a képernyőn, Nóra próbálta lenémítani, de már az se ment, a tenyerével próbálta betömni a rést, ahonnan a hang jött.

Az egyik gyerekszobában kapott helyet, az első estén a két kislánnyal aludt, az egyik alulról rugdosta az ágyát, a másik ordítozott éjszaka. Reggel kérte Kingát, hogy a gyerekek mégis mehetnének a fiúk szobájába, ő így képtelen aludni.

Mennek is, a lányok is panaszkodtak, hogy végig világított a telefonod, mondta Kinga, és visszafordult a konyhapulthoz. Csendben matatott, a gyerekek körülöttük futkároztak. A tojást, kérlek, ne szárítsd ki nagyon, attól megőrülök, kérte Nóra, és a magazinba temetkezett, amit magával hozott. Anya, nekem se szárítsd ki, anya, én is megőrülök. Anya, anya, anya, Nóra már nem bírta, anya, anya, anya, fél napja sincs itt, de már harmincezerszer hallotta ezt. A legrosszabb a középső, annak picit szőkébb a haja, meg tudja Nóra különböztetni, ő nem úgy mondja, hogy anya, hanem úgy, hogy aaanyaaa, elváltozott hangon, nagyra tárt szájjal, vörös fejjel.

462

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Nórának hangosan csörgött a telefonja, valamelyik gyerek szaladt oda vele, bácsi keres, megint Zoli hívta. Bassza meg, csusszant ki Nóra száján. Kinga kezében megállt a fakanál, büntetés, büntetés, kiáltották kórusban a gyerekek, Kinga lecsitította őket, megbeszéltük, hogy nem büntetés, hanem mondóka, és most még nem érvényes Nóra nénire, mert nem tudhatta, hogy nálunk ez hogy megy. De most elmondjuk neki, hogy a csúnya szavakért el kell mondani ötször a mondókát, amit közösen találtunk ki a gyerekekkel, amit mondok, én vagyok, rossz szavakat nem hagyok, kicsusszanni a számon, az előzőt szánom-bánom, ordították közösen, a gyerekek még a lábast is verték fémkanalakkal. Nem jön ki a szótagszám, mondta Nóra, és kinyújtotta a nyelvét. A kislány, talán a második, visszanyújtotta rá.

Néha kicsit kidughatnád a fejed a valóságba, mondta Kinga, és a gyerekeire és a végeláthatatlanul hosszan elnyúló telekre mutatott. Csak megnézem a környékbeli helyek értékelését, ha már kikapcsolni nem tudom ezt a sz, ezt a szegény készüléket, mondta Nóra, istenem, sóhajtott Kinga, és elvitte bepelenkázni a legkisebbet. Nóra felkapta a fejét a telefonjából, és Kinga tovaringó alakját nézte. Mekkora segge van, gondolta magában, és gyorsan eltüntette az árulkodó fintort az arcáról. Kiment utána a fürdőszobába. Információ, és megrázta a telefonját. Ma több valós idejű adathoz jut hozzá egy analfabéta szobafestő, mint pár éve a titkosszolgálat. Megyek a városban, és realbe látom, hogy hol milyen a forgalmi helyzet. Nem egy kis maki vagyok, aki azt se tudja, mi vár rá a következő utcasarkon, hanem fentről rálátok mindenre. Ezzel élni kell, Kinga, ha nem élsz az adattal, más él vele. Nóra közben izgatottan Kinga arcába nyomta a telefont, aki arrébb tessékelte Nóra kezét. Figyelj, kisanyám, ha rászerelnél az öt kis prüntyőkédre is egy-egy szenzort, akkor mindig tudhatnád, merre bóklásznak, nem kéne mindennap percenként háromszor végigmondani a névsort, mint valami őskori hordában. Itt van például ez, hogy is hívják, bökött a lábait széttáró csecsemőre, de ahogy odabökött, kicsusszant a kezéből a telefon, bele a kakiba.

Nóra száján majdnem kibukott az a b betűs szó, de meg akarta kímélni magát ettől a mondókázós dologtól, összeszorított szájjal nézte a készüléket a kakiban. Úgyis ki akartad kapcsolni, röhögött Kinga. Ekkor megint rezegni kezdett a telefon, de erősebben, mint valaha, körbe-körbe pörgött, ott vigyorgott a képernyőn Zoli, barna foltokkal az arcán, és a telefon rezgésével szétspriccelte a kakicseppeket az egész fürdőszobában.

Estefele jövök, mondta Nóra, igazából csak a gyerekeknek, mert Kinga a fürdőben volt, beszaladok letusolni, kérlek, addig figyelj a gyerekekre. Mielőtt kisétált volna, az egyik gyereknek adta a telefont, talán a második volt, a

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

463

nyelvnyújtogatós, figyelj ide, veszek neked négy gombóc fagyit, ha ezt a készüléket szét-ve-red a pa-pa ka-la-pá-csá-val, és közben mutatta a kezével a mozdulatot, és a kislány szemébe meredve bólogatott.

A lába alatt érezte a kavicsokat, ahogy masszírozzák, a Duna sodort, így közelről nem is tűnt olyan lassúnak és fenségesnek, erős volt, hideg és kegyetlen. De Nórának most ez kellett, hogy meg tudjon állni, hogy tartsa magát. A napon megszárítkozott. Vett magának négy gombóc fagyit, ezért jó felnőttnek lenni, mert ehet fagyit ebédre. Áttekert a szomszéd településre, égette a nap a vállát. A szalmakalapját elfújta a szél még a Dunánál. Látta, ahogy a vízen elúszik, könnyed volt, virgonc, talán hamarosan Budapesthez ér, reméli, senki nem hiszi, hogy ő is a kalappal ugrott. Bár pár hete még voltak furcsa gondolatai. Az összeomlás után, amikor egy figyelmetlensége révén több tízmilliót bukott a cég. Tulajdonképpen nem figyelmetlenség volt. Húzott-halasztott egy feladatot, de mindig azt mondta, megcsinálta, pedig nem, de akarta, csak egyszerűen nem fért bele. Talán szabotálta magát, talán hibázni akart, hogy boruljon a bili, magától nem tudta volna borítani, túlzottan körbefonta az életét ez az egész, neki nem lett volna ereje kivágni magát az öleléséből. A parton talált egy lángosozót, fokhagymás-sajtostejfölös, most bármit megtehet, lehet büdös és elcsaphatja a gyomrát. Üldögélt a parton, még csak délután kettő lehetett. Rohadt hosszúnak tűnt a nap. Eddig elvolt, persze, köszöni, úgynevezett pihenés, de mit lehet itt csinálni? Egyáltalán, mire lehet használni az időt? Mire lehet gondolni, hogy ne und magad halálra?

Kire? Elszundított, rákvörös fejjel ébredt. Kicsit émelygett, patikát keresett. Telefon nélkül vakon kóválygott, egyébként is fájt a feje, hányingere volt a naptól, nem akart emberekhez szólni. Nagy nehezen talált egy patikát, az persze zárva volt, hol az éjjel-nappali patika, kérdezett egy nénit. A patika zárva, mondta, és ment tovább. A patika. Ezért nem jutna eszébe Mucsára jönni egy percre se, nemhogy itt élni. A patika. Zárva. Teljesen el volt szokva ettől, hogy nem kaphat meg bármit bármikor. Hogy a dolgoknak van egy ritmusa, ami többé-kevésbé a természethez igazodik, neki nem voltak évszakok, hétvégék, éjszakák és nappalok, nem azért találta fel Edison pajtás a szénszálas izzólámpát, hogy ne használjuk, mondta a munkatársainak is, amikor azok este kilenckor panaszkodtak az irodában.

A kurva életbe, Nóra, fogadta Kinga, amikor megérkezett. Mondóka, mondóka, kiabálták a gyerekek. Amit mondok, én vagyok, rossz szavakat nem hagyok, blablablabla, szánom-bánom, hadarta Kinga, és Nóra arcába nyomta a kislány, talán a második, bekötött kezét. Most jöttünk a sebészetről, tényleg azt mondtad neki, hogy… Nóra mérgesen nézett a kislányra, azt hitte, szövetségesek, ő úgy emlékezett, a gyerekek ebben jók, tartják a szájukat, és legalább egy telefont

464

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

képesek tönkretenni. Persze, ha nem szabadott volna, biztos azonnal szétszedi. Én? Hát csak viccből, nyögte ki Nóra, nem érzem jól magam, ledőlök. És kérlek, máskor ne tűnj el így. Tudom, hogy nem bébiszitternek jöttél, de Kristóf csak pár nap múlva jön meg, és addig néha jól jön, ha segítesz. A kezébe nyomta a telefont, ami ebben a pillanatban szólalt meg, törött volt a kijelzője, de a pókhálószerű ereken keresztül is átütött Zoli vigyora, bár most úgy nézett ki, mintha hiányozna néhány foga, Nóra elmosolyodott, de aztán egyre idegesebb lett, ahogy a csörgés egyre hangosodott.

Játsszunk olyat, hogy ki tudja messzebb hajítani a köveket, mondta Nóra a kislánynak, aki talán a második, most már legalább tudta, hogy ő biztosan az a kislány, mert be volt kötözve a keze. A vízben álltak, mezítláb, gondolta, rendes lesz, elhozza ezt az ördögfiókát, és egyúttal most már tényleg likvidálja a telefonját. Látta, hogy a kislány egész ügyes, még jó, hogy a bal kezét verte szét kalapáccsal, a jobbal elég messze tud kacsázni. És most próbáljuk meg úgy, hogy én kővel kacsázom, te pedig a telefonnal, tudta, hogy ő képtelen lenne erre, hogy akármennyire szabadulni akar, ő nem tudná ezt megtenni. Hazafelé a kislány öt gombóc fagyit kapott.

Azt hitte, rosszul hall, amikor jött ki a fürdőszobából. A saját csengőhangja zengett a házban. A konyhába lépett, onnan jött a hang. A fura, vászoninges apuka és a kislánya. Látta őket a parton. Visszahozták, mert véletlenül belehajították Nóráék, mondták, és hogy állandóan kereste ez a Zoli, ugye nem vették fel, mordult rájuk Nóra, nem is tudják kezelni ezeket az újabb kütyüket, nekik csak régi készülék van vészhelyzet esetére. Éjszaka a tetőtéri ablakban állt, egy gyerekszéken, ingott alatta. Most is ugattak a kutyák, hallotta a Duna zúgását, a szél megrezegtette a faleveleket, a gyerekek szuszogtak a szomszéd szobában. Csak most vette észre, hogy ha nem ellenségként tekint a hangokra, akkor meg lehet tőlük nyugodni. Segítenek, hogy ne azt a belső nagy csendet kelljen hallgatnia. És előrevetítenek egy életet, ahol az a csend sem olyan ijesztő. Reggel ünnepélyesen vonult le a lépcsőn, mindenki vegye fel a legszínesebb ruháját, temetünk, kiáltotta a gyerekeknek.

Kinga furán nézett rá, de mivel végre vidám volt Nóra, és valamit kitalált, amivel legalább tíz percre le lehet foglalni a gyerekeket, így segített nekik mindenféle színes kendőt felkötni a fákra. A telek legeslegvégére mentek, a cseresznyefához, a föld már telis-tele volt cseresznyeszemekkel. Nóra belemélyesztette az ásóját a földbe, és ásni kezdett. A föld vörös volt a cseresznyétől. A gyerekek köré sereglettek, és a műanyag ásókkal ők is segítettek, egyre mélyebb lett a gödör, a legkisebb négykézláb odamászott, és a kezével markolt ki egy kis földet. Nóra

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

465

egészen beleizzadt, Kinga is csatlakozott, és olyan erővel ásott, hogy Nóra egészen hátrahőkölt. Fél méter mély gödör körül álltak. Kinga bedobta a telefont, ami zuhanás közben szólalt meg, hangosabban, mint valaha. A telefon a hátára zuhant, Zoli törött képe ott vigyorgott a gödör alján. A föld rezgett alattuk. Ezt most én, intette kicsit hátra a gyerekeket, de most nem felülről, hanem kérve. A kisebb rögöket még lerázta magáról a telefon, de amikor Nóra egy jól megpakolt lapáttal érkezett, már semmi nem látszott Zoliból, csak a csengőhang lett egy kicsit tompább a föld alatt.

Mécs Anna

466

(Budapest, 1988) író, első novelláskötete 2017-ben Gyerekzár címmel jelent meg, most a másodikon dolgozik. Jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Beck Tamás

Mizantróp

T

etoválása van, két kutyája, előítéletei. Gábor déltájban kel fel és vécére megy. Kávészagú a vizelete. Ebéd után kelletlenül szedelőzködik, nem szeret villamosra szállni. Össze van ott zárva minden rendű és rangú emberrel, érvényesített vonaljegye révén ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik, mint utastársai. Idegenkedve hallgatja a vele szemben ülők beszélgetését.

Undorodik a világnézetük hiányától, az életvezetésüktől, a frizurájuktól.

Amikor egyikük megjegyzi, hogy nehezen aludt el tegnap este a közeledő hidegfront miatt, Gábornak eszébe jut, hogy éjjel ő is sokáig forgolódott. Ez lesz a közös nevező. Máris megenyhülten mosolyog az utasok közül arra, aki a legkifejezéstelenebb tekintettel mered maga elé.

Látásból ismeri már a féllábú hajléktalant, aki az Astoriánál ücsörög egész nap. Mellette megviselt műanyag pohár. Gábor a Gondviselésre bízza a segítséget. Ha arra jár, aprópénz helyett lottószelvényt dob a húszasok, ötvenesek közé. Jóvátételnek fogja fel az adakozást, mert voltak idők, amikor Gábor lopta meg a koldusokat. Kikapott egy-egy pénzérmét a többi közül, és futásnak eredt. Az omlatag szülői ház konyhájából bizony vasárnaponként sem áradt kifelé a húsleves illata. Gábor a templomban háromszor állt sorba az úrvacsorához, hogy tomboló éhségét valamelyest csillapítsa az ostyával. Aztán culáger lett egy építkezésen, de hó elején rendszerint nem tudta eldönteni,

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

467

kevéske pénzét vajon erotikus magazinra vagy gyorsfagyasztott pizzára költse. Általában létfenntartási ösztöne győzött, a hírlapárus legnagyobb bánatára. Áramszünet idején Gábor nagyfeszültségű távvezetékhez hasonlít. Nagy üggyel-bajjal megborotválkozik ugyan a koromsötét fürdőszobában, anélkül, hogy Isten arcát megpillantaná a tükörben. Szó nélkül lekortyolja a jéghideg kávét is, mert a mikrohullámú sütő sem működik. De aztán indulatosan köt bele feleségébe, mintha az asszony döntött volna az áramtermelés mellett, a fosszilis energiahordozók ellenében. Pedig amikor Gábort is elkapta a vírusos bélfertőzés, mely hetek óta tombol a városban, neje vette gondjaiba őt. A férfi először ráült a vécére, s egy lavórt is ölébe vett. Filctollat kért feleségétől, és figyelemelterelés céljából a falra firkált mindenfélét, akár a perverz alakok a nyilvános illemhelyeken.

Estére azonban Gábor teljesen legyengült a folyadékveszteségtől. Az asszony nem is csodálkozott, amikor férje megkérte, feküdjön rá ruhástól az ágyban.

Gábor elbírja a nő hatvan kilóját. Ő beszívja majd felesége hajának illatát, az asszony pedig próbálja meg kitalálni némi szimatolást követően, Gábor milyen márkájú arcszeszt használ éppen. Vagy hallgassák csak egymás szívverését. Értelmezzék, mint morzejelekkel megfogalmazott üzenetet. Zabolátlan ösztönei időnként elhatalmasodnak Gáboron. Az asszony számára emberpróbáló feladat lehet kitalálni, hogyan pótolja férjének hiányzó felettes énjét.

Gábor sohasem szerette a hosszas búcsúzkodást elválás előtt. Az előbb, amikor elindult otthonról a pszichiáteréhez, még csak egy hellót sem böffentett oda feleségének. Biztos benne, hogy váratlanul és álmában fog elpatkolni is. Elalszik anélkül, hogy az ígéret földjére léphetne. Próbálja felkészíteni az asszonyt az elkerülhetetlenre. Ülnek este a tévé előtt és váltogatják a csatornákat. Együtt szüretelik a termést a jó és rossz tudás fájáról. Aztán Gábor önkényesen magához veszi a távirányítót, s kikapcsolja a készüléket. Azonmód megriadnak a csendtől, mert hallhatóvá válnak benne gyötrő gondolataik. Mégsem jutna eszükbe feltenni egy bakelitlemezt. A költői látásmódra való képtelenség tudvalévően a boldogság csalhatatlan jele. Talán ezért van annyi poézis Gábor szavaiban, amikor végre megtöri a hallgatást, s beszélni kezd nejének a halálról. Az asszony persze képtelen követni Immanuel Kant nyakatekert okoskodását az emberiség nagykorúvá válásáról. Álmatagon elnéz férje válla fölött, s az ablakon át követi tekintetével egy veréb, ritkábban egy fecske röptét. Gábornak pedig egyszeriben felugrik száznyolcvanra a vérnyomása.

De ha kell, Gábor megesküszik rá a dokinak, hogy tegnap nem ezért törte el felesége orrcsontját. Micsoda dolog, hogy egy nő nem akarja férjével tölteni

468

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

a szentestét. Tisztességes asszony férje rendelkezésére áll ünnepnapokon is, akár a benzinkutas, a rendőr vagy az ügyeletes orvos. A vérképző szervek folyamatos működése nélkül sem történhetne szívdobbanás. A pszichiáterrel nyilvánvalóan kitárgyalják majd Gábor mizantrópiáját. Fékezhetetlen természetét a szakember visszavezetheti küzdelmes fiatalkorára. Gábor leszáll most a villamosról, s önkéntelenül a felhőtlen égre emeli tekintetét, holott az asztronauták odafönn se pillantották meg a Teremtő arcát. Elutazhatunk a kozmosz féregjáratain át az univerzum távoli szegleteibe, talán ott sem fogjuk megtalálni. Gábor elveszetten markolja meg sporttáskája fogantyúját. Hozott magával fogkefét, tusfürdőt, váltóruhát. Hátha az orvos közveszélyesnek minősíti. Csak reméli Gábor, hogy a zárt intézetben senkit sem zavarnak a tetoválásai. A kutyái nélkül amúgy sem érzi egész embernek magát.

Beck Tamás

2019/5-6

(Zalaegerszeg, 1976) Petri-díjas író, költő.

Kötetei: Más él benned (versek, 2015); Isten szemtelenül fiatal (novellák, 2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

469

Juhász Róbert

Aszály

Dalok keverednek a fűnyírók zúgásával.

Szenvedélybeteg énekesnők halnak idejekorán, posztumusz siratja őket a derékba tört pázsit.

A repce sárgán veri ki a dombság homlokát, fáj a szemnek a májgyulladt szépség. Hogy el lehessen viselni mindezt, dögszag ül meg a gát melletti horpadásokban.

A táj hónaljánál is mélyebben kell keresni ezeket az aromákat. Súlyos idők izzadsága szikesedik a cserepes felszínen.

A töltés elrejti a vérszegény folyót. Most nehéz elképzelni, hogy egyszer neki kell majd megfékeznie.

A sáncon túl vonat tekereg. Fülkékre tagolódik mögötte a látóhatár. A sínek közti bazalt mohón nyeli emlékedet, miközben megroppan a szomjas július.

Juhász Róbert

470

(Zalaszentgrót, 1980) költő. Első kötetén dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Meliorisz Béla

Zárókövek mitológiám része igen de mű-emlék ne legyél és ne félj múltam erdeiben * önzésem nyilvánvaló? – és képzelem csupán hogy szeretlek? valahogy minden már egyre álomszerűbben képtelen * ha úgy volna ahogy nincs mit kezdenénk egymással? ki veszítene megint? * kigyógyulnom a hűségből azt hiszem képtelenség ismerem magam jó régről * tehetnék-e mást mint hogy várlak? megállítottad az időt? vasárnap van? mindig vasárnap?

Meliorisz Béla

2019/5-6

(Győr, 1950) költő, tanár. Pécsett él. Legutóbbi kötete: Föld és föld között (2006).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

471

Sipos Tamás

Járt utak

A tájat nyáron bálákba csomagolják, ősszel pedig mérhetetlenül elrohad, ami megmaradt belőle. De most tél van, és gőz tör fel a város gyomrából. Miután a hó elolvad, fény derül a közeli mezőn púposodó vakondtúrásokra, meg arra, hogy valahol hólé szivárog a cipőmbe.

A hold nem jár, az órám fénytelen. Amit nem veszek észre, az fikció. Idővel fixáció. Kimért vagyok és földnehéz. Már csak sablonok mentén tudok gondolkodni. A napom fénypontja egy használati utasítás a napfény destruktív hatásairól.

Sipos Tamás

472

(Budapest, 1992) költő, műfordító. A PPKE BTK lengyel nyelv és irodalom mesterszakának abszolvált hallgatója. A Versum Online szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Bánkövi Dorottya

A szerelem lehetősége A város süllyed, régóta tudom, bár sosem jártam korábban erre.

Kívülről pazar rezidenciák, tornyok, a gátak innen messze, csakhogy a természet nem tart meg semmit, pusztán mert szép – belső logikája ismeretlen.

Idegenek jönnek, rózsákat dobnak, ha felveszem őket, megfizetek érte, így lesz ez mindennel, és egyre inkább, szél támad a beépített sziget házai közt, a kabátom behúzom, halkan sziszegek.

A túlpart kétdimenziós épületei elé párafüggönyt ereszt le a délután, az ablakok üvegén nem lámpafények, maga a nap vakít.

Arrébb muranói nippek, vakuvillanás. „Az öncélúság legalább még szabad, mint a hidak szája, mint az akarat.”

Az első napsugarak az évben itt érnek tetten, itt fordul a gyomrom a döglődő sirály után – először vijjog, majd lábára követ köt, úgy merül alá a hínárok közé, és valahol fennakad, ahol beáll a fulladás.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

473

Amik összeállnak, mozgó mozaiklapok egy törpe képen, pár hazugság, aranyozás, valami cél, és fordul az érem, a bosszú szétszalad, befalaz egy férfit a sóhajokon túl, ahol hidak már nincsenek és a víz elapad. „Ez itt San Marco tere.

Ha partra szállsz, felbecsülheted a megtett utat. Ha nem is gyalog, nem is egyedül, valaki vitt, valaki meghozott.”

Mondhatta olaszul csíkos mellényében, napbarnítva azon a hétköznapon a szerelem lehetősége.

Bánkövi Dorottya

474

(Budapest, 1994) költő. Az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Szeifert Natália

Tessék csak nyugodtan lőni

Á

llt a Szabóék udvarában a kerti partin, számos ismerős és néhány ismeretlen arc között, és abban a pillanatban éppen gyűlölte őket. Szalmakalapjában cseresznyék. Germersdorfi, mondta a házigazda, akit nemrég még barátjának nevezett. Ilyet nem eszel akárhol.

Károly nem utált még senkit ennyire finom cseresznyéért. Minek is jött ide ma? Mit gondolt, hogy fogja érezni magát? Ha őszinte akar lenni, eléggé naivan azt gondolta, hogy minden úgy megy majd, mint máskor. Hogy nem fog eszébe jutni az a pillanat, amikor meglátta őket a parkolóban. A feleségét és a Szabót. Lehetett volna úgy venni, hogy semmi. Úgy akarta venni, hogy semmi. Tulajdonképpen nem történt semmi, hiszen mi volt az egész, a felesége lesimította a Szabó hajtókáját, egy szöszt söpört le róla talán, ő már csak ilyen, mindenhonnan lesöpri a szöszöket, soha nem bírja ki, mi is volt az a mozdulat, éppen szétváltak, nem biztos, hogy megcsókolta, legalábbis akkor ezt gondolta, akarta gondolni, de nem tudta ezt gondolni mégsem. Azért nem, ami utána következett. A majdnem egyórás szótlan út az autóban. Vidékre mentek a lányukért, úgy volt, hogy ott veszi fel a feleségét a parkolóban, aztán nyomás a nagymamához, estére otthon lesznek. Befordult a parkolóba, és ők ott álltak, vagyis elléptek egymástól. A felesége annyit mondott, amikor beszállt a kocsiba, hogy a Szabó csak kikísérte az irodából. Egy szóval sem utalt arra, hogy úgy

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

475

érezné, lebukott. De egész úton hallgatott, sűrű, vattaszerű hallgatással. Nem szidta a forgalmat, nem mondta el, hogy mit akar csinálni aznap még az anyjánál, mielőtt visszaindulnak, akar-e egyáltalán valamit, nem mondta, hogy de jó volt ez a hét a gyerek nélkül, vagy mennyire hiányzik már a gyerek, nem ecsetelte, hogy nemsokára már akkora lesz, hogy nem lehet csak úgy elküldeni a nagymamához, már most is pedzegette, hogy nincs igazán kedve hozzá, csak azért hajlandó menni, mert a barátnője, amelyikkel újabban sülve-főve együtt van, szintén elutazott nyaralni, de kijelentette, hogy vannak más barátai, akikkel szívesebben tölti az idejét, mint falun a nagymamánál, ami unalmas, és szerinte koszos is. Nem beszélgettek ezekről az úton, nem vitatták meg, hogy mitől lett ez a gyerek ilyen aszfaltvirág, mitől gondolhatja azt, hogy a falusi élet koszos, mit tegyenek, hogy közelebb vigyék valahogy a természethez, nem beszéltek a gyerekről, pedig már évek óta ez volt a legbiztosabb téma, ha semmiről nem beszélgettek már, mert az ismerősök magánügyei laposak és unalmasak, a politika idegesítő és kilátástalan, a munkahelyi ügyeik sablonosak és érdektelenek, az időjárásig meg azért mégsem kéne levinni a színvonalat, akkor még mindig ott volt, hogy mi van a gyerekkel, mi lehet vele, mi legyen vele, mit tudnak még egyáltalán érte tenni, kiskamasz, mondogatták, mint egy varázsszót, amely legalább részben feloldozza őket a hibák súlya alól, és ahogy ezeket az ugyancsak unalmas, de bejáratottságuknál fogva biztonságos és megnyugtató köröket rótták, megbékéltek a verbális nevelés kényelmes értelmetlenségében, beletörődőn és sóhajtozva, hümmögve és bólogatva vagy fejcsóválva beszélgettek, ettől úgy érezték, megtettek minden tőlük telhetőt, működnek, ahogy a családnak működnie kell, a szülők hümmögnek és fejcsóválva beszélgetnek, a gyerek meg felnő. Szóval mindezeket nem csinálták azon az úton, egyáltalán semmiről nem beszélgettek, és Károly szándékosan nem kapcsolta be a rádiót, várta, hogy a felesége majd belekezd a monológba a gyerekről, vagy legalább – tényleg csak végső esetben – mond valamit az időjárásról, aztán bekapcsolja a rádiót, aztán megkérdezi, nem baj-e, mire Károly majd azt mondja, nem baj, pedig szeretne csöndben utazni, vagy megnyugtató semmitmondásokban, de aznap a felesége csak ült mellette, gondosan maga alá simított szövetszoknyáján, és előre nézett, száját pengevékonyan összezárta, nem szólt, nem szólt egy árva szót sem. Bűnös hallgatás, gondolta akkor Károly és még sokáig gondolta ezt, egész úton gondolt rá, rájuk, mindenfélére, például, hogy a Szabó megfogta a felesége karját, amikor a felesége lába eltörött, de már járógipszben volt otthon, és együtt néztek valami meccset, nem akarták egyedül hagyni, vécére kellett mennie, és a Szabó úgy pattant fel, mint egy rugós játék. A régi műanyag béka, amit tapadókoronggal kellett a talpához

476

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

ragasztani, és várni kellett, hogy a rugó lassan leküzdje az ellenállást és a békát a magasba lője. Pedig akkor már a felesége fel tudott kelni a fotelból, sőt, ha ő akart segíteni, rendre kikérte magának, hogy meg kell tanulnia egyedül, hiszen nem lesz mindig ott valaki, és neki akkor eszébe sem jutott, hogy mit pattog ez itt. Mit fogdossa a karját. Aztán azon gondolkodott, hogy a Szabó hányszor hozta haza késői munkára hivatkozva, hányszor mentek munkavacsorára, mennyi alkalom, mennyi idő, mióta tarthat, és mennyi mindenét fogta még meg ez idő alatt, pontosan mijét és hogyan, a Szabó keze a felesége combján, el sem lehet képzelni, a felesége ráüt a kezére, ha színházban vagy moziban a combjára teszi a kezét, a Szabó benyúl a szövetszoknya alá, lehúzza a bugyit, ugyan, hogy a rossebbe érdekelné pont a Szabót pont a felesége, hülyeség, képzelgés, vörös köd, jó, jó, de egyáltalán nem lehetetlen, nem kizárt, és a hallgatás is éppen ezt igazolja. És itt ez a meghívás, ez a hülye kerti parti. Mintha csak azt bizonygatná a Szabó, hogy nézd, nincs köztünk semmi, meghívlak a feleségeddel együtt az otthonomba, itt van az én feleségem, sőt a gyerekeim is, csak nem gondolod, hogy ha lenne valami, meghívnálak. Persze, minden évben meghív, gondolta aztán. Elnézte a társaságot az asztal körül, a tágas udvar egyik sarkában grillen pirult néhány húsdarab és zöldség, Bandi forgatta őket, a felesége és Szabó főnöke, aki ilyenkor egy délutánra leereszkedik hozzájuk és eljátssza a lazát. Szabó hol odament hozzá egy üveg sörrel, hol leült az asztalhoz, mindig ugyanúgy oda, a felesége mellé, sosem máshova, pedig mindenki váltogatta a helyét, jöttekmentek, kettesével-hármasával ácsorogtak, beszélgettek, az asztal végénél kialakultak csoportok, aztán valaki felállt, vécére ment, nem ült vissza, más ült a helyére, valaki eldobott egy frizbit, a gyerekek és a kutya rohantak utána, aztán valamelyik gyerek elesett, egy nő rohant oda, felbomlott a társaság, újra másik csoport jött létre, a háziasszony meg egyfolytában a vendégek körül körözött, hogy kinek kell még sajtos rúd, ki kér még bort, fröccsöt, sört, gyümölcsöt.

Károly előtt egy műanyag tálban óriási halom cseresznye fénylett, abból megrakta a szalmakalapját, és a fa alá húzott egy széket, leült, kényelmesen rágcsálva cseresznyézett. Aztán pöckölgetni kezdte a magokat. A bal markában gyűjtötte őket, két csámcsogás között kivett egyet, és a gyerekkorában kidolgozott technikával ellőtte. A magot a jobb hüvelykujja ujjbegyével a mutatóujja középső ujjpercének éléhez szorította, közel a bütyökhöz, mert ott tudta legjobban beállítani az irányt, aztán erős présbe fogva kilőtte. Azzal szórakozott, hogy eltalálja a kerítés egy-egy lécét, aztán azzal, hogy kilőjön közöttük, eléggé sűrűn voltak, a rést megtalálni jelentett egy kis kihívást, de egyszer sem vétette el.

Az egyetlen szuperképességem, gondolta, és majdnem hangosan felröhögött.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

477

Már vagy tíz perce ücsörgött és lődözött, amikor Szabó egy műanyag széket húzott oda, és leült vele szemben. Arról kezdett beszélni, hogy gyakrabban kéne összejönni, micsoda rohanás az élet, semmi értelme nem lenne, ha nem lennének ilyen napok, csupa közhelyes hülyeséget. Én is ilyeneket mondanék, gondolta Károly, ha meg akarnám győzni egy barátomat arról, hogy semmi közöm a feleségéhez. Ez most itt sajnál engem, vagy mi. Kicsit savanyú a bor, mondta válaszul, és az asztalon álló nagy kancsó fröccs felé biccentett, amelyből a savanyúság ellenére már legalább egy litert megivott, mielőtt cseresznyézni kezdett volna. Szabó zavarba jött, azt mondta, mindjárt megnézi, oda is lépett, egy papírpohárba töltött magának, kortyolt, aztán azt mondta, lehet, hogy csak a cseresznye miatt tűnt savanyúnak. Károly megrántotta a vállát. Szabó visszaült a székre, kérdezgetni kezdte a lányáról, már olyan nagy, el sem jött, most is biztos a barátaival bandázik, erre Károly, mintha az ördög csiklandozná, újra megrántotta a vállát. Csak olyasmiket válaszolgatott, hogy hát igen, megnőnek, hát igen, meg kell szokni, hogy önálló életük van, hát igen, azért nem olyan rossz, hogy már nem kell minden lépését felügyelni, persze, igen, az ember mindig aggódik. De hát, mire jó az aggodalom. Amit akarnak, azt úgyis megteszik. Nem csak a gyerekek, ugye, mondta fröccshangon, érezte, hogy megszállja a nyári alkoholos könnyedség, szalonspicc, a kibillenthetetlen nyugalom és hecchangulat buborékos elegye. Szabó nem reagált a megjegyzésre. Károly közben arra figyelt fel, hogy a Szabó combja és rövidnadrágjának szára között üléskor rés keletkezik, kis alagút a textil és a láb között. Ha leereszti a kezét nagyjából térdmagasságba, pont belőhetne egy cseresznyemagot.

Jó pár mag összegyűlt a markában az undok beszélgetés alatt, elkezdte kilőni őket a kerítés lécei között, pontosan ügyelve arra, hogy mindig térdmagasságban tartsa a kezét. Egyre távolabbi kerítéslécek között lőtt át, egyet szándékosan elvétett, nagyot koppant a lécen, közben csámcsogva válaszolgatott a Szabónak, és amikor már a BL-döntőnél tartottak, úgy érezte, itt az idő. Egy tökéletes célzással bevitte a találatot, még csak le sem nézett közben. Szabó pontosan úgy pattant fel a székből, mint a műanyag rugós béka, aminek cseresznyemaggal meglőtték a heréjét.

A feje először mintha elfehéredett volna, de a következő pillanatban már vörös volt, visszafojtott egy kiáltást, összeszorította a száját, a széke felborult mögötte. Károly csak ült, mintha semmi nem történt volna, látta a feleségét, ahogy megmozdul, fel akar ugrani az asztal mellől, aztán visszaül. Többen odafordultak, Szabó nagy lélekjelenléttel egy röviden kieresztett sóhaj után, amely egy őszintébb pillanatban üvöltés lett volna, annyit mondott, semmi,

478

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

semmi, csak egy bogár vagy valami megcsípett. Ostobán állt egy percig, az arca égett, Károly nem tudta megítélni, dühös-e, ideges-e, vagy azt hiszi, véletlen volt, de aztán megértette, amikor Szabó közelebb lépett, mellé állt, hátulról átfogta a nyakát, és az arca mellé hajolt, mintha csak bizalmasan akarna valamit közölni, azt sziszegte a fülébe, hogy a kurva anyádat.

Akkor Károly úgy döntött, hogy a kezébe nyom egy fél marék, időközben kissé megszikkadt cseresznyemagot. Tessék, mondta neki, párbaj. Hülye fasz, mondta Szabó. Károly felállt a székből és kimért három kis lépést a fűben, hogy olyan távolságra legyenek, mint az előbb, amikor eltalálta a nagyra becsült házigazdát, aztán szembefordult vele. Szabó továbbra is ugyanúgy állt a szék mellett, markában a cseresznyemagokkal, és azt kérdezte, mi van. Károly egyszerre három cseresznyét tömött a szájába, hanyagul kiköpködte a magokat a fűre. Itt vagyok, mondta, te jössz. Szabó elfelejtette, hogy hol van, hogy az előbb még az volt a legnagyobb gondja, hogy meg ne ijessze a gyerekeket azzal, hogy felkiált, most a lövés helyén lüktető szúró pontra gondolt, és az ujjai közé vett egy cseresznyemagot. Igyekezett Károly hasa tájára célozni, persze legjobban a tökeit szerette volna szétlőni és nem cseresznyemaggal. Felnézett az arcára, látta az unott pofát, a rágcsáló, köpködő szájat, az enyhén ittas tekintetet, és szorító dühe egy pillanat alatt átcsapott lemondásba. Sosem látta még ilyen flegmának Károlyt. Minek lője meg ezt a hülyét, semmi értelme. Félredobta a kiválasztott magot, legyintett.

Tessék csak nyugodtan lőni, különben hát, ahogy tetszik: a lövés joga megmarad önnek és én bármikor a rendelkezésére állok – szónokolta Károly. Ismét mindenki feléjük fordult, Szabó kényszeredetten vigyorgott, minden porcikájával azt a benyomást igyekezett kelteni az udvaron ácsorgó-ücsörgő többiekben, hogy itt csak afféle baráti viccelődés folyik. A többi magot is kieresztette a kezéből, Károlyhoz lépett, hátba veregette, aztán bement a házba, hogy hozzon még bort, de mindenekelőtt ellenőrizze a sérülését a fürdőszobában.

Károly a felesége felé nézett, de az asszony éppen hátat fordított az asztalnak, tányérral a kezében várt egy szelet padlizsánra a grillről. Károly visszaült a fa alá, a kerítéslécek között pöckölgette kifelé a markában maradt magokat, a mutatóujja élén, érezte, holnapra vízhólyag nő.

Szeifert Natália

2019/5-6

(Zirc, 1979) író. 2005 óta publikál irodalmi és művészeti lapokban verset, prózát, recenziót.

Legutóbbi kötete: Mi van veletek, semmi? (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

479

Munding Márton

Repedések

N

em csukom be teljesen a kaput éjszakára. Szeretem hallgatni, ahogy a szél meghintáztatja az ajtólapot, a fém nyikorogva fordul el a fémen, majd halkan nekikoccan az odapolcolt téglatörmeléknek. Mintha lélegezne a telek, úgy ropog a szél ritmusára körülöttem a ház is. Rövid ágyam van, nem férek el benne teljesen. Vastagon felpolcolom a fejemnél a párnákat, gyapjútakarót teszek alá, egy kicsit olyan, mintha ülnék, de legalább ki tudom nyújtani a lábam.

Néha, mikor nem tudok aludni, csak üldögélek nyitott szemmel és hallgatózom.

Esős tavaszunk volt, és a hegyoldalról lezúduló víz szinte teljesen kimosta az alapot. Azóta repedések jelentek meg a falakon, amik éjszaka a hidegben szépen, folyamatosan pattogva tágulnak. Blokkokat, buszjegyeket ragasztottam keresztben a repedések fölé. Amikor az árok elég nagyra nő, a papír sercegve elhasad.

Hetente egyszer lejárok a faluba bevásárolni. Nincs messze, egy óra alatt megjárom, a dűlők felett lakom egy csőszházban. A környéken senki nem termeszt már szőlőt, a lankákat felverte a csalán meg a kutyatej, a présházak beomlottak, vagy el lettek hordva kőzúzaléknak, tüzelőnek. A csőszkunyhó is csak azért maradt meg, mert túl messze van ahhoz, hogy kényelmesen szétlopkodják. Nem is nagyon lett volna mit ellopni innen, a telek a gerincen futó csalitosban végződik, alatta egy omladozó disznóól, pár görbe szilvafa és

480

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

a ház. A helyiek ismernek, bár ezt sose vallanák be nekem. Minden alkalommal úgy tesznek, mintha idegen lennék, aki egyik éjszakáról a másikra eltűnik majd – pedig régebb óta élek itt a legtöbbjüknél. Nem hibáztatom őket érte.

A bánya új szárnyának megnyitásakor elsőként jelentkeztem a faluban alakuló brigádba. Mivel magas vagyok, nem vájárnak osztottak be, mint a többi fiút. Az én feladatom volt a felvonó kezelése, amivel a felszínközeli szintre szállítottuk a kitermelt ércet azokból a meredek járatokból, ahova a bányalovak már nem merészkedtek le. Akkoriban tanultam meg hallgatózni is. A brigádvezetők nagyon szűken mérték az olajat, így hamar rájöttünk, jobb végig sötétben dolgozni, mint a nap végén vakon, lámpás nélkül kibotorkálni a járatokból. Ültem az akna szélén, és hallgattam, ahogy a föld alatt lecsapnak a csákányok és minden egyes ütés nyomán új repedések szaladnak végig a falakon. Szerettem a csillék nyikorgását, a tompa puffanást, ahogy nekiütköznek a felvonó elé állított baknak. Mire a vájár megrángatta a csengőt, már úton voltam lefelé a mélybe.

Néha megállok hazafelé az ipartelep bejáratánál pihenni. Szemben az őrbódéval szoktam leülni, a buszváróban. Amióta bezárták a tárnákat, nem jár erre se busz, se ember, a futószalagok csendben rozsdásodnak a tornyosuló salakhalmok fölött. Egyedül a fenntartótól jön ide egy kutyás őr kéthavonta ellenőrizni a zárakat. Csak egyszer találkoztam vele. Ugyanott üldögéltem, ahol szoktam. Tavasszal történt, a szakadó eső patakokban csorgott le a kövek között. Hallottam, ahogy a súlyos, vasalt talpú bakancs nyikorogva küzdi fel magát a kavicsúton. Először a kutyát pillantottam meg, lucskos szőrű, nagy dög volt, inkább farkas, mint kutya. Nekünk is voltak hasonlók a telepen, csak kisebbek és rövidszőrűek, ilyen kutyáik akkoriban csak a határőröknek voltak fenn a havasokban. Ahogy megérezte a szagomat, azonnal lecövekelt, szétvetett lábakkal állt mozdulatlanul a lejtő tetején, pofájáról csöpögött az esővíz. Nemsokára a gazdája is utolérte. Nem vett észre azonnal, volt időm megnézni magamnak. Nagydarab, bajszos ember volt sötétkék lódenkabátban, fején hozzáillő sildes sapkával, szájában egy ázott, félig szívott cigi himbálózott.

Megállt a kutya mellett, majd az állat tekintetét követve végigpásztázta a bódémat. Mint aki kísértetet lát, úgy meredt rám, orrából lassan, ütemesen tört elő a füst és a pára. Egy percig némán néztünk egymásra. Először én mozdultam meg, erre ő tett egy lépést az autó irányába, közben idegesen turkált a lóden zsebében. A kutya hátracsapott fülekkel figyelt. Lassan felálltam, hátat fordítottam nekik, és megindultam felfelé a hegyen a szőlők felé. Ahogy a kanyarhoz értem, hallottam, hogy utánam kiált valamit.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

481

Néha azt álmodom, hogy újra lenn vagyok a bányában. Bolyongok a tárnák felé tartó folyosón, egyik kezemet a falon tartva araszolok előre a sötétben.

Teljes a csend, csak a lépteim hallatszanak, pedig ide már el szokott érni lentről a csákánycsapások visszhangja. Kitapogatom a felvonó fából ácsolt keretét, nyikorogva siklik félre a rács, ahogy a kabinba lépek. Hátamat a fülke falának vetem, de ahogy megmarkolnám a kötelet, felébredek. Azonnal tudom, hogy már nem a bányában vagyok. Hiába szögeltem kátránypapírt az ablakokra, soha nincs elég sötét. A homályban tisztán látszanak a hófehér papírdarabok.

Lehunyom a szemem, és engedem, hogy a fülem elkalandozzon az éjszaka neszei közt. Csillék suhannak nyikorogva a sötétben, egymás után ütköznek neki a baknak. A szokottnál gyorsabb ütemben érkeznek a puffanások, nem várom meg a csengőt, úgy húzom meg a kiengedő kart. Kattogva, recsegve siet lefelé velem a felvonó. Túl későn hallom meg a kétségbeesett kiáltásokat. A kezem kapkodva lendül a vészfék felé, de elvétem a sötétben. Az egyik tartókötél elpattan, sivítva csapódik az akna falának, a kabin pedig az oldalára fordulva zuhan lefelé. A szám megtelik porral és kővel, ahogy az egyre erősödő robajlás megfojt minden hangot az éjszakában. Kinyitom a szemem, nézem a megannyi újabb repedést a falon. Végigfuttatom az ujjamat a girbegurba barázdákon.

Lesöpröm az ágyamról a vakolatdarabokat, papírt, ollót, ragasztót veszek elő.

Fogaim alatt halkan, egyenletesen ropognak a mészszemcsék.

Munding Márton

482

(Budapest, 1996) az ELTE PPK kognitív idegtudomány mesterszakának hallgatója. Prózát és slamet ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Kiss Georgina

A Háromlábú Varjú Ha egy varjú látta az arcod, többé egy sem felejti el.

Az egyes szám megtévesztő, a varjú sosincs egyedül.

Mégis túl kevés pockot, bogarat ejtenek, nem kárpótlás a környék napos csibéiért.

A fák tetejéről fészkeiket leverik.

Betonon összezúzódó fiókáik egyszerre érnek földet.

A nagybetűs Varjú jön értük, hátán viszi a túlvilágra őket. Éjjelente néhányukra lecsap az uhu önző karma, csőre megfosztja őket tolltól, bőrtől, hústól, inaktól, és az üreges csontok után a gerincet és a koponyát is elroppantja.

Hajnalban a Háromlábú Varjú emelkedik az égre, csőrében vörös égitesttel.

A fény metamorfózisa ezer karom és száz csőr dühével vonja be az uhu testét, helyén, a hirtelen beálló foltszerű sötétben, egyetlen érintetlen toll.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

483

Pusztulniuk kell Drótot gabalyít egy bagoly szárnyaira, kikötözi a kiválasztott fához.

Puskával, pokróccal, könyöktámasszal berendezkedik a szemközti cserjésben és unottan kivár, míg az uhu köré gyűlnek a rettegő varjak.

Ha elég gyors, hármat is megsebesíthet.

Van, hogy napokat kell várni, míg újra visszamerészkednek. Addig varjúhússal eteti a megdrótozott madarat.

Pusztulniuk kell, hogy ne csipegessék le jóindulata beérő terméseit.

Kiss Georgina

484

(Pécs, 1986) költő, kritikus, magyar-filozófia szakos tanár.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Kabai Lóránt

újraíródik a magány nyelve, amikor valóban eltűnni és megkerülni. ahogyan az ajtó előtt az előreláthatatlan dolgok ücsörögnek. hetek óta nagyrészt egyedül, szinte némán; rozsdásodik becsülettel az artikulációs bázis. a séta hajnalés alkonyzóna, senkiföldje kutyák és farkasok ideje közt. társasjáték-pozsonyban a magány nyelve: vodka. a társ nincs itt, az idő tudatlanságnak mutatkozik. dehogy ugrom föl a kocsmában, ahová leragadni mentem. gyakran úgy kezdek beszélni magamban, hogy megszólítással nyílik a mondat, nem hiába artikulálok, kékbálna. mégiscsak csillog az a vodkától kissé tompa fény a szememben. van kit várni.

négy hete turista vagyok a saját életemben is. miközben párbeszéd-pozsony utcáit járom, magamban is találok furcsa mondatokat, melyeket meg kell oldanom. elvesztem, belemosódtam a városba, de nem felszínesség, nem kényelem, dolgozom, hogy megkerüljek; bezárkózom a szobába, nem csak ha esik, vagy viharban sétálok órákig. átmegyek mind az öt hídon. nézem hosszan az intakt dunát. számolom ugyan a napokat, de belezavarodom ebben az időtlenségben. vízhatlan folyó azelőtt és azután között.

Kabai Lóránt

2019/5-6

(Miskolc, 1977) pultos. Legutóbbi kötete: semmi szín (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

485

Eva Maliti Fraňová

A fantom

V

olt egyszer egy asszonyka, akit Katkának hívtak, és volt egy jóravaló férje, Peter. De ahogy az már lenni szokott, a férj egyik délben megbolondult.

Elhatározta, hogy milliomos lesz, és elkezdte megvalósítani az elhatározását.

A megvalósítás évekig tartott és ez idő alatt a házaspár jócskán eltávolodott egymástól. Peter állandóan azon törte a fejét, hogyan lehetne egymilliót keresni, Katka pedig közben talált magának egy szeretőt. Erről viszont senki se tudott, főleg nem Peter, aki kitalálta, hogy azt a bizonyos egymilliót becsületes vállalkozással fogja megszerezni. A kisvárosban, ahol élt, alapított egy szintetikus festékeket gyártó üzemet, és elkezdett buzgón vállalkozni. Vállalkozott, vállalkozott, de egy idő után be kellett látnia, hogy a festékbiznisz nem hoz hasznot. A festékeladás eredményei azt mutatták, hogy a festés az utolsó a lakosság összes szükségletének sorában. Így hát Peter azt gondolta magában, inkább külföldön próbálkozik. Éppen csak azt nem tudta eldönteni, hogy melyik országban. Aztán sörözés közben teljesen véletlenül összefutott egy régi barátjával még az iskolából. Ő azt javasolta neki, hogy próbáljon szerencsét Szentpéterváron, ahol állítólag már sokan meggazdagodtak.

Azt mondják, ott rengeteg festék fogy, mert sok házat és műemléket újítanak fel, ami még előnyösebb is az üzlet szempontjából, mivel állami beruházásokról van szó. De a lényeg, hogy a barátjának nagyon jó kapcsolatai voltak a szentpétervári vállalkozók köreiben. Így aztán a sör mellett rögtön meg is egyeztek, hogy amint lehet, útnak indulnak. Ami a repülőjegyeket, vízumot és egyéb formaságokat illeti, gond egy szál se, a barátja megígérte, hogy mindent elintéz, Peternek már csak ki kell mindezt fizetnie, ez pedig állítólag semmiség.

Petert tulajdonképpen Peter V.-nek hívták, ami természetesen csak egy rövidítés.

A vezetékneve Veľký, azaz Nagy volt. De így nevezni valakit egy olyan elbeszélésben, amely Észak Velencéjében játszódik, ködössé tehetné az egész történetet, amely anélkül is eléggé ködös. Nevezzük tehát hősünket továbbra is Peternek. Egyébként az elbeszélés eredetileg a „szentpétervári” alcímet kapta, amely az orosz író, Gogol híres elbeszéléseit volt hivatott idézni, de ez a terv aztán megváltozott. Hiszen nem az a fontos, hogy mi az elbeszélés címe, sokkal fontosabb, hogy arról szól, miket élt

486

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

át ebben a városban egy szlovák állampolgár. Élményei kicsit hasonlítanak Gogol hőseinek vicces, ám sokszor egyben szomorú, időnként pedig egyenesen tragikus vagy katasztrofális tapasztalataihoz. Mindenesetre nagyon különös tapasztalatokról van szó, amelyek éppoly különösek, mint a légkör, ami azóta lengi körbe a várost, amióta Nagy Péter cár annak idején megalapította.

Szóval ez a mi Peterünk, aki szlovák állampolgár és egyben egy nem éppen nagy festéküzem tulajdonosa, elindult Szentpétervárra annak reményében, hogy nyélbe üssön egy zsíros üzletet. A repülője késő este szállt le, de ott még olyan világos volt, mint nálunk fényes nappal. A barátja elmagyarázta, hogy a várost a sarki fény ragyogja be. Pétervár igazán szép és impozáns volt meg elég drága is, ezért a Néva folyó túlsó partján szálltak meg egy háromcsillagos hotelben, ahol olcsóbb volt a szállás, mint a városközpontban vagy a híres Nyevszkij proszpekten. Viszont itt is mindent körbelengett a történelem, Peter pedig olvasott valahol arról, hogy valamelyik közeli templomban maga a város alapítója, az ő névrokona nyugszik.

A két barát nagyon meg volt elégedve a hotellel, de hamar rájöttek, hogy nem feltétlenül szerencsés a Néva túlsó partján lakni. Éjfél után ugyanis az összes hidat felnyitják, ezáltal egészen hajnali négyig vagy ötig lehetetlenné válik átjutni a folyó túlsó partjára. Sétálni a fehér éjszakában a városközpontban vagy a folyóparton ugyan nagyon romantikus, viszont Peter számára éppen a hidak felnyitása járt végzetes következményekkel! De erről majd később.

Peter már az érkezése után érezte, hogy valami történik vele. Kint hirtelen jókedve lett, és megjött az önbizalma, úgy érezte, ahogy mondani szokás – free.

Amikor határozottan beszállt a taxiba, úgy festett, akár egy világjáró, a lelkében meg már szinte milliomos volt. Érzéseit megosztotta barátjával, aki felvilágosította, hogy ezt az eufóriát a Finn-öböl felől érkező langyos szellő okozza. Az embereknek időnként kótyagos tőle a fejük és elhomályosul a tudatuk, erre itt számítani kell.

Figyelmeztette Petert, hogy maradjon mindig mellette, mert az érzékenysége miatt akár el is tévedhet. Peternek tetszett az ötlet, mert oroszul egy mukkot se tudott. Így elűzhette a potenciális vevőkkel folytatandó tárgyalások miatt érzett aggodalmát – hiszen itt volt a barátja, aki tanult oroszul az iskolában. (Természetesen Peter is tanult oroszul az iskolában, de akárha készakarva, semmire se emlékezett a tanultakból…)

Csakhogy már az első hotelben töltött éjszaka felrázta emelkedett hangulatából.

Barátja hangosan horkolt, Peter pedig nem tudott elaludni, a hotel ablakából az üres utcát bámulta. Tekintete felkúszott egy aranyszínű tornyocska csúcsáig, amely mintha át akarná döfni az eget. A turistakalauzban azt olvasta, hogy ez a tornyocska arról a templomról származik, ahol a cárok, köztük Nagy Péter, valamint az összes cárnő alussza örök álmát. Amint ránézett a teljesen egyszínű, fehér égboltra,

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

487

megrémült, hogy vajon magával hozta-e a színmintakönyvet. Kinyitotta bőröndjét, de hálistennek a könyv a helyén volt. Aztán fel-alá járkált a szobában és időnként kelletlenül rápillantott a barátjára, aki továbbra is horkolt. Próbált csettintgetni a nyelvével, befogta barátja orrát, de eredménytelenül. Az édesdeden horkolt tovább.

Peter dühöngött. Végül aztán erőt vett magán, lefeküdt és hajnalban elaludt.

Másnap viszont csak délben, a tervezettnél sokkal később ébredt fel. Lekéste a reggelit, de ami rosszabb, lekéste a találkozót is az üzletemberekkel, akik miatt ideutazott. Barátja ágya üres volt. Naná, jól kialudta magát, és most tárgyal valahol... És ha pácban hagyta Petert? Aggódni kezdett. Eh, bárcsak későbbre halasztották volna a találkozót, gondolta, hisz meg kell mutatnom nekik a mintakönyvet. Éhes is volt, és azt se tudta, hol ehetne, kezdett rajta úrrá lenni az idegesség. Ám akkor váratlanul megjelent a barátja és közölte vele, hogy épp a találkozóról jön, amire valóban sor került, habár a vevőket kellemetlenül érintette Peter viselkedése. Mert sehol se szokás elaludni az üzleti tárgyalásról (barátja többször is hangsúlyozta, hogy megpróbálta felébreszteni, de Peter semmire se emlékezett). Egy szó mint száz, barátja állítólag otthagyott nekik két üveg pálinkát, egy kis szlivovicskát meg borovicskát, és ezzel lecsitította őket. Most tütükéznek és majd estefelé, hét körül ismét találkozniuk kellene, ezúttal már Peter társaságában, egy jónevű étteremben a Nyevszkij proszpekten. Hát mégis kedvezően alakultak a dolgok… Peter elszégyellte magát. Figyelmességből nem kezdte el magyarázni a barátjának, hogy az ő elviselhetetlen horkolása is ludas a történtekben. Derűs nap volt, kitisztultak a gondolatai, és a jó barát elvitte egy kis falatozóba, ahol nagyszerűen megebédeltek.

Petert pedig újonnan elöntötte a tegnapihoz hasonló boldogság. A tengeri szellő, gondolta... Estig rengeteg idejük volt, a barátja úgy döntött, megnézik a város nevezetességeit.

Elindultak ahhoz a templomhoz, ahol a cárok nyughelye volt. Egyre csak mentek, mentek a végtelen hosszúnak tűnő utcán, és Peter állandóan a színmintakönyvet rejtő kis bőröndjét tapogatta. A könyvre különösen ügyelt, semmilyen körülmények között se veszíthette el. Ez volt az aduásza, amivel meg akarta győzni a vevőket, hogy sikeres szlovák vállalkozóval van dolguk, aki ért a bizniszhez, amit természetesen költői túlzásként kell érteni. Peter becsületére írható viszont, hogy szerette a vállalkozását, festékei színét a természet színeihez szokta hasonlítani, és akárhová utazott, mindenütt felfedezni vélte színárnyalatai világát. Lelkesen magyarázta barátjának: „Látod, az a tető ott B–11-es árnyalatú, de igazából még teltebbnek kellene lennie. És a gyep majdnem, de csak majdnem olyan, mint az én H–13-asom.”

Az összes színárnyalatot megszámozta ugyanis. Pétervár főként aranyszínben tobzódott, a város kupolái, tornyai és tornyocskái lenyűgözték Petert, mert szerette

488

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

az arany színt. Megnézték a cárok végső nyughelyét, a nehéz sírboltokat. Aztán egy parkban meglátták Nagy Péter cár szobrát, amit egy kortárs szobrász készített.

Peter a szobor alapján elképzelte híres névrokonát, és megállapította, hogy az mulatságosan nézett ki. A cár egy kicsit sem hasonlított rá. Nagy Péter magas volt, amíg Peter középmagas, a cár végtagjai túlzottan hosszúak és soványak voltak, Peter végtagjai pedig átlagosak, a cár feje miniatűr volt, Peter feje viszont egyesek szerint akár túl nagynak is tűnhetett…

Később felhajóztak a Néván a városközpontig. A sétahajó útja a városközpontot átszövő csatornákon vitt keresztül, közben hallgatták az idegenvezetőt. Petert lenyűgözték a környék nevezetességei, ám amikor elhajóztak a diákok ismert kabalája, egy híd oldalára tapasztott madárka szobra mellett, madárürülék csöppent a vállára. Ez felbosszantotta, annál is inkább, mivel az ürülék a világmárkának számító Pierre Cardin zakóján landolt. Ezt a zakót kifejezetten erre az alkalomra vette a lengyelpiacon, mert a barátja azt mondta, márkajelek nélkül Szentpéterváron kezet se fognak az emberrel. Most mit fog tenni? De a barátja nevetett, hogy ez a kis bosszúság szerencsét fog neki hozni... Próbálták eltüntetni a foltot, de a folt eltüntethetetlen volt, és Peternek nem volt más választása, mint bepiszkított zakóban járni. Barátja intett, hogy ideje kiszállni a hajóból, mert annak vissza kell térnie a kiinduló állomásához, és számukra az lesz a legjobb, ha a városközpontban maradnak. Peter engedelmeskedett, meg volt győződve arról, hogy valami nagyszabású ügyön dolgoznak.

Egy ideig csak ődöngtek, aztán elindultak a Nyevszkij proszpektre. Ott aztán Peter barátja elugrott valahová, majd miután visszaért, bejelentette az utcán várakozó Peternek, hogy változik a program. Grisa, a reménybeli vevők egyike állítólag elment valahová, ezért a találkozó majd csak kilenckor fog kezdődni. Mikor kilencet ütött az óra, ott álltak az elegáns étterem előtt, a kivilágított ablakokon át be-beleskelődtek, a barátja meg csak csóválta a fejét, mert a vevők nem voltak bent. Miután bementek, a ruhatár mellé ültették őket, de egy óra várakozás után se jött senki. A barátja teljesen el volt képedve, aztán megint elugrott valahová, nemsokára már vidáman jött vissza, mert megtudta, hogy a vevők a szomszédos étteremben várják őket, ahol már egy ideje falatoznak és isznak. Átmentek tehát a másik, az előbbinél még pompásabb étterembe. Peter görcsösen szorongatta a színmintakönyvet. Mikor beléptek, Grisa, Kolja és Ljonya felálltak az asztaltól, és erőteljes kézfogással üdvözölték a két barátot. Daliás férfiak voltak, igazi vitéztípusok, akiknek a közelében Peter az ő 75 kiló nettó súlyával kicsit kellemetlenül érezte magát. Grisa rögtön vodkát töltött a kristálykelyhekbe, és mind az öten ittak a találkozás örömére. Peter zokszó nélkül felhörpintette a jókora adag szeszt.

Másodjára tósztot mondtak az összes résztvevő elhunyt szüleinek emlékére. Peter ivott egy kortyot, és le akarta tenni a kelyhet, de Grisa figyelmeztette, hogy a szülők emlékére fenékig kell üríteni a poharat, és megvárta, amíg Peter benyakalja az összeset. Közben tegezte és Pjotrnak hívta, amitől Peter meghatódott és javasolta a barátjának, hogy tegeződjenek össze az oroszokkal. Az oroszok a javaslatot lelkesen elfogadták, majd következett egy ismert szertartás, amikor is ismételten ittak a „Bruderschaftra”, amit Peter meglepetésére németül mondtak, majd a „vachtangurira”, ekkor pedig állítólag grúzul pecsételték meg a tegeződést. Aztán a tárgyra tértek, és a tósztok már főleg a bizniszt érintették. A barátja vidáman kacsintgatott Peterre, jelezve, hogy jó úton halad az ügy.

Peternek gyorsan a fejébe szállt az alkohol, és mámoros jókedvében kirakta az asztalra a színmintakönyvet, abban a hiszemben, hogy az oroszok majd felkiáltanak ámulatukban. De azok csak futtában végignéztek rajta, és Kolja arról kezdett beszélni, hogy az olaszoknak vannak a legszebb színmintakönyveik, de micsoda színmintakönyvek! És azok a színek! Peter elszomorodott, világos volt számára, hogy az olaszoknak a kisujjáig sem ér fel. De a barátja halkan odasúgta neki, hogy nem kell félnie, ezek a fickók tényleg meg akarják venni a festékeit, ráadásul tele vannak pénzzel. A biztatásnak viszont nem volt semmi foganatja, Peter egyre bizonytalanabban érezte magát. Az eddigi intenzív élmények és a roppant nagy alkoholfogyasztás hatása alatt kezdett lelkileg és testileg is összemenni, amíg a három orosz egyre nagyobb lett, és már óriásoknak látta őket. Úgy tűnt, a vodkaivás és a példátlan zabálás sose fog véget érni. Már túl voltak a helyi halakból, tarisznyarákból, garnélából és egyéb, az északi tengerek gyümölcseiből készült előételen. Peternek nem igazán ízlett, de becsületesen tömte magába, a barátjától tudta, hogy ezen a tájon a halak nem hiányozhatnak az asztalról. Az előétel után a pincérek különféle salátahegyeket pakoltak az asztalra, és végül következett a főétel, böhömnagy szelet húsok változatos köretekkel. Peter tehetetlenül nyeldesett az emberes adagok láttán, de mégis lelkesen látott neki az evésnek. Lelkesedése viszont fokozatosan lankadni kezdett, így csak a negyedét ette meg annak, amit az oroszok faltak fel, akik állatias étvággyal tüntették el a jókora falatokat, és nemsokára nem maradt semmi a tányérjaikon. Barátja látszólag igyekezett tartani a tempót, de Peter észrevette, hogy titokban az asztal alá dobálja az ételt. Továbbra is töltögették az üvegkorsóból a vodkát, ami, akárcsak a kenyér meg a só, nem hiányozhatott az asztalról. A végén Ljonya, választékos viselkedését bizonyítva mindenkinek kért fogpiszkálót a pincértől. Jó ideig merengve piszkálták a fogaikat.

Ekkor Grisa felvázolta Peternek az üzleti tervét. A festéküzemről meglepően jó információi voltak. Azt ígérte, az üzembe finn technológiát hozat, mert

490

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

finnekkel is üzletelnek, és közösen fognak vállalkozni, pénzt keresni. És sok pénzt fognak keresni! De állítólag jó lenne, ha az ügyet pártfogásába venné valaki fentről, persze nem ingyen. „Ebből a célból bejegyeztetünk egy védjegyet, mondjuk ötmillióért...” – morfondírozott. Peter barátja rögtön a szavába vágott, és kijelentette, hogy a védjegyet a szlovák védjegytörvények szerint fogják használni. Az oroszok egyetértően mordultak egyet. Peternek leesett az álla barátja meggyőzőképességétől. Így amikor Kolja megkérte, hogy írjon alá a barátja számára egy meghatalmazást, mivel ő kiismeri magát itt és a nyelvet is beszéli, boldogan rábólintott. Ljonya a másodperc töredéke alatt előhúzott az aktatáskájából egy iratot, amiről azt állította, hogy ez a jogszerűen megírt és hitelesített meghatalmazás. A papíron szerepelt Peter keresztneve és vezetékneve, lakcíme, valamint a festéküzem címe. Nagyfokú részegsége ellenére Petert megdöbbentette Ljonya rendkívüli gyorsasága, de azt gondolta, talán éppen ennek a tempónak köszönhetően sikeresek a szentpétervári vállalkozások. Elvégre a barátja jelentette számára a garanciát, hiszen Peter szeme előtt állandóan ott lebegett a megálmodott egymillió... Ljonya udvariasan átnyújtott a meghatalmazással egy golyóstollat is, hogy Peternek legyen mivel aláírnia az iratot. Abban a pillanatban, hogy ezt megtette, valahol a távolban tűzijáték robbant, és a szilaj vigalom tetőfokára hágott.

Aztán a három orosz felszedelőzködött, mert állítólag volt valami elintéznivalójuk.

Magukkal hívták a barátját is, aki utánuk szaladt, és az ajtóból visszakiáltott, hogy majd jön. Peter egyedül maradt az asztalnál.

Két óra múlva, amikor még mindig senki se jött vissza, felállt, és elindult az ajtó felé. Azonnal odaszaladtak hozzá a pincérek, és tisztelettel megkérték, hogy szíveskedjen kiegyenlíteni a számlát. Kiderült, hogy a lakomáért senki se fizetett.

Peter szó nélkül kinyitotta a pénztárcáját, és kivette belőle az összes pénzt, amit talált. A pincérek elégedetten hajlongtak, és a kijárathoz kísérték. Egy kis lépcsőn jutott ki az utcára. Zavaros tudattal ácsorgott a soha véget nem érő szentpétervári fehér éjszakában. A járdaszegélyen egyensúlyozva fontolgatta, hogyan tovább.

Ekkor egy fekete autó fékezett le mellette, valószínűleg egy taxi lehetett, habár Peter nem látott rajta taxi jelzést. Az autó sofőrje letekerte az ablakot, és kihajolt rajta. Sötét bőrű férfi volt fekete öltözékben. Megkérdezte Petert, hová megy.

Peter megmondta a folyó túlpartján lévő szállása címét. „Szálljon be” – szólt rá a sofőr, és Peter engedelmeskedett. A folyóhoz száguldottak, de a hidat már felnyitották. A sofőr közölte, hogy körülbelül négy óra múlva fogják ismét leereszteni, úgyhogy választhat, vagy kiszáll és négy órát sétálgat a környéken, vagy elviszi őt egy másik hídhoz, hidakból ugyanis bőven van a Néva felett.

Peternek derengett, hogy reggel haza kell repülnie, és szólt a sofőrnek, hogy

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

491

folytassák az utat. De akkorra már a második és a harmadik híd szárnyai is a magasba emelkedtek. A központtól nagyon eltávolodtak, így aztán Peternek nem volt más választása, amikor tehát a sofőr kérdőn ránézett, legyintett, hogy menjenek tovább. Az autó olyan gyorsan száguldott, mintha bármelyik pillanatban a levegőbe akarna emelkedni, Peter úgy érezte magát, mintha maga az álarcos mesterbűnöző, Fantomas autójában ülne. Oldalról lopva fürkészte a taxisofőrt, akinek valami különös módon megfeketedett az arca, és szeme furcsán világlott az autó félhomályában. Zavaros tudatán átsuhant egy kusza gondolat, hogy a sofőr tényleg úgy néz ki, mint Fantomas vagy legalábbis egy fantom... Megborzongott, de megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Nyolc híd mellett hajtottak el, de mind fel volt nyitva. Végre odaértek az utolsó hídhoz, ami kilométerekre volt a városközponttól. Ez volt az egyetlen nem felvonható híd a városban és a szentpétervári autópálya-körgyűrűre csatlakozott. Áthajtottak a Néva túlsó partjára, és tovább száguldottak egészen Peter szállásához.

Az éjszakai autóút húsz perc helyett több mint egy óra hosszat tartott, a sofőr pedig kereken tízezer rubelt kért a fuvarért. Peter azonnal kijózanodott, hiszen a pénztárcájában már egy kopejka se volt. Mindezt megpróbálta elmagyarázni a taxisofőrnek is, de az semmit se akart hallani, holott Peter a nála található legértékesebb dolgot kínálta fel neki – a színmintakönyvét. A feldühödött taxis ekkor olyasmit tett, amire senki se számított, főleg Peter nem. Dühöngve felkapta a könyvet, és olyan erővel vágta vele fejbe Petert, hogy a könyv rögtön kettétörött, majd a letekert ablakon keresztül bevágta a kuka melletti szeméthalom közé. Ezután kidobta az autóból a zokogó Petert is, kiszállt és elkezdte agyba-főbe püfölni.

Egyszer csak abbahagyta az ütlegelést, úgy tűnt, támadt egy ötlete. Hátulról két kézzel megragadta a Pierre Cardin zakója hajtókájánál fogva, és letépte róla a ruhadarabot, miközben hangosan ráordított, hogy örüljön, hogy él! Visszaült a fekete autóba, vadul felvonyított a motor, és már ott se volt. Peter sokkos állapotban kérdezgette magától, vajon ki ülhetett abban a titokzatos taxiban? Egy taxisofőr vagy egy fantom?

Ez tisztázatlan. És felmerülhet egy újabb égető kérdés is: a történtek után, ilyen állapotban egyáltalán hazautazott-e reggel Szentpétervárról? De haza ám, igaz, nem a tervezett járattal és csak rengeteg gyötrelem árán, de ezeket nem érdemes részletezni. A történet enélkül is közeledik a végkifejletéhez. A titokzatos és veszedelmes fantom talán csak a részeg Peter képzeletében létezett (habár megcáfolhatatlan tény, hogy elvesztette a márkás lengyel zakóját), de szegény szerencsétlenre otthon, a szülőföldjén valóban rossz dolgok vártak, és ezek bizony nem csak a képzeletében léteztek.

492

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Kiderült, hogy a meghatalmazás, amit olyan készségesen írt alá az étteremben, nem meghatalmazás, hanem ajándékozási szerződés volt. Aláírásával igazolta, hogy a szeretett festékgyártó üzeme ezután már nem az övé, hanem a barátjáé. És meg kellett érnie azt is, hogy amikor megközelítette az üzemet, a portás nem engedte be, mert állítólag belépési tilalmat rendeltek el vele szemben. Az új tulajdonos mögött ugyanis nagy hatalmú emberek álltak, állítólag külföldiek, akikkel nem érdemes ujjat húzni, Peter pedig azonnal tudta, miféle külföldiekről van szó. A következő csapás pedig a lakásában érte, ahol négy üres fal fogadta. Az üres szoba közepén lévő asztalon egy levél várta szeretett Katkájától, aki állítólag már hosszabb ideje fontolgatta a válást, de eddig nem tudott dönteni. A történtek után viszont végleg elhagyta Petert. Látni se akarta többé és csak a legszükségesebbeket vitte magával. Vagyis majdnem mindent, amire házasságuk során közösen szert tettek.

Katka odaköltözött Peter dörzsölt barátjához, a festékgyártóüzem új tulajdonosához.

Amint kiderült, több éve viszonyt folytatott vele.

Peter elszomorodott. Több napig bánkódott, bánata pedig napról napra egyre csak nőtt. A bánattól egy idő után valami különös módon megfeketedett az arca, ami akkor fordul elő az emberekkel, ha betegek vagy pszichés zavaraik vannak.

Arcából furán világlott a szeme… Fekete ruhákat kezdett viselni. Aztán eltűnt a városkából, senki se tudta, hová. Nemsokára az emberek egy Pozsony utcáin garázdálkodó fekete fantomról kezdtek el beszélni, aki magántaxisnak adja ki magát, és csak éjjel dolgozik. Az ügyfeleket lopott kocsival elhagyatott helyekre fuvarozza, ott kidobja és felpofozza őket, majd elveszi a zakójukat, kabátjukat vagy egyéb felöltőjüket, pénzüket és összes maguknál tartott értéktárgyukat. Az autót később mindig megtalálják valamelyik városszéli parkolóban.

Dobry Judit fordítása

Eva Maliti Fraňová

Dobry Judit

2019/5-6

(Pozsony, 1953) író, drámaíró, műfordító, irodalomtörténész. Színdarabjait nemcsak Szlovákiában mutatták be, de többek között Olaszországban, Németországban, Oroszországban és az Egyesült Államokban is. Több rangos irodalmi díjat és kitüntetést tudhat magáénak. Művei megjelentek angol, francia, hindi, orosz, lengyel, német nyelven. Oszét és orosz irodalmat fordít.

(Komárom, 1984) tolmács és műfordító, kortárs szlovák irodalmat fordít. 2017-ben Madáchnívódíjban részesült Balla Az apa nevében című prózakötetének fordításáért.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

493

David Zábranský

Mi mindent láthat az ember Budějovicében

M

ás történetet fogok most mesélni önöknek, egy még különösebbet.

Néhány héttel ezelőtt történt meg velem (a naptár szerint még a tél uralkodott, de az ágakban már ott rejtőzött a tavasz), és szorosan összefügg a foglalkozásommal.

A foglalkozásom útkarbantartó. A vidék bejárása és átgondolása. A vidék az én kartotékom; ahány lépés, annyi nyilvántartási lap. Jó, értelmes munka.

A kormányunktól kapom érte a fizetésemet, cserébe rendszeresen hírt adok neki országunk állapotáról. Általában már visszaúton a vonaton elkezdem írni a híreimet, és mindig tudom, mit akarok mondani. Egy szó, egy vasúti talpfa, egy lépés. Jól ismerem ezt. Ha az oldalszámok kitöltéséről és a határidők betartásáról van szó, nincs mitől tartanom. Ami viszont aggodalommal tölt el, az az útjaink állapota. Az olvasó közben bizonyára érti, hogy számomra út minden kis zug.

Sőt kedvem lenne azt mondani, hogy számomra út minden, ami idelent, a nap alatt történik. Az egész környezetünk.

Aznap a kormánymegbízatás szerint Dél-Csehország felé vettem utamat.

Konkrétan a Városligetet kellett feltérképeznem České Budějovicében. Dél körül szálltam le a budějovicei állomáson, és mélyet sóhajtva elindultam a Lannova sugárúton a városba. Tiszta levegő, mély sóhaj és a Lannova sugárút. Mindig így csinálom, és ezt javaslom önöknek is. Ahogy megérkeznek a vonattal

494

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Budějovicébe, sóhajtsanak egy mélyet, azzal kapaszkodjanak meg a hosszú kötélben, becézgessék a hibátlan levegőt a tüdejükben, és vontassák be magukat szép lassan a városba. A Přemysl Ottokár úrról elnevezett téren, ahol véget ér vagy kicsúcsosodik a Lannova sugárút, fújják ki a levegőt a tüdejükből és örüljenek. De vissza a történetemhez. Egy Pasovská utcai bérház tetején történt, ahova az útkarbantartás előtt mentem mézes joghurtot enni és körülnézni.

Már a vonaton éreztem. Éreztem, hogy valamilyen láthatatlan entitás velem van a kupéban. Sőt egyből két láthatatlan entitás. A Lannova sugárúton is éreztem őket a hátam mögött.

Hogy kikről van szó, a Pasovská utcai tetőn tudtam meg. Peking úr volt az, vagyis a kínai nagyváros szelleme, az oldalán pedig Athéna istennő, aki szintén nem akart fizetni a vonatjegyért. Ez a két szellem! Az úton láthatatlanná váltak, de a négyszögletű bérház tetején újra jól láthatóak lettek. Ezek ketten…

Tudom, hogy jutottam hozzájuk. Athénba már évek óta rendszeresen repülök, hogy legalább egy pillanatra elfelejthessen a cseh utakat, Pekingben pedig hosszabban időztem a tavalyi évben; csak egy őrült nevezné az ilyen városban való tartózkodást nyaralásnak. Pekingben egyszerűen lélegezni sem lehet.

Nyaralás? Levegőt sem mertem ott venni… Aztán örömmel tértem vissza Csehországba.

Erre azon a tavaszi napon egyszer csak itt beszélget közvetlen a hátam mögött Peking úr és Athéna a budějovicei tetőn!

A hajdani civilizációk két képviselője egymás mellett ült a szellőztetőakna dobozán. Sok minden közös volt ebben a két (tiszteletre)méltóságban. Közben mégis, csak nehezen lehettek volna ennél különbözőbbek. Az elragadtatott Athéna, mint Szilícium-völgyi befektetők, akiknek épp gyorsan növekvő technológiai startupjukat mutatják be. Vékony, fekete garbót visel, szeme gyulladt. A vékony, fekete garbóban hamvából kelő nőiség. Peking másrészről szakállas és higgadt. Mozdulatlanul nézte a tiszta várost, és mélyeket lélegzett.

– Ott épp elment egy Mini Cooper, látja? — mondta Athéna, hogy végre szóra bírja Pekinget.

– Egy Mini Cooper? Mi az? Egy olyan herceg autója, aki a miniatűröket szereti? – kérdezte Peking, és miközben ezt mondta, elsodort egy ősz tincset homlokából.

– Pontosan! – válaszolta Athéna energikusan. – A Mini Cooper olyan, mint egy annyira kicsi könyv, amit már el sem lehet olvasni. Mint egy bonsai, amire nem lehet felmászni.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

495

– Jól van – mondta Peking. – A kicsi autó jó. Nálunk levegőt se lehet venni – tette hozzá halkan.

– Ne szabadkozzon! Minket itt, Európában nem zavar a viselkedésük! – reagált gyorsan Athéna, és csak eztán jött rá, hogy Peking talán nem is akart szabadkozni. Athéna kicsit gyorsabban beszél, mint ahogyan gondolkozik.

Gondolatban kiosztott magának egy fekete pontot.

–A Mini Cooper márkának most a Mercedes a tulajdonosa – folytatta kapkodva. – És hiszi, vagy sem, a Mercedes minden újabb modellel egyre jobban megnöveli a Mini Coopert. Jól hallja. Megnövelik a Mini Coopert. A hosszát, a magasságát, a motor hengerűrtartalmát. Megnövelik a Mini Coopert!

Mert az ügyfelek aranyos autóra vágynak. De ezzel együtt nem bírják a tényleg aranyos méreteit.

Athéna befejezte, és szívószállal belekortyolt Starbucks frappéjába, amit még Prágából hozott magával.

Peking hallgatott. Csak egy pillanat múlva mondta nehezen visszafogott gyűlölettel: – Az automobilizmus egy átok.

– Kínaiak milliói vizsgálgatják az autókat, letöltik az internetről a brosúrákat.

Kiválasztják az autót, és fizetnek érte – mondta Peking most már elgondolkodva.

– Nem éltem még meg ennél értelmetlenebb vásárlási lázat. Még egy ilyen elavult, ennyire nem kortárs dolgot! Hogy gondolhatja valaki a harmadik évezredben, hogy majd egy olyan bádogdoboz vásárlása adja meg neki a komolyságot és a társadalmi presztízst, aminek a belsejében robbanás megy végbe? Isteni egyszerűség. Hiszen abban a motorban gáz robban!

– Veteránt kell venni – javasolta Athéna. – Abban rejlik a tudás, a szépség és a melankólia. Voltak idők, amikor még komolyan lehetett venni az automobilizmust.

– Most viszont gyilkosság. Az autóvásárlás az imbecillitás megnyilvánulása – mondta Peking. – Az ízléstelenség csúcsa pedig a terepjáró vásárlása… Micsoda maradiság! Hogy gondolkozhat el valaki komolyan a mi időnkben azon, hogy autóval induljon el a terepet megnézni?

– Ugye? Hova menjen az ember manapság terepre?! Mindenhol aszfalt van – válaszolta Athéna, és közben kicsit gépiesen elmosolyodott.

– Milyen ország ez? – kérdezte Peking. – Milyen város ez?

– Budějovice.

– Nem élik túl – mondta röviden Peking. – Még ha észhez is térne a Mini Cooper tulajdonosa, és elkezdené a Mini Coopert újra kicsinyíteni, a motor

496

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

hengerűrtartalmát, meg minden, ez nem segít. Még a trolibusz és a városi tömegközlekedés sem megváltás önmagában… Sok mindent láttam ez alatt az ezer év alatt, de ilyet még nem… Ilyen nagy bolygó, Athéna! Egy van belőle, maga is látja, nem? Minden körülötte forog. A tőke, de a globális felmelegedés is.

– Megtaláljuk a bölcsességet – válaszolt az istennő. – Segítek az embereknek.

Elkezdenek edzeni. Elkezdenek odafigyelni magukra. Ez egy olyan generáció, amelyik állandóan az energiáról fecseg. Fosszilis üzemanyag, szén, energiaés proteinszeletek… Át kell őket hangolni. Más energiára kell ezentúl összpontosítaniuk.

– A belső energiára…

– Igen… az emberekben elméletileg rengeteg belső energiának kellene lenni.

Bárcsak, gondoltam. És a rendes sétám, melyet egy órával később a lassan zöldbe boruló Városligetnek szenteltem, egyszeriben imádságnak tűnt számomra.

Juhászné Hahn Zsuzsanna fordítása

David Zábranský

(Prága, 1977) cseh író. Jogi diplomát szerzett, majd médiaszakon folytatta tanulmányait, szociológiát és filozófiát tanult. Első regénye, a Slabost pro každou jinou pláž 2006-ban jelent meg, és elnyerte a Magnesia Litera elsőkönyveseknek járó díját. Magyarul Mindig más partra vágyik címmel jelent meg a L’Harmattan kiadó gondozásában 2014-ben G. Kovács László fordításában.

J. Hahn Zsuzsanna

2019/5-6

(Budapest, 1979) bohemisztika és germanisztika szakon végzett a PPKE BTK-n. Elsősorban kortárs cseh prózát fordít, Susanne Roth-díjat (2015) és Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat (2018) nyert.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

497

Bogdan Suceavă

A fal

S

zerdán, az esti órákban, rögtön alkonyat után, a Bukarest felől ÉszakMoldva felé közlekedő gyorsvonat teljes sebességgel nekicsapódott egy falnak. Néhány órával később Ioan Grigore mozdonygépész azt nyilatkozta a Szekuritáté székhelyének első emeletén, ahol az eset első elemzését végezték, hogy az út során minden rendben volt, semmi különös nem történt az ütközés pillanatáig. Indulás előtt nem volt javítanivaló, útközben pedig betartották a menetrendet, mint még soha. A vonat pontosan az előírások szerint haladt.

Még Buzău után is, ahonnan az állomásfőnök hét perccel később engedte ki a szerelvényt, sikerült behozni a késést.

– Tudja, ezredes elvtárs, Mărgineni állomásán a vonatnak 40 km/órás sebességgel kell áthaladnia. Ennél többet tilt a szabályzat. Az állomáson túl, jobbra, látszanak valami házak. Aprók, szürkék, mintha a sínek felé fordított ólak lennének, néha kiugrik belőlük egy-egy tyúk vagy kutya. Egyszer jártam úgy, hogy elütöttem a mozdonnyal egy böhöm, fehér disznót. Ezek az állatok a vasúthoz közel nőnek fel, semmitől sem tartanak. Van olyan is köztük, amelyik szürkületkor, mintha a vonat rázkódásától eszét vesztené, önként vetődik a kerekek alá. A mărgineni-i kanyarba az előírt sebességgel hajtottam be.

Akkor látta meg a falat, a mozdony reflektorainak fényében. Hirtelen fékezett, inkább meghőkölésből, mint tudatosan. A táv amúgy is túl kicsi volt.

498

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

A vonat teljes sebességgel szaladt bele a falba, és azon nyomban szétzúzta.

A mozdony megingott, mintha földrengés lenne. A sokk első pillanata után már érzi az ember, hogy kisiklik-e vagy sem. Tapasztalatból, valószínűleg. De érezte a szerelvény súlyát mögötte, a sok száz érkező tonnát, ahogyan átveszik az ütközést, remegve lengenek ki minden irányba, és, eléggé sok idő múltán, lecsillapodnak.

Ez volt az ő verziója. Vespasian Popa ezredes jegyezte le, a Szekuritáténak arról az igazgatóságáról, amelyik a gazdasági szabotázsokkal foglalkozik. Tíz perccel azután, hogy a gépész jelentette rádión az ütközést egy fallal, ami a sínen volt Mărgineni közelében, az ezredes telefonhívást kapott a forró dróton, az irodájában, ahol 24 órás szolgálatát végezte, a sürgősségi beavatkozásokra szakosodott osztag vezetőjeként. Tizenkét éve nem volt riadó, amióta levegőbe röpült egy tartály a brazi-i kőolaj-finomítóban, a termelőszövetkezetek parasztságának országos konferenciája idején. Így hát az ezredes mindig laza volt szolgálati ideje alatt. Ez az időtartam pontosan elég volt neki egy kiadós alvásra, plusz egy Arthur Conan Doyle-kötet fellapozására. A Dox tengeralattjáró kalandjain kívül még semmit nem olvasott el figyelmesen.

Kedvenc szórakozásai között első helyen az igazgatóságon töltött szolgálati idő agyoncsapása állt.

Azon az estén azonban, csodával határosan, szempillantás alatt lerázta magáról az unalom legapróbb morzsáját is. Megejtett ő is két telefonhívást, hogy megtudja a legfrissebb adatokat, aztán három másik tiszttel a repülőtérre indult. Katonai helikopter várta őket, hogy Bákóba vigye, ahol a kivizsgálás főhadiszállását létrehozták időközben.

Amit viszont ők nem tudtak még: ugyanabban az órában kivizsgálás indult pártvonalon is. Bákó megye első titkára telexen közölte a Központi Bizottsággal: 18:45 órakor kísérlet történt az 515-ös gyors kisiklatására, Mărgineni és Voronca községek között. Alaposan kigondolt, tömör építmény lett ráhelyezve a sínre, csökkent láthatóságú szakaszon. Nem következett be kár anyagiakban vagy emberéletben. Minden intézkedés megtörtént, hogy az állampolgárok körében ne törjön ki pánik, ezekben a történelmi napokban, amikor a fővárosban előkészületek zajlanak a Párt XIV. Kongresszusára. Úgy tűnik, az incidensről szóló tudósításnak ez a változata jutott el legkorábban a párt főtitkárának íróasztalára, felcsigázta kíváncsiságát, és a következő határozat aláírásához vezette: Tudni akarom. Tájékoztassanak.

A rendkívülire alig felkészült világban a bákói esemény a fantasztikum fénykörébe burkoltan vonult be a köztudatba. Bekövetkeztével az összes

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

499

elővigyázatossági, megelőzési, védelmi és biztonsági intézkedés, minden erőfeszítés, amely a nyugalom, rend és a nép forradalmi vívmányainak megőrzését célozta, mindez a végtelen igyekezet egycsapásra értelmet nyert.

Végre történt egy terrorcselekmény, egy szabotázsakció.

Elkezdődött tehát a kivizsgálás pártvonalon is. Emellett a vasúti társaság is vizsgálta az esetet, nyomozott a rendőrség, az ügyészség, és folyamatban volt egy irdatlan műszaki ankét a tűzoltóság részéről, akik laboratóriumban elemeztek ki mindent, a szikranyomokig terjedően, amelyeket az ütközés a mozdonyra ráhúzott, annak teljes hosszában. Az összes vizsgálat közül azonban a legalaposabbnak továbbra is a Szekuritáté által indított bizonyult, és ez emberközpontú volt.

– Parancsot kaptam, hogy a mărgineni-i terrortámadásért vétkes személy legkésőbb három nappal a Kongresszus előttig kézre kerüljön – mondta Popa ezredes a tisztjeinek.

Mi sem egyszerűbb, felelte egy milicista ezredes. Megrajzolom én a merénylő fantomképét. Nincsen adatlapja a milícián, viszont annál vaskosabb a Szekuritáténál, vagy azért, mert hallgatja a Szabad Európát, vagy mert vicceket mond a szeretett vezérről. Negyven körüli, és nem léptették elő mostanában a munkahelyén. Ért valamicskét a kőművességhez, és szerda estére megvan már az alibije. Ez a mi emberünk.

A vizsgálat különös adalékot hozott felszínre: öt perccel az 515-ös gyors előtt ugyanazon a sínpáron Mărgineni határában, azonos menetirányban, áthaladt egy tehervonat, cementet szállított a Dâmbovița megyei Fieni-ből a Botoșani megyei Dorohoi disznótenyésztő kombinátjába. Egy közönséges tehervonat. A merénylő kivárta, amíg ez a szerelvény lomhán átgördül az éjszakában, aztán, profikhoz méltó ügyességgel, ráépített a sínre egy falat röpke öt perc alatt. A célja világos volt: kisiklatni a gyorsvonatot.

A milicista ezredes feltette a kulcskérdést: – Hány kőműves kell ahhoz, hogy öt perc alatt felhúzzon egy ilyen torlaszt?

Miután összetanakodtak igazi mesterekkel, ki tudták számolni, hogy három, és azok is előregyártott elemeket raktak össze a sínen.

– Akkor meg kell találnunk a három kőművest – összegzett az ezredes. – Életkor: körülbelül negyven év, a Szabad Európát hallgatják, vicceket mondanak.

– Azt mondd el, légy szíves – kérte kitartóan Popa ezredes a mozdonyvezetőt –, hogyan volt ráhelyezve az a fal a sínre. A pozíciója érdekel. Milyen dőlésszöge volt a vonat menetirányához képest?

A mozdonyvezető behunyta a szemét:

500

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

– Nem tudom, túl gyorsan történt. Nem hiszem, hogy rá tudok jönni.

– Próbálkozzál – mondta az ezredes. – Ez nagyon fontos.

A gépész kibökte: – Egyenesen állt a sínen.

– Egyenesen? Nem létezik, hiszen ki akarták siklatni a szerelvényt.

A mozdonyvezető folytatta: – Emlékszem, az ütközés pillanatában reflexből a homlokomhoz emeltem a kezem, mert valami kipattant a falból. Egy vasrúd, ilyesmi. Rá volt fogatva a tetejére, vízszintesen.

– Vasrúd? De a helyszínelők jelentésében csak tégláról esik szó.

– Az lehet, megtörténhet, de nem volt egységes a fal anyaga... Bele voltak keverve különféle dolgok.

Popa ezredes leszűrte magában, hogy a falat öt perc alatt húzták fel, és ahhoz, hogy kisiklassa a vonatot, ferdén kellett volna állnia a sínen, azzal a szándékkal, hogy elmozdítsa a mozdonyt a vágányról. Valami nem stimmelt ebben az egészben.

Minden történetben lennie kell egy vétkesnek, ezért a kivizsgálások elágaztak. A milícia őrizetbe vett minden Bákó megyei, háromtagú kőművescsapatot (éppen hét ilyen volt), és a legnagyobb szigorúsággal hallgatta ki őket. A tűzoltóság megbüntette az étkezőkocsi pincéreit. A bűnügyes nyomozótisztek felfedeztek és elkülönítettek a tett színhelyén több száz tégla- és vakolatdarabot, egy hányódó kőműveskesztyűt, tíz vasrudat, amelyek a síntől különböző távolságokra hevertek, és amelyeknek kétséges volt az ütközésben játszott szerepük, egy doboz vazelint, rajzszögeket, szegeket, csavarokat, kapcsokat, villanykapcsoló-maradványokat, valamint számos más tárgyat, amelyek helye a mezőben nem volt indokolható, azaz származhattak akár a falból is.

– Mi a helyzet a bákói fallal? – kérdezte az első titkár elvtárs kora reggel.

Röviden tájékoztatták, hogy a vizsgálatok folyamatban vannak. Mire azt mondta: – Holnap az első órában értesüljek az összes fejleményről.

Akkoriban élt Mărgineni-ben egy milicista őrmester, akinek egész életében az volt a szenvedélye, hogy ismerjen mindenkit maga körül, és lássa át a legfurcsább észjárásokat is. Rufea Nicolae volt a neve, és éppen őt nem vette számításba egyetlen szervezési titkár, ezredes, felügyelő vagy ügyész sem, aki azokban a napokban megfordult a településen. Találkoztak vele, de nem vonták be egyik vizsgálatba se.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

501

Péntek reggelre – a baleset szerdán este történt – az őrmesternek megvolt a saját elmélete a sínen keletkezett fallal kapcsolatosan. Kilépett a milíciaörs ajtaján, áthaladt a Șistea patak fölötti pallón, átugrott a községi legelő kerítésén, mélyen belenyúlt a nagy mezőgazdasági forradalom idején ásott vízelvezető árokba, és galléron ragadott egy mozdulatlan testet, amelynek tulajdonosa, úgy tűnik, ott töltötte az éjszakát.

– Ébredj, és mondj el mindent – parancsolt rá –, mert te vagy a ludas ezúttal is.

– Ne üss! – görcsölt be a sánclakó.

– Kelj fel, velem jössz, elmondod, mi történt.

A sáncban lévő erre üvölteni kezdett, sipító hangon, mintha egy nő siratná férjét, akiről épp megtudta, hogy elhunyt. Fuldokolni kezdett, aztán köhögni.

– Megint ittál, Marinică – mondta az őrmester, és pofon vágta. Majd így folytatta: – Nincs olyan neked, hogy elég. Addig iszol, amíg összecsinálod magad. Emlékszel, amikor keresztbe feküdtél az úton? Szerencséd volt, hogy kikerült az a teherautó.

Az ingatta a fejét. Nem emlékezett semmire. Most mi bajuk vele?

– Gyere – mondta ismét az őrmester. – Dolgunk van.

Ismét galléron ragadta, segített neki, hogy visszanyerje emberi tartását.

A hajlék és emlékek nélküli ember tíz évvel korábban telepedett meg a községben. Kifogástalan kilépővel bocsátották el a kórházból, a mindent feledők menhelyéről, amikor komoly helykrízis állt elő, és azóta összehord hetet-havat.

– Mindegyikőtöket lát és kifürkész! – ordította, amikor a településre érkezett.

Aztán néhány napon át különböző helyeken hirdette fennhangon, hogy mindenki a zsigeréig kifordíttatik, és eljövel az, akinek nincsen farkasagyara, sem saskarma, hallatlan sírás és keserűség ideje lesz mindenki számára. Az idő! Az idő lép nyomdokaitokba! Egyeseknek úgy tűnt, ezt ordítja. De nem volt egészen világos. És az sem, hogy miféle döbbenetes állat fenyegeti a közösséget. De azért békén hagyták.

A vasút melletti beépítetlen telken húzta meg magát, a mező közepén, saját maga ácsolta viskóban. Udvarán minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot összegyűjtött: a függetlenségi háború idejéből származó kelengyésládákat, kerítésléceket, patkókat, alumíniumdrótot, biciklire tehető macskaszemeket (csak ebből kétszáz volt, mind lopott), traktoralkatrészeket (a téeszből), babakocsikat, régi órákat, egy páncélkart és minden egyebet, ami elromolhat és elrozsdásodhat ezen a vén világon.

Az őrmester a gallérjánál fogva hurcolta Marinică-t a vasrudakból összerakott kerítéséig, és belökte az udvarra.

502

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

– Na, Marinică, mondjad, miből építetted azt a falat?

– Ne üss! – mondta. – Nem tudok semmit.

– De igen, s most el kell mondanod…

Hirtelen elengedte a gallérját. A férfinak összeakadt a lába, elterült a szikkadt földön. Az őrmester megkerülte, belépett a kartonból és vályogtéglából tákolt viskóba, félrehúzva a bádoglemez-ajtót.

Tábori ágy, rajta szénával töltött, ósdi matrac, asztal gyanánt egy lapjára fordított, fehér hűtőszekrény-váz. Azon két üveg. Orrához emelte, megszagolta. „Aha, ahogy sejtettem”, mormolta. Aztán kiszólt az udvaron heverőhöz: – El ne tűnj innen, mert ripityára törlek.

Sietség nélkül maga mögött hagyta az udvarféleséget, a mezőt, és visszatért a faluba. Néhány száz métert haladt, aztán belépett az egyik útmenti házba.

Kopogás nélkül, határozottan lökte be az ajtót. Szempillantás alatt megtalálta a házigazdát, akinek üzelmeiről nagyon is jól tudott. Mindenféle bevezető nélkül galléron ragadta: – Tegnapelőtt este mit adtál inni Marinică-nek? Mit beszéltünk mi erről?

A másik nagy szemet meresztve válaszolta: – Főnök úr, haljanak meg a gyermekeim, ha…

– Megmondtam neked, hogy egy napon megtörténik, és jobban jársz, ha nem tőled ered. Hétféle szeszt vegyítesz, mindegyik tiltott, te párlod le, te adod el. A szaga annak, amit kifőzöl, hét falu fölött lebeg. De erről máskor beszélgetünk. Most arra felelj, mit adtál neki inni.

Az őrmester visszatért a mezőre, kezében koszos szatyor, benne két üveg.

Belépett a kartontetőjű vályogviskóba, és felültette a férfit a tábori ágyon, ahol az mély álomba merülten hevert.

– Gyerünk, Marinică. Most megyünk, és megvárjuk, hogy beesteledjen.

Az őrsparancsnok elmélete a feledés mechanizmusával kapcsolatos egyik klasszikus feltevésen alapult. Még az amnéziások esetében is bizonyos hasonló körülmények vagy környezetváltozások kiválthatnak önkéntelen emlékezést a memória olyan tereiből, amelyeket egyébként elveszettnek nyilváníthatnánk.

Az őrmesternek megvoltak a saját elgondolásai az evolucionizmusról és az emberölés mozgatórugóiról is, de ezek közül egyik sem volt mérvadó a vizsgált esetre nézve.

Dél felé ő maga adott enni az öreg páriának, az őrs zárkájában. Azt kérdezte tőle: – Vannak karmai az időnek?

– Nagyok, feketék – erősítette meg az tele szájjal –, és mintha mindegyik balkézre lenne, úgy görbülnek.

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

503

Katonai helikopter zaja hallatszott éppen, amint berepüli a zónát. Az úton fekete Daciák haladtak, rövid, bukaresti rendszámúak.

Az őrsparancsnok tudta, hogy a zárkában ülő számára a világ csupán a késő délutáni órákban kezd színt és értelmet ölteni, amikor felébred naphosszat tartó alvásából. Akkor a rácson benyújtotta neki az egyik üveg tiltott alkoholt, miután gondosan ellenőrizte, hogy a cella be van-e zárva rendesen.

– Gyerünk – biztatta –, igyál…

A férfi szemei felcsillantak. Szagáról és az üveg formájáról felismerte az italt.

Szájához emelte, s mintha partot ért hajótörött lenne, lélegzete és szívverése normálissá csillapodott, amint sűrűn nyelte a kortyokat. Megtörülte a száját, aztán ivott tovább. Az őrmester a rácson át figyelte. „Kábé három deci”, mérte fel a szemével. „Mint egy csupor vizet, úgy megitta.” Fogai között szűrve a szót, odaszólt: – Marinică, az anyád keservét…

A férfi hátborzongatóan üvölteni kezdett. Letette az üveget, és mintha fájdalomtól őrülten, nekirontott fejjel a zárka rácsának. Mint akit végtelen kétségbeesés taglózott le, úgy ordított közben.

– Miért kiabálsz, jóember? – kérdezte az őrsparancsnok.

Tudta, hogy a férfi az első szakaszon megy át épp, az erőszak kezdeti kirobbanását éli meg, amely zavarodottságának nem feltétlenül a legmélyebb pontja. Marinică többször belefejelt a rácsba, majd kimerülten hemperegni kezdett a padlón. Aztán, hosszú idő után, mozdulatlanná merevedett, és nyüszített, mint egy kutya. Hirtelen megszólalt, és határozott hangon, olyan összefüggően, ahogyan józanul sem tudná, azt mondta: – Láttam az egeket, ahogyan megnyílnak, és mindnyájunkat magukba ölelnek. Láttam az arkangyalokat, ahogyan magukhoz intenek, és azt mondják: feledd, amit a földi világban tettél, ami ott volt, gyere, foglalj helyet az asztalunknál. Szárnyad lészen, mondták, mint minékünk. Megmutatták a palotájukat, drágakőből épült, kapui színaranyba foglaltan.

Négykézlábra emelkedett, elvette az ágyon maradt üveget, kiitta fenékig.

Amikor visszanyerte lélegzetét, azt mondta: – Emlékszem, mit kérdeztél. El tudom mondani.

Kerge szemmel nézett az őrmesterre, mintha víz mélyéről. Az ismerte ezt a tekintetét, látta már egyszer, régen.

– Ők mondták nekem: befogadunk az égi birodalomba, csak légy méltó erre. Óhajunkra és parancsunkra tégy te is valamit! Állítsd meg az időt. Öld meg az órákat, fékezd le azt, ami működik, és tolja előre az időt. A hajnalhasadást jelző kakasokat, az égről a holdat, amit akarsz. Állíts meg egy jelzést.

504

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Az őrmester kidugaszolta a második üveget, odanyújtotta a rácson át. A férfi magához ragadta, vérbe borult szemmel folytatta az ivást. Tekintete valami láthatatlant kémlelt, egy pontot valahol a zárka és az égbolt között.

– Építs falat, parancsolták nekem, varázslatos időben készüljön el, és keverj bele olyan dolgokat, amelyeket nem őröl fel az idő, vasat, téglát, a végén pedig locsold meg élő vízzel. És úgy helyezd el, hogy állítsa meg az időt.

Ivott tovább. Nagy sokára aztán feltápászkodott, és még egyszer nekirontott fejjel a zárka rácsának.

– Ne legyen részetek – mondta. – Egyikőtöknek se legyen része.

Az őrmester alapos, háromoldalas jelentést írt. Este tíz óra körül elment a néptanács épületéhez, ahol a kivizsgálás főhadiszállása volt.

– Marin Tănase, gyógyíthatatlan elmebeteg? – olvasta Popa ezredes, és elhúzta a száját. – Ez meg kicsoda?

– Ezredes elvtárs, az illető a szemétből él – felelte az őrmester. – Hamisított csempészszesztől részegedik le, csak olyankor tud lábon állni és dolgozni, de amit tesz, annak semmi köze ahhoz, amit a normális emberek végeznek.

Nem olyan munka. De a falat a sínre fel tudta húzni, nagyon gyorsan. Talán fiatalkorában tanult ilyesmit valahol.

Az ezredes szeme szikrázott.

– És idejössz azt jelenteni, hogy ő végezte el mindezt?

– Ezredes elvtárs, ez az igazság. Ő csinálta azt a falat, ellenőrizni is lehet, hogyan.

Az ezredes ököllel az asztalra csapott, és ordítani kezdett: – A milícia tele van ilyen hülyékkel, mint te! Megpróbálsz egy szegény bolond nyakába varrni egy merényletet, amely a nép forradalmi vívmányai ellen irányult, egy világos szabotázsakciót! Mi azon vagyunk, hogy megtaláljuk a nép ellenségét, aki egészen közel járt ahhoz, hogy sötét árnyat borítson a XIV. Kongresszusra! Mit gondolsz, hogyan jelenthetném Bukarestnek, hogy egy őrült épített falat a sínre, mert ezt parancsolták neki az arkangyalok? Szerinted mit fognak mondani rólam a minisztériumban vagy a KB-nál? Arkangyalok nálunk még gondolatban sincsenek! Kifelé!

Az őrmester leverten távozott. Átment az utcán, belépett az őrs épületébe.

Végighaladt a kis hátsó folyosón, és kinyitotta a zárka ajtaját. Odaszólt a férfinak: – Menj haza, Marinică. Nem hittek nekem. Ne igyál többet, mint amennyit én adtam ma neked, mert emberhalál lesz a vége. Amikor fejbe vágtad az arini-i erdészt, a gyilkosság eszközét is eléjük tettem, mégsem hittek nekem.

Azt hiszem, akkor többet ittál, mint most. Aztán meg ezúttal, a fallal, nem is

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

505

történt olyan súlyos dolog. Végső soron nem halt meg senki. Egyenesen haza menj, ne állj meg sehol, értesz engem?!

Hosszan nézett utána. A férfi üres tekintettel, a távolban felsejlő dombokat kémlelve haladt, szokatlanul egyenes testtel, egy jottányit sem térve le az ösvényről.

Szonda Szabolcs fordítása

Bogdan Suceavă

(Curtea de Argeș, 1969) román író, publicista, matematikus. A Bukaresti Tudományegyetemen diplomázott matematika szakon, Michigan állam egyetemén doktorált, 2007 óta Fullertonban tanít matematikát. Magyarul legismertebb regénye, a Venea din timpul diez olvasható (A félhanggal emelt időből érkezett, Noran, 2009). (A fordítás a szerző Imperiul generalilor târzii şi alte istorii című, digitális kiadásban megjelent kötete alapján készült – Liternet Kiadó, 2003, editura.liternet.ro)

Szonda Szabolcs

(Sepsiszentgyörgy, 1974) költő, műfordító, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója.

506

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

Bruno K. Öijer

Kivétel nélkül mindahányan senki vigaszára sem sóvárogtam nagyon jól tudtam nincs vigasz szigetek vagyunk kivétel nélkül mindahányan és az árnyainkat kell gereblyéznünk óvnunk a saját tehetetlenségünket az esetlegesen létező nagy világítótornyot már réges-rég kifosztották kivétel nélkül mindahányan hordozzuk apró kis fénynyalábunkat magunkat és másokat is félrevezetve nem számít milyen sokáig és messzire utazunk a saját kezünket is alig látjuk magunk előtt az egyetlen királyság, ami túlélte az ezredfordulót az alvilág és én többnyire ott időzöm járkálok a már nem létező utcákon ülök a lepukkant és elfelejtett kávézókban de ez még mindig ugyanaz a régi pincér és én átérzem a helyzetét a szerepét a végsőkig játssza kihozza nekem és a barátaimnak a bort amit mindig ittunk és amikor koccintunk egymással a köddel koccintunk, mert kivétel nélkül mindahányan tudjuk hogy nem létezik a másik csak azon a hosszú és keskeny olajfestményen ami mögöttünk lóg a falon egy halomnyi figurával, akik megragadták a szívüket

2019/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

507

és óvatosan a fűbe helyezték a fekete, jéghideg folyó a háttérben minden irányba vagdalkozik és várja hogy elszabaduljon várja hogy mindent beterítsen

Ferencz Mónika fordítása

Bruno K. Öijer

(Linköping, Svédország,, 1951) svéd költő, a lázadó Vesuvius csoport tagja.

Előadóművészi munkáiról is ismert.

Ferencz Mónika

508

(Budapest, 1991) költő, műfordító. Kötete: Hátam mögött dél (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/5-6

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: PIM

Nyáry Krisztián

Az írókertész

90 éve halt meg Osvát Ernő

„Holnap, vasárnap Ben Blumenthal Vígszínházában B. Hatvany Lajos destruktív pesti Haus regimentje, a Nyugat újjászervezett tábora, egy Osvát Ernő nevű destruktív író 25, 50 vagy 100 éves (mindegy) jubileumát síppal-dobbal, nádi hegedűvel ünnepli” – figyelmeztetett a magyar irodalom végromlására 1923. május 27-én a Szózat című napilap. A cikk Quintus néven publikáló szerzője, Kenedy Géza a vígszínházi ünnepségből vezeti le, hogy 15 év alatt a kulturális destrukció elérte a célját. A Hatvany regimentje című cikk ma is gyakran hangoztatott toposzokat sorol: „Ez a nyugatos irány mindig megtalálta az aranyos keresztény cégtáblát is. Előbb Ady, most Babits Mihály az, akit megtévesztett. Most őt is a destrukció mocsarai felé vezeti ez a lidércfény, mint ahogyan belevitt másokat is, akiknek a nevét fájdalommal olvasom Osvát Ernő vasárnapi hódolói közt, a legvadabb destruktív pesti írók között.”

Quintus nézőpontjából semmi jelentősége nincs annak a ténynek, hogy Hatvanynak ekkor már tíz éve nem volt köze a Nyugathoz. Mégpedig azért nem, mert egy szó szerint párbajig mérgesedő elvi vitában alulmaradt Osvát Ernővel szemben. Vitájuk sorsdöntő volt a Nyugatra és a folyóiratra épülő, mai napig élő irodalmi kánonra nézve.

15 évvel a – jobb napokon kétezer, gyakran csak nyolcszáz példányban megjelenő – folyóirat alapítása után a Szózat cikkírója azon szörnyülködik, hogy Osváték győztek: elpusztították a régi, az értékes irodalmat. A Nyugat-kánon ellenfeleinek Quintustól Takaró Mihályig nem fér a fejébe, hogy „az alacsony példányszámú zsidó lapocska” szerkesztője miként tudta gyökeresen átalakítani a magyar irodalmat.

De mihez kezdjenek azok, akik összeesküvés-elméletek nélkül akarják megérteni az Osvát-jelenséget? Ki volt ez az ember, aki száz évre meghatározta a legismertebb magyar irodalmi kánont, és aki az általa felfedezett írókon keresztül ma is uralja az iskolai szöveggyűjteményeket? Hogy érte el, hogy életműve generációk számára megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált, az ellenkánonok képviselői pedig – máig – az ő örökségével szemben határozzák meg magukat?

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

511

Osvát, a konzervatív Tankönyvi toposz, hogy a Nyugat az irodalmi modernség lapja volt. Ez az állítás önmagában is csak megkötésekkel igaz, de végképp nem következik belőle, hogy a folyóirat szerkesztője, Osvát Ernő modern lett volna vagy bármilyen módon fontos lett volna neki a modernitás. Ha modernség-konzervativizmus tengelyen akarjuk elhelyezni az életművét, akkor Osvátot szinte minden szempont alapján a konzervatív térfélen találjuk.

A Nagyváradról Budapestre érkező fiatalember irodalmi eszményképe Gyulai Pál és Arany János konzervatív esztétikai kánonja volt. A konzervatív Beöthy Zsolt irodalmi szemináriumai miatt hagyta ott a jogi kart, majd Rákosi Jenő harcosan konzervatív lapjában, a Budapesti Hírlapban kezdte publikálni első kritikáit. Innen került a politikai skálán liberálisnak számító A Héthez, Kiss József lapjához. Osvát azonban itt is a konzervatív szemléletű kritikusok közé tartozott.

Kritikáiban többnyire azokat a szerzőket dicsérte, akiket később éppen vele szemben lett szokás zászlóra tűzni. A prózaírók közül Gárdonyi Gézát és Herczeg Ferencet méltatta. Kedvenc kortárs írója élete végéig az előző generáció francia prózáját magyar viszonyok közé átültető Ambrus Zoltán volt. Egyáltalán nem mozgott otthonosan a kortárs világirodalomban. Franciául, németül és olaszul is olvasott, de soha nem a legújabb termésből választott olvasmányt – első számú kedvence Balzac volt. A mindig a józan méltányosság hangján elemző Osvát egyetlen íróról írt indulatosan elutasító kritikát: Ibsenről, akinek modernizmusát nem tartotta többnek múlandó divatjelenségnél. De nem csak az irodalomban nem volt fogékony a modernségre: nem érdeklődött a kortárs német és francia filozófia vagy művészetelmélet iránt sem.

Osvát, az apolitikus A Nyugat és annak szellemi irányítója az elmúlt száz évben gyakorta kapott egyszerre két ellentétes értékelést. Az egyik olvasat szerint a folyóirat a polgári radikalizmus művészeti vetületének tekinthető, azt képviselte, amit a társadalomtudományokban a Huszadik Század és köre képviselt. A másik olvasat szerint a lapra kezdettől a l’art pour l’art apolitikusság volt jellemző, és ezzel óhatatlanul is saját konzervativizmusába merevedett. Így látta későbbi legnagyobb kritikusa, Lukács György is, aki szerint Osvát egyenesen a „magyar viktorianizmust” testesítette meg. Osvát konzervativizmusa ugyanakkor kizárólag esztétikai konzervativizmust jelentett: a politikai konzervativizmus egyáltalán nem érintette meg, sőt, általában a politika sem érdekelte. Az irodalmat minden lehetséges módon el akarta választani a politikától. Ezzel két kánonformáló elődje,

512

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

Kazinczy Ferenc és Gyulai Pál útját követte – csakhogy az ő esetükben inkább külső kényszer volt az, ami neki belülről jövő meggyőződés. A fiatal Kazinczynak Kufstein, az ifjú Gyulainak Világos volt életre szóló politikai tapasztalata, ami miatt a politikumot megpróbálták kiiktatni esztétikájukból.

A huszadik század második felében egyértelmű politikai állásfoglalásként értelmezték Osvát közéleti szerepvállalását a Tanácsköztársaság idején, ezzel is bizonyítva, hogy „a politikai és művészeti progresszió” személyében összekapcsolódott. Csakhogy Osvát még az irodalmi direktórium vezetőjeként is került minden politikai megnyilvánulást, kizárólag az írók érdekeinek képviseletére vállalkozott a hatalommal szemben. A kommünnel szimpatizáló íróktól rengeteg kritika érte politikai passzivitása miatt. Nem véletlen, hogy a fehérterror idején Osvát volt az egyetlen korábbi direktóriumi elnök, akit semmilyen retorzió nem ért tevékenysége miatt. Ugyanebben az időszakban történt, hogy elolvasta a fajvédő Ébredő Magyarok Egyesületéhez tartozó Kádár Lehel egyik novelláját, és lelkesedésében így nyilatkozott: „Ha az ébredőknek sok Kádár Leheljük lenne, beállnék magam is közéjük.”

Elsősorban ezt az attitűdöt utasította el Osvátban Lukács György, akit felháborított, hogy a szerkesztő a filozófiai vagy politikaelméleti munkákat sem tudta másképp olvasni és értékelni, csakis irodalomként. Ennek köszönhető, hogy miközben Ady akkor és annyit publikálhatott a Nyugatban, amennyit csak akart, közéleti cikkei nem itt jelentek meg. Adyból is csak a költői forradalom érdekelte, a politikai nem.

Ez a fajta apolitikusság ugyanakkor nem jelentette a politikailag is érzékeny témák kerülését, még kevésbé gyávaságot. „Az elzálogosított gerincek visszaváltására sohase kerül sor” – hangzott Osvát egyik aforizmája. Az általa vezetett Nyugat a világháború idején jócskán helyt adott háborúellenes műveknek: Ady és Babits pacifista versei, Tersánszky prózái az egyik legfontosabb békepárti fórummá tették a lapot. Ám a szerkesztő ekkor is kizárólag esztétikai alapon mérlegelt: a témaválasztásba nem szólt bele, de a háborút ellenző szövegek csak akkor kaptak teret lapjában, ha művészileg magas színvonalat képviseltek.

Az elmélet nélküli ember Adja magát a feltételezés, hogy Osvát valamely koherens művészetelmélet mentén szerkesztette a lapot, és sikerét annak köszönhette, hogy világos teoretikus mérce alapján választotta ki a szerzőket és írásműveket. Ez azonban nincs így. Osvát egyáltalán nem volt elméleti ember – nemhogy megírt esztétikája

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

513

nincsen, de kritikái vagy egyéb írásai sem közvetítenek egységes eszmerendszert.

Osvát többnyire kimaradt a Nyugat nagy elméleti vitáiból. Két nagy tollháborúban szólalt meg: 1911-12-ben a kenyértöréshez vezető Hatvany–Osvát-vitában, és 1927ben az „Írástudók árulása” polémiában, amelyben Babitscsal konfrontálódott.

Mindkét vita meghatározó volt a Nyugat további iránya, és így Osvát személyes sorsa alakulásában, számára tehát igen nagy tétet képviseltek. Cikkei inkább retorikai értelemben tekinthetők vitairatnak. Kritikusi tollát sem vezette semmilyen kitapintható világnézet, teoretikus vezérfonal vagy divatos „izmus”. A Nyugat élén aztán a kritikaírással is végképp felhagyott, lényegében azért, mert maga sem tudott megfelelni saját minőségi elvárásainak.

Ahogy kritikái, úgy szerkesztői döntései mögött is hiába keresünk végiggondolt teóriát, hacsak a minőség feltétlen tiszteletét nem nevezzük annak. Megjegyzéseiből tudható, hogy – éppen közéleti hangoltságuk miatt – nem sokra becsülte az avantgárdot vagy a naturalizmust, ám ennek ellenére nagyra tartotta Kassák Lajost vagy Bródy Sándort. Az általa elismert szerzők között nehéz lenne bármilyen közös pontot találni. Mégis, a minőségen túl mi köti össze Gárdonyit és Füst Milánt, Németh Lászlót és Szomoryt, Móriczot és Kassákot, Erdélyi Józsefet és József Attilát?

Osvát és a modor kalandorai Osvát minőségkultuszának fényében ma már nehezen érthető néhány legendás tévedése. Nem is túl ritkán nevezett kiemelkedő tehetségnek közepes írókat, sőt, olykor nyilvánvaló dilettánsokat is. Az talán a Babitscsal való személyes ellentéteire vezethető vissza, hogy a nem jogtalanul elfeledett, minden szempontból régimódi Jászay-Horváth Elemért egy ízben jobb költőnek nevezte a Nyugat-béli kollégájánál. Kedvencei között nem ez az egyetlen meglepő név: Rozványi Vilmos, Kuthy Sándor, Réti Ödön vagy Nagy Zoltán halhatatlan sorai iránt nem véletlenül kutatunk eredménytelenül a memóriánkban. A szintén Osvát által felfedezett Németh László „a modor kalandorainak” nevezte a szerkesztő legalábbis kétséges színvonalúnak tekinthető támogatottjait, mások úgy fogalmaztak, hogy tucatjával szabadított „széplelkeket” az irodalomra. (Kosáryné Réz Lola Álom című kötetét Osvát annyira jónak tartotta, hogy tízszer is elolvasta, majd kijelentette, hogy a szerzőnek Nobel-díjat kellene kapnia érte.)

Női és férfi felfedezettjeire egyaránt lehetőségként tekintett. Akinél karakteres irodalmi hangot észlelt, annak nagyobb valószínűséggel adott esélyt a lapjában, mint akit tehetséges epigonnak gondolt. Valójában 19. századi módon gondolkodott szerző és mű viszonyáról. Osvát értékrendjének központjában a

514

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

minőség mellett – bizonyos értelemben: fölött – a Művész ideálja állt. Mindez azt is jelenti, hogy ha valakit elég érdekes és hiteles egyéniségnek gondolt, annak a műveibe is hajlamos volt belelátni a minőség ígéretét. S bár Osvátnak sokszor volt téves az ítélete, rengeteg múlandó tehetséget is felkarolt: Kazinczy óta senki nem fedezett fel annyi valódi zsenit, mint ő.

Akit nem érdekelt a közönség Gyakori vélekedés, hogy a Nyugat sikeresen szolgálta ki a művelt nagyvárosi polgárság ízlését, és ezért tudott az új irodalmi kánon motorjává válni. Osvát esetében ennek is inkább az ellenkezője igaz. Élete során három irodalmi lapot szerkesztett, ebből kettő azért ment csődbe, mert Osvátot egyáltalán nem érdekelték a közönség igényei. A Magyar Géniusz 1902-ben, a Figyelő 1905ben olyan szerzőgárdával indult el, amely nagy átfedést mutatott a Nyugat későbbi kezdőcsapatával, mégis rövid idő alatt tönkrementek. Mindkét lap esetében felmerült, hogy nyitni kéne némileg populárisabb témák vagy közéleti publicisztikák felé, mert az olvasókat ez is érdekli. Osvát semmilyen kompromisszumba nem ment bele: még akkor sem, ha a Magyar Géniuszra a saját tőkéje, a Figyelőre pedig a nyolc alapító tag rendszeres havi befizetése ment rá. Az írókat akarta kiszolgálni, nem a közönséget. Minden bizonnyal a Nyugatra is hasonló sors várt volna, ha Hatvany Lajos nem nyitja meg a pénztárcáját.

Hatvanyt viszont nagyon is érdekelte a közönség. Ez vezetett a báró és a szerkesztő látványos szakításához néhány évvel a lap alapítása után. A konfliktus oka – Hatvany szavaival – Osvát „felfedezési mániája” volt: a szerkesztő mindig új és új szerzőknek biztosított a lapban felületet a „régiek”, elsősorban Ady rovására. A vita valójában a Nyugat és az olvasók kapcsolatáról szólt. Hatvany – részben üzleti megfontolású – elképzelése szerint azért volt érdemes kinevelni, és a művelt közönség körében népszerűvé tenni néhány új írót, hogy irodalmi sztárokká váljanak, és eltartsák a lapot. A már befutott írók és költők mellett a polgári olvasók igényeit jobban kiszolgáló tartalmaknak is nagyobb teret adott volna: politikai és közgazdasági elemzéseket, közéleti esszéket kívánt közölni.

Ez a modell legalábbis nagyobb piaci sikerrel kecsegtetett, mint amit az Osvát ellendrukkerei által csak irodalmi „gyermekkertészetnek” keresztelt, alacsony példányszámot eredményező, bár színvonalas folyóirat elért. Vagyis az a Nyugat, amelyet mi is ismerünk.

Osvát azonban semmilyen beavatkozást nem tűrt el szerkesztési kérdésekbe. Általa is nagyra becsült írók – például Gárdonyi és Bródy – kéziratait tartotta vissza, csak mert Hatvany közben akart járni az érdekükben. A lap szinte minden

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

515

szerzőjének elmondta, hogy Hatvany fel akarja áldozni a folyóirat minőségét: azaz harcában nem a Nyugat közönségével, hanem a szerzőivel kötött szövetséget. Ez szinte rögtön biztosította is a győzelmét. Nem véletlen, hogy Kaffka és egy-két Hatvanynak lekötelezett író kivételével a neves szerzők elsöprő többsége Osvát pártját fogta a vitában, még a tervezett változás első számú kedvezményezettje, Ady sem állt ki határozottan Hatvany mellett.

1912. január 6-án az elmérgesedett vita jelképesen is elérte csúcspontját: a Fodor-féle vívóteremben kardpárbajra került sor Osvát Ernő és Hatvany Lajos között. Az összecsapásban mindkét fél könnyebben megsebesült, ezzel a vita lovagias részét lezártnak tekintették. A pennaháború azonban ezután is folytatódott, s a felek immár súlyosabb sebeket is szereztek. Hatvany Lajos hosszú évekre hátat fordított a Nyugatnak, eladta részvényeit is. Osvát lemondani kényszerült a lap felelős szerkesztői posztjáról, neve helyére Ignotusé került az impresszumban. A Nyugat irányát, a lapszámok tartalmát meghatározó kulcsember – immár főmunkatársként – azonban továbbra is Osvát maradt. A győzelemnek ára volt: a folyóirat soha többé nem állt biztos anyagi lábakon, sem szerzőit, sem szerkesztőit nem tudta eltartani. A közönség helyett az írók lapja maradt.

Osvát, a kánonteremtő Osvát tehát nem volt teoretikus alkat, nem volt kiemelkedő kritikus sem, hajlamos volt közepes tehetségek túlértékelésére, és hidegen hagyták a közönség elvárásai is. Mégis képes volt létrehozni és hosszú évekig irányítani egy folyóiratot, amely generációk számára megszabta, mit gondoljunk a modern magyar irodalomról. Ösztönösen értette az irodalmi kánonok természetét, és úgy volt képes kézben tartani szerzők és művek hálózatát, hogy az általa felépített rendszer halála után is működőképes maradjon.

Ami Kazinczy Ferencnek levelek ezreivel sikerült, azt Osvát a Nyugaton és rengeteg személyes beszélgetésen keresztül érte el: ő ült a hálózat közepén, és minden új szereplő az ő elvárásaihoz igyekezett igazodni. Ha a kánont szerzők, művek és irodalmi beszédmódok halmazaként határozzuk meg, akkor Osvát és Kazinczy szabálytalan kánont építettek. A kánonok természete ugyanis az, hogy kialakítanak egy közmegegyezést, amely segít annak eldöntésében, kit tekint egy csoport fontos vagy jó írónak. Egy idő után ezért a kánonok megmerevednek, nem engedik be a közmegegyezéstől eltérő, újfajta irodalmi produktumokat.

Kivéve akkor, ha a kánon lényege éppen az újnak, az eredetinek a kultikus tisztelete. Ahogy Kazinczyra, Osvátra is jellemző volt a fiatal tehetségek, az új

516

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

hangok szenvedélyes keresése, és ezért az általuk létrehozott kánon sosem volt egyértelműen definiálható, mindig megújuló halmaz maradt.

Hatvany 1911-12-ben lényegében arra tett javaslatot, hogy tekintsék befejezettnek az általuk addig létrehozott Nyugat-kánon építését, Osvát pedig arra, hogy egy percre se álljanak le az építéssel. Osvát sokkal jobban tisztelte a konzervatív elődöket, mint társai a Nyugatnál, de nem engedte, hogy lapja megteremtse a maga konzervativizmusát, és a beérkezettek kiszorítsák az újonnan érkezőket. Már-már megszállottan végezte a tehetségkutatást. Sosem a személyes kedvencei alapján válogatott, ezért tudott akár egyéni ízlésén is felülemelkedve korszakos zseniket felfedezni.

A Nyugat vezető szerzői közül talán Ady az egyetlen, aki a lap nélkül is megtalálta volna a közönségét, a többiek esetében már nem lehetünk ebben biztosak.

Osvát még a Figyelő szerkesztőjeként olvasta a vidéki lapokban publikáló, 19 éves Kosztolányi egyik versét. Kinyomozta a lakcímét, levelet írt neki, majd személyesen is fogadta a Bristol kávéházban. Minden bizonnyal sokkal rögösebb pálya várt volna rá anélkül a „vezérkedő roppant szemüveg” nélkül, amit szavai szerint Osvát kontrollja jelentett számára. Hány évig kellett volna még a fogarasi gimnáziumban tanítania Babits Mihálynak, ha 1908-ban nem kapja meg a tömör levelet Osváttól, aki a Holnap antológiában olvasta verseit: „Tisztelt Uram, kérem küldje el nekem az összes műveit. Híve: Osvát Ernő.” Babits a következő hónaptól kezdve a Nyugat állandó szerzője lett. Vagy kaptak-e volna bármilyen komoly felületet Füst Milán minden szempontból formabontó sorai a Nyugaton kívül? „Osvát Ernő volt szellemem köszörűköve, nékem semmi más nem volt” – írta naplójában.

Könnyen lehet, hogy a közönség elvárásai örökre a lapok humorrovatába száműzik Karinthy Frigyest, aki a mozi jövőjéről szóló esszéjével kereste meg a Nyugat szerkesztőjét. „Fejét csóválta, vállát vonogatta, – emlékezett Karinthy –, de pillanatig se habozott, hogy le kell adni...” Amikor Osvát először találkozott Kassák Lajossal, azonnal megmondta neki, hogy nincs túl jó véleménnyel a verseiről. „Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés” – mondta a Mesteremberek olvasása után.

De az fel sem merült benne, hogy Kassáktól ne tegyen be prózai szöveget a lapba.

Minden bizonnyal másként alakult volna az egyetemről kihullott, nyomorgó Tóth Árpád pályája, ha Osvát nem közli verseit, és nem teszi kiépülő irodalmi hálózata meghatározó alapemberévé.

A hálózat elképesztő gyors ütemben növekedett. Hónapok alatt csatlakozott a szerzőgárdához Kaffka, Tersánszky, Lesznai, Nagy Lajos, Schöpflin Aladár, és a már Kosztolányi által ajánlott Csáth Géza is. A legjellemzőbb történet mégis Móricz Zsigmond felfedezése. A már csaknem harmincéves, elismerés hiányával

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

517

küzdő íróra Elek Artúr hívta fel Osvát figyelmét. A szerkesztő első találkozójukon megkérdezte tőle, min dolgozik éppen. Móricz válaszként átnyújtotta neki a Hét krajcár kéziratát. Az író emlékezése szerint Osvát „karvaly horgas ujjakkal, egy morfinista szenvedélyével” vetette rá magát a szövegre, és azon melegében végigolvasta. Móricz attól a pillanattól fogva a lap állandó szerzője volt.

Egy ennyire heterogén írói közösséget nem is lehetett volna valamely esztétikai vagy világnézeti iskola falai közé terelni: ezen a ponton vált előnnyé Osvát ideológiai közömbössége. Kortársai gyakran irodalmi kertészetnek nevezték Osvát módszerét.

Találó hasonlat: nemcsak locsolgatta a kertjét, hanem a metszőollót is szorgalmasan alkalmazta. Írások visszaadásával, elfektetésével, szellemi feladatok kijelölésével és számonkérésével gyötörte szerzőit. A művek témájába, stílusába sosem szólt bele, de a formájába rendszeresen. Költőkkel kritikát íratott, kritikusokkal novellát.

Előfordult, hogy teljesen átírt vagy átíratott már kész műveket. Ugyanakkor szó szerint odaadta a kabátját is, ha valakit nélkülözni látott. Szerepfelfogására jellemző, hogy a fehérterror idején egyetlen éjszaka alatt – lázas betegen – összegyűjtött 3500 koronát Kassák Lajos számára, hogy hajóval Bécsbe menekülhessen. Egy évvel később besétált a Népszava szerkesztőségébe, hogy meggyőzze az ott dolgozókat: nem Kosztolányi írja az Új nemzedék hírhedt Pardon-rovatának legdurvább antiszemita cikkeit, hanem a lap egy másik publicistája. (Nagy kérdés: tudta-e, hogy ezzel nem mond igazat?) Sokan apakomplexusosnak nevezték a Nyugat körül felnőtt fiatal írókat, Zelk Zoltán egyenesen Osvát-komplexusról beszélt. Az apakomplexusnak pedig velejárója, hogy a tanítványok a mesterek ellen fordulnak.

A pálya vége Osvát 1923 májusában jutott el pályája zenitjére: irodalmi működésének huszonötödik évfordulója alkalmából ünnepséget rendeztek a Vígszínházban, ahol az írótársak mellett Bartók Béla, Jászai Mari, Ódry Árpád és Bajor Gizi is fejet hajtottak előtte. A Nyugat-kánon legfontosabb megteremtője fekete ruhájában maga is felkent irodalmi pápának nézett ki a színpadon. A folyóirat 90 írót felvonultató dupla számmal tisztelgett Osvát előtt. De a kultusz díszletei mögött nem lehetett nem észrevenni, hogy az életmű veszélybe került.

Ekkorra Osvátnak egyértelműen szembe kellett néznie legkomolyabb belső versenytársával: Babits Mihállyal. Konfliktusaik olyannyira mindennapossá váltak, hogy Babits ’23 elején azt tervezte, hogy vagy átmegy a konzervatív Napkelethez vagy új lapot alapít. Végül mégsem a távozás mellett döntött, hanem rendszeres konfliktusok árán bővítette a Nyugatnál mozgásterét és döntési kompetenciáját – ami az impresszum alapján már régóta amúgy is járt volna neki.

518

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

A leginkább kritikus hangok azonban nem a saját táboron belülről érkeztek.

Azon nem lepődött meg senki, hogy az állam semmilyen módon nem vett részt az ünneplésben: Osvát sem gratulációt, sem kitüntetést nem kapott soha, és mindaz, amit megalkotott, a húszas évekre egyértelműen legyőzendő ellenkánonnak számított a „hivatalos” konzervatív irodalom számára. Osvát esztétikai konzervativizmusa ekkor már végképp nem számított: politikai értelemben zsidó volt, tehát destruktív és idegenszerű. Az érdemi kritikák eközben éppen politikai semlegessége, pontosabban apolitikussága miatt érték a lapot. Osvát nem akart kitérni a viták elől: „A Nyugat elsősorban irodalomtermelő folyóirat, feladata, hogy a jelentős, eredeti művek javát kiválassza – nyilatkozta egy interjúban. – Hol van az a valami, aminek a Nyugatban kellene megjelenni, és másutt jelenik meg? Ez nincs.”

Az ünnepségen részt vevők között ugyan ott voltak az Osvát által támogatott fiatalok, így Illyés Gyula, Erdélyi József és Szabó Lőrinc is, de gesztusuk inkább volt tisztelgés, mint lelkesedés. Az évtized második felében pedig egyre inkább az erősödő fanyalgás érezhető az új nemzedék megnyilvánulásaiban.

Szabó Lőrincet nem Osvát, hanem Babits fedezte fel, talán ezért is volt ő a leginkább elégedetlen a Nyugat szerkesztői gyakorlatával. József Attila – akit Osvát nemzedéktársai többségével ellentétben kifejezetten nagyra tartott – ugyancsak arra panaszkodott, hogy a Nyugatnál fektetik a verseit. „Lótólöszvértől-szamártól közöl verseket – írta egy levelében. – Osváttól ez igazán paralízis, vagy szellemi vagy erkölcsi, utóbbi esetben tehát gyalázatosság – de legbelül igen fáj.” A jobbról és balról egyaránt érkező, politikai jellegű támadások nem igazán érdekelték Osvátot, ám a fiatalok kritikája kifejezetten fájt neki. Az általa felépített, folyamatosan megújuló irodalmi hálózaton kívül ugyanis szó szerint nem volt semmije. Élete utolsó irodalmi gesztusai egész pályáját jól jellemzik. Az első Baumgarten-díj odaítélése előtt a tanácsadó testület tagjaként a következő névsort terjesztette Babits elé: Telekes Béla, Nagy Lajos, Szini Gyula, Szász Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő, Elek Artúr, Erdélyi József, Füst Milán. Javaslatai felét lehúzták a listáról, ám végül őt magát is jelölték a díjra – tisztelgésként és nélkülözései enyhítése céljából. Amikor megtudta, hogy Tersánszky nem kapná meg az elismerést, azt követelte, hogy az ő díját adják Tersánszkynak.

Babits végül mindkettejüknek megadta a díjat. Az így érkezett pénz már nem segített sokat. Osvát Ernő 1929. október 28-án megvárta, amíg lánya a kezei között utolsót lélegzik, majd – ahogy Kassák írta – „szörnyű bánatokkal és egy darabka ólommal a szívében” ő is a halálba menekült.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

519

Osvát utolsó hónapjaiban talán kudarcnak érezte egész pályáját, pedig éppen a halála utáni évek bizonyították elképesztő sikerét. A Nyugatot lehetett szidni, de nem lehetett többé megkerülni. Azok a fiatal szerzők, akik a legélesebb hangon kritizálták a lapot, mind itt szerettek volna publikálni. Nem volt érdekes az alacsony példányszám sem: a „nyugatosság” önmagában márkavédjegynek számított, amely szakmai elismerések, önálló kötetek és színházi bemutatók ígéretét hordozta. „Aki valóban tudni akarja, milyen a mai magyar irodalom, az az aránylag legteljesebb feleletet, némi objektivitással, mégiscsak a Nyugatban fogja megtalálni” – nyilatkozta Osvát egy interjúban. Azzal, hogy nem vett tudomást politikai szekértáborokról, esztétikai iskolákról és generációkról, elérte, hogy mindenki a Nyugatba akarjon bekerülni. És ezzel teremtette meg azt a halála után is tovább élő, szabálytalan irodalmi kánont, ami miatt ma is a Nyugat az első számú igazodási pont a magyar irodalomban.

Felhasznált irodalom Bíró-Balogh Tamás: „Osvát Ernő elfeledett nyilatkozata.” In: Tollvonások. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2009.

Fráter Zoltán: Osvát Ernő élete és halála. Magvető, Budapest, 1987.

Kosztolánczy Tibor: A fiatal Osvát. Universitas, Budapest, 2009.

Osvát Ernő: Az elégedetlenség könyvéből. Kiss József Könyvkiadó, Budapest, 1995.

Osvát Ernő a kortársak között. (Szerkesztette: Kőszeg Ferenc és Márványi Judit), Gondolat, Budapest, 1985.

Osvát Ernő összes írásai. (Sajtó alá rendezte: Osvát Kálmán), Nyugat Könyvek, Budapest, 1945.

Szilágyi Judit: „Apakomplexus a Nyugatban: vázlatok Osvát Ernő és a nyugatosok viszonyához.” In: Vigilia.

(73./2.), 2008.

Szilágyi Judit: „Osvát Ernő és a nők.” In: Nő, tükör, írás : értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról.

(Szerkesztette: Varga Virág és Zsávolya Zoltán), Ráció, Budapest, 2009.

Nyáry Krisztián

520

(Budapest, 1972) író, irodalmár, könyvkiadó.

Legutóbbi kötete: Életemnél is jobban (2019).

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

521

Greff András

Batman legyőzi a nosztalgiát 30 éve mutatták be Magyarországon Tim Burton első Batmanfilmjét, ami a rendszerváltás évének egyik meghatározó kulturális eseménye volt. Más kérdés, hogy mára mi maradt belőle.

Noha az amerikai filmek dominanciája nem volt még annyira megkérdőjelezhetetlen, mint napjainkban, a 80-as években moziba járó gyerekek Magyarországon is döntő többségben hollywoodi filmeket bámultak. Jórészt a politikai légkör jól kiszagolható megváltozása és a cenzurális fegyelem számottevő lankadása húzódott emögött.

Ugyanakkor az évtized elejére az amerikai filmgyártás leszámolt a 70-es évek kíméletlen világszemléletű, a szó minden értelmében érett nézőket feltételező, művészi igényű zsánerfilmek (A Keresztapa, Az ördögűző és társai) fáradságos előállításával, és inkább az üde, csillag- és/vagy puskaporos mesék és az úgynevezett családi mozik ligetei felé vette az irányt. A korszak – kétségkívül szín- és fantáziadús – populáris amerikai filmjeinek sok nyilvánvaló hibájuk akadt a gátlástalan erőkultusztól a fájdalmas szimplaságig, arról viszont kevesebb szó esik, hogy nemcsak a kor populista celluloidfantáziáiban, hanem a 80-as években felcseperedett filmrajongók mentalitásában is ugyanilyen könnyen tetten érhető egy igen sokakat érintő működési zavar: a hajlam a határtalan és ellenvetést nem tűrő nosztalgiára. Nosztalgia alatt ebben az esetben sajnálatos módon a múltba sóvárgás leglankasztóbb fajtáját kell érteni, amelynek gyakorlói tényleg csakis a napsütötte, vattacukorillatú, He-Man-figurákkal és fénykardokkal kikövezett sávokra emlékeznek, és mindent, ami hátulgombolós korukban fontos volt a kicsi szívüknek, visszatekintve automatikusan beburkolnak egy csakis az örökérvényű kulturális teljesítményeknek kijáró, nemesen aranyos-bronzos színárnyalattal.

Ennek nyílegyenes következményeként pedig azonnal legyőzendő ellenséget látnak bárkiben, aki kaparászgatni kezdi e hermetikusan körbezárt álomvilág gondosan gördeszkaszürkére mázolt felszínét. Azt persze nem állíthatom, hogy a 80-as évekre irányuló, szűretlen nosztalgiának ne lehetnének pozitív következményei. Mivel a szóban forgó generáció éppen most jár nem csupán fogyasztó-, hanem alkotóereje teljében is, az örök vágyakozás mint őszinte érzemény a filmgyártásban is képes néha-néha többé-kevésbé tartalmas

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

523

teljesítményeket eredményezni. Azért persze jellemző, hogy rendesen meg kellett erőltetnem magam, hogy ideírhassak egy valóban szívmelengető példát, és amikor eszembe jutott (a San Junipero című epizód a Black Mirrorból), az sem egy mozifilmből, hanem egy tévésorozatból származott. Részszépségeket viszont már nem annyira nehéz találni, hiszen ennek az alkotó- és befogadóközösségnek a határtalan ragaszkodása hozta vissza a filmvászonra például az immár igencsak éltes Han Solót, Luke Skywalkert és Leia hercegnőt, meg az igazi (vagyis a mások arcával önfeledten téglafalakat bontó) Schwarzeneggert és Stallone-t, ami akkor is az évtized egyik legkülönösebb és valahogy (de hogyan is?) leggazdagabb popkulturális történése, ha ezeket az új Star Wars-, Feláldozhatók- és egyéb hasonló filmeket lényegében senki sem tartja ténylegesen emlékezetesnek.

Ennyit a pozitívumokról. Jómagam, bár életkorom és korai kulturális tájékozódásom alapján csont nélkül benne vagyok a demográfiai csoportban, tiszta tudattal állíthatom, hogy nem tartozom a nosztalgikus alkatok közé – ám a tovatűnt gyermekkor iránti sóvárgás potens vírusa ellen nyilvánvalóan én sem lehetek tökéletesen immunis. De azért elég jó védőoltást kaptam. Én adtam be saját magamnak: nagy volt, erős és fekete, hegyes füleket és lobogó köpenyt viselt, és egy jellegzetes szimbólum hivalkodott a mellkasán. Noha a földtekén semelyik irányban nem lehetne könnyen rátalálni olyan pozícióra, ahonnan a bohóccá válás akut veszélye nélkül ki lehetne jelenteni, hogy a képregényhősök lettek volna generációm nagy tanítómesterei, tény, ami tény: engem Batman nevelt le egy életre a felesleges nosztalgiáról. Nem kellett sok hozzá: elég volt újranéznem Tim Burton első, 1989-es Denevérember-filmjét. Erre a filmre feltétlenül igaz az állítás, hogy aki nem élte át a maga idejében, utólag már nehezen tudja elképzelni, mekkora esemény volt, amikor berobbant – szerte a világon mindenütt, de most maradjunk csak itt, Magyarországon. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy honfitársaink számára a Kádár-korszak évtizedei után ez lehetett az első komoly ízelítő az épp ötödik sebességben daráló nyugati kapitalizmus kultúriparának nagyjából a csillagháborús hadászatéval párhuzamba állítható erejéből. Alig kiáltották ki a harmadik Magyar Köztársaságot, karácsonyra (csupán néhány hónappal az amerikai bemutató után) máris megérkezett a Nyugat – legalábbis a mozikba, sőt a film elsöprő marketingkampánya révén a mindennapok nagyjából összes egyéb szegletébe is. Először csak a lefegyverzően szűkszavú plakátok villantak fel az utcákon (rajtuk a szexi sárga-fekete Batmanlogóval), aztán jöttek az előzetesek, és nem sokkal a december 21-i premier előtt, a várakozást szinte az elviselhetetlenségig fokozva, utcára került a film képregényverziója is. Ha ez utóbbit most fellapozom, személyes emlékeim alapján

524

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

azt kell mondanom, hogy az utolsó oldalon harsogó reklám biztosan nem hazudott a dolgok állását illetően. Íme, a felütés: „BATMÁNIA a hazai üzletekben”, alatta pedig többek között ez olvasható: „Már kaphatók az üzletekben a BATMAN hátizsákok, pipere- és sporttáskák divatos formákban, színekben, különböző nagyságban.” A fotókon látható citromsárga-fekete holmikról nem tudom egyértelműen megállapítani, hogy hamisítványok-e vagy sem, mindenesetre a többségük csupán mérsékelten ízléses darab – gondolom ezt most, 2019-ben, ahogy biztosan nem gondoltam így akkor, 1989 különös telén, amikor én is elcsíptem az esti Híradóban a penészes házfalak előtt agyonlőtt Ceaușescu házaspár véres tetemeinek látványát, de Joker gaztettei valahogy jobban izgattak.

Mindenesetre a batmánia annyira elérte a budapesti üzleteket, hogy a keleti blokkban ekkor (és még legalább 4-5 évig) igen virulens hamisítóipar sem maradhatott ki belőle. Itt már nem volt helye a kételynek: a kor kimeríthetetlen popkulturális kincseskamráiként is működő (vagyis a Bruce Lee-s kézitükörtől a gorombán fröccsöntött Csubakka-figurákig mindenféle meseszép ócskaságot kínáló) trafikokban nyilvánvalóan talmi denevéremberes matricák és infernális kinézetű, illetve ízvilágú batmanes gumicukrok hívogattak, a közértekben megjelent a batmanes csokoládé (nagy táblás volt, és kifejezetten szép Batmanlogóba csomagolták – kár, hogy az óvatos vetkőztetés után nagyjából ehetetlennek bizonyult), az újságosoknál pedig alig pár héttel a mozibemutató után, már 1990-ben elindult a magyar Batman-képregénysorozat, méghozzá azonnal egy kimagaslóan brutális történettel, az azóta önálló, tiszteletet parancsoló keménytáblás kötetben újra kiadott A gyilkos tréfával (16 éven felülieknek – emeli fel a kiadó a mutatóujját az eredeti árán 58 forintba kerülő füzet hátsó borítóján). Bármennyire kerülni is akarom a nagy szavakat, 1990 elejére, azt hiszem, neveltetésétől és felfogóképességétől függetlenül minden gyermekkorú honpolgár megértette, hogy Magyarországon új időszámítás vette kezdetét. Maga a film is nagy élmény volt persze, egymás után kétszer is megnéztem moziban. A rákövetkező tíz – úgy az ország, mint az én kamaszéletem szempontjából is eseménydús – év során viszont nem fűlött hozzá a fogam, pedig a Batman alakja iránt fellobbant vonzalmam nem párolgott el, a képregényeket lelkesen vásároltam ebben az időszakban is. 20 vagy 21 éves lehettem, amikor az ezredforduló táján leadta valamelyik tévécsatorna, és akkor azért nem tudtam ellenállni: nagy reményekkel húzódtam közel a képernyőhöz, hogy újraélhessem az unikális setét csodát. Nagyobbat nem is csalódhattam volna. Heath Ledger poétikusan intenzív, örökre a retinánkba égett, hipnotikus Joker-alakításának még az ötlete sem fogant meg akkor, de Jack Nicholson

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

525

arcpirító ripacskodása, az 50-es/60-as évek tévésorozatait nem túl előnyösen megidéző maszkja és kosztümje ennek tükre nélkül is szinte nézhetetlenné tette a filmet, és a – látszólag legalább 30-40 kilót nyomó – denevérpáncéljában merev fabábuként mozgó Michael Keatonról sem a varázslatos jelző jutott először az eszembe. Keaton egyébként, bár szerepeltetése a maga idejében élénk vitákat szült, nem volt teljesen elhibázott választás. De igazából jó sem: amikor civilben jár-kel a vásznon, nagyjából a Tesla-vezér Elon Musk kisöccsének látszik, akiből gond nélkül kinézhetjük ugyan, hogy megfinanszíroz egy bolondot, aki denevérjelmezbe öltözve hadakozik gengszterbohócokkal az utcán, de azt már nem nagyon, hogy ő maga legyen a mániákus igazságosztó. Ráadásul annyira markáns az álla és a szája íve, hogy a szereplőknek rendesen meg kell erőltetniük magukat, hogy úgy tegyenek, mintha nem tudnák, ki is rejtőzik a nevezetes maszk mögött. Igazságtalan volna azért, ha úgy tennék, mintha Burton első Batmanjében felnőtt szemmel már nem lehetne semmilyen üdítő vonást felfedezni. Ott van például a zene, Danny Elfman egyik főműve: mintha egy képregényekbe belehabarodott katonai rezsim vezetősége rendelte volna meg a bayreuthi Denevér-napokra: grandiózus, sötét, borzongató, diadalmas, és kicsit persze fasisztikus is, de épp csak annyira, amennyire az illegális igazságosztásban jeleskedő Denevérember is az. Jó, hogy nem hiányoznak a filmből a kiszámíthatatlan fordulatok, és érzéki a város is, az egyszerre fenyegető és hívogatóan titokzatos Gotham, ahol már nincsen egyetlen centi zöldterület sem, ellenben kábítóan gőzölög az összes csatorna. Minden kép, ami a jelmezes élőlények természetes lakóhelyét ábrázolja, annyira delejező, hogy talán nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen megnézne egy digitális remixet, amelyben eltávolítják a jelenetekből Batmant, Jokert és a többi bumburnyákot, hogy a végén csak a retrofuturista betonfantázia maradjon. Alighanem a gothami utcaképektől megbűvölve írhatta a kor nagy amerikai filmkritikusa, Pauline Kael a filmről, hogy „van benne valami költői, de popritmusban pörög.” Pörgés ide vagy oda, a mai újranézések során az egész film sokkal, de sokkal öregebbnek és főleg öregesebbnek tűnik a valódi koránál. A folyamatos technikai fejlesztések fétisében élő hollywoodi filmkészítés persze önként – és az egészhez jó képet vágva – kódolja bele önmagába ezeket a gondokat-bajokat, hiszen a nézők szeme villámgyorsan hozzászokik a fantasztikus filmeket eluraló, egyre valószerűbb, színesebb, gyorsabb és hatásosabb trükkökkel teli jelenetekhez, ami miatt a legtöbb film hamar esetlennek fog hatni a későbbiekben. Másfelől viszont hiába vannak repülő autók a Vissza a jövőbe II.-ben (1989-ből), hiába csatáznak vadul az űrben a Csillagok háborújában (1977-ben), ezek ma sem tűnnek bántóan

526

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

meghaladottnak, úgyhogy van, amivel szerencsésebben bánik a múló-málló idő.

A Batman viszont, őszintén sajnálom, nem tartozik ezek közé. A 89-es Batman megítélésének biztos nem tesz jót annak felidézése sem, hogy a film és főleg annak brutális sikere mit is szabadított el Hollywoodban. A már létező kulturális javak totális, gátlástalan kizsákmányolása, az eredeti ötletek szorgalmazása helyett az adaptációk, a folytatások vagy az újra- és újrakezdések máig is ható, mindenkit kimerítő gyakorlatának kiépítésében és megszilárdításában a Denevérember vitán felül tevékeny szerepet játszott. Persze A Birodalom visszavág is sok, később minden jót és szépet letaroló lavinává terebélyesedő hógolyót indított el felelőtlenül a popkultúra hegyoldalában, mégsem húzzuk a szánkat, amikor hétszázadszorra is végignézzük Han Solo lefagyasztását a Felhővárosban. Egy viszont biztos: a legelső újranézés után legalább már felkészült voltam. Örökre megtanultam bizalmatlan lenni a túlságosan makulátlan gyerekkori emlékekkel szemben, de azokkal is, akik elvakult rajongásuk hevében megkísérlik letagadni a teljesen nyilvánvalót. Mindenekelőtt a tényt, hogy a film, ez a csodás és a mindenkori jelen vágyait és törekvéseit oly megkapóan tükröző fenomén szavatossági ideje a végtelennél bizony jóval közelebb van, mondjuk, egy leveskonzervéhez közelít. Persze, könnyen lehet, hogy csak azért tudok ilyen hűvösen beszélni szegény 30 éves Batmanről, mert megmaradt számomra egy örök, kékesfekete, párás, havas, groteszk belvilágával együtt is otthonosan hívogató menedék: a Batman visszatér, vagyis az 1992-es folytatás úgyszintén Burtontől, megint Keatonnal, meg Michelle Pfeiffer buja Macskanőjével, Danny DeVito halszagú Pingvinjével, és úgy három-négy hólapátnyi büszke perverzióval a tetején. 1992 nem Batman éve volt: az euforikus közösségi pillanatokért immár nem a gumimaszkos hérosz volt a felelős sem a mozikban, sem a közértekben vagy a tolltartók tetején. Elismerésre méltó szabálytalansága mégis jóval melegebben tartja ma ezt a folytatást, mint a nosztalgia tüze a már csupán az emlékekben oly daliás eredetit.

Greff András

2019/5-6

(Budapest, 1980) szerkesztő, újságíró. Szereti, ami hangos, színes, és ugrál a vásznon.

hÉvíz /

Hullámverés

527

Fotó: '48-as nemzetőr-dagerrotípia (Magyar Nemzeti Múzeum, Fotó: Ormos József)

K. Horváth Zsolt

A NAPOK HORDALÉKA

Alexy Lajos 1848-as naplója és a modern vita contemplativa

1998-ban, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának tiszteletére e sorok írója írt egy tanulmányt, mely a Naplók és memoárok mint lehetséges történelmek címet viselte.1 Jóllehet a szerző inkább a 20. századi társadalom- és művelődéstörténetben járatos, akkor mégis úgy vélte, hogy az 1848–1849-hez köthető szövegek, források kapcsán jól kimutatható az az eltérés, mely akkoriban nagyon izgatta, nevezetesen az emlékezet és a történelem közötti különbség. A forradalom és szabadságharc azonban nemcsak apropó volt, hanem a modern magyar történelem egyik olyan kitüntetett mozzanata, melyet a dualizmus időszakában részben az emlékezés kultusza, részben a kitalált nemzetállami hagyományok termelése hozott létre. A kortársak számára egyszerre volt a történelem tárgya (pl. Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben) és a döbbenetes mennyiségű memoár révén egyszerre az emlékezet tárgya (csak 1883-ig mintegy 80 visszaemlékezés jelent meg).2 Az a historiográfiai sajátosság tehát, hogy a történelmi igényű feldolgozás és a vállaltan szubjektív visszatekintés összecsúszik, a két megközelítés műfaji, ismeretelméleti és módszertani problémái keverednek, mifelénk korántsem 20. századi fejlemény.

12

A fenti tanulmány azonban elsősorban elméleti, módszertani jellegű volt: arra próbált rámutatni, hogy mi, történészek sokszor elég „nagyvonalúan” kezelünk bizonyos forrástípusokat, és ez a metodikai bizonytalanság nemegyszer a forrásértelmezés 1 K. HORVÁTH Zsolt, Naplók és memoárok mint lehetséges történelmek. Az 1848-49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái, Alföld, 2000/ 5. sz., 81-99. Újra kiadva: K. HORVÁTH Zsolt, Az emlékezet betegei. A tér-idő társadalomtörténeti morfológiájához, Budapest, Kijárat, 2015, 21-43.

2 HORVÁTH Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben, Pest, Ráth 1871.

Ezt az adatot hozza UGRIN Aranka, Bevezető, in DEGRÉ Alajos, Visszaemlékezéseim. Összeáll., szerk., bev., jegyz. UGRIN Aranka, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 7.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

529

kárára megy. Akkor azt javasoltam, hogy az emlékezés szerkezete miatt nagyon is célszerűnek tűnik a napló, vagyis az egyidejű, napi feljegyzésekre szolgáló zsáner és a visszaemlékezés, mint nagyobb időbeli távolságból, egy lezárt eseménysort egységes elbeszélésben konstruáló műfaj szétválasztása. Jóllehet a történészek nemegyszer szinonimaként használják e két szót, de az emlékezés szemszögéből drámai különbség fedezhető fel: húsz évvel ezelőtt két textust választottam ki hipotézisem igazolására: a többnyire ismeretlen Alexy Lajos korabeli naplóját és Jókai Mór Emléksorok. Napló 1848–49-ből (1850) és Emlékek a szabadságharcról (1899) című szövegeit.3 Utóbbit idő hiányában nem fejtem ki, de lényegében mind a szövegfilológiai, mind a narratív elemzés arra mutatott rá, hogy egyrészt Jókai munkája nem napló, hanem korai memoár, mely a bukott szabadságharc tudatában íródott, másrészt, hogy a szabadságharc egyes mozzanatait a politikai konszenzus változásával az író átírja, átszínezi, átértékeli. Ezt két példán mutattam be: Petőfi Dicsőséges nagyurak című versének szerzőiségén, ill. a Görgei és Kossuth közötti konfliktus ábrázolásán.

Ennél azonban most izgalmasabbnak tűnik a sokak számára ismeretlen Alexy Lajos, kinek naplóját még az 1960-as években Vörös Károly fedezte fel.

A „felfedezni” ebben a kontextusban nem tűnik erős kifejezésnek, hiszen hagyományosan a történészek ódzkodnak a személyes dokumentumok szoros olvasásától, mondván, azok úgyis a szerzői elfogultságot tükrözik, ráadásul tele vannak aprólékos, de lényegtelen közlésekkel a mindennapokról, így jobb hitelesnek tekintett forrásokra hagyatkozni. Nagy szerencsénkre nem így gondolkodott Vörös, aki még nemzetközi összehasonlításban is messze meghaladta korát, ha arra gondolunk, hogy Alan MacFarlane 17. századi lelkészének naplófeldolgozása csak 1977-ben jelent meg.4 A részletekben tárgyalt Alexy-napló első közlése tehát 1963-ban jelenik meg, majd 1966-ban, 1977-ben, végül 1985-ben; összesen tehát négy ízben fogott neki Vörös Károly e szöveg feldolgozásának, elemzésének.5 Illő hozzátenni, hogy Alexy naplója korántsem 3 Jókai igen sokáig lappangó, majd 1975-ben Caracasból előkerült kéziratainak több, különböző kiadása forog közkézen: JÓKAI Mór, Emléksorok. Napló 1848–49-ből. S. a. r., utószó NEMESKÉRI Erika. Budapest, Magvető, 1980; valamint kritikai kiadása JÓKAI Mór, Emléksorok. In Elbeszélések (1850). 2/B kötet. S. a. r.

GYŐRFFY Miklós. Budapest, Akadémiai, 1989.

4 Alan MACFARLANE, The Family Life of Ralph Josselin. A seventeenth–century Clergyman. An Essay in Historical Anthropology, New York, The Norton Library, 1977.

5 VÖRÖS Károly, Magyaróvár 1848 őszén. Alexy Lajos naplója, in Arrabona, 5. sz. (1963), 281–295.; VÖRÖS Károly (vál.), Pest-budai hétköznapok. Egykorú naplók és emlékiratok tükrében, 1805–1848, Budapest, 1966.; VÖRÖS Károly, Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója, in Borsodi Levéltári Évkönyv, 1. sz. (1977), 26–55.; VÖRÖS Károly, Egy gömöri nemzetőr két hete. Alexy Lajos naplója, in Borsodi Levéltári Évkönyv, 5. sz. (1985), Miskolc, 727–746.

530

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

az egyetlen ilyen jellegű próbálkozása volt, Vörös Károly tehát nemcsak magyar, de nemzetközi történelemtudományos kontextusban is úttörő módon nyúlt e forrástípushoz.6 Érdekes, hogy jóllehet Vörös Károly társadalomtörténészi kvalitásait, az egyes korábban negligált vagy fel nem ismert dokumentumtípusok (pl. a virilis listák kutatását) forrásértékének felismerését és kiaknázását mindig is elismerte, sőt nagyra értékelte a magyar történelemtudomány, a naplók esetében ez az újszerű megközelítés sokáig váratott magára. Az 1990-es évek második felében Gyáni Gábor volt az, aki az új társadalomtörténeti paradigmák jegyében, a történeti antropológia metodikai és kognitív előnyeire apellálva újfent a naplók felé fordult: őt már nem e dokumentumból – valójában szegényesen és pontatlanul – „kinyerhető” eseménytörténeti adatok izgatták, hanem maga a naplóíró szubjektum kezdte el érdekelni; erre később még visszatérünk. Az Alexy-napló esetében viszonylag könnyű azzal magyarázni a hosszú érdektelenséget, hogy az akkor még kéziratban lévő naplóból olyan nagyon sok mindent nem tudhatunk meg 1848 eseményeiről, vagyis a politikai eseménytörténet számára nem rejt különösebben érdekes adalékokat a szöveg. Ám 2014-ben Helle Mária sajtó alá rendezte a teljes, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába 1962-ben, vásárlás útján kerülő szöveget, s az addig Csipkerózsika-álmát alvó Alexy hirtelen az érdeklődés homlokterébe került.

Az Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban címmel megjelenő napló élénk visszhangra talált, amennyiben olyan mértékadó történelemtudományi szakfolyóiratok recenzeálták, mint a Századok, az Aetas, a Korall és a Hadtörténeti Közlemények. Solymosi József, Deák Ágnes, Lator László Iván és Süli József egyaránt örömmel méltatják a szövegkiadás tényét és minőségét, azt, hogy egy részleteiben már jól ismert korpuszt végre a maga teljességében rendezett sajtó alá a szerkesztő, ám különbözőképpen ítélik meg Alexy naplójának forrásértékét.7 Persze részben a rövid ismertetések műfajának is betudható az, hogy a recenzensek többnyire az eseménytörténeti rekonstrukció 6 VÖRÖS Károly, Francsics Károly veszprémi borbélymester pályafutása, in A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1. sz. (1963), 259–270.; VÖRÖS Károly, Füred és vendégei 1838 egy nyári hetében. In A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 3 (1965), 113–123. o.; Pest-budai hétköznapok egykorú naplók, emlékiratok tükrében 1805–1848. Budapest, 1966.; FRANCSICS Károly, Kis kamorámban gyertyát gyújték. Budapest, Magvető, 1973.

7 SOLYMOSI József, Helle Mária: Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban, Századok, 150. évf. (2016) 4. sz., 1093-1095.; DEÁK Ágnes, Egy kis ember a nagy napok sodrásában, Aetas, 31. évf.

(2016) 3. sz., 188-190.; LATOR László Iván, Helle Mária (közead.): Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban, Korall, 68. sz. (2017), 203-208.; SÜLI József, Helle Mária: Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban, Hadtörténeti Közlemények, 128. évf. (2015) 2. sz., 601-602.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

531

szempontjából foglalják össze a napló történéseit, különös tekintettel a már nemzetőrként ténykedő Alexy leírására a budaméri csatáról, melyet Solymosi és Süli a szöveg legnagyobb forrásértékű részének tartanak. A naplóban rögzített történéseket Lator is megfelelteti az 1848-as év nem egy eseményének (megindul a horvát támadás, szétesik a Batthyány-kormány, V. Ferdinánd lemondatása utáni szervezett osztrák támadás, móri csata stb.), másképpen fogalmazva az általános eseménytörténetre vonatkoztatja Alexy bejegyzéseit. Voltaképpen a Helle Mária által sajtó alá rendezett napló adott, szerkesztői címe is kijelöli ezt az értelmezést, amennyiben akaratlanul is azt sugallja, hogy a kitörő forradalom miatt volt az 1848-as év Alexy Lajos, rozsnyói születésű, ebben az évben huszonkettedik életévét betöltő ügyvédjelölt legemlékezetesebb éve. Miért sugallja ezt? Azért, mert a magyar kulturális emlékezet működésmódjából fakadóan, ha meglátjuk az 1848-as számot, akkor óhatatlanul magára a forradalomra és szabadságharcra gondolunk, jóllehet, ha belenézünk magába a szövegbe, akkor korántsem ilyen egyértelmű Alexy Lajos tulajdonítása. „Sokat lehetne itt a múlt évről szólanom – írja utolsó bejegyzésként 1848. december 31-én –, hisz eddig életem legemlékezetesebb éve volt az! Jelenleg azonban az 1849ki április 10én, azt sem hely sem idő nem engedi. Sokat tapasztalék; sok szép, de sok bús pillanatim is valának. Az önuralkodásbani rendíthetetlen önállóságot azonban, kútfejét a valódi emberi életnek, s ezért legfőbb célját földi létemnek még nem tudám magamévá tenni”.8 Ez a módusz, ez a némileg sejtelmes megfogalmazás ugyancsak jellemző Alexy szövegalkotói eljárására. Ebből ugyan önmagában nem következik az, hogy nem a forradalom miatt volna 1848 Alexy legemlékezetesebb éve, ám ha alaposan végigolvassuk a textust, akkor azért szembetűnővé kell, hogy váljon, hogy a külvilág történései inkább csak díszletként vannak jelen, előtérben pedig a hol töprengő, hol megfigyelő, hol moralizáló én: a szelf áll. Deák Ágnes szerintem joggal állapítja meg, hogy „Alexy naplókötete mégsem elsősorban a történelemkönyvek lapjairól már ismerős események krónikásaként tarthat számot érdeklődésünkre. Számtalan alkalommal találkozik, akár ismerősein, sőt családtagjain keresztül önkéntes hadba vonulókkal, ennek ellenére egy hirtelen felháborodásból fakadó felbuzduláson kívül mindig a rokonszenvező szemlélődést választja”.9 Ez a már-már őrlődő én kiváltképpen a naplószöveg valamivel több, mint harmadát kitevő miskolci részben a legszembetűnőbb. Alexy legfőbb céljának azt tekinti, hogy „karaktert 8 Életemnek legemlékezetesebb éve. Alexy Lajos naplója 1848-ban, Helle Mária (közread.), Budapest, Balassi, 2014, 201. (A továbbiakban a főszövegben adom meg a hivatkozásokat.)

9 DEÁK, Egy kis ember a nagy napok sodrásában, i. m., 189. (Az én kiemelésem.)

532

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

szerezzen” magának (7.), s ennek folyamatában hosszasan értekezik erkölcsről, tiszta szerelemről, vallásról, vagyis egy idealista fiatalember képe rajzolódik ki előttünk.

1848. június 23-i naplóbejegyzése talán az első olyan nyom, mely arra enged következtetni, hogy Alexy tud a forradalomról, amennyiben Miskolcon összefut két önkéntessel. Egyikük, Liptay Dénes azonban úgy fogalmaz, hogy önkéntességének oka egy Bermecz Zsáni nevű nővel folytatott, de mára „desperált szerelem” volt, melyet bormámorral és kéjhölgyekkel igyekszik csillapítani (17.). Mielőtt készpénznek vennénk az olvasottakat, érdemes eltűnődni azon, hogy ki beszél? Hangsúlyoznám ugyanis, hogy a szövegben nem Liptay beszél, hanem Alexy állítja be így a helyzetet, az ő értelmezésében tudjuk meg, hogy az önkéntesség oka nem a hazaszeretet vagy a szabadság ügyéért való elkötelezettség, hanem egy kidobott szerelmes kétségbeesésének végeredménye. 1848. augusztus 16-án Alexy elhagyja Miskolcot és Pestre megy, s ezzel némelyest változik a helyzet: egyik első reggelén rögtön úgy fogalmaz, hogy „reggeli után rögtön az országgyűlésre mentem”, ám néhány sommás megjegyzés után áttér a mindennapi élet ismétlődő dolgaira, társas kapcsolatait ismerteti, vagyis épp az „hiányzik” a naplóból, ami a politikai eseménytörténet kutatóit feltehetően a legjobban érdekelné. Alexy legrészletesebben – a kiadott szövegben mintegy két és fél oldalon keresztül – 1848. szeptember 15-16-ról, a Bécsbe indítandó követekről, illetve Batthyány visszatéréséről számol be. Ezt azonban újfent a napi történések részletező ismertetése követi, majd sokadszorra, bő fél oldal terjedelemben, Alexy találkozása egy prostituálttal, aki megszólította őt, ám a férfi természetesen kitért előle (130.).

Szeptember 26-án Győrön keresztül Alexy Óvárra utazik, továbbá a haza megmentése céljából egy kisboltban kaszát vásárol. „Most itt az alkalom, áldozd fel magadat hazádért! Ezen gondolat tölté el valómat. A boltba menék, s mivel puska forgatásához nem értek, kaszát vásárolék magamnak. S azt a herczegi malomban egy hosszú rúdra alkalmaztaték.” (140.) Ám a szabadságharcos hevület közben végrendelkezik is: könyveit, ruháit a testvéreire hagyja, a naplóját Gusztáv nevű unokaöccsére, illetve szülei utolsó szobalányának, a Julis néven emlegetett Osztromek Juliannának, aki iránt reménytelen szerelmet táplál, ezer pengőforintot hagy. Érdemes áttanulmányozni a kötet névmutatóját is, mert abból elég világosan kiderül, hogy Julis a napló legtöbbször említett szereplője, 16-szor említi, míg Kossuthot csak 14-szer. Ez azonban nem teljes apolitikusságot jelent 1848 eseményei iránt, hisz Kossuth írásai éppúgy feltűnnek („Kossuth Hírlapját olvasám”), mint Alexy egyéb olvasmányai (főként Eötvös Magyarország 1514-ben

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

533

című munkáját forgatja), de a mindennapok gyakorlatának részletező leírása (rosszul aludt, fogfájás, reggeli, öltözködés, társas kapcsolatok stb.) elnyomja a politika, egyáltalán a külvilág eseményeit.

A nemzetőrként a hazájáért harcoló Alexy budaméricsata-leírása valóban fontos hadtörténeti értékkel bírhat, ám hadd jegyezzem meg, hogy az ütközetet megelőzően Alexy otthagyja nemzetőr társait, a faluba szökik reggelizni, majd a kocsmárosné ébreszti fel, hogy itt van az ellenség. (189., december 10.) Alexy leírása alapján katonai tevékenysége nagyjából az értelmetlen „állongálásból” és a menekülésből áll, a hosszabb, kellemes pillanatokat megjelenítő szövegrészek többnyire nőkhöz kapcsolódnak. A Kassa melletti Lengyelfalván – vagy annak környékén, nem derül ki egyértelműen a szövegből – Alexyt társával együtt megvendégeli egy Braun Mária nevű nő, akivel a pamlagon hosszasan elbeszélget. A visszavonulást Kéked felé folytatva így ír a napló szerzője: „Valómat egy különös érzet hatotta át, sejtelme annak, mily mennyeileg boldognak érezém akkoron magam, bár ártatlan s tiszta szerelmet, elveim s tartózkodásomnál fogva csak magamba rejtém el. Boldog valék akkoron, bár egészen mégsem érzém magamat annak! Azóta nem is élvezem a valódi szerelem hatalmát annyira, mint akkor, ha volt is pillanat, rövid idő, midőn az ismét fellángolt, de a maga boldogító teljében azóta az keblemben nem élt. (…) És mit szóljak éltem jelen napjaimról?

Egy száraz rideg prósa az, mely már legnagyobb fűszerét élvezi akkor, ha kedves női társalgásban részesülhetik.” (194., december 12.)

Amikor Kéked felé továbbvonulnak, az ottani fürdő kapcsán másik plátói szerelmére, a miskolci orvosnéra, Kaczander Johannára asszociál, vagyis a nagy ködben, a sáros úton is a nőkre és a szerelemre vonatkozó imaginációk töltik ki gondolatait. Ezek alapján a legkevésbé sem tartom idejétmúltnak Vörös Károly hajdani értelmezését, mely Alexy naplóját az érzelmes, biedermeier emlékezés modelljének tekintette. „A történelem bármilyen tragikus, patetikus, felemelő, vagy egyszerűen szörnyű, de mindenképpen nagyszabású ilyen eseményeinek árnyékában – írja Vörös – azonban e napokban sem szűnik meg, nem áll meg a mindennapok élete. Képünk bármely korszakról is nagyon hiányos lenne, ha erről nem vennék tudomást: nem látnók meg a névtelen, sokszor arctalan kisemberek tömegeit, akiket, ha nem is mindig és mindenben, de legalábbis elsősorban a maguk egyéni érdekei befolyásolnak és mozgatnak: a saját és az övéik nemcsak személyi, de vagyoni megmaradásáért is küszködve a rájuk omló országos vagy éppenséggel akár európai dimenziójú történelemmel. Ehhez a történelemhez és konfliktusainak tétjeihez mérve e kisemberek tízezreinek megannyi apró egyéni sorsa és problémája első látásra joggal tűnhet jelentéktelen apróságnak. Ám

534

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

tudjuk, végső fokon a leghatalmasabb történelmet is emberek csinálják és így annak e kisemberek tömegei nemcsak áldozatai, de megkerülhetetlen részesei és alkotói is”.10 Vörös szerint Alexy naplója azért bír nagy forrásértékkel, mert „1848–49 naplói és még inkább visszaemlékezései általában pozitív magatartásformákat rögzítenek, ami abból is következik, hogy naplók, memoárok írására eleve az vállalkozott, belső késztetésének csak az engedett, aki az adott társadalmi mentalitásban uralkodó értékrendekhez tudta, vagy akarta igazítani mondanivalóját”.11 Alexy naplója ezzel szemben a történéseket, illetve az ezzel kapcsolatos érzelmeit viszonylag reflektálatlanul hagyta ránk, mely alatt azt értem, hogy nem ágyazta be, nem is ágyazhatta bele mondandóját az egyébként csak később rögzülő, 1848–49-et heroizáló politikai, társadalmi diskurzusba. Vörös fel is veti, hogy ebből a szempontból Alexy már-már ellenforradalmárnak tetszene, ha nem rekonstruálnánk alaposan állításai szövegkörnyezetét. A naplóíró így értelemszerűen nem a hagyományos értelemben vett történelmet foglalja elbeszélésbe, hanem privát életét, annak akár legszemélyesebb, legintimebb részleteit historizálja. Legszembetűnőbb az ilyen jellegű naplóban a külvilág, azaz a szabadságharc történései, és a belső én, azaz a személyes érzelmek konfliktusa. „A közélet feladatait itt is elnyomja a magánélet”12, jegyzi meg a naplót közreadó Vörös Károly. Alexy például nehezen birkózik meg „a katonáskodással együttjáró ordenáréságok”-kal13, a megszokott tisztasági körülmények hiányával, a kényelmetlen fekhellyel, melyek befolyásolják életkörülményeit. Nos, a fenti következtetések nyomán önként adódik a kérdés, mennyire tekinthető Alexy Lajos naplója reprezentatívnak, egyáltalán szükséges-e az átlagost számon kérnünk egy ilyen jellegű forrásanyagon. „Nem vethető a személyes dokumentum ellen – érvel Gyáni Gábor –, hogy érvényessége partikuláris, mivel statisztikai reprezentativitása felettébb kérdéses. Nem lévén átlagos élethelyzet és ennek megfelelő emberi tapasztalat, miután minden ilyesféle szituáltsághoz kötött, konkrét térhez, időhöz és társadalmi pozícióhoz igazodva utal valamiféle valóságra, a napló és a többi személyes dokumentum valójában ezt a konkrétságot reprezentálja a maga végletes módján”.14 A naplóban rögzített tapasztalat tehát nem igaz vagy hamis, hanem ahhoz képest minősül reprezentatívnak, mintaszerűnek vagy éppen

10 VÖRÖS, Egy gömöri nemzetőr két hete, i. m., 727–728.

11 VÖRÖS, Egy gömöri nemzetőr két hete, i. m., 731.

12 VÖRÖS, Egy gömöri nemzetőr két hete, i. m., 730–731.

13 VÖRÖS, Egy gömöri nemzetőr két hete, i. m., 730.

14 GYÁNI, A napló mint társadalomtörténeti forrás, i. m., 28.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

535

kirívónak, esetleg lényegtelennek, hogyan rögzíti utóbb az adott társadalom saját értelmezését, illetve ezt az interpretációt hogyan hagyományozza tovább.

Jóllehet maga a forradalom és szabadságharc a saját korában kultikus eseménnyé kezdi stilizálni 1848. március 15-ét, amennyiben egy évvel később megünneplik a jeles napot, ám Világos után inkább a gyász terminusában ragadták meg az esemény légkörét, vagyis inkább az aradi vértanúkra emlékeztek. Bárhogyan is legyen, 1848 kultusza a folklórban lappang, majd a dualizmus időszakában lassan, de fokozatosan teret nyerve máig meghatározza a forradalomról és a szabadságharcról alkotott képünket.15 Ám az is biztos, hogy a kultusznak nincs olyan olvasata, mely Alexy Lajos aprólékos, ugyancsak szimpatikus, de szinte biedermeier emlékezéseit magába tudná fogadni, hisz a sok tépelődés, az igaz és tiszta szerelem feletti merengés nem a tettek emberét, nem a politikailag tudatos, bátor, aktív életet, hanem inkább a vita comtemplativát, a szemlélődő egzisztenciális magatartást jeleníti meg. És azt hiszem, talán épp ezt nehéz a történelem művelőinek elfogadniuk, nevezetesen, hogy Alexy egy olyan időpillanatban helyezi a politikai elé a mindennapi kényszernek alávetett mindennapi életet, mely a modernkori magyar történelemben csak nagyon ritkán adatott meg. A napjainkban divatozó felfogás nyomán, a politika szempontjából az aktív, cselekvő életet a szemlélődés elé helyezzük, ám Hannah Arendt figyelmeztet bennünket, hogy ez a beállítódás ízigvérig modern, azaz a modernitásban élő ember sajátja. A The Human Condition című könyvében rámutat arra, hogy az antik filozófiai hagyomány többre tartotta a tiszta szemlélődést (vita contemplativa) a cselekvő életnél (vita activa).

Utóbbit valamiféle izgága nyugtalanságként gondolta el, mellyel szemben áll a kontempláció nyugalma, mozdulatlansága. „Olyan ez – írja Arendt –, mint a háború és a béke közötti különbségtétel: ahogy a háború is a béke reményében folyik, úgy mindenfajta cselekvésnek, sőt, magának a gondolkodásnak is a kontempláció abszolút nyugalmában kell tetőpontra érnie”.16 A filozófus azonban épp ezt a szembeállítást kérdőjelezi meg, s e viszonyt megfordítva érvel a politikai modernitás viszonylatában a vita activa mellett. Arendt „meggyőződése szerint – írja Olay Csaba – a politika értelme az emberi létezés alaptendenciájához kapcsolódó jelenség, s már az egyéni emberi létezésben találunk mozzanatokat, amelyek a politika irányába mutatnak. Felfogása értelmében az egyéni emberi létezés elemi szinten beleütközik önmaga megmutatásának és megragadásának feladatába, s ez csak nyilvános viszonyok között mehet végbe, amely viszonyok 15 GERGELY András, 1848 kultusza, Vigilia, 63. évf. (1998) 10. sz., 764-774.

16 Hannah ARENDT, The Human Condition, Chicago, University of Chicago Press, 1998, 2. kiadás, 15.

536

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

meggyőződése szerint lényegileg politikai viszonyok”.17 Ám ahhoz, hogy valaki ténylegesen részt vehessen a nyilvános térben való beszédként felfogott politikában, melyet Arendt korántsem tart az emberi együttélés nélkülözhetetlen összetevőjének, cselekvését el kell tudni oldania a mindennapi élet szükségleteitől és a létfenntartás nyűgeitől.18 Természetesen értelmetlen volna Arendt filozófiai antropológiájának összetett cselekvéstipológiáját mintegy „rávetíteni” Alexy Lajos naplójára, mégis meggondolkodtató, hogy ez a nyilvánosságban és a szabadságharcban is részt vevő férfi miképpen marad meg szemlélődő kívülállónak. Olyannak, aki még akkor sem vesz tevőlegesen részt az eseményekben, amikor ott van az események forgatagában. Ugyanakkor szemlélődése bizonyosan nem rokonítható teljes mértékben az antik kontemplációval sem, hiszen a mából visszatekintve Alexy tűnődései korántsem a higgadt nyugalomból táplálkoznak, inkább jellemzi őket egyfajta izgága okfejtés, már-már kényszeres okoskodás. Történeti értelemben azonban nagyon nehéz arra válaszolni, hogy Alexy cselekvése vagy nemcselekvése mennyire mondható a szó 19. századi értelmében elfogadottnak, sőt általánosnak. Hajlok arra, hogy attitűdjét azonosítsuk azzal a némileg elfeledett fogalommal, amit Edoardo Grendi olasz társadalomtörténész „kivételes normálisnak” nevezett.19 Ez az oximoron nagyjából azt jelenti, hogy egy, a korszakban a társadalomban elterjedt magatartásformát az írott dokumentáció esetlegessége és – jelen esetben – a forradalom- és szabadságharcra telepedő politikai kultusz miatt ma kivételesnek érzékelünk. Ezzel azonban kerülő úton arra is rákérdezünk, hogy mi számít történeti értelemben normálisnak, hisz túl könnyű volna normatív és retroaktív módon egyetlen cselekvési módot helyesnek tartanunk. Gyanítható, hogy Alexy írása, olvasása, tájékozódása, tűnődése, szentimentális elvágyódásából fakadó nem-cselekvése éppúgy lehetett elfogadott cselekvési modell, mint a később hősiessé stilizált, bátor részvétel. Ítéleteinkben egyszerűsödik a történelem.

17 OLAY Csaba, Hannah Arendt a politika értelméről, Kellék, 51. sz. (2014), 7-23., itt: 9.

18 Lásd még Paul RICŒUR, Préface, in Hannah ARENDT, La condition de l’homme moderne, Paris, CalmannLévy, coll. Pocket–Agora, 1983, 5-32.

19 Edoardo GRENDI, Micro-analisi e storia sociale, Quaderni Storici, 35. sz. (1977), 506-520.

K. Horváth Zsolt

2019/5-6

(Szentes, 1972) társadalomtörténész, kritikus, az ELTE BTK adjunktusa. A kulturális formák és gyakorlatok 20. századi társadalomtörténetével foglalkozik. Alapítója s 2018-ig vezetője a Mérei Ferenc Szakkollégiumnak.

hÉvíz /

Hullámverés

537

Margaret Atwood, Fotรณ: Gordon Hay, 1981

Réz Anna

A reflektált kételkedéstől a hősi bizonyosságig

A szolgálólány meséjének három élete

„Sajnálom, hogy oly sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szerteszaggatott áldozat”1 – szabadkozik Fredé (pár éve már tudjuk, hog y valójában June), Margaret Atwood A szolgálólány meséje című kultikus regényének főszereplőnarrátora az utolsó fejezetek eg yikében. Az 1985-ös A szolgálólány meséjét korábban is Atwood legkiemelkedőbb irodalmi teljesítményei közt tartották számon. Mióta pedig a Hulu amerikai streaming-csatorna 2017-ben útjára indította a regény adaptációját (amely az első évad végére maga mögött hagyta az eredeti történetszálat, és jelenleg három befejezett évadnál tart), 2 majd 2019 szeptemberében meg jelent a Testamentumok,3 a regény folytatása is, A szolgálólány meséje a patriarchális elnyomás talán legmeghatározóbb kortárs kulturális metaforájává lépett elő.

123

Elhamarkodottnak tűnhet műértelmezési szempontból egy egységként kezelni a két regényt és a sorozatot – még ha a művek recepcióját tekintve jelen pillanatban össze is tartoznak. Mindazonáltal Atwood maga nem zárkózik el ettől az egységtől, sőt: nemcsak hogy számtalanszor fejezte ki mélységes elégedettségét és támogatását a sorozattal és annak készítőivel kapcsolatban, de azt sem tagadja, hogy a Testamentumokat, amely A szolgálólány meséjének cselekményéhez képest

1 A továbbiakban Mohácsi Enikő eredeti, 2006-os fordítását fogom használni (Lazi Könyvkiadó, Szeged). A fenti idézet 2018-as, felfrissített fordítása szinte szóról szóra ugyanez, pedig az angol eredetihez képest („I'm sorry it's in fragments, like a body caught in crossfire or pulled apart by force.”) a második mondat némileg túlértelmezőnek és túldramatizálónak tűnik.

2 A sorozat Magyarországon az HBO-n és az HBO GO-n érhető el.

3 Ezen szöveg írása idején a regény magyar fordítása még előkészítés alatt áll, de a megjelenése pillanatában feltehetőleg már a könyvesboltokban lesz.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

539

tizenöt évvel későbbi történetet mesél el,4 sok szempontból formálták mind a sorozat későbbi évadjai, mind a rajongói visszajelzések és kérdések.

Ez a látszólagos egység azonban nagyon komoly esztétikai és gondolati (mondhatni: ideológiai) különbségeket fed el, amelyek markánsan megkülönböztetik a ’85-ös regényt mind a sorozattól, mind a 2019-es Testamentumoktól. A továbbiakban ezekkel szeretnék foglalkozni.

Szűk terek – tág terek Az 1985-ös A szolgálólány meséje az Egyesület Államok keleti partján létrejött, katonai puccsal hatalomra került Gileádi Köztársaság, egy teokratikus katonai diktatúra működését meséli el egy szolgálólány, Fredé szemszögéből. A szolgálólányok népességpolitikai szerepet töltenek be: egy – bővebben nem részletezett, de emberi tevékenységből eredő – ökológiai katasztrófa következtében a kontinensen élő nők (és feltehetőleg a férfiak szintúgy) jelentős százalékban terméketlenné váltak. Ezért a köztársaság úgynevezett szolgálólányokat utal ki magas rangú katonai elöljárói számára, akiket a peteérés napjaiban ritualizált nemi erőszakkal igyekeznek – feltűnően gyakran sikertelenül – teherbe ejteni, hogy aztán a terhesség és a szoptatási időszak végeztével új házhoz küldjék őket. A szolgálólányoknak nincs többé nevük: helyette a parancsnokuk keresztnevét viselik – Fredé, Matthew-é, Josephé stb. De a többi nő sem jár sokkal jobban: a Gileádi Köztársaságban a nők – kivéve a „néniket”, akik a szolgálólányok kiképzését és ellenőrzését végzik, illetve dokumentálják a vérségi viszonyokat – nem dolgozhatnak, nem olvashatnak, és nem rendelkeznek semmifajta tulajdonnal, ők maguk viszont lényegében a férjük tulajdonát képezik.

Mindezen tényekre (és még sok minden másra) a regényben kínos lassúsággal derül fény. A szöveg Fredé kissé bénult, kusza, bár sokszor hajszálpontos megfigyelésekkel és plasztikus érzéki tapasztalatokkal párosuló tudatfolyamát követi, amelyben asszociatív módon váltakoznak a „régi életének” (amelyben egyetemre járt, férje és gyereke volt, akit sikertelen szökési kísérletük közben ragadtak el tőle) és szolgálólánnyá való „kiképzésének” emlékképei és a jelen történései. Árulkodó, hogy az első „ceremóniára” (rituális nemi erőszakra) a 350 oldalas regény harmadánál kerül sor (míg a sorozatban a legelső rész első félórájában) – egészen addig az olvasó számára nem világos, mi egyáltalán Fredé funkciója ebben a háztartásban. Az emlékekkel elodázott tömör beszámoló pedig arról tanúskodik, hogy az elbeszélő vonakodik ezt elárulni, illetve „elkalandozásaival” igyekszik távoltartani magát az őt ért erőszaktól.

4 Némi malíciával arra gondolhat az ember, hogy ezzel a megoldással minden érintett jól járt: akármilyen sokáig görgeti is tovább a Hulu a sorozatot, feltehetőleg nem fognak eljutni a Testamentumok idősíkjáig.

540

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

A szolgálólány meséjének feszültségét és izgalmát az adja, hogy egy olyan narrátor csepegteti számunkra az információkat, aki szinte semmit nem tud.5 Az ő klausztrofób mikrokörnyezete a mi egyetlen esélyünk arra, hogy megépítsük azt a világot, amely körülveszi. Ráadásul maga a történetmesélés szituációja is paradox és tisztázatlan: ugyan a regény zárófejezetéből az derül ki, hogy az általunk olvasott történet utólagos, a szökés után magnókazettákra mondott vallomás, ám a szöveg inkább jelen idejű narrációnak hat (lásd pl. „Eltökélt szándékom, hogy kijussak innen.” [165. o.]) – miközben Fredének sem eszköz, sem társaság nem áll rendelkezésére ahhoz, hogy a történetét bármilyen módon rögzítse. Ezt a képtelen beszédhelyzetet a szöveg több ponton is artikulálja, mi több, kétségeket támaszt a beszámoló hitelességével kapcsolatban is: „Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.” (52. o.); „Képtelenség egy történetet pontosan, hajszálra úgy elbeszélni, ahogy volt, mert valamit mindig ki kell hagyni, túl sok a részlet, a szempont” (165. o.); „Szeretném hinni, hogy ez csak egy kitalált történet” (52. o.).

Sem az ilyen és ehhez hasonló metanarrációs elemek, sem a perspektíva szűkössége által nyújtott feszültség nem ültethetők át egyszerűen mozgóképre – pláne abban a realista ábrázolási keretben, amelyet az újgenerációs sorozatok túlnyomó többsége alkalmaz.6 A sorozat teli van nagyközelikkel, ezen belül is rengetegszer időzik el a főszereplő (Elisabeth Moss) arcán – ám ezzel inkább a pszichológiai pontosság, érzékletesség (a regényre nem különösebben jellemző) látszatát kelti, de nem zár be oly módon a főszereplő perspektívájába, ahogyan azt a regény teszi. A sorozat makrovilága, szemben a regényével, szükségképpen azon nyomban megmutatkozik, amint June (ez Fredé igazi neve a sorozatban) kilép az utcára.

Ebből két fontos dolog is következik: egyrészt a sorozat (csakúgy, mint a Testamentumok) sokkal nagyobb figyelmet fordít „világépítésre”: Gileád hatalmi, gazdasági és tárgyi kultúrájának bemutatására, mint a regény. Másrészt – és ez már csak részben következik a mozgóképes formából – a sorozat sokkal keményebben és kíméletlenebbül szembesít Gileád kegyetlenségeivel. Talán mondani sem kell: nem ugyanolyan hatást kelt egy hevenyészett, csapongó írott beszámoló, mint egy kínzás vagy nemierőszak-jelenet realisztikus mozgóképes ábrázolása. A sorozat 5 Ezzel Atwood egy létező és a feminista szempontú elemzés számára roppant izgalmas irodalmi hagyományt követ. Elég Jane Austen legsikerültebb regényeire (Emma, Értelem és érzelem) gondolnunk, ha arra keresünk példát, amikor a narratív feszültség a főhős és/vagy narrátor társadalmi státusából fakadó információhiányából táplálkozik.

6 A realista történetmesélést nem ellenpontozza, sokkal inkább felerősíti a sorozat képi világa, amely tudatosan idézi meg a holland zsánerfestészetet.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

541

alkotói azonban nem kívántak visszakozni, sőt: A szolgálólány meséje az első évadtól kezdve tobzódik az erőszakosnál erőszakosabb, kegyetlen és gyomorforgató jelenetekben. Könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy míg a regényben a perspektíva újszerűsége és az információk okos adagolása teremt feszültséget, addig a sorozat egyfajta erőszak-licitbe hajszolta saját magát: az izgalmat afeletti szorongásunk okozza, hogy milyen, eddig nem látott fizikai és lelki megaláztatások és gyötrelmek érhetik még a szereplőket.7 A nemrégiben Booker-díjat nyert Testamentumoknak elvileg módja lett volna rá, hogy valamilyen formában visszatérjen a ’85-ös regény narratív formájához, de nem ezt az utat választotta. A regény három különböző elbeszélő szabályosan ismétlődő visszaemlékezéseiből áll össze: ebből kettő Fredé/June lányainak beszámolója, akik közül az egyik Gileádban nőtt fel, míg a másikukat csecsemőkorában sikeresen átszöktették Kanadába. A harmadik, magasan legélvezetesebb szál Gileád legnagyobb hatalmú nőjének, Lydia néninek az emlékirata, aki Fredé könyörtelen „kiképzőtisztjeként” az eredeti regényben is hangsúlyos szerepet kapott. Hármójuk története végül egy nagyszabású, Gileád bukását célzó összeesküvéssé áll össze, amelyben Lydia néni mozgatja a szálakat.

Bár a Testamentumok kétségtelenül élvezetes olvasmány, narratív szempontból nem sok izgalmat tartogat. Ugyan a két lány perspektívája kétségtelenül korlátozott (és Atwood bravúrosan érzékelteti egy kamaszlány prioritásait és érdeklődésének korlátait), de a saját közegüknek, szemben Fredével, professzionális ismerői (ahol nem, ott az olvasó előzetes tudása kitölti a hézagokat) – Lydia néni pedig egyenesen a cinikus, mindent tudó bábjátékos pozíciójából szólal meg. Ráadásul semmilyen érdekes kontrasztot nem kínál a három párhuzamos elbeszélés: feltehetőleg Lydia néni szólamából egyedül sűrűbb és érdekesebb szöveg telt volna ki – különösen, mivel a lányok csak a legritkább esetben fűznek olyasfajta reflexiót a beszámolójukhoz, ami komplexebbé tenné a történések értelmezését.

Viszonyunk a második hullámhoz A komplexitás hiánya szorosan összefügg azzal, ahogyan a sorozat és a regény folytatása szép lassacskán feladta azt a – mondjuk így – kétkedő vitaszellemet,

7 Mindez önmagában is felvet erkölcsi megfontolásokat, akkor pedig főként, ha egy sorozat amúgy – A szolgálólány meséjéhez hasonlóan – markánsan problematizálja a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségeket. Amen�nyiben egy alkotógárda valóban elkötelezett ebben a témában, akkor elvárható tőle, hogy csak indokolt esetben sokkolja a (többségében nőnemű) közönséget a nők elleni erőszak képeivel. Bár ennek kimondása a mostaninál részletesebb elemzést igényelne, de megkockáztatom, hogy A szolgálólány meséje nem tud sem erkölcsi, sem esztétikai értelemben megfelelő indoklást találni a benne megjelenő igazságtalan női szenvedés mértékére.

542

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

amellyel az eredeti regény a férfihatalom és a feminizmus kérdéséhez viszonyult.

A szolgálólány meséje folyamatos dialógust folytat az amerikai ’60-as, ’70-es évek második hullámos feminizmusával. Ez legdirektebben nemzedéki konfliktusként jelenik meg a regényben: Fredé számos alkalommal beszélget és polemizál gondolatban és visszaemlékezéseiben az anyjával, aki a feminista mozgalom aktív résztvevője volt. A párhuzamok időnként egyértelműek: az anya, aki lányát a beígért közös program helyett szexmagazin-égető tüntetésekre hordja – majd a Gileádi Köztársaság, amely egy másik ideológia jegyében üldözi ugyanezeket a kiadványokat. Néhol pedig kifejezetten esszéisztikusan elmélkedik arról, mennyiben helytálló az a strukturalista, hatalomközpontú elemzés, amely ennek az időszaknak a feminizmusát jellemezte: „Meglehet, mindez nem a hatalomról szól. Igazából arról sem, ki uralkodik ki fölött, vagy ki mit tehet meg valakivel – akár meg is ölheti – büntetlenül. Még csak arról sem, ki ülhet, vagy kinek kell térdelnie, állnia vagy feküdnie szétterpesztett lábbal. Inkább arról, mit művelhet valakivel, amiért bocsánatot nyer” (165-166. o.).

Atwood visszatérő kérdésfeltevése (megint csak az eredeti regényben), hogy mennyiben írható le pusztán hatalmi egyenlőtlenségek algoritmusaival a világ; és újra és újra felcsillan a szövegben az abban való hit, hogy az egyéni, idioszinkratikus kapcsolódások, egymásba kapaszkodások, érintések (elsősorban a szerelem és a szülői szeretet), ha felül nem is írhatják a hatalmi egyenlőtlenségeket, de legalábbis ugyanannyira valóságosak. Atwood regénye azért a totalitárius rendszerek abszolút kritikája (és bátran kijelenthetjük: ezáltal a feminizmus egyes irányzatainak kritikája is), mert maradéktalanul hisz abban, hogy intim kötődéseinket nem írhatja felül, erodálásukat nem igazolhatja semmilyen elmélet vagy ideológia.

Mindebben mind a sorozat, mind a regény folytatása egyetérteni látszik: ami pedig a hatalmi dinamikák és az intim viszonyok összjátékának ábrázolását illeti, ebben a Hulu sorozata mesterművet alkotott. Ami elveszett – talán azért, mert a feminizmus második hulláma a maga kérlelhetetlen következetességével is eltávolodott tőlünk –, az annak felismerése, hogy itt egymásnak feszülő álláspontokról van szó: amennyiben úgy gondoljuk, hogy a hatalmi egyenlőtlenségek alapvetően átszínezik a legintimebb emberi viszonyainkat is, akkor nem tekinthetjük természetesen adottnak és megkérdőjelezhetetlennek azokat az alapvető érzelmi és szexuális vágyainkat és kapcsolódásainkat sem, amelyeknek A szolgálólány meséje erkölcsi primátust tulajdonít. Ezzel a súlyos és nehezen feloldható belső ellentmondással 1985-ben Atwood még komolyan számot vetett: a 2017-es sorozat és a 2019-es regény azonban már hajlamos úgy

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

543

tenni, mintha az egyéni szabadság és a társadalmi igazságosság szempontjai probléma- és hézagmentesen simulnának össze.8 Cselekvő vagy áldozat?

Mindez elvezet az utolsó tárgyalni kívánt különbséghez a ’85-ös regény, a belőle adaptált sorozat, illetve a nemrégiben megjelent új könyv között. Az eredeti regény narrátora passzív, de gondolkodó és mérlegelő személy: tisztában van vele, hogy Gileád pokoli hely, mégsem tudja kivonni magát a hatása alól. A regény több ponton is reflektál arra, hogyan formálta át Fredé percepcióját és belső normarendszerét az új hatalmi berendezkedés: rögtön a regény elején japán turistákkal találkozik, és megbotránkozik a nők kilógó lábszárán és sminkjén – „Mily kevés idő kellett hozzá, hogy ezekről a dolgokról így megváltozzon a felfogásunk” (40. o.) – ; nem sokkal később nem tudja rávenni magát, hogy ránézzen a saját meztelen testére (79. o.); a legkülönfélébb döntési helyzetekben pedig – egyfajta szuperegóként – rendre felrémlenek benne Lydia néni útmutatásai. A szolgálólány meséje nagyon pontos diagnózisát nyújtja annak, hogyan válik belsővé a külső elnyomás, de annak is, hogy mindez részleges és fokozatos átalakulás: Fredé nem szűnik meg autonóm személy lenni, de személyisége folyamatosan idomul azokhoz a társadalmi viszonyokhoz, amelyek között élni kénytelen.

Ezzel szemben a sorozat June-ja a hős és az áldozat között oszcillál. Vagy ugyanaz az emancipált értelmiségi nő, aki egykor volt, és aki jogos dühvel és gyűlölettel fordul elnyomói felé; vagy megtört, megbomlott elméjű, traumatizált áldozat, akit maga alá gyűrt az erőszak. Míg több mellékszereplő esetében a sorozat képes megmutatni a rendszerrel való kollaboráció okozta belső torzulásokat, a főszereplőt mindig csak külső, soha nem belső gátak tartják vissza attól, hogy képviselje az érdekeit. Míg a regény tudatosan nem az egyéni hősiesség és behódolás terminusaiban írja le Gileád rendszerét, addig a sorozat időről időre ezekhez a felemelő, de sok szempontból pontatlan kategóriákhoz tér vissza.

A Testamentumok ezt a kérdést szinte teljes mértékben megválaszolatlanul hagyja. A két lány, Agnes és Nicole szólamaiból hiányzik az a fajta reflektáltság, amely Fredére jellemző volt: mindketten saját kultúrájuk értékrendjét képviselik, és ennél a könyv végére sem látnak tovább. De Lydia néni emlékiratából is hiányzik 8 Ez már csak azért is meglepő, mert időközben ez a feszültség hatalmas visszhangot kapott az olyasfajta jelenségek kapcsán, mint az ún. „politikai korrektség” (azért teszem idézőjelbe, mert ezt a kifejezést már csak a jelenség ellenzői használják) vagy a „trigger warning”. Ennek fényében feltűnő, hogy a Testamentumokban mennyire kevés mondanivalója van Atwoodnak a kortárs kanadai társadalmi folyamatokról – miközben 1985-ben még szükségét érezte, hogy érdemben reagáljon korának progresszív mozgalmaira.

544

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

az érdemi tisztázása annak, hogy hol találkozik az értékrendje azzal rezsimmel, amelyet szolgál: egy tehetséges reálpolitikus szavait olvassuk, akit kizárólag a hatalom megszerzésének és megtartásának módozatai, illetve saját személyes bosszúja foglalkoztat. Ettől még ezeknek a szereplőknek olvasóként nagyon lehet drukkolni, de nem tesznek fel számunkra semmifajta érdemi kérdést a hatalom természetével kapcsolatosan.

A szolgálólány meséjéről sokan már-már közhelyszerűen jegyzik meg, hogy „aktuálisabb, mint egykoron”. Ez bizonyos értelemben mindenképp igaz: Donald Trump elnökké választása és tágabban a (szélső)jobboldali, populista, a patriarchális társadalmi berendezkedést szolgáló politikai erők megerősödése (többek között Magyarországon is) emelte A szolgálólány meséjének televíziós adaptációját arra a kulturális és politikai rangra, amelyet most elfoglal. Egy másik szempontból viszont épp ezzel veszített az aktualitásából: az eredeti regény lassú, morfondírozó, a „sajátjait” is vitára hívó belső párbeszédét egy olyan hőstörténet váltotta fel, amelyben a kelleténél jobban érvényesül a kortárs politikai diskurzus mi-és-ők logikája. Ettől még a Hulu sorozata és a Testamentumok is rengeteg művészi leleménnyel mutatja be a fojtott hallgatásokat és a szabadság felbugyogásának mindent elsöprő eufóriáját. De onnan, ahol itt és most mi állunk, nyugodtan gondolhatjuk úgy, hogy a probléma, amellyel szembenézünk, ennél jóval bonyolultabb.

Réz Anna

2019/5-6

(Budapest, 1985) az ELTE BTK Filozófiai Intézetének adjunktusa. Kutatási területe az erkölcsfilozófia, az Üvegplafon blog és platform alapítójaként pedig sűrűn foglalkozik a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségekkel.

hÉvíz /

Hullámverés

545

Fotรณ: ร BTL

Takáts József

Politikai normák az „őstojás”-ban

Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről

I. Három évtizeddel ezelőtt Szilágyi Sándor azért nevezte el Bibó István életműve „őstojásának” 1943-1944-ben írott, befejezetlenül, és akkoriban kiadatlanul is maradt Az európai egyensúlyról és békéről című művét, mert úgy látta, e szövegben formálódott ki a szerző jellegzetes politikai elemzői módszere, itt jelentek meg először kulcsfogalmai, s belőle nőtt ki számos későbbi tanulmányának a gondolatmenete. E mű tartalmazza a talán legtöbbek által ismert Bibó-mondatot is: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyi tesz, mint nem félni.” (335.)*1 Nem kétséges, hogy Az európai egyensúlyról és békéről az életmű kiemelkedő darabja. A terjedelmes, rendkívül nagyigényű alkotás nemzetközi közönség számára íródott: Bibó angolra kívánta fordíttatni, s megjelentetni, hogy befolyásolja általa a világháborút lezáró béketárgyalások alapelveit és döntéseit. A majdani „békecsinálók” számára megfogalmazandó javaslatait a szerző az államközi viszonyok és az európai fejlődés nagy ívű elméleti és történeti elemzésével alapozta meg. A mű kései olvasójaként hajlamosak lehetünk arra, hogy teoretikus és történészi teljesítményére figyeljünk, s megfeledkezzünk gyakorlati politikai céljáról, miként töredékes, kéziratból utólag összeállított voltáról is. Hiba volna; a szöveg számos gondolatmenete függ politikai céljától és elérésének vélhető feltételeitől, s számos ismétlődő, abbamaradó, elnagyoltnak tűnő fejtegetése eszünkbe juttathatja, hogy munkafázisban lévő írásművet olvasunk.

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy mit eredményezhetett volna, ha Bibó műve időben elkészült, megjelent, elolvasódott és méltányoltatott volna a majdani békekonferencia szakértői, netán politikusai által – s ez a gondolati játék egyáltalán nem idegen a később ukróniát is író Bibó szellemétől –, akkor mindenekelőtt máshová kellene képzelnünk az országunk határait. Az európai egyensúlyról és békéről egyik „békecsináló” alapelve ugyanis az, hogy a jó, azaz a felek által elfogadható határok a béke előfeltételei, és lehetséges a jó határok * Az idézetek mögött megadott oldalszámok minden esetben Az európai egyensúlyról és békéről Szilágyi Sándor által gondozott kiadására vonatkoznak: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető, 1986. I. 295–635.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

547

meghúzása Közép- és Kelet-Európában is, döntően a „néprajzi [mai magyarul: etnikai] határokat” figyelembe véve, vitatott területeken népszavazásokat tartva.

Művében Bibó nagy elismeréssel írt az első világháborút lezáró Versailles környéki békék kiindulópontjáról, az államhatárok etnikai határokhoz igazításának elvéről, s csupán azért bírálta e nemzetközi egyezményeket, mert eltértek meghirdetett elveiktől. Nyilvánvalóan azt szerette volna, hogy a második világháborút lezáró békekonferencia visszatérjen az 1918-as alapelvhez. A szöveg e törekvésében egybeesik Bibó nemzeti önrendelkezés elvét üdvözlő elméleti álláspontja és az a gyakorlati politikai cél, hogy Magyarország államhatárai a magyar etnikum területi elhelyezkedésének határait kövessék.

Mivel a szerzőnek számolnia kellett azzal, hogy az elkövetkező békekonferencián jelentős befolyással rendelkezik majd a Szovjetunió, valószínű, hogy a szovjetorosz politikával foglalkozó ritka kijelentéseit úgy fogalmazta meg, hogy azok ne fordítsák javaslatai ellen lehetséges szovjet-orosz olvasóját. Elképzelhető, hogy szövegének szocialista perspektívája következtében állítja, hogy az orosz forradalom sikeresen megoldotta „az osztály nélküli társadalom felépítését” (377.), ám az is lehet, hogy e mondatban a szöveg gyakorlati politikai célját szem előtt tartó taktikai megfogalmazást kell látnunk. Az európai egyensúlyról és békéről fő szövegéhez illesztett függelék egyik rövid feljegyzésében az szerepel, hogy a szerző „katasztrofálisnak tartja, ha a közép- és kelet-európai államcsoportokat a szovjet meghódítaná” (605.). E megjegyzést talán azért nem a fő szövegben olvashatjuk, mert ott szerepelve kockáztatta volna a mű gyakorlati politikai célját.

A szovjet politikát tárgyaló szövegrészek ellentmondásossága mindenesetre egyszerre figyelmeztet arra, hogy e tanulmányt politikai cselekvésnek is kell tekintenünk, s nem feledkezhetünk meg lezáratlanságáról sem.

A mű gyakorlati céljának szem előtt tartása eredetiségének vitatott kérdését is másféle szögből láttatja. Ismeretes, hogy Az európai egyensúlyról és békéről több alapvető tézise Bibó egykori genfi tanára, Guglielmo Ferrero műveiből származik, ma már magyarul is olvasható trilógiájából, Kaland, Újjáépítés és Hatalom című könyveiből, amit Bibó nyilvánvalóvá is tett, hiszen írásművét az olasz történész emlékének ajánlotta. Az 1943-1944-es tanulmány későbbi értelmezései – Balog Iván, Kovács Gábor, Trencsényi Balázs és mások színvonalas interpretációi – általában kitérnek, nagyon helyesen, Ferrero hatására, s igyekeznek megállapítani, mit tett hozzá a tanítvány mesterének az ideáihoz. Az elméleti újszerűség kérdése természetesen másként vetődik fel tudományos munkák, illetve politikai röpiratok esetében. Bibó alkotása röpiratnak készült, nem monográfiának; sikeressége nem teoretikus eredetiségével, hanem gyakorlati eredményességével lett volna

548

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

mérhető, ha elkészült és megjelent volna. Ferrero vagy bárki más téziseinek a használatát a röpiratban leginkább feltételezhető gyakorlati célszerűségük felől érdemes vizsgálni.

II. Politikainak tekinthető írásművek ugyan nem mindig, de gyakran, s többször kifejtetlenül, mint kifejtve, magukban foglalnak valamiféle elképzelést a jó politika kánonáról: meg kívánják mondani – vagy nem kívánják, de mégis megmondják –, mit tartanak jó politikának; normákat szögeznek le, vagy érvényesítenek hallgatólagosan, amelyekhez olvasóik vagy hallgatóik hozzá tudják mérni a tényleges politikai cselekvőket és cselekvéseket. Az európai egyensúlyról és békéről szövegében, úgy látom, két alapvető norma érvényesül: az egyensúly biztosításának, illetve „a hatalom humanizálásának” a normája. Az előbbi normához a tanulmány legfontosabb elemzési eszköze vezeti el az olvasót, az egyensúlyi állapotnak, megbillenésének és helyreállításának a szerző által a politika számos helyzetében (államközi és társadalmon belüli viszonyokban egyaránt) megfigyelt alapmintázata. Az utóbbi normát az európai történelmi fejlődés átfogó elbeszéléséből vonhatjuk el: e folyamat a nyers személyes uralom állapotától vezet valamifajta demokratikus berendezkedésig. Az európai egyensúlyról és békéről szövegében a szóba kerülő egyensúlyi és egyensúlytalan helyzeteknek, illetve a nagy fejlődési folyamat adott szakaszainak a leírásai az írásmű elemzésein túlmutató normákat sugallnak.

A tanulmány sok-sok oldalon, sok-sok példán keresztül elemzett nagy témája az egyensúlyi helyzetek megingása következtében létrejövő hamis közösségi értékelések, politikai hisztériák bemutatása. Az „őstojásból” kiemelt fejezet, az utóbb önálló írásművé formált, a hitlerizmus előfeltételeiről és jellegéről szóló A német hisztéria okai és története csupán a legnagyobbra nőtt a sorakozó példák között. Az egyensúlynak és megbillenésének az alapmintázata a szerző szerint megfigyelhető államközi viszonyokban, amikor például háborúhoz vezet két szomszédos, ellenséges ország eltérő irányú népesedési trendje, de megfigyelhető a jobb- és baloldal egymást kiegészítő, kiegyenlítő szerepének a működésében is: egyensúlyi viszonyuk megbomlása eredményezte a szerző szerint a fasizmus felemelkedését. Az egyensúlyi és egyensúlytalan állapotokat a szöveg olykor stabilnak, illetve labilisnak nevezi. Az etnikai határokkal azonos államhatárt részben azért igenli a szerző, mert úgy véli, stabil államkeretet biztosít. Az egyensúly normatív fogalom: Bibó e művét olvasva jó politikának a stabil, egyensúlyi helyzeteket megóvó, előállító, helyrehozó politika tűnik,

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

549

s rossznak minden olyan törekvés, amely akarva-akaratlanul egyensúlytalan, labilis helyzeteket idéz elő.

Az európai fejlődés folyamatát a szöveg különböző pontjain másként és másként beszéli el a szerző. Amikor először találkozunk vele, a megfogalmazása így hangzik: „a személyes uralmon és születési kiváltságon alapuló társadalomtól a demokratikus és osztály nélküli társadalom felé mutat” a fejlődés. (305.) Íme a százhetven oldallal későbbi változat: „Az európai politikai élet másfél évezredes fejlődése a személyes uralom megszűnése, a hatalom spiritualizálódása, a demokrácia és az önkormányzat felé mutat.” (475.) Az elbeszélés alapjául szolgáló ferrerói tételhez egy fokkal közelebb áll az alábbi részlet: „Európában sok-sok századra visszamenően” „a nyers hatalomgyakorlás méltóságteljes reprezentálássá szelídült, és az élet és halál feletti uralom funkciókat és hatásköröket összefogó kulcspozícióvá humanizálódott” (399.). A mű függelékének egyik jegyzete röviden, megint csak az olasz történész kifejezését használva, „a hatalom humanizálásának” nevezi e folyamatot (607.). A történelmi fejlődés megragadott értelme érthető módon normatív helyzetbe kerül. Ám mivel a fejlődési folyamat leírása szövegrészről szövegrészre módosul, változik a jó politika általa sugallt tartalma is.

A folyamatleírás némiképp a csiszoltság antik forrásokból táplálkozó felvilágosodás kori politikai nyelvének központi narratívájára emlékeztet, amely szerint az emberiség, vagy valamely nemzet, társadalom ideális fejlődése a vadság, az erőszakosság, a magányosság állapotából a szelídség, az egyenrangú kommunikáció, a társas lét állapota felé halad. Ferrero elbeszélése mintha e folyamatábrának a hatalomgyakorlás témájára alkalmazott változata volna, amelyet Bibó e művében (legalábbis némely előfordulásakor) szocialista kiegészítéssel látott el. Lehetséges, hogy nem is a szerző gyakorlati célú taktikázása, hanem e szocialista betoldás okozza a tanulmányban a szovjet kísérlet meglepő értékeléseit. „Közép- és Kelet-Európában – ellentétben Nyugat- és Észak-Európával és Oroszországgal – a társadalmak elvesztették a kontaktust az európai társadalmi fejlődés egyenes vonalával, melyet fentebb a születésrendi szerkezet és a személyes uralom felszámolásában jelöltünk meg”, olvashatjuk az egyik ide vágó szövegrészben (350.). S valóban, ha a fejlődés értelmébe a szocialista betoldás (az osztály nélküli társadalom) is beletartozik, akkor Oroszországot a folyamat élenjáró államának kell tekinteni. Elképzelhető, hogy az 1943-1944-es műnek a szovjet-orosz kísérletet emlegető szakaszai megmagyaráznak valamit Bibó 1945 és 1948 közötti politikai elemzéseinek sokat emlegetett – a kommunista pártot illető – naivitásából is.

550

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

Az európai egyensúlyról és békéről szövegében a két alapvető politikai norma nagyrészt összehangolatlanul van jelen. A német császárság 1918-as bukása (mint a személyes uralom és a születésrendi társadalom felszámolódása) például a fejlődési folyamat szempontjából üdvözlendő változás volna, ám egyben az egyensúlyi állapot végzetes következményekkel járó megbillenése is. A francia forradalom egyrészt nagyfokú demokratizálódást jelentett, másrészt olyan tömegérzelmeket szabadított a politikára, amelyek korlátlanná és brutálisabbá tették a háborút, s felszámolták a békecsinálás, az egyensúlyi helyzetek helyreállításának egykor volt művészetét. E történelmi helyzetek megítélésekor az egyik és a másik norma felől nézve egészen más látszik jó politikának. De elméleti ellentmondás is feszül a két norma között. A fejlődési folyamat teleologikus jellegű; a céljában rögzítve van az általános válasz a kérdésre, hogy milyen a jó politika. Az egyensúly témája felől nézve viszont a történelem többféleképpen is alakulhat: a politikai közösségek olykor rosszul reagálnak egyensúlyi helyzetük megingására – de reagálhatnának jól is. Egyedi eseteikben a jó politikának csupán olyan kézenfekvő jellemzői rajzolódnak ki, mint az észszerűség, a józanság, a körültekintés, a „tárgyilagos bátorság”.

A röpiratban bizonyos fokig az egyensúlyelmélethez kötődik a politikai elemzés értelme is. Hiszen a társadalomterapeutaként viselkedő elemző – aki hasonlóan Norbert Elias A németekről című könyvének történeti szociológusához, egyszerre kell, hogy a politika és a lélektan szakértője legyen – döntően a politikai közösségek hamis önértelmezéseinek és hisztériáinak a feltárásával foglalkozik, tehát valamely egyensúlyi helyzet megingásának következményeivel. A szöveg egészét mégis a fejlődési folyamat normája uralja, az azt megjelenítő és egyben értékelő domináns metaforák (az út, a zsákutca, a vasút stb.) és interpretációs következményeik által. Ilyen metaforikus környezetben „az egyenes vonalban” haladó közösségek mindig fel-, a „mellékvágányra” kerültek mindig leértékelődnek.

Jobb- és baloldal már említett egyensúlyának a „Tradíció és Haladás örök kettősségét” (553.) tükröző, irányadó helyzetleírását sem lehet összeegyeztetni a fejlődési folyamat normájával. Ha a jó politika mércéje a fejlődési folyamat elősegítése, akkor a Tradíció és Progresszió kívánatos egyensúlya mellett nemigen lehet érvelni. Így hát vagy azt kell mondanunk, hogy Az európai egyensúlyról és békéről szövegében érvényesülő két alapvető politikai norma feszült viszonyban áll egymással, vagy azt, hogy az érvelés során – talán öntudatlanul – egymás korrigálására használta őket a szerző.

Bibó István műve azonban kidolgozott egy nagy hatású koncepciót, amelyben az egyensúlyi helyzet, illetve a fejlődési folyamat normája mégis egybeépült, méghozzá (anakronisztikus kifejezéssel élve) valamifajta centrum–periféria

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

551

elmélet keretében. Nyugat- és Észak-Európa társadalmait egyszerre jellemzi az egyensúlyi helyzet folytonossága és a nagy fejlődési folyamat kiteljesedése – olvashatjuk Az európai egyensúlyról és békéről szövegében –, ellentétben Középés Kelet-Európával, ahol a fejlődési folyamat csak részlegesen és visszaesésekkel érvényesült, s ezáltal újra és újra egyensúlytalan, közösségi hisztériákhoz és zsákutcákhoz vezető helyzetek álltak elő. Mint látható, e koncepció voltaképpen az említett két, immár összehangolt norma térbeli kivetítése. Nem valós politikai régiók megfigyelő leírásait tartalmazzák tehát a mű szóban forgó oldalai, hanem nagyon is normatív földrajzot. Mégsem pusztán az a következtetés adódik e normatív földrajzból a szövegben, hogy a nyugat-európai politika mintáit kell követniük a közép- és kelet-európaiaknak. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy azok a minták, amelyek átvettek, és nem következnek az egyes közösségek „organikus fejlődéséből”, nem tudnak szervesülni a közösségek életébe. Ez esetben a szerves és szervetlen fejlődés (szintén normatív) fogalompárjának a használatával korrigálja a szöveg normatív földrajzának a következményeit.

A fejlődési folyamatnak nemcsak a térbeli kivetülése, hanem az időbeli tengelye is figyelmet érdemel. Idézem a róla szóló mondatokat: „A politikai lelkiállapotok elváltozásai terén a 18. század végétől kezdve döntő és végzetes fordulat következett be Európában. Az európai fejlődés lassú menete ettől a pillanattól gyors, robbanó és lázas változás formáját vette fel, mely ma bizonyos pontokon teljes kisiklással fenyeget.” (373.) A társadalmak felgyorsuló demokratizálódása egyrészt egyensúlytalan helyzetek kialakulásához vezetett, másrészt olyan kiterjedt és intenzív közösségi érzelmeket hozott létre (mindenekelőtt a nacionalizmust), amelyek alig teszik lehetővé ezen helyzetek észszerű politikai rendezését. Az sejlik fel itt egy pillanatra a mű fejtegetéseiben, hogy a labilis állapotokból következő közösségi hisztériák nem a politika „örök”, mindig is meglévő, visszatérő eseményei, hanem modern, a demokratizálódás következtében előálló fejlemények. Noha a tanulmányban a demokrácia elsőrendű politikai érték, a demokratizálódás majdhogynem baljós jelenség: a nyers személyes uralom 19. és 20. századi újramegjelenésének – azaz a fejlődési folyamat visszafordulásának – az előfeltétele. Az olvasónak a mű ezen pontján az lehet az érzése, hogy a szerző fejtegetései nemigen tudták kezelni a demokratizálódás lefolyásának rendkívüli ambivalenciáját.

III. Vajon alkalmasak-e Az európai egyensúlyról és békéről nyolcvanéves módszerei, tézisei és fogalmai a mai, a közelmúltbeli politika magyarázatára? A kérdésre már

552

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

nem eszmetörténészként válaszolok, hanem olvasó állampolgárként. Számomra nem kétséges, hogy például a röpiratnak a hisztérikus politikai közösségeket elemző oldalai (373–380.) rendkívüli magyarázó erővel rendelkezhetnek mai külföldi és hazai jelenségek vizsgálatakor. Hasonlóan bölcs szövegrészeknek látom Bibó művében azokat, amelyek a demokratikus kísérletek törékenységére hívják fel a figyelmet a demokratikus előiskolázottság nélküli társadalmakban, illetve olyan országokban, amelyekben hosszabb időn át leépítették a demokratikus viselkedést. Ahogyan 1989-1990 értelmét – a röpirat látószögéből nézve – az európai fejlődési folyamat „egyenes vonalához” való visszatérési kísérletként határozhatjuk meg, úgy 2010 értelmét tekinthetjük a személyes uralom alá való társadalmi visszakívánkozásnak is. „Az emberek belső alázata a születési kiválasztottság előtt és a személyek hatalmával szemben nem szűnik meg egyik napról a másikra, s a demokrácia örömeibe készületlenül belepottyant társadalmat hamarosan elfogja a fejetlenség és a vezetetlenség érzése” (309.), olvassuk a francia forradalom történetét értelmező részben. Az ilyen történelmi analógiák segíthetnek megérteni, mi is történt velünk az elmúlt évtizedekben.

Takáts József

2019/5-6

(Endrőd, 1962) kritikus, irodalom- és politikai eszmetörténész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója. Legutóbbi könyve: Elmozdulások (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

553

Fotรณ: PIM

Tinkó Máté

Határhelyzetek kudarckrónikása

Az „életkudarc” jelentősége Galgóczi Erzsébet kisprózáiban

Bevezető „Rövid időre kétszer is kollégák lettünk Erzsivel. Évekkel a Szabad Ifjúság szerkesztőségében megkísérelt újságírói pályakezdés után, a Nők Lapja szerkesztője is meghívta munkatársnak az addigra már dramaturgi diplomával is rendelkező, országos hírű riportert. A harmincas évek falukutatóinak elkötelezettségét, fáradhatatlan kutató szenvedélyét őrző, országjáró krónikás, talán egy kicsit osztálya prókátorának érezhette magát. Ha a teljes igazságot mondta, mondhatta ki társadalombírálatában, valóságábrázolásában kortársai többségénél továbblépett. Köteteinek címében benne lüktet a szerző életrajza és tapasztalatainak summája is.”1 Galgóczi Erzsébet 1930. augusztus 27-én született a Győr megyei Ménfőn, nyolcgyermekes parasztcsalád hetedik gyermekeként. Munkásságát a posztumusz kiadványokkal együtt több mint huszonöt kötet (köztük novellaés elbeszélésgyűjtemények, nagyepikai művek, riportok, tévéjátékok, egy színmű, és több irodalmi forgatókönyv) fémjelzi. Noha évek óta más és más szempontok alapján szeretnék rálátni és -nyitni erre a terjedelmes anyagra, amelyet a szerző hagyatékában felhalmozódó naplóbejegyzések – „tizenhét éves koromtól naplóírásra adtam a fejem” – tovább bővíthetnek és formálhatnak, a szövegkorpusz már így is bőséges tárházát adja egy, az államszocializmushoz ezer szállal kötődő életmű törvényszerűségeinek, alkuinak és kisebb-nagyobb fordulatainak. A csúcsteljesítményt jelentő kisregény, a Törvényen belül2 elismertsége kézenfekvő kiindulópontot jelent: a szerző ebben a művében a korszak közkedvelt, retrospektív-oknyomozó kisregényformáját (Rozsdatemető, Makra) lélektani drámává fokozta. A kötet 1980-as kiadásának több mint ötvenezer példánya hetek alatt elfogyott a könyvesboltokból, míg a műből készült filmes adaptáció, az Egymásra nézve Makk Károly rendezésében kiugró sikert aratott – és a leszbikus szerelmi szál miatt rengeteg vitát is generált –, a nézők és a kritikusok körében egyaránt. Nyugat-Európa figyelmét és elismerését jól mutatja

1 Földes Anna: A törvényt teremteni kell: beszélgetés Galgóczi Erzsébettel, Kritika, 1981/4. 25.

2 A másik főműnek a Vidravas című nagyregényt tartják, de jelen esszé keretében erről nem lesz szó.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

555

az 1982-es Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-jelölése és a lengyel Jadwiga Jankowska-Cieślak színésznő díjazása. A kisregény főszereplője Galgóczi hősei közül a legmarkánsabb, legeredetibb és tragikumában is szélsőségesen vesztes karakter, Szalánczky Éva, akinek alakját, vázlatát, kontúrjait az ötvenes évek végétől a szerző kisprózáiban már tetten érhetjük.

A kudarc ambivalenciája Az esszé alcímében szereplő fogalmat Földes Anna interjújából emeltem át, aki a szerző abszolút kortársaként a szétszóródott nemzedék tagjainak felvillantott sorsában is „mintha csak az életkudarc számtalan variációját” vélné felfedezni. „Kezdettől foglalkoztat a kudarc. Lelkileg mindig a vesztes pártján vagyok. Őszintén szólva nem is szeretem, az emberi kapcsolatokban sem a győzteseket, sem a győzelem csömörét. (…) Novelláimban soha nem tolongtak a rokonszenves győztesek” – ez Galgóczi válasza. Írói attitűdje a korszak számára nem ismeretlen: nemzedéktársa, Gáll István kiemelkedő művének, A ménesgazdának a fülszövegében úgy vall saját, a két világháború között született generációjáról, hogy ők voltak azok, akiknek a fiatalságuk a „fényes szellők” idejére esett, emberi és írói kibontakozásukat megnehezítette a személyi kultusz, és akik reménykedtek és kétségbeestek 1956-ban3. „A harmincas évek végére is jól emlékszünk, a háború legérzékenyebb kamaszkorunkban zajlott körülöttünk, de a felszabadulást már tudatosan értük meg.” A felsorolásban olyan nevekkel találkozunk, mint Kamondy László, Sánta Ferenc, Szabó István, Csurka István, Moldova György, Fejes Endre, Szakonyi Károly, Galambos Lajos, Kertész Ákos és Bertha Bulcsu, az elsőként – és egyetlen nőként – említett Galgóczi mellett.

Azóta tudjuk, hogy akik megérték a rendszerváltást e szerzői lista tagjai közül, finoman szólva sem maradtak egy paradigmán belül értelmezhetőek, viszont a hetvenes-nyolcvanas évek interjúiban, írói összegzésekben még rendre visszatér egy vélt vagy valós közösségi identitásra való hivatkozás – melynek forrásvidékét a negyvenes évek végi népi kollégiumi mozgalmak jelszavaiban és szociokulturális tapasztalatában vélem fölfedezni.

Akik úgy élik meg, hogy élettörténetük és narratív identitásuk a nagy politikai változásokkal ennyire szorosan összefügg, azok esetében egyáltalán nem meglepő, hogy az elszigetelődés, az atomizálódás problémája munkálkodik és eredményezi a legizgalmasabb prózapoétikai teljesítményeket. A korabeli kritikákban Galgóczira is előszeretettel alkalmazott „az igazság kíméletlen 3 Idézet a fülszövegből: Gáll István, A ménesgazda, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.

556

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

keresője” formula, bár valóban regisztrálja a szerző szociográfiai, tényfeltáró szándékát, műfajilag kevert, olykor riportszerű, általában az autofikcióval kapcsolatot tartó4 novelláinak ellentmondásos hőseire az igazság szócsöveként csak azzal a megfontolással tekinthetünk, hogy azok egy alternatív igazság nevében nyilvánulnak meg, beszűkült tudáshorizont az övék, mögöttük nem sorakozik fel közösségi képviselet, amely megerősítést vagy hitelt adhatna számukra. Éppen ebben rejlik felforgató erejük. „A senki földjén élek, amióta emlékezni tudok. Nem a kapun belül és nem a kapun kívül. A kettő között: a küszöbön. A küszöb tanított meg arra a csodálatos és néha elbírhatatlan emberi képességre, amit így hívnak: emlékezet.” (A küszöbön, 1969) A küszöbmetafora rendkívüli ereje ambivalenciáiban fedezhető fel: jelentésében éppen arra a köztességre mutat rá, amelynek ábrázolhatósága alkatilag is a leginkább érdekelte a szerzői fantáziát. A legsúlyosabb szava ennek az idézetnek mégis az a bizonyos emlékezet, mely a (történelmi) felejtés ellenében hat, és ezen a ponton érintkezik az objektív, igazolható valóságigénnyel, vagyis annak absztrahált formájával, amennyiben a tudásra, amellyel felmutatja akár a kollektívvel szemben ható privát emlékezet létjogosultságát, politikai döntésként is tekinthetünk. Galgóczi felmutatja, igaz, jobbára a megkésettség állapotában, értelmiségi hőseinek szenvedéstörténetét, amelynek neuralgikus pontja 1956 és az azt körülvevő események, olyan politikai színfalak között, amelyben a Rákosirendszerrel megszakított viszony – több sebből is vérző – felismerése erénynek számított, és a Kádár-korszak kanonizációs elveitől sem volt idegen. Galgóczi a kultúrpolitikai nyilvánosság élvonalába került a hetvenes évek végére: többszörös József Attila- és egyszeres Kossuth-díjas szerzőként mégis azokat az értelmiségi antihősöket szólaltat(hat)ta meg, akik az ötvenes években a „diszkvalifikált tudás” jegyeit hordozták magukon.

Kilépési lehetőség (1): Az önfelszámolás alakzatai és kudarca Galgóczi novelláinak szereplői, ha melléjük is szegődik valaki, árnyakként, társas magányban járják a várost, a feltörekvő, de karrierjük valamely pontján komoly törést szenvedő, megkeseredett alakok, akik ön- és rendszerkritikus attitűdjükkel 4 Érdekes adalék lehet, hogy A vesztes nem te vagy című novelláskötet nyitó írásának elején még Sebőkként azonosítódik az Én-elbeszélő, majd később: „Én a szülőfalumban nem Galgóczi Erzsébet, hanem a Galgóczi József lánya vagyok, aki húsvét napján nem mehet végig kopott kabátban az utcán.” Vajon alkotói figyelemkihagyásról, vagy rendkívül tudatos áttűnésről van-e szó? (Az idézett szövegrészletek is ebből a válogatáskötetből származnak, a novellák keletkezési dátumainak feltüntetésével. In: Galgóczi Erzsébet, A vesztes nem te vagy, Bp., Szépirodalmi–Magvető, 1976.)

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

557

az értelmiség ötvenes években szerzett keserű tapasztalatait, csalódásait rögzítik. Száraz szemmel siratják elfuserált lehetőségeiket, és ott lebeg a szemük előtt, elejtett félmondatokban, utalással az őszi hónapokra, október végére és november elejére, a disszidálási hullámra, a „Menni vagy maradni?” hiábavaló, mert utólagos kérdésére: 1956 traumája. Monomániás identitáskeresésük elsősorban a megkésettség, az elszalasztottság tapasztalatából táplálkozik, miként egy nagy trauma esetén, úgy ezeknél a személyeknél is elhúzódhat évekig, évtizedekig a hiábavalóság és feleslegesség érzése, utat törhet magának az élet kioltásának vágya. A Galgóczi-figurák periférián vagy küszöbön azonosítható létébe az önfelszámolás gondolata újra és újra benyomakodik, felkavaró jellegüket a nem ritkán a főszöveg cselekményétől markánsan elkülönülő, belső, lélektani történésekre összpontosító epizódok az elbeszélői pozíció másként-mondásain, retorikai trükkjein, a saját arc kikezdésének programszerű megnyilvánulásain keresztül, egyfajta vallásos igézetben vagy elragadtatottságban nyerik el.

Az Én öntudata álom és ébrenlét határán reked, a narrációban felmerülő onirikus jelenetek különös peremvidéken, a mitológiai és történelmi víziókat összecsúsztatva zajlanak, sodró lendülettel. „Didergek, mint akit sebláz gyötör, nyálkásan megölel a szorongás. (…) A mozgás irányát követni nem tudom, csak a hullámzást érzékelem, lehet, hogy fejjel lefelé ráz a gép; merre van a fönt, merre van a lent, merre az égtájak, elvesztem, és pontosan ebben az elveszett pillanatban jut eszembe, vagy fölismerem – honnan tudjam? – hogy miért vagyok itt, nem egyébért, csak azért, hogy nyomorékká tegyen ez a gép, mint azt a pergamenarcú csecsemőt.” (Fogódzó nélkül, 1958) Noha egyetlen komoly filozófiai kérdés marad a szerző és szereplői számára – főként az egzisztencialistákat nagy érdeklődéssel olvasó Galgóczira markáns hatással lévő Camus révén –, a(z) (ön)gyilkosságé, ám a törvényes keretek alól kilépés általában az eszmélés, a visszariadás vagy a várakozás tapasztalatával végződik. „Egy szög állt ki ott a falból, erős, masszív szög, bizonyára az előző albérlő hagyta itt. Azóta a szög vár, vár valamire. Türelmesen és biztosan. (…) Úgy nyúlik ki a falból, olyan magabiztosan kínálva önmagát, mint aki ígéri, hogy nem fog elgörbülni, kihullani egy ötven kilós női test súlya alatt…” (Kettős ünnep, 1958) Kilépési lehetőség (2): A stigmahordozás kudarca Galgóczi figurái stigmák hordozói: annak ellenére, hogy képzettek, mégis publikációs lehetőség nélkül maradó, illúziójuktól megfosztott újságírók vagy pedagógusok, az elméleti és gyakorlati tevékenységek és kihívások közt

558

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

őrlődő, életképtelenségük és a társadalmi struktúra anomáliái miatt folyton magukat ostorozó alakok, akiknek még csak a történelmi kataklizma közvetlen közelében sem kellett lenniük ahhoz, hogy partvonalon kívülre szoruljanak. „A Művelt Népet, ahol a főiskola elvégzése után dolgoztam, 1957. január 1-én megszüntették. Az utcára kerültem mindenféle »szabadúszó« tapasztalat nélkül.

Próbáltam elhelyezkedni más újságoknál, különféle kulturális intézményeknél – dramaturgiából van oklevelem –, de sehol nem vettek fel. Nem tudom, miért, mert ezt nem magyarázta meg senki. Nem valószínű, hogy a személyem ellen lett volna különösebb kifogás – ’56-ban nem »keveredtem« bele semmibe, Romániában voltam –, inkább csak nem törődtek velem. S ez rosszabb volt mindennél. Ebből azt véltem kiolvasni, hogy tehetségtelennek, érdektelennek, jelentéktelennek tartanak. S a pszichológiának van egy nagyon egyszerű igazsága: ha egy józan embernek tartósan bizonygatják, hogy részeg, akkor billegni kezd alatta a föld.” (A küszöbön, 1969) A családi közösségben sem találnak Galgóczi figurái maguknak intellektuális partnert, magánéletbeli kapcsolataik sivárak, a (homo)szexuális szerelmi élmények az önvizsgálat tárgyaként a betegség asszociálásával, a külső tekintet számára deviáns magatartásként értelmeződnek, ennélfogva a személyközi kapcsolatokba többnyire csak a mimikrizés, az őszinte érzelmek elfojtása révén léphetünk be, és a szituációkat ezek a lélektani aspektusok determinálják: fojtott légkör és szűkös mozgástér hatja át a mindennapokat. A társadalmi játéktéren kívül rekedtség ezekből a tényezőkből tevődik össze: bár részt vesz az egyén a rendelkezésére álló „társas játékokban”, ám e keretek között könnyen érezheti azt, hogy elkülönül, mindeközben tárggyá vagy áldozattá válik. Galgóczi karakterei a szégyentudatot sajátítják el, és azt is tudatosítják magukban, hogy állandó jelleggel ki vannak téve a totális hatalom felügyeletének. Az írás traumakezelő gesztusa csak később merül fel, nagyon sokáig valójában nem vehető elég komolyan. Aztán később már az önfelszámolásnak nem lesznek meg a valódi tétjei. „A vonat elé feküdjek?

Beleöljem magam a Dunába? Itt folyik nem messze, emlékszem, hol, és március van, még jeges a víz, pillanatok alatt végez velem. Nem volt hozzá kedvem.

Rajtam nem segítene – és kin állna bosszút?” (A küszöbön, 1969) Kilépési lehetőség (3): Kölcsönösségi alku – a személyközi kapcsolatok kudarca Az egyén válaszreakciója az elnyomásra nem csupán az alávetettség lehet, ő maga is a hatalom bizonyos formájával rendelkezik, mellyel a kölcsönösség elve szerint a különböző élethelyzetekben vissza is élhet, de mégsem okoz

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

559

neki semmiféle belső katarzist vagy jellemfejlődést e kegyetlenkedés. Egyik novellájában (Fogódzó nélkül) belső monológot hallunk egy szeretői viszonyról. „Józan állapotban sose voltam az övé, egyszer sem. Érdekes, hogy nem szerettem semmikor, de gyűlölni tudtam néha. Mint most is. Ilyenkor buta örömöt adott, ha gyötörhettem, s mert egyszer, véletlenül, megéreztem, hogy hallgatásommal inkvizítora is lehetek, magamat legyőzve hallgattam; néha módosítottam szisztémámat és tíz-tizenöt perces szünetet is kitartva, odavetettem: elmenj.

Szerettem ezt a formulát, csak néha volt: menj el.” Ebben a szenvtelen, olykor megalázó, embertelen hangnemben – amely nem korlátozódik az elnyomó férfi-elnyomott nő szembenállására – rejlik főként a Galgóczi-karakterek összetettsége: végigkövethetjük, ahogyan az egyén áldozati szerepbe kényszerül a totális hatalomnak kiszolgáltatva, majd ezt a kiszolgáltatottságot és kudarcot továbbörökíti személyközi viszonyaiban, saját, rendkívül korlátozott hatalmát érvényre juttatva. Sokat sejtető az az iránytalanság, a céltalan lézengés, ami jellemzi ezeket a szöveghelyeket, de a hétköznapok ismétlődése is szembeötlő: időben is kiterjesztett, pokoli kínok közt kell elszenvedni a magányra ítéltséget.

A Galgóczi-hősök az önfelszámolásba torkolló elhallgatást követően mégsem pusztulnak el, hanem továbbélik saját pusztulásukat. Az önfelszámolás lehetetlen gesztusa is tanúságtétel, mely a határon levést különös esztétikai és morális funkcióval ruházza fel, és sokat elmond a magány általános természetéről. Összegzés Ezeknek a rétegeknek a felfordításából, megbolygatásából juthatunk el a Galgóczi Erzsébet főművének tartott Törvényen belül kontextusáig, a kisregény szenvtelen első mondatáig: „1959. szeptember elejének egyik viharos éjszakáján a mohácsi körzetben egy járőr agyonlőtt egy határsértőt.” Azzal, hogy Galgóczi folyamatosan regisztrálta és mélyítette azokat az életkudarcokat, amelyek körülfonták, nagyon tudatosan, az alkotói probléma közelében tartotta szellemi fegyvertárát. És jól érzékelte az idő múlását is. „Sőt azt is tudtam, hogy ha sokáig halogatom a témát, valamelyik fiatal megelőz. Hiszen az utánunk jövő nemzedék tagjai sokkalta nyitottabbak, bennük ki sem alakultak azok a gátlások, amiket mi az idegeinkben hordunk, és óriási erőfeszítéssel igyekszünk legyőzni. És hiába melengetem én magamban húsz éve a témát, másodszorra ezt már nem érdemes megírni…”5 Nem törvényszerű, hogy a sikerhez a kudarcokon keresztül vezet az út, de Galgóczi esetében nem is tehetjük fel máshogyan a kérdést, 5 Földes Anna, A törvényt teremteni kell: beszélgetés Galgóczi Erzsébettel, Kritika, 1981/4. 27.

560

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

hiszen ő zárt ideológiai keretek között kellett viselje a rákényszerített billogokat, és noha a rendszer önnön felpuhulásával a mozgástere fokozatosan nőtt, de azzal egyenes arányban írói alkata már nem változott. Ugyan eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a kilencvenes években befejezhette volna vázlatokban elkezdett nagyobb munkáját, Az utolsó parasztot, mely az édesanya alakja köré épült nagyregény terve lett volna, de félbemaradt. Erről és a naplók értékelhetőségéről egyelőre kevés információval rendelkezünk. Mindenesetre első lépésként már az is fontos gesztus lenne, ha az 1930-ban született és 1989 májusában elhunyt író 90. születési évfordulójának emlékéhez méltó konferencia szerveződhetne az országban, amelyhez ezer szállal tartozott.

Tinkó Máté

2019/5-6

(Békéscsaba, 1988) költő, kritikus, szerkesztő.

Legutóbbi kötete: Amíg a dolgok rendeződnek (2014).

hÉvíz /

Hullámverés

561

Fotó: FORTEPAN (Ceglédi cigányok, 1908, Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór Cége)

Ibolya Tibor

„A gyilkolva nőszés tigrisi kandúrbűze” A dánosi rablógyilkosság a magyar irodalomban

1907. július 19-én éjjel egy vándorcigány karaván tagjai bestiális kegyetlenséggel meggyilkoltak Dánoson (ma Dánszentmiklós) egy csárdában négy embert, a csárdásgazda Szarvas Istvánt és családját, valamint egy véletlenül odatévedt kocsist. Az elkövetők a csárdás tizenhét éves nevelt lányát meggyilkolása előtt megerőszakolták, a csárdát és az áldozatokat kirabolták, majd az épületet felgyújtva elmenekültek a helyszínről. Az ügy a magyar kriminalisztika történetének egyik leghírhedtebb esete, kutatása nemcsak jogtörténeti, kriminalisztikai, de ciganisztikai szempontból is indokolt. A dánosi négyes rablógyilkosság több hírhedt korabeli bűnügy (újpesti bankrablás, edelényi rablógyilkosság, Haverda Mária gyilkossági ügye, Mágnás Elza meggyilkolása stb.) közül talán a legerősebb társadalmi hatást kiváltó bűncselekmény volt, a tettesek elfogásáról és az azt követő eljárásról – elsősorban a hírlapokon keresztül – gyakorlatilag az egész ország értesült.

A dánosi rablógyilkosság a mai napig indulatokat szül, egyaránt hivatkozási alap a cigány jogvédők és a „cigánybűnözést” emlegetők részéről is. Egy történelmi esemény – különösen egy bűnügy – társadalomra gyakorolt, akár hosszan elnyúló hatása nyilvánvalóan nem mérhető, azonban egy ilyen esemény megjelenése a különböző művészetekben, így az irodalomban is, meggyőző bizonyíték lehet erre.

A ponyvairodalom rögtön (egy-két éven belül) reagált az esetre. A ponyvafüzetek – a műfajnak megfelelően – az írni-olvasni éppen hogy tudó, egyszerű emberek borzongásigényét elégítették ki. E munkák némelyike az ügy szexuális vonatkozásait emelte ki, ami miatt volt olyan könyvkereskedés, amely felháborodottan utasította vissza ezeknek a füzeteknek a terjesztését. Ignotus nem véletlenül írta még a bűnügy tárgyalása kapcsán, hogy a bűnperből „kibűzlik a gyilkolva nőszés tigrisi kandúrbűze”.1

1 IGNOTUS: Cigányok. Nyugat. 1908. 9.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

563

Bár a valódi bűncselekmény történéseihez semmi köze nem volt, a szexualitás állt középpontjában Szomory Dezső 1908-ban írt, eredetileg név nélkül jegyzett folytatásos regényének, a Balog Tutának.2 (Balog Tuta a dánosi bűnügy hírhedt IV. rendű vádlottja volt.) A „csiklandós” regény egy népszerű szatirikus folyóiratban jelent meg hétről hétre. A mai szemmel inkább humorosnak, mint erotikusnak nevezhető, a szerző szerint is kizárólag pénzszerzési céllal írott mű a maga korában pornográfnak számított. Szomory be sem tudta fejezni – összesen 22 folytatás jelent meg –, mert az ügyészség közszemérem miatti vétségért eljárást indított, és elrendelte az ominózus Fidibusz-számok elkobzását. Mivel Szomory nem jelent meg dr. Szlavek Ferenc vizsgálóbíró idézésére, 1908. november 16án Szlavek letartóztatta, de a vádtanács másnap kiengedte, így az eljárás során szabadlábon védekezhetett. Az ügy humoros epizódja lehetett volna, hogy a folytatásokért rajongó tanulóifjúság táviratban gratulált a szerző szabadlábra helyezéséhez, de a kevésbé humoros fejlemény szerint a nagyváradi gimnázium igazgatója vizsgálatot indított, és öt érettségi előtt álló tanulót emiatt csaptak ki az intézményből.3 Az ügyészség végül megvádolta a szerzőt, a tárgyalás 1909. március 18-án zárt kapuk mögött zajlott le a budapesti büntetőtörvényszék esküdtbírósága előtt. Az ügy még aznap az író jogerős felmentésével végződött.4 Szomoryt – a felmentés ellenére – a konzervatív-klerikális irodalomtudomány a továbbiakban a Balog Tuta miatt, „amely egy rablógyilkos cigánybanda (köztük a nőket meggyalázó Balog Tuta cigánylegény) bűnpörének tárgyalásából vette förtelmes anyagát”, pornográf szerzőként tartotta számon5. Kassák Lajos Szomoryról írt tanulmányában azt írja a Balog Tutáról: „Valóban különös történet volt ez, úgy, ahogyan az életben megtörtént, és úgy is, ahogyan regényt formált belőle Szomory a Fidibusz hasábjain. Történet volt ez az életből merítve, de már az igazi Szomory-stílusban.”6 A dánosi bűnügy szexuális vonatkozásai még 1928-ban is egy pornográf és betiltott elbeszélés alapjául szolgáltak. Dr. Traytler Endre 1928 februárjában magánkiadásban jelentette meg Sehogy című kötetét, amelynek Szivacs című írásában – Dános említése nélkül, de kétségkívül a lapok által tálalt bűnügy nyomán – szintén cigánykaraván erőszakol és gyilkol egy csárdában. Az 2 SZOMORY Dezső: Balog Tuta. Fidibusz. 1908. évi 22-43. szám 3 Budapesti Hírlap. 1909. február 13.

4 Népszava. 1909. március 19. Szomory védőügyvédje dr. Bródy Ernő volt.

5 DR. ZOLTVÁNY Irén: Erotika és irodalom. Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest, 1924. 153. p.

6 KASSÁK Lajos: Csavargók, alkotók. Válogatott irodalmi tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. 1975. 279. p.

A Nyugatban megjelent eredeti változat nem tartalmazza a Balog Tutával kapcsolatos mondatokat.

564

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

elbeszélésben szereplő csárdatulajdonos család zsidó, ami az eredeti bűnügyben is elterjedt tévedés volt, a tanúként kihallgatott cigány gyerekek egyike maga is ezt vallotta. Az elbeszélésben naturálisan leírt erőszak és szexualitás miatt – amely a kötet más írásait is jellemezte – a Budapesti Királyi Ügyészség 24.429/1928. ügyszámon sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség miatt idézetekben bővelkedő vádiratot nyújtott be a törvényszékhez.7 A vádiratból kiderül, hogy nem a szerző, hanem a nyomdaigazgató volt a vádlott. Az eljárás befejezéséről nincs tudomásunk.

A ponyvairodalom műfajába sorolható a dánosi bűnügy tárgyalásának egyik esküdtje, az akkoriban ismert székely író, Péterfy Tamás Tűzőn véren keresztül. A dánosi rablógyilkos kóbor cigányok története8 című, több mint húsz évvel az események után az Amerikai Egyesült Államokban kiadott regénye is. A fiatal Péterfy bejárta Erdélyt, a székelyek, a románok és a cigányok között alapos néprajzi ismeretekre tett szert, melyeket népi témájú műveiben hasznosított. Ebben az érdekes műfajú, a fikciót a valósággal, a romantikát a memoárral és a törvényszéki tudósítással keverő regényéhez a tárgyaláson valóban megtörtént epizódot használt fel. 1908. május 9-én a tanúként kihallgatott, korábban a rablógyilkosok karavánjához tartozó Kolompár Jancsi a szembesítésen nem ismerte fel az ügy egyik fontos vádlottját, a legkevésbé cigánynak tűnő, világos hajú és kék szemű Sztojka Kunát.9 A vádlott kinézete a korabeli lapoknak is feltűnt, olyannyira, hogy még gyerekrablást is emlegettek vele kapcsolatban. Az ügyről a rendőri szaksajtóban is publikáló Péterfy10 regényében Sztojka Kuna nem más, mint ifjabb Lévárdy Béla báró, aki gyönyörű cigánylány szerelme miatt állt be a cigányok közé, és tévedésből, az igazi Sztojka Kuna helyett fogták el a csendőrök. Az erotikát teljesen nélkülöző regény fontos forrása a dánosi bűnpernek. A bírósági eljárásban az esküdtek jegyzőjéül választott, cigányul is beszélő Péterfy kétszáz oldalas – sajnos elveszett vagy lappangó – tárgyalási jegyzetet készített, és könyvének az esküdtszéki eljárásról szóló fejezetei kiváló összehasonlítási alapot képeznek a korabeli hírlapi tudósításokkal.

Egy, a paraszti olvasásról szóló, 1989-ben megjelent tanulmány azt állítja, hogy a századfordulón nemcsak agyonolvasták, de minden évben el is mondták a kalendáriumokban évekig témának számító dánosi történetet, más, akkoriban 7 Magyar Nemzeti Levéltár Fővárosi Levéltára Budapesti Királyi Ügyészség. Büntető perek iratai VII.18. d. 605. doboz.

8 PÉTERFY Tamás: Tűzőn véren keresztül. A dánosi rablógyilkos kóbor cigányok története. Nyomatott a Szabadság könyvnyomdájában. 1435. E. 12th. St., Cleveland O. 1930.

9 Egyetértés. 1908. május 10.

10 PÉTERFY Tamás: Az a híres Balog Tuta. A dánosi rablógyilkos cigányokról. Detektív. 1921. évi 9-10. 12. 13.

14. szám

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

565

népszerű történetekkel (pl. Solymosi Eszter, Erzsébet királyné meggyilkolása stb.) együtt.11 Akkoriban a kalendáriumok és a ponyvafüzetek voltak a nyomtatott betű iránt fogékony gyerekek első – és társadalmi helyzetüknél fogva gyakran felnőttként is kizárólagos – irodalmi élményei. A dánosi rablógyilkossággal kapcsolatban erről számol be több, ebből vagy hasonló közegből kiemelkedett írónk is. Fekete István Ballagó idő című önéletírásában12 éppúgy megjelenik a rablógyilkosságról szóló újság, illetve ponyvafüzet olvasásának élménye, mint Hollós Korvin Lajos Böjti szelek című kisregényében13, Fodor József visszaemlékezésében14 vagy Sásdi Sándor Fehér kenyér című regényes önéletrajzában15. Ez utóbbiból kiderül az is, hogy a szerzőnek a ponyva elolvasása első erotikus élményei közé tartozott.

A memoárirodalomból kiviláglik egy egészen más érzés és élmény is; a félelemé, amely a dánosi rablógyilkosság után alapvetően meghatározta a vidéki lakosság hozzáállását a vándorcigányokhoz. Kiderül ez más forrásból is, néhány nappal a gyilkosságok után egy Bartók Bélának címzett levélben írták le például az alábbi sorokat: „Pedig reszketős kezeimben alig foghatom a tollat, úgy elvagyok rémülve a dánosi rablógyilkosság felett, hisz mink is olyan elhagyott helyen lakunk és most még magányosabban mint eddig (…)”16 Háy Gyula önéletírásában gyermekkora alapvető élményének az állandó félelmet tartotta, annak egyik okaként pedig a dánosi rablógyilkosságot nevezte meg. Az esetről nem ponyvafüzetekből, hanem a hírlapok tudósításainak felnőttek általi felolvasásából és „szünet nélküli tárgyalásából” szerzett tudomást. „Hidegrázást okozott éjjel a gyereknek Balogh Tuta esete is, aki egyetlen éjszakán egy magányos parasztház minden lakóját kiirtotta, de csak miután a család minden nőtagját, a nagyanyától az unokáig meghágta.17 Ebben az esetben a legijesztőbb nem Tuta gaztette volt, nem is az érthetetlen, ami a gyilkossággal párosult, hanem az a tény, hogy Tuta cigány volt.”18 „Az a tény, hogy Tuta cigány volt”, a XX. század legelején a lakosság számára azt jelentette, hogy egy új, korábban elképzelhetetlennek tartott veszéllyel 11 SZABÓ László: A paraszti olvasás és a folklór – In: Néprajz tanulmányok. Szolnok, 1989. 180. p.

12 FEKETE István: Ballagó idő. Életrajzi regény. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest 1970. 134. p. Fekete a „dánosi vérnász”-ról szóló ponyvára emlékezik, ami szintén erotikus tartalomra utal.

13 HOLLÓS KORVIN Lajos: Böjti szelek és más szatirikus írások. Magvető Könyvkiadó Budapest é. n. (1979) 30. p.

14 FODOR József. Felkavart világ. Szépirodalmi Könyvkiadó 1972. 264. p.

15 SÁSDI (1) Sándor: Fehér kenyér. Dante könyvkiadó, Budapest (1946) 96. p.

16 DENIJS Dille: Béla Bartók Regard sur le Passé. Édité par Yves LENOIR. Presses Universitaires DE Namur. (é. n.)

A levelet Fischer Anna írta, kelt Gerlice pusztán 1907. augusztus 8-án.

17 Erre Háy rosszul emlékszik, a dánosi csárdában „csak” egy nőt erőszakoltak meg, őt viszont hárman.

18 HÁY Gyula: Született 1900-ban: emlékezések. Interart, Budapest 1990. 33. p.

566

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

kellett szembenézniük. Az emberek korábbról nem emlékeztek, illetve nem tudtak (hisz az nem is volt jellemző) vándorcigányok által a lakosság sérelmére elkövetett ilyen súlyos bűncselekményről. A vándorcigányokkal kapcsolatban voltak ugyan fenntartásaik, hisz tapasztalatuk volt megannyi tolvajlásukról, azonban most azzal szembesültek, hogy a régebben zömében terménylopásokat elkövető vándorcigányok 1907 tavaszán és nyarán rövid idő alatt több igen súlyos bűncselekményt, köztük rablógyilkosságokat követtek el. Ez egyben azt is jelentette, hogy az ország jelentős részén a betyárvilág felszámolásával csak nemrég megszilárdult közbiztonság újra veszni látszott.

A dánosi rablógyilkossággal a magyar társadalomnak – egy korábban teljesen máshogy, bohókás csirkefogóként ismert – új, immár kivétel nélkül vérszomjas rablógyilkosnak tartott ellensége született. A vidéki Magyarország életében a dánosi rablógyilkosságot követő pár hetet kis túlzással nevezhetjük a „dánosi félelem” időszakának. A – többnyire alaptalan – rettegés nemcsak a felnőttek lelkivilágára hatott, de a gyerekeken keresztül igen nagy, sőt nemzedékeken átívelő hatást gyakorolt. Megjelenik ez a félelem Sásdi Sándor másik életrajzi kötetében is,19 amelyből kiderül, hogy a zsidó származású szerző maga is áldozatául esett annak az elterjedt (és fentebb már említett) korabeli tévedésnek, hogy a dánosi kocsmároscsalád zsidó volt. A szerzőt zsidó kocsmáros apja miatt különösen érzékenyen érintette a bűntény: „Attól fogva nemcsak felnőtt, de java férfikoromig hatott reám a szörnyűség: úgy éreztem, állandó veszélynek vannak kitéve az enyéim.”20 Ez a félelemélmény jelenik meg Németh László két regényében is. Az Irgalomban kifejezetten a dánosi rablógyilkosságot említve, de mintegy csak odavetve: „A dánosi rablógyilkosság idejében. Féltünk a cigányoktól (…)”21; a korábban keletkezett Égető Eszter első fejezetében (Árnyékok) viszont konkrétan meg nem nevezve, de hosszan, rendkívül erős hangulatot árasztóan. Bár a szerző egy elképzelt bűncselekményről ír, a valódi dánosi gyilkosság számos eredeti adatát emeli be a történetbe. A regénybeli gyilkosság helyszíne („Kardoskút felé, egy tanyán”) ugyanúgy eltér a valódi helyszíntől, mint az áldozatok száma: „hárman voltak: a tanyás, a felesége meg egy gyerek”. A negyedik áldozatot a szerző a fejezet végén egy másik, újabb gyilkosságról írva „visszacsempészi” a történetbe, nyilvánvalóan a dánosi ivóba csak véletlenül, már a család kiirtása után betérő és ott szintén meggyilkolt Tabányi Pálra utalva: „(…) az a szegény 19 SÁSDI (2) Sándor: Az utolsó szó jogán. Széphalom Könyvműhely, 1993.

20 SÁSDI (2) id. mű 68. p.

21 NÉMETH (1) László: Irgalom. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1968. 176. p.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

567

gazdalegény egész véletlen volt kinn. Este jött ki, amikor a gyilkosság már meg volt beszélve. Azért kellett meghalnia.”22 „Ettől fogva Esztike mindennapos hallgatója lett a Döméék történetének. Az újság mindennap írt róluk. Most már nem Borát kellett szalajtani érte, ott volt Márton bácsi zubbonyzsebében. – Na, mit ír? – nézett rá Juszti néni, amikor Márton bácsi odadobta az asztalra. S nem nyugodott, amíg rá nem talált a címre, ami Dömééket jelentette. Ki a gyilkos?

Vagy: A pusztai gyilkosság. – Ez az – mondta megörülve. S még az aláírt vastagabb betűket is elolvasta. Azt írja: Szenzációs fordulat. S ment ki Márton bácsihoz, aki már nekiült a fönti maradéknak. – Akkor megvan már, ugye? Máskor meg: Kétségbeejtő bizonytalanság. – Ugye, hogy még sincs meg? Aztán megint: A gyilkos nyomában. Újabb letartóztatás. Azt az embert, akinek vérnyom volt a nadrágján, elbocsátották, de ugyanakkor már egy másik rovott múltú egyént vittek ki oda a csendőrök.”23 „Az embert, akinek vérnyom volt a nadrágján”, a valóságban nem engedték el, hisz az maga Kolompár Balog Tuta volt, akinek állítólag vérfoltos nadrágjáról – amivel áldozatain térdelt – sokat írtak akkoriban a hírlapok. Németh László egyébként nem nevezi meg regényében az elkövetőket – a valóságban tényleg a helyszínre vittek közülük többeket a csendőrök –, csak utal arra, hogy vándorcigányok lehettek: „Juszti néni az államot kárhoztatta, hogy nincs erősebb kézzel a csavargókhoz. Ő megállítaná: hol dolgozol, mi a munkád, s ha nem tudja igazolni magát, gyerünk be valami fogházba, kosarat fonni. Nagymamuska a kapun sopánkodott. Ő mindig mondja, hogy a kapunak állandóan zárva kéne lenni. Múltkor is anyuskáék előszobájából hozott le egy cigányasszonyt.”24 Egyértelmű dánosi párhuzamot tartalmaznak az alábbi sorok is: „Na, van akkor most gondja a Meszlényinek! Meszlényi a gazda volt, az újságban is benne volt, hogy övé a tanya. Nagytata jól ismerte őt, majd mindennap találkozott vele a körben, s most aprókat nevetgélt rajta, hogy benne van a bajban. – Ki-be a csendőr, hogy miféle tanyások voltak azok, mit tud, kik jártak náluk, megbízható emberek voltak-e; foglalkoztak-e dohánycsempészettel.”25 A dánosi csárda környéki földeken akkoriban zömmel dohányt termesztettek.

A nyomozás során megjelentek olyan újságírói találgatások, melyek szerint az elkövetőket nem a vándorcigányok, hanem olyan „dohányosok” (dohánykertészek) között kell keresni, akik tartoztak a kocsmárosnak, illetve haragudtak rá, mert feljelentette őket a fináncoknál, esetleg maga is dohánycsempész volt. Ez utóbbi 22 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

23 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

24 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

25 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

568

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

– teljesen valótlan – verzió védői kérdés formájában még az ügy tárgyalásán is felmerült.26 A regénybeli gyilkosságok leírása még részleteiben is a dánosi bűntényre utal: „Nem úgy volt, ahogy Bora tudta, hogy egy vasdarabbal ütötték le őket; – a Döme tulajdon karabélyával. Csak amikor az ember fején eltört, s még mindig mozgott, akkor vette ki a konyhakést a félretolható tetejű asztalból. Az meg az ember állkapcsába tört bele.”27 A dánosi rablógyilkosság sértettjeit puszta kézzel, husánggal, baltával, késekkel és lőfegyverekkel gyilkolták meg. Szarvas István dánosi kocsmárosnak előbb husánggal betörték a fejét, majd elvágták a torkát. Holttestét hanyatt, felsőtestével félig az ágyán keresztbe fekve, lábát az ágyról lelógatva találták meg, amiről még fénykép is megjelent a Tolnai Világlapjában. („A mai újságban már képet is hoztak. Hogy mindenki lássa, melyik ágyban gyilkolták meg Szomor Palit.”)28 Saját puskája – bár elsütötte – nem védte meg, a széjjeltört fegyvert pár nappal később a közelben találták meg. Feleségét megfojtották, nevelt lányukat előbb hárman megerőszakolták, majd több késszúrással gyilkolták meg. Tabányi Pálra, a véletlenül odakeveredett kocsisra kétszer is rálőttek, a fejére baltacsapásokat mértek, és a nyakszirtjébe kapott egy csigolyákig hatoló késszúrást, a penge bele is tört az áldozatba.

A regényből kiemelt idézeteket a valódi dánosi bűntény adataival összehasonlítva egyértelmű, hogy az Égető Eszter első fejezetében fontos szerepet kapott bűnügy mintája a dánosi rablógyilkosság volt. Csak feltételezhető, hogy a bűnügy a kisgyermek Németh Lászlóra azért gyakorolt ilyen maradandó hatást, mert az azt követő sajtóhisztéria a családot valószínűleg nem Budapesten, hanem Mezőszilason (apja szülőhelyén) érte, ahol a család rendszeresen vakációzott.29 A falusi környezet bizonyára még fel is erősítette az ügy hatásait, ezért 1948-ban írt regényének első fejezete a rég elfelejtett, de kétség kívül létezett és valószínűleg szégyellt, általános „dánosi félelem” egyetlen igazán irodalmi megfogalmazása: „A legjobban azonban akkor lehetett érezni, hogy a felnőttek is félnek valamitől, ha kapucsukás nélkül egyszerre csak az udvar közepén koppantak föl nagytata vagy apuska lépései. Juszti néni ilyenkor úgy perdült ki a ház elé, mintha a testével akarná fölfogni a látogatót; Bora is ott volt mögötte, hogy ha őt keresik, már

26 Az Újság. 1908. április 25.

27 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

28 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

29 Ez persze nem zárja ki azt, hogy az alapos Németh László kutatómunkát is végzett a dánosi rablógyilkossággal kapcsolatban.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

569

indulóban legyen. Közben Márton bácsi rátette olajos kezét az újságra, s mielőtt a kinti hangok beljebb nyomulhattak volna, nagy méltóságosan összehajtogatta s visszadugta a zubbonyba. (…) Ez, hogy a felnőttek is féltek, majdnem olyan hátborzongató volt, mint a Döméék kiirtása. Az emberben két izgalom volt egyszerre: a kisfiú vacogása a pusztán s az ő összebújásuk, riadozásuk idebenn, az újság körül. Azt, hogy a felnőttek mért féltek, nem tudta bizonyosan. (…) Ő csak azt érezte, hogy ezzel a nagyobbrét újsággal új titkolózást, hátborzongást, mohó szomjúságot gerjesztő anyag került a házba, s ez benne is ott jár, éppen úgy, mint a felnőttekben. – Ma éjjel megint kiabáltál – mondta neki nagymamuska. – Ne, ne, mondtad, s húztad a fejedre a takarót.”30 Rozványi Vilmos író, újságíró Kassák első folyóiratában, a Tettben publikálta Az uccaseprő című novelláját, melyben az utcán újságot áruló rikkancs az ügy fejleményeit kiabálja, míg ebéd közben a főhős felesége a Kis Újságból elhűlve és felháborodva olvas fel urának vérfagyasztó részleteket, többek között azt az igen elterjedt valótlanságot is, hogy a megerőszakolt és meggyilkolt áldozatnak levágták a mellét.31 A két világháború között elsősorban ókori témájú lektűrjeivel népszerűséget szerző Szekula Jenő a Tolnai Világlapjában publikálta Csoroszlya című írását, amely a dánosi rablógyilkosság VII. rendű vádlottjáról, az öt év fegyházbüntetésre ítélt Lakatos Angyél alias Surányi Csoroszlyáról szól.32 Az ügy összes női vádlottja közül csak Trokár Marcsa és ő volt ott a dánosi bűncselekmény helyszínén. A tárgyaláson vad, szinte fékezhetetlen szenvedélyével kitűnt tizenéves cigánylányt azért ítélték el, mert ő volt az egyik őrt álló személy a csárdánál. Nem tölthette ki büntetését, 1911. február 23-án meghalt tüdővészben a márianosztrai börtönben. Szekula írásából egyértelműen kiderül, hogy szerzője ott volt az esküdtszéki tárgyaláson – valószínű, hogy a Budapesti Hírlap riportereként, hisz a világháború előtt ott dolgozott –, ahol is szinte beleszeretett a jobb sorsra érdemes lányba, akiről több mint tíz évvel később is szép szavakkal emlékezett meg: „Talán barbárság tőlem, vagy éppen moral insanity. Védeni egy leányt, akinek ez már úgy sem használ, bár jobb, szebb, különb és a fajfenntartás szempontjából nemesebb példány is lehetett azoknál az asszonyoknál, akik kálváriáját és vesszőfuttatását gyönyörtől csillogó szemmel végignézték.”

Ady Endre több publicisztikájában is említi a dánosi rablógyilkosságot.

Ezzel kapcsolatban azonban elterjedt tévedés, hogy – szinte egyedüliként a 30 NÉMETH (2) László: Égető Eszter.

31 ROZVÁNYI Vilmos: Az uccaseprő. A Tett. 1916. március 5. 142-148. p.

32 SZEKULA Jenő: Csoroszlya. Tolnai Világlapja. 1919. szeptember 16. (29.)

570

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

korabeli szellemi elit tagjai közül – harcosan kiállt volna az ártatlanul elfogott cigányok mellett. Ezek a tévedések a Kádár-korszak ünnepelt kriminalisztikai szerzőpárosának rengeteg ténybeli tévedést tartalmazó könyvére33 vezethetők vissza. Ady újságíróként, még ha akarta sem tudta volna magát kivonni a Dános utáni sajtóhisztériából, hisz abból a saját lapja is jócskán kivette részét. A valóság azonban nem pontosan az volt, amit nagyváradi ismerőse, Lengyel Géza írt róla az esettel kapcsolatban: „Állandóan foglalkoztatja a nyár egyik bűnügyi szenzációja, a rémes dánosi rablógyilkosság. Varsányban, ahol e nyáron vasárnapjait tölti, külön rémtörténeteket tudnak a rablógyilkos cigányokról, s Ady több cikke foglalkozik a hírhedt tettesekkel, a nyomozással s a bűntett egyéb körülményeivel.”34 Ady öt publicisztikájában említi Dánost, de ezek az írásai valójában nem a „hírhedt tettesekkel, a nyomozással s a bűntett egyéb körülményeivel” foglalkoztak, hisz ezek igazából mint publicistát nem érdekelték. A bűnügy csak ürügyül szolgált Ady egyik állandó és kedvenc témájához; a fennálló társadalmi és politikai rend kíméletlen ostorozásához. Ebbe a sorba illeszkednek „dánosi” írásai is. Bölöni György írja: „A dánosi rablógyilkosság kapcsán annyi hajmeresztő dolgot mond el közbiztonságról, vármegyéről, csendőri brutalitásról, cigánykérdésről, hogy cikksorozatából késői nemzedékek szinte jobban megértenék ezt a kort, mint a történelemkönyvből.”35 Ady „dánosi cikkei” közül az első A Szarvas csárda körül36. Ez az írás nem más, mint durva és személyeskedő támadás Gulner Gyula Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei főispán ellen, aki már jóval korábban, államtitkári működésével kivívta az akkor még nagyváradi újságíró Ady Endre ellenszenvét.37 A gyilkosság ürügyén Ady a cikkben Pest vármegyét Afganisztánhoz hasonlítja (ugyanabban a Budapesti Napló lapszámban, amelyben a helyszínről tudósító újságírótársa leírja, harminc évre visszamenően nem emlékeztek az emberek a környéken gyilkosságra), gúnyolódik, és szinte legyávázza a felgyújtott dánosi csárda eloltásában egyébként önként és bátran résztvevő, de a bűnügy miatt megrettent helyi lakosokat. Az az Ady írta ezt, akiről Vészi Margit naplófeljegyzéséből tudjuk, hogy szinte irracionális módon rettegett a dánosi kóborcigányoktól: „Hogy tudott borzongani, teliholdkor gyakran tette próbára önmagát: elmegyek a ház sarkáig!

– volt vagy húsz méter onnan, ahol ültünk – de furcsa, emberformájú árnyak 33 PINTÉR István – SZABÓ László: A század nevezetes bűnügyei. A modern magyar Pitaval. Minerva, Budapest, 1964. 12. p.

34 LENGYEL Géza: Ady a műhelyben. Szépirodalmi könyvkiadó, 1957 318. p.

35 BÖLÖNI György: Az igazi Ady. 36 ADY Endre: A Szarvas csárda körül. Budapesti Napló. 1907. július 23.

37 ADY Endre: Gulner úr. Nagyváradi Napló. 1903. január 21.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

571

estek az útra és azon a nyáron a Balog Tuta bandája (rablógyilkos cigányok) dúlt a környékünkön, folyton ezeket emlegette – mindig nekiindult és mindig fehér szájjal reszketve futott vissza.”38 Pár nappal később Dánoson sok a gyilkos39 című – nem önálló, hanem a szokásos Jegyzetek a napról című rovatának részeként megjelenő – írásában Ady azt sejttette, hogy a csendőrség kényszervallatásokat alkalmazott. Ady nem tudhatta, hogy a valódi rablógyilkosok közül ekkor már elfogottak az ország két különböző – egymástól viszonylag távol fekvő – helyéről kerültek elő (az összes vádlott végül az ország öt különböző helyén került elfogásra), ahogy azt sem, hogy a sok „dánosi rablógyilkos” lapokban megírt elfogása nem a csendőrség munkájának eredménye, hanem többnyire az újságírók fantáziájának a szüleménye volt. Az újságírók vadabbnál vadabb híreszteléseikkel közreműködtek a „dánosi félelem” kialakításában, sőt „verzióikkal” megnehezítették a nyomozást. A kényszervallatás kérdésének felvetése itt azért érdekes, mert a cikkben Ady nem ítélte el egyértelműen az egyébként mindenki által ismert csendőrségi gyakorlatot, inkább azt sérelmezte, hogy esetleg ez lesz az oka a nyomozás eredménytelenségének: „Azt se akarja senki, hogy egy kultúrától visszatartott ország félvad zsiványait szalonba vezessék a vallatáshoz. De viszont erkölcstelenség volna elhallgatni olyan gyanús furcsaságokat, hogy a mi csendőrségünk négyszer-ötször elfogja és vallomásra bírja a gyilkosokat olyankor, amikor esetleg a gyilkosok, az igaziak, valahol a markukba röhögnek.”

A vándorcigányokkal szemben alkalmazott kényszervallatás a központi eleme Ady 1907. július 28-án megjelent A hering és a többi40 című (Az a fő, hogy beismerés legyen alcímű) publicisztikájának is. (Ekkor már a későbbi vádlottak többsége a pestvidéki törvényszék fogházának lakója volt.) Ady ezzel az írásával nemcsak áldozatául esett, de részesévé is vált annak a sajtóhisztériának, melynek során az újságírók valótlanságok tömkelegét írták le a dánosi bűnténnyel kapcsolatban.

Ezek közé tartoznak az újságcikk azon – bevallottan nem saját tapasztalatokon, hanem másoktól hallott, illetve olvasott – kitételei is, mely szerint a nyomozást végző csendőrök „az egyik purdénak eltávolították a szemét”, vagy hogy a gyanúsítottak csontjait „válogatás nélkül” törték. Ady nem vette észre, hogy ugyanabba a csapdába esett, mint a legtöbb újságíró; pont azért kételkedett az elfogott cigányok bűnösségében, mert a hírlapok nem kapván a hatóságoktól elég információt, összevissza írtak az esetről (akárcsak ő): „Holott mi arra sem 38 LENGYEL id. mű 280. p.

39 ADY Endre: Dánoson sok a gyilkos. Budapesti Napló. 1907. július 26.

40 ADY Endre: A hering és a többi. Budapesti Napló. 1907. július 28.

572

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

mernénk megesküdni, hogy csakugyan a cigányok gyilkoltak. A csendőrök, talán az ügyész urak is, ezt bizonyosra veszik. Éppen emiatt tartják iszonyú titokban a vizsgálat menetét. Nehogy az újságokba kerüljön valami pozitív, mert ezek az oláhcigányok olvassák a Times-et, Temps-t, Pressét és a Budapest-et állandóan.”

A fenti mondataival az írástudatlan oláhcigányokon is gúnyolódó Ady ezzel az írásával eljutott újságírói munkásságának erkölcsi mélypontjára, mikor kegyeletsértő módon úgy fogalmazott, hogy a rablógyilkosság áldozatává lett Szarvas család tagjai „kárpótolva vannak avval az őrült reklámmal, amit a lapoktól ingyen kapnak.”

Az Ady „heringes” írásával egy napon jelent meg Cholnoky Viktor A dánosi árják című cikke41, melyben azt írja: „nem szólok arról, amit úgyis mindenki tud, hogy a cigány, ha kóborló, akkor tökéletesen félállat, ha pedig valahogyan mégis megtelepedik, akkor a legjobb, a legmagasabb esetben prímás lesz belőle, tehát az a segítője az emberiségnek, akihez akkor fordulunk, amikor néha-néha megcsömörlünk minden kultúrától.”

Mai kritikusa szerint ezt a leegyszerűsített cigányképet Cholnoky germanizálódás elleni szellemi küzdelme magyarázza. Utóbbi szükségszerűen antiszemita és magyarellenes, míg a cigányok a szó eredeti értelmében „árják”.

Tehát Cholnoky az ekkoriban már szárnyait bontogató német rasszizmus árjakultusza ellen lépett fel, a dánosi rablógyilkosokkal tudta diszkreditálni a német árjamítoszt.42 A Tuta című humoros vers (vagy inkább ujjgyakorlat) a Pesti Naplóban jelent meg 1908. május 10-én. Ekkor még tartott a dánosi ügy elsőfokú tárgyalása a pestvidéki törvényszék esküdtbírósága előtt. A vers ugyanúgy a dánosi cigányok tárgyalásán tolongó, a gyilkos Kolompár Balog Tuta iránt rajongó úrinőket tette nevetségessé, mint akkoriban a hírlapok megannyi vicce. Ami miatt említést érdemel, az elsősorban szerzőjének személye. A verset ugyanis Szép Ernő írta.43 „Nem vagyok én olyan ügyetlen, / Nem vagyok én olyan buta, / Hogy strófáim veled ne kezdjem / Óh Kolompár Balog Tuta. // Álmodta-é anyád, Balogné / Hogy fia karriért csinál – / Mert nagyobb karriért csináltál / Rigónál, Rigó Jancsinál. // Rigó miatt Ámor browningja / Csak egy szál hercegnőt talált / Érted a tárgyalóteremben / Száz szép urasszony inhalált. // Te vagy a legdrágább kis 41 CHOLNOKY Viktor: A dánosi árják. A Hét. 1908. július 28.

42 LENGYEL András: A „kifordult tény”: egy modernitásalakzat geneziséhez. Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét. Forrás, 2011. évi 1. szám 45.p.

43 Még akkor is, ha a Tuta nem szerepel sem a szegedi Szukits Kiadó által 2003-ban megjelentetett Szép Ernő összes versei című kötetben, sem az azt kibővítetten tartalmazó, szintén Urbán László irodalomtörténész által szerkesztett MEK OSZK weboldalon.

2019/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

573

barna / Az egész nagy cigánysoron / A magyart nem vonóval bántod, / A fejszével húzod orron. // Lázban zarándokolnak hozzád / Automobilon és gyalog, / Tutájuk vagy, bájos Tutájuk / És nem Kolompár és Balog. // A kabaret mióta zárva, / Az urinő mind idegyűl, /A meztelen igazat kapni / Cseresznye-ajkaid közül. // Néznek, óh kis többszörös gyilkos / A grófné és mindenkiné, / Te a legtehetségesebb vagy, / Te vagy a konferanszié. // Annyi áldás a szép pofádra / Tuta, te huncut kis cochon44 / Ahányszor a gyomrokba döftél / Hercig fejszéddel Dánoson… // Óh hány csókot mázolna szádra / E sok mosolygó szép ajak – / De azt hiszem, ezt meg nem éled / Mert sajnos felakasztanak.”

A brutális eset természetesen a színházat és a mozgókép-készítőket is megihlette. 1908. április 28-án mutatták be Budapesten Sziklai Kornél Kis színházában A dánosi főtárgyalás című „mulatságos paródiát”. 45 Csak valószínűsíthető, hogy a mű nem azonos A dánosi éjszaka című darabbal, melyet szintén a Sziklai által igazgatott Kis Színkör színművésze, Gömöry Jenő jegyzett és ott is adták elő.46 Az eltérő cím ellenére valószínűleg ugyanez a darab vidéken először 1908. június 24-én Nagyszalontán, a Korona vendéglő udvarán került bemutatásra. A dánosi rablógyilkosság című három felvonásos „szenzációs bűnügyi történet” írója a színlap szerint Gömöri Jenő, zenéjét Donáth Ede szerezte. A felvonások címei: I. Vérfürdő a csárdában, II. A cigánytanyán, III. Násznap helyett gyásznap.47 A színház és a mozi sajátos egyvelege lehetett a Rendnek muszáj lenni című darab, melyet Székely Vladimír rendőrfogalmazó, a rendőri sajtóiroda vezetője és Geguss Dániel rendőrfogalmazó – neves kriminalista – írtak, a darabhoz készült illusztrációkat pedig Huszár János – szintén rendőrfogalmazó – készítette.

A darabot – amelynek témája a bűn világa és a rendőri munka – „eredeti mozgófényképekkel” az Uránia Színházban mutatták be 1906. november 28-án.48 A szerzők az előadást 1908 májusában – jó üzleti érzékkel a dánosi rablógyilkosság után – újra műsorra tűzték, többek között a dánosi helyszín képeivel, az elfogottakról, a bűnjelekről, a tárgyalásról, sőt az ominózus ujjlenyomatokról készült fényképekkel újították fel a darabot.49 Júliusban már vidéken is játszották, és azzal reklámozták, hogy a dánosi rablógyilkosságot hivatalos felvételek

44 Disznó (fr.)

45 Pesti Hírlap. 1908. április 28.

46 ALPÁR Ágnes: A Városliget színházai. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2001. 39. p.

47 Egri Újság. 1908. június 25.

48 Budapesti Hírlap. 1906. november 27.

49 Budapesti Hírlap. 1908. május

574

hÉvíz /

Hullámverés

2019/5-6

felhasználásával mutatják be.50 Az eredeti előadás címadó kupléja (a detektívek munkájának különös szegmenséről) ma is meghallgatható.51 A dánosi rablógyilkosság mint bűnügyi szenzáció az eljárás jogerős lezárulásával és az elkövetők felelősségre vonásával lassan-lassan megszűnt napi szenzáció lenni, azonban más aktuális bűnügyek, majd az első világháború véres eseményei sem tudták teljesen elfeledtetni. Életben maradt szereplői is – újabb bűnügyeik nyomán – fel-felbukkantak a napi sajtóban, a megrázó történetet továbbra is emlegették. A bűnügy a kollektív emlékezet részévé vált. Mint láttuk, a dánosi rablógyilkosság és annak elkövetői a legkülönbözőbb műfajú irodalmi művekben jelentek meg. Ez a jelenség majd a későbbi, szintén nagy port felkavaró bűnügyek esetén (pl. Mágnás Elza-gyilkosság) is megfigyelhető lesz, azonban nem jelenik meg ennyire erőteljesen. Ennek oka, hogy a konkrét bűnügy össztársadalomra gyakorolt többirányú hatása talán a dánosi bűnügyben volt legjobban megfigyelhető, illetve már a bűncselekmény kiváltó okai is túlmutattak a felelősségre vont elkövetők személyén. Történelmi szempontból ugyanis rendkívül ritka, hogy egy bűnügyben szinte közvetlen módon érhessünk tetten egy társadalmi problémát. A dánosi rablógyilkosság azonban közvetlenül mutatott rá egy súlyos és elhanyagolt társadalmi jelenségre, az integrálódni nem tudó (sokszor nem is akaró) kóborcigányok kérdésére.

50 Szentesi Lap. 1908. július 5.

51 http://gramofononline.hu/1774058729/rendnek_muszaj_lenni

Ibolya Tibor

2019/5-6

(Szentes, 1967) jogász, ügyész, címzetes egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának kriminalisztika oktatója és a bűnügyi szakjogász képzés szakfelelőse. Legutóbbi kötete: Kriminalisztikatörténeti tanulmányok (2015).

hÉvíz /

Hullámverés

575

HAJÓSZAKÁCS

Illusztrรกciรณ: Nastia Larkina

Váncsa István

Paella Wildschwein úr a paellát keresi. Persze a „paella” szó ebben a kontextusban nem egy valenciai rizsételt jelöl, hanem serpenyőt, esetünkben ötvenöt centis átmérőjűt. Wildschwein úr konyhájában kisebb is van, harmincnyolc centis, abban hat személyre lehet paellát készíteni, az ötvenöt centisben tizenkettőre, ám ez részletkérdés.

A lényeg az, hogy paella csakis paellában állítható elő, semmi másban. A paella szó egyébként a latin patinából származik, ahogy az angol „pan” és a német „Pfanne” is, és hozzájuk hasonló módon serpenyőt jelent, de nem akármilyet.

A paella fölöttébb speciális edény, amennyiben a benne készült rizsétellel elválaszthatatlanul egybetartozik, bár ez a kapcsolat nem szimmetrikus. A paellában készíthetünk rántottát, tükörtojást, sztéket, akár túrós csuszát is, paellát viszont csakis paellában.

Komoly valenciai műértők másfajta, spirituálisabb kondíciókat is említenek, az első kettő a paella készítésének helyszínére és a paellát készítő szakács autenticitására vonatkozik. Minden mértékadó szaktekintély egyetért abban, hogy valódi paellának csakis valenciai polgár által Valenciában készített étel nevezhető. Ami ezen körön kívül esik, az lehet ugyan emberi fogyasztásra alkalmas, szélsőséges esetben még finom is lehet akár, viszont akkor se paella, hanem csak rizs. Másfelől viszont a föntebb aposztrofált szaktekintélyek abban is egyetértenek, hogy a valenciai szakácsok által Valenciában készített és deklaratíve paellának szánt ételek jelentős hányada sem paella, némely hányada pedig, bármily szomorú ez, emberi fogyasztásra sem igazán alkalmas.

Hogy akkor mégis mi teszi a paellát paellává, azon a legilletékesebbek, értsd a paella ügye iránt mélyen elkötelezett valenciai honfiak és honleányok is sokat tanakodtak. Kiindulópontjuk egyértelmű volt, a paella végveszélyben van, kiváltképp a tömegturizmus miatt. 2018 folyamán nyolcvanhárommillió vendég érkezett Spanyolhonba, ott pedig nagy részük paellát követelt, minthogy a spanyol konyhából leginkább csak ezt ismeri. A paella roppant népszerű, a paella szó könnyen memorizálható, a vendég tehát úgy érzi, hogy Spanyolországban

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

579

paellát kell fogyasztania és sangríát kell innia utána, de erre még majd visszatérek.

Ezek az utazók 2018 folyamán kilencvenmilliárd (!) eurót hagytak az országban, márpedig ilyen eredmény hatására a legártatlanabb fogadósok is a végletekig elpofátlanodnak és a turistahülyítésnek az eddigieknél is égbeszökőbb csúcsait ostromolják. Például mind rettentőbb bóvlikat kínálnak a messze földről érkező vendégnek paella gyanánt, méghozzá oly sikeresen, hogy mostanra sikerült az egész világot tévútra vezetniük.

Legfőképpen és mindenekelőtt pedig azért van a paella végveszélyben, mert a mibenlétére és készítésének egyedül üdvözítő módjára vonatkozó ismereteket hovatovább Valencia népe is elfelejteni látszik. Magukat kompetensnek gondoló helybeliek ma már néha az alapkérdéseket illetően is késhegyig menő vitákba bonyolódnak. Ha pedig nincs egységesen elfogadott szabályrendszer, amelyhez a szociábilis szubjektum alkalmazkodhatna, akkor közösségek nem alakulnak ki, a meglevők pedig széthullanak, a kultúra elporlad, hamvai fölött tort ül az anarchia.

Sürgősen tennünk kell valamit, szögezték le a paella ügye iránt mélyen elkötelezett valenciai honfiak és honleányok, ezért 2013-ban létrehozták a Wikipaella nevű weboldalt, majd késedelem nélkül bizottsággá, sőt inkább valamiféle alkotmányozó nemzetgyűléssé alakultak, lefektetendő paellamentő munkálkodásuk alapelveit. E tekintetben némi gondot okozott, hogy az igazi paella megmentésére vállalkozók első nekifutásra egymással se tudtak dűlőre jutni abban a tekintetben, hogy vajon az igazi paella miből is áll. Mi az, amit kötelező jelleggel kell tartalmaznia, mi az, ami nem kerülhet bele és mi az, ami szabadon választható. És hogy csakugyan ez-e a leglényegesebb, tehát a hozzávalók halmaza, vagy valami más.

Tudva lévő, hogy a paellában benne van az egész spanyol történelem és benne van három világbirodalom. Az első az antik Róma, már csak azért is, mert Valenciát a rómaiak alapították („valentia” latinul testi erő, bátorság) és ők hozták el Hispániába az olívaolajat. A második az Omajjádok és az Abbászidák arab birodalma, ők honosították meg Valenciában a rizst és nem mellékesen ők hozták vissza Európába az ókorban nagyon kedvelt, ámde közben elfelejtett sáfrányt, a paella egyik elhagyhatatlan komponensét. A harmadik pedig maga a spanyol birodalom, az emberiség első igazi világbirodalma, amelynek a paradicsom európai jelenléte köszönhető.

A paella ügye iránt mélyen elkötelezett valenciai honfiak és honleányok a föntieket alaposan átgondolták, majd arra az eredményre jutottak, hogy mindez nagyon jól hangzik ugyan, viszont a paella mibenlétének körvonalazását illetően nem visz sehová. Ahhoz elég, ha csupán százötven évet megyünk vissza az

580

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

időben, minthogy a paella nevű edény korábban nem létezett és ennélfogva a benne készülő és ugyancsak paella nevű ételnek sincs nyoma.

Mondhatták volna persze azt is, hogy a paella már a mükénéi kultúrában is közkedvelt volt, az akhájok folyton ezt ették Trója falai alatt, az Iliász pedig csak azért nem említi, mert Homérosz eredeti szövegéből a vonatkozó passzust egy cenzor kihúzta, de nem ezt mondták.

Arról beszélnek, hogy a paella a tizenkilencedik század végének mezőgazdasági életformájában gyökerezik. A rizsföldeken és a narancsligetekben dolgozó parasztok és napszámosok fejlesztették ki annak megfelelően, amit a mindennapi környezetük kínált. Paradicsom és zöldbab a kertből, vadkacsa és nyúl az Albuferakörnyéki lápvidékről, csiga, amit a vadkakukkfűvel és rozmaringgal benőtt területeken szedtek össze, és persze rizs, hiszen a mezőgazdasági munkások a bérük egy részét vagy akár az egészet is abban kapták. Ebből kellett az ebédet összehozni, a paella ennek a feladatnak a megoldása mindkét értelemben, úgy is, mint főzőedény és úgy is, mint étel, amely néha finom volt, máskor kevésbé, rosszabb napokon pedig épp hogy ehető, de elfogyott akkor is.

Kagyló, rák, tintahal egy gramm se. Nyájas olvasóm ezen most bizonyára fölöttébb csodálkozik, hiszen a világ csakis a tenger gyümölcseivel készített változatot ismeri, de hát a helyzet az, hogy vízi szörnyeket a paella eredetileg nem tartalmazott és az igazán autentikus, tradicionális változatai most se tartalmaznak. Ennek ellenére a paella de mariscos létező dolog, sőt effélét csinálni maga Wildschwein úr is próbálgat, de amit e műfajból a barcelonai Ramblán vagy más hasonló helyeken kóstolt, igyekszik inkább elfelejteni.

A paella néven ismert nagy, lapos serpenyő, amelynek ötvenöt centis, azaz tizenkét adagos példányát Wildschwein úr közben megtalálta, a valenciai földműveseknek a konyhafelszerelési cikkekkel szemben támasztott nagyon egyszerű és nagyon specifikus igényét elégíti ki. Lehessen használni mindenütt, egyetlen fakanálon vagy esetünkben falapáton túlmenően semmi további eszközre és főképp további edényre ne legyen szükség, az étel pedig, ha úgy hozza a sors, magából az edényből legyen fogyasztható. Mintha csak a bográccsal szemben támasztott szittya követelményeket olvasnánk. Nyilván nem véletlen, hogy hétvégeken, amikor a magyar ember bográcsozni szokott, a valenciai paellázik. Értsd ezen azt is, hogy normális körülmények között a paella szabad tűzön készül, kinn a kertben, készítése körül férfiak serénykednek, közben szorgosan emelgetve a borospoharat.

Vannak, persze, különbségek is. Az egyik az, hogy a paellában az étel (vagyis a paella) hamarabb megvan, maximum negyven perc alatt, a másik pedig, hogy

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

581

paellában néha egészen valószínűtlen mennyiségeket állítanak elő. 1992-ben Valenciában – hol máshol – Guinness-rekord született. A paella (mármint az edény) átmérője húsz méter volt, magassága százhetven centi, belement tíz hektó olívaolaj, hatvanhárom mázsa csirke, kétszázhatvan mázsa nyúl, negyven mázsa kacsa, tíz mázsa csiga, egy kiló sáfrány és ötven mázsa rizs. Százezer személyes anyag. Az esemény jelentőségét önmagában jelzi az a körülmény, hogy a magyarországi megyei lapok is hírt adtak róla. Most képzeljünk el egy akkora bográcsot, amelyből egész Miskolc lakossága (a kicsik és az öregek mérsékeltebb étvágyát is figyelembe véve) jóllakik. Nem tudunk ilyet elképzelni, vagy ha mégis, akkor az már nem bogrács, hanem úszómedence, s mint ilyen, főzésre kevésbé alkalmazható.

Nem mellékesen a hozzávalók föntebbi listája kiadja a főbb vonalait annak ez ételnek, amelyet csakugyan nyugodt lélekkel hagyományos valenciai paellának tekinthetünk. Persze a „hagyományos valenciai paella” kifejezés többszörös tautológia, hiszen már tudjuk, hogy a valenciaiak szerint, ami nem valenciai, az részint nem hagyományos, részint pedig nem paella, ám ezen túl fogunk lépni.

A lényeg az, hogy a paella ügye iránt mélyen elkötelezett valenciai honfiak és honleányok végül hoztak egy racionális döntést. Nem ők fogják meghatározni, mi a paella és mi nem az, hanem megkérdezik, hogyan vélekednek erről a szakácsok, akik Valencia, Alicante és Castellón kétszáz kiválasztott etetőjében a paellát készítik.

Mint kiderült, a séfek a lényeget illetően többé-kevésbé azonos nézeteket vallanak. Mindannyian úgy gondolják, hogy a paellába csirke és nyúl kell, zöldbab (garrafó és judía ferradura, nagy fehér bab és széles zöldhüvelyű bab) és persze olívaolaj. Zömük úgy véli, kell bele csiga és füstölt paprika is, a fokhagymát és a rozmaringot illetően a vélemények erősen megoszlanak. Articsókát mindössze tíz százalékuk, sertésoldalast pedig csak hét százalékuk használ, noha Wildschwein úr szerint egyik se árt a paellának, sőt direkt használ neki, de hát az ő véleménye e tekintetben nem mérvadó.

Végül is a paella ügye iránt mélyen elkötelezett valenciai honfiak és honleányok tiszteletre méltó gyülekezete arra az eredményre jutott, hogy az „autentikus” paella tíz komponensből áll, úgymint rizs, csirke, nyúl, garrafó, judía ferradura, olívaolaj, paradicsom, sáfrány, só és víz. A csiga kimaradt, nem tudni, miért, hiszen a megkérdezett séfek háromnegyede nélkülözhetetlennek gondolta.

Evvel a paella mintha kellő részletességgel le lett volna írva, eltekintve egy apró problémától. Attól, hogy valamely ételt vagy ételcsaládot nem elsősorban az alapanyagok határoznak meg, hanem a konyhatechnológiák. Mit rakunk a

582

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

serpenyőbe, mit nem, az szinte másodlagos; a fontos az, hogy mi történik avval, ami belekerült.

Wildschwein úr egy háromlábra teszi az ötvenöt centis paelláját, majd alágyújt.

Tüzelőanyaga száraz venyige. Természetesen a paellák elsöprő többsége alatt gázrózsa szolgáltatja a hőt, ergo a paellák elsöprő többsége nélkülözni kénytelen azt a pikánsan füstös ízt, amellyel a venyige égéstermékei és a serpenyő körül magasba csapó lángok az ételt gazdagítják. A veszteség nem árnyalatnyi, hanem lényegbe vágó. Valencia hagyománytisztelő ínyencei a paella alatt vagy venyigével tüzelnek, vagy narancsfával. Utóbbi Magyarországon nem létezvén, számunkra csak a venyige marad. Távolról se biztos, hogy rosszabbul járunk vele, a venyigeszárak ugyanis kilógnak a paella alól, végüknél megfogva könnyen mozgathatók, így a tűz erősségét némi gyakorlat birtokában meglepő finomsággal tudjuk szabályozni. Valójában ez a legfontosabb, köszönhetően annak a sajátos technológiának, amely a paellát a világ rizsételein belül abszolút unikummá teszi.

Már ha csakugyan úgy készítik, ahogyan kellene. De nem úgy készítik. Az a bóvli, amit a turista paella gyanánt magába vesz, áll három komponensből, úgymint mirelit tenger gyümölcsei, kurkumától sárgálló párolt rizs és pár szem mirelit zöldborsó. Wildschwein úr ezt kapta elsőre, másodjára és ki tudja, hanyadjára is, elfogyasztotta, tétován pislogott. A turisták azóta is ezt kapják, hozzá pedig sangríát isznak, hogy még rosszabb legyen nekik. A turista páratlanul teherbíró, robusztus, virgonc lény, mindent elvisel, Wildschwein úr ezt a saját tapasztalatából tudja, viszont ami sok, az sok.

Spanyolországban borok gazdag kínálatából lehet választani, ha normális kocsmába megyünk, és az a bor, ha nem is egy Château Latour, emberi fogyasztásra alkalmas italnemű. Ellentétben a sangría néven forgalmazott folyadékok többségével, merthogy azokkal állatokat itatni se volna szabad. Értsd, ahogy írom: azokkal. A sangría ugyanis nem lényegéből fakadóan borzalmas, hanem csak azért, mert olyanra csinálják. Amennyiben iható, ad abszurdum finom sangríát akarunk készíteni, akkor olyan lesz. Nyaranta még maga Wildschwein úr is kotyvaszt efféléket bohókás pillanataiban, receptje roppant egyszerű. Pinot noir vagy portugieser + jobbfajta konyak vagy inkább brandy de Jerez + frissen kifacsart narancslé + friss gyümölcs + opcionálisan bodza- vagy juharszirup.

(Hogy lekerekítse és harmonizálja az ízeket.) Összekeverni, inni. Az arányok tetszés szerintiek, az élmény az arányokkal erős korrelációt mutat.

Ami pedig a paella készítését illeti, első blikkre az is egyszerű, valójában viszont nem annyira. Gyakorolni kell. Ahogy fentebb már szó volt róla, tűzre tesszük a

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

583

paellát, olajat forrósítunk benne, belerakjuk a húst és pirosra sütjük. Most jön a lehéjazott és nagyon apróra vágott, sőt inkább lereszelt paradicsom, a zöldbab, a víz, a fűszerek, legfőképp a valódi sáfrány (mozsárban porrá törve és kevés langyos vízben feloldva), ez utóbbi semmi körülmények között el nem maradhat.

Tizennyolc-húsz percig főzzük, közben a húsnak félig meg kell puhulnia. Ha eddig nem tudtuk volna, hogy a tradicionális valenciai paellába miért épp csirke és házinyúl kerül, akkor innentől már dereng. Azért, mert hamar megpuhulnak.

Beleszórjuk a rizst, körülbelül nyolc percig erős tűzön főzzük (maximumra csavarjuk a venyigét a paella alatt), további tizenkét percig pedig gyengébb tűzön, persze a hőfokszabályozást továbbra is a venyige virtuóz kezelésével kell megoldanunk.

Ami pedig a legfontosabb: nem keverni a rizst. Eligazgatjuk és úgy marad. De hát akkor oda fog ragadni, vélekedik a nyájas olvasó, és teljes joggal. Igen, a paella aljára a rizs odasül, és ez az odasült réteg – az úgynevezett socarrat – az egész produktum legnagyobb becsben tartott része, az igazi csemege. Felkapargatására célszerszámot is kitaláltak, tehát a paellát a paellából fogyasztjuk, az odasült részét pedig saját kezűleg kaparjuk fel az e célra konstruált és rendszeresített spaklival.

Vegyük át még egyszer. Paella socarrat nélkül nincs. A párolt rizs nem paella. A bácskai rizses hús se paella, ahogy a piláf, a birjani és a rizottó se az.

Továbbmegyek, a kínai sült rizs se tekinthető paellának, noha ez is sült meg az is sült. De másképp. Persze mind a piláf, mind a rizottó, mind pedig a sült rizs lehet rendkívül finom, csakhogy ez három, egymástól is fundamentálisan különböző ételcsalád. Konyhatechnológiai értelemben különbözők. A paella a negyedik, és megint csak technológiai értelemben, differentia specificája pedig a socarrat.

A többi opcionális.

Már csak azért is, mert a gasztronómia, mint az ehető anyagok kiválasztásának, elkészítésének, tálalásának és fogyasztásának művészete alapjában véve nem úgy működik, hogy összeírjuk a szükséges hozzávalókat és elmegyünk a boltba, hanem úgy, hogy a környezetünkben momentán föllelhető élelemgyanús anyagokat összeszedjük és az általunk ismert eljárások révén fogyasztható állapotba próbáljuk hozni. Így ment jó másfél millió évig, amióta a Homo erectus használatba vette a tüzet, de a világ nagy részén most is így megy. Szignifikáns változást az utóbbi száz év hozott, már ahol hozott, evvel együtt a kreatív szakács, amilyen például Wildschwein úr is, az esetek többségében azt használja, amit a spájzban éppen talál, az eredményt pedig metodika függvényében hol ennek, hol annak nevezi.

Viszont nem vagyunk egyformák.

584

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

A szomszéd esetleg megfőzi a tasakos rizst, felmikrózza a „tenger gyümölcsei mix” néven ismert alapanyagot, ráhalmozza az előbbire, művét paellának tekinti és büszkén fogyasztja el. Teljes joggal, hiszen csupán azt teszi, amit a korszellem diktál neki. Előrehaladottabb állapotba jutván fölrakja a receptet a netre, hogy a paella készítésének általa ismert műhelytitkaiba másokat is beavasson. Nincs ebben semmi furcsa, a „paella” végül is csak egy szó, a szavak jelentése pedig időben, térben és a divatnak megfelelően változik. Rendszerint akkor, amikor az eredeti jelentés elhomályosult, vagy amikor a szó ismertsége az eredeti használók körén messze túlterjed és mintegy az ebek harmincadjára jut. A paella ma már a világ legnépszerűbb ételei közé tartozik és ennek megfelelően nem igazán definiálható, hogy voltaképp micsoda. Biztosat csak a Spanyolországba rendszeresen visszajáró nyaralóvendégek mondhatnának, ők pontosan tudják, mi a paella. Az, amit ők ott rendszeresen fogyasztanak. Ha valamely szót emberek hatalmas tömegei használnak ugyanabban az értelemben, akkor a szó azt jelenti, amit a tömeg neki tulajdonít. Vagyis a tősgyökeres valenciai polgártól a „paella” szót elragadták, megbecstelenítették, eredeti jelentésétől megfosztották. Ne csodálkozzunk, ha ezek után hülyeségeket beszél, fennszóval hirdeti, hogy valódi paellának csakis valenciai polgár által Valenciában készített étel nevezhető. Az volna fura, ha nem mondana ilyeneket.

Aztán megszólal Ferran Adrià, Spanyolország legnagyobb és a földkerekség egyik legnagyobb szakácsművésze, a molekuláris gasztronómia atyamestere, a glóbusz legjobb éttermének tartott El Bulli főszakácsa, akit a Time 2004-ben a világ legbefolyásosabb személyiségei egyikének nyilvánított, szóval megszólal Ferran Adrià és azt mondja, hogy az univerzum legjobb paellája egy Paco Gandía nevű kocsmában, a Pinoso nevű faluban készül, Alicante tartományban, Valenciától százötven kilométernyire. Vessük ezt össze a föntebb idézett valenciai hitvallással és érezni fogjuk, hogy a legnagyobb spanyol szakácsművész evvel a kijelentésével a valenciai kulinária szívébe konyhakést döfött, majd többször meg is forgatta. És ha mindez nem volna elég, megszólal Joël Robuchon († 2018. augusztus 6), a szakács, aki élete folyamán a legtöbb Michelin-csillagot nyerte el (szám szerint harminckettőt), akit a Gault&Millau a század séfjének választott, akinek a gasztronómiai munkásságát szekérderéknyi egyéb kitüntetéssel honorálták, köztük a francia Becsületrenddel is, és akként nyilatkozik, hogy a legjobb paellát a Pinoso nevű falu Paco Gandía nevű kocsmájában kóstolta. Joël Robuchon persze nem valenciai (Ferran Adrià se az), de Robuchon még csak nem is spanyol, hanem francia, véleménye tehát nyugodt lélekkel figyelmen kívül hagyható volna, viszont a valenciai polgárban még maradt annyi józan belátás, hogy ezt nem teszi.

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

585

Hanem inkább rámutat, hogy a Paco Gandía paellája, bármennyire is Alicantéban készül, ízig-vérig valenciai, méghozzá tök ortodox, és ráadásul Paco Gandía annyira finom lélek, hogy a készítményét nem is paellaként, hanem arroz con conejo y caracoles (rizs nyúllal és csigával) néven kolportálja.

Nem akarom elkeseríteni az olvasót, de a helyzet az, hogy az arroz con conejo y caracoles csakugyan létező spanyol étel, Alicante és Murcia specialitása, legfőbb sajátossága, hogy az esetek többségében hajszálra olyan, mint a legortodoxabb valenciai paella, csak máshogy nevezik. Szöges ellentétben a paellával, amit arról ismerhetünk meg, hogy rendszerint nem olyan, mint az igazi paella, hanem egészen másmilyen, noha az étlapon paellaként szerepel.

Paco Gandíának egyébként a Paco Gandía tulajdonosát hívják, de a paellát nem ő készíti, hanem a felesége, Josefa Navarro. A vendéglő egy ronda utca még rondább házában működik, portálja gyakorlatilag észrevehetetlen, berendezése a hatvanas évek magyar vendéglátóiparának stílusát idézi. Konyhájában nyitott kandallóra emlékeztető, óriási tűzhely, benne állványokon a paellák, alattuk öles lángokkal égő venyige. A képnek semmi köze ahhoz, ahogy a modern konyhákat elképzeljük, a pokol tornácához már inkább. A tűzhely előtt Josefa serénykedik, szemüveges, finom vonású, vékony nőszemély patyolattiszta fehér köpenyben.

Első pillantásra inkább gondolnánk egy neurológiai klinika docensének, semmint szakácsnak, aki harminc éve, azaz tízezer napja paellát készít, mindennap pontosan ugyanolyat, úgy nyúlkálva a lángok közé, mint az ördögök. Terméke, mint föntebb már írtam, a legortodoxabb valenciai paellák közé tartozik.

Egyetlen aprócska eltéréssel.

Föntebb szó volt róla, hogy az „autentikus” paella tíz komponensből áll, a tizedik a víz. Ami viszont erősen vitatott. Józan életű és komoly gondolkodású séfek nem vizet, hanem alaplét használnak, és így természetszerűleg teltebb, aromásabb, harmonikusabb ízű terméket állítanak elő, viszont szembe mennek a paellát konstituáló alapelvek egyikével, hogy tudniillik a paellának egyetlen edényben, jelesül a paellában kell készülnie. Josefa viszont rajtuk is túltesz, amennyiben ő már a húst se a paellában pirítja, hanem egy vaslábasban, és még kora reggel. Amikor pedig megpirult, felönti alaplével, készre párolja.

Rendeléskor fog egy cserépköcsögöt és tartalmát a tűzön forrósodó paellába önti, ezzel belement a hús is és a szükséges folyadék is, jöhet a zöldség, a sáfrány meg a többi, végül pedig a rizs. Ezen a módon a világ legjobb paelláját állítja elő, mármint Ferran Adrià és Joël Robuchon szerint, márpedig ezen uraknak mégiscsak van annyi affinitásuk a gasztronómiához, hogy a véleményük megfontolásra érdemes legyen.

586

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

Wildschwein úr iparkodott ezt a problémát alaposan végiggondolni és egy lépéssel még tovább jutott. Milyen nyulat fogtak a rizsföldeken és a narancsligetekben dolgozó parasztok az Albufera környéki zsombékosban?

Netán házinyulat? Ha a paella eredetmondájában van némi igazság, akkor a felhasznált hús csakis vadhús lehetett. Viszont azt a paellában húsz perc alatt puhára párolni nyilvánvaló képtelenség. Ami a zöldséget illeti, a rizsföldeken és a narancsligetekben dolgozó parasztok által a környékbeli kertekből begyűjtött paradicsommal és zöldbabbal kapcsolatban erkölcsi és jogi aggályaink is lehetnek, míg például az erdei gombára vonatkozólag ilyesmi föl se merül.

A többi már kézügyesség dolga csupán. Wildschwein úr a vadhúst – fácán, vadkacsa, őz, vaddisznó, ami van – csontjával együtt apró darabokra vágja, olívaolajon pirosra süti, flambírozza. Felönti vadalaplével, párolja, amíg meg nem puhul. A paellában megdinszteli az erdei gombát, hozzáadja a húst a szaftjával együtt, a többi a föntebb leírtak szerint. Saját készítésű madárberkenyezselével tálalja. Azok a kiválasztott kevesek, akiknek módjukban áll az eredményt megkóstolni, a könnyeikkel küszködnek. Nem feltétlenül a gyönyörtől, hanem mert a madárberkenye-zselébe kellő mennyiségű habanero chili is került.

Váncsa István

2019/5-6

(Biharnagybajom, 1949) újságíró, a magyar gasztronómia meghatározó alakja.

Legutóbbi kötete: Lakoma (harmadik rész) – A francia konyha legfinomabb ételeiből.

hÉvíz /

Hajószakács

587

Illusztrรกciรณ: Cyprinus carpio (Iconographia Zoologica, 1774-1804, Special Collections, University of Amsterdam)

Vágvölgyi B. András

Balatoni nyár (gasztrogonzó)

„Én azt szeretem, ha a fejem búbját is csípi.”

Matula bácsi a Tüskevárban

A Balaton egykor nagy hírű halászlé-vidék volt, ma ebek harmincadja. 1808-ban egy Eissl nevű karintiai gazdasági tanácsos járt a Balatonnál, útiélményeit 1813-ban jelentette meg. Fenékpusztától délre felkereste a Kis-Balatonban található „halász-szigetet” is, ahol a halászok nádkunyhóban hédereztek és a „haláclyt” paprikával fűszerezték. Namost: a mi korfekvésünkbe tartozó magyarországi humán egyedek elég jól emlékezhetnek Fekete István Tüskevár c. ifjúsági regényére és a belőle készült hatvanas évek végi televíziós sorozatra, melyben Matula bácsi (Bánhidy László) a vízivagány-létre oktatja a „javíthatatlan álmodozó” kiskamasz Ladót (Tutajos, valamint hű társa, Bütyök).

Matula a halászléről szólva mondja fejezetünk mottóját: „Én azt szeretem, ha a fejem búbját is csípi”. Fontos ponthoz érkeztünk!

A XVIII. század végétől, a XIX. elejétől, ha a hungaronépesség németajkúakkal az együtt-táplálkozás fennforgásában volt, mindig a „mi még ezt a brutálcsípős szart is megesszük” életérzése lengte be a táplálkozdát. Ennek a jelenségnek irodalmi és filmes ábrázolását keresve gondoljunk csak Makk Károly debütáns Liliomfi c. filmjéből (1954) a Pécsi Sándor által életre keltett badacsonyi sváb fogadós karakterére, vagy szembesüljünk végre a ténnyel, hogy olyan nemzeti ételeinket, mint a marhapörkölt vagy a gulyásleves, bécsi vendéglősök fejlesztették a piacra gasztronómiai termékként, melyben a paprikás csípősség az egzotizmus utáni mélyen polgári vágy volt.

S halászok halászták e reformkori Zeitgeistben a tavat, a halbőség legendás volt.

Szokás hasonló helyzetben megemlíteni a Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-es Magyar Nyelv Szótárát, melyet az akkor még létező, gr. Széchenyi István által 37 évvel korábban alapított Magyar Tudományos Akadémia felkérésére

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

589

állítottak össze, és Emrich Gusztáv akadémiai nyomdász kiadójánál jelent meg.

Idézem: „HALÁSZLÉ, (halász-lé) ösz. fn. Halászok módjára, azaz paprikásan, vöröshajmásan, szalonnával, s különféle öszveaprított halakból készített becsinált.

Balaton vidékén hires a fenéki (Keszthelynél) halászlé.” Hiteles forrásunk Horváth Elek kaposvári iskolaigazgató feljegyzése, egy Keszthely melletti szőlőhegyen elfogyasztott halászléről. „Ennek mi Vas vármegyében csak hírét hallánk, de azt a jóságot, mellyet ez a szájjal éreztet, nem is képzelheted; pedig mi együgyű annak készítése! Összveszednek tudniillik mindennemű halat, s annál jobb, minél többnemü kevertetik összve: ezeket darabokra metélvén, bográcsba rakják, s megsózván egy egész paprikát s fél marok vörös hagymát közibe hintnek, s ekképpen a bográcsba befojtván, tulajdon gőzében párolják. Annak utána egy kis sárgás rántást csinálnak, mellyet vízzel kevert vörös borral, mellybe ismét petrezselymet és kakukkfüvet hánynak, felöntik, s egyszer felforrni engedvén kitálalják. Valamint igen egyszerű ennek készítése, úgy íze felséges.” (Levelek Somogyból, a levél kelte 1827. szept. 18., megjelent: Sas c. folyóiratban, 1832. okt.

18-án; idézi Fehér Béla, in: Hévíz 2012/1.)

A táj szülötte, Szálinger Balázs így ír Fenékpusztáról: „Sorolni is nehéz lenne, mi mindenért érdekes Fenékpuszta, de több, mint egy vasúti megállóhely, ahol mindig ég a villany (egy időben ennyit gondoltam róla). Először is itt volt az a bizonyos több mint száz méter hosszú (!) híd (!) a Balatonon, amiről a népdal szól. A híd valamikori vámháza jelenleg útmenti kocsma, de volt betyárcsárda is, amolyan ittagyonlőttbetyár-emlékhely. Sőt, ha belép az ember, valóságos néprajzi gyűjtemény közepén találja magát egy korsó sörrel. A vámház téglái pedig még régebbiek: az itt állt római erőd, Valcum kövei pont jól kézre álltak.

Fenék valamikor félszigetként nyúlt a Balatonba, a rómaiak jó helyre építették a baromi nagy erődjüket, sokkal később pedig a Festeticsek építkeztek: volt hajógyár, áll még a kiskastély (ahova a híres fenyvesallé, Keszthely egyik jelképe vezet ma is). Csak jóval később jöttem rá, mi a mai Fenékpuszta lelke: hát a madárgyűrűző állomás.” Halászléről egy vakhang se.

Fenékpuszta közelében kerestünk lakossági halászlé-élményt, találtunk.

Rákos József képzőművész, karikaturista Balatonbozsokról származott el Szombathelyre, onnan jár le Gyenesdiásra, közel a tó halászléjének szülőhelyéhez, Fenékpusztához. Rákos Jóska bár vitorlázik Gyenesdiáson, de ne nagyarcú belvárpónemet képzeljünk; lakókocsis öreghippi, olykor Grazban utcaportrézik, laza ember, gyerekkora óta pecázik, halat is kábé azóta főz. Rákos József valójában szigetközit készít, két keszegből meg egy kétkilós pontyból. Tíz deka szalonnán megdinsztel egy fej vöröshagymát „szalmasárgára” – ahogy mondja, később

590

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

még tesz bele 2-3 hagymát, aztán három zöldpaprikát meg egy paradicsomot, „lecsósítás” beszólásomat elengedi a füle mellett; ő így szokta és kész. Az alaplébe teszi a keszegeken kívül a ponty fejét, farkát, uszonyait, hasi zsíros regisztereit és a hátpúpi zsiradékot. Mikor minden összerakva, akkor a pontyot szeleteli, állni hagyja, egy órára sózza, nem filézi. Az alaplé 2-4 órát fő nála, „annyi időt szánok rá, mint egy kocsonyára”, mikor késznek nyilvánul, akkor előkerül egy paradicsomdaráló, mely aztán nagyban idézi meg a győri vitézséget, paprikája bolti (Czifra: 50% magyarországi, 50% szerbiai). Mikor ezzel is megvan, beleteszi a pontypatkót, amit még 1-1,5 deci vörösborral megöntöz.

A balatoni halászlé után kutatva elképesztő tüneményekkel szembesül az ember. Például olyanokkal, hogy 1945-ben a balatonedericsi Fekete Kastélyban működött a japán követség1 – nota bene jó lett volna megtudni, hogy 1945 vajon melyik szakaszában működött ottan! –, és az tudható, hogy a japán ember halon él, ha csendes-óceáni nincs, a tavi is megteszi. Keszeg sashimi vagy süllő sushi, viccesen hangzik. Erről persze vice versa-asszociációként észbe jut az a biokémikus Tojohasiból, akihez még az idők hajnalán vacsorára toppanék.

Vajdasági magyarként, vízmelléki emberként halászlét főzött nekem japán tengeri halból. Más volt, de nem rossz. A hagyma persze nem makói, paprikája Koreából, került haltej és ikra, utóbb arról számolt be, hogy egy időben a haltejet tofuval helyettesítette. Az emléket elevenítve megkerestem drótpostán, Baranyi Lajost Észak-Amerikában értem utol mostanság, így emlékezett a húsz év előtti lére: „Ami a halászlét illeti, a szükség vitt rá bennünket, hogy kísérletezzünk, mert Japánban akkortájt igen szűkében voltunk a hazai ízeknek. Se kolbász, se igazi szalonna, se kocsonya, se jófajta alapanyag, egyikhez se. Kínomban már félig főtt disznókörömmel is próbálkoztam, mert nyerset nem tudtam szerezni. A hallal is így jártunk. Pontyot láttunk, annyi volt belőle, mint a nyű, de mind díszhalas medencében közszemlére téve, aranyszínű koi, azaz díszhalként. Be kell valljam, sokszor kísértésbe estem, hogy sötét, holdtalan éjszakán kiosonok a parkba és meglovasítok egyet-kettőt. De a horgászszívem nem engedte, olyan lett volna, mintha egy vadász halomra lőné a házinyulakat, ennyire még egy halászlére éhes magyar sem süllyedhet. Így esett, hogy összedugtuk a fejünket kedvenc feleségemmel, és kitaláltuk, hogy bízunk a szegedi halászlé receptjének erejében és megpróbálunk tengeri halból főzni valami jót, amitől nem fog a kanál kiugrani a tányérból. A boltban tucatnyi fajta hal volt, és teljesen elkeseredve tapasztaltuk, hogy vagy olyan büdösek, halszagúak voltak, mint a makrélák (saba), cápák (same),

1 Szabó Zoltán: A halfőzés fortélyai a Balaton mentén. Magánkiadás, é. n. ISBN 978-963-08-8628-4

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

591

ráják (ei), ezeket magyar gyomor be nem venné, még éhhalál szélére jutva se, vagy amolyan száraz, süllőszerű (paikupáchi) húsú halak, sügérek (aji) meg a teljes atyafiságuk, amik sütve, párolva isteniek, de a halászlé belőlük olyan volt, mint a kihígított mosogatólé! Egyik alkalommal vettünk egy fél lazacot (shake), mert füstölve igen kedveltük, már ha volt annyi spórolt pénzünk, hogy kirúgjunk a hámból. Amint szeletelni kezdtem a lazacot, feltűnt, hogy mennyire hasonlít a húsa az igazi, tiszai tőpontyra! No jó, elfajult szegedinek is mondhatnál ezért, de a hasonlóság akkor is létezik, csak a valóság rejt egy-két szálkát. Akárhogy is, lazacból lehetett fejet, fülét-farkát is kapni, amitől felbátorodtunk, hogy márpedig ebből halászlé lesz, akárki meglátja! Meg is főztük, hagyma tiszta disznózsíron megfonnyasztva, koreai pirospaprikát tettünk rá, a zöldpaprika ugyan hitványka volt, a paradicsom meg kicsit kehes, de megfőztük, és láss csodát, már majdnem ehető volt. Igen, nem volt alaplé, és ezt a bűnt a lazac nemessége, szálkátlansága se tudta elfeledtetni. Próbálkoztunk szardíniával (iwashi). Szerintem ez volt az oka, hogy a három hónapos veres kismacskánk megszökött a háztól. Végül a tonhalkonzerv mellett döntöttem, mert az alapléfőzés után leturmixolva pont úgy adott sűrűséget a lének, mint az igazi passzírozott keszeg! De az eredmény még mindig lesújtó volt. A halászlénak nem volt teste, hiányzott a halcsontokból kifövő ragacsos gyönyörűség, az a bizonyos cuppantós: ez igen, ez már szegedi halászlé!

Ekkor jött segítségül a tudomány! Aha! A legértékesebb enyvet halcsontokból főzik, és marhainakkal hamisítják, amit meg a konyhában zselatinként ismerünk.

Ez volt a japán hamis halászlé igazi titka! Egy bő kanál zselatin is kell minden kilónyi halhoz.” Hát ja, ez egy igen, igen kemény, kemény világ: sanma (秋刀魚 avagy cololabis saira), unagi (angolna), kanpchi (fiatal sárgafarkú fattyúmakréla), masu (pisztráng), ezüstösen kígyózó hamo (muraenesox cinereus), tai (tengeri keszeg), shirasu (felnőtt sárgafarkú fattyúmakréla), ayu (白子, ez valójában szotyolafunkciójú, sütnivaló apróhal) és koreai paprika felhasználásával haláclyt főzni, no az bitang. A bő húsz év előtti japán „halászos lé” az emlék szerint emberi fogyasztásra alkalmas volt, épp csak egy pöttyet bizarr.

Folytatva a tó körüli utat, adja magát a fonyódi petyek. A honleányi háziasszonyhagyomány továbbvivőnőjének könyvében, a Borbás Marcsi konyhájában olvastam felőle, ponty, harcsa, keszeg, hagyma kell hozzá, a fokhagymát elnézem, zöldpaprika, paradicsom, hát jó, a disznózsírnál felszisszenek. „A halakat megtisztítjuk, a fejeket levágjuk. A harcsa és a ponty fejét hosszában kettéhasítjuk, ezt majd a szeletekkel együtt felhasználjuk. A keszegek fejét eldobjuk. A pontyot beirdaljuk, majd a harcsával együtt ujjnyi szeletekre vágjuk. A keszeget egészben hagyjuk. Az összes halat vékonyan besózzuk és állni hagyjuk. A vöröshagymát

592

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

vékonyan felszeleteljük, a kicsumázott zöldpaprikát, paradicsomot és a fokhagymát fölaprítjuk, és zsíron megpároljuk. A tűzről levéve beleszórjuk az őrölt paprikát, és pár percig állni hagyjuk, hogy a paprika teljesen feloldódjon a zsiradékban, majd beletesszük a halszeleteket (a keszeget is, egészben hagyva), és annyi vízzel engedjük fel, hogy ellepje. Először erős tűzön felforraljuk, majd lassú tűzön teljesen puhára főzzük. Ügyeljünk arra, hogy ne legyen nagyon híg.

Farkas János fonyódi hajós – aki 1952 óta így főzi a petyeket – elmondása alapján.”

Előkerül a korszellem-konform hang is: „Honfoglaló őseink már minden bizonnyal főztek levest halból, mely később, a hosszú évszázadok során gazdag és szegény asztalára egyformán került. Halászlevet – vagy ahogyan Jókai Mór és Móra Ferenc szívesen nevezték: »halászos lét«”. Persze, igazi halászos lét csak a paprika elterjedése után, a 19. század elejétől kezdtek készíteni őseink, ám nagyon hamar jellegzetes nemzeti ételünkké vált. A szabadságharcig már olyan népszerűségre tett szert, hogy hazánk majd minden tájegységének, folyóvizének kialakultak jellegzetes, helyi szokásai mind az alapanyagot, mind ízesítését illetően: felső- és alsó-dunai, felső- és alsó-tiszai, balatoni, velencei-tavi, komáromi, kömlődi, bajai, szegedi stb.

Azt olvasom, hogy a környék csúcséttermében, a balatonszemesi Kistücsökben érdemes megpróbálni a halászlézést, mert tisztességes minőséget kapunk, de tányérfeltárási mélyfúrásunk idején pont nem volt étlapon. Kedves barátomtól, Cserna-Szabó Andrástól kaptam ez e-mailt szemesi nyaralása idején, mikor épp balatonos halászlé korreszpondenciában voltunk: „Csapody (Kistücsök) elmondása szerint: 1. A balatoni halászlé nem egy külön technológia (mint pl. a szegedi v. a bajai), hanem annyit jelent csupán, hogy balatoni halból van. 2.

Jelenleg nincs olyan hely, ahol a balatoni halászlevet ajánlani tudná (vö. halott műfaj). 3. Kivétel erősíti a szabályt: egy olyan halászlé van, ami balatoni és egyedi, ezt ők is szokták készíteni, ha eredeti balatoni halhoz jutnak valamilyen módon: ez a fonyódi petyek! (Érdemes lenne elmenni hozzá, hogy ezt csinálják meg nektek!)

Még az is lehet, hogy Csapodyék, séfjei között a fiatal titán Pohner Ádám, teljesen másként petykeznek Szemesen, mint a halászok Fonyódon. Több petykek vannak parton és réven, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes..., mondta állítólag egyszer a tihanyi ekhónak az avoni hattyú (bár nem volt már éppen szomjas).”

A régi szakácskönyveket böngészve úgy tűnik, a balatoni halászlé sok hagymával, kevés paprikával, vagyis „ritka” lével, sokféle apróhalból készült, de dévérkeszeg mindenképpen kellett bele. A mai balatoni halászléfőzők a pontyra és a harcsára esküsznek, de abban már nincs egyetértés, hogy kell-e bele süllő vagy sem. Régen nyilván abból főzték a halászok, ami éppen adódott. Egy évtizedek

2019/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

593

óta rendszeresen a Bázsai öbölben (Sajkodnál) horgászó aszófői emberrel is értekeztem a halászléről. Elmondta, feléjük az a szokás, hogy először alaplevet készítenek, vagyis az apróhalakat, a nagy hal fejét, farkát, uszonyait megfőzik, a végén leszűrik (nem passzírozzák), és víz helyett ebben főzik a halászlevet. Az alapléhez feleannyi súlyú apróhalat használnak, mint amennyi a nagy hal – ez általában ponty – súlya. Az alaplébe dobnak egy-két szem krumplit, hogy sűrűbb legyen. Viski Károly is említi (Népélet, 1932. évi 2. füzet), hogy a tihanyi halászok krumplival dúsították a halászlevet.

Vágvölgyi B. András

594

(Szeged, 1959) író, neozsurnaliszta, filmdirektor, luftmensch. Jelenleg kelet-európai halászlékönyvön dolgozik Déri Miklós fotográfussal.

hÉvíz /

Hajószakács

2019/5-6

ÖBÖl

Fotรณ: FORTEPAN

Szรกntรณd 1928-ban

Vasvári Zoltán

Tüskés Tiborról – Rónay György és a Balaton kapcsán (2. rész) Az írás első részében Tüskés Tibor 1968-os kismonográfia szintű munkájáról, A déli partról esett szó. A második rész középpontjában 1994-ben a Hitelben meg jelent gyönyörű, érzékeny balatoni emlékezése, Az elsüllyedt ház áll.

„A Balaton nekem az esztendő tizenkét hónapjában Balaton. Nemcsak egynyári vendége voltam a tónak. Egész évben hozott ide vonat. Ismerem a tó arcát télen, amikor jégpáncél fedi, ismerem rezzenéstelen, tükörsima felületét ősszel, amikor vörös és rozsdabarna színek vibrálnak a levegőben, láttam tavasszal, hideg szélben, és láttam nyári kánikulában, visongó meztelen emberfürtökkel népes partját. Űzött ide félelem és öröm, jöttem szívbéli keserűséggel és kicsorduló boldogsággal.

Vártam és elbocsátottam vendéget. Kerestem itt pihenést és csöndet a város zaja helyett. Találtam itt alkalmat a munkára, témát az írásra. Éreztem az elvégzett munka jókedvét, és rám tört betegség, allergia, epegörcs, lumbágó. Hozott ide baráti autó, és kerültem innét kórházba. Itt ért apám halálának híre, és kaptam jó hírt rejtő táviratot. Volt itt születésnapi ünneplés, karácsonyfa-díszítés, és volt kirobbanó indulat, félelem és megszégyenülés” – vall a Balatonhoz fűződő elszakíthatatlan kapcsolatáról.

Tüskés Tibor 1930. június 30-án született az akkor Balatonszántódnak nevezett községben. Balatonszántód nevezetű település ma már nem létezik. A falu nem tűnt el, csak a nevét állították vissza időközben az eredeti Szántód elnevezésre, így bizonyos értelemben ma már irodalomtörténeti nevezetesség a régebbi településnév, ami számos irodalmi lexikonban szerepel. Bonyolítja a helyzetet, hogy Tüskés Tibort a szomszédos Zamárdiban keresztelték meg, ahol a szertartást végző pap elírta a nevét. Ha ugyanis jobban megnézzük az anyakönyvet, felfedezhetjük, hogy 1930. június 30-i születéssel csak egy bizonyos „Füstös” Tibor van bejegyezve az anyakönyvbe, Tüskés nincs. „Az embernek kezd olyan érzése támadni, mintha valami titokzatos krimibe keveredett volna, vagy mintha Tüskés Tibor nem is létezett volna. Pedig létezett, ezt tanúsíthatom. Időközben – 1990 és 1997 között – Szántódot közigazgatásilag Zamárdihoz csatolták. Erre az időre esett (1995), hogy az egyesített település Tüskés Tibort díszpolgárává választotta.

2019/5-6

hÉvíz /

öböl

597

Tüskés Tibor

A sors iróniája, hogy azóta Szántód és Zamárdi újra különvált. Így aztán a történet végképp összekeveredni látszik, hiszen Tüskés Tibor nem ott díszpolgár, ahol annak kellene lennie, olyan helyen született, amely nem is létezik, s nem az a keresztelési neve, mint a családjának. De mit számít mindez akkor, amikor életének tanúsága, a Balatonhoz való kitartó ragaszkodása teszi Tüskés Tibort nem egy település, hanem az egész Balaton díszpolgárává” – foglalja össze a Tüskés által megírt, legendává nemesülő történetet fiatal monográfusa, Bartusz-Dobosi László.

Tüskés hatéves korában elkerült a Balaton-partról, de kapcsolata sosem szakadt meg a tóval. A nyári vakációkat diákként, egyetemistaként, fiatal házasként igyekszik mindig a Balaton mellett tölteni. 1960 nyarán első feleségével, Szemes Annával Fonyódligeten egy bérvillában nyaralnak. Gábor fiuk ötéves, Tünde lányuk egyéves volt ekkor. Fonyódligeten csak Gábor van velük, a kislány a nagyszülők szárnyai alatt. Ritka csúnya, esős, hideg ez a július, ráadásul a tulajdonos lánya és barátai hangos bulizásukkal teszik tönkre a nyugodt pihenést. Ekkor határozza el Tüskés, hogy újra saját balatoni ingatlant szerez magának. A dolog nem egyszerű, kevés pénzből kell elfogadható balatoni telket keríteni. Végül Fenyvesen, ezen a Pécsről jól megközelíthető, de kevésbé felkapott, csendesebb településen, ott is a sínek tó felőli túloldalán, a műút és a berek közötti részen, az olcsóbban kínált üres parcellák közül sikerül telket vásárolni. Ez a Tavasz utcai 28-as, majd átszámozása után 31-es számú telek és a rajta épült vendégváró házacska lett Tüskés Tibor második balatoni otthona. Tüskés szeretettel idézi föl, kik is voltak az évek során a kis ház vendégei: Takáts Gyula, Csorba Győző, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Lovász Pál, Martyn Ferenc, Bárdosi Német János, Fodor András, Kellner Bernát, a kaposi könyvtárigazgató,

598

hÉvíz /

öböl

2019/5-6

Balatonfenyves 1977-ben

2019/5-6

hÉvíz /

öböl

599

Fotó: Manda, MKVM

Budapestről Lator László és Pór Judit, Tornai József, Dévényi Iván Esztergomból és Kerék Imre Sopronból, Major Zala Lajos Svájcból. Meglátogatta a házat Németh László Sajkodról és Bodosi György Pécselyről. 1967-ben Veres Péter, akivel közösen járják körbe a tavat, és még ki mindenki, írók és művészek… És ez volt a nyári irodalmi portyák kiindulópontja is, látogatás Tihanyba Illyéshez, Sajkodra Németh Lászlóhoz, Füredre Liptákékhoz, Tatay Sándorhoz Badacsonyba, Szepezdre Berthához, Révfülöpre Csorbáékhoz, és sorra a Balaton partján tanyát ütött jó barátokhoz. Pákolitz István felkereséséhez nem kellett kimozdulni Fenyvesről, ő szintén ott vásárolt nyaralót. És itt értesítette Pákolitz Tüskést a Jelenkortól való eltávolításáról, amiről ő hivatali munkahelyén előbb értesült, mint maga az érintett.

Itt készült vele interjú 1988-ban a televízió Szülőföldem, a Dunántúl című, róla szóló portréfilmjéhez, utolsó helyszínként Szántód, Kanizsa és Pécs mellett. És ugyancsak itt adott interjút Szapudi Andrásnak hatvanadik születésnapja alkalmából. De ez már a búcsú volt Fenyvestől. 1990-ben anyagi kényszerűségből meg kellett válnia a három évtizede szeretett fenyvesi azilumtól.

Mégsem maradt Balaton nélkül, bár soha többé nem ment a közelébe sem szeretett fenyvesi kertjének, házának. „Fenyves elveszett, de nem kárpótlás nélkül – írja visszaemlékezésében. „Alsóbélatelepen van Harkány Lászlóék villája. Most már harmadik éve ők teszik lehetővé, hogy új családommal egy-egy hetet a Balaton mellett töltsek. Talán nem is a tó, nem a víz, nem a Balaton, hanem a Határárok kedvéért.”

Mit jelentett Tüskés Tibor számára a Balaton? Zárásul ismét saját szavait idézem, ugyancsak 1968-ban született írásából, a Veres Péterrel közös Párbeszéd a Balatonról című kötetből: „Veres Péter nem tudja a kiránduló szemével nézni a Balatont, de a kiránduló, a csak testi élvezetet kereső, fürdőző-vitorlázó nép szeme és Veres Péter tekintete mellett alighanem van még egy harmadik látószögre is lehetőség. Annak, aki itt született, a tóvidék, a víz és hegy ölelésében, aki a szülőföldet tiszteli e tájban.

Mert megérlelő és fölnevelő bölcsőhely nekem e tájék, ott serdültem föl a tihanyi félszigettel szemben, a szántódi, háromszögként beszögellő parton, azon a vidéken, amely Mészöly Géza egyik vásznáról valamelyik régi magyar papírpénz – talán a tízpengős – hátlapjára is rákerült. S ide, a tóparthoz térek vissza ma is nyaranta pihenni és dolgozni, s néha télen is. Mert nemcsak testileg születtem ott, hanem a szellemem és lelkem, érzéseim és indulataim, gondolataim és vágyaim bölcsője is e táj.”

Ebben az írásban – és a való életben is – Tüskés, Rónay és a Balaton története sok, eltéphetetlen szálon szövődött egybe. Epilógusként hadd idézzem ide Rónay György Tüskés fenti gondolatát erősítő szavait: „Szárszó, több mint harminc éve. (…) Mit szeret az ember az élete egy darabján?

A fa a gyökerein? Mit szeret az ember azon a mozdulatlan utazáson, amelyben nem a fölszínen változtatja helyét, hanem befelé utazik és lefelé, önmagába, földjébe, múltjába? Oda, ahol személyessé válik számára népének és földjének kollektív és anonim múltja?

Nehéz ezt megmagyarázni. Ki érti meg, hogy a szeptemberi nap felé húzó vadkacsák szárnya az őskor üzenetével hasítja a mozdulatlan levegőt? Hogy a parti nádas tisztásán a dinoszauruszok lomha léptét hallani a földmélyi rétegekben? Hogy odaát a dörgicsei lejtőn, ahonnét a présházak hunyorognak, csukott pillánkon át egy római patríciust látunk olykor, amint még egyszer, utoljára végignéz a Lacus Pelso ezüstjén; málhái már készek, hajnalban indul haza Rómába: kis felhőt néz a tó keleti sarka fölött az égen – felhőt vagy felhőnyi barbár nyilat? Nehéz ezt megmagyarázni.

Hogy ezt szeretem rajta. Meg a kertünk almaszagú csöndjét, az alkonyi társalkodásokat Csokonaival, Berzsenyivel, Virággal. És a sírt is, a sír emlékét.”

Vasvári Zoltán

600

(Budapest, 1958) etnográfus, művelődéstörténész. 2012-ben jelent meg A hullámok lágy tánca. A magyar költészet balatoni verseinek bibliográfiája c. munkája, 2016-ban pedig Rónay György életmű-bibliográfiája („Tartani a tollat mozdulatlan”.

Rónay György életműve, fogadtatása és utóélete. Tanulmányok és bibliográfia).

hÉvíz /

öböl

2019/5-6

2019/5-6

www.facebook.com/hevizfolyoirat