Hévíz folyóirat // 2020.5-6

Művészeti folyóirat

XXVIII. évfolyam • 2020/5-6 • Online kiadás

G. István László Keresztesi József Láng Orsolya Solymosi Bálint versei

Danyi Zoltán Kácsor Zsolt Totth Benedek prózái

HAMSUN / Domsa Zsófia HEGEL 250 / Czókos Gergely NAIPAUL / Vonnák Diána SOARES / Szijj Márton SZÉP ERNŐ / Németh Gábor Hajószakácsok

Nyáry Krisztián Váncsa István

CAMUS és COVID Lakner Dávid esszéje

Tartalom

2020/5-6

Nyílt víz Solymosi Bálint: A Rózsafüzér Királynője, avagy egy utazó napjai .............................................................. 407 Danyi Zoltán: A rózsás papírok ...........................................................................................................................................410 Láng Orsolya: Nem a holtaké .............................................................................................................................................. 419 Kácsor Zsolt: Rés és Repedés ..............................................................................................................................................421 Keresztesi József: Finom kis pop; Taníts meg ............................................................................................................428 Turi Márton: Feljegyzések a póknak házából . ...........................................................................................................432 Győrfi Kata: látható ága ..........................................................................................................................................................448 Nagy Zalán: sub rosa; torkolattűz . ................................................................................................................................... 449 Kontra Ferenc: Dzsemila és a beles .................................................................................................................................451 Szabó Márton István: A Galápagos-elmélet (Az élet feltételei; A populáció hanyatlása) ............. 460 Kertai Csenger: Szelíd munkás .......................................................................................................................................... 462 Piros Vera: Minden rendben ................................................................................................................................................ 463 Rév Tamás: Az Asa búcsúja .................................................................................................................................................. 468 Stermeczky Zsolt Gábor: Drót ............................................................................................................................................471 G. István László: Takapu; A suszterbogár ......................................................................................................................472 Toroczkay András: Vulkán ......................................................................................................................................................474 Ayhan Gökhan: Paleokastritsa ............................................................................................................................................481 Körtesi Márton: Vibráció; Összeforrad ........................................................................................................................... 482 Vandlik Katalin: Tükör-más; Kizárva ................................................................................................................................. 484 Tönköl József: Kitáncoltam itt magam ..........................................................................................................................491 Endrey-Nagy Ágoston: bisszusz ........................................................................................................................................492 Totth Benedek: Tömegnövelés ..........................................................................................................................................493 Nagy Gerzson: Huszonöt az ezerhez ..............................................................................................................................497 Szilágyi Zsófia Emma: Bármit, csak ezt ne .................................................................................................................. 500 Ambrus Gergely: Dekompozíció ...................................................................................................................................... 504 Kürti László: bérmadár ............................................................................................................................................................ 505 Kovács Boglárka: Aprószentek ........................................................................................................................................... 506 Pritz Péter: Molotov-koktél délben (Fejhajtás Charles Bukowski előtt) .....................................................507 Anja Kampmann: szimat (witterung); Dűnék (Dünen) ........................................................................................515 Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye .............................................................................................................................. 517

Hullámverés Lakner Dávid: „Van, aki még nálam is inkább rab” (Camus és Covid) .........................................................525 Németh Gábor: Zsidó nyaralás (75 éve jelent meg az Emberszag) ............................................................533 Vonnák Diána: Ithaka felé – V. S. Naipaul hosszú útja ..............................................................................................541 Szijj Márton: Arno Soares ...................................................................................................................................................... 549 Domsa Zsófia: Száz év alatt feledésbe merül minden (Knut Hamsunről) .......................................557 Czókos Gergely: Minerva baglya plexinek ütközik (A 250 éve született Hegel és a történelemfilozófia) ...................................................................................................................................................................567

Hajószakács Nyáry Krisztián: Szalámiország (vázlat egy családregényhez) ........................................................................577 Váncsa István: El Caganer, avagy a katalán barokk ............................................................................................... 589

Öböl Horváth Vilmos: Pölöskefőtől a világhírnévig (Dr. Mező Ferenc élete) ..........................................................597

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Albert Camus (montázs: Palásti Kovács András) Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Solymosi Bálint

A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

[Arkhimédész sírköve, Siracusa, I] Nyári zápor – ahogy nyílik európai harcmezőnk, nyári zápor egy siracusai tetőterasz virágain és loncain, vén cserepein, egy kutya (tán dán dog) etetőtálcáján, amikor is bolond ötletei támadhatnak az embernek; hogy „mocsári anarchistaként” mily borzongató volna kígyókkal, békákkal élni együtt, a kuruttyolást hallgatni, a kígyó sziszegését, bogarak neszezését, tücskök cirpelését, a csöndet választva ekképp, és körbe meg körbe katonák taposnák a homokot, amiben jelek voltak, a hasznosságon és a halaszthatatlanon túlmutatók. Mi viszont (gondolja az utazó, írom füzetembe) hosszan, aránylag frissen, szinte mámorító nyugalommal hagyunk mindent (ami pillanatokra szépünk lehetett), mindent magára hagyunk, ami sívó idővé lesz így; az idő árvalányhaj, ez ötlik fel a magyarhoni utazóban (de most ez nem tartozik ide, jegyzem fel) miközben egy (fieldscope) távcsövet helyez a tükörreflexes fényképezőgépére, és a keresőn át Arkhimédész sírkövét és annak környékét figyeli, szembogarát kitéve ilyenformán egy elsöprő fölfedezésnek, vagy egy (egyébként kiszámítható) utolsó lépésnek.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

407

[Thököly út, Bp., H] Őszi reggelek, isteni távlatok; felülsz a hónapok óta megvetett ágyban, és várod a hatást. Még mielőtt panaszkodni kezdenél, rád szól a Rózsafüzér Királynője, hagyd abba.

Ahogy a napba, úgy a panaszáradatba se fogsz bele szívesen; de nézzen csak oda…! Ablakot nyitsz egy fiatal párra, almáriumillatú szabadság, zúzmaramozgású jövő, kutyát sétáltatnak, a kutya a rövid pórázt láthatóan félvállról veszi, a nő rosszullétének ad hangot, a férfi unottan mondja, hogy „nem vagy te terhes, csináltass baszd meg egy tesztet”. Valami miatt mindig sokat vártál a szeptembertől, a szeptember végétől, az október elejétől, legvégül az október utoljától, utána a ködös igyekezet marad csak…, valahogy visszatalálni az időbe, ami még augusztusban ott hagyott bennünket egy vacak teraszon; egyszer Velencében, másszor meg egy szelevényi pizzériában. Annyi mindenre nincs magyarázat – hogyan éltünk túl ezt meg azt, én például a tenger sima víztükrét, meg a kagylót, ő az örömtelen tájat (és végső soron a jövőnket). Ami megint és még történhetett volna, ahhoz már túl késő volt, hogy megtörténjen…, de nem elég késő (gondolja az utazó) – késleltetted, mindhiába.

Már ez ócska dal vagy királyrózsa.

408

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

[Cserkeszőlő, Kurázs dűlő, H] Bukóharmat. Bukóharmat a diófák fekete gyümölcsein, mi meg pirkadati harcról fantáziálunk. Elbújásról. Bujálkodásról.

Ellentámadásról. És még egyszer! Egyszerre csak nincs mi ellen. Kivel. Elkél, azaz elfecsérlődik lassan magunk megannyi változása (szétszóródó alakja), még mielőtt szemünk elé kerülhettek volna, egyenként, és aztán együtt, akárha a sok földre hullott dió, miket bottal ütöttünk vaktában, mondja az utazó, szélvészként zörgetve ágat, levelet, kerítést.

Solymosi Bálint

2020/5-6

(Kunszentmárton, 1959) író, költő. Legutóbbi könyve: Vakrepülés (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

409

Danyi Zoltán

A rózsás papírok

M

ásnap reggel kellett vizsgálatra jelentkeznem annál a doktornőnél, akihez a kezelőorvosom helyettese kért nekem időpontot, de voltak bizonyos fenntartásaim ezzel a vizsgálattal kapcsolatban, az új doktornőnek ugyanis ötbetűs neve volt, és az ötös abban az időben már nem mindig jelentett jót.

A vizsgálat előtti héten, miközben a rózsákkal dolgoztam, az új doktornő nevét mondogattam, mert az ismétlés segít, ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot elmondani, gyorsan vagy lassan, háromszor, négyszer vagy többször, tízszer, hússzor, harmincszor vagy még többször, ötvenszer, hatvanszor, hetvenszer vagy ennél is többször, számolás nélkül százvalahányszor, ez néha ugyanúgy segít, mint ahogy a percek számolása is segített azon a bizonyos estén, mikor az ablak alatt ültem, és vártam, hogy a nap lemenjen.

Ez volt az utolsó estém, vagy az egyik utolsó, mert több is volt, más-más tekintetben más-más estém volt az utolsó, és most jó volt az ablak alatt ülni, jó volt a perceket számolni, és arra gondolni, hogy mire a számolás végére érek, addigra a nap biztosan lemegy.

Mikor a végére értem, mikor kiszámoltam az utolsó perceket is, akkor felálltam, a mosogatóhoz mentem, és leszűrtem végre a teát, ami teljesen szétázott már, sűrű volt és sötét, majdnem fekete, de öntöttem hozzá egy kevés vizet, és a felét rögtön megittam, mert eléggé megszomjaztam ebben a nagy, nagy számolásban.

410

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Ami a kereszteket illeti, azokat megint elhalasztottam, mert sötétedés után semmi értelme nem lett volna, hogy elinduljak, és az igazság az, hogy azóta se számoltam meg őket, vagyis fogalmam sincs, hogy a tornyosi úton hány kereszt van, arra viszont pontosan emlékszek, hogy a rózsákat mindig a tornyosi úton dobtam el, ha nem tudtam eladni őket a szabadkai üzleteknek, ami viszonylag ritkán fordult elő, azon a nyáron ugyanis rendszerint az összes rózsát megvették, de időnként mégis előfordult, hogy néhány köteg megmaradt, mint ahogy azon a napon is, mikor a sugárúti pincebolt főnökasszonya kifizettette velem a saját rózsánkat.

Ezt a két köteget végül mégse dobtam el, mert közbejött valami, és a rózsákról teljesen megfeledkeztem.

Minden más esetben viszont megálltam hazafelé menet a tornyosi úton, és a rózsákat messzire hajítottam az út széléről, hogy ne legyen velük több gondom, mivel tudtam, hogy apám úgyse dobná ki őket, hanem elküldene velük a helyi virágüzletekbe, és ha azoknak se kellenének, akkor pedig ő maga vinné el a postára vagy a bankba vagy az adóhivatalba, hogy a dolgozó nőknek ajándékozza, mert nem akarta, hogy kárba vesszen a rózsája, engem viszont nem érdekelt, ha kárba veszett, úgyhogy hazafelé menet megálltam, és a derékig érő gazok közé hajítottam a megmaradt kötegeket, és csak évek múlva értettem meg, hogy apámnak több esze volt, mert ha valamilyen ügyet intéztem a postán vagy a bankban vagy az adóhivatalban, és meg kellett mondanom a nevem, akkor a pult mögött ülő nők mindig vagy majdnem mindig megkérdezték tőlem, hogy a rózsásnak a fia vagyok-e, és mikor mondtam nekik, hogy igen, akkor a merev arcuk felderült, és utána máshogyan bántak velem.

Azon a forró augusztusi napon pedig azért nem dobtam ki a két utolsó köteget, mert hallottam valamit a rádióban, és aztán elfelejtettem megállni, hogy kidobjam őket.

Miután a dagadt mellű főnökasszonynak kifizettem a rózsákat, ő megfordult, és eltűnt a pincében, én pedig beültem a kocsiba, bekapcsoltam a rádiót, és elindultam, de most lassabban vezettem, hazafelé menet mindig lassabban vezettem, és rendszerint a Bartók rádiót hallgattam útközben, mivel úgy vettem észre, hogy ha a Bartók rádiót hallgatom, akkor lassabban múlik az idő, és én hazafelé menet mindig azt akartam, hogy lassabban múljon, a kocsiban tehát megint a Bartók rádió szólt, és körülbelül az út felénél jártam, mikor mondani kezdték a híreket.

Abban az időben még csak rövidhullámon lehetett fogni nálunk a Bartókot, ezért az adás recsegett és ropogott, ha pedig magasfeszültségű villanyvezetékek

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

411

alatt haladtam el, akkor a rádió zúgni kezdett, és hol mélyülő, hol süvítő hangok torzították a műsort, amitől olyan érzésem volt, mintha nem az aktuális adást, hanem egy régi felvételt hallanék a rádió archívumából, ez most is éppen így volt, és már körülbelül Csantavérnél jártam, mikor a recsegő, ropogó Bartók rádióban bemondták, hogy délben az egyik boszniai piacot támadás érte, és hogy sok a halott, mert ez a piac ilyenkor tele van vásárlókkal, mondták, nekem pedig megint olyan érzésem volt, mintha nem az aktuális adást, hanem egy régi felvételt hallgatnék a rádió archívumából, mivel úgy emlékeztem, hogy ez a támadás egyszer már megtörtént, hogy ezt a piacot januárban vagy februárban már megszórták aknákkal, de akkor sem lehetett tudni, hogy ki lőtt, a bosnyákok ugyanis azt mondták, hogy a szerbek voltak, ami logikusnak tűnt, mivel a piac a bosnyákok területén volt, a szerbek viszont azt állították, hogy nem ők tették, hanem éppen ellenkezőleg, a bosnyákok lőtték saját magukat, hogy a gyanút rájuk, a szerbekre tereljék, és ezzel maguk mellé állítsák a közvéleményt, ami szintén észszerű magyarázatnak tűnt, és így tényleg nem lehetett tudni, hogy ki lőtt, csak annyit lehetett tudni, hogy sokan meghaltak, és hogy ez teljesen észszerű módon történt.

Ezt a korábbi támadást a rózsák miatt jegyeztem meg, mert aznap este láttam a tévében Rózsa ezredest, Michael vagy Matthew Rose-t, aki a békefenntartók főparancsnoka volt, és arról beszélt, hogy a rendelkezésükre álló adatok alapján nem lehet megállapítani, hogy ki lőtt, és miközben az ezredes beszélt, a tévében egy amatőr felvételt mutattak, mely közvetlenül a támadás után készült, dudálások, kiáltások hallatszottak, a távolban sziréna hangja szólt, aztán a kép sarkában feltűnt egy Golf, egy ugyanolyan bordó Golf, mint amilyen apámnak volt, és ez a bordó Golf bőgő motorral közeledett, majd a piac bejáratánál csikorgó kerekekkel fékezett, aztán a sofőr kiugrott, hátraszaladt, kinyitotta a csomagtartót, és már hozták is a testeket, a csomagtartóba és a hátsó ülésre rakták, hetet vagy nyolcat hoztak, nem sikerült pontosan megszámolnom, de a Golf pillanatok alatt tele lett, ugyanúgy telerakták testekkel, mint ahogy mi szoktuk telepakolni rózsákkal, és ők is kapkodtak, igyekeztek, mint ahogy apám szedte a rózsákat, és mikor megvoltak, akkor a csomagtartó ajtaját lecsukták, vagyis csak próbálták lecsukni, de egy kilógó láb miatt nem tudták, úgyhogy csak a két hátsó ajtót csukták be, majd a motor felbőgött, és apám Golfja eltűnt a képből, és aztán megint Rózsa ezredest mutatták, Michael vagy Matthew Rose-t, aki csak beszélt, és beszélt, de már nem figyeltem rá.

A következő nyáron nem kellett több virágot vinnem a szabadkai üzleteknek, vagy lehet, hogy a következő nyáron még vittem nekik néhányszor, de utána

412

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

már egész biztosan nem, mivel az amerikaiak beavatkoztak, és a háborúnak vége lett.

Bizonyos tekintetben legalábbis vége lett, úgyhogy az embargót feloldották, és akkor a virágüzletek megint tele lettek hormonokkal és tápoldatokkal kezelt üvegházi rózsával, melyet a hollandok már nem Hollandiában, hanem DélAmerikában termesztettek, ebben a nagy, nagy üvegházban, ahol a hőmérséklet és a páratartalom és az órabér is megfelelt a holland virágkereskedők igényeinek, és ettől kezdve már nem kellett többé a szabadkai üzleteknek a rózsánk, ami érthető persze, hiszen a dél-amerikai rózsa nemcsak olcsó, hanem szép is, majdnem olyan szép, mint a porcelán, legalábbis addig, amíg haza nem viszik és vázába nem rakják, mert a vázában rögtön hervadni, lankadni, fonnyadni kezd, ami megint csak érthető, hiszen a dél-amerikai rózsák hosszú utat tesznek meg, amíg eljutnak hozzánk, Kolumbiában vagy Chilében vagy Ecuadorban előbb szorosan összekötözik őket, majd hideg és sötét konténerekbe pakolják, a konténereket aztán repülőgépekre rakják, és átrepülik velük az óceánt, így kerülnek Hollandiába ezek a rózsák, ahol nem sokat pihennek, a konténereket ugyanis hamarosan megint repülőgépekre rakják, és különféle európai városok repülőtereire szállítják, onnan pedig hűtött kamionokkal viszik tovább a nagybani virágpiacokra a rózsát, ahol a virágüzletesek megvásárolják, majd a kocsijuk csomagtartójában hazafuvarozzák, és egészen addig hűtőszekrényekben tartják őket, amíg el nem adják. Érthető tehát, hogy mire a szabadkai vázákba kerülnek, addigra teljesen kikészülnek a dél-amerikai rózsák, és már másnap hervadni, lankadni, kókadni kezdenek, és a fejük lekonyul, mint a fasz.

A kezelőorvosom helyettese, miután közölte velem az eredményeket, arra kért, hogy vetkőzzek le, mert szeretné megmutatni a többi doktornőnek is a tüneteimet.

Miközben a nadrágom és a gatyám letoltam, nekem már csak a rózsák jártak a fejemben, de mikor ez a feltornyozott hajú, nagy mellű doktornő gumikesztyűt húzott, és odalépett hozzám, akkor mégis összerezzentem, mert azt hittem, hogy meg akarja fogni, végül mégse nyúlt hozzá, hanem csak feljebb tolta a vastag szemüvegét az orrán, és közelebb hajolt, olyan közel, mintha meg akarná szagolni, és aztán a többi is megnézte, vagy lehet, hogy a többi nem nézte meg, ezt nem tudom már, mindenesetre a kezelőorvosom helyettese megköszönte, hogy megmutattam nekik, most már felöltözhetek, mondta, és megkért, hogy várjak a rendelő előtt, mert az előbb már többször telefonált az urológiára, de nem sikerült elérnie a doktornőt, akit keresett, ezért hamarosan újra megpróbálja, szeretne ugyanis soron kívüli időpontot kérni számomra,

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

413

addig várjak a rendelő előtt, mondta, engem viszont rossz érzés fogott el, mikor arra gondoltam, hogy megint a rendelő előtt kell várnom, ezért megkérdeztem, hogy elmehetek-e inkább sétálni egyet, és akkor azt válaszolta, hogy persze, menjek csak, de legkésőbb egy óra múlva jöjjek vissza.

Hogy milyen volt kilépni a rendelőből, hogy merre indultam, és merre mentem utána, arra már nem nagyon emlékszek.

Az első kép, ami megmaradt ebből a járkálásból, nem más, mint a nagy, sárga kör a Dragstor előtt, látom magamat, ahogy átvágok ezen a nagy, sárga körön, de a Dragstor helyén nem a Dragstor, hanem egy illatszerbolt van, a második kép pedig, ami megmaradt, ebben az illatszerboltban van, látom magamat, ahogy az egyik polc előtt állok, és keresek valamit, egy dezodort keresek, egy farkasos Old Spice dezodort, és mikor a legfelső polcon megtalálom, akkor leveszem az elsőt, de mielőtt a kosárba raknám, baljós érzésem támad, ezért visszarakom a helyére, majd lábujjhegyre állok, és amennyire csak tudom, kinyújtom a karom, és a polc hátuljáról leveszem az utolsót, és ez már jó, ezt már belerakom a kosárba, és aztán csak nézem, hogy milyen jól mutat ez a piros dezodor a bordó kosár alján, és másra már nem emlékszek, ennyi maradt meg ebből a járkálásból, a nagy, sárga kör a városháza előtt, és a bordó bevásárlókosár alján a farkasos Old Spice.

Mire a rendelőbe visszaértem, addigra megvolt az időpont, a következő héten kellett jelentkeznem az új doktornőnél, akinek úgy emlékszek, hogy ötbetűs neve volt.

A vizsgálat előtti estén, ahogy mondtam, az ablaknál vártam meg, hogy a nap lemenjen, majd pedig a mosogatóhoz léptem, és leszűrtem végre a teát, ami teljesen szétázott már, sűrű volt és sötét, majdnem fekete, úgyhogy öntöttem hozzá egy kevés vizet, és a felét rögtön megittam, és aztán arra gondoltam, hogy jobb lesz, ha a kereszteket másnap számolom meg, és előre hoztam inkább a szokásos esti sétám, melyet nem nagyon lehetett még szokásosnak nevezni, mivel csak akkoriban kezdett kialakulni ez a szokásom, hogy esténként sétálni megyek.

Igazából nem séta volt ez, hanem járkálás, lementem a ház elé, valamerre elindultam, és aztán egy órán át járkáltam, de nem mértem az időt, hanem csak mentem, amerre vitt a lábam, kezdetben legalábbis arra mentem, amerre vitt a lábam, de később mégis kialakult néhány útvonalam, és attól kezdve ezek közül választottam.

Ma már tudom, hogy ezek a járkálások a szabadságot jelentették számomra, járkálás közben ugyanis nem voltak szabályok, vagyis járkálás közben az volt

414

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

az egyetlen szabály, hogy nincsenek szabályok, és hogyha valamilyen szabály mégis megjelent a fejemben, akkor nem kellett figyelembe vennem, nyugodtan mellőzhetem.

Az egyik útvonalam a rakpartról indult, és a vámudvarig vezetett, addig a vámudvarig, ahonnan a rózsát szállító kamionok indultak régen a németekhez, a vámudvartól a szerb temető felé mentem, majd a kiürített kaszárnya mellett a Madách utcáig gyalogoltam, ahol a küzdelemre, a bízva bízásra gondoltam, aztán az utca végén jobbra fordultam, a Jézus Szíve templom felé indultam, és mikor a templomhoz értem, akkor pedig egy feldarabolt szívre gondoltam, és az út innen egyenesen vezetett vissza a rakpartra, a másik útvonalam szintén a rakparton kezdődött, de ellenkező irányba, a híd felé indultam, majd átvágtam a töltésen, és a népkerten át, az egykori Kioszk étterem lerobbant épülete mellett haladtam tovább, aztán a vasúti aluljárónál elhagytam a népkertet, és a part alatti utcán a zsidó temetőig gyalogoltam, ahol felmentem a Csonka lejárón, majd a sarkon balra fordultam, és a Szent János-szobor hosszú utcáján mentem vissza a rakpartra, a harmadik útvonalam az első kettőre merőleges volt, és előbb egy kanyargó, görbe utcán a Halász térig vezetett, éppen olyan kanyargó, görbe utca volt ez, mint amilyen utakat egyes kukacok és férgek vájnak a rózsabimbóba, majd a Halász tértől az elemi iskoláig, onnan pedig a vásártérig mentem, ahol egy nagy kört írtam le a fűben, és aztán a kiürített kaszárnya utcáján indultam haza, és ilyenkor arra gondoltam, hogy tulajdonképpen az is a rózsáknak köszönhető, hogy nem voltam katona, mert apám orvosi igazolásokat szerzett nekem, és ezekért a hamis papírokért rózsákkal fizetett, majd a Nemanja utcán balra fordultam, és a Halász térig mentem, onnan pedig az említett kanyargó, görbe utcán tértem vissza a lakóházig, ahol abban az időben éltem.

Ez a három útvonalam volt, és valamelyiket minden este végigjártam, esténként ugyanis járkálnom kellett, hogy könnyebben elaludjak utána, és volt egy negyedik útvonalam is, mely a többinél hosszabb volt, de a negyedik útvonalam később alakult ki, a következő év tavaszán, amikor még nagyobb szükségem volt a járkálásra, mert közben a feleségem is elment, elhúzott innen, végleg visszament a franciákhoz.

Azon az estén viszont, mikor az ablaknál vártam meg, hogy a nap lemenjen, még nem voltak meg az útvonalak, így miután a tea felét megittam, egyszerűen csak lementem a ház elé, majd valamerre elindultam, és aztán csak mentem, amerre vitt a lábam, és közben az új doktornő nevét mondogattam, mert nem tudtam róla mást, csak a nevét, és megpróbáltam ennyiből rájönni, hogy mire számíthatok másnap, de hiába mondogattam, hiába ismételgettem a

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

415

nevét magamban, nem mondott semmit ez a név, és lehet, hogy ezért nem ért váratlanul másnap reggel, mikor a vizsgálatra jelentkeztem, hogy mégse ez a doktornő fogadott, hanem egy alacsony, kopasz orvos, aki már hatvan felett járt, és akit mindenki professzornak szólított, és mikor azt is megtudtam, hogy ezen az osztályon ő a főorvos, akkor először megnyugodtam, mert arra gondoltam, hogy ezek szerint a legjobb, a legmegbízhatóbb kezekben vagyok, de a következő percben megint elbizonytalanodtam, mert ha egyenesen az osztályvezető főorvoshoz kerülök, akkor lehet, hogy a helyzet mégis komolyabb, mint ahogy a bőrgyógyászaton mondták, és akkor lehet, hogy a félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok, gondoltam, vagyis egymással ellentétes érzések kavarogtak bennem, miközben a soromat vártam a rendelőben, hiába volt ugyanis előre megbeszélt időpontom, a professzorra várni kellett, és miközben vártam, azon is törtem a fejem, hogy mit jelenthet, jót vagy rosszat, hogy a fehér köpenyes nők után most egy férfi kezébe kerül a farkam.

A rendelőben minden fehér volt, az asztal, a szék, a szekrény, fehér volt a vizsgálóágy és az ágy elé húzható függöny, nem hófehér, hanem homokfehér, és ugyanilyen homokfehér volt a velencei roló is, melynek a lemezei közt keskeny sávokban úszott be a fény.

Negyvenkét lemez volt ezen a rolón, kétszer is megszámoltam, mert amíg a professzor a korábbi leleteket olvasta, addig a jó húsban levő, festett szőke asszisztense a vizsgálóágyhoz vezetett, és mondta, hogy vetkőzzek le, vessem le a nadrágot, és feküdjek az ágyra, és miután megtettem, amit kért, még éppen annyi időm maradt, hogy kétszer megszámoljam az árnyékolólemezeket a rolón, és mind a kétszer negyvenkettő lett az eredmény, ami jó szám volt, mert ha kettővel megszoroztam, akkor nyolcvannégyet kaptam, majd pedig odajött hozzám a professzor, gumikesztyűt húzott, kék gumikesztyűt, ami szokatlan volt, ilyen kesztyűje csak neki volt, aztán megfogta, megtapogatta, megnyomkodta a farkam, az előbőrt is megvizsgálta, a hüvelykujjával megkaparta, megdörzsölte, végül a gumikesztyűt a szemétkosárba dobta, és azt mondta, hogy ez rák, majd visszament az asztalához, leült, és lapozni kezdett a füzetében.

Vastag füzete volt, lapokkal teletömött füzete májvörös borítóval, és miután felöltöztem, én is visszamentem a helyemre, leültem az asztal melletti székre, és arra gondoltam, hogy tökéletes választás, egy ilyen alacsony, köpcös emberhez éppen egy ilyen vaskos, tömött füzet illik.

Miközben lapozott, az ujjait néztem, rövid, hurkaszerű ujjai voltak, simák, ápoltak, rózsaszínűek, és akkor eszembe jutott, hogy apám ujjai ugyanilyen rövidek, vastagok, hurkaszerűek, de apám ujjai barnák a naptól, a bőrük

416

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

száraz, kérges, berepedezett, a professzor közben még mindig csak lapozott a füzetében, és akkor megkérdeztem tőle, hogy nem fog ez terjedni, de nem hallotta, amit kérdeztem, mert csak lapozott tovább, egyre csak lapozott előre, hátra a vastag, májvörös füzetben, és akkor megpróbáltam számolni, hogy hányat lapoz előre, hányat lapoz hátra, de nem tudtam követni, mindig összekevertem, és aztán már csak a padlót néztem, a homokfehér járólapokat a padlón.

Végül a professzor keze megállt valahol, és azt mondta, hogy jó, a jövő héten megcsinálja, de hogy mit csinál meg, azt nem mondta, és olyan volt, mintha nem hozzám beszélne, hanem a füzetéhez, amelybe valamit beírt, és aztán neki, a májvörös füzetnek mondta azt is, hogy hozzon magával pizsamát és fogkefét, mert két éjszakát bent kell maradni.

Később megfigyeltem, hogy másokkal ugyanezt csinálja, a többi beteggel szintén úgy beszélt, mintha nem hozzájuk, hanem a májvörös füzetéhez beszélne, mert a professzor nem a beteggel, hanem mindig csak a betegséggel, vagy ahogy ő nevezte, csak a feladattal foglalkozott, habár ezt a szót később hallottam tőle, jóval később, január közepén, a harmadik műtét előtt, mivel összesen három volt, és a harmadik előtt a professzor azt mondta az asszisztáló sebésznek, hogy a feladat a húgycső megnyitása, és bevallom, hogy nekem tetszett a szakmai szigorúsága, hogy mindig csak a feladatra figyelt, és nem a betegre, mint ahogy a jó kamionvezető is csak az utat nézi, nem a fákat, nem a tájat, nem az út melletti kereszteket, és meglehet, hogy éppen emiatt nem tudtam hibáztatni később se, mikor pedig lett volna okom rá, hogy hibáztassam, a harmadik műtétre ugyanis feltehetően csak azért volt szükség, mert a professzor tévedett, és a második műtét során elkövetett egy műhibát. Úgy látom, hogy erről még mindig csak feltételes módban beszélek, azt mondom, hogy feltehetően, azt mondom, hogy talán, mint aki nem tudja vagy nem akarja elhinni, hogy a professzor hibázott, miközben az is lehet, hogy tényleg nem hibázott, hiszen nem tudom, hogy pontosan mi történt, még mindig nem tudom, és lehet, hogy soha nem is tudhatom meg.

Mikor a vizsgálat után Szabadkáról hazaértem, egyenesen a rózsák közé mentem, de nem dolgoztam, hanem csak álltam a napon, álltam a nyers napsütésben, és néztem a rózsákat, néztem, ahogy mozgatja őket a szél, néztem, ahogy a levelek billegnek, legyeznek, ütögetik egymást, néztem a himbálózó, lengő ágakat, melyeknek a hegye tele volt bimbókkal, és miközben a dagadó, feszülő rózsabimbókat néztem, arra gondoltam, hogy egy hét kell még, körülbelül egy hét, vagyis éppen akkor fognak kinyílni, mikor a farkamról

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

417

lemetszik a fitymát, és ez a legszebb, gondoltam, mindig az első virágzás a legszebb, mikor a rózsák életükben először nyílnak.

Ilyenkor egyszerre borul virágba az összes parkrózsa, az összes futórózsa, az összes vágórózsa, és ami eddig rejtve volt, most kinyílik, kitárulkozik, és napokig így marad, kinyílva, kitárulkozva, mert júniusban még nem annyira erős a nap, és az első virágok tíz napig is megmaradnak.

Danyi Zoltán

418

(Zenta, 1972) Mészöly Miklós-díjas író, költő. Legutóbbi kötete: A dögeltakarító (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Láng Orsolya

Nem a holtaké Előző nap apádnál voltunk, vittél rá virágot, és lefotóztad, megmutatni anyádnak az otthonban.

Egy pillanatra elbizonytalanodtál, egyáltalán szerette-e az erikát.

Gyakorlatilag ott nőttél fel, amíg anyád imádkozott. Kisembernek képzelted magad, és a mécsestartó kalicka volt a templomod. Azóta már hármat leloptak a sírról.

Másnap a külvárosi zsidó temetőbe kísértelek, hogy melletted legyek, amikor megtalálod dédanyád nevét egy kövön.

Egyikünk sem volt még a végállomásig.

Onnan még gyalogolni egy megállónyit, a térkép szerint nem létező úton.

Jobbra a sebességkorlátozás alól felszabadult közúti forgalom, balra a sírkövesek eklektikus szoborparkjai.

Lehajoltál kavicsért.

Te áttört anyagú blúzban, én kabátban, mintha az október volna a legtoleránsabb hónap.

Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A kocsibehajtó kovácsoltvas kapuja zárva, aztán a virágárusok eligazítása szerint megtalált gyalogos bejáraton a felirat: Smíni Áceret, vagyis ünnepnap van.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

419

Elnyomtam magamban egy ölelést.

Ekkor vettem észre a színeket: mint amikor az ég bevillan a padláson egy hiányzó cserép helyén, mélybarnának hitt szemedben a kéket, szádon egy szederjes pöttyöt, és a szemed körüli világos derengést ebben az új megvilágításban, a holtak birodalmából kirekesztve.

Nézd, mutattad, ezeket hazaviszem: tenyeredben egy háromszögletű és egy kerek kavics. Cipődön a por.

Láng Orsolya

420

(Szatmárnémeti, 1987) költő, vizuális művész.

Legutóbbi könyve: Pályamatricák (útleírások, 2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Kácsor Zsolt

Rés és Repedés

É

ppen ötven évvel ezelőtt, 1970 karácsonyának estéjén egy feldíszített fenyőfa és egy lemeztelenített nő zuhant ki a hetedik kerületi Bajza utca 1. szám alatti garzonház tetejéről. Hét óra felé járt, besötétedett, a közeli Gorkij fasor gesztenyefáin tollászkodó verebek már készülődtek az éjszakára, a garzonház felől hallatszó sikoltásra azonban felneszeltek. Az esetnek a madarakon kívül fültanúi voltak Latinovits Zoltán, Szendrő József és Őze Lajos színművészek is, akik később mindannyian azt vallották, hogy nem a nő, hanem a karácsonyfa sikított. Tanúvallomásaikat azonban a nyomozás során nem vették figyelembe, tekintettel arra, hogy „mind a hárman olyan részegek voltak, mint a segg”.

A művészek saját bevallásuk szerint az ünnep alkalmából nagy mennyiségű vodkát, konyakot és sört fogyasztottak, előzőleg pedig halászlevet ettek, méghozzá korhely módra főzött, tejfölös halászlevet, amelyet nem ecettel, hanem savanyú káposztával savanyítottak. A „dr. V. I. rndr szds” által vezetett tanúkihallgatás során Latinovits Zoltán színművész ordítva követelte a nyomozó hatóságtól, hogy azonnal mondják meg neki: „Mi a kurvaistennyila köze van annak a sikító karácsonyfának és annak a szegény hullának ahhoz, hogy ők mivel savanyították a halászlevet?”

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

421

– Követelem, hogy adják tudtomra – ezt követelte szűk ajakréssel.

Dr. V. I. rndr szds kérdésére válaszolva elmondotta továbbá ugyancsak szűk ajakréssel artikulálva, hogy a tragédia pillanataiban annak az ötödik emeleti, 516os számú lakásnak az erkélyén dohányoztak, ahol nevezett színművész Ruttkai Éva színművésznő társaságában életvitelszerűen három éve lakik. Megették a halászlevet, kimentek az erkélyre dohányozni, és közben puff, az égből leesett egy néma nő, meg egy karácsonyfa, ami ugye… sikított.

Az 516-os számú lakás erkélye és mindkét ablaka a Gorkij fasorra néz, jobbról az egykori evangélikus gimnázium épületének hátsó traktusát, balról a Lövölde tér házainak sötétszürke tömbjét látni, a messze távolban pedig a Hármashatárhegy sejlik át Budáról – nevezett hegy azonban az eljárás során az időjárási viszonyok miatt szemmel nem volt kivehető. Nevezett művész urak az említett erkély párkányára konyakospoharakat helyeztek, és az egyiket – mint az később a nyomozati jegyzőkönyvből kiderült – hamutartónak használták. Magyarán a konyakba hamuztak. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy Latinovits Zoltán művész úrnak azon a karácsonyestén nem volt kedve hamutartóért bemenni a Résbe a Falon.

– Hogy hová, kérem tisztelettel? – kérdezte a nyomozó hatóság tisztelettel.

A nyomozó hatóságnak ugyanis nem volt arról tudomása, hogy ezekben a garzonlakásokban olyan kicsik a konyhahelyiségek, hogy a művész urak a konyhát „Rés a Falon”-nak hívják. „Bemegyek a Résbe”, mondják a Bajza utca 1. szám alatti szlengnek megfelelően, ami annyit jelent, hogy befordulnak a konyhába. Ezúttal azonban a házigazdának nem volt kedve bemenni a Résbe hamutartóért, mind a hárman beledohányoztak tehát a konyakba, és mind a hárman hallották tehát, hogy a karácsonyfa sikít. Ja, bocsánat, nem. Nem, nem mind a hárman, ezen a ponton Őze Lajos színművész az előbbi vallomását annyiban pontosítja, hogy ő nem hallotta.

– De hát ide van írva, hogy mind a hárman hallották, hogy nem a nő, hanem a karácsonyfa! Miért mondja akkor, hogy mégsem? – hökkent meg dr. V. I. rndr szds.

– Mert meggondoltam magamat – válaszolja Őze Lajos, és cigarettájából (Fecskét szívott) szippant.

– Az nem úgy megy, kérem tisztelettel, hogy Őze elvtárs a kihallgatás során meggondolja magát!

– Márpedig Őze elvtárs meggondolta magát, és ehhez Őze elvtársnak a Magyar Népköztársaságban joga van – válaszolja szikáran Őze Lajos, és keményen néz. Olyan kemény a pillantása, mint az a betonplacc, melyre az áldozat teste röviddel előzőleg zuhant. Ugyanilyen keményen nézett a művész

422

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

úr akkor is, midőn nevezett esztendőben (1970-ben) a Jászai Mari-díjat saját kezűleg átvette. Átvette az elvtársaktól, igen, átvette, de közben megnézte őket magának, de meg ám!

A kiélezett színpadi helyzetekre fokozottan érzékeny Szendrő József a kihallgatás során ekkor megérzi, hogy most egy jelentős állami művészeti díj presztízse forog kockán, úgyhogy angyali szelídséggel dr. V. I. rndr szds-ra néz, és korábbi, írásban már rögzített tanúvallomásához képest ő is visszatáncol: – Ja, kérem, ez itt így megy? Mert ha az Őze nem hallotta, akkor én sem.

A nyomozó hatóság a papírjaiba tekint, és arcán pírral dadogja: – Ellentmondásba tetszettek keveredni a művész uraknak – sajnos csak ennyi telik a hatóságtól, a nevezett papírokban ugyanis nincsen feljegyezve, hogy Szendrő József éppen Őze Lajossal együtt, ugyancsak 1970-ben kapott Jászai Mari-díjat. A tanúkihallgatás során tanúsított magatartásának motivációját ez kellőképpen megmagyarázza. Igaz, az 1970-es évben kiosztott állami művészeti díjaknál a tanúkihallgatások folyamán sokkal súlyosabban esik latba, hogy – dr.

V. I. rndr szds megfogalmazása szerint – „mind a hárman olyan részegek voltak, mint a segg”. Ahhoz, hogy márpedig a fenyőfa sikoltott, a szegény nő pedig nem, a társaságból egyedül Latinovits Zoltán ragaszkodik, mert ő egyenes, őszinte, becsületes ember, amit egyszer kimond, az ki van mondva, még akkor is, ha szűk ajakréssel van mondva: „Az áldozat hullt, mint a kő a néma űrön által hangtalan.”

De hát akkor ki sikoltott éppen ötven évvel ezelőtt, 1970 karácsonyának estéjén, amikor egy feldíszített fenyőfa és egy lemeztelenített nő zuhant ki a hetedik kerületi Bajza utca 1. szám alatti garzonház tetejéről?

– Százados elvtárs, erről legyen kedves megkérdezni a kém Gyurit – javasolja kihallgatása során Szendrő József színművész, majd rágyújt (Dunhill! Bordó színű Dunhill!).

– Ki az a kém Gyuri?! – kérdezi dr. V. I. rndr szds.

– A portás – feleli Szendrő József színművész, és dr. V. I. rndr szds-t cigarettával kínálja meg (Dunhill!).

A Bajza utca 1. szám alatti garzonház földszintjén valóban működik egy éjjelnappali portaszolgálat, de az ünnepi estén szolgálatban lévő portásból az eset kapcsán egy szót sem lehet kihúzni. Nem hallott, nem látott, nem tapasztalt semmi gyanúsat, ami a pozíciójával összeférhetetlen, tekintettel arra, hogy a politikai rendőrség III/2-es főcsoportfőnökségének kémelhárító tisztje. Azért helyezték e bizalmi posztra, hogy az országos hírű művésznők és művész urak esetleges külföldi kapcsolatait megfigyelje. Latinovits Zoltán a megfigyelés szóra összerezzen, és fölvonja szemöldökét.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

423

– Úgy van! – harsogja. – A kém Gyurit kérdezzék, ne minket!

Hatóság felszólítására, miszerint ezt a hülye játékot azonnal hagyják abba, a színművész urak a vállukat vonogatják, méghozzá felváltva vonogatják a bal és jobb vállukat! Nyilván tanult színpadi mozgástechnikát alkalmaznak, vö. korabeli „színiakadémianövendék-képzés”; esetleg „színiakadémia-növendék képzés” – kétely esetén a szó helyes korabeli alakja az 1970-ben hatályos akadémiai helyesírási szabályzatban ellenőrizhető.

Kérdés persze, és jogos ez a kérdés a Magyar Népköztársaságban, hogy hol volt mindeközben Ruttkai Éva színművésznő, kivel Latinovits Zoltán élettársként a nevezett lakásban életvitelszerűen három éve lakik? Hol volt ő, míg hullott a kő a néma űrön által?

Nos, nevezett Ruttkai Éva előadja, hogy ő vécén volt, mert a korhely módra készült pontyhalászlébe felelőtlenül nagy adagban belefőzött savanyú káposzta meghajtotta. Ami mélyen emberi dolog amúgy: az országszerte híres színművésznő ül a klotyón, és semmit sem vesz észre abból, hogy az égből egy lemeztelenített, néma nő és egy sikító fenyőfa lezuhan.

– Hangsúlyozom, én nem hallottam a sikoltást – hangsúlyozza Őze Lajos.

– Ha a Jászai Mari-díjas Őze elvtárs nem hallotta, akkor én hogyan is hallhattam volna? – méltatlankodik Szendrő József.

– Már mondottam, kérem, hogy mint kő a néma űrön által! Ehhez tartsák magukat! – ordítja Latinovits Zoltán.

A nyomozó hatóságnak az a közbevetőleges kérdése, hogy a nevezett vécé a nevezett erkélyhez képest a nevezett 516-os számú lakásban hol helyezkedik el.

A rejtély szálainak kibogozását ez nem segíti, nem is gyorsítja, ám dr. V. I. rndr szds a rendőrtiszti főiskolán azt tanulta, hogy mindig az uralja a helyzetet, aki kérdez.

Neki tehát kérdeznie kell, még ha olykor hülyeséget is. Hogy a vécé a lakásban miképpen helyezkedik el, nem olyan nagyon hülye kérdés, elvégre azt be kell lőni úgymond „távolságra”, hogy az erkélytől, hol a tanúk konyakba dohányoztak, a hasmenéssel küszködő Ruttkai Éva mekkora távolságban tartózkodott ahhoz, hogy ebből az egész dologból semmit se halljon. Dr. V. I. rndr szds azt a választ kapja, hogy nevezett vécé a bejárati ajtó mellett a bejárat felől nézve balra nyílik, közvetlenül azzal a Repedéssel szemben, amely a Falon található.

– Miféle Repedés? A papírokban az áll, hogy Rés! – mélyed bele a papírjaiba dr. V. I. rndr szds, akinek a segítségére ezen a ponton Szendrő József siet: – Az a már említett konyha, kérem. Csak a Zoliék Résnek hívják, én pedig Repedésnek. Merthogy én is itt lakom, az első emeleten, csak én a Repedésbe, akarom mondani, a Résbe sose megyek be.

424

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

– Miért nem? – fog gyanút dr. V. I. rndr szds.

– Mert nem férek be.

– Értem – válaszolja a hatóság megkönnyebbülve, ám ekkor Őze Lajos elvtárs kérdés nélkül, de határozott szigorúsággal hozzáfűzi: – A társaságból én! Én vagyok az egyetlen! Én vagyok az, aki nem ebben a garzonházban lakik, és úgy gondolom, hogy ehhez nekem a Magyar Népköztársaságban jogom van. Én a Magyar Népköztársaság Jászai Mari-díjas színművésze vagyok!

– Én is! – csattan fel Szendrő József.

– De hát én is! – ordítja Latinovits Zoltán.

– Én meg kétszeresen! – sóhajtja Ruttkai Éva, és jobb kezét nyugtatólag Latinovits Zoltán bal vállára helyezi.

A nyomozó hatóság, azaz dr. V. I. rndr szds emberi lelkén átsuhan a ködös érzés, hogy ő itt és most hülyének van tekintve, de szorosan egymáshoz préselt ajkai szólásra nem nyílnak. Nyilván a játszi képzelet kacérkodik ővele most. Hiszen éppen azon igyekszik, hogy hatóságilag elképzelje Ruttkai Évát a vécén – de nem megy! Sehogy sem áll össze a kép! Nem állnak össze előtte a történet úgynevezett mozaikkockái! Sóhajt hát, és még egyszer sóhajt, és ekkor a színművészek felröhögnek.

Röhögnek. És összenéznek, és azon röhögnek, hogy a Ruttkai még a vécén is kiszúrja a KGB-t.

– Meg a Stasit – teszi hozzá Szendrő József, és cigarettájából (bordó Dunhill!) nagyot szippant.

Dr. V. I. rndr szds meg van győződve róla, hogy őrajta ezek az országos hírű művészek a háta mögött közigazgatási eljárás keretében nyíltan röhögnek, de az ügyet ettől függetlenül le kellene valamikor zárni – s valóban, mint az a későbbi iratokból kiderül, az ügyet közigazgatási eljárás keretében 1971. január 19-én lezárják, mert a három seggrészeg színművészen kívül a Bajza utcai garzonházban más szem- és fültanút nem találnak. Pedig Ruttkai Éván, Latinovits Zoltánon és Szendrő Józsefen kívül olyan hírességek laknak itt, mint Mátrai Zsuzsa, Korda György, Csűrös Karola, Péchy Blanka, Harangozó Teri, Psota Irén stb., ők azonban nem láttak semmit, nem hallottak semmit. Állítólag éppen műsort adtak az egyik félemeleti társalgóban.

Hogy mit?!

Műsort?!

Felléptek volna karácsonyeste?!

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

425

A Magyar Népköztársaságban karácsonyeste még a Jézuskának sincs hivatalos, állami fellépése, nemhogy Mátrai Zsuzsának, Korda Györgynek, Csűrös Karolának, Péchy Blankának, Harangozó Terinek és Psota Irénnek, stb.!!!

– Hülyék ezek? Vagy minket néznek hülyének? – ködlik föl dr. V. I. rndr szds emberi lelkében a háztartási marólúghoz hasonló hatású gyanú.

Kérdésre válaszolva a tanúk elmondják, hogy a karácsonyi műsort a nevezett művészek a második emeleti nagytársalgóban tartották, a tévészoba mellett, ahová a keletnémet és szovjet szobapincér elvtársak ötpercenként tologatták be az ételekkel és italokkal megrakott zsúrkocsikat. És megjelentek a lányok is, akik ilyenkor szoktak. Azok a lányok, ugye, akik a hivatalos műsor után szórakoztatják az urakat, mármint dehogyis az urakat, hanem az elvtársakat.

Karácsony alkalmából szórakoztatják ezek a kedves, önzetlen, alulöltözött lányok a keletnémet és szovjet szobapincér elvtársakat. Tekintettel arra, hogy ebbe a házba ilyenkor mindig külföldi delegációk jönnek, aminek megvan az a haszna, hogy ha marad belőle, akkor másnap a házban kiváló minőségű tatárbifszteket szolgálnak fel. A Bajza utcai tatárbifszteknek legendás híre van.

Karácsonyeste a tetőteraszon szokták fogyasztani az urak, akarjuk mondani, a szobapincéreknek öltözött keletnémet és szovjet elvtársak, akik ide jönnek ünnepelni. A ház kisebbnek látszik ugyan, de nyolcemeletes, és fönn a tetőn van egy panorámaterasz, bárszékekkel, pulttal, asztalokkal, van külön női és férfi vécé, hogy ne kelljen szükség esetén leszaladgálni, sőt, van egy zuhanyzó is.

Szükség esetére. És hát ott szoktak ezek a karácsonyestek elkezdődni. A tetőn.

Pontosabban a zuhanyzóban.

Ez sok azért.

Dr. V. I. rndr szds számára, aki még csak harminckét éves múlt, ez sok.

– Keletnémet és szovjet elvtársak? Itt? – teszi föl a kérdést dr. V. I. rndr szds, és gyorsan odaint Irénkének, az írógépén órák óta kopogó gépíró kisasszonynak, hogy ami most következik, azt ne írja. A tanúkihallgatás jegyzőkönyvébe ez nem kerülhet bele. Irénke abbahagyja, majd a százados a tanúkra néz. Azok hümmögnek.

– Nem mondtuk volna még, hogy a házat karácsonykor meg szokta szállni a KGB és a Stasi? – kérdezi Szendrő József, és a homlokát ráncolja. – Úgy rémlik, hogy említettük. Amúgy tőlük kaptam ezt a cigit. Tessék parancsolni, százados elvtárs, egy szálat, csak tessék. És benyúl a zakója belső zsebébe, és elővesz onnan egy doboz bordó színű Dunhillt. Dr. V. I. rndr szds nem mozdul, bezzeg Őze Lajos elvtárs (aki pedig Fecskét szív!) lecsap a magába roskadt Nyugat termékére, kihúz egy

426

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

szálat a dobozból, rágyújt, és a százados elvtársra néz. Keményen, szigorúan és határozottan néz, mint olyan ember, aki gondolatban a magasban jár, fönn, valahol a tetőn, nyolc emelet magasságban.

Oh, milyen csönd van most, hogy az írógép aprócska kalapácsai már nem ütik-vágják a nyúzott idegszálakat. És ebben a hirtelen beállt csöndben dr. V. I. rndr szds egyszerre csak női nevetést hall, s rendőrnyomozói képzeletében feltűnik egy alaposan becsípett nő, aki a Bajza utca 1. szám alatti ház tetőtéri teraszán kiszalad a zuhanyzóból meztelenül, és elvegyül a Jézuska eljövetelét ünneplő keletnémet, valamint szovjet elvtársak társaságában. És ekkor!

Igen!

A következő pillanatban dr. V. I. rndr szds furcsa sikítást hall. Először nem tudja mire vélni, hogy honnét jön az a hang, de aztán ráeszmél, oh, valóban, hát persze. Csakis az a fenyőfa sikíthatott, hát hogyne. Igen. És odaint a gépíró kisasszonynak, hogy rendben van, végeztünk, lezárhatja, Irénke, köszönöm szépen, a mielőbbi viszontlátásra, elvtársak, örültem a találkozásnak, kellemes karácsonyt mindenkinek, aláírás és dátum és pecsét.

Kácsor Zsolt

2020/5-6

(Eger, 1972) író. Jelenleg a Bajza utca 1-es számú garzonház lakója.

Legutóbbi regénye: Cigány Mózes (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

427

Keresztesi József

Finom kis pop Öregember a földút szélén durrdefekttel A hosszú kirándulás ígérete hol veszett el Ez a földút nem az ígért kiút Hol a helyes lányok, hol a vidám fiúk Biciklivel a hátán battyog minden ember És tele van a szíve gyönyörrel tele van gyötrelemmel A kormányon egy zsebrádió van És ázik a pazar muzsikaszóban Pop pop pop pop finom kis pop Pop pop pop pop finom kis pop Csak a pop meg a sár Sárral tele a piknikkosár Előtte földút mögötte földút És az ember ettől kurvára földúlt Mert fogalma sincsen hogy került ide és ez sajnos baj Mert itt nem segít se a hajráfradi se a bajszosszar A kormányon fityeg a zsebrádió És fityeg belőle a muzsikaszó Pop pop pop pop finom kis pop Pop pop pop pop finom kis pop Hülye zsebrádió fityeg a jövő az idők végén Halrudacskák All You Can Eat mitől félnél Karaj csülök comb oldalas lapocka tarja Ég a napmelegtől a kopár szík sarja Egy kirándulás ígérete de csak a lángoló nap van igazán Ivólevek napelemek szakállsampon az Alibabán Dizájner madárijesztő magenta mackófelső Egerészölyvek a póznán nekünk Magyarország az első Pop pop pop pop finom kis pop Pop pop pop pop finom kis pop

428

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Oké boomer nem-e gyalázat Hogy megnyugszol folyton ha lemegy a lázad Mélyhűtőben tárolt szar Mire mentél a Star Wars-szal A versekkel a káprázattal A Mengyelejev-táblázattal Plüsslelkésszel zsebrendőrrel Bábel tornya fejben dől el Pop pop pop pop finom kis pop Pop pop pop pop finom kis pop Az öregember egy biciklipumpát pörget Aztán felszáll lassan és magára hagyja a tétován süllyedő Földet Pop!

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

429

Taníts meg most minden rendbe’ van lebegjél hangtalan akár egy tollpihe ne gondolj semmire ne gondold túl a dolgokat jöhet pár durva gondolat max egy-két imát tolhatok jönnek a privát bornapok aztán majd felébredsz ebből is elég lesz – átvitt már pár fiún a metamizol-nátrium taníts meg hogy kell szeretni jól papírsárkány selyemzsinór mi volt a rossz és mi lesz a jó egy levél Xanax egy doboz Legó papírtigris és selyemgubó eléggé ellebegtél vigyázz hogy el ne vesszél a szelek merre visznek tengernek hegygerincnek – kobalt égen absztrakt felhő Goethe sírján vadkender nő igény naná volna rá meg a feszültséget is oldaná felelj bébi mondd hogy maybe mondd hogy yes vagy mondd, hogy no vagy mondd hogy neked nem zsánered semmiféle kozmikus rúdugró

430

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

taníts meg hogy kell szeretni jól papírsárkány selyemzsinór mi volt a rossz és mi lesz a jó egy levél Xanax egy doboz Legó papírtigris és selyemgubó – selyempapírhajó semmi sincs legbelül átázik elmerül csaó

Keresztesi József

2020/5-6

(Eger, 1970) szabadúszó. Legutóbbi kötete: Inverz Ophelia (versek, 2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

431

Turi Márton

Feljegyzések a póknak házából „Mindig úgy rémlett, hogy egy olyan helyre vezet, ahol egy embernagyságú pók lakik, és egész életünkön át azt fogjuk nézni…”

(F. M. Dosztojevszkij: Ördögök, ford. Makai Imre)

1849. december 18. „A nagy képzelőerő nagy felelősséggel jár…”

Mostanában gyakran eszembe jutnak ezek a talányos szavak, melyeket egykori pártfogóm, Belinszkij mondott nekem 1847 tavaszának egy ködösnyálkás reggelén, mikor véletlen egymásba futottunk a Znamenszkajatemplomnál. Először úgy tett, mintha nem ismert volna fel, és megpróbált észrevétlenül eliszkolni, akár a közelgő seprűtől megriadt kaszás (sötét ragadozószemében és kórosan sovány tagjaiban mindig is volt valami pókszerű), de én utánaeredtem, és a frakkja gombjánál fogva megállítottam.

Kertelés nélkül közöltem vele: torkig vagyok álságos színjátékával, melyhez hónapok óta statisztálni vagyok kénytelen, beleszédültem hízelgő dicséreteinek és cinikus bírálatainak gyomorforgató körtáncába, úgyhogy Isten a tanúm rá, addig nem tágítok, amíg végre-valahára őszinte véleményt nem mond irodalmi munkásságomról!

Merev, halotti maszkra emlékeztető arccal nézett rám, és miután fentebb idézett, hanyagul a lábam elé sercintett aranyköpését távolról sem találtam kielégítő magyarázatnak, a magasban ragyogó keresztekre sandított, majd színtelen hangon kijelentette: noha meggyőződéses ateistaként

432

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

természetesen nem hisz a pokolban, a legőszintébben reméli, hogy ha mégis létezik, akkor van egy külön bugyra az olyan írók számára, mint én, akik aprópénzre váltják tehetségüket, a bennük szunnyadó remekműveket pedig jó eséllyel magukkal viszik a sírba. Aztán lemondóan vállon veregetett, és hogy megsemmisítő szégyenemet egy jó adag zavarral is megfejelje, búcsúzóul még rám kacsintott, de úgy, hogy abba Pityer legtapasztaltabb kurtizánja is belepirult volna. Hiába, Visszarion Grigorjevics számára mindig is az jelentette a gyönyörök netovábbját, ha ledöntheti azokat a bálványokat, melyek felállításában annak idején oly buzgón segédkezett. De bárhogy is történt, egyvalamit nem tagadhatok: nélküle biztosan nem lennék most ott, ahol – vagyis a Péter–Pál erőd Alekszejev-sáncának 9. számú cellájában…

Bármennyire is igyekszem elhessegetni magamtól múltam eme gonosz fantomját, ma reggel mégis engedtem a kísértésnek, és már a sokadik cifra köszönőlevelet fogalmaztam magamban az (ó, nagyon is létező!) alvilág kőszívű kritikusoknak fenntartott szekciójába, amikor hirtelen kulcscsomó csörgésére lettem figyelmes. Néhány sikertelen próbálkozást és fojtott káromkodást követően a csökönyös zár végül megadta magát (talán a kötelességtudatra ébredt kulcsnak, talán a sikamlós szavaknak), és az ajtónyílásból egy visszataszítóan jellegtelen, fakó ábrázat hajolt be, szokás szerint rögtön négy példányban – hogy miképp különböztethetném meg egymástól ezeket az ürességtől kongó bábfivéreket, arra nyolc hónap alatt sem voltam képes rájönni.

Az egy vonalban lebegő fegyőrfejek szinkronban bólogatva tetőtől talpig végigmértek, majd szenvtelen kórusban közölték: „Reméljük, készen áll. Ütött az óra. Elérkezett az ideje… a délelőtti szárnyalásnak.”

Mivel ittlétem során már többször is részem volt ebben a szadista szórakozásban, a szabályokat jól ismertem: először végtagjaimnál fogva megragadnak, majd néhány bemelegítő lendítést követően a levegőbe röpítenek, mint egy vödör felmosóvizet, de előtte még egyikük megpróbálja kitalálni, melyik testrészemmel méltóztatom majd először érinteni cellám kőpadlóját. Többnyire néhány kopejkás tétekben fogadnak, és amennyiben együttműködő magatartást tanúsítok, néha megengedik, hogy egyszer én is tippeljek, még ha esetemben a pénzbeli nyeremény lehetősége nyilvánvalóan szóba sem jöhet – a fogoly számára a közös tornában, a lélek börtönének kollektív megerősítésében való részvétel önmagában is busás jutalom, legalábbis szerintük.

A mai eredmények kezdetben meglehetősen egyhangúan alakultak: Fej. Fej. Fej. Fej. Miközben jobb sorsra érdemes koponyám újra és újra a

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

433

földnek koppant, a gyermekien ártatlan orosz lélekre gondoltam, mely oly fájóan kiszolgáltatott az ördög csábításainak – különösen a szerencsejáték átkos szenvedélyének… Ötödik felemelkedésem azonban a tervezettnél nagyobb ösztönzést kaphatott, mivel egyenesen az ablak alá tolt kis asztalnak szálltam, fejemre zúdítva egy üveg tintát és beterítve magamat terjedelmes fegyenckrónikám megannyi lapjával. Írás. Spontán salto mortalém szemmel láthatóan meglepte játékostársaimat, akik némi feszült nevetgélést követően tapintatosan magamra hagytak, hogy zavartalan körülmények között agonizálhassak tovább a kékes-véres pocsolyában elterülve. (Később hiába próbáltam egész napi kvaszadagomat feláldozva kimosni, attól tartok, a tinta végérvényesen új árnyalatot kölcsönzött szegény szakállamnak. Már előre látom, miféle gúnynév lesz ebből – pedig nincs is feleségem, még csak az hiányozna…)

Hosszú percekbe telt, mire kínkeserves erőfeszítések árán sikerült valahogy ülő helyzetbe feltornáznom megszomorított testemet. Kezembe temettem arcomat, és reszkető ujjaim rácsozatán kikukucskálva figyeltem, ahogyan a köröttem örvénylő káosz fokozatosan sivár fegyenclétem ismerős díszletivé szilárdul. Lassan visszanyerte eredeti formáját zárkám keskeny ablaka, melynek üvegét gondos kezek piszkosfehérre mázolták, nehogy kísértésbe vigyen a börtönudvar bizonyára tündérmesébe illő látványa… a folyton dülöngélő sánta sámli és egyetlen bútorbarátja, az a bizonyos asztalka, eljövendő rémálmaim biztos szereplője… az ágyat helyettesítő nedves szalmazsák, rajta egy kétes tisztaságú, életunt pokróc… a csorba bádogbili, mely lakonikus nyugalmat színlelve várja legközelebbi találkozásunkat… a kövér keresztespók az északkeleti sarokban, ahol civilizáltabb helyeken ikont talál az ember…

Tekintetem ekkor az örökké kíváncsi júdásszem alá kifüggesztett rabregulára tévedt, mely hívogatóan lengedezett egy görbe szögre felakasztva. A masszív tölgyfaajtóhoz tántorogtam, és újból elolvastam a cikornyás betűkkel megfogalmazott parancsolatokat, noha már betéve tudtam az egészet: BÖRTÖNSZABÁLYZAT „Az emberek mind halálra vannak ítélve, de az ítélet végrehajtását meghatározatlan időre felfüggesztették.”*1

* Csillay Kálmán fordítása.

434

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

1. A fogvatartott köteles itt-tartózkodásának teljes időtartama alatt minden gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett vétkét felidézni, maradék lelkiismeretének összekuszálódott hálójában vergődni, sötét szívének tárnamélyéből a megbánás apró rögeit megfeszített munkával felszínre hozni stb.

2. Szigorúan tilos a börtön területének mind fizikai, mind metafizikai úton történő önkényes elhagyása. Előzetes kérvényezés függvényében a fogvatartott minden hétköznap du. 4–5 óra között gondolati sétát tehet intézményünk falain kívül (fél versztát meg nem haladó távolságig), fegyveres őrség kíséretében. Minden más mentális elkalandozás szökési kísérletnek minősül, és haladéktalan retorziót von maga után!

3. Látogatók fogadása semmilyen körülmények között nem engedélyezett, beleértve a családtagokat, fegyenckollégákat, valamint valós és képzeletbeli barátokat. Abban az esetben, ha a fogvatartottat holt lelkek, bibliai személyek, mitikus lények vagy más jelenések keresnék fel cellájában, köteles azt haladéktalanul jelenteni az ügyeletes foglárnak.

Folytatás a túloldalon – kérjük lapozzon!

4. A fogvatartott köteles heti rendszerességgel írásban, kimerítő részletességgel beszámolni álmairól a börtönorvosnak, különös tekintettel azokra az éj leple alatt fogant gyanús fantáziákra, melyekben szerepel az alább felsoroltak bármelyike: diófán gubbasztó farkas, apagyilkosság, vágyakozás az anyai öl melege után, Sándor cár gránit emlékoszlopa.

5. A Péter–Pál erőd vendégszeretetét élvező minden fogvatartottnak lehetőséget biztosítunk arra, hogy az intézményünkben szerzett élményeiről naplót vezessen, amennyiben vállalja, hogy feljegyzéseiben kerüli a fegyház munkatársain élcelődő alantas alliterációkat. Ha a fogvatartott úgy dönt, szabadulását követően emlékiratait könyv formájában publikálja, művében szíveskedjék feltüntetni: „A kötet megjelenését az Orosz Birodalom Büntetés-végrehajtási Rendszere támogatta”. A szerző köteles továbbá a megjelent könyvből egy dedikált tiszteletpéldányt a börtönvezetőség részére biztosítani.

I. A. Nabokov tábornok (A fogvatartottak körében végzett 1848-as országos felmérés alapján az Orosz Birodalom legkedvesebb erődparancsnoka)

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

435

Ne aggódjatok, megkapjátok azt a könyvet, arra mérget vehettek. És biztos, ami biztos, küldök egyet a III. ügyosztálynak is: „Az én nemkívánatos múzsáimnak. Hogy rohadnátok meg, ganék. Szívélyes üdvözlettel: F. M. D.”

1849. december 19.

Ma délután épp a cellámban fellelhető p betűs dolgok számolgatásával múlattam az időt (papír, prózaíró, pók, pusztulás…), amikor akkurátusan összehangolt léptekkel bemasírozott hozzám a négy teljesen egyforma porkoláb (amivel a találatok száma rögvest harmincra ugrott – új rekord!), és egy gyors létszámellenőrzést követően (maradéktalanul megvoltam) felszólítottak: amennyiben épp nincs semmi halaszthatatlan programom, szíveskedjek haladéktalanul Nabokov tábornok irodájába fáradni.

Nem mondhatnám, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtam a meghívást – hogy „vizsgálati fogságnak” csúfolt kálváriám talán lezárul, és ügyemben végre döntés születik, arra egy pillanatig sem gondoltam. Sokkal inkább azt gyanítottam: joviális erődparancsnokom vélhetőleg ugyanannyira kiszolgáltatott a börtönbéli mindennapok lélekölő monotonitásának, mint jómagam, és egyetlen szórakozása az, ha újabb és újabb olvasópróbát tarthat az ellenem felhozott nevetséges vádakból, buzgón gyakorolva jelentéktelen mellékszerepét ebben a kegyetlen komédiában, melyet – letargikusabb pillanataimban még ezt sem tartom elképzelhetetlennek – talán soha nem lesz lehetőségem a nagyközönség elé tárni.

Nabokov tábornok szokásához híven díszegyenruháját és lebilincselő modorát öltötte az alkalomhoz, és érkezésemre olyan izgatottan pattant fel széles íróasztala mögül, mint a kedvesét megpillantó hősszerelmes – hogy mit keres egy ilyen ember irodájának falán, közvetlenül a cár portréja alatt Pieter Bruegel A halál diadala című festményének reprodukciója, fel nem foghatom, habár az effajta lélekemelő képek kihelyezése valószínűleg munkaköri előírás.

Nyájas vendéglátóm rögtön azzal köszöntött, hogy legutóbbi találkozásunk óta bátorkodott elolvasni legelső kisregényemet – a címéhez lopva a tenyerében szorongatott cetlire sandított –, és bizony el kell ismernie, noha emberi kvalitásaim finoman fogalmazva is aggályosnak mondhatók, íróként azért akadnak bizonyos érdemeim. És ha már a témánál vagyunk, folytatta szemlátomást egyre jobban fellelkesülve, igazán lekötelezném azzal, ha javasolnék a börtönkönyvtár számára olyan műveket, amelyek elősegíthetik

436

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

a szabadságuktól megfosztott személyeknek a szabad társadalomba történő visszatérését – a Monte Cristo grófját ajánlottam, amit nyomban fel is jegyzett magának, akár egy szorgalmas mintadiák.

A tábornok simogató tekintete ekkor azúros szakállam felé kalandozott, és miután rangjához méltó hősiességgel visszaverte a nevetőgörcs rátörő rohamait, őszinte megrökönyödését fejezte ki „sajnálatos balesetem” miatt, melynek részleteiről haladéktalanul értesült. Egy pajkos vállveregetés kíséretében kifejtette abbéli meggyőződését, hogy a „délelőtti szárnyalásokat” minden bizonnyal beosztottjainak legnemesebb szándéka vezérelte – hiszen nincs is annál szebb, mint amikor fegyőrt és fegyencet nemcsak a törvény kérlelhetetlen szigora, de a közös élmények szülte kölcsönös barátság is összeláncolja –, mindazonáltal fő a biztonság, úgyhogy tiszti becsületszavát adja: még ma elrendeli őreimnek, hogy a jövőben inkább veszélytelenebb programokba, például zenés-táncos mulatságokba igyekezzenek bevonni. Elvégre a Péter– Pál erőd vezetőjeként elsődleges feladata mégiscsak az, duruzsolta negédes hangon, hogy a gondjaira bízott fogvatartottat, ha szellemi sértetlenségében talán nem is, de legalább testi épségében megőrizze – hogy a kivégzőosztag számára, avagy sem, nos, az esetemben hamarosan elválik.

Rezzenéstelen mosollyal várta, hogy hálás göcögéssel díjazzam olcsó akasztófahumorát, a kínos csend azonban egyre hosszabbra nyúlt, és szinte látni véltem, ahogy a tábornok jóságos házigazdamaszkján pókhálószerű repedések futnak végig. Végül aztán megelégelte a kellemetlen intermezzót, és immáron hivatalos hangnemre váltva rátért a fő műsorszámra, vagyis állítólagos bűneim felsorolására: „Államellenes összeesküvésben való részvétel… a cenzúra kijátszásának és tiltott szövegek terjesztésének aljas kísérlete…” Már ezen a ponton éreztem, hogy szemhéjaim feltartóztathatatlanul megindulnak lefelé – andalító ritmusban követték egymást a válogatott vétkek, ám épp mielőtt sikerült volna bemutatnom az állva szunyókálás bravúrját, Nabokov tábornok a legvérlázítóbb vádponthoz érkezett, amivel egy pillanat alatt visszarántott a boldog öntudatlanság pereméről.

Legfőbb gonosztettemnek továbbra is az számított, hogy április 15-én egy bizonyos M. V. Butasevics-Petrasevszkijnél tartott esten felolvastam Belinszkij Gogolhoz írt levelét, melyben hajdani patrónusom szokás szerint a pravoszláv egyházról és a kormányzatról is megmondta a magáét. Valóban így tettem, ezt soha nem is tagadtam, de bíráim mégis miből gondolják, hogy egyet is értettem a levélben foglaltakkal? Olybá tűnik, a szorgos besúgók valamiért nem tartottak fontosnak beszámolni az olyan apró-cseprő részletekről, mint

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

437

hogy a szóban forgó hagymázas irományt szándékosan sipítozó fejhangon szavaltam el, miközben szabad kezem mutatóujját vádlón az előttem heverő tejszínes malacsültre szegeztem. Én csak szerettem volna egy kis derűt csempészni szokás szerint teljes unalomba fulladt gyűlésünkbe – hát már ez is bűn? „Az ügynöki jelentések egybehangzó véleménye szerint a Petrasevszkij-kör találkozóin olyan lázító hangvételű, az államrend erőszakos megdöntésére felszólító beszédek hangzottak el, melyekhez képest még a dekabristák legvérmesebb szólamai is ártalmatlan gyermekversikéknek tűnnek csupán…” – mégis mi az ördögről beszélnek ezek? Egy szibériai varróegylet összejövetelein forradalmibb lehetett a hangulat, mint nálunk…

Meglepetésemre börtönparancsnokom ezúttal egy vadonatúj rágalommal is megörvendeztetett (úgy látszik, csak mostanra sikerült előrukkolnia vele egy leleményes rosszakarómnak): eszerint a hírhedt liberális folyóiratban, A Harag Harsonáiban Pjotr Pauker álnéven megjelentettem egy Manóvész című szatírát, melyben nem átalltam országunk uralkodóját alattomos koboldnak ábrázolni. Jézus ereje… Ezek a nyomorult idióták komolyan azt hiszik, hogy az a kéz, mely a Szegény embereket írta, képes volna ekkora baromságot papírra vetni? Előbb ragadnék baltát, és vágnám le tőből!

Nem voltam hajlandó többet befogadni ebből a valóságnak hazudott őrületből. Elterelő hadműveletként szememet bűnbánatot mímelve lesütöttem, fejemet megadóan lehajtottam, majd észrevétlenül megkezdtem a visszavonulást elmém otthonosabb börtönébe. Nabokov tábornok továbbra is kitartóan vezényelte a vádak ismétlődő sortüzeit, szavai azonban egy idő után már csak halk zümmögésként visszhangoztak koponyám falai között…

1849. december 20.

El kell ismernem, Nabokov tábornok állta a szavát. Bár ne tette volna…

Valamikor a kora délutáni órákban történt, hogy udvarias dörömbölést követően betrappolt hozzám az őrök négyesfogata, és újfent meg kellett állapítanom: valószínűleg én vagyok az orosz fegyháztörténet első rabja, aki azt kívánja, bárcsak kisebb tömlöcbe suvasztották volna. Valami nyomorúságos egérlyukba, akkor nem tudnának seregestül rám rontani ezek a foglárfattyak…

Rögtön tudtam, hogy ezúttal olyan kínokat tartogatnak számomra, melyekhez képest a „reggeli szárnyalás” felér egy kiadós odesszai üdüléssel.

Már azt is épp elég nyugtalanítónak találtam, hogy hegedűvel, kaljukával és

438

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

harmonikával felfegyverkezve érkeztek, öltözékük láttán azonban pánikkal határos rémület lett úrrá rajtam. Mai megjelenésük ugyanis az aktuális fegyencdivat összes elmaradhatatlan kellékét felvonultatta: mind a négyen toldott-foldott szürke katonaköpenyt, bélésvászonból varrt hosszú inget, térd fölött végződő durva lenvászon zsákot (avagy „rabharisnyát”), valamint kopottas filccipőt viseltek. Az összképet kékre színezett, gyapjúból készült álszakállkák koronázták meg – az undok mimikri hatására önkéntelenül is a falhoz hátráltam, miközben agyam egy eldugott szegletében Goljadkin tanácsosom kárörvendő kacajra fakadt.

Döbbent arckifejezésemre ügyet sem vetve a három hangszeres sietve bevette magát egy-egy sarokba (a negyedikből cellatársam, a dundi keresztespók figyelte, mi készül), néhány kósza hanggal felmérték zárkám akusztikai lehetőségeit, majd habozás nélkül tüzes nótára gyújtottak. Mintha csak túlfeszített idegeimet fűrészelte volna az ördöngös vonó, kegyelemért könyörögve sikítozott a fojtogatott pásztorsíp, széles hóhérmosolyát villogtatta a barbár harmonika… A rosszullét kerülgetett, úgy éreztem, ha ez így megy tovább, akkor itt elkerülhetetlenül vér fog folyni – ha máshonnan nem, hát omladozó hallójárataimból biztosan. Az igazi tortúra azonban még csak ezután következett: ekkor ugyanis nagyot toppantva, mintha csak egy láthatatlan csúszómászót taposna agyon, elém lépett a négyes számú imposztor, és lendületes, groteszk taglejtésekkel vad kozák guggolósba kezdett.

Néhány örökkévalóságnak tűnő percig leplezetlen viszolygással figyeltem, miképp rugdalóznak a pokolbéli ritmusra az önálló életre kelt lábak, mígnem a fáradhatatlanul vonagló vitustáncos egy akrobatikus mozdulattal felpattant, csípőre tett kézzel széles terpeszbe vágta magát, és incselkedő fejmozdulatokkal igyekezett táncba csalogatni – hogy az invitálás sokkal inkább kíméletlen fizikai erőpróbára, mintsem a zabolátlan muzsikmuzsika könnyed élvezetére szólt, afelől szemernyi kétségem sem lehetett.

A legkisebb késztetést sem éreztem, hogy a pimasz kihívást elfogadjam.

Puskin, Lermontov… – hát nem veszített már így is elég nagyságot az orosz irodalom mindenféle ostoba párbajoknak köszönhetően? Még nekem is nyakamat kell szegnem, miközben vért izzadva megpróbálom letáncolni arcátlan hasonmásomat nyomorúságom színpadáról? Reményeimmel ellentétben azonban dacos ellenállásom a legkevésbé sem szegte táncoslábú ellenfelem kedvét, mi több, immáron szinte követhetetlen gyorsasággal ropta tovább a hopakot, végképp fittyet hányva nemcsak a jó ízlésre, de az anatómia törvényeire is – tagjait olyan lehetetlen pózokba facsarva ugrabugrált faltól

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

439

falig, hogy azt gyanítottam, a kelleténél jóval több térddel és könyökkel rendelkezik.

Egyre erősebb hullámokban zúdult rám a sarkokból a népzene tébolya, érezhetően valami rettenetes csúcsponthoz közeledve, amikor is a sátáni másolat széttárt kezekkel szélsebesen forogni kezdett a tengelye körül, újabb és újabb végtagokat sarjasztva elmosódó törzséből. Mintha egy sokkarú hindu halálisten tartott volna nekem privát bemutatót – kimondhatatlan borzadály fogott el a látványtól, a padló azonban még nálam is jobban megrémülhetett, mert rögvest menekülőre fogta rogyadozó lábaim alól. Próbáltam a kis asztal felé dőlni, hogy némi támaszra leljek, ám az álnok bútordarab az utolsó pillanatban félreugrott (esküszöm, hogy így történt!), és én homlokomat a peremébe verve összecsuklottam. Még hallottam, ahogy elpattan valami (talán megkínzott fejemben, talán az agyonhajszolt hegedűn), majd minden elsötétült.

Már napnyugta felé járhatott, mire valamelyest magamhoz tértem, és megkíséreltem feltápászkodni. Erőtlenül hanyatlottam vissza a kriptahideg padlóra – hiányzott a biztos alap, amire újjáépíthettem volna magamat romjaimból. Valami sajgó ürességet éreztem lényem legmélyén, gondolataimra levakarhatatlan dögpecsétet nyomott a hagyományőrző előadásnak álcázott Danse Macabre, melynek nagyon is egyértelmű célja csak ekkor tudatosult bennem. Mivel a testi szabadságomtól már megfosztottak, életemet pedig nem vehetik el, furfangos kínzómestereim ezúttal utolsó mentsváramat, tulajdon identitásomat, önnön megismételhetetlenségembe vetett hitemet vették ostrom alá – én pedig gyáván megfutamodtam a helyemet követelő ál-Fjodorok elől, utánzottból hitvány utánzattá válva…

Megrendült önbizalmamnak haladéktalan megerősítésre volt szüksége – de mégis honnan kaphatnám meg? A többi fogvatartottal sosem engedték, hogy akár egy pillanatra is találkozzam, létezésükről, mintha csak holmi szégyenlős lidércek volnának, kizárólag elmosódott hangok és távoli lánccsörgések tanúskodnak (de lehet ez is csak őreim könyörtelen játékának része, és valójában egymagam raboskodom az egész erődben), a levelezés jogát pedig hónapokkal ezelőtt megvonták tőlem (amit nem bántam különösebben, lévén a családomtól kapott válaszüzenetek gyanúsan Nabokov tábornok mézes-mázas stílusát idézték) – egyszóval a társas kapcsolatok terén nagyjából ugyanott tartottam, mint börtönéletemet megelőzően. Korábban tűzzel-vassal védelmezett magányomtól jelen helyzetemben azonban bármi áron szabadultam volna – a fejemben elraktározott összes regényötletet kész voltam odaadni egy villanásnyi elevenségért ebben a holt tömlöcországban…

440

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

És ekkor megpillantottam őt – cellám sarkának sötétjéből kiszakadva egyenesen felém tartott. Testvérem a keresztben, meghallottad fohászaimat, és alászálltál hálóbirodalmad magasából, le hozzám, a porba sújtott lélekhez! Vértől mocskos arcomhoz araszolt, és együttérző tekintettel rám meredt, én pedig hálával eltelt szívvel néztem vissza a világomat megváltó szépségre – megbűvölten gyönyörködtem kerekded potrohának mennybéli mintázataiban, fekete szemeinek feneketlen mélységeiben, kétoldalt sorjázó karcsú tagjainak szimmetriájában. Elülső és hátulsó pár lábait egymáshoz érintette, mintha kétszeresen is imádkozna értem, amitől egészen úgy nézett ki, mint egy jókora Ж betű. Ebből azonnal tudtam, hogy ez a pók igazán különleges egyéniség, mi több, irodalmi alkat, úgyhogy bizonyára jól megértjük majd egymást. Úgy döntöttem, Boboknak fogom hívni.

1849. december 21.

Nem tudom, képes leszek-e leírni mindazt, amiben ma részem volt, de muszáj megpróbálnom – mert ha már szavak is elhagynak, ugyan mi értelme marad nyomorúságos létezésemnek?

Napom nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem szorosabbra fonni biztatóan indult barátságunk szálait Bobokkal, aki időközben visszamászott a sarokba, és megszokott fészkéből figyelte közeledési kísérleteimet. Úgy határoztam, legfőbb ideje, hogy levessem zárkózottságom vaskos kitinpáncélját, és életemben először őszintén megnyíljak valaki előtt. Fennhangon bele is kezdtem viszontagságokkal teli gyermekkorom krónikájába: cellám falai mondatról mondatra halványodtak, mígnem felderengett mögöttük Moszkva peremvidéke, a Mária-szegénykórház szárnyépülete, szerény családi otthonunk, életem első tizenöt évének világtól elzárt színtere… Újra magam előtt láttam a múmiákká sorvadt testeket, akiket négy-öt évesen lestem meg, mikor a legsúlyosabb eseteknek elkülönített szobába osontam; fejük felett, melyet már megemelni sem volt erejük, palatábla hirdette a szerveiket emésztő gyilkos kórokat – mint később megtudtam, szigorúan németül, nehogy a páciensek elolvashassák saját halálos ítéletüket… Elmeséltem Boboknak, miképp játszadoztunk Mihail bátyámmal a kórház udvarán; egyszer egy szerencsétlen hadirokkant, aki deréktól lefelé ottmaradt a borogyinói csatában, kezeivel lépegetve fogócskázni kezdett velünk, mi pedig sikítozva

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

441

menekültünk a jó szándékú nyomorék elől… Aztán eszembe jutott az én drága jó dajkám, akinek hátborzongató történeteit elbűvölve hallgattuk évről évre sokasodó testvéreimmel; többnyire boszorkányokról, gonosz varázslókról és Kékszakállról mesélt, felpiszkálva ezzel ébredező fantáziám parazsát, egyszersmind évekre ellátva visszatérő rémálmokkal… Sírással küszködve elevenítettem fel pókpajtásomnak a szörnyű ’37-es évet, amikor nemcsak szeretett anyámat vesztettem el, de imádott példaképemet, Alekszandr Szergejevicset is… Bobok előtt nem hallgathattam el mogorva, lobbanékony természetű apám tragikus sorsát sem, aki tehetséges orvosból az alkohol rabjává lett, és a rossz nyelvek szerint végül a saját parasztjai verték agyon darovojei birtokán; én azonban szeretném azt hinni, hogy ágyban, párnák közt érte a halál – még ha álmomban néha az egyik párnát az arcára is szorítom…

Már épp kezdtem egészen belemelegedni a gyötrelmes vallomásba, amikor feltűnt, hogy Bobok jó ideje mozdulatlanul hever a hálójában. Közelebb hajoltam, és csalódottan konstatáltam, hogy egyszemélyes hallgatóságomat teljességgel hidegen hagyta szívfacsaró élettörténetem – nem vártam tőle forró könnyeket, de egy minimális együttérzést, egy kevéske emberséget igazán mutathatna! Nemtörődömségét egyre gyanúsabbnak találtam: ébren van egyáltalán? Haragosan ráförmedtem, majd finoman meg is bökdöstem – semmi reakció.

Mivel időközben ránk sötétedett, úgy döntöttem, néhány órára lepihenek, és újult erővel, immáron emelkedettebb témákra áttérve folytatom előadásomat – biztos voltam benne, hogy ha részletesen kifejtem a Krisztusban megvalósuló egyetemes lelki közösségről alkotott egyedülálló nézeteimet, azzal mind a nyolc lábáról leveszem majd a közömbös keresztest.

Ekkor azonban a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, és odafordulva egy fekete-fehér lepkét pillantottam meg, amint asztali mécsesem pislákoló lángja körül verdes – talán a lesőlyukon keresztül repült be. Közelebb lopakodtam, és lassan az asztalon heverő Biblia után nyúltam. Habár fogságom során már kétszer is újraolvastam, hirtelen nem tudtam felidézni egyetlen olyan mondatát sem, ami a lepkékre vonatkozna – ezzel szemben például a pókokat többször is említi, még kedvencem passzusom, Jób könyve is utal rájuk, bár emlékeim szerint nem éppen hízelgő kontextusban… Persze ha úgy vesszük, Jézus színeváltozása akár a pillangók metamorfózisához is hasonlítható – még a korabeli lepkegyűjtők sem hiányoznak a történetből, akik a morális megfontolásokat mellőzve vígan szögre tűzték a hálójukba tévedt ritka példányt…

442

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Ez a megindítóan törékeny pillangó minden kétséget kizáróan égi jeladás volt, és én azonnal megértettem, mit kell tennem – magasba emeltem a Szentírást, és mielőtt még belegondolhattam volna, mit cselekszem, egy villámgyors mozdulattal agyoncsaptam a jövevényt. Szinte éreztem, ahogyan még a sokat látott júdásszem is előbb elkerekedik döbbenetében, majd megvető pillantásokat lövell a tarkómba. Lélegzet-visszafojtva vártam, majd miután a gyilkosság utolsó visszhangjait is magukba szívták a vastag kőfalak, és rám nem sújtott le semmiféle vezetőség haragja, sietve lekapartam a Bibliáról ostyává lapított áldozatomat, és szertartásos mozdulatokkal Bobok felé nyújtottam. Cellatársam a rovarvért kiszagolva egy szempillantás alatt levedlette korábbi apátiáját, elősettenkedett meg-megremegő templomának mélyéről… és a felkínált mennybéli mannát épp csak elhibázva csáprágóit bal hüvelykembe mélyesztette.

Hangosan felszisszenve rántottam vissza a kezemet – az aprócska szúrásnál sokkalta jobban bántott Bobok nyilvánvaló árulása. Bizalmamba fogadtam, erre orvul belém mart ez a hálátlan hálószövő! Lelkem mélyén mindig is sejtettem: a természet a legnagyobb inkvizítor, az állatok megrögzött hazudozók! Sajgó ujjamat szívogatva róttam ingerült köreimet, a bosszantó bizsergés azonban csak nem akart szűnni, sőt egyre erősebbé vált, mind feljebb és feljebb kúszott a karomon… Egyre hevesebben kalapáló szívem a közelgő veszedelem elől már a torkomba menekült, ám a fájdalom ott is utolérte, keresztülfurakodott rajta, belerágta magát a fejembe… Kétségbeesetten felkiáltottam, mire megrepedeztek az agyamban elültetett sötét póktojások, és rémséges víziók özönlötték el koponyámat… Mintha csak a tábornok irodájában látott apokaliptikus festmény elevenedett volna meg előttem: elvetemült öregasszony támad egy védtelen fiatalemberre, fejszéjével szabályosan kettéhasítja a fejét; szíven szúrt férfi holtteste hever véráztatta lepedők közt, mellette egy kést szorongató démoni szépség mosolyog; meztelen fiúcskák nyargalnak a mezőn egy halálra rémült vadászkopó után, majd cafatokra marcangolják az agyonhajszolt ebet… A lidérces látomások már-már az ideg-összeroppanás határára sodortak, amikor is vakító fény gyúlt a tudatomban, és egy röpke pillanatra egész lényemet valami vészterhes nyugalom járta át: úgy éreztem, egy megrendítő kinyilatkoztatás küszöbén állok… Csak ekkor ismertem fel a kamaszkorom óta időről időre rám rontó lázas roham előjeleit, és már tudtam, mi következik. Mintha egy középkori kínzóeszközhöz kötöztek volna, egész testemben megfeszültem, gerincem nagy ívben hátrahajlott, tagjaimon kontrollálhatatlan remegés lett úrrá – kész voltam mindent beismerni,

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

443

mellkasomból azonban csak artikulálatlan hörgéseket tudtam előcsalni.

Láthatatlan vallatóim végül megkönyörültek rajtam – a rángógörcsök egy csapásra elmúltak, és én letaglózottan hanyatt vágódtam. Úgy hevertem a padlón, akár Holbein halott Krisztusa – üveges szemekkel, hullamereven, szívemben a feltámadás egyre haloványabb reményével. Asztalomon az örökmécses lángja megremegett, majd öntudatom utolsó szikrájával együtt kialudt.

Rendkívüli álmot láttam… Épp a Nyevszkij Proszpekten sétálgattam, szokásomtól eltérően boldogan fütyörészve, zsebemben a legutóbbi írásomért kapott busás előleggel, szívemben újkeletű optimizmussal, miszerint talán mégsem olyan hivatást választottam, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül koldusbotra juttat, amikor is zajos csődületre lettem figyelmes az út közepén. Áverekedtem magam a bámészkodók tömegén, és egy megfeneklett stráfkocsit pillantottam meg, amely elé egy óriási pók volt befogva. A hasztalan erőlködő jószágban döbbenten ismertem rá Bobokra – hogy megnőtt, mióta utoljára láttam! Ehhez képest azt már nem is találtam olyan különösnek, hogy a bakon Belinszkij őrjöngött magából kivetkőzve, ostorcsapások és átkok özönét zúdítva a „nép vérét szívó, semmirekellő keresztesre”. Egy idő után végleg megelégelte az arcátlan lázadást: ingerülten lepattant a bakról, keresgélni kezdett a rakomány között (csak ekkor értettem meg, hogy a szekér Visszarion Grigorjevics műveinek mázsás halmaitól roskadozik), előrángatott egy vaskos asztallábat, és azzal csépelte tovább a sztrájkba lépett ízeltlábút, néha egyenesen a könnyben úszó, szelíd pókszemeket megcélozva – ezt már nem nézhettem tovább tétlenül! Néhai mentoromat félretaszítva Bobokhoz ugrottam, és zokogva magamhoz öleltem sebek borította potrohát. Kékes vére az arcomra kenődött, a szakállamat áztatta, de nem törődtem vele, semmi más nem érdekelt, csak az, hogy egykori rabtársamat mielőbb megszabadítsam szenvedéseitől. A csőcselék hangos elégedetlenkedése közepette sietve leszedtem róla a hámot, és a hátára pattantam, amitől rögvest új erőre kapott: diadalmasan felágaskodott, és szélsebes vágtába kezdett, szapora lábai alatt csak úgy rengett a fakockás burkolat. Keresztülszáguldottunk a Mojkán, majd Bobok élesen elkanyarodott, a Palota-tér felé véve az irányt. Aggasztó gyorsasággal közeledett felénk a Sándor-oszlop, és én már biztos voltam benne, hogy ez a büszkén meredező cári monolit lesz a halálom, elvégre tapasztalatból tudtam, hogy poétika és politika összeütközéséből többnyire az utóbbi kerül ki győztesen – ekkor azonban, mintha angyalok vettek volna szárnyaikra, a levegőbe emelkedtünk.

444

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Hamarosan már csak szánalmas csótányoknak tűntek az utakon araszoló konflisok, a házak nevetséges hangyabolyokká zsugorodtak. Madárpókröptű hátasommal félelmetes sebességgel távolodtunk az alant elterülő hitvány rovarvidéktől, egyre magasabbra és magasabbra, egyenesen a nap felé.

Tekintetemet mintha delejes bűverővel béklyózta volna magához a lángoló korong, noha tudtam, még néhány pillanat, és menthetetlenül megvakulok.

Mégis tovább néztem a mennybéli fényességbe – és a fényesség végül visszanézett rám. A nap felszínén hatalmas, izzóvörös szemek sokasága nyílt… A ragyogó sugarak gigászi lábakká álltak össze… Az éteri tündöklésben megcsillantak az egész Oroszországot behálózó láthatatlan szálak… És ekkor végre megértettem – Isten egy pók.

1849. december 22.

Tisztelt Fogvatartott!

Mély megrendüléssel értesültem arról, hogy Ön a tegnapi nap során orvul meggyilkolta az állatvilág egy védtelen tagját – az őrség beszámolója alapján úgy vélem, az áldozat egy Parnassius apollo, közismertebb nevén Apolló-lepke lehetett. Egy író esetében ez már-már a blaszfémiával határos, nem gondolja?

Elszomorít, hogy egy egyébiránt művelt úriembert nekem kell emlékeztetnem arra: a mi Urunk színe előtt minden élőlény egyenlő – habár meg merem kockáztatni, hogy a szóban forgó pillangó, mivel legjobb tudomásom szerint nem folytatott államellenes konspiratív tevékenységet nihilista lepketársaival, valószínűleg kedvezőbb elbírálásban részesült a mennyei ítélőszéken, mint amiben Ön valaha is reménykedhet.

Maradok tisztelettel: I. A. Nabokov tábornok U. i.: Ezúton értesítem, hogy ügyében megszületett a végső döntés, melyet uralkodónk is jóváhagyott. Az ítéletet a mai nap során, a Szemjonovszkij-téren fogják felolvasni önnek. Ennél többet nem áll módomban közölni. Remélem, itt-tartózkodását minden téren kielégítőnek találta. Távozás előtt feljegyzéseit legyen szíves a cellájában hagyni. Ahová megy, ott nem lesz szükség szavakra.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

445

Vagy egy órája kaptam meg börtönparancsnokom lélekmelengető irományát, de változatlanul nem tudom eldönteni, mi döbbent meg jobban: a tábornok szemmel láthatóan kiterjedt lepketani ismeretei, vagy az, hogy az ötödik parancsolat megszegését csak abban az esetben tartja problémásnak, ha annak elkövetője, nem pedig elszenvedője vagyok. Afelől ugyanis semmi kétségem nincs, hogy milyen határozat született – különösen azok után, hogy a cellámba beszivárgó fegyőrférgek széles gyászszalagokkal a karjukon nyújtották át a levelet, majd búcsúzásképp kezükkel elsülő puskákat imitáltak irányomba…

Ez lenne hát brutális bohózatom záró felvonása? Hóhérok négytagú karától kísérve utoljára színre lép a meggyötört főhős. Dobpergés. Mellmagasságban leadott díszsortűz. Függöny. Szórványos taps. Nabokov tábornok meghatottan elmorzsol egy könnycseppet. La commedia è finita. Golyó általi halál – tényleg csak ennyire futja tőlük? Az eddig tapasztalt leleményes megaláztatások alapján ennél azért ötletesebb verdiktre számítottam: néhány év felfüggesztett egy szabadon választott bitófán, esetleg életfogytiglani száműzetés a Volgába… Vagy ami a legborzalmasabb: már tüzelésre készen felsorakozott a kivégzőosztag, az utolsó előtti pillanatban azonban lélekszakadva megérkezik egy futár (aki valójában persze már órák óta várakozott a vesztőhely közvetlen szomszédságában, szorgalmasan egy helyben galoppozva, hogy a sietség látszata minél meggyőzőbb legyen), kezében a cári kegyelmet lobogtatva – és én soha nem leszek már képes levetni magamról a halálraítéltek fehér lepelingét, és annak elviselhetetlen tudatában tengetem hátralévő életemet az őrület határvidékén, hogy az elmaradt lövések bármikor eldördülhetnek… De nem, ilyen művészi tökélyű kegyetlenséget szinte kitalálni sem lehetne! Kár lenne ennyi fantáziát tulajdonítanom ezeknek az alávaló parazitáknak. Agyonlövetés lesz ez, semmi több, de ez is épp elegendő… Emberrel így nem lenne szabad bánni…

Emberrel… – de hát miről is beszélek? Hiszen Bobok testvér beavatott a legvégső misztériumba, nekem már póklelkem van! Állítsatok csak falhoz, bánom is én – felmászom rajta! Irányzatokba és eszmékbe kényszerítenétek, tömlöcbe és koporsóba zárnátok – de ezt a pókot sosem fogjátok tudni beskatulyázni! Szánalmas legyek vagytok mind, mire meghalljátok a háló rezdülését, már késő – és az én kezemben futnak össze a szálak!

Vajon szeretheti-e a pók az áldozatát, melyet kipécézett, és kelepcébe csalt? Milyen naiv is voltam korábban, még hogy megbékíteni egymással kínzót és szenvedőt… Boruljanak csak egymás keblére a túlvilágon, de ezen a földön, melyet a hozzám hasonló ártatlanok vére és könnye áztat, ugyan ki fogja nevén nevezni az elmondhatatlan gaztetteket, ha nem én? Az orosz

446

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

lélek csupa homály, de a pók szeme mindent lát! A magasba kúszom, és onnan tekintek le erre a zsizsegő, bogaras nemzetre – akik őszintén keresik a Nagy Pókot, megváltásra lelnek, akik viszont kísértik, azoknak nincs többé kegyelem! Ízelt lábaimmal feltépem a hallgatás miazmás fátylát, és méregtől csöpögő csáprágóimmal megírom Oroszország sötét bestiáriumát, Végső Ítéletet hirdetve az elfajzott vétkesek felett. Dicső tetteimről himnuszokat zengenek majd a jövő Puskinjai: Pókíró, Pókíró, Mindent tud, mi egy pókban jó!

Műveiből hálót sző, Nem menekülhet a bűnöző! Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж Ж! És mégis… hirtelen úgy érzem… kezdem elveszíteni a fonalat… és már nem tudom… hol kezdődik a Pók… és hol ér véget az Ember… Egy iszonytató gondolat gyötör… melynek csapdájából képtelen vagyok szabadulni… hogy én is remegő teremtmény vagyok csupán… Életem vékony selyemszálon függ megnevezhetetlen szakadékok felett… és a mélybe húz megíratlan műveim terhe…

Pókösztönöm bizsereg, gonosz lélek közeleg… sűrűn kopácsoló léptek erősödő zaja a folyosón… megannyi láb, négy embernek is elég… mégis mintha egyvalakihez tartoznának…

El, szövő pók, itt ne járj, Hosszulábu nagy kaszás…*2

* Arany János fordítása.

Turi Márton

2020/5-6

(Budapest, 1986) irodalomkritikus, szerkesztő, elsődleges érdeklődési területe a XX. századi és kortárs orosz próza. Kötete: Rejtekutak a pusztaságban (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

447

Győrfi Kata

látható ága az éjszakai fák utolsó-utolsó látható ága mögötti sötétség, az első emlékem a félelemről. onnan felnéztem a világos nyári égre, és egy időre hátat fordítottam az erdőnek. a láthatatlan hangok helyei akkor lettek félelmetesek, amikor egyre távolabb kerültek: egy csörömpölés a konyhában, egy ágtörés a sátor mögött, egy motorhang a másik utcában, egy gyereksikoly, egy állat ordítása, és a földrészek reszketése a lábunk alatt. ha elég sokáig nézem az átlátszó, vastag sötétséget, amit a folyók hoznak északról, egyszer újra látni fogom az éjszakai fák utolsó-utolsó látható ága mögötti első emlékem.

Győrfi Kata

448

(Bukarest, 1992) költő, műfordító. Kötete: Te alszol mélyebben (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Nagy Zalán

sub rosa virág tudjad, tőled el kell mennem, és te éretted kell gyászba öltöznöm. (a soproni virágének)

reggeli torna lovagi torna újra és újra kifakítja a nap az ágyásokba tűzdelt zászlókat a hátsókertben sötétedésig mellettük álldogálsz árnyék vagy sarokfájdalomig este virágföldes zsákokat cipelsz térdre kényszerít a csontsarkantyúd úgy teszel mintha lovaggá ütnének szolgálod a megcsonkult férfiasságod fantomfájdalma bejárja tested megállapodik a válladban beléd nyilall a szertartás kardjának hiánya az orvos szerint a középkor halott betanult szöveg hallod a hangján szavába vág a füledbe mászó virágének szépen nőnek ágyékodon a rózsák muszáj szálanként visszametszened

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

449

torkolattűz amíg a lövészárkokat vízzel tölti fel az eső kitisztítod ibolyás gumicsizmád megbocsát a természet hogyne bocsátana dédapád mondása jár a fejedben ágyúval lőni verébre a túlélési ösztönökben rejlenek béke és háború metszéspontjai ezzel veszed hátadra a puskát a madaraknak eggyel kevesebb szívüregük van mint az embereknek pitvarremegésük himnuszok dallamát és fegyverek ropogását utánozza a madaraknak fülkagylójuk sincs benőtte a fű az évtizedes söréteket trónfosztott hangyakirálynők uralják ilyen a körforgás vadkacsák szállnak le a lövészárkok vizeire

Nagy Zalán

450

(Marosvásárhely, 2003) költő. Jelenleg középiskolában tanul.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Kontra Ferenc

Dzsemila és a beles

C

sak arra ügyeltünk, hogy a fejünk mindig árnyékban maradjon. A teraszos kocsmában ültünk. Mert csak itt volt fagyis hűtőpult, és bennünket is illedelmesen kiszolgáltak. Hárman voltunk, mint mindig, igazából az utcán hűsöltünk, mert a hullámtető alatt megállás nélkül járt a légkeverő, mint a Casablancában, és mindenki a kánikula elől menekült ide. Mindenbe tettek jeget és egy szelet citromot. És ettől volt olyan előkelő a hely.

A férfiak a fal melletti asztaloknál csapolt sört ittak, az idős alkoholisták pedig szokásukhoz híven bent támasztották a pultot szilvapálinkájuk mellett, ahol hűvös volt ugyan, de a dohos dohányszag nyáron nyomasztóan hatott. Mi röhögcséltünk az alsó teraszon, néztük a lányokat, akik elmentek mellettünk a járdán, mindenfélét kiabálunk utánuk, hiszen úgysem tudták a hangunkat beazonosítani, mert elváltoztattuk. De éppen azért sétálgattak arrafelé, olyan lassan, mint a csigák, hogy a fiúk csúnyákat mondjanak, amin aztán jó hosszan lehet kuncogni.

Mi egyébről beszéltek volna a férfiak, mint a vasárnapi focimeccsekről, nagy hangon, egymást túlharsogva, attól függően, hogy kinek szurkoltak. Csak egy ismeretlen sofőr sörözött a félreeső asztalnál. Messziről jöhetett, régóta vezethetett, mert teljesen átizzadt a pólója, rövidnadrágja. Olyan szomjas volt, hogy szinte egyetlen hörpintéssel kiitta a korsó háromnegyedét. Mi csak néztünk.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

451

Bent, a kocsmában csend honolt, a masszív alkoholisták nem szóltak egymáshoz, még a kocsmároshoz se, csak felé tolták a fityókot, ha már kicsurrant belőle az utolsó csepp is. Az pedig töltött megint. És húzott az illetőnek még egy vonalat a karton alátétjére.

A fülledt délutánt Dzsemila kétségbeesett kiabálása törte darabokra. Nem is tudom, hogyan került oda olyan váratlanul. Teljesen kivetkőzött magából, a haja az arcába ragadt, hiába törölgette a zsebkendőjével, az izzadság már az álláról csöpögött, szaporán szedte a levegőt, hörögve beszélt, mint aki mindjárt megfullad. Végül is a szomszédban lakott, hova futhatott volna segítségért.

Mi ez a ricsaj, nézett ki a kocsmáros. Úgy hadart, hogy alig értettük, csak úgy fröcsögött belőle, hogy mi történt: kint a kotlában gázzal fűtötte fel a lúgos vizet, hogy majd a szennyes, olajos ruhákat beáztassa, kimossa, már lobogott a víz, elzárta a gázt, éppen akkor vette észre a macskákat, két kandúr marakodott a tetőn, aztán kergették egymást, csak úgy ropogtak a cserepek; az egyik pillanatban felágaskodtak, harapták egymást, ahol érték, valamelyiknek a füle csupa vér lett, és a következő pillanatban a fekete kandúr elveszítette az egyensúlyát, és levágódott a tetőről, egyenesen bele a kotlába, a forró mosóporos vízbe, feldobta még egy pillanatra a fejét, rám vetette kitágult sárga szemét, aztán összerándult és kimúlt. Nem hallják? A macska megfőtt egy perc alatt, és most ott úszik kinyúlva a kotlámban. És nekünk ehhez mi közünk, kérdezte valaki a falnál ülő sörözők közül, mert megzavarták a vitájukat, hogy a bíró helyesen ítélte-e meg azt a tegnapi tizenegyest, és jogosan estek-e ki a fehér hollók a ligából.

A sofőr már egyébként is megitta sörét, felállt az asztaltól; szinte rátapadt a rövidnadrágja, megigazgatta csuromvizes pólóját is, és elindult a nő felé.

Mutassa azt a dögöt, majd bedobom a konténerbe. Egy lapát is megteszi. Már úgyis menni akartam. Ide pörköl a nap, meg kell fulladni.

Dzsemila bólogatott, lassan megnyugodott, összeszedte magát, és ment előre. Tudja, nagyon megijedtem!

A férfiak morogva nézték, hogy mennek be a kapun, mintha elvágták volna a focitémát, egyszeriben csönd lett. Megvárták, amíg bemennek.

Ezt a fiatalembert aztán jókora csomaggal áldotta meg a teremtő, a Dzsemila sem vak.

Csak egy jöttment!

Persze, mert a tiéd nem éri el az ingerküszöböt, ezért féltékenykedsz.

Hehehe!

Micsoda vádlik, jó focista lenne.

452

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Össze lehet adni az egyet meg a kettőt, összejönnek a Dzsemilával, fogadjunk!

Miben?

Végignézed, míg a nejed reszelem!

Hehehe!

Mi csak pislogtunk, hallgattunk tátott szájjal, hiszen ismertük az összes szereplőt, és hogy megváltozott a hangnem, már nem a bírót szidták, nem a tegnapi meccsen vesztek össze, hanem ezt az idegen sofőrt szapulták, aki bement a Dzsemilával. Nézték az órájukat, meddig marad bent.

Miért szidják, hiszen ők is segíthettek volna kihalászni azt a szerencsétlenül járt fekete cicát.

Csak a szájuk jár, igyuk már meg a kólát, és húzzunk a focipályára!

Pletykásak, mint a vénasszonyok, nem hiába ülnek itt a felső tornácon, hogy közben mindent lássanak.

Ez még nekünk, suhancoknak is feltűnt, hogy képesek voltak még arról is rosszat mondani, aki éppen csak felállt az asztaluktól, hogy kimenjen a piszoárba könnyíteni magán. Amikor visszajött, akkor valaki mást vettek a szájukra, és mindenkit kiröhögtek, ahogy a fejükbe szállt az ital ebben a hőségben.

Milyen régóta bementek már!

Na hallod, túl lassan forr fel a víz a dzsezvában.

Hehehe!

Három nap múlva hasonló volt a vendégek összetétele. Hétágra sütött a júliusi nap. Megállt a nyitott konténeres slepper Dzsemila csukott vaskapuja előtt a hídon. A sofőr kiszállt. Feltűnő változáson ment át: már nem az a csatakos, piszkos ruha volt rajta, mint legutóbb, hanem fehér rövid ujjú ing.

Nosza, ezt szépen kivasalta az anyukája, még a gatyáját is.

Elvégre nőhöz jött. És nem hozott neki semmi ajándékot?

Dzsemilához nem kell síkosító.

Nem nézett a fiatalember semerre, pedig olyan hangosan beszéltek a szomszédos kocsmateraszon, hogy minden szót hallania kellett; nem félt senkitől, határozott mozdulattal nyitotta ki a kaput, és dörrentette be maga mögött jó hangosan, mint aki hazamegy.

Micsoda pofátlan ficsúr.

Miért? Mert nem köszönt neked előre? Többet keres ez a kölyök, mint te egy hold hereszénán.

Hehehe!

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

453

Legalább tíz évvel fiatalabb Dzsemilánál.

Irigyled?

Te nem?

Dzsemila jól kirakja a melleit, amikor tüzel.

Csakhogy helybelivel sosem adja össze magát. A városka kiközösítené.

Mert fél a féltékeny feleségek mocskos szájától. A férjének úgyis mindent visszamondanak. De mintha ők fittyet hánynának a pletykálkodásokra. Dzsemila férje hegesztő a spliti kikötőben, annyit keres, mint a szemét, csak hétvégéken jár haza, hogy meglátogassa a lányát meg a feleségét.

Mondhatnak, amit akarnak. Split egyébként is tele van unatkozó német nőkkel, akik egyedül nyaralnak, és a hegesztők jó pénzért jól meghegesztik őket.

Dzsemila se most mászott le a padlásról. Ezt az alkut ők már régen megkötötték.

Dzsemilának nem éri meg elválni, inkább szeretőt tart. Ez a fiatalember pedig majd rá fog unni.

Vagy nem.

Senki sem vitatta, hogy egyébként jóravaló gyereknek látszik, tisztes munkája van. Mi, suhancok is mindannyian ilyen hatalmas járműveket szerettünk volna vezetni. Csakhogy egyedül maradtunk az ámulatunkkal. Az utca egészen másként tekintett a helyzetre. Amikor órák hosszat parkolt a kapu előtt, végighúzta a szél a szagot a házak fölött, leereszkedett az udvarokban, és a hőségben be kellett csukni az ablakokat. A bűz a fülledt melegben mindenről elvonta a figyelmet, az emberek kijöttek az utcára, és egymásnak mondták felháborodva, hogy a belek mennyit erjednek a napon egy óra leforgása alatt, kikelnek a kukacok; a gyerekek egyre csak hánytak a gondolatára is. Minden udvaron ott lefetyelték a macskák a hányadékot, ezért nem volt már étvágya senkinek az ebédhez. Az ammónia beszivárgott a réseken, és még akkor is ott lengedezett a szobákban, miután a beles elhajtott, és maga mögött hagyta az erjedés pusztító emlékét.

Megint itt van a beles!

Akkor már közszájon forgott a neve.

Erre háromnaponként jön rá a gerjedelem?

Hogyhogy?

Megint jött a Dzsemilához.

De egy ekkora láncos kiöntővel? Mit képzel, ezt fogjuk szagolni itt, a teraszon?

A kocsma bezárhat, ha így megy tovább.

Honnan hordja ezt a szörnyűséget?

Mit gondolsz?

454

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

A vágóhídról, a baromfiktól a birkákon át a marhákig mindenfélét vágnak, feldolgoznak. A járás legnagyobb felvásárlói, monopolhelyzetben van a cég, és látod, azt csinálnak, amit akarnak. Oda jár a fél város dolgozni, négykor indul az első váltás a templom elől, a vállalat busza ingázik velük, cseréli a váltást. Ebből eszünk mi is, nyers húst meg füstölt árut hoznak a hűtőkocsik a húsboltjainkba.

Még sosem láttad a májkrémdobozukon a feliratot? Ugyanaz, mint ami itt áll a beleskocsin, óriásfelirat vörössel, hogy kiszúrja a szemed. Ebben tonnányi bél van, belsőség, hulladék. Láttam belőle egy kis ízelítőt a járástáblánál, biztosan élesen vette be a kanyart, mert kilöttyent egy teknőnyi bél az aszfaltra; hát mit mondjak, láttam egy jó hosszú belsőséget, meglehetett akkora, mint egy anakonda a lenyelt impalával együtt.

Nincs is lefedve?

Ez egy billenőkocsi. Nem érzed a szarszagot?

Mintha folyton disznóvágás lenne…

Rosszabb! És hova viszik?

Szerintem a Dunába öntik.

Ezt én nem szagolom tovább.

Mit gondolsz, mi jószántunkból élvezzük ezt az aromaterápiát?

Hehehe!

Mire vártok?

Hogy a beles végre lemásszon a Dzsemiláról.

Még mindig nem értek a döcögős részhez?

Nézd meg!

Hehehe!

Nem lehetne valahogy megsürgetni a dolgot?

Dehogynem: kopogj be, és mondd meg neki, hogy méltóztasson már bespriccelni, fiatalúr, hogy mi is élvezhessük egy kicsit az életet. Miután elhajt innen a bűzzel.

Harmadnap ugyanez történt. A fél városnak könnybe lábadt a szeme az ammóniadús bélgáztól. A novemberi szmog és a korai sötétedés csak konzerválta a szagot a környéken.

Alaposan felpaprikázta a kedélyeket, annak ellenére, hogy most már mindenki összetömörült a kocsma belterében. Kint csípős lett a levegő, de a szag ránk telepedett.

Nem! Ezt nem tűrhetjük tovább! Már hónapok óta tart a viszony a belessel…

Ugyan, miért gúnyolódtok ezzel a gyerekkel? Olyan ártatlan zöld szeme van,

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

455

ábrándozott a kocsmárosné, aki köztudottan jóban volt Dzsemilával, pártját fogta a szomszédasszonyának.

Csak nem szálltál be te is egy körre?

Ugyan, a fiam lehetne. A háromszorosát fizette az italért, amit átvittem nekik, mert tudta, hogy ő itt nemkívánatos, nem nézhettek rá.

De hiszen Dzsemilánál jóval fiatalabb. És akkor mi van? Ti is fiatalabb lányokkal lennétek, ha hagynák magukat.

Dzsemila nem sokáig kérette magát.

Mert szerelmes.

Hehehe!

Elmesélte, hogy jahorinai pacalt főzött neki tegnap, azzal várta, és a fiatalembernek nagyon ízlett… felírtam, hogy kipróbáljam a receptet, mivel ízesítette: vörösborssal, majoránnával, venkelkocsánnyal, bazsalikommal, görögköménnyel, blitvamaggal, tengeri sóval, babérlevéllel, sompaprikával, borsikafűvel, borovi fenyőmaggal…

Többféle fűszert nem talált a városban?

Anyukám nem így főzi a pacalt.

Mert ez a szerelmi bájital összetétele.

Hehehe!

Ahogy leszállt a sötétség, kintről jövő, éktelen káromkodásra kapta fel a fejét mindenki a kocsmában. A hangok egyre közeledtek. A sofőr kivágta a kocsmaajtót, mint egy westernfilmben, és körülüvöltötte a termet.

Ki szúrta ki a gumijaimat?

Mindenki a poharát csikorgatta az ujjbegyével, körbe-körbe, mint valami erotikus hangszert, félmosollyal, és ez a zenekar a kockás abroszoknál dacosan, kárörvendően szövetkezett a sofőr ellen, és az ismeretlen elkövető mellé állt.

Gyáva patkányok! Hehehe!

Megfordult, mint egy dühös gladiátor, és indult kifelé, amikor a hirtelen lett csendben mégis érkezett egy válasz. A kocsmárostól.

Fiacskám! Legközelebb a saját kapud előtt parkolj a szarral, miközben anyukádat kupakolod!

Nagy a pofád!

Legközelebb leforrázom a cerkádat, mint azt a rühes macskát, aztán mehetsz panaszra a legfelsőbb bíróságra.

Eltelt három nap, ott fagyoskodtunk a teraszos kocsma kihalt asztalai között, de nem jött. Kinézett egyszer Dzsemila is a zsalugáteres ablakán, de amikor meglátott bennünket, gyorsan behúzta.

456

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Eltelt újabb három nap, és megint semmi. Dzsemila házára mély sötétség borult.

Hol lehet, töprengtünk.

Talált magának más szeretőt.

Feladta, szakítottak.

Nem hiszem, ennél tökösebb ez a fickó, nem adja fel. Dzsemila nagyon jó nő. Őt nem dobja el, aki egyszer is megdöntötte.

A szakértő!

Hehehe!

Fakutyák, hiába röhögtök! Aki el akar érni valamit, az nem adja fel, túljár bárkinek az eszén. Gondolkodjatok!

Ha a beles nem jöhet ide, akkor a Dzsemila megy oda.

De hova?

Sötét van. Éppen ez a lényeg. Hova mehetne ebben a sötétségben egyedül? Biztosan félne.

Mi a haláltól félne?

Ez a kulcsszó! Egyetlen hely van a közelben, ahol ilyenkor senki sem jár.

Mert fél!

Hova nem mernél menni zsáksötétben?

A temetőbe.

Nem is kellett megbeszélnünk, osontunk, mint a kísértetek a kripták felé, bukdácsolt a márványlapokon a hold fénye. Hiszen csak itt volt a templom alatt, és senki se gondolt rá. A hatalmas, elvadult bukszusok mögött takarásban állt a billenőkocsi.

Ott álltunk hárman, és nem tudtuk, mit kellene tennünk. Felzörgessük a fél várost, mindenki értené azonnal, miről van szó; eláruljuk őket, és idejönnek karóval, lapáttal, hogy rajtaüssenek a szentségtörő páron.

Meglakolnak! Megérdemlik. Ez egy erkölcsös város!

Valóban? Most soroljam a kivételeket? Esetleg az apáddal kezdjem?

Nyugi, mi hasznod belőle, ha rájuk ijesztesz, majd találnak másik helyet a közeli erdőben, ami kényelmetlenebb is lenne nekik, mert távolabb van, de biztonságosabb is egy találkára, nem kellene rettegniük, hogy rájuk találnak.

Egyetértek veled. Az most a fontos, hogy mi hárman mit gondolunk erről. Nekem igazából semmi bajom velük. Ha én majd nagyobb leszek, akkor hova viszem, akit elvinnék valahova? Nekem még egy ilyen menő, fűthető utasterem se lesz.

Csak nem irigyled?

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

457

Akár irigylem, akár nem, áruló nem leszek.

Engem ez mélységesen felháborít, és újra megteszem…

Mit? Szóval te voltál, üvöltöttük egyszerre mindketten. Alattomos vagy!

Már nyílt is a kiabálásunkra a sofőrülés melletti ajtó, és háromlépcsőnyi magasságból előttünk termett hirtelen a fiatalember. Visszahőköltünk legalább háromlépésnyit. Kezében zseblámpát tartott, az arcunkba világított, egyenként.

Nem is vagytok ti gonosztevők. Csak kamaszok.

Húzz el innen örökre, hősködött a gumiszurkáló.

A beles felkapcsolta a hatalmas jármű fényszóróit, ködlámpáját, és a többi lámpát is, kékben, sárgában, pirosban világított, és a tetőreflektorát a ravatalozó keresztjére irányította.

Látjátok, minden mulandó. Ne a felnőttekre hallgassatok, hanem éljetek, amíg fiatalok vagytok, egyszer még rájöttök, mikor döntöttetek helyesen – vagy sem. De kockázat nélkül semmire se mentek.

Hatásos érvelés volt, mert csak jártunk körbe, mint akiket egyszeriben komolyan vesznek, és nézelődtünk: ez egy vadonatúj, metálkék, slepperré alakítható konténerhordozó volt – raktuk össze, amit tudtunk, és úgy emelt ki bennünket ez a vibráló óriás az éjszakából, mint egy káprázatos vidámpark.

Jól van, fiúk, mindent hallottam! Nem haragszom senkire. Kössünk egyezséget. Én is az autókat bámultam, amikor ilyen idős voltam, mint most ti. És mit nem adtam volna, hogy mehessek egy kört. Hogy bátornak érezhessem magam. Lefogadom, hogy titokban apátok megengedi, hogy menjetek egy kört az autótokkal a roncstelep széles sávján – csak anyátoknak meg ne mondjátok! És apátok ezt megengedi. Vigyáz rátok! Nincs ebben semmi rossz. Ilyen idősen Amerikában már iskolába járnak a kamaszok a saját kocsijukkal. Ilyen korban már ügyesen vezetnek. Én nem vállalom, hogy mindhármatokat megtanítalak vezetni. Mert ez bonyolultabb egy személygépkocsinál. De ott ülök majd az anyósülésen, elviszlek benneteket egy körre, és elrántom a kormányt, mielőtt valaki közületek behajtana a temetőbe.

Hehehe!

Tedd le azt a szkalpert, nem vagy te ilyen alattomos gyerek.

Ez nem szkalper!

Hanem micsoda?

Rozsdamentes acélházú és pengéjű vágókés, zsebcsíptetővel és pengetörővel, apámtól kaptam születésnapomra; akkor vezettem a kocsiját, amikor hazajött Svájcból, onnan hozta ezt a kést. Itt nem is lehet ilyent kapni.

458

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Legyél is büszke rá, valóban szép darab! Akarsz menni egy kört vagy sem?

Ne feledd, mi, férfiak tudunk titkot tartani.

Erre csak bólogatott komoly arccal, és ránk nézett helyeselve, most már egyetértett velünk, mert ez mégiscsak komoly ajánlat volt, mint egy igazi beavatás; nem adatik meg mindennap.

Kontra Ferenc

2020/5-6

(Darázs, Jugoszlávia, 1958) József Attila-díjas író. A szegedi JATE-n diplomázott 1982-ben, az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén kreatív írást tanít. Munkáit több nyelvre lefordították. Az álom hídja című regénye 2018-ban kiérdemelte Az Év Könyve díjat. Legutóbbi kötete: Lepkefogó (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

459

Szabó Márton István

A Galápagos-elmélet

(Az élet feltételei) Vulkanikus sziget: látszólag a semmiből.

Pedig a magma (értsd: Ige) a teremtés óta működik. Ahogyan a Föld forog, a felszín a mélység fölött – két ujjnyit per év – mozdul el, így az anyag (ld.: Ige) a tér-időben egyaránt haladva mindig máshol tör fel a felszínre. A szigetek hasonlóak. Két-, három-, négymillió évesek. Tudható, hogy mi vár rájuk. Szegény Darwin Károlyt is (de ki hibáztatja?) ez ütötte meg. Egyszerre látta: Ulánbátort, Babilont, New Yorkot.

Mondaná, ha meg nem bolondul: Legyetek nyugalomban! Az ÉLET (jog/művészet/technológia) utat talál majd a láván, a cementen.

460

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

(A populáció hanyatlása) Mi a monumentalizmus, ha nem az, hogy hagyjuk a százszorszépeket húszméteresre nőni?

Ez pont olyan, ami tetszene egy Betonépítőnek: Minek ide bükköt, fenyőt, cseresznyefát?

Ha már túlbetonoztuk a földjeinket, ha már túlcsordult a beton, mint a vulkanikus kőzet, jobb későn, mint soha, népesítsük be százszorszéperdőkkel a beton-láthatárt!

Látjuk: egy vulkáni sziget évmilliókig haldoklik.

Miért lenne ez máshogyan szép metropoliszainkkal?

Nem kerülhetjük el a sorsunkat! Legyünk résen!

A galápagosi lávagyíkfajok már külön táncnyelveken beszélnek, s habár képesek utazni a szigetek között, ma már nincs nyelvük egymással szaporodni.

Szabó Márton István

2020/5-6

(Budapest, 1993) költő, esztéta. Kötete: Másodlagos kötések (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

461

Kertai Csenger

Szelíd munkás Olyan egyszerű helyetted kerítést festeni, a megkopott léceket először lecsiszolom, a csíkokat, amiket még tavalyról hagytál, ugyanúgy újrafestem, elmegyek bevásárolni helyetted, és kicserélem a kilincseket az ajtón, a rozsdásak csillognak legszebben, így hagysz folyton munkát magad után, hogy kupacokba rendezem a sörösdobozokat, amiket összegyűrve találok a kertben, hivatalosan sosem ismernéd el, hogy miattam van rend egyáltalán, de mostanában már melegen szorítod meg a kezem, mert reggelente ablakot nyithatok, hogy beáradjon a friss levegő és a napfény.

Kertai Csenger

462

(Budapest, 1995) költő. Kötete: Mindig kivirágzik (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Piros Vera

Minden rendben

V

ékony Pista kifulladva ront a konyhába. Erzsi az utolsó adag tésztát szeli vékonymetéltre. Kora reggel óta talpon van, kettőre végeznie kell. Márton doktor, Erzsi legfontosabb kliense üzent, hogy ebéd után jön a tésztáért.

Havonta egyszer, csütörtökön érkezik. Leül a konyhába és figyeli, ahogy a fiatalasszony dolgozik. Általában keveset beszélnek. Márton doktor szeret ebben a konyhában üldögélni, szereti nézni Erzsi precíz mozdulatait. Szereti hallgatni a kés egyenletes kopogását. Még a legyek zümmögését is szereti. Különösen azt a törődést értékeli, ahogy Erzsi a szalvétával bélelt kartondobozba helyezi a másfél kiló vékonymetéltet úgy, hogy a tészta a lehető legkevésbé sérüljön.

Erzsike, magának aranyból van keze, jegyzi meg minden egyes alkalommal. Az egész falu tőle veszi a tésztát. Nyolctojásos, hajszálvékony.

Pista türelmetlenül topog. Erzsi, gyere gyorsan, megint patkányoznak. Erzsi kezében megáll a kés. Az isten verje meg ezt az eszement hülyét, az embernek nincs egy perc nyugta. Pista, én ezt nem értem, mit kakaskodnak ezek állandóan.

Miközben mérgelődik, kötényébe törli a kezét, a kredencből kivesz egy poharat és vízzel kínálja a férfit. Meg van nyúlva az arcod, megint nem aludtál.

Végigsimítja az arcát. Hagyd most ezt, nem érdekes, feleli Pista türelmetlenül, de egy pillanatra megfogja Erzsi kezét. A fiatalasszony az órára néz, fél kettő.

A Márton doktor úr mindjárt itt van, nem tudok menni, erősködik. Álla alatt a kendőt szorosabbra húzza. Majd a kislány odaadja neki, kapd össze magad és

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

463

menjünk, sürgeti Pista. És Józsikával mi lesz? Jó helyen van, láttam átmenni Évikéhez. Mit keres már megint ott az gyerek? Nem szeretem, hogy odajár. Aj, Erzsi, ne foglalkozz most ezzel, gyere már. Azzal megragadja a fiatalasszony kezét, és már rohannak is a meggyfák alatt. Várj egy pillanatot, kiált Erzsi, így nem tudok szaladni. Megáll, szoknyáját combközépig húzza, oldalt csomóba köti, a papucsát leveti. Erősen süt a nap, az utca teljesen kihalt, az egész falu a határban dolgozik. A föld a talpát égeti. Én megmondtam neki, hogy többet nem megyek fel vele a padlásra, zihálja Pista. Hogy hagyja már a picsába ezeket a hülyéket.

Minek kell állandóan emberkednie. A kocsmában még azt mondta, hazamegy, azt mondta, megígérte neked. De aztán megérkeztek a Juhász testvérek, és onnantól kezdve megállíthatatlan volt. Az egyik pálinkát itták a másik után.

Erzsi nem válaszol, még erősebben kapaszkodik Pista kezébe. Legutóbb Józsi halántékát súrolta a sörét. Az a hülye Juhász Lóri mellélőtt.

A patkányok a főgerendára akasztva, madzagon lógnak. Egyenként megvannak vagy fél kiló. Józsi terpeszállásban előre-hátra dülöngél, a rángatózó állatokat figyeli. Erősen összpontosít, nem mindegy, melyik részén találja el a testet. Úgy kell célozni, hogy egyből kimúljon. Megőrül a visítozó patkány hangjától. Az ácsolat repedésein beszüremlő fényben még nagyobbnak, még rusnyábbnak tűnnek. A fekete szőr most zöldesbarna színben játszik. Mint a mosogatólé, olyan a színük, gondolja undorodva Józsi. Fogjátok már be, így nem fog menni, mordul a Juhász testvérekre. Józsikám, ne pofázz, csináld, szólnak vissza egyszerre a testvérek. Józsi ideges. A legutóbb is majdnem kilőtték egymás szemét a Kisjuhásszal. Persze az is hova áll, a patkány mögé, a hülye. A kisebbik Juhász, a Lóri kezében fél üveg pálinkát lenget. Nézd már, milyen töketlen, szól oda a testvérének, Gazsinak, mikor hirtelen, hop-hop-hop, de késő. Lóri hiába ugrik arrébb meglepő fürgeséggel, kezében a pálinkásüveg ripityára törik. Józsi, baszd meg, hova célzol, most akkor mit iszunk? Jól van már, befogod a szádat, inkább add a sörétes dobozt. Józsi nem érti, hogyan célozhatott mellé. A faluban ő lő legjobban. Még a búcsúban is, ahol neki külön elállítják a légpuskát, mert egyébként az összes biszbaszt hazavinné a céllövöldéből. A legutóbb is a kislány megmondta, melyik karkötőt szeretné, és ő ellőtte. Pedig hárompálcás volt. Na, most akkor egyszerre, gyertek, kiáltja.

A két testvér elvigyorodik, Józsi mellé felsorakoznak. Lóri Józsinak esik. Lórikám, baszd meg, kapd össze magad, mert ezek a patkányok mindjárt kinyúlnak.

A három férfi egymástól egy méterre, terpeszállásban, erősen koncentrálnak.

Megtöltik a puskákat, vállukhoz emelik, felhúzzák a kakast, céloznak és lőnek.

Az állatok kimúlnak. Na most akkor hozzátok a következő hármat, adja ki a

464

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

parancsot Józsi. Az elmúlt hetet patkányvadászattal töltötték, összegyűjtöttek vagy tizenkettőt. Nem, visszamegyünk a kocsmába, állítja le Lóri. Szétlőtted a piát. Nem emlékszel? És akkor mi lesz a patkányokkal? Mire visszajövünk, megdöglenek, okoskodik Józsi. Jól van, baszd meg, akkor megdöglenek, azokra is lehet lőni. De talán azt tíz percet csak túlélik, amíg leszaladunk a Jani bához.

Erzsi félúton megáll. Te, Pista, én nem megyek oda, úgyis tudom, mi lesz, nem akarom látni. Egyébként sem tudom megakadályozni. És nem is akarom. A múltkor is, mikor felmentem a padlásra, Erzsi sírva fakad. Pista, hagyjuk a francba az egészet. Menjünk vissza, sütök kalácsot. A férfi nem válaszol, ügyetlenül átöleli. A múlt hónapban Erzsi egy hétig nem mozdult ki otthonról. Józsika hozta-vitte a kislányt, ment a közértbe. Rendben van, menjünk.

Míg Erzsiék össze nem házasodtak, Vékony Pista is lőtt patkányra.

A konyhában állnak. Nem kell fenyő. De a gyerek, Józsi, nézd, milyen szép ajándékot vettem neki, mutatja Erzsi a hónapokkal ezelőtt kinézett, az eldugott pénzből megvásárolt zöld játék vonatot. Baszd meg a játék vonatodat. Megint mi az, ordítja a férfi, de nem bírja folytatni, összecsuklik. A nap folyamán elfogyasztott töméntelen alkohol estére szintre ért, kiütötte, ájultan fekszik a konyhakövön. Erzsi fellélegzik, ma este megúszta. A gyerekszobában Józsika nem hallotta tisztán a szóváltást, de tudja, jobb lesz, ha a takarót gyorsan magára húzza, és lehetőleg nem lélegzik. A fél karját odaadná, hogy ezek ketten ölre menjenek, és a dulakodás közben kimúljanak. Százszor elképzelte a halálukat. Autóba szállnak, apja alkoholgőztől vakon ordítva a kocsit egy fának vezeti. Látja apját, amint a kormánykerékre borulva hányásába fullad.

Anyja pedig, aki sosem köti be magát, az ütközéstől előrelendül, a feje a szélvédőnek csapódik, holtan fekszik. Most is így tesz, elképzeli szülei halálát, az egyetlen dolgot, amitől teljesen megnyugszik. A mellette szuszogó Erzsikére néz. Óvatosan megigazítja a kislány takaróját. Még jó, hogy korábban elaludt, és nem hallott semmit ebből az őrületből. Neki is aludnia kellene, holnap kedd, hosszú napja lesz. Hajnalban ébred, hatra a kocsma előtt kell lennie, nála van a kulcs. Jani bá rendszerint később érkezik a nyitás előtt öt perccel.

Kisjózsi addigra felsöpri a húsz négyzetméteres helyiséget, a pultot először nedves ronggyal, majd szárazzal letörli, a poharakat egymástól egy centire igazgatja. Az asztalokat csak lesöpri. Nem sokat időz vele, ezeknek jó lesz így is, gondolja. Miután végez a takarítással, a farzsebéből előhúzza fésűjét, gondosan megfésülködik. Inget cserél, a másikat összehajtogatja, a táskájába teszi, a táskáját pedig hátra a raktárba. Legalább az inge ne legyen büdös.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

465

A konyhában Erzsi az asztal mellett ül, a földön heverő férjét nézi. Ágyba kell tennem, nem maradhat itt a kövön, mint egy kivérzett disznó. Nem szabad, hogy a gyerekek így lássák. Feláll, előveszi a vájlingot, meleg vizet enged, mosogatni kezd. Először a lapos- és mélytányérokat, aztán a lábasokat mosogatja el, az eszcájgot utoljára hagyja. A poharaknak új vizet enged. Mindet eltörölgeti, elpakolja. Mikor végez, kezét a kötényébe simítja, álla alatt a kendőt szorosabbra húzza. Megint a fiatal férfit nézi. A szájszegletéből kicsorduló nyál a horkolás ütemére föl-le ereszkedik. A szoknyája zsebéből zsebkendőt húz elő, letörli. Nem szabad, hogy a gyerekek így lássák. Józsi feje mögé kuporodik, hóna alá nyúl, és lassan, ügyelve az útba eső tárgyakra, meg a konyha és a szoba közötti ötcentis szintkülönbségre, behúzza a szobába a nyolcvanöt kilós testet. Úgy érzi, mintha egy elhullott állat tetemét vonszolná. Tényleg olyan, mint egy kivérzett disznó. Az ágy szélén ül, erősen zihál, a görnyedéstől megfájdult a háta.

Egy pillanatra megpihen, mielőtt levetkőztetné és valahogy az ágyba tuszkolná.

A csizma jön le a legnehezebben. Tapad, és Józsi nem tart ellen, hogy Erzsi nekitámaszkodva könnyebben lehúzza. Eleve nehezen tudja megragadni, mióta egy esős délután Józsi lába szinte beledagadt, és Erzsi ollóval kényszerült levágni róla. Majdnem sikerült lehúzni, már csak egyarasznyi hiányzott, mikor Józsi lába végképp elakadt, nem mozdult se előre, se hátra. Hozd az ollót, le kell vágnunk.

De hogyan, kérdezi Erzsi, hirtelenjében nem értette, hogy most akkor keresztbe, vagy hosszába. Hát így, mutatja Józsi, a vádlim alatt, keresztbe. Erzsi a nagy ollóval kezében letérdepel, és mindkét lábáról óvatosan nyiszálni kezdi a csizmát.

Nagyon nevetnek. Talán még így is jó lesz, hacsak nem süppedek nyakig a sárba, viccelődik Józsi, majd vigyorogva hanyatt vágja magát, és a lábszárán maradt gumidarabokkal karikázni kezd. Gyerekek, gyertek, apátok mutatványozik, fut ki Erzsi az tornácra. Azok nevetve szaladnak a konyhába, hogy lássák, ahogy apjuk a heverőn félig hanyatt dőlve, lábát az égnek emelve mutatványozik.

Józsika a plafont bámulja, képtelen elaludni. Hallja, ahogy anyja elmosogat, és aztán hallja azt a tompa, nehéz zajt is, amit még a szülei veszekedésénél is jobban utál. Amikor az anyja a holtrészeg apját vonszolja, most éppen a konyhából a hálószobába. Hogy ők, a kislánnyal ne lássanak semmit, hogy olyan legyen, mintha mi se történt volna. A párnát szorosan a fülére húzza. Úgy saccolja, még két percet kell kibírnia, mikor eszébe jut, hogy úristen, holnap iskolai fotózás lesz. Teljesen izgalomba jön. Mindenképpen Kati mellett kell állnom, beszélek Karesszal. Egyszerűen megmondom neki, hogy most én fogok mellé állni, és nem ő. Kati engem választott, holnap megmondom neki. A lányra gondol, a rövid barna hajára, a szeplőire, amik tavasszal bújnak

466

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

elő, meg amikor kisüt a nap, és arra is, hogy ma sütött a nap, és a menzán, az asztalnál, lopva hozzáért a lány. Nagyon finom volt az ebéd, borsóleves, utána pedig tejbegríz. Mikor idáig jut, gyomrát elönti a meleg. Kezét hasára teszi, élvezi, ahogy a forróság szétárad a testében. Hú, remélem, anya kimosta a fehér ingemet. Biztosan kimosta, mindig kimossa. A tiszta ing gondolata végre teljesen megnyugtatja. Érzi a frissen mosott ruha illatát, egyre lassabban veszi a levegőt, elalszik.

Végre az ágyban, sóhajt Erzsi. Szerencsére a gyerekek nem ébredtek fel. Hosszú volt ez a nap. Jó lenne, ha Józsi végigaludná az éjszakát, jó lenne egy kicsit pihenni.

Holnap revízió lesz a téeszben. És a tésztát is be kell gyúrnom, mindjárt itt a karácsony. Aj, és Józsika inge, azt sem szabad elfelejtenem, reggel kivasalom.

Minden rendben lesz. A mosogatásnál csak a vasalás nyugtatja meg jobban.

Piros Vera

2020/5-6

(Budapest, 1971) író, költő. Jelenleg Portugáliában él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

467

Rév Tamás

Az Asa búcsúja

A

z egyik nap az Asám kibújt a kenyértartóból, amit a konyhapulton tartok.

Ez volt a búvóhelye, a kenyértartóban, a toast mögött. A toastot hetente cseréltem, és amúgy a kamrában tartottam a kenyeret. Szóval kibújt az Asám a kenyértartóból, és azt mondta, most már végre elég nagy vagyok ahhoz, hogy komoly dolgokról beszélgethessünk. Mit is tudok én róla, kérdezte. Hát, csak annyi, hogy már tíz éve nálam bujkál. Úgy mondom, hogy ő az én Asám.

Néhányszor emlékeztettem, hogy az Asáknak már nem kell bujkálniuk, de ő szereti ezt a kenyérpirítót, és különben is, az Asák szeretik az árnyékos helyeket. És nemcsak az Asák általában, de konkrétan ő nagyon szeret engem. Úgy él nálam, mintha én laknék benne. Ez egy ősi asa mondás, szinte lefordíthatatlan.

Azelőtt az egész Földön éltek Asák. A tengerparton éltek a tengerparti Asák, az ártereken éltek az ártéri Asák, és így tovább, a hegyvidéki Asák, a hullámverésben megcsillanó Asák, a fák ágain lakó Asák, a városi Asák, és ki tudja, még milyenek voltak. Keveset tudunk ezekről a titokzatos lényekről. Egy biztos: nagyon szerették az árnyékos helyeket. A napsütéssel se volt semmi gondjuk, de az emberek árnyéka különösen kedves volt nekik.

Egy kis időre elhallgatott az Asám. Megkérdeztem, hogy leírhatom-e a történetét. Azt mondta, hogy persze. Rákérdeztem a nevére, hátha végre elárulja, de most is azt mondta, amit szokott, hogy az Asák jól elvannak ilyen csacskaságok nélkül. Hívjam úgy, hogy ő az én Asám, és ne vegyem magamra,

468

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

mert ő se tudja az én nevemet, és nem is érdekli. Kért egy pohár vizet, á, inkább egy pohár bort, az illik ezekhez a komoly dolgokhoz. Megkérdezte, hogy nem hiányzik nekem valami. Mondtam, olyan egyszerű lett a világ, tudjuk, miért lesz tavasz után nyár, tudjuk, hogyan nő a fű, gépeket használunk, már a gépeket is gépekkel irányítjuk, de valami mégse stimmel. Igen, bólogatott az én Asám, mintha hiányozna valami. Megkérdeztem, mit gondol, mi hiányzik?

Hát az Asák, mondta az Asám. Azelőtt az emberek kimentek egy fűzfaligetbe, és ott voltak a füzesi Asák. A dombokon a dombi Asák, a hegyeken a hegyi Asák. Az emberek mászkáltak ide-oda, árnyékot adtak, és az Asák zümmögtek örömükben. Most már alig van ilyen. Azt mondják az emberek, hogy hangos a sok gép, a vonatfütty, a repülők, az autópályák és a zúgó-búgó elektromos ketyerék. De ez nem baj, ez csak figyelemelterelés, hogy alig van már egy-egy Asa, aki zümmögne nekünk.

Pedig az emberiség felemelkedését az Asáknak köszönhettük. Egész jól elvoltak az Asák, de szükségük volt még egy kis árnyékra itt, egy kis árnyékra ott, kevés volt az esőerdő párás sötétje, kevés volt a fél éves éjjel a sarkvidéken, az Asáknak konkrétabb árnyék kellett, az embereké. Így hát vigyáztak ránk, a háttérben maradtak és segítettek, ahogy csak tudtak. Egyszer, több száz évvel ezelőtt, az emberek megtudták az igazat az Asákról. Világos lett, hogy egy ősi, mindenre kiterjedő összeesküvés irányítja a világot, egy titokzatos faj emelte fel az emberiséget, kicsit át is alakította, a saját hasznára formálta. Komoly emberek komolyan megvitatták, hogy ez tulajdonképpen jó-e az emberiségnek vagy sem. De még mielőtt bármire jutottak volna, az egyszerű emberek megunták, és fellázadtak az Asák ellen.

Az Asák gyengék voltak, lassúak, és nagyon naivak. Hallották, hogy közelednek az emberek, és előbújtak az üregeikből, lemásztak a fűzfákról a földre, kiugrottak a tengerből a szárazföldre, hogy zümmögjenek nekik.

Az emberek meg agyonverték őket. Kivágták az erdőiket. Lebetonozták az üregeiket. Felaprították őket és újfajta téglát készítettek belőlük. Az Asák fogaiból dísztárgyak készültek, a bőrükből zsákok, a beleikből pedig kitűnő trágya készült, ami megtöbbszörözte a gabonahozamot. Volt néhány Asa, aki időben észlelte a veszélyt és elrejtőzött. De a legtöbben úgy élték túl, hogy jószívű emberek bújtatták őket. Így történt ez az Asám őseivel is.

Mire az emberek lecsillapodtak, már majdnem mindennek vége volt. Mutatóba maradt egy-két Asa, inkognitóban, pincékben, magángyűjteményekben. Kinek a hibája volt? Az embereké? Az Asáké? Talán fele-fele, mondták az emberek, de mégis inkább az Asáké. Aztán el is felejtették az egészet, még a levéltárakban se

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

469

maradt szinte semmi. Hiszen a történelem az emberekről szól, az Asák meg csak Asák. Azóta a legtöbb Asa városban él, pincékben, padlásokon, kenyértartókban, ládákban és ki tudja, még hol bujkálnak. A jószívű emberek gondjukat viselik.

Ha az Asák nem mesélnének egy-egy ilyen magamfajtának, akkor tényleg elfelejtettük volna az egészet.

Nagyon keveset mesélt az Asám. Mondta, hogy ő már tudja, milyen volt zümmögni, hogy milyen jólesett az árnyék, és hogy az embereknek is tetszett az ő zümmögésük. Az ősei meghúzták magukat egy-egy jólelkű embernél, talán egy darabig még zümmögtek a maguk örömére, de annyi. Mire az én Asám megszületett, nem maradt neki más, csak a túlélés tudománya. Nem tudja, régen hogyan éltek az Asák, családban, kolóniában vagy bárhogy máshogy. Azt se tudja már, hogy mit csináltak, amikor nem voltak ott emberek. Az Asám azt mondta, hagyjuk a mesét, inkább mondok számokat. És mondott is számokat, hogy kétmillió erdei Asa, kettő és félmillió tengerparti Asa, hatszázezer hegyi Asa csak Európában, és így tovább. Azt mondta, hogy amikor az emberek elkezdtek az Asákra vadászni, nem maradt nekik más, csak az élet. Most már hiába mennek ki az emberek a tengerpartra, a tengerparti Asák nem zümmögnek nekik, még a legnépesebb strandokon se. Hiába viszem ki az Asámat a legközelebbi ártéri erdőbe, hiába hajolok fölé, hiába, hogy úgy szeret engem, mintha én laknék őbenne, nem zümmög, nem zörög, nem dorombol, csak él.

Azt mondta az Asám, hogy látja, nélkülük csak gyűlik az árnyékunk, de nem tudjuk, minek. Hiába világítunk, hiába repülünk a föld fölött, hiába zúg ezer és ezer gépünk, a városi Asák bujkálnak, a többiek meg csak vegetálnak. Azt mondja, hogy hiába a művészet, a tudomány és a szórakozás, az embereknek se maradt már semmi más, csak az élet. És erre jó lesz vigyáznunk, mondta az Asám. Megitta a bort, elköszönt, és megkért, hogy nyissam ki az ablakot, mert ki akar menni. Megkérdezem, hova megy, de azt mondta, majd kitalálja, de mennie kell, mert nálam már nincs biztonságban. Akkor hol, kérdezem. Talán már sehol, mondta az Asám, kilépett az ablakon, és a falon felmászott a tetőre.

Azóta nem láttam.

Rév Tamás

470

(Budapest, 1982) író, költő, műfordító. Az első prózakötetén dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Stermeczky Zsolt Gábor

Drót Egy ruha fekszik mellettem.

Telefon csörög, valaki aggódik értem.

Ott sem vagyok, itt sem vagyok, csak a szél zörög.

Aki vak, nem akar ázni.

Az ablak zárva.

Tegnap én is vakon jártam át a ruhát, ezért fekszik most ővaksága.

Tegnap én is vakon jártam a két pont között.

A ma reggeli új vonal egy telefont és egy ruhát végleg összeköt.

Mindenki aggódik értem, a pontok vakok.

Aki vak, nem akar ázni.

A reggeli új vonalra lépek. Kint vagyok.

Stermeczky Zsolt Gábor

2020/5-6

(Budapest, 1992) költő, kritikus. Kötete: Tévedések tárgya (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

471

G. István László

Takapu A déli féltekén élő szula száznyolcvan centiméteres szárnya fehér nyílvesszőként bukik az óceánra. A madárral átlőtt tenger Apollón és Poszeidón tiltott, egynemű nászát rajzolja ki. A fehér íjrepülés, mint a napfény, csak azt teszi láthatóvá, amit célba vett – a halat. A szulák a nyílt tenger felett érzik jól magukat, telephelyeik zsúfoltak mégis, fészkük sokszor csak egy ürülékgyűrűvel körbevett kis mélyedés. Minden születés helyét guanó keretezi, csak ez nem mindig látszik. Zsúfoltan élnek, de a tenger felett magányuk kinyílik, mint a legyező, egyedüllétük több, mint a lég fölötti uralom: hatalmas viharban is szilárdan állnak, mintha a szél maga lenne a magány, amivel nem kell küzdeni – áramlatait belakni kell csak, otthon lenni a mozgó torladozásban. A szula otthon van. De a parton, magánya inverzének szűk helyén tojására rá nem ül. Csak áll rajta, vár, el nem mozdul.

Kimondhatatlanul sokáig.

472

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

A suszterbogár A suszterbogár nem szerepel a vörös listán. Mint a szénégető, mikor boksája nem fűt, kiül kunyhója elé, végigbóklássza a napot, ételt csak úgy vesz magához, ahogy levegőt. Lágybogarak tipikus képviselője, csápja hosszú, sokízű, fonalas. Kitines szárnyfedőin felgyűlnek az elvesztegetett napok cseppjei. A suszterbogár szemében úgy lesz éjfél, mint mikor egy pupilla felöltözik, ráül a szemre, bezárja a szivárványhártyát az ismeretlenbe, amíg új napja lesz, csak terjeszkedik.

Ha már a szemén túlig ér a kívánság hiánya, a szénégetőre gondol, hogy annyi tűz, rontott fák pattogása, parázs ment veszendőbe, kárba. A boksa hív, a bogár tengődik, alszik, lábára lehajtja fejét.

G. István László

2020/5-6

(Budapest, 1972) költő, műfordító, tanár. Legutóbbi kötete: Földabrosz (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

473

Toroczkay András

Vulkán

E

gy ballagási fotón láttam utoljára ezt a kéket, amilyen most az ég. A csokornak volt ilyen színe, amit az osztályfőnökünknek adtunk több mint húsz évvel ezelőtt. Majláth Győző tanár úrral, az osztályfőnökömmel a vasútállomáson találkozom. Már akkor kiszúr magának, mikor a jegyemet veszem – érzem, hogy néz savószemével. Húsz év után megismer. Köszön, köszönök. Miért kereste az alkalmat arra, hogy köszönjön, mikor mindig utált, ahogy mi is őt. Nem is utált, bárcsak utált volna, inkább csak semmibe vett minket. Nem megyek arrébb, az udvariatlanság volna, és még mindig tisztelem.

Megállunk egymás mellett. Semmit nem változott, mondja, pedig ez rá lenne igaz: már negyvenévesen is hatvannak tűnt. Most én vagyok annyi, mint ő akkor.

Nem látta a táskámat?, kérdi tőlem, mintha valami titkosügynök lenne. A táskában pedig ellenséges ország államtitkai. A gimnáziumi évek alatt soha nem hallottam, hogy más témát érintene, csak és kizárólag az órai anyaggal kapcsolatos dolgokat darálta unottan és unalmasan. Az a fajta tanár volt, aki ha kicsöngettek, a mondat közben hagyta abba a tanítást; a kréta is megállt a kezében, ha letelt az idő. És ez megkönnyebbülést jelentett mindenkinek.

Egy vulkánt őrizek benne, suttogja jelentőségteljesen. Bizony-bizony, egy vulkánt, ismétli meg, és elképzelem a táskát, egy ősöreg barna bőrtáskát, amiben egy működő, kitörésre kész miniatűr kis vulkán pöfékel.

474

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Igen, tanár úr?, kérdezem, és közben igyekszem érdeklődően nézni: nem akarom felbőszíteni a nyilván megőrült öregurat.

Hol vesztette el a táskát?

Talán a gimnáziumban hagytam... Vagy a Sátán lopta el. Mindegy is már.

Megjelentek, és eltűntek, suttogja.

Több táska is volt?

Tessék?

Azt mondta: megjelentek, és eltűntek.

Igen.

Több táska is eltűnt?

Nem, a falon a képek jelentek meg... Értem..., bólogatok, habár nem értem. ...Megjelentek és eltűntek.

Határozottan úgy emlékszem, anyuka nem hitt a túlvilágban, mondja Majláth úr hirtelen, miközben leülünk egy padra. Következésképpen az sem lehetett neki fontos, hogy az ő... maradványai, és pár napos lánya hamvai egy helyen legyenek.

Előbb a vulkán, most meg ez, gondolom. Ezek szerint Majláth úrnak van egy testvére. Azaz volt. Soha nem hallottam róla. De ha hallottam is, nem érdekelt a tanáraim élete. Sem az, amit mondtak, sem az, hogy kik voltak ők. Olyanok voltak, mint a tévébemondók. Tudomásul vettem a létezésüket. Ezért is volt furcsa, ha láttam őket néha egy-egy majálison, ahogy tejet vesznek az ABCben, vagy sorban állnak lángosért a kisváros strandján szinte meztelenül. Nem voltak odavalók.

Majláth tanár úr elgondolkodva a sínekre néz, a távolba. Fata morgana, vagy magyarul délibáb egy légköroptikai jelenség, amelynek során a tárgyakat nem a valódi helyükön és/vagy helyzetükben látjuk. Aztán folytatja. Anyuka nem hitt a túlvilágban, de tisztelte a halottakat, és míg élt, ápolta a sírjait. Mert a sírok mindig az élőké. A holtaknak nincs semmijük. Jól emlékezett arra is, jól emlékezett rá, mert folyton emlékeztette magát: egy lánya is volt, azaz lehetett volna.

Egy lánya, ismétlem meg, és a cókmókomból előveszek egy vizes üveget.

A lányomra gondolok, aki a feleségemmel együtt otthon vár engem. Ők nem akartak velem jönni.

Mártika hamvai a levél alakú cívistemető kolumbáriumában maradtak. Tudja maga, mi az a kolumbárium?, néz rám hirtelen a tanár úr. Majd megtudja, mondja, és megpaskolja a vállam.

Felnevetek, aztán hirtelen abbahagyom. Azt hittem, viccel, de látom a tekintetén, hogy nem. A columba szóból ered. Tudja, mi az a columba? Latinul van,

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

475

vigyázzon. Azt jelenti: galamb. A galamb az áldozat és a lélek halhatatlanságának szimbóluma. Stimmt?

Nem tudtam, tanár úr.

A rómaiak, vagyis ezelőtt kétezer évvel járunk, fiam, a földbe üregeket ástak, aztán a falakba kis üregeket vájtak, ezekbe rakták az urnákat, és ezeket hívták kolumbáriumnak.

Ezt sem tudtam, tanár úr.

Eltelt húsz év, még húsz, és időközben megszületett bátyám, megszülettem én is, mint látja, és megjelentek a falakon a képek, az öt darab festmény.

Theistareykjarbunga! Ez a vulkán neve. Jóval Mártika születése és halála után vásároltuk őket. Tud követni? Az idő... Mennyi az idő?

Megmondom neki.

Nem tévedt még el? A tanár úr a szemembe néz, mint mikor ezelőtt húsz évvel feleltetett, és az örvénylő semmi közepébe bámult. Megjelentek, és eltűntek, suttogja.

Milyen képek? – kérdezem tőle kissé bátortalanul.

Nem látott itt egy táskát? – kérdezi hirtelen válasz helyett.

Milyen táskát?

Nem emlékszik? Barna bőrtáska!

Ja, igen. Sajnálom, tanár úr. Nem láttam.

Majd meglesz. Az a táska... Amikor megvettük, anyuka mennyi idős is volt?

Negyven? Mint most maga! Járt hozzánk át a sánta Kozák. Tudja maga, ki az?

Fogalmam sincs.

Se a vulkánokhoz nem ért, se az ördög kilétével nincs tisztában, fiam.

Megmondom, hogy ki az a sánta Kozák! A vadállat maga, jobb, ha tőlem tudja meg, fiam. Mondom: a Sátán!

Igen?

De nem a nemes lázadó! Jó vicc. Szárnya van, és kígyófarka is! Karmai közt viperát tart! Csak azokról a képekről tudott beszélni. Nekünk, a családnak, ereklyék, mint minden fűszál abban a kertben, és minden bútor, minden tárgy abban a házban, amit régen kiürítettünk, és eladtunk, és ami még így is, talán, mondom, fiacskám, talán, őriz valamit fénykorunkból, igen, abból a ragyogásból, amit úgy is hívhatunk, hogy boldogság.

Vászon zsebkendőt vesz elő táskájából, hosszan trombitálva orrot fúj, hajt egyet rajta, leveszi szemüvegét, könnyeit is megtörli, újabb hajtás, most a szemüveget, újabb hajtás, most a szinte kopasz homlokán a verejtéket, aztán elteszi a zsebkendőt, sóhajt, és hallgatni kezd.

476

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Makacsul hallgat.

Elképedve veszem tudomásul, hogy a bádogszürke hangosbemondó szerint késni fog a vonat, méghozzá fél órát. Ez a pokol, gondolom, mikor a tanár úr újra megszólal. És úgy fest, másnak is fontosak, isten tudja, miért, valamiért ezek, éppen ezek az ócska festmények, ezek a délibábok. Ki hinné? Édesapám sógora, ez a sánta Kozák, mondja Majláth tanár úr, mert csak mondja, csak mondja, bekebelezné, bekebelezte volna őket, mint Behemót. Ez egy iszákos, fiam, hajol egészen közel a fülemhez Majláth tanár úr, mint egy pletykáló vénasszony. Fitymálóan legyint. Ez a Sátán, ez a Kozák azt mondta: édesanyádra akarok emlékezni, ha a képekre nézek.

Ezt dadogta mákonyos szemekkel nekem ez a... Hát, az anyja szarhabos picsáját annak a büdös szájú trógernak!

Soha nem hallottam csúnyán beszélni a tanár urat. Majláth tanár úr leveszi szemüvegét, megtörli, sóhajt. Nemet mondtam neki. Mindig nemet mondtam, minden egyes alkalommal. A bosszú persze nem maradt el: ez a semmirekellő... csellel!, mondom, fiam, csellel!, kikérte Mártika hamvait Debrecenből. Kikérte a cíviséktől. Csellel!, üvölti Majláth az alföldi nyárba, a koszorúkék égre.

Elképzelem az impozáns méretű temető kapujában strázsáló nagy bajuszú cívis őrt teljes páncélzatban, ahogy a halottakat őrzi, mint egy alföldi angyal.

Hogy lehet kicselezni őt? Csak az ördögnek sikerülhet. Majláth úr mintha olvasna gondolataimban.

Nem a cíviséket csapta be. Hanem édesapát! Meghatalmazást íratott alá édesapával, azzal az emberrel, akivel már évek óta nem állt szóba, csak ha kerti szerszámot akart kölcsön, mert ez a Kozák fejébe vette, hogy apám tartozik neki.

Majláth sóhajt. Hosszú, mély, férfias sóhajjal, amitől mintha a vasútállomás kissé megrázkódna. Ránézek a kezemben gyürkészett menetrendre.

Itt kell lennie valahol. Nem látta a vulkánomat?

Nem láttam, tanár úr!

Tudja, az apám már... Kilencvenéves, és hát... tetőtől talpig, tudja. Két kezelés közt az ember hamarabb ír alá bármit, amit az orra alá dugnak, mert örül, ha nem hányja ki a lelkét, már bocsánat, a saját, felgyülemlett nyálától, mondja halkan Majláth tanár úr. Erre bólogatok. Az rossz lehet. A rák. A kemo. Próbálom elképzelni, milyen rossz egy kemoterápiától felgyülemlett nyál. Képtelen vagyok. A lányomra gondolok. Vajon neki ápolnia kell majd engem? Meddig fog még velem szóba állni? Aztán eszembe jutnak a szüleim. Vajon náluk mikor kezdődik el az erózió végső stádiuma. Én is aláírnék mindent most, annyira megfájdult a fejem, de ez a szenvedés közelében sincs annak.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

477

Aztán, mikor meglett..., de nem a kép, mert a képeket soha nem kapta meg.

Amikor meglett az urna, az az alig elkezdődött test, egy kis testecske, vagyis ami maradt belőle negyven év után, szóval a negyven éve elégetett Mártika földi maradványa ennek a Kozáknak... Ez a sánta patás egyszerűen feltette a tévéje tetejére, és várt. Gondolom, ivott egy kupicával, elégedetten jól meghúzta az üveget. És várt, csak várt.

Akárcsak mi – Majláth tanár úr és én, mondom egykori osztályfőnökömnek, és földrajztanáromnak.

Egyszer a vulkánok felépítéséből feleltem nála, fel voltam készülve, mármint arra, hogy megbuktat, az anyagból semmit nem tudtam. Végül hármast adott.

Jobb lett volna, ha egyest ad. Ha beírja a karót, a kampót, ha befásít, bevési a cöveket. Tulajdonképpen megalázó volt a kegy. Jobb lett volna, ha leteremt és megaláz, mert akkor jobban éreztem volna, hogy tudomásul veszi a létezésem.

Ezzel a hármassal csak legyintett: Kovács, magából úgysem lesz geográfus, magából úgysem lesz semmi. Ez volt a legbosszantóbb Majláth tanár úrban, ezért utálta Majláth tanár urat mindenki, ezért csúfoltuk Farhátnak: mert nem vette igazán komolyan tudomásul létezésünket. Pedig mi meg voltunk győződve róla, hogy mi vagyunk a világ közepe. Hogy fordíthat valaki hátat nekünk!

Ez a sánta Kozák talán annyit nézte a hamvakat az urnában a tévéje tetején, hogy már maga is elhitte, hogy édesanya utolsó kívánsága az: együtt lehessen Mártival. Ezzel kezdte édesapát zaklatni, érzelmileg..., hogy is mondjam..., zsarolni, presszionálni, szinte terrorizálni.

Együtt lehessenek? Hol, tanár úr? Én is ezt kérdezem, fiam! A túlvilágon, amiben nem hitt? Vagy a földben? A férgek, kukacok közt? Kérem, én utánaolvastam a rothadás stációinak, jó, nem olvastam, nincs merszem hozzá, talán vénségemre elgyávultam, elég volt a zárójelentését, anyuka zárójelentését a szervekről, a fulladásról, az összeesésről abban a kórházban.

Majláth tanár úr sírás közben a kezem szorongatja.

Anyukának nem kellene súgás, pontosan tudná a test határait.

Egy szó, mint száz: engedtünk a zsarolásnak. Hirtelen azok a hamvak, napnál világosabb, hogy a képek miatt!, fontossá váltak. A kolumbáriumban nem voltak fontosak, de a tévé tetején, a pálinkaszagú Sátán tévéjének a tetején azzá váltak.

Mintha életre kelt volna egy halott gyermek, akinek megbolygatták a nyugalmát!

Eszembe jut egy horrorfilm. Mi is volt a címe?

Egy ilyen szép tavaszi napon végül elmentünk az urnáért, a sánta Kozák házához mentünk, bezörgettünk. Meglepő módon a kezében volt már az urna, odaadta

478

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

nekünk. Próbálta volna meg nem odaadni. Ő nyert. Az lett, amit akart, de azért ő sem akart vért.

Mártit újratemettük apával. Anyuka sírja mellé tettük, egy kis gödörbe, mindent, az egyhetes csecsemő maradványait. Még fejfát is kapott, kis kerítést. A fejfán egyetlen évszám, nincs értelme -tól -ig-ről beszélni. Ezen a ponton Majláth tanár úr halk, férfias, szinte hangtalan, de az alföldi csendben mégis jól hallható sírásba fog megint.

Akkor nem tudtunk sírni, mondja. Nem tudtunk sírni. Most meg... minden apróságon. Márti hiába született meg, nem élt annyit, hogy sírni tudjak a halálán.

Most sem őt siratom, hanem a... Túl távoli, túl hogymondjam... pontszerű Márti, nem lehetett arca, nem volt egy mosolya, ami megmaradt, vagy személyisége, hibái..., nem voltak tréfás mondásai. Kis galamb... még a fészket sem hagyta el. Még a szeme sem nyílt ki talán. Ezek a tücskök, vagy ez a légy... lehet, hogy több időt töltött a földön..., már bocsánat... Nevetséges az egész... Megbolygatni a múltat.

Habár... Ki tudja... Márta, azt jelenti úrnő, gazdasszony... tudta, fiam? Nem látta a táskámat?

Nem láttam, tanár úr, mondom, és már körbe sem nézek, hol lehet az elveszett vulkán.

Mindegy is. Talán már a Sátánnál vannak a képek. De mindegy. A napot lementében, nem feljöttében dicsérik. Nincs jelentősége. A képek, a vulkánról, a mi vulkánunkról, akkor is csak a mi falainkon lógnak... Leginkább itt, kérem, kocogtatja meg fejét Majláth tanár úr, belül, a koponyánk belső falán, a belső szobában. Mert emlékezni anyukára egyedül mi tudunk, felidézni őt, hazugságok nélkül, egyedül mi vagyunk képesek, akkor is, ha nem akarunk, csak mi, kizárólag mi. Apa és én.

Bólogat. Kizárólag, ismétli meg. Észreveszem a vonatunkat lassan közeledni a távolból. Mint valami állat.

Együtt fogunk tehát utazni Majláth úr és én. Az izzó lávát, a kénszagú felhőket csak mi, egyedül mi értjük, kérem.

Maga vallásos?

Hát, konfirmáltam.

Végül is győzött a Sátán, az a sánta Kozák! És a táskámat is ellopta. Nincs sehol!

Biztosan nála vannak már a képek... Kirakja a szobája falára a vulkánunkat. Mindegy.

Legyen az övé, ami úgysem lesz soha. Azok csak képek. Éppen ilyen kénszagú felhőket festettek rájuk. Theistareykjarbunga! A temetés után a visszafele út, a visszafele úton nevettünk, apám meg én, mint régen a régi történeteken.

Tudja, csak itt nálunk van ilyen szaga a víznek. Pesten nincs ilyen szaga. És most a sírhoz jött?, kérdezem.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

479

Nem, fiam, egy osztálytalálkozóra hívtak, az én halottjaim nem a föld alatt nyugszanak. Én nem ápolom a sírokat. Ápolja a sánta. Ezek csak délibábok. Képek.

Maga is ott...

A vonatfüttytől sajnos nem hallom a folytatást. Tessék?

Azt kérdeztem, el tudja sorolni a vulkán alkotórészeit? Régebben nem ment! Na, lendüljön neki!

Mielőtt kiderülne, el tudom-e sorolni, amit soha nem tudtam elsorolni, odaszaladok a szerelvényhez, kinyitom az egyik ajtót, felkászálódom a túl magas vaslépcsőn. Hátrafordulok, hogy segítsek Majláth tanár úrnak. Húzom felfelé, és elindul a vonat velünk. Felmérem annak a lehetőségét, hogy Majláth tanár úrnak elengedhetném a kezét, hogy leessen a betonra az öreg, amiért nem buktatott meg annak idején. De, azt hiszem, ki tudja, miért, egy álomban sem tudnék ilyen gonosz lenni. És már nem is haragszom igazán.

Aztán meglátom a táskáját a pad alatt, ahol ültünk. Pont a lábunknál feküdt mindvégig. Úgy fest, mintha alvó kutya lenne, vagy talán fekete kecske. Füstölög, ég valami benne, és egészen lassan valami sűrű, fekete, vörösen izzó massza folyik ki belőle, terjed szét a peronon. Majláth tanár úrra nézek, aki az ablak mellé huppan, és alváshoz készülődik, mint egy csecsemő.

Toroczkay András

480

(Budapest, 1981) költő, író, Budapesten él, dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Ayhan Gökhan

Paleokastritsa Izsó Zitának

Visszamentem a folyódhoz.

Nem! A tengerhez mentem vissza.

Több száz kő csápja évekkel ezelőtt rajtuk hagyott nyomod: mozgásban van, életet kapott.

Visszamentem a folyódhoz, hogy elképzeljen a tenger. Ülsz a sziklán napszemüvegben: ünnepnapokon felvett ruhák: minden készen áll.

Visszamentem a folyódhoz, megnézni, hogy a tenger mennyit öregedett: frissen festett, olajfényt hordó csónakok közé szorult a lábam és a napfény öt hónapot késett egy tengeri csikóba szerelmes halászháló felett. Ülsz a sziklán napszemüvegben, a hullámokban élő állatok megnem-érintett tárgyak.

A tenger fölé emelkedő korfui erkély szappantartó, mondod Te, tested szappantartó, mondom én.

Visszamentem a sziklához, ülsz a sziklán, napszemüveged a hullámba rejted: összes mozdulatod hajadból gyűjtöm, kéz iránya, kecses fordulata tömegrendezvény: itt vagy: nem vagy itt: hogy ne váljunk el, kell érezni: válunk.

Hullámokból kiemelt, életet kapott kövek és tárgyak ebben a testeddel elfoglalt szikla körül épülő organikus birodalomban.

Arcod lecsúszott napszemüveg.

Ayhan Gökhan

2020/5-6

(Budapest, 1986) költő, az Üveghegy és a MeseCentrum gyerekirodalmi portálok szerkesztője. Legutóbbi kötete: János és János (2013).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

481

Körtesi Márton

Vibráció

(parancs-útlevél-kies-kalapál)

Kies partszakasz keresztezi a láthatárt, sekély vizek futnak fel az iszapon.

Sziklák szegélyezik, valahol mögöttük egy magányos ütvefúró kalapál.

Zúg a talp alatt, felfut a csonton, és torokból zeng az artikulálatlan vibráció, mint elemi és ellenállhatatlan parancs.

Mint pecsét az útlevélben, a határátlépések lenyomatában örökül meg az út.

482

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Összeforrad

(mámor-zsinór-bordázott-gravíroz)

Centiméterek választják el a landolás könnyed elégtételét egy velős roppanástól.

Mint kibomlott zsinór, az ínszalag ha semmit nem köt össze már, hiába rángatod. A csont ha eltörik, idővel biztos összeforr, de nem felejt – bordázott múltja ujjbeggyel végigkövethető.

Begyógyul minden épp csak annyira, hogy újra elviselhető legyen: hogy hihető legyen megint a testen túliság illúziója, csak homloklemezbe gravírozott ékjelek rögzítsék figyelmeztetésül a pofára eséseket.

Körtesi Márton

2020/5-6

(Pécs, 1990) költő, műszaki szakszövegíró, amatőr stúdiótechnikus, a Litmusz Műhely irodalmi podcast házigazdája. Öngyújtótöltés című debütkötete kiadót keres.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

483

Vandlik Katalin

Tükör-más

A

mióta az eszemet tudom, nagyanyám gyűjtötte a tükröket. Nem az egészeket, csak a darabokat; az ujjnyi, féltenyérnyi, tenyérnyi tükörtöredékek érdekelték. Nyaranta egy-két hetet mindig nála töltöttem, de kisgyerekként az egészből még nem sok minden tűnt fel. El voltam foglalva a szomszéd gyerekekkel és az egész napos csatangolással. Amúgy is megszoktam, hogy nagyanyám mindent újrahasznosít; elrakta a madzagokat, gumikat, kimosta a nejlonzacskókat, és képes volt több utcányit gyalogolni egy vödörrel és egy lapáttal a kezében, hogy friss vakondtúrást találjon, mert annak a földje jó volt a virágoknak. Ha mentünk valahova, rendszerint bele-belenézett a kukákba, lábával beletúrt a sittes kupacokba. Ezt gyerekfejjel nem tartottam furcsának, én is szerettem találni ezt-azt. Boldogan kotorásztam vele. Azt hiszem, tizenháromtizennégy éves lehettem, amikor először észrevettem, hogy felcsillan a szeme és egészen lázba jön a szemétkupacban talált tükördarabok láttán. Rájöttem, hogy nem találomra keres, hanem csakis tükröket keres, más nem is érdekli a szemétben. Mikor talált egy neki tetsző darabot, beletette az elnyűhetetlen kék kardigánja zsebébe. Mivel maga kötötte a kardigánt, óriási zsebeket készített rá, amelyekben sok minden elfért. Azt azonban egy ideig nem tudtam, hogy otthon mihez kezd a begyűjtött töredékekkel. Érdekesnek találtam nagyanyám hobbiját, de nem túl furcsának, mert végül is semmivel sem észszerűbb

484

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

rágópapírt, üres sörösdobozt vagy szalvétát gyűjteni, mint tükördarabokat. A faluban szinte mindenki ismerte őt, és általában kedvelték, de zavarba jöttek, ha a tükördarabkáiról kezdett beszélni. Elcsendesedtek, elterelték a szót, vagy csak ráhagyták, hogy „persze, Margitkám”.

Mikor már egyedül is járhattam hozzá, visszafele mindig kikísért a vonathoz, és néha a kezembe dugott felszálláskor egy tükördarabot, azzal az instrukcióval, hogy ha megérkeztem, csak tegyem le az állomáson egy padra. Egy alkalommal meglátta a jelenetet a kalauz és elmosolyodott. Kiderült, hogy időnként nekik, kalauzoknak is adott ilyen feladatot. Valószínűleg hóbortos öregasszonynak tartották, de elvitték a rájuk bízott töredékeket Mezőberénybe, Szolnokra, sőt, néha egészen Budapestig. Legalább is ezt állították. A környező településekre induló buszjáratok sofőrjei is szállították nagyanyám tükördarabkáit. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért küldözgeti szerteszét az országban a tükröket, azt felelte, hogy azért, hogy a korábbi tulajdonosuk megtalálhassa.

Szerinte ugyanis a széttört tükör megőriz egy részt abból a személyből, akinek utoljára tükrözi a képét, és ez a rész örökre hiányozni fog belőle, hacsak nem kerül hozzá vissza a tükör. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy melyik darabot kell Elekre, és melyiket Gyulára küldenie. Állítása szerint látta a benne élő tükörképet, és az mondta meg neki.

De akárhogy is számoltam, ez a töredékmennyiség csak egy része lehetett annak, amit az évtizedek alatt összegyűjthetett. Mihez kezdhetett a többivel? Évekkel később, amikor már ritkábban utaztam el hozzá, mert a fővárosba költöztem, ezt is megtudtam. Anyámmal közösen úgy döntöttek, hogy eladja a házat és nyugdíjasotthonba költözik, mert már nehezen látja el magát. Ezt velem is közölni akarta, és még valami mást is. Anyámat, aki mindent, ami nem fejezhető ki matematikai egyenlettel, hókuszpókusznak tartott, nem akarta ebbe belevonni. Bennem azonban, úgy érezte, lelki társra talált. Tény, hogy hasonlítottunk egymásra, és nem csak jellemben, külsőre is úgy néztem ki, mint nagyanyám fiatalkorában. Néha kimarad egy generáció az öröklődésben.

Mikor anyám magunkra hagyott minket, nagyanyám izgatottan intett, hogy kövessem. A mosókonyhába vezetett, ahol már rég nem folyt semmiféle mosás, a régi konyhakredenc állt itt, egy fiókos asztal és két hokedli. Nagyanyám a kredenc mögül kihúzott egy nagy, letakart deszkalapot, talán asztallap lehetett régen. Levette róla a lepedőt és jelentőségteljesen rám nézett. A fára egy töredékekből összeállított ovális tükör volt felragasztva. Egyetlen, többékevésbé háromszögletű darab hiányzott belőle, egyébként teljes volt. Ez volt tehát a keresés igazi tárgya, a szétküldözgetett tükördarabok csupán ennek a

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

485

kutatásnak a melléktermékei. Mikor látta a szememben az ámulatot, vagy talán inkább csodálatot, leültetett az egyik hokedlire, és elmesélte a tükör történetét.

Azt addig is tudtam, hogy nagyapám nem jött haza a háborúból – mindig így mondták –, de számomra ez azt jelentette, hogy meghalt. Kiderült, hogy nem halt meg, visszatért, csak éppen nem a családjához. Nagyanyám még azt a régi képeslapot is megőrizte, amin a másik nő ezt közli vele, mert így érezte tisztességesnek, nagyapám ugyanis semmilyen életjelet nem adott többé magáról. Nagyanyám ekkor dühében összetörte a fésülködőtükröt, amit az anyósától kapott nászajándékba. A szilánkokat összesöpörte és kidobta a szemétbe. Azonban hetekkel később megtalálta egy darabját, amely, állítása szerint, csak egy torz képet tükrözött róla vissza. A valóságosnál sokkal keskenyebb volt benne az arca, az orra és a homloka pedig mintha soha nem is létezett volna. Ekkor értette meg, hogy meg kell találnia a tükör összes darabját, hogy újra összeálljon az egész. Miután befejezte a történetet, megkért, hogy találjam meg az utolsó darabot, mielőtt még elköltözik, mert ő már nem olyan mozgékony, mint régen, és én egyébként is többfele járok. Majd elhallgatott, nem is pislogott, levegőt is alig vett, kicsit előrehajolt, és megfeszített vállakkal várta a válaszomat. Láttam rajta, mennyire lesújtaná, ha nemet mondanék, így elfogadtam a feladatot. Készítettem egy rajzot a hiányzó darabról és azzal indultam haza. Mentségemre legyen mondva, egy ideig valóban keresgéltem szemétkupacokban, lomtalanításokon, de nem találtam semmi hasonlót.

Eszembe jutott, hogy amikor lecseréltem a fürdőszobatükröt, a régit valamiért nem dobtam ki, hanem feltettem a szekrény tetejére. Ezt használtam fel végül. Összetörtem, de persze a rajznak megfelelő darab nem volt a töredékek közt.

Szerszámokat, üvegvágót, csiszolót szereztem és nagy nehezen kialakítottam a szükséges formát, a maradékot kidobtam. Nagymama nagyon boldog volt, amikor megkapta. Egy kicsit aggódtam, hogy mit fog benne látni, de ha minden igaz, akkor a saját, fiatalkori arcmását.

Később, amikor takarítottam, a szekrény alól előkerült a tükröm két darabja.

Nagyjából összeillesztettem őket; az egyik sarok részei voltak. Megláttam benne magam. A teljesen széttört arcomat. Összecsúszott a szemöldököm, az orrom hegye valahol a bal arcfelemen volt, az állam pedig, akárhogy is mozgattam a tükördarabokat, nem látszódott. Rossz érzés fogott el. Hiába is rohannék le a tárolóhoz, a kukákat azóta már ürítették. Elindultam az állomásra. Meg kell keresnem a tükröm összes kis törött darabkáját. Egyről tudom, hol találom.

486

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Kizárva

S

ándor felkelt az ágyból. Maga is meglepődött, hogy milyen könnyen ment.

Soha nem volt túl mozgékony, de amióta elmúlt hatvan, bizony megesett, hogy öt-tíz percig is üldögélnie kellett az ágy szélén, mire a merev végtagok hajlandóak voltak engedelmeskedni az akaratnak.

Nohát – gondolta magában –, akár kivételes nap is lehet ez a mai, ha továbbra is minden ilyen könnyen megy. Az ablak fele indult, mert nagyon melege volt.

De ahol az ablakot sejtette a félhomályban, csak sima falat tapintott ki a kezével.

Egy kicsit arrébb is próbálkozott, de csak a fal folytatódott tovább. Kezdte megrémíteni a dolog; még sohasem tévedt el a saját hálószobájában. Megfordult és észrevette, hogy a derengés nem a feltételezett sötétítőfüggönyön keresztül éri a szobát, hanem a másik falnál lévő kandalló párkányán álló gyertyák adják a fényt. Szörnyen meleg van, pedig a kandallóban nem is ég a tűz. Sándor most már biztos volt benne, hogy nem a saját lakásában ébredt. Bárcsak világosabb lenne, hogy körülnézhessen. Elindult a kandalló irányába, hogy az egyik gyertyával a kezében bejárja a szobát. A kandallópárkányon talált egy doboz gyufát JPS felirattal, és feltekintve észrevette, hogy a falon egy kiugró, vékony padka húzódik végig, amelyen kicsi mécses gyertyák sorakoznak. Gyorsan meggyújtogatta őket.

Máris sokkal világosabb lett, bár nappali fény így sem árasztotta el a helyiséget.

Azt azért látta, hogy a szoba egyik falába se vágtak ablaknyílást.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

487

Furcsa egy hely ez. Ki akarhat ablaktalan lakásban élni? Miközben azon gondolkodott, hogy akad-e ilyen az ismerősei közt, felmérte a szoba berendezését. Ez nem vett sok időt igénybe, mivel a kandallón és az ágyon kívül mindössze egy kerek asztal és három szék képezte a szoba bútorzatát.

A helyiségnek szerencsére ajtaja legalább volt: egy nagy, kétszárnyú, fehérre festett kazettás faajtó. Épp olyan, mint a saját lakásában.

Várjunk csak! Ha az ágy és az ajtó a sajátja, akkor lehet, hogy mégis csak otthon van? Sándor a meleg ellenére is megborzongott. Képtelenség! – rázta meg a fejét. Óvatosan, előre félve a próbálkozás eredményétől, az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Be van zárva. Kívülről.

– A mindenségit! – mondta ki hangosan. Kopogott háromszor az ajtón.

– Hahó, van itthon valaki? – kiabálta. Hallgatózott egy ideig, de nem jött válasz, sőt, egyáltalán semmiféle neszezést nem hallott a túloldalról. Ököllel kezdte el verni az ajtót, de csak a csend lett még süketebb, amikor végre abbahagyta.

– Egyedül vagyok, és még csak azt sem tudom, hogy hol! – motyogta maga elé. Végigment a falak mentén, hátha talál valamit, bármit. De csak azt tudta megállapítani, hogy a fal szürkére van festve, és mind a négy sarokban, fejmagasságban fáklyák vannak a falhoz rögzítve. Ennek megörült: néggyel több fényforrás. Sose múlt el a félelme a sötéttől. Éjjelente, ha véletlen felébredt – és ez mostanában egyre többször fordult elő –, sietve kapcsolta fel a kislámpát, mert rettegett a különböző alakokat öltő sötét masszától. A fáklyák végre tényleg fénnyel árasztották el a szobát. Sándor az apró sikertől fűtve ismét megpróbálta kinyitni az ajtót. Az azonban továbbra sem engedett.

A hirtelen jött hamis optimizmust teljes kétségbeesés követte. A szobában közben egyre melegebb lett. Lassan az asztalhoz ment, és leroskadt az egyik székre. A ránehezedő súlytól a régi támlás szék egy rövid, reccsenő hangot adott ki, mire valami megmozdult a másik széken: egy fekete macska emelte fel a fejét a zajra, és álmosan hunyorgott Sándorra, aki erre rögtön felpattant a helyéről. Nem számított rá, hogy más is van a szobában.

– Sokáig akar még zajongani? – kérdezte rosszallóan a macska. Sándor először ledermedt, majd szétnézett, de semmi kétség, tényleg a macska szólt hozzá. Kezdte nagyon kínosan érezni magát, valahogy végül mégis legyűrte a kellemetlen érzéseket, és akadozva megszólalt: – Hozzám beszél?

– Miért? Lát még valakit a szobában? – kérdezte kissé gőgösen a macska.

Sándor megesküdött volna rá, hogy még enyhén raccsol is.

488

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

– Neem, de mégis csak furcsa, hogy egy macskával beszélgetek – felelte Sándor, és egy könnyed mosolyt próbált az arcára erőltetni, de az izmai nem igazán engedelmeskedtek, így inkább grimasz lett belőle.

– Ugyan már, ne higgye, hogy mindent tud! Mi furcsa van ebben? Voltam én már isten, démon, útonálló, hős. Ez is csak egy szerep – legyintett a macska.

– Nézze, ööö, uram!

– Hölgyem! Látja, még ezt sem tudja – vágott közbe a macska.

– Elnézést, csak a hangja olyan rekedtes, azt hittem…de mindegy is. Hol vagyok? És mi ez az egész? – tört ki belőle a kérdés, amit már rég fel akart tenni valakinek. Ha ez a valaki egy macska, akkor annak, már nem érdekelte, hogy nevetségessé válik. Amúgy sincs itt senki.

– Hát nem jött még rá? – kérdezte nyújtózkodás közben a macska. – Úgy látszik, nemcsak magát felejtették el, de maga is mindent elfelejtett. Na, nem baj, most majd lesz ideje gondolkozni.

Azzal a macska elindult az ajtó felé, amely résnyire nyitva volt. Sándor nem vette észre, hogy mikor nyílt ki. Ő is felállt, és már indult volna az állat után, amikor az megállította.

– Még nem! Magának maradnia kell!

Sándor kétségbeesve nézett vissza a szobára.

– De meddig? Örökre? – kérdezte, és közben egyre nyomorultabbul érezte magát.

– Erre vonatkozóan nem adhatok tájékoztatást – felelte a macska, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Legalább azt mondja meg, hova vezet az ajtó? – kiabálta utána Sándor.

– Mindig máshova – jött a válasz a távolból. Lehet, hogy a macska még mondott valamit, de azt már Sándor nem értette. Hirtelen rázkódni kezdett körülötte minden.

– Haló! Ébredjen!

Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy egy nagydarab, kopaszodó, kerek arcú férfi hajol fölé és rázza a vállát. Körülnézett. Igen, ez az ő szobája, itthon van! Álom volt az egész. Miközben ezt végiggondolta, az ismeretlen férfi kérdéseket tett fel neki, de nem nagyon értette, mit akar.

– Szívem, te engedted be ezt az embert? – kiabált a kerek arcú az ajtó irányába.

Erre bejött a felesége. Az ő saját felesége, akit az ismeretlen férfi szívemnek nevez! Mi történik? Hát soha nem lesz vége ennek a rémálomnak? Nagy nehezen összeszedte magát, és rekedt hangon közölte, hogy ez az ő lakása, a nő pedig

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

489

a felesége, és ez az egész egy nagyon rossz tréfa, ideje abbahagyni. A nő megrökönyödve nézett rá, egyáltalán nem sietett a segítségére. Az idegen férfi pedig először elnevette magát, majd nagyon komolyan a rendőrséggel kezdett fenyegetőzni.

– Bebizonyítom! – kiáltotta Sándor, és önmagához képest fürgén kiszaladt az előszobába, ahol a szokott helyén találta a fekete műbőr autóstáskáját.

Belenyúlt, kivette a tárcájából az igazolványát, de azon az ismeretlen férfi fotója és egy ismeretlen név állt. A sírással küszködve felemelte tekintetét a plasztikkártyáról. Azok ketten szorosan egymás mellett állva, dermedten figyelték. Arcukon riadtság, düh és viszolygás tükröződött. Lehet, hogy tényleg nem itt lakik? Esetleg megbolondult? Végül is honnan tudhatja valaki teljes bizonyossággal, hogy ő bolondult meg, vagy a többiek? Lassú léptekkel kiment a folyósóra, lement a lépcsőn és kilépett az utcára. Most mit csináljon?

A kapu előtti padon egy idős hajléktalan ült. Már máskor is látta, de eddig ügyet sem vetett rá. Most azonban felfigyelt a gúnyos mosolyára. Ez az ember rajta nevet!

– Mi olyan vicces? – kérdezte tőle inkább fáradtan, mint dühösen.

– Ne haragudjon, csak, tudja, mind ilyen képet vágunk először – felelte az öreg.

– Kik azok a mind? Én nem tartozom semmiféle mindbe! – tiltakozott Sándor.

– Dehogyis nem! Mi mind egy cipőben járunk. Magát elfelejtették, öregem!

Szőröstől-bőröstől. Volt, nincs – mondta élesen a vénember, és széttárta a karját.

Sándor az egészből nem értett semmit, de mielőtt mondhatott volna bármit is, újra megszólalt az öreg.

– Mit gondol, hogy kerül ennyi ember az utcára? – kérdezte szinte derűsen.

– Na, jöjjön, üljön ide mellém. Meglátja, ezt is meg lehet szokni. – Arrébb tolta a szatyrait, Sándor pedig kissé kábán leült a felkínált helyre. A felé nyújtott palackot is elfogadta. Az öreg, miután maga is ivott egy kortyot, megszólalt: – De ha jót akar magának, a macskáról ne beszéljen senkinek – mondta, és még a mutatóujját is felemelte megerősítésképpen. – Még bolondnak néznék – tette hozzá halkan.

Vandlik Katalin

490

(Békéscsaba, 1975) régész, az ELTE BTK oktatója, novellákat ír.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Tönköl József

Kitáncoltam itt magam Nem tudom pontosan, mióta ismerem a litániák örömét, hol vagyok, mihez hasonlít bennem a május, nem számít, mindennek, ami a tárgyak sűrűjében van, szülőföld a neve, meggybot hegyére támasztom fejem, este bezárom az ajtót, halántékom fölött az ég, az űr szemete mind visszahull, mint a templomvakolat, kitáncoltam itt magam, mellettem énekelhettetek volna, sarlóvas-csöndből elröppen gércei cigányzenészekkel a hold, mindent, ami szavamból fölkel, szárnyakba burkolva visz, és milyen szép a születésnapom áprilisi délutánja, keresztelőkút olvadó jege, fecskefű, hangyabogáncs, az őzek szeme, az országutak és a városok hossza, a halottra adott fekete ruha, s a nád a föld összes folyóin, de annyira eltávolodtam tetejetlen fáktól, távol van tőlem a reggel és én távol a győtinyes mennytől.

Tönköl József

2020/5-6

(Nyőgér, 1948) költő, újságíró. Legutóbbi könyve: Virrasztás apámért (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

491

Endrey-Nagy Ágoston

bisszusz végig a mólón. ahol vége szakad, ráeszmélsz, innentől magadra vagy utalva. idegen közegből ellesett módszerekre. kifizetődő megoldás kevés akad; látványos annál több. hozzád épp a vándorkagylóé illik: kapaszkodj meg erősen a hajó oldalán, áramlatok, hullámtörők le ne koptassanak. szebb lenne persze halként, csillogó rándulásokkal, de neked a szilárd való, ha meg is kell húznod magad, érdes, apró héjba bújni, kiszámítható anyagcserével. tartsd észben: nagy hajóhoz tapadj, a monstrumokat a legnehezebb tisztítani, a legtovább maradnak érintetlenek. ha erősen kapaszkodsz, a szárazföld hiánya lekopik rólad. és készülj minden fonaladdal a napra, mikor kivontatják levakarni a hajótestet. szétpattognak a kagylófürtök és az idegen vizek élősködői, mert semmilyen bisszusz nem tart meg hitedben, ha újra partot érsz.

Endrey-Nagy Ágoston

492

(Mór, 2002) Málik Roland-díjas költő. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Totth Benedek

Tömegnövelés

G

irnyó állatorvosnak adja ki magát, és tiltott tömegnövelőszerekkel seftel külvárosi edzőtermekben. Ezekben a veszélyes időkben mindenki nagyobb, erősebb, izmosabb testet akar, meséli egyik este. A gyúrós srácok a teremben leszarják, hogy a versenylovaknál használt hormonkészítményeknek milyen mellékhatásaik lehetnek. Nekik csak az számít, hogy kétszer akkora súllyal tudnak mellezni, fekvenyomni, guggolni.

Az üzlet beindul. Girnyó boldog, sok a meló, de sok a pénz is. A gyúrós srácok is boldogok, egyre nagyobbak, egyre erősebbek, egyre több cuccot vesznek Girnyótól.

Az irodaházban, ahol takarítok, alig lézeng valaki, mióta átálltak távmunkára.

Kevesebb ember, kevesebb mocsok és szemét, de kevesebb meló. A takarítócég létszámleépítésbe kezd. Első körben megúszom a kirúgást. Nyerek öt napot, max egy hetet.

Girnyó Ultra HD 4k-s tévét vesz, ami a képminőség új szintjén biztosít tökéletes színvisszaadást, mély feketéket és pontos részleteket az intelligens processzornak köszönhetően. Akkora a képernyője, hogy alig fér be a lakásba.

Fel kell készülni a következő karanténra, magyarázza, amikor leülök mellé a kanapéra, hogy megnézzük, hogyan dolgozza meg Rocco Abella Dangert.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

493

Nagyobb a farka, mint élőben, vigyorog Girnyó, és teker egy cigit. Mintha bevennének harmadiknak.

Másnap hajnalban kávét főzök, amikor Girnyó kitámolyog a szobából.

A tökét vakarja, és megkérdezi, hogy nem akarok-e beszállni a bizniszbe.

Egyedül nem bírja, annyi megrendelése van. Nem tudom eldönteni, hogy panaszkodik vagy dicsekszik.

Gondolkodási időt kérek, mire Girnyó felröhög.

Tőlem megvárhatod, hogy kirúgjanak, vonja meg a vállát, és rizstejet tölt a kávéba, aztán bekapcsolja a telefonját.

Nem mondok semmit. Csak hallgatom, ahogy a bejövő üzenetek, smsek, e-mailek sípolnak, csilingelnek, pityegnek. A telefonom némán pihen a konyhapulton.

Girnyó a darknetről megszerezi a jamaikai sprinterválogatott eredeti edzésés doppingprogramját, a szerekkel, adagolásokkal és ürülésekkel együtt, bár Girnyó szerint az utóbbi nem érdekli az edzőtermi srácokat, nem félnek, hogy rajtuk ütnek a doppingellenőrök.

Hasít az üzlet.

Egy hét múlva csődbe megy a takarítócég. Az edzőtermeket is be akarják zárni, de a gyúrós srácokat ez nem érdekli. Őket csak a gyúrás érdekli.

Nagyobbak és erősebbek akarnak lenni.

Oké, mondom este Girnyónak. A kanapén ülünk, megint pornót néz, nem ismerem fel a szereplőket. Nem áll fel, fáradtnak és öregnek érzem magam.

Nem tudom, mitől égtem ki. Még harminc se vagyok.

Jobb lesz, ha valami normális dolgot csinálsz, nem mások után dzsuvázol, mondja Girnyó. Girnyó igazi szakértő. Mindent tud a dzsuvázásról. Amikor az internet előtti időkben egy peep-show-ban dolgozott a körúton, mindig hajléktalanokkal takaríttatta ki a fülkéket. Cserébe kaptak kannás bort.

Másnap egy illegális edzőterem előtt várok egy hormonkészítményekkel teli hűtőtáskával.

Egy kigyúrt srác nyit ajtót. Ideges. Remeg a keze, mintha egy mosógépet akarna lefogni. Izzad, mint egy túlhajtott versenyló.

Nem mond semmit, csak a kezembe nyom néhány ropogós bankjegyet.

Mielőtt megszámolhatnám a pénzt, a srác eltűnik az ajtó mögött.

Girnyó egyre több kuncsaftot szerez. Nem tudom, honnan jönnek ezek a nagydarab, tetovált, hipszterszakállas figurák. Mintha tenyésztenék őket.

494

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Girnyó új autót vesz. BMW-t vagy Mercedest vagy Audit. Támogatom a német gazdaságot, magyarázza.

Girnyó egyre nagyobb, a karja egyre vastagabb, de amikor megkérdezem, hogy hol gyúr, nem mond semmit, csak röhög. Néha nagyon izzad.

Amikor hazaérek, mindig tudom, hogy otthon van-e már. Érzem a szagát a lépcsőházban.

Egyik este, amikor hazaérek, nincs bekapcsolva a tévé. Girnyó a nappaliban ül, és idegesen babrál az új iPhone-jával. Megkérdezem, hogy gáz van-e, Girnyó meg azt mondja, hogy majd később elmondja. Leszámolom a lóvét az asztalra. Girnyó sápja a napi bevételből.

Amíg Girnyó üzeneteket írogat és telefonál, belenézek egy The Last of Us végigjátszás első részébe a YouTube-on. 11 óra 27 perc 06 másodperc. És ez csak az első rész. Időnként belepörgetek, és közben arra gondolok, hogy kellene egy barátnő. Nem akarom csaj nélkül végigcsinálni a világvégét.

Girnyó bejön, nem néz a tévére. Megkérdezem, hogy mi van, történt valami gáz?, mire annyit mond, hogy volt egy kis gond az utánpótlással, de egyelőre megoldotta.

Girnyó furcsa hangulatban van. Ne szarjál be, mondja, mindent megoldok.

Csak legyen elég cucc, mondom, és közben arra gondolok, hogy ha a gyógyszercégek átállnak a vakcinagyártásra, nehezebb lesz beszerezni a tömegnövelőszereket.

Másnap hajnalban megszólal az ébresztő a telefonomon. Félálomban kitámolygok a vécére, Girnyó a kagyló előtt áll, és hugyozik. Nem hajtja fel az ülőkét, de nem szólok rá. Van gumikesztyűm, majd meló után kitakarítom a vécét. Vagy felhívom a volt főnökömet, hogy csinálja meg.

Girnyó nem húzza le a vécét, kimegy. Penetráns szaga van a pisájának.

Miután végzek, lehúzom a vécét, és fogat mosok. A mosdókagyló lefolyójában megcsillan valami. Odanyúlok, megvágom az ujjam. Felszisszenek. A vérem a fehér mosdókagylóba csorog. Mintha valami betegség támadta volna meg a fajanszot. Kiveszem a szilánkot a lefolyóból, és a kukába dobom. Ajtócsapódást hallok.

Kimegyek. Benézek Girnyó a szobájába. Nincs beágyazva. Majd délután megcsinálom. A konyhapulton Girnyó kedvenc bögréje, A világ legjobb apukája felirattal. Még gőzölög benne a kávé.

Megszólal a telefonom. Felveszem. Girnyó az, azt mondja, el kellett rohannia. El kell intéznie valakit, mondja, aztán kijavítja magát, hogy „valamit”.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

495

Átküldi a listát az aznapi kuncsaftokkal, csak terítsem a cuccot, de a nevek soha nem érkeznek meg.

Az ampullák gyorsan fogynak. Egyre nagyobb vagyok, egyre erősebb.

Egyre vastagabb a karom.

Soha többé nem látom Girnyót.

Totth Benedek

496

(Kaposvár, 1977) író, műfordító. Budaörsön él. Az írás és a fordítás mellett főleg gyereket nevel, kutyát sétáltat és horgászik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Nagy Gerzson

Huszonöt az ezerhez

T

egnap este találkozóm volt az exfőnökömmel. Évente kétszer, háromszor beülünk valahova a régi városban, ahol angol söröket mérnek. A cég ügyeiről beszélünk, a kollégákról, akik ott maradtak, és akik szétszóródtak a világban.

Tizenöt évvel ezelőtti történetekről. A negyedik sör után előkerül a politika, a csajok, a családi ügyek. A főnök elvált, nincs gyereke, a cég irodájától háromszáz méterre lakik egy felújított nagypolgári lakásban.

Az utóbbi időben rendszeresen sétálok, reggelente, munka előtt nagy távolságokat. A futástól fáj a térdem. A Móriczon, ha nem jön azonnal a villamos, gyalog indulok el, a zsinagóga csak húsz perc. Összezsugorodott a város.

Fannival a zsinagóga mellé jártunk nőgyógyászhoz. Az orvos öreg volt, jócskán hatvan felett, időpontra mentünk, mégis egy órát kellett várni. Zselézte a haját, frissen volt borotválva, és este nyolckor is végtelen türelemmel magyarázta a legbonyolultabb genetikai kockázatokat.

Időben indultam otthonról, és pont jött a villamos. Régebben ezt jó előjelnek vettem. A főnök legtöbbször késik, ha villamosozok, túl hamar érek oda.

Felszálltam. A kocsiban az utasok négyötöde maszkot viselt, egészen pontosan nyolcvanhárom százaléka, fejszámolásban verhetetlen vagyok. A Vámház térnél ellenőrök szálltak fel, ezeket ezer közül is felismerem, ahogy a reklámtábla mögött pusmognak. Az utolsó pillanatban, mielőtt az ajtó bezáródott, leugrottam. Volt nálam jegy, de nem lyukasztottam ki, és a maradék két megállóra már nem

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

497

akartam. Fél éve megbüntettek, persze teljesen jogtalanul, nem működött a jegykezelő automata, akkor megfogadtam, hogy leutazom a büntetést. Az aszfaltból ömlött a meleg, nehezemre esett a séta. A nőgyógyász azt mondta, az ultrahangos kombinált szűrővizsgálat eredménye huszonöt az ezerhez, ami elsőre nagyon alacsonynak tűnhet, mégis több annál, mint amit figyelmen kívül hagyhatunk. A huszonöt az ezerhez minden negyvenedik esetet jelenti.

Javasolt egy pontosabb és megbízhatóbb eljárást, amivel hiba nélkül kiszűrhető a Down-szindróma kockázata. Fiatalok vagyunk, mondta, lehet még egy rakás gyerekünk. Fanni sírt, nem akart beteg gyereket szülni. Hiába magyaráztam neki, hogy nem beteg, legyintett, a nagynénje Down-kóros volt, intézetben élt Kőbányán. A hasát sem akarta átszúratni, épp elég orvosi rémtörténetet hallott az unokatestvéreitől. Megálltam a kapualj előtt, keresni kezdtem a nőgyógyász nevét a csengőn. Ugyanott volt, mint régen. Rányomtam az ujjam a gombra, berregett a zár, megmozdult az ajtó. Két kézzel kellett nekifeszülnöm, nem emlékeztem rá, hogy ilyen kurva nehéz. Gyalog indultunk a negyedikre. A körfolyosó széléről láttam, hogy három nő áll a rendelő ajtajánál, és két férfi. A szeretőjét is elhozta, gondoltam arról, amelyik a sarokban cigarettázott. Jó lett volna nevetni, de nem ment. Én minden alkalommal elkísértem Fannit. A korlátba kapaszkodtam, néztem lefelé, a kővel kirakott udvart néztem, a csordultig locsolt leandereket a téglaszín cserepekben. A nők átkulcsolták a hasukat, beszélgettek. A főnök azt meséli majd, összejött a tinderen egy olyan csajjal, itt szünetet tart, várja, hogy én fejezzem be, pornós, kérdezem, az nem kifejezés, mondja, már az előszobában lecibálta rólam a gatyát, a farkam elé térdelt, nevetek, a többit el tudod képzelni, mondja. Ez persze hazugság, legalább tíz éve nincs nője, a válás óta semmiképp.

A legdögösebb újonc csajokat is kihagyta, pedig nem lett volna nehéz dolga.

Engem nem érdekeltek a csajok, szerelmes voltam Fanniba. Inkább elvetettük a gyereket.

Mire a Károly körútra visszaértem, már eldöntöttem, hogy nem megyek.

Aztán elindultam mégis abba az irányba. Majd azt mondom, közbejött valami, megiszunk egy sört, és lelépek. Általában, akármennyire is szar kedvem volt, nem mondtam le ezeket a találkozókat. A főnök komoly név a szakmában, kiváló a kapcsolatrendszere, és tulajdonképpen jó vele dumálni. Most viszont annyira feszült voltam, hogy a kocsma utcáját is alig találtam meg. Leeshetett a vérnyomásom, áttetsző karikák lebegtek a szemem előtt. Arra gondoltam, az első sör után nehéz lesz megállni, kikérjük a következőt, aztán a következőt, és arról fog faggatni, milyen nőkkel kefélek, és hányszor. Azt mondja majd, ha tehetné, kutyát venne magának, kutyával a hülye is tud csajozni. Reggel kiviszi a csaj a

498

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

kutyát sétálni, képzeljem el, félálomban van, borzas a haja, még meleg az ágy utána. Szerezzek én is kutyát, vigyem ki sétálni, a kutyák összedugják az orrukat, szaglásszák egymás seggét, nincs más dolgom, mint beszélgetni a lánnyal. A lány tudja a kutya viselkedéséből, hogy a kutya kiválasztott-e engem. Csak haza kell kísérni a lányt, be kell vele bújni a meleg takaró alá. A tinderről fog papolni, arról, hogy ennyire színes és tartalmas soha nem volt a szexuális élete, olyan meggyőző erővel, hogy már-már elhiszem. És a karantén, kérdezem, maszkviselés, távolságtartás, hogy megy ilyenkor a szopás, gumiban? Szarok a karanténra, mondja, soha nem húzok gumit. Fanni is így esett teherbe, véletlenül. Céges buliból értünk haza, az előszobában a falhoz döntöttem, lehúztam a bugyiját, hátulról élveztem bele. Ki akartam húzni, de elkéstem. A nőgyógyász később elmagyarázta, hogy a hátrahajló méhű nőket kutyapózban a legkönnyebb megtermékenyíteni. A kaparás után hiába próbálkoztunk, nem esett újra teherbe.

Nem engedte, hogy meztelenül lássam. Aztán már csak peteéréskor dugtunk, szárazon, szenvedély nélkül. A nyár eleji hangulatjavító bulin összejöttem egy újonc csajjal. Részeg volt, másnap nem emlékezett rá. Vagy szégyellte. Szégyelltem én is. A főnök elő fogja hozni ezt a sztorit is, én meg a pofájába fogom locsolni a sört, a korsót az asztalra csapom, és üvöltve elrohanok. Menjen a büdös picsába a tinderrel meg a nemlétező kurváival. Fannival két év múlva elváltunk. A céget is otthagytam, megint valaki mást léptettek elő helyettem, pedig biztosra volt ígérve. Ajánlatot kaptam a legnagyobb versenytárstól, őrültség lett volna visszautasítani. Fannival nem tartjuk a kapcsolatot. Születésnapján, névnapján és karácsonykor küldök egy SMS-t, megköszöni, de többet nem ír. A Facebookon látom, hogy két gyönyörű lánya van, és újra terhes.

A főnök már ott ült a söröző teraszán, világosszürke öltönyben, szerencsére háttal, talán az ellenkező irányból várta, hogy érkezem. Befordultam a mellékutcába, üzenetet küldtem, nem érzem jól magam, bocsánat, nem tudok menni. Folyt rólam a víz. Azonnal válaszolt, nincs gond, reméli, hamar rendbejövök, tegyük át a következő hétre. Visszamentem a zsinagóga melletti házhoz, a kapualjnak támaszkodtam, figyeltem az esti forgalmat. Sötétedett. A piros lámpánál álló sor elején a sofőr kiszállt az autóból, megkerülte, visszaszállt a túlsó oldalon. Másfél óra után beosontam a kapun. A nőgyógyászati rendelő előtti folyosó üres volt, odabent égett a villany. Huszonöt az ezerhez, gondoltam.

Az udvaron a leandereket locsolták.

Nagy Gerzson

2020/5-6

(Debrecen, 1975) író. Budapesten él. Közgazdaságtant tanult, könyvvizsgálóként dolgozik.

Délután apámmal című regénye 2020 tavaszán jelent meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

499

Szilágyi Zsófia Emma

Bármit, csak ezt ne

B

éla Ferenc egész életében mindössze egyetlenegy dolgot bánt meg: szép nőt vett feleségül.

Pedig az apja, Béla Béla is megmondta neki (aki akkor még csak tablóképről látta a fia jövendőbelijét): „Ez a nő meg fog csalni. Meglásd, fiam, egyszer rányitsz, és ott fog lovagolni valakin. Abban az ágyban, amire a lepedőt a két kezeddel kerested meg. Nincs ártatlan szép nő. Már maga a szépség ördögtől való. És akit a sátán képen nyalt, attól, fiam, óvakodni kell. Addig nem lesz nyugtod, amíg a segge meg nem aszalódik. Ezek fényében pedig a szép nő hosszú távon nem egészséges. Először csak egy kis gyomorideg, aztán már ott állsz, fiam, a rák kapujában. Mindegy, hogy hány gyereket csinálsz majd neki, mert az nem garancia semmire sem.”

Aztán az apja meghalt, rákban.

Feri legbelül tudta, hogy nem Verát, hanem mégis Marit kellett volna elvegye, habár neki már a gimnáziumban is úgy lógott a melle, hogy masnit lehetett volna belőle kötni. Mostanra egész biztosan a megdagadt bokáját verdesi. De legalább boldog az a férj, akié a Szepesi Mari. Főleg nyugodt.

Teltek az évek, és Feri már nem járt el a barátaival sörözni, mert a válófélben lévő haverok előtt szégyellte bevallani, hogy az ő Verája példátlanul hűséges, nem akar válni, sőt még mindig ugyanolyan odaadással lovagol rajta, mintha

500

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

pár hete ismerték volna meg egymást. Mer’ biztos másra gondol, jegyezte meg a haverja, Józsi, mikor még Feri eljárt sörözni. Józsi szerint örök törvény, hogy a házasságban tíz év után nincs szex, húsz év után már vacsora sem. Majd ezt a gondolatot egészítette ki Zsiga azzal, hogy ha van is vacsora, akkor az hideg és előző napról maradt és az anyósa küldte. Aki minden bizonnyal összeköpködte.

Józsi erre csak annyit tudott felelni, hogy ez a Vera gyanús, nagyon gyanús!

Szóval Feri kikopott a társaságból, mert nem bírta a feszültséget, és másnapra állandóan szorulása volt az idegességtől. Maga sem értette, hogyan lehet Vera húsz év után is ennyire hűséges hozzá, hogyan lehet a szexuális életük még mindig ennyire lángoló! Pedig Feri mostanra félig alkoholista lett, rászokott a dohányzásra, hullik a haja és akkora hasat növesztett, hogy a saját farkát nem látta évek óta. Hajdanán sem volt egy Adonisz, viszont mostanra égbekiáltó lett a különbség közte és a felesége között. Mert Vera nem öregszik, és nemhogy nem aszalódik a segge, de még jobb is neki, mint tizennyolc évesen. Két gyerek után pedig illene megasszonyosodni, legalább annyira, hogy a férj ne hordjon ki lábon két szívinfarktust, amíg a felesége vásárolni van. De úgy kerüli a Vera combját a narancsbőr, mint a harmadszor is vemhes macska a körtefát.

Feri elhatározta, hogy megöli a hűséges feleségét. Nem bírja már tovább ezt az idegeskedést. Persze kézenfekvőbb lett volna, ha magával végez, de a tudat, hogy a gyászév letelte után a feleségét más prütykölheti, kibírhatatlan volt. Még akkor is, ha tudta, amikor a felesége hűtlen lesz hozzá, akkor ő már halott lesz. De ez a tudat sem vigasztalta. Hiszen azért menekül valaki a halálba, hogy nyugta legyen, nem pedig azért, hogy még ott is idegeskedjék. És mivel egyáltalán nem világos, mi van a halál után, ő nem fog az örökkévalóságig a koporsójában forgolódni. Ha igaza van apámnak, gondolta Feri, és a szépség tényleg ördögi ajándék, akkor tulajdonképpen Istennek tetsző tett lehet, ha az ember saját kezével végez a szépséggel.

Csak hát a halál módja nem mindegy. Mert a húsz év az húsz év, és végül is szereti a feleségét, bármilyen dühítően és ragyogóan gyönyörű, bármilyen őrjítően hűséges is. A gyerekek túlélik, megvan a saját életük. Az egyik Amerikában, a másik Svájcban. De azért kevésbé megrázó az a hír, hogy az anyjuk ágyban, párnák között halt meg, miközben kisangyalok masszírozták a talpát, mint az, hogy machetével szaggatták darabokra. Ő maga pedig miért tartana a börtöntől, mikor már megjárta a féltékenység legsötétebb vermeit, ami egy férfi számára maga a pokol. Vagy miután megölte a feleségét, magával is végez. Ez a legszebb. Őket a halál sem választhatja el. Ez a gyerekeknek is

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

501

jobban fog tetszeni. Példaérték. De mivel a kettős gyilkosság gondolatától majdnem elájult, végül mégis úgy döntött, az A tervnél marad. Megöli az asszonyt, magának pedig megkegyelmez. Álmában elvágja a torkát. Egy apró vágás, és kész. Megszűnik még húsz évnyi kínlódás. Csak hát milyen gyönyörű az a nyak, hattyúnyak! Hófehér és kecses. Ő pedig nem ekkora barbár. Mintha láncfűrésszel menne neki egy tökéletesre faragott márványszobornak. Inkább bedobom a hajszárítót a kádba, amikor az asszony fürdik, gondolta Feri. De ezzel meg az volt a baja, hogy ekkor Vera hibátlan bőre ocsmányul hólyagosra perzselődne.

Nem, ez se jó! Kizárva a kénsav is. Az akasztás sem a legjobb. Nincs hova, túl körülményes és nagyon lassú. Ő nem fogja végignézni, ahogy azok a csodás, kifutóra termett lábak kétségbeesetten rúgkapálnak.

Feri nem akadt rá a legmegfelelőbb halálnemre. Ráadásul rádöbbent, hogy nem tudna ártani a feleségének, sem pedig fájdalmat okozni a gyerekeinek. Így aztán inkább tűrt tovább.

Tűrt és kínlódott.

Egyik cigarettát szívta a másik után, már a szex sem volt az igazi.

Pontosabban még mindig az igazi volt, de már végképp nem bírta idegileg.

Egészen addig az ominózus napig. Vera lecsós szűzpecsenyét készített ebédre. Feri kedvencét.

– Te meg mi a szart csinálsz, Vera? – szegezte a kérdést feleségének. Ebbe a kérdésbe az egész elmúlt húsz évet belepasszírozta.

Az asszony döbbent pillantást vetett férjére, mert ez a hangnem teljesen ismeretlen volt számára.

– Eszem...

– ... és félrekefélsz! – fakadt ki Feri.

– Jaj, hát persze, hogy megcsaltalak, babuci…– vágta rá habozás nélkül Vera, majd csilingelő hangon folytatta. – Már a lagzinkon is. De te ezt nem tudtad? Hiszen a bugyimmal a fején kívánt neked sok szerencsét a vőfély…

Feriben a felesége szavai hallatán annyi minden felkavarodott, hogy képtelen volt megszólalni. Mert az emberi beszéd – mint (gördülőspektrumjellegét tekintve) lineáris idővariáns rendszer – képtelen egy időben több hangalakot kifejezni. Így aztán Feri hosszú ideig hallgatott, és azon az egy hangalakon gondolkodott, ami teljes mértékben kifejezi érzéseit.

– Szeretlek – mondta végül, azzal erősen rámarkolt a késre.

Vágott egy szelet húst, és bekapta a falatot. Húsz éve nem esett neki ilyen jól az étel. Utána nem gyújtott rá, inkább lefeküdt, hogy a vasárnapi

502

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

ebédet követően egy jót sziesztázzon. Még hallotta félálomban, ahogy Vera becsukja maga mögött a bejárati ajtót. Biztosan valamelyik szeretőjéhez megy, gondolta Feri, és szétáradt benne a nyugalom. Már aludt is.

Szilágyi Zsófia Emma

2020/5-6

(Debrecen, 1995) író. A Debreceni Egyetem szabad bölcsész hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

503

Ambrus Gergely

Dekompozíció Az élő szervezetek ugyanazokból az elemekből állnak, amikből az élettelen anyagi világ.

Csak az arányok és a vegyületek térnek el.

A nagyapám vegyületei eltértek, és az arányai is.

Azelőtt nem fért bele egy dobozba.

1200 °C Nagyapám ---> CO2 + P2O5 + NO2 + CaO + H2O Elvesztette a vizét.

Sírunk (vízaddíció). Hátha.

Irreverzibilis. Úgy tudom, hogy a füst egyedül a tökéletlen égés szimbóluma.

Fekete. Fekete. Korom.

Az anyag rejtett lelke pedig maga is anyag.

A kertben áll a komposzt.

Csak a rothadék látszik ki.

Az alja termékeny talaj.

Ráöntjük a nagyapát.

A kukacok halál és feltámadás katalizátorai.

A kedvenc barackfája alatt arra gondolok, hogy a víz, amit elvesztett talán már vissza is tért az óceánba.

A nitrogéntartalma pedig, rügy lehet egy gyümölcsfán.

Ambrus Gergely

504

(Budapest, 2000) verseket és novellákat ír. Ez az első közlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Kürti László

bérmadár parkoló autó kerekei alól, gumi- és aszfaltszagú hűvösben halált várva, apró kis egérdögöket, öklendező szülők gondosságát. mégis a változás szorongat, csontok, göbök a bőr alatti örökös változás rettenete. porcos fájdalom szálldos, mint nyárfák pihéi, de hol van már a fészekmeleg, tojástörésnek vak biztonsága? és hol a szárnyaikkal verdeső többiek, a zuhanás könnyű suhogása, gallyak, szárnyak reccsenése? csak tűrni, ahogy idegenek ölbe hazacipelnek, etetnek, simogatnak, megmentenek magadtól, kocsikerekek, kóbor kutyák, rühes macskáktól. anyádtól, és akik még szerettek, de kifészkeltek maguk közül. gyerekzsivaj, csirkenyesedék, ölbebagoly, ölbevacsora. kalitkaéjjelek pihék röpülése, biztos váltótollazat. elmaradó bagolyköpetek, elmaradó pocok- és egércsontok, szőrcsomók, öklendezés. de lesz még vacsora, menekülő pocok, egér. mert szabadulni is ugyanazok az enzimek segítenek, ne emészd magad hiába.

Kürti László

2020/5-6

(Vásárosnamény, 1976) költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Ahogy én öleltem (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

505

Kovács Boglárka

Aprószentek anyád arcát ellepik a lepkék, nem tudsz szép dolgokra haragudni, fenyőtűket kezdesz félretenni, egyenként szúrod a lepkéket a testedbe, hogy letéphesd a szárnyaikat, belenézhess anyád szemébe és ne láss semmit. apádon kígyók kezdenek feltekeredni, el fogják érni a torkát, lenyeled őket egyben, hogy belülről marjanak lyukasra, miközben apád fogja a kezed, elfelejted a gyengeséget és elhalt magzattá zsugorodsz.

Kovács Boglárka

506

(Székesfehérvár, 2001) költő, az f21.hu újságírója, az ELTE BTK szabad bölcsész hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Pritz Péter

Molotov-koktél délben (Fejhajtás Charles Bukowski előtt)

S

zerda reggel volt. Kábé fél tizenkettő. Arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtómon.

– FBI! Nyissa ki!

Felültem. Kurvára fájt a fejem. Előző nap, illetve hát aznap reggel hatkor még olcsó chilei bort ittunk a szomszéd nővel. Egész éjjel fent voltunk, mert nem tudtunk aludni a zajoktól és a füsttől. Odakint egy hete zavargások folytak.

Háború dúlt az utcákon, a feketék és a rendőrök, a feketék és a koreaiak, a feketék és a Nemzeti Gárda, a feketék és a fehérek közt. Egy héttel azelőtt is a szomszéd nőnél voltam, és olcsó chilei bort ittunk, amikor bemondták a tévében, hogy felmentették azokat a rendőröket, akik igazoltatás közben agyonvertek egy fekete férfit, Rodney Kinget.

A szomszéd nőt Lisának hívták, és gyönyörű, hatalmas mellei voltak. Akkora mellei voltak, hogy nem lehetett nem nézni őket. Bár megjátszotta, hogy nem, de ő is tudta, hogy minden férfi állandóan a melleit bámulja, és talán ezért, talán nem, soha nem hordott melltartót. Maga volt a pokol. Az ördög, nőalakban. Gyötrelem és kín volt minden egyes vele töltött perc. De nem tudtam ellenállni ennek a gyötrelemnek. Lisa férjnél volt, és katolikus hitű. A férje valami utazóügynök volt, és gyakran ment el otthonról. Előfordult, hogy ilyenkor áthívott magához, mert szeretett inni, de egyedül nem akart. „Tisztességes nő egyedül nem iszik”, mondogatta. Szóval, előző este is átjött három üveg olcsó

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

507

borral és a két hatalmas mellével. Egy számmal nagyobb fehér póló és egy számmal kisebb fehér sort volt rajta, ami épphogy csak eltakarta a seggét.

Vagy épp hogy nem. Mindegy. Az is rettenetes látvány volt. Legszívesebben megerőszakoltam volna. De azt se hagyta.

– Tisztességes nő nem csalja meg a férjét – mondogatta –, és nem hagyja, hogy megerőszakolják.

– Bébi, az erőszak nem számít megcsalásnak, hidd már el – mondogattam neki. – Bevallanám, hogy nem tehettél róla.

Lisa elindult a konyhába. A mellei ide-oda ringtak az egy számmal nagyobb fehér póló alatt. Őrület volt. „Tisztességes nő miért nem vesz fel melltartót? – gondoltam magamban. – Vagy miért nem vonul zárdába? Miért kell gyötörni a férfiakat? Van nekik elég bajuk így is.”

Letette a borokat a konyhaasztalra, és azt mondta: – Félek egyedül.

– Mitől félsz?

– Nem látod, hogy mi zajlik az utcákon?

– Nem, csak hallom. Pont egy hete nem voltam kint, egy regényt írok épp. Az lesz a címe, hogy Ponyva. Utoljára múlt hét szerdán voltam kint, de a koreaiak a sarkon addigra már bedeszkázták az italboltjukat. Átmentem a kínaiakhoz, de ők is zárva voltak. Az utcákon fekete srácok bevásárlókocsiban tolták a lopott árut.

Tévéket, gumiabroncsokat, cipősdobozokat. Egy fiatal srác, akivel régen együtt dolgoztam egy raktárban, és mindig arról álmodoztunk, hogy a főnöknőt az asztalon fogjuk megbaszni egy másnapos reggelen, meglátott, elvigyorodott, és a kezembe nyomott két üveg whiskyt. „Hank, te jó csávó vagy! Tessék, itt van két üveg whisky. Menj haza, és idd meg az egészségünkre! Nem vénnek való vidék ez.” A második üveget tegnapelőtt ittuk meg együtt, emlékszel? Akkor is féltél. Egyébként mitől félsz?

– Ezt hogy érted? Nem láttad a tévében, hogy fehér embereket rángatnak ki a kocsijukból, és verik őket össze?

–Bébi, akinek ekkora melle van, azt soha nem verik össze, nyugodj meg szépen.

– Hank, te egy igazi barom vagy.

– Mondták már.

Lisa odament a tévéhez, és bekapcsolta. A város lángokban állt. A hírcsatornák helikopterekről tudósítottak. Nem mertek az utcán a kameráikkal rohangálni.

508

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

– Nyisd ki az egyik bort – mondta Lisa, majd leült a tévé elé, és közben úgy ringtak a mellei, hogy majdnem sírva fakadtam.

– Nem akarsz inkább hazamenni, és két üveg bort itt hagyni? – kérdeztem.

– Aztán ha jön valaki, és meg akar erőszakolni, csak hívjál föl, és átmegyek. Így mindkettőnknek jobb lenne. Nyugodtan berúghatnék, és írhatnék, te meg nézhetnéd a tévét és félhetnél. Egyedül. Otthon. Az egy számmal nagyobb fehér pólódban meg a forrónadrágodban.

– Hank, miért vagy ilyen?

– Én miért vagyok ilyen? Te miért vagy ilyen? – kérdeztem.

– Milyen?

– Tudod te azt nagyon jól – mondtam.

– Hogy érted?

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy fogalmad sincs arról, hogy ha kimész az utcára, ebben a pólóban, vagy egy másik pólóban, vagy egy másik ingben, vagy akármiben, és nincs rajtad melltartó, akkor a férfiak, akik szembejönnek veled, egyből megőrülnek, és legszívesebben elhagynák a feleségüket, a gyerekeiket, odaadnák a házukat, a kocsijukat és a kedvenc aranyhalukat is csak azért, hogy az arcukat a melleid közé fúrhassák?

– Ilyeneket gondolnak a férfiak?

– Most viccelsz, ugye?

Nem válaszolt, csak ült ott, nagyokat lélegzett, amitől a mellei megemelkedtek, majd visszaereszkedtek, majd megint megemelkedtek. A látvány maga volt a kárhozat. A végítélet.

Kinyitottam a bort, töltöttem, odavittem neki egy pohárral, és leültem mellé a tévé elé.

– Miért nézed ezt a szart állandóan? Nincs elég bajod enélkül is? Munkanélküli vagy, a férjed ki tudja, hol jár, hónapok óta nem baszott meg, te meg itt tartogatod magad Jézus, vagy nem tudom kinek a nevében. Ahelyett hogy élveznéd az életet, amíg lehet.

– Hank, az élet nem csak arról szól, hogy élvezzük.

– Hát, akkor mi a faszomról?

– Ne beszélj így.

– Neked meg ne legyenek ekkora melleid, és akkor majd nem beszélek így.

Ittuk a bort, és néztük a tévét. A híradásokban újra és újra bemutatták, ahogy késő este a sötétben négy rendőr gumibottal üti-vágja a földön fekvő Rodney Kinget. Gyomorforgató látvány volt. Aztán bevágások következtek a tárgyalásról, az LAPD főnökéről, Daryl Gatesről, majd megint az utcákat mutatták, ahol

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

509

rohamrendőrök és állig felfegyverzett katonák próbáltak rendet tenni, nem sok sikerrel. Éjjelente rendőrségi helikopterek zúgtak el felettünk, kiabálás, lövöldözés és robbanások zaja hallatszott. LA lángokban állt. Én a zavargók, vagy ahogy ők mondták magukról: a felkelők oldalán álltam, de ezt nem volt alkalmam elmondani nekik. Jobbnak láttam otthon maradni, és amíg volt mit, inni. Aztán már inni sem tudtam, mert a környéken minden zárva volt, a kocsimat pedig két héttel korábban elvontatták tilosban parkolásért, és még nem volt alkalmam érte menni. Gondoltam, legrosszabb esetben elkérem Lisa autóját, és átmegyek Beverly Hillsbe. Ott csak nem zártak be az üzletek. Őket védték a rendőrök.

Néztem a lehangoló és egyben felemelő képeket. „Egy hétre legalább övék itt a tér, róluk szólnak a hírek. A szegény ember vigasza” – gondoltam magamban, aztán odafordultam Lisához.

– Ha tudnád, hogy ma meghalsz, hogy ezek az utolsó óráid a Földön, megengednéd, hogy leszakítsam rólad a pólót meg a nadrágot, és végre magamévá tegyelek? De úgy rendesen? Hogy mindketten pokolra jussunk, és ott folytathassuk, amit elkezdtünk?

– Hank, te nem vagy normális.

– Tudom, de most nem ezt kérdeztem.

– Nem tudom. Milyen kérdés ez már?

– Egy egyszerű, eldöntendő kérdés. Igen vagy nem?

– Nem tudom.

– Nők – mondtam, aztán felálltam, kimentem a konyhába, töltöttem újabb két pohár bort, visszamentem a nappaliba, és leültem mellé. A mellei pont akkorák voltak, mint egy perccel korábban.

– Mikor nőtt meg ekkorára a melled? – kérdeztem.

– Hank, nem tudnál leszakadni erről a témáról?

– Lisa, nem tudnál felvenni egy melltartót?

Nem válaszolt. Ültünk, és néztük, ahogy körülöttünk porig ég a város.

Megittuk a három üveg bort, aztán találtam még egy fél üveg olcsó vodkát, megittuk azt is, aztán valamikor elájultam. Épp Lisával álmodtam, amikor dörömböltek az ajtón. Azelőtt még soha nem álmodtam vele. Most viszont azt álmodtam, hogy egy égő házban vagyunk, de már nem tudunk kijutni, mert lángolnak az ablakok, az ajtók, a tető. Lisa a konyhában állt, és őrjöngve tépte le magáról a pólót. „Tessék, baszd meg, ezt akartad! Tessék, baszd meg, akkor gyere és basszál meg! Ez a te műved! Te akartad így! Te rendezted így!” – mondta őrjöngve.

510

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

– Nem én dobtam Molotov-koktélt a házra, bébi! Te is láttad, hogy itt ültem melletted. Hogy dobhattam volna én a saját házamra kívülről egy Molotovkoktélt? – kérdeztem.

– Te meg vagy őrülve?! Ég a ház, mindjárt meghalunk, te meg itt vitatkozol velem? – üvöltötte.

– Én vitatkozom veled?! Te mondtad, hogy én rendeztem így! De ez nem igaz! Én itt ültem melletted végig!

– Hank, az Isten szerelmére, csinálj már valamit, mindjárt meghalunk!

Odamentem hozzá, megsimogattam az arcát, mondtam neki, hogy nyugi, bébi, és letéptem róla a rövidnadrágját.

Aztán dörömböltek az ajtón.

– FBI! Nyissa ki!

Kinyitottam a szemem. „A büdös kurva életbe. Az embert még álmában sem hagyják élni.” Felvettem a kinyúlt alsógatyámat, és odamentem az ajtóhoz.

– Ki az?

– FBI! Nyissa ki!

– Láthatnék egy igazolványt? Bárki mondhatja, hogy az FBI-tól jött. Mi van, ha a nép haragja áll az ajtóban, és valamiért épp rajtam akar bosszút állni?

– Ne szórakozzon, mert betörjük az ajtót!

– Nem az enyém. Tőlem…

Kinéztem az ablakon, és valóban, ott állt két magas, fehér, jól fésült férfi, fekete öltönyben. „Hát, ez nem a nép haragja” – gondoltam magamban. „De ha mégis az, akkor rábasztam, és ha így át tudnak verni, akkor megérdemlem.”

Kinyitottam az ajtót.

– Henry Chinaski?

– Ki kérdezi?

– John Johnston vagyok, az FBI különleges ügynöke.

– John Johnston? Magát se nagyon szerették a szülei, mi?

– Ne szórakozzon, mutassa az igazolványát!

– Nincs nálam, alsógatyában vagyok, mint látja.

– Akkor keresse meg!

Bementem a konyhába és megnéztem a pulton, ahol hagyni szoktam. Nem volt ott. Átmentem a nappaliba, körülnéztem, ott se volt. Bementem a hálóba, körülnéztem, ott se volt. Bementem a fürdőszobába, körülnéztem, ott se volt.

Visszamentem az előszobába, megnéztem a nadrágom zsebében, ott se volt.

Visszamentem az ajtóba.

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

511

– Nem találom.

– Na ne szórakozzon! – mondta Johnston. Félrelökött, és bement a nappaliba.

– Hé, ez birtokháborítás!

– Ne háborogjon, vagy letartóztatjuk!

– Milyen alapon?

– Azon az alapon, hogy azt mondtam.

– Értem. Vagyis nem. Elmagyarázná?

– Jogosítványa van?

– Van. – Akkor adja ide azt!

– Nincs nálam.

– Hol van?

– A kocsimban.

– És hol van a kocsija?

– Elvontatták.

Közben bejött a másik ügynök is.

– Láthatnám az igazolványát? – kérdeztem.

– Nem. – Maguk miért ilyen barátságtalanok már korán reggel?

– Fél tizenkettő van. Reggel hat órakor volt.

– Nem kellett volna FBI-ügynöknek menni.

– Ne szórakozzon, vagy letartóztatjuk!

– Igen, ezt már mondták. Akkor legalább a nevét elárulná? Tudja, csak azért, hogy ha agyonvernek, és túlélem, akkor fel tudjam jelenteni magukat.

– Will Williams.

– Viccel velem, Will?

– Nem. – Magát se szerették a szülei, mi? Láthatnám az igazolványát? Most már tényleg érdekel. Valóban ez a neve?

Kelletlenül elővette az igazolványát. Odanyújtotta. Tényleg Will Williams volt.

John Johnston és Will Williams a házban.

– Most, hogy megismerkedtünk, miben segíthetek, uraim?

– Hol volt múlt héten szerda este 7 órakor?

– Nem tudom. Gondolom, itthon.

– Erőltesse meg az agyát.

– Erőltetem, de tudja, amióta be vagyunk ide zárva a kijárási tilalom miatt, és még piáért se lehet kimenni, összefolynak a napok.

512

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

– Van magáról egy videófelvételünk, amin két üveg whiskyvel áll a Florence és Normandie Avenue sarkán, ahol a zavargások elkezdődtek.

– Igen, most, hogy mondja, meglehet. De miért olyan érdekes ez? Máskor is álldogáltam már ott. Igaz, nem mindig két üveg whiskyvel, mert arra nem mindig van pénzem. Tudja, ezek a kiadók manapság összevissza fizetnek.

– Mit csinált a Florence és Normandie Avenue sarkán?

– Elindultam a sarki koreai italboltba, de zárva találtam, ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek a sarki kínai italboltba, de azt is zárva találtam. Úgyhogy szomorúan elindultam hazafelé, és épp azon gondolkodtam, hogy mit fogok ma inni, amikor találkoztam egy régi kollégámmal, egy fekete sráccal, akinek egyszer, egyébként tök véletlenül, láttam a farkát az öltözőben. De tényleg véletlenül, mert amúgy is utálom az öltözőket, nem szoktam ott tartózkodni, pláne nem fekete férfiak farkát figyelni, de akkora volt, hogy nem tudtam nem odanézni.

– A lényegre!

– Szóval, ahogy mondtam, elindultam hazafelé, és összetalálkoztam Johnnal, a maga névrokonával. Johnnal mindig is kedveltük egymást, és ha néha úgy alakult, együtt mentünk ki a lovira. Fogadtunk, ittunk, néztük a nőket, és álmodoztunk.

– A lényegre!

– John odajött hozzám, jókedvűen üdvözölt, majd azt mondta: „Nesze, Hank, ezt idd meg az egészségünkre!”

– Ezt hogy értette vajon?

– Nem tudom, nem kérdeztem tőle. Ha az ember zavargások kellős közepén találja magát, és csak úgy kap két üveg whiskyt, nem kérdezgeti, hogy miért kapta.

– Folytassa.

– Aztán hazaértem, kibontottam az egyik üveg whiskyt, leültem a nappaliban a kanapéra, és a szomszéd nőre gondoltam. Azon tűnődtem, vajon otthon van-e a férje, vagy átmenjek-e hozzá, hogy együtt igyuk meg – Johnék egészségére.

– Na, ne szórakozzon!

– Esküszöm, így volt.

– Úgy értem, ne fárasszon a hülyeségeivel. Mint mondtam, van magáról egy videófelvétel, amin a Florence és Normandie Avenue sarkán áll, ahol lelőttek egy rendőrt. Látott valamit?

– Igen.

– Mit?

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

513

– Füstöt, lángokban álló üzleteket, eksztatikus arcokat, akik bevásárlókocsikat toltak, és fekete nőket melltartó nélkül, papucsban.

– Ha így folytatja, bevisszük.

– Tényleg ezt láttam.

– És a lövöldözést nem látta?

– Nem. – Az hogy lehet?

– Miért, magukkal még nem fordult elő, hogy pont nem láttak egy lövöldözést?

– Tényleg azt akarja, hogy bevigyük?

– Nem mondhatom azt, hogy láttam valamit, ha nem láttam.

– Ha később kiderül, hogy mégis látott valamit, és nem mondta el, húsz évre lecsukjuk, és akkor rengeteg néger faszt nézegethet közelről.

Azzal megfordultak, és kimentek.

Felvettem a nadrágomat, az ingemet, és átmentem Lisához, hogy megkérdezzem, nem maradt-e véletlenül egy-két söre, mert kurvára másnapos voltam. Bekopogtam az ajtón. Míg ott álltam, benyúltam az ingem zsebébe, és megtaláltam a személyi igazolványomat. Visszatettem. Aztán Lisa ajtót nyitott.

Sárga, lenge póló és fehér bugyi volt rajta.

– Lisa, nem félsz, hogy egyszer megerőszakolnak, ha így nyitsz ajtót?

– Jaj, Hank, ne kezdd már ezt megint, korán reggel.

– Nincs egy kis söröd?

– Gyere be.

Bementem, becsuktam magam mögött az ajtót, és mentem a segge után a konyhába. Kivett egy doboz sört a hűtőből, és odaadta. Kinyitottam.

Meghúztam. Jó hideg volt. A sivatagban kinyíltak a virágok. Eloszlottak a felhők.

Kisütött a nap.

Aztán egy nagy csattanás hallatszott a ház falán. – Dögöljetek meg, faszszopók – kiáltotta egy dühös, fiatal, fekete hang. „Remélem, Molotov-koktél” – gondoltam magamban.

De egy embernek nem lehet ekkora szerencséje.

Pritz Péter

514

(Budapest, 1972) rockújságíró, műfordító. Elsősorban Charles Bukowski műveit fordítja, de az ő nevéhez fűződik Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvének második magyar fordítása is. Az Open Air Rádió zenei szerkesztője.

Karanténba zárt, magányos DJ. Kedvenc időtöltése az alvás.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Anja Kampmann

szimat

witterung nincs itt egy gyík sem még a lépések is nehezek a faanyag fiatal és azt mondja a földnek csak lassan úgy talán gyógyíthatóak a sínek a szénpor katonák cipősarka és a vállak a szocialista toronyházakkal felejtenek az ide vezetett összes kutya kövér zsákmányt szerez hagyjuk őket az összes nyommal együtt egyedül.

Dűnék Dünen Azt mondod, túlságosan elzárkóztam: pedig itt kezdődik a partszakasz a föld saját nevét zúgja megismételhetetlenül.

Az egyensúlynak egy mélyebb bensőhöz semmi köze: csak ahhoz ahogy ellököd magad a kőpárkánytól és a fugákban egy történet pattan szét

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

515

ami nem több már sem kevesebb mint a kréta körvonala egy fal megígéri hogy tartja a táblát te megígéred hogy feliratozod fölötte fütyül a szél.

Bordás Máté fordításai

Anja Kampmann

Bordás Máté

516

(Hamburg, Németország, 1983) német költő, író. Proben von Stein und Licht (Kő és fény próbái) című első verseskötete 2016-ban jelent meg. A Wie hoch die Wasser steigen (Meddig emelkedhet a víz) című első regénye, melyet a Lipcsei Könyvvásár Díjára és a Német Könyvdíjra is jelöltek, 2018-ban jelent meg. Lipcsében él.

(Szolnok, 1995) egyetemista, leendő tanár, emellett kitartóan zenél, ír és fest.

2015 óta publikál verseket. A Versum és a Rost szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

Florin Irimia

A kínai kisautók rejtélye (Misterul mașinuţelor chinezești)

T

izenegy éves lehettem akkortájt, dundi langaléta, olyan kezekkel és lábakkal, mint valami jól dagasztott cipók, de a fejem lágya még nem nőtt be. Apukám Zajkinnak szólított, mint a szovjet sportolót, nem azért, mintha akár egy csöppnyi érdeklődést is tanúsítottam volna a birkózás vagy a repülés iránt, hanem mert szerinte ez a név azt a benyomást kelti, hogy viselője egy pufók fickó – s bár Ivan nem volt az, én bizonyosan igen. Jó néhány éve minden téli iskolai ünnepségen a hóember szerepét kaptam, tavasszal pedig nem lehettem más, mint a morcos, megfelelőképpen terebélyes medve, amint hosszú hónapok téli álma után előbújik barlangjából. Az étvágyam karöltve jelentkezett egy másik mohóságommal, amely arra indított, hogy lázasan vizslassam a lakás minden szögletét, ahol életem telt. Ez a foglalatosságom akkor jelentkezett, amikor egyedül maradtam otthon, sohasem olyan gyakran és annyi időre, hogy beleunhassak a kajtatásba. Előszeretettel kutakodtam a nappaliban álló könyvszekrény fiókjaiban, ahol aprócseprők és nagyobb dolgok kimeríthetetlennek tűnő tömkelege várt: gyógyszerek, diapozitívok, filmtekercsek és fényképezőgép, kicsorbult nippek, aztán öngyújtók, néhány ébresztőóra, játékkártyacsomagok, használhatatlan golyóstollak, „valamikori” bankjegyek és pénzérmék stb. Néha olyasmikre is bukkantam, amiknek nem tudtam sem az elnevezését, sem a rendeltetését, rejtélyes tárgyakra, mint

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

517

egy csomag gumióvszer, vagy legalábbis érdekesekre, mint azok a füzetek apám jegyzeteivel, amelyekben, amint arra később rájöttem, tulajdonképpen anyukám vezetett naplót egyetemista évei alatt.

A lakásnak egy másik, számomra „forró” zónája a sufni volt, a „szolgálati mosdó”, ahogyan nevezték még, ahová nagymamám betelepített néhány polcot, és ezekre az enyéim rázsúfoltak egy rakás dolgot, amiket nem volt szívük vagy egyszerűen lusták voltak kidobni, az elmúlt iskolai évekből származó füzeteimtől és tankönyveimtől kezdve újságokon, folyóiratokon, rokkant iskolatáskákon át kopott ruhaneműkig és széttaposott cipőkig, satöbbi, satöbbi. Szerettem ott időzni, mert meleg volt odabent, vécé állt a rendelkezésemre korlátlanul (bár a szemétcsúszdán néha szinte elviselhetetlen bűz áramlott felfelé), arról nem is beszélve, hogy számtalan, felkutatásra érdemes belvilág várt rám: pénztárcák, vajmi aprópénzzel bennük, övtáskák, még több aprópénzzel, diplomatatáskák, kabát- és bundazsebek lejárt moziés buszjegyeket rejtve, ráadásnak két, az idők során az enyéimnek címzett levelekkel és képeslapokkal degeszre tömött doboz. És volt ott még néhány kötet is azok közül, amelyek már nem fértek be a könyvszekrénybe. Soha nem felejtem el, hogy egy napon rátaláltam ezek között egy ilyen címűre: Groteszk a zenében, és lesújtó bambaságomban azt hittem, hogy Groteszk egy művész neve, mint Enescu vagy Porumbescu, és este meg is kérdeztem, ki volt ez a zenész, mikor élt, mit alkotott, mert én még soha nem hallottam róla – és egy csöppet sem értettem, miért gurulnak a nevetéstől. Na de a „korszakos” felfedezésemnek, amelyről mesélni akarok, semmi köze a könyvekhez.

Végéhez közeledett az év, és sikerült eléggé komoly náthát összeszednem ahhoz, hogy anyukám bejelentse egy szép nap reggelén: „aznap” nem megyek iskolába. „Nincs ennél vagányabb dolog!”, örvendeztem magamban, annál is inkább, hogy, különös módon, egyáltalán nem éreztem magam betegnek. Úgyhogy megvártam szófogadóan, amíg a szüleim munkába mennek, kiugrottam az ágyból, és miután felfaltam, amit kint hagytak reggelire, belevágtam felfedezői munkámba.

Most már nem tudom, hol találtam rájuk, az ósdi bőröndben-e, amelybe szüleim hajdanán csomagoltak, amikor a tengerre mentünk nyaralni, vagy egy halom kinőtt pulóverem mögött-e, de tény, hogy adott ponton, óriási meglepetésemre és elragadtatásomra, felbukkant három szép színű doboz, egyik tetszetősebb, mint a másik, amelyekben, amikor sorra kinyitottam, épp az volt, amit a külsejükre rajzoltak: három újszerű, kínai játék autó. Izgatottan forgattam őket, hangosan lelkesedve minden apró részlet láttán, amit

518

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

felfedeztem rajtuk. Például azt, hogy a piros, elemes, billenős teherautónak föl-le mozdul a platója, ha megnyomom az ON gombot, arról nem is beszélve, hogy egyúttal a fényszórói is égni kezdenek, ami igazi luxusnak számított akkoriban; a felhajtható tetejű sportkocsinak egyszerre nyílik ki a csomagtartója és a motorháztetője, előbbiben ott lapul a pótkerék, gumiból, és hihetetlen!, ki lehet szedni, utóbbiban pedig a motor, de nemcsak rajzoltan, mint más játékoknál, hanem egy darab ólomból kiképezve, amelynek tényleg motorformája van, míg a bolyhos, kis borjú a pirosra festett teherautó platóján odabújik szopni az anyja tőgyéhez, mindahányszor megforgatom a jármű kerekét.

Mint említettem, ez év vége felé történt, közeledett a mikulásjárás, bár időközben megtudtam a suliban, hogy csak Télapó létezik, a Mikulás nem egyéb, mint szüleink kitalációja. Eléggé fájt ez az újdonság, tulajdonképpen majdnem sokk volt számomra, de restellkedésemben nem osztottam meg az információt az enyéimmel, nem akartam őket kínos helyzetbe hozni, amelyet aztán muszáj lesz egymásra mutogatással és zavart magyarázkodással enyhíteni.

Ezért amikor apukám megkérdezte, mintha ördöge lenne, épp kevéssel azután, hogy az új tudás birtokába kerültem, „Hallod, te még hiszel a Mikulásban?”, azt válaszoltam, talán egy picit összeszoruló torokkal: „Hogyne, persze, miért ne hinnék?” „Mert tudom, egyes gyerekek azt hangoztatják, hogy nem létezik”, felelte, még mindig eléggé gyanakvóan méregetve. „Nem tudom”, hazudtam, valószínűleg nagyot nyelve. „Semmit nem hallottam erről.” Még visszhangzott bennem ez a beszélgetés, hiszen nem telt el több azóta, mint körülbelül két hét, úgyhogy a felfedezés eufóriáját szinte azonnal felváltotta egy olyan pánik, amilyent régóta nem éreztem. Nem attól féltem, hogy nem tudom eltüntetni keresgélésem nyomát, ehhez eléggé jól értettem már. Attól rettegtem, hogy nem leszek képes megfelelő lelkesedést színlelni a bakancsom mellett hagyott ajándékok láttán, lévén, hogy addig általában eléggé zajosan, szinte teátrálisan nyilvánultam meg a csomagok kibontása közben.

Néhány napig fokozódó idegfeszültségben éltem, mint a bemutató küszöbén álló színész. Aztán eljött december 5-e estéje, az ajándékok a cipők mellett landoltak, én pedig kis fellépésemre készültem. Mert egy dolog az, hogy kijelentem, igen, hiszek a Mikulásban, és teljesen más bizonyítani is ezt a hitet. „Itt az idő”, mondtam magamnak, nagyot nyeltem ismét, nem tudom már, hányadjára, és őrülten kalapáló szívvel kibontottam az első ajándékot.

Amikor végre lehántottam róla a szépen színezett csomagolóanyagot, csodálkozva és, beismerem, nagy megkönnyebbüléssel állapítottam meg,

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

519

hogy közönséges tolltartó van a kezemben, igaz, kínai, de ez az egyetlen közös vonása a sufniban rejtőző kisautókkal. Kibontottam a második ajándékot is, abból társasjáték hullott az ölembe, amelyet már kívántam egy ideje. Végül a harmadik dobozban egy kisautót találtam, nem kínait, hanem románt, egy műanyag ARO 244-est, ma is megvan még, jobban mondva, ami maradt belőle, mert nem voltam az a gyermek, aki különösebb gonddal ügyel a játékaira. Utólag úgy gondolom, hogy végső soron sikeresen el tudtam volna játszani a lelkesedést is, ha netán azok az ajándékok vannak előttem, amelyekre véletlenül rábukkantam korábban. Így viszont rém szomorú volt a helyzet: nemcsak a Mikulás nem létezik eszerint, hanem Télapó is puszta kitaláció, hiszen, okoskodtam magamban, a három kisautó csupán tizenkilenc nap múlva kerül a fa alá, esetleg más, a boltból vásárolt ajándékokkal együtt.

Teljesen eltájolódtam, de nem szóltam semmit, amikor pedig faggatni kezdtek, mi bajom, miért vagyok olyan búskomor, azt feleltem, amit sokszor hallottam édesanyámtól: „Rettenetesen fáj a fejem, ne most…” Kaptam egy aszpirint, ezért hálásnak kellett mutatkoznom, ami igazán apró feladat volt előadó-művészetemnek, és aludni küldtek.

A napok közönyös csigatempóban teltek, mintha így lett volna elrendelve.

Aztán felkerültek a díszek a fenyőfára, az ajándékok pedig felsorakoztak a tövében. December 24-én este egy fásult gyermek három ajándékcsomagot bontogatott ki, pontosan tudva közben, mi lapul ezek mindegyikében.

Csakhogy, mély döbbenetére, akárcsak mikulásjáráskor, a csomagok tartalma köszönőviszonyban sem volt a sufniban felfedezett három kisautóval: egy kapszlis pisztoly, egy bélyegalbum, egy földgömb és valami ruhanemű hevert csupán a karácsonyfa alatt. Ezúttal még csak kisautót sem kaptam. Úgyhogy, érthető módon, egy kicsit megnyugodtam, mert úgy látszik, Télapó a lehető legvalóságosabb volt, tehát végső soron, egy kis szerencsével, Mikulás is létező lehet. No de mi a helyzet a bőröndben rejtőző játékszerekkel? Nem egészen egy hónap múlva következett a születésnapom, azzal vigasztaltam magam, hogy valószínűleg akkor kapom meg. Nem kockáztathattam, hogy az enyéim elcsípjenek, ezért megvártam, míg elalszanak, és lábujjhegyen beosontam a sufniba. Régóta nem jártam a kincseskamrában. Bevallom, eléggé elment a kedvem ettől. Végső soron tényleg nem akartam felfedezni az összes ajándékom, mielőtt megkapom. Annyi erőfeszítést sem tettem, hogy villanyt gyújtsak, kifürkésztem a sötétben a bőröndöt, gyors mozdulatokkal kiszíjaztam, és az így keletkezett résen át kitapogattam a belsejét. Üres volt.

Megvizslattam a pulóverek mögötti zugot is, de ott sem találtam semmit.

520

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

„Furcsa”, töprengtem. „Vajon rájöttek, hogy valaki betolakodott ide?” Amikor le akartam lépni a polcról, az izgalomtól kimerülten elcsúsztam, és a padlóra zuhantam. Eléggé erősen megütöttem magam, az összes levegő kiszaladt a tüdőmből, és pár pillanatig az volt az érzésem, hogy megfulladok, mint annak idején, a paplan alatt. „Micsoda ostoba halál”, futott át az agyamon, „nem így képzeltem el.” Reggel ugyanott ébredtem, fejem valami napozógyékényen nyugodott, pedig éjjel azt álmodtam, hogy visszatértem a szobámba.

Igyekeztem ismét az ágyamba kerülni, mielőtt a szüleim észreveszik, hol aludtam valójában.

Születésnapomra, abban a kiszámíthatatlanul különös újévben, a következő ajándékokat kaptam: egy melegítőt, egy pár fekete, stoplis tornacipőt, néhány könyvet és egy iskolatáskát. Nem bírtam el tovább a kíváncsiságommal, de a döbbenetemmel sem, úgyhogy elhatároztam, tiszta vizet öntök a pohárba: − Mikor kapom meg a kínai kisautókat? – kérdeztem, nem számolva azzal, hogy lehet, soha. − Milyen kisautókat? – kérdezett vissza anyukám, színlelt elképedéssel. − Hogyhogy milyeneket? A kínaiakat, amelyikeket tévedésből megtaláltam a bőröndben, amivel a tengerre szoktunk utazni…

Anyukám rávillámlott a szemével apukámra, aki, úgy tűnt, elvörösödik. − Miket beszélsz, te gyermek? – szólalt meg ő is, szinte rám förmedve. – Miféle kínai autócskák? Mi az, nincs elég játékod?

Nem igazán értettem, hogyan, de rájöttem, hogy hibát követtem el.

Ellenséges, láthatatlan, de valóságos jelenlét furakodott be közénk, és ismét úgy éreztem, nem kapok levegőt. − Áá, beugrattalak! Csak kíváncsi voltam, mit mondtok erre! – kiáltottam fel, összeszedve maradék erőmet, pánikszerű, kínos hahotával nyújtva meg szavaim.

A kínai kisautók fel- és eltűnésének rejtélyére nem egészen egy éven belül fény derült. A következő karácsonyig anyukám és apukám elváltak, lett egy második anyukám és egy fogadott kistestvérem, aki, amikor beléptem hozzájuk, jólnevelten és kedveskedve hívott, játsszak a kínai kisautóival. A piros, elemes, billenős teherautónak föl-le mozdult a platója, ha megnyomtam az ON gombot, arról nem is beszélve, hogy egyúttal a fényszórói is égni kezdtek, ami igazi luxusnak számított akkoriban; a felhajtható tetejű sportkocsinak egyszerre nyílt ki a csomagtartója és a motorháztetője, előbbiben ott lapult a pótkerék, gumiból, és hihetetlen!, ki lehetett szedni, utóbbiban pedig a motor, de nemcsak rajzoltan, mint más játékoknál, hanem egy darab

2020/5-6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

521

ólomból kiképezve, amelynek tényleg motorformája volt, míg a bolyhos, kis borjú a pirosra festett teherautó platóján odabújt szopni az anyja tőgyéhez, mindahányszor megforgattam a jármű kerekét.

Szonda Szabolcs fordítása A magyar változat elkészítése során a fordító a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának Franyó Zoltán alkotói támogatásában részesült.

Irimia, Florin

(Jászvásár / Iași, 1983) író, műfordító, a szülővárosában működő Alexandru Ioan Cuza Egyetem bölcsészkarának adjunktusa. 2001-től van jelen recenziókkal és kritikákkal romániai irodalmi és kulturális folyóiratokban. Legutóbbi regénye: Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók rejtélye és más történetek, 2017).

Szonda Szabolcs

522

(Sepsiszentgyörgy, 1974) műfordító, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. Több magyarországi és romániai szakmai ösztöndíj, valamint a Székelyföld kulturális folyóirat díjának birtokosa. Legutóbbi műfordítása: Alexandru Mușina: Macska-e a cica? (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/5-6

HUllÁMVERÉS

Lakner Dávid

„Van, aki még nálam is inkább rab” Camus és Covid

Elsőre azt gondolhatnánk, olcsó húzás koronavírus idején a járványirodalomhoz nyúlni. Előkapni Márqueztől a Szerelem a kolera idejént, Defoe-tól A londoni pestis t, és keresni az analógiákat napjaink tapasztalataival. Szükségszerűen találunk is ilyeneket, hiszen a pandémiák logikája hasonló, az alapmotívumok ugyanazok. Felbukkan egy vírus, amit az emberek először nem vesznek komolyan, az esetszámok és főképp a halottak számának növekedésével viszont kitör a pánik, a társadalmak pedig végigmennek a harag-tagadásbelenyugvás jól ismert fázisain. Hol a járványon túli világba menekülnek, máskor az események sűrűjébe vetik magukat, felvéve a küzdelmet azzal a természeti csapással, amit kérdéses, egyáltalán kontroll alatt lehet-e tartani. Zárjuk ki a tudatunkból a lángba borult világot, meneküljünk a szerelembe, barátságba, az otthon melegébe? Vagy álljunk a harcok élére, feladatunknak tekintve minél több emberélet megóvását?

Épp az előbb említett választási lehetőségből is fakad, hogy amikor hasonlót élünk meg, nem szívesen olvasunk ugyanerről, vagy nézünk ilyen filmeket. A világháború után az emberek könnyed komédiákat kerestek a moziban, nem könnyeket és vérzáport. Idén júniusban a Bem mozi is ezzel a megjegyzéssel jelentette be újranyitását: „ami biztos, hogy a magunk részéről a vírusos tematikájú filmeket most egy kicsit hanyagolnánk…” Az online sajtó korában az szinte lehetetlen, hogy Facebook-falunkon ne fussunk bele mindennap az aktuális esetszámokba, halálozási adatokba. Ki akarna akkor még a könyvekben is ilyesmikről olvasni?

Meglepően sokan, már ami az év eleji tendenciákat illeti. A koronavírus megjelenése után ugyanis rekordmennyiségben kelt el a franciáknál és az

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

525

olaszoknál Albert Camus 1947-es regénye, A pestis. A mű egy fiktív pestisjárvány idején, a negyvenes évek Algériájában játszódik. Oran város kálváriája viszont bizonyos szempontból szívderítőbb is lehet mindannál, amit át kell élnünk. Már nem a fertőzöttek túlélési esélyeit, hanem a léptéket illetően. A pestis újságíró hőse, Rambert a regény nagy részében azért küzd, hogy végre elhagyhassa a karanténba zárt, pestisre ítélt várost, és együtt lehessen szerelmével.

Odakinn, egy normálisabb világban. Az idei világjárvány ezzel szemben annak a tapasztalatát hozta magával, hogy nincs hova menekülni. Mégoly súlyos háborúk elől lehet futni, pandémia elől nem.

Sajátos viszonyt ápolunk az analógiákkal. Az egymástól legtávolabb eső dolgok között tudunk kapcsolatot találni, de amint egy kicsi tétje is lesz a dolognak, rögtön tiltakozunk. A spanyolnáthát hozzuk példaként? De hát abba 17-50 millióan belehaltak! Az influenzát emlegetjük a koronavírus kapcsán?

Ne tegyük, hiszen utóbbi súlyosabb tüneteket produkálhat! A koronavírus, ahogy az életben szinte minden, rögtön táborokra osztotta a társadalmakat, valós diskurzus helyett pedig ezúttal is hitvitákkal találkozhatunk. Ezért vannak, akik a koronavírust egy minél rendkívülibb és súlyosabb, mások inkább mindennaposabb jelenséggel szeretik együtt emlegetni.

Utóbbiak feltehetően akkor sem lelkesednek, ha Albert Camus korszakos regényét ütjük fel. Pedig jobban tennék, hiszen A pestis lapjain elsősorban magunkra, nem pedig egy-egy járvány azonos halálozási számaira ismerhetünk. „Egyfajta rabságot másfajta rabsággal ábrázolni éppoly észszerű, mint létező dolgot nem létezővel” – szól a regény Daniel Defoe-tól vett mottója. Utalva arra, hogy A pestisben elsődlegesen megjelenő elszakítottságérzetet, a világból való kitaszíttatás élményét egy hasonló járvány éppúgy hozhatja magával, mint háború vagy másfajta sorscsapás. Mondjuk, egy pandémia a 21. században. És általánosságban a félelem a halandóságtól, az életben rejlő kockázatoktól. Roger Grenier így foglalta össze ezt a Camus-ről szóló monográfiájában1: „A pestis, vagyis a szenvedéstől és a haláltól való rettegés, a bezártság, a számkivetettség, még akkor is, ha »az ember a saját otthonában érzi magát számkivetettnek«, az elválás minden ember osztályrésze. Tűrheti szó nélkül, hogy eluralkodjék rajta, elismerheti, hogy legyőzték, láthatja benne Isten ujját, aki megbünteti valami vétkéért, de vissza is nyerheti méltóságát és szabadságát a lázadásban és a szolidaritásban.” „Most jut eszembe, a világháború negyedik évének vége felé, Róma, Berlin bombázása közepette, hogy pokolian unatkozom” – jegyezte fel Márai Sándor2.

1 Roger Grenier: Albert Camus. Tűző nap és árnyék, fordította: Örvös Lajos. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994 2 Márai Sándor: Napló 1943-1944, Akadémiai-Helikon, 1990

526

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Amint Zoltán Gábor hozzáfűzte, elsőre meglepő lehet, ha történelmi időkben így érez valaki3. Akár csak Csorba Győző tette az Árnyék című verse tanúsága szerint. Vagy épp a pestisjárvány elszenvedői Camus regényében. A nagy történelmi tragédiákról valahogy más kép él a fejünkben. Háború esetében a bombatámadások előli menekülésre gondolunk, pestisnél pedig utcán heverő, szörnyű állapotban lévő haldoklókra, középkori egészségügyi állapotokra. Ezért is hat ránk olyan elementáris erővel, ha megtapasztalunk valami ehhez hasonlót.

Mondjuk, mikor arról látunk képet, hogy olasz katonai teherautók konvojban szállítják el a koronavírusos halottakat. Hasonlóan megrázó, ahogy Camus a temetések metamorfózisáról ír. Először csak igyekeztek a lehető legjobban megrövidíteni a folyamatot, a szűk család részvételével gyorsan lezavarva az egészet. Persze a hozzátartozók sem feltétlenül lehettek jelen, hiszen ha együtt éltek az elhunyttal, akkor épp karanténban kellett ülniük. Aztán kevés lett a koporsó, elfogyott a hely a temetőben, így előbb összevonták a szertartásokat, később már tömegsírokat ástak, legvégül pedig a pestises holttesteket már csak elégetni tudták. Rieux doktor pedig már attól tartott, hogy ha ez így megy tovább, az utcán, csomóban fognak meghalni az emberek, a haldoklók pedig „jogos gyűlöletükben, ostoba reménységükben a köztereken csimpaszkodnak az élőkbe.”4 Ilyen szerencsére azért nem történt.

A hasonló borzalmak ugyanakkor csak a pestisjárvány szélsőségét jelentették, az emberek többsége napjai jelentős részét monoton egyhangúságban töltötte.

A pestis időszakát a négy fal közé zárva, kijárási tilalmak árnyékában élték át.

Ma már jellemzőbb, hogy előbbi fogalmat ki sem nagyon mondjuk, helyette a „kijárási korlátozást” használjuk, hangsúlyozva, hogy az nem általános, csak bizonyos időközökre korlátozódik. Ahogy arra korlátozódott Camus regényében is. „Mi sem kevésbé látványos, mint egy sorscsapás; a nagy veszedelmek, éppen mert sokáig tartanak, egyhangúak. Azok emlékezetében, akik átélték, a pestis szörnyű napjai nem pompázatosan kegyetlen lángokként maradnak meg, hanem mint véget nem érő taposás, ami elől senki és semmi nem menekülhet.”

A kijárási tilalmat illetően is voltak egyenlők és egyenlőbbek, mint az kiderült.

Hiszen olykor külön kerületeket, a legfertőzőbbnek mondott területeket záratták csak le. „Az ott lakók ezt kimondottan ellenük irányuló, rosszindulatú intézkedésként élték meg, s úgy gondoltak a más kerületekben lakókra, hogy ők bezzeg szabadok. Ez utóbbiak viszont azzal vigasztalhatták magukat nehéz 3 Zoltán Gábor: Szép versek 1944, Kalligram, 2020 4 A pestisből való idézetek Vargyas Zoltán friss fordításából, a Jelenkor kiadónál tavaly megjelent kötetből származnak

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

527

óráikban, hogy mások kevésbé szabadok, mint ők. »Van, aki még nálam is inkább rab« – ez a mondat összegezte az akkor lehetséges egyetlen reményt.”

A világ ugyan egyszerre éli át a koronavírust, mégis ezt a reményt láthatjuk visszaköszönni az egyes országok közötti relációban. A tavaszi időszakban például az enyhébb svéd intézkedésekről olvashattunk elítélő cikkeket, miközben azóta is a szigorúbb lépések jelennek meg pozitív színben. Érthető módon, hiszen ha súlyos intézkedések nélkül is át lehet vészelni a válságot, akkor saját bezártságunk jogossága, korábban hozott áldozatunk is megkérdőjeleződik.

Járvány idején mindennapossá válik, hogy korlátozó intézkedésekről olvasunk, sokszor pedig már meg sem kérdőjelezzük ezek arányosságát, célszerűségét.

Máskor viszont – főleg ha valami számunkra fontosabb területet érint a döntés – mégis az állami szigor kritikusaivá válunk, az egyéni szabadságjogokra hívva fel a figyelmet.

A társadalom Camus-nél is hullámzóan reagált a járványra. Eleinte például sokan el sem szerették volna hinni azt. Azóta a sorozatgyártás egy tökéletesen ideillő szlogent is szállított számunkra: „nem jó, de nem is tragikus.” Ez derült ki a járvány bejelentése előtti egészségügyi értekezleten is. „Richard kijelentette, hogy véleménye szerint nem szabad engedni a pániknak: egyelőre csak annyit lehet mondani, hogy ez egy ágyéki szövődményekkel járó láz, a találgatás, a tudományban csakúgy, mint az életben, mindig veszedelmes.” Az első lezárások hírére pedig a polgárok sem tudták, mit gondoljanak, leginkább csak a hatóságokat kritizálták. A számokkal viszont nem tudtak mit kezdeni. „A prefektus ezután mindennap elküldte az adatokat az ügynökségnek, és felkérte őket, hogy hetente olvassák be a rádióba. De még erre sem reagált rögtön a közönség. Az a közlemény ugyanis, hogy a pestis harmadik hetében háromszázketten haltak meg, nem mozgatta meg a képzeletüket. Egyrészt talán nem is mind pestisben haltak meg. Másrészt fogalma sem volt róla senkinek, hogy normális körülmények között hány ember hal meg hetente. (…) Így hát továbbra is mászkáltak az utcákon, kiültek a kávéházi teraszokra. Összességében nem voltak gyávák, inkább tréfálkoztak, semmint panaszkodtak, úgy tettek, mintha derűsen fogadnak a nyilvánvalóan átmeneti nehézségeket. A látszat meg volt mentve.”

Aztán persze, ahogy a járvány súlyosbodott, úgy vette át a nyugalom helyét a reménykedés, a kétségbeesés, a dühöngés, majd végül a közöny. Közben pedig az okok keresése, aminek egyik leglátványosabb példája Paneloux atya sokakat foglalkoztató prédikációja. Ebben a pap arról beszélt, hogy valójában isteni csapásról, büntetésről van szó, de ez végül felemelheti, jobb útra terelheti

528

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Fotó: Loomis Dean

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

529

a várost. Tarrou jegyzeteiben ennek kapcsán úgy fogalmazott: „Csapások elején, csapások után mindig szónokolnak egy kicsit. Az elején azért, mert még nem szoktak le róla, utána meg azért, mert gyorsan visszaszoknak. Csak a nagy baj idején szokunk rá az igazságra, azaz a hallgatásra.” Mindez erősen rímel a Magyar Nemzet színikritikusa, Mátrai-Betegh Béla soraira. Ő a napilap 1976. december 25-i számában tette fel a kérdést: „Mit csinál az ember, ha történelem közeleg? (…) Csak akkor fecseg róla tudatlanul, jókorákat tévedve, amikor véletlenül épp nincs történelem. Olyankor szokása sóhajtozni arról, hogy történelmi időket él, ha nincsenek történelmi idők. Vagy amikor jó messze vannak tőle. Ha egyszer mégis közelítenek, bizony hogy észreveszi. Nem sopánkodik tovább, más dolga van, kevesebbet beszél nagy időkről és többet szorong.”

Szoronganak Oran lakói is, akik előbb még fel tudták idézni távol maradt szerelmük, családtagjuk arcát, egy-egy közös emléket, de idővel mindez megkopott, helyét pedig a fáradtság és a gépies létezés vette át. Egyre érdektelenebbül tették a dolgukat, sietősen haladtak végig a városon, az érzelmek helyét átvette a közöny. Rieux doktor pedig biztos volt benne, hogy a reménytelenségnél is rosszabb, ha hozzászokunk ahhoz. Amikor már a jövőbe tekinteni sem merünk, hiszen ki tudja, mikor ér véget az állandó bizonytalanság, mikor szabadulnak az egyhangúság börtönéből. „Legfőképpen arról szokott le nagyon gyorsan mindenki, hogy latolgassa, pláne nyilvánosan, hogy meddig fog ez tartani. Miért? Mert amikor a pesszimisták mondjuk hat hónapra tették, aztán lejátszották magukban az eljövendő hónapok összes keserűségét, és összeszedték minden erejüket, hogy emelt fővel viseljék a napról napra elosztott hosszú szenvedést, akkor egy elejtett megjegyzés, újságírói vélemény, futó gyanú vagy hirtelen megvilágosodás hatására egyszer csak rájöttek, hogy miért tartana a betegség csak hat hónapig, miért ne tarthatna akár egy évig is, vagy még tovább? Ilyenkor oly hirtelen omlott össze minden elszántságuk, akaraterejük, türelmük, hogy úgy érezték, sosem másznak ki ebből a gödörből. Ezért kényszerítették magukat, hogy sose gondoljanak a szabadulás órájára, sose forduljanak a jövő felé, mondhatni a földre szegezzék tekintetüket” – olvassuk még a járványidőszak kezdeti hangulatáról. Arról, amikor még hatni tudnak az olyan mondatok, hogy csak két hónap vagy még fél év, és vége az egésznek. Miként a világháború esetében: „mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek”. És ahogy 2020 tavaszán, amikor még egy világ bízott benne, hogy a járványon belátható időn belül túl lehetünk majd. Legalábbis: többen hitték így, mint 2020 őszén, amikor épp 2021 tavaszára lőtték be a járvány végét.

530

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Az ítélet nemcsak Paneloux prédikációjában, de egy másik, érdekes kontextusban is előkerül. Itt mintha az új fordítás nem lenne kellően pontos.

A rendületlenül a betegek mellett maradó Rieux doktort nyomasztja, hogy valójában már nem gyógyítani érkezik, csak elrendelni az elkülönítést. A feladata a diagnosztizálásra szűkült, „hogy megtalálja, leírja, nyilvántartásba vegye, majd elítélje a beteget.” A szóhasználat azt sugallhatja, hogy itt is büntetésről van szó, és a beteget vétkesnek mondjuk ki abban, hogy utolérte a fertőzés. Csakhogy a francia regényben szereplő „condamner” inkább annyit jelent, ítéletet mondani, valamire ítélni. Jobbnak tűnt a korábbi fordítás, még ha hozzá is tett az eredetihez: „Felismerni, látni, leírni, beírni, aztán reménytelennek ítélni, ez a feladata.” Ítéletet mondott a pestis a város lakói felett, de igazságszolgáltatást ebben nem feltétlenül érdemes keresnünk. A járvány a saját logikája szerint működve egyszer csak megjelent, majd később váratlanul csillapodott. Persze, közben hoztak ilyen-olyan intézkedéseket, mert a védekezés látszatát fenn kellett tartani. Mondjuk, a betegek mellett, ahol Tarrou egy gézmaszkot nyomott Rambert kezébe. Használ? – kérdezte utóbbi. Nem, viszont a többieket megnyugtatja, érkezett a válasz.

A Mátrai-Betegh-idézettel is jellemzett történelemfelfogás miatt egyébként érték kritikák is Camus-t. Már a Combat című lapban megfogalmazta ugyanis a fasizmus kapcsán, hogy az belekényszerített minket a történelembe. Mészáros Vilma említette5, hogy „a történelem ebben az írásban csak mint a mészárlás, az agónia világa szerepel, az élet valóságos örömeivel: a madarak hangjával, az esték illatával szembeállítva.”

A történelem egyenlő lenne a vérzivataros időkkel, és amint egy kis nyugalmat érzünk, bejelenthetjük a végét? A fukuyamai elképzeléssel már sokan vitába szálltak, igaz, nem feltétlenül azt állítva, hogy az eseménytelen idők is ugyanúgy történelmiek. Inkább jósoltak újabb konfliktusokat, illetve a háttérben kiéleződő szembenállásokat, amik aztán előrébb viszik (vagy épp visszavetik) a világot.

De a madarak hangja és az esték illata, mindig úgy tűnt, kívül esik a horizonton.

Pedig ezek jelentik az igazán nagy időt, amint ezt a Camus-életmű is jól példázza.

5 Mészáros Vilma: Camus, Gondolat, 1973

Lakner Dávid

2020/5-6

(Veszprém, 1990) a Magyar Hang újságírója, Budapesten él.

hÉvíz /

Hullámverés

531

Fotรณ: OSZK MEK

Németh Gábor

Zsidó nyaralás

75 éve jelent meg az Emberszag

„Szép Ernővel csúnyán bánni”.1 – Szép Ernő felfedezését, a „titkos világtippet” természetesen én is – mint annyian a hetvenes években magára eszmélő generációból – Tandori Dezsőnek köszönhetem. Ő volt az, aki újra komolyan vette azt a csodálatos ajánlatot, ami Szép Ernő lírájával együtt addigra nagyjából le volt írva, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Ernő bácsi, a kis cukrászmester, a bánatos sanzonjaival eltűnt a süllyesztőben, hogy átadja a helyét a valóságos Szép Ernőnek, aki „Eliottal, Kafkával azonos időben alkotta kiemelkedő műveit – elegyes, egyenetlen költői terméséből legalább húsz darabot –, a kisprózai bűvöletei is rokonai a huszadik század legjelesebb prózai dolgainak a szösszenet, a karcolat, a parányi terjedelmű végtelenségmegragadás stb. műnemeiben.

Sajnálatosan átültethetetlen fogalmazási módjai, a szív benső ámulatát kifejező, a mi tekintetünk csodáló döbbenetét eredményező szófűzései, látszólag gyermeki, látszatukban keleti, akár zen-buddhista, koanos, haikus etc. módozatai e prózának úgy maradnak az anyanyelvben, hogy csak meg se próbálkoznék vele idegen nyelvű érdeklődőknek becsületszavamat adni, kérem, ez néha a csúcsok máshol is alig elért csúcsa.”2 Nem mintha Karinthy paródiája ne lett volna véresen komoly.

Az Így írtok tin felhőtlenül nevetgélni, hát, az azért nagyjából ahhoz foghatóan érzékeny reakció, mintha manézsnak néznénk a vágóhidat. Karinthy mosolygó gyilkos, és még finom voltam. Vegyük ezt a csonka gúlát, a Dalt az „Ajaj, nehéz ez a neo-primitizmus” ciklusból, szerintem maximum, ha fél órát szórakozhatott vele, mégis, illúziómentes olvasatban annyira gyilkos szöveg, hogy ha valamiféle irodalmi cézár Szép Ernőre küldte volna teljes kritikai nehéztüzérségét, az se csinálhatta (ki) volna jobban.

Talált, süllyedt, annyi neki.

Karinthy úgynevezett görbe tükre valójában a lehető legegyenesebb – Szép Ernőt pontosan annak mutatja, sajnos, aki volt – végtelenül modoros, affektáló kisfiúnak, aki valahogy mégiscsak koravénné töpörödött, mint az ottfelejtett nyári alma az előszobaszekrény tetején. Nem mintha ismernénk bárki igazán nagyot, aki nem modoros a végtelenségig, a legmodorosabbak konkrétan és nyilván azok, 1 Tandori Dezső: Szép Ernővel csúnyán bánni, Beszélő, V. évf., 41. sz (1994), 38–39.

2 Szomory Dezső: Balog Tuta. Fidibusz. 1908. évi 22-43. szám

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

533

akik egész életükben a modoruk elrejtésével foglalkoznak, lásd még a bonmot-t, amit állítólag gyakran alkalmazott bemutatkozáskor: „Karinthy vagyok. Térjen magához.” Nem finomkodik, azonnal lábra megy, tisztára a Nobby Stiles3, már akinek ez még mond valamit, ezért még Angliában is rögtön kiállítanak, pedig a paródia írásának pillanatában még nem volt egészen biztos, hogy a tárgyául választott Gyermekjáték („Kérem én még nem játszottam, / Nem játszottam, / Nem játszottam, / Játszani szeretnék mostan.”) lesz majd az örökzöld Szép-sláger, mindörökkön-örökké, ámen. „Ha én kicsi fiú volna Csilingelne, lovagolna.

Ujságokba sose írna, Sose írna, sose írna, Télen-nyáron csilingolna.”4 Milyen elképesztően pontos szemétség.

Minden analízisnél, komoly argumentációval megérvelt kritikánál pontosabb, hiszen a mégoly okos kritika is unalmasan körülményes a paródiához viszonyítva, mintha a kört egyetlen biztos körzőmozdulat helyett egyenlő oldalú, konvex tízezerszög szerkesztésével próbálnánk megrajzolni.

Karinthy Megjegyzése külön megérne egy misét. „Aki ennél még naivabbat ajánl uraságodnak, mint értéktelen hamisítványt, tessék erélyesen visszautasítani.”5 Kíméletlenül kipécézi Szép Ernő izgatott törleszkedését, az „édes kis közönsége” és a „szerkesztő urak” unos-untalan szólongatását. Leleplezi a benne lakó született ripacsot, aki még az öltözőben is, ahol senki nem látja, csak a zsöllyének játszik. Tulajdonképpen kár, hogy Karinthy a Füst Milán-paródiában elsütötte a legjobb Szép Ernő-sort: „Jaj Istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.”6 Karinthy paródiája lerángatja a földre ezt az éteri lényt, gúnyos félmosollyal rámutat a piacra dolgozó, szolgálatkész szatócs gesztusára – ez durvább, mintha szamurájkarddal fejezte volna le. Megérne egy misét ez az eljárás, de tőlem nem fogja megkapni.

Szép Ernő kitalált magának egy szerepet, egész jól végig lehetett volna játszani, egy lassú, ráérős életen át. Naiv, grófnőről álmodozó, rebbenékeny ember, járkál 3 Nobby Stiles (1942. május 18. – 2020. október 30.) A hatvanas évek legendás Manchester Unitedjének kőkemény belemenésekről ismert, világválogatott védője volt. Alzheimer-kórral küzdött.

4 Karinthy Frigyes: Összegyűjtött művei 6., Paródiák I., (Így írtok ti, Így láttátok ti, Függelék), Budapest, Akkord Kiadó, 2001., 34.

5 Karinthy i. m., 36.

6 Karinthy i. m., 44.

534

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

az avarban a Szigeten, véletlen belerúg a ragyogó gesztenyébe, megsajnálja, fölveszi, dédelgeti. Virágokat az öltözőbe! Mondén balettpatkányok cipellőjéből hörpölni a pezsgőt, persze csak egész szerényen, ha nem néz éppen oda senki.

Csak sajna, közbejött ez-az. Közbejött a történelem.

Mi van, ha az édes hazád közli veled, viszonylag egyszerű eszközökkel, hogy felőle nyugodtan megdögölhetsz, mi több, szívesen segít neked a megdöglésben, ha nem vagy elég nagyfiú hozzá. Pont veled, akinél egyébként nincs alkalmatosan magyarabb, szívszorítóbban nem viselkedik senki, akinél nem nagyon van kóserebb pántlikás sejehujázó ezen a Trianon-áztatta földön, lásd például az Imádság című verset. „Ki ülsz az égben a vihar felett, Én istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, itt szavam dadog, Hazámért reszketek, magyar vagyok.”

Hát van olyan vastag falvédő, ami ezt elbírja?

Meg is jött a köszönet érte. A brutalitást, amivel ez az ország elbánt az érte amúgy bármikor meghalni kész zsidó magyarjaival, normális körülmények között elég nehéz volna elképzelni, kész szerencse, hogy az úgynevezett parlamentben azért akadnak emlékeztetőnek aktuális nácik.

Meg nem is kell elképzelni.

Megírta Szép Ernő az Emberszagban, úgy, ahogy bírta. Amennyire a körülmények és az alkata engedték. Kicsi, összegyűrt cédulák, mintha a csomóba gyűrt papír zsebkendőit dobálná el, amíg hurcolják el a menetben, azzal a naiv hittel, hogy egyszer majd azért, amikor ő már nem lesz, valahogy mégis a nyomára bukkan valaki.

Mit kezdjél a modoroddal a katasztrófában, mitől véd meg és mire való, mit enged meg és mit nem, annak veszélye nélkül, hogy effektíve megszűnj létezni. „Szép Ernő voltam” – hát, nagyjából ezt engedte meg.

Az „emberszag”, ne feledjük, a fenevad szókincséből származik, akkor szereti használni, amikor a gyomorsava gyűlik. Az Ördög mondja az anyjának Grimm fivérek Az ördög három aranyhajszála című meséjében, amikor hazaér, és megorrontja az ágy alá bújtatott vendég szagát: „Emberszagot érzek”. De mondhatná a megvakított Küklopsz – talán mondja is – Odüsszeusznak.

Az Emberszag amúgy mindenkinek ajánlott olvasmány volna, nem csak a diákoknak, nem is ajánlott, inkább kötelező, konkrétan minden fiatal és öreg

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

535

magyarral el kellene olvastatni, miheztartás végett, hogy kik voltunk, hogy kik vagyunk, és kikkel vagyunk körülvéve. Önmagunkkal, sajnos. Önmagával határos országban élünk, a senkik földjén.

Az Emberszag első mondatával azonnal szíven üt. „Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: fél hatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr.”7 Valaki megrágalmazhatta Josef K-t. Új teremtés kezdődött, eljőve a hatodik nap, fölrángatnak a „legédesebb” álmodból. Öt nap nem volt elég neki, hogy elmulassza a legédesebb álmát.

Magyarázkodik: „(reggel)”, nehogy már azt higgyük, délután szunyókált. Udvarias: a „lakásparancsnok” nem elég neki, hozzáteszi, hogy „T. úr”.

Kosztolányi a csodálkozást nevezi Szép Ernő legfontosabb tulajdonának.

A szakadatlan, szűnni nem akaró csodálkozást az élet legapróbb tényei felett. „A kabarék és a napilapok közönsége ezermesternek és gaminnek ismeri. De a gaminben mindig egy gyerek is van, és a gyerek csak mások előtt tréfál. Ha egyedül van, magába száll, elkomolyodik és bámul. Íme, Szép Ernő ebben a kötetében csak bámul. Lírája egyetlenegy nagy-nagy csodálkozás. Tudom, hogy nem egyszerű, de az egyszerűség látszatát izgató raffinement-nal kelti fel, s bizonyára neki van igaza, és nem annak a parasztnak, aki tudatlanságból és butaságból naiv. Ő élvezi is a naivitását. Mulat a précieux ötletein, s az anda, méla, a bájolt szavait már öntudatosan írja le és jellemzésül, nem pedig szegénységből, mint az elődei: Francis Jammes, a régi almaillatú almáriomok költője és Elskamp a dadogó neoprimitivizmusával a testvérei lehetnének. Igazi mivoltát mégse a belga tájakon keressük. Itt van nálunk, valamelyik körúton, egy budapesti színinövendék vagy táncosnő közelében, egy kávéházban, egy orfeumban, egy városligeti cirkuszban.”8 Ez fogy el, ez a csodálkozás marad abba az Emberszagban, a hiányát pedig lassan a rezignáció tölti be, de mintha dermedt nyomba gipszet öntenének, a rezignáció formája mégiscsak emlékeztet az eltűnt csodálkozáséra. Nem vész el, csak átalakul az érzékelés lelassított eksztázisává. A csodálkozás az élet minden pillanatát rendkívülivé teszi, a rezignáció viszont normálisnak állítja be a megszokhatatlan agyrémet, de ezzel egyszersmind rá is mutat a botrányra. Mint amikor a Roberto Benigni által megformált hős Az élet szépben a „Zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés” táblán fölbuzdulva virtuálisan, tehát viccből megtagadja a kiszolgálást a pókoknak és a vizigótoknak.

7 Szép 1984, 5.

8 Kosztolányi Dezső: Szép Ernő: Sötét, A Hét, 1912. február 11.

536

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Szép Ernő egész egyszerűen mindent észrevesz, de nem az történik, hogy a „minden” aprólékos lajstromában összevegyül a lényeges a lényegtelennel, hanem, hogy az bizonyosodik be, ebben a processzusban maga a megkülönböztetés válik értelmetlenné – vagy minden részlet lényeges, vagy mindegyik lényegtelen. Nincs metafizikai alapja a válogatásnak. Nincs mihez mérni a nagyságot, a kicsiséget. Ettől olyan megrendítő könyv az Emberszag.

A magyar próza kiemelkedő teljesítményei közé tartozik, holott a szerzője nem teljesít semmit, nem tartozik sehova, és meg se próbál kiemelkedni. Egyszerűen elmesél valamit. Talán még azt sem gondolja, hogy a szöveg, amit éppen ír, az úgynevezett szépirodalom része volna. A témát feldolgozó könyvek között magányosan áll, magányossá ugyanaz az egyszerre álnaiv, rezignált és csodálkozó, angyali hang teszi, ami a szerző életművének alaptónusát jellemzi. Talán elég rá egyetlen példát idézni: „Költözéskor már kaptunk egy kis kóstolót az eljövendőből: a fuvaros legényei, akik költöztettek, elzabrálták egy csomó drága ruhaneműnket, fehérneműnket, tündér ügyesen; két testvérem is kísérte a fuvart, semmit se vettek észre. Még konyakoztattam is a betyárokat, mielőtt elindultak, olyan hűvös reggel volt; amellett kaptak külön száz pengőt, mert felvitték a Pozsonyi úton a pianínót a negyedik emeletre.” (Kiemelések tőlem: NG) Szép Ernőt mindenkor az emberi alkatok működése érdekli, kerüli az ítélkezést, nem tragizál, attitűdje inkább a megfigyelőé. A csodálkozásról mint történelemfilozófiai álláspontról az a lágyan, sokak számára nyilván alig észrevehetően, vagy akár észrevehetetlenül antiszemita vicc juthatna eszünkbe, amelyben Kohn, fölpanaszolván Grünnek a lágerben tapasztalható mostoha körülményeket, a végén azt sóhajtja: nem értem ezeket a németeket, ha nincs pénzük, minek csinálnak ilyen táborokat?

De Szép Ernő világmagyarázata nem monokróm, már csak azért sem, mert egész egyszerűen nincs – magyarázat helyett ugyanis megelégszik azzal, hogy leírja, amit lát, hall, tapasztal. Az Emberszag naplószerűen rögzíti a történéseket.

A szöveg közvetlenül a második világháború után, már 1945-ben megjelent.

Elvileg ez a gyorsaság is magyarázhatná, hogy miért tartózkodik a szerzője a mélyebb elemzéstől, a holokausztként ismert eseménysorozat történetfilozófiai vagy metafizikai távlatokba helyezésétől. Én mégis inkább úgy gondolom, hogy az alkata teszi ezt lehetetlenné.

Már első olvasásra is rendkívül izgalmasnak találtam azt a tényt, hogy a csillagos házban élő zsidók, az irgalmas házparancsnokok kegyének köszönhetően, a vészkorszak legsúlyosabb időszakában rendeltetésszerűen használhatták a napozóteraszt. A budapesti zsidók ekkor már csak délután három és öt óra

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

537

között hagyhatták el kényszerlakhelyüket, és akkor is sárga csillag viselésére voltak kötelezve. Szép Ernő nem volt hajlandó fölvenni a csillagot, ezért nem hagyta el a házat, kivételt csak kéthetenkénti fodrászolás jelentett, amikor át kellett mennie – „srégen” – a Pozsonyi út túloldalára. (A fodrászüzletet, ahová járhatott, csak pár hónapja szüntették meg.)

Ezért érdekes mindenek felett, amikor ebben a minden reflexünk szerint monokrómon fekete időszakban egyetlen ember döntésének köszönhetően néhány zsidónak pár órára megadatik a „zsidó nyaralás”, a normalitás illúziójának esélye. A berlini Libeskind-múzeumban járva, egy amatőr felvételen megnézhettem, hogy éltek a nagyvárosi zsidók Azelőtt, amikor még látogathatták a közfürdőket.

Homokos strand, ugyanazok a nyugágyak, ugyanazok a vállpántos trikók, ugyanazok a flörtök, römipartik, gyöngyöző kacagások járták, mint a keresztényeknél. Egészen, mintha a zsidók is emberek volnának. A rejtélyes D. báró annak az esélyét adta meg, hogy az Azutánban néhány pillanatra megint megadassék az Azelőtt illúziója.

A csillagos házak lakói egyébként a lakásokba voltak zárva, az érvényes rendeletek még az egymással való beszélgetést is megtiltották. A két házparancsnok engedékenysége ezen információk birtokában felértékelődik.

Elvileg az egyetlen hely, ahol a ház lakói legitim módon összegyűlhettek, és beszélhettek egymással, a légópince volt. Annál rosszabb a tényeknek: „Itt a Pozsonyi úton első óránkon, mikor az óvóhelyre bukdácsoltunk, itt meg azon épülhettem, hogy egy hölgy felpattant a padról »nem ülök zsidó mellett!« felkiáltással. A másik hölgy, aki az urával oda leült, méltatlankodva fordult felénk: – Mit szólnak ehhez a szemtelenséghez? Két éve katolikusok vagyunk.

Ennek az asszonynak is, amannak is gyémánt keresztecske villogott a nyakában. Az ilyen nőket a tavaszon elnevezték csillagkeresztes hölgyeknek. A kitért asszonyok tüzesebb antiszemiták voltak, mint a kitért urak. Különben szinte minden zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, az is mind antiszemita.

Irtózik a többi zsidótól. Azoknak a »bűneiért« kell néki is szenvedni. Meg ha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinbe tartanák őt, tisztelnék, mint az ereklyét.

De hát rengeteg sok a zsidó; és ha zsidók a Földön nem volnának, néki se kellett volna zsidónak születni.”

Ez a kemény hang teszi igazán érdekessé és jelentőssé a fentebb említett álnaiv attitűdöt. Szép Ernő ebből a disszonanciából keveri ki megismételhetetlen stílusát. Aki a szöveget olvassa, magára van hagyva, saját magának kell eldöntenie, mi a viszonya a könyvben ábrázolt világhoz.

Véleményem szerint a holokausztról való beszédek és írások elsöprő többségét jellemző, humanista, tragizáló hang sztenderdizálódásának váratlan

538

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

következménye az lett, hogy a történések elmesélése az eredeti szándék ellenére egyben a valótlanításuk folyamatává vált. Valótlanításon természetesen nem meghamisítást vagy hazugságot értek, hanem annak elszenvedését, hogy az események fikcióvá válnak. A tragédia ugyanis klasszikus forma, a tragikus eseményt, amit egy eleve tragikus hang mesél el, a befogadói rutin önkéntelenül csak egy virtuális, elképzelt és elgondolt, feltételes múltba tolja, fikcionalizálja, nincs közvetlen, érzéki hatása, pontosabban be kell érnie a preformált érzelmekkel – a tragikus hangra, mint egy igazi stréber, Pavlov kutyája, a megrendülés konyhakész reflexével válaszolunk. Jó példa erre az a Sorstalanságban ábrázolt jelenet, amelyben a táborból visszatérő Köves Gyurit „a tábor borzalmairól” faggatják.

Szép Ernő elbeszélője viszont, engedjük magunknak itt és most meg: maga Szép Ernő tehát, Kertész Köves Gyurijához hasonlóan, nem engedi, hogy a konyhakész tragédia, az udvarias, ám semmire sem kötelező, eldobható részvét érzése megszülessen. Vele kell tartanunk az általa ábrázolt világba, és eldönteni, milyennek találjuk azt valójában. Kényelmetlenül részt kell vennünk benne, és nem kényelmes részvétet mutatni iránta.

Németh Gábor

2020/5-6

(Budapest, 1956) Elvétve írogat még. Legutóbbi könyve: Ez nem munka (2017).

2020. szeptember 30-ig az SZFE rektori feladatokat ellátó rektorhelyettesének tanácsadója. Azóta ugyanott tanácstalan.

hÉvíz /

Hullámverés

539

Fotรณ: Nobel Foundation

Vonnák Diána

Ithaka felé

V. S. Naipaul hosszú útja Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat, mely csupa kaland és felfedezés. (…)

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; a szerzett tudásból s tapasztalatból máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Konsztandínosz Kaváfisz: Ithaka, ford. Somlyó György)

Mikor Vidiadhar Surajprasad Naipaul 2001-ben megkapta a Nobel-díjat, Két világ című beszédét azzal kezdte, hogy minden, ami értékes belőle, a könyveiben található. A felütés után hosszasan idézi Proust Sainte-Beuve ellen című esszéjét, amelyben Proust amellett tör lándzsát, hogy az író szövegen kívüli énje felszínes és érdektelen, szemben azzal, ami jelt ad magáról a szövegekben. Az írói életrajz mindig befejezetlen és befejezhetetlen, töredékinformációi kevéssé világítják meg a műveket. Naipaul ehhez kapcsolódva azt mondja, hogy tulajdonképpen a könyvei összességének tartja magát – aztán elkezd az életéről beszélni.

Elmondja, hogy trinidadi gyerekkora „bezárt és kizáró” volt, hogy Chaguanas, a város, ahol született, egy kiirtott amerindiai törzsről kapta a nevét, de senki nem tudott még a létezésükről sem. Ő maga harmincnégy évesen a British Museum levéltárában szembesült a 17. századi spanyol iratokkal, ahol megemlítik őket, de a puszta néven túl semmi nem maradt fenn róluk. A lakosság harmadát adó trinidadi indiai közösség, amelyhez Naipaul családja is tartozott, a 19. század második felétől a húszas évekig érkezett a Gangesz vidékéről, többnyire szegény falvakból. Általában ötéves, fizetetlen vendégmunkára szerződtek, amelynek végén kis földterületet kaptak, vagy egy jegyet vissza Indiába. Naipaul gúnyosan

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

541

határozott idejű rabszolgaságnak nevezte a rendszert, amely az addigra betiltott rabszolgamunkát volt hivatott pótolni, és amelyet gyerekkorára már szankcionált az indiai kormány.

Az indiai munkások fokozatosan gyökeret vertek ugyan a szigeten, lassan beszivárogtak a helyi elitbe is, de a trinidadi fekete, kínai, spanyol vagy portugál lakosságtól viszonylag elzárva éltek. Saját családjában a kettős periféria pozícióját – hogy indiaiként Trinidad kulturális életének, trinidadiként pedig a Brit Birodaloménak a szélén éltek – bonyolította a brahmin elitizmus is. Az anyai klán öntudatos felsőbbrendűség-érzete és a diaszpóra sajátos, konzervált rítusai szerint elképzelt India-képe miatt gyakran önkéntesnek tűnt a valójában nem választott különállás.

Míg egy angol vagy egy francia gyerek a családja, az iskola, az őt körülvevő kulturális élet által kap muníciót ahhoz, hogy kilépjen a gyerekkor jelenidejéből és viszonyt alakítson ki a saját emlékező közösségével, Naipaul a Nobelbeszédben azt mondja, hogy az ültetvények világában semmi ilyesmi nem tudott megtörténni. Fogalma sem volt Trinidad és a karibi régió történetéről: arról sem, ami körülvette, és arról sem, amit a jelenlétük kitörölt. Az angol gyarmati rendszer iskolája másokról és más világokról szólt, latinról és franciáról, európai irodalomról, brit történelemről. Valamelyest el lehetett látni a fekete lakosság és a rabszolgakereskedelem, az indiaiak és a nyomor elől menekülés viszonylag friss történetéig, de hogy mi volt ezelőtt, arról senki sem beszélt gyerekkora Trinidadján.

Ez nem azért vált érdekessé számára, mert különösebb történészi ambíciói lettek volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a személyes hiányélmény feltárása egybeesett azzal, ahogyan – egyébként a tomboló függetlenségi mozgalmak évtizedeiben – Naipaul megértette a kárt, amit a gyarmatosítás okozott ezeknek a társadalmaknak a szövetében. Fiatal íróként Londonban létkérdés lett számára, hogy megértse, miből jön: egyszerűen nem volt rajta semmilyen térképen.

Minden más önelvesztés, az etnikai írók gettója, vagy asszimiláció lett volna.

Ahhoz elég volt a trinidadi elitgimnázium és a fanatikus menekülésvágy, hogy megnyerje a kevés elérhető ösztöndíj egyikét Oxfordba, de ahhoz még Oxford sem volt elég, hogy el tudja kezdeni felfejteni a világot, amelyben felnőtt, vagy a saját helyét a gyarmati világ központjában, Angliában. Színesbőrű, kétszeresen is gyökértelen nyugat-indiai volt: karibi, de nem fekete, brahmin, de nem indiai, elitképzésben részesült angol író, nem angol kötődésekkel. Mindezzel egy olyan Angliában próbált boldogulni, ahol a legtöbb albérlet és társbérlet ablakára nyíltan ki volt írva, hogy csak fehéreknek adják ki őket, és ahol majdani anyósa

542

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

birminghami ablakát kővel dobták be, mikor a Windrush-generációnak nevezett karibi indiaiak érkezése kiélezte az etnikai feszültségeket.

A Nobel-beszédben azt mondja: „Ahhoz, hogy képet tudjak adni a hátteremről, olyan tudásra és ötletekre volt szükségem, amelyekhez csak sokkal később jutottam, főképp az íráson keresztül.” Innen oldható fel a beszéd kettőssége, hogy a szerző, aki a szerző halálát kiáltja ki és a szöveget akarja felmutatni, a beszédében gyakorlatilag önéletrajzi vázlatot ad. Naipaul azért beszél az életéről, mert a szövegeinek a motorja a fenti hiány, az, hogy nem létezett a világirodalmi térképen senki, aki a globalizált világnak arról az oldaláról tudott volna beszélni, ami őt megformálta. Azért mondja, hogy minden, ami belőle érdekes, a könyveiben van, mert a félig (ok)nyomozói, félig antropológusi-szociográfusi munka, ami számára az írás, arról szólt, hogy az angol nyelvű birodalomban legyen olyan pozíció, ahonnan megérthető a bevándorlók, a semmiből jövő diktátorok, a lehetőségek hiánya miatt mozdulni, sőt, sokszor mást elképzelni sem tudók világa. Egy világ, amelyből kényelmetlenül, ár ellen és keveseknek, de van kijárat az oktatáson keresztül, azonban az oktatás szükségképpen elidegenítő, a birodalmi centrum felé asszimiláló folyamat.

Mindebből három dolgot lenne logikus várni: hogy Naipaul nagyrészt a karibi térségről ír, esetleg a Nemzetközösség friss bevándorlóiról Londonban, hogy fontosak számára a függetlenségi mozgalmak, a dekolonizáció, és hogy alapvetően baloldali, szociális indíttatású szerző. Egyik sincs így, sőt.

Naipaul első munkái (The Mystic Masseur 1957; The Suffrage of Elvira 1958; Miguel Street 1959) valóban gyerekkora trinidadi anyagából dolgoznak – elképesztő fekete humorral. A The Suffrage of Elvira egy vidéki választás abszurditásairól szól, a The Mystic Masseur főhőse, Ganesh, zenélő vécépapírtartója a Yankee Doodle Dandyt játssza. E korai évek legfontosabb munkája az A House for Mr. Biswas (1961), az egyetlen, amely magyarul is megjelent Mr. Biswas háza címen (Cartaphilus, 2005, ford. ifj. Kőrös László). A Mr. Biswas epikus portré egy írói álmokat dédelgető, szegénységből jövő trinidadi férfiról, ez Naipaul aparegénye.

Ugyan már ezek a korai szövegek is a gyarmati társadalmak imitációival, az éppen csomagoló és eltűnő fehér elittel foglalkoznak, de ennél lehet, hogy nem jutott volna messzebb a fent említett feltáró munkájában, ha nem vált volna – ahogy ő mondja – véletlenül utazóvá: a trinidadi kormány megbízásából 1960-ban több hónapos utat tett a karibi régióban: Trinidad, Brit Guyana, Suriname, Martinique és Jamaica voltak az állomásai, a végeredmény pedig az első tényirodalmi munkája, a The Middle Passage: Impressions of Five Colonial Societies (1962). A 2011-es kiadás előszavában azt írja, hogy a nagyobb narratíva

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

543

megteremtéséhez meg kellett tanulnia „úgy utazni, mintha az utazás maga egy írásforma lenne, amelyben felfedezés felfedezéshez vezet.”

Innentől Naipaul módszeresen, sokszor fél-egyéves etapokban utazott: először Indiában, később Fekete-Afrikában, végül Dél-Amerikában és Délkelet-Ázsiában.

Az érdekelte, hogy a Chaguanas-trükköt megismételje, hogy valamit megértsen a gyerekkora szereplőinek hátteréből, a világrendből, amelybe Trinidad illeszkedett.

Először saját felmenőinek vidéki Észak-Indiája, aztán az Ugandában, Kenyában eltöltött évek során a karibi fekete lakosság gyökerei és az egész harmadik világot összefogó függetlenségi mozgalmak és posztgyarmati problémák mozgatták. Érdeklődése szétgyűrűzött, a saját családja „őshazájától” a trinidadi többségi lakosság gyökereiig, innen végül a széthulló gyarmatbirodalmak nyomán létrejövő új államok közös problémáiig, és a polgárháborúk és a szélsőséges mozgalmak megerősödéséig. Nagyra tágult ez a világ, mire Naipaul befutott író lett, de a figyelme logikája nem sokat változott.

Azzal, hogy rátalált a módszeres megfigyelés, a célzott utazás stratégiájára, amellyel a fokozatosan artikulálódó kérdésein dolgozni tudott, Naipaul elkerülte, hogy bevándorló író, hogy akár karibi, akár angol szerző legyen.

Ahogy hihetetlen sebességgel alakult át a világtérkép, valami olyasmivé vált, ami korábban nem igazán létezett a szépirodalom berkein belül. Hatalmas léptékű politikai folyamatokat tárt fel úgy, hogy a regényeiben nem magától értetődő a léptékváltás az utcai árus és a gazdasági válság folyamatai között, nem magyarázatokat csatol az élő anyaghoz, hanem olyan perspektívákból beszél, ahonnan mindkettő ki tud nyílni.

Talán a leghíresebb példája ennek a sokak által az életmű csúcsának tartott A Bend in the River (1979), amely magyarul A nagy folyó kanyarulatában (Európa, 1983, ford. Gy. Horváth László) címmel jelent meg. A könyv az afrikai-indiai Salim kálváriáját követi végig, aki egy megnevezetlen afrikai országban boltot nyit rögtön a függetlenné válás után, és igyekszik megkapaszkodni a városban, ami lassan polgárháborús őrületbe süllyed. Salim – Naipauléhoz hasonlóan – idegen perspektívájából látszik a korábbi indiai gyarmati elit elüldözése, a függetlenségi mozgalmak visszásságai és kudarcra ítéltsége, az emberi viszonyok fonákja.

Naipaul tehát úgy nem karibi témákkal dolgozó író, hogy a kontinenseken átívelő kutató- és megfigyelőmunkáját a legszemélyesebb kérdések mozgatták: A nagy folyó Salimja az övéhez hasonló dilemmákkal él, hasonlóan abszurd történeti folyamatoknak köszönheti a világot is, amelybe beleszületett, és annak széthullását is.

Ez az idegenség közelebb visz ahhoz is, hogy miért nem volt elkötelezett követője a posztgyarmati mozgalmaknak. Gyakran elhangzó vád volt, hogy

544

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

lojalitáshiányból tartotta magát távol a karibi függetlenségi mozgalomtól, hogy az angliai évek és a sikervágy a gyarmati világ apologétájává tette.

Pedig Naipaul egyformán gyűlölte az etnicista függetlenségi mozgalmakat és a gyarmatbirodalmi nosztalgiával párosuló brit kirekesztést. A politikai és intellektuális senki földje, ahová ez a kettős ellentartás vetette, bizonyos szempontból rímelt a családja brahmin arroganciájára – képes volt belakni.

A nagy folyó úgy kezdődik: „A világ olyan, amilyen.” Patrick French, Naipaul életrajzírója címmé is tette, és nem véletlenül. Az alapvetően személyes, szinte önző indíttatású munka, amely Naipault az egész világon keresztülvezette, és rengeteg tényirodalmi és újságírói munka árán anyagot adott a regényeihez, mindig csak diagnosztikai tevékenység, fanyar vagy sötét látlelet volt, soha nem érdekelte a politikai mozgalmiság vagy az ezen keresztül esetlegesen elérhető változások. Megbánás és remény nélkül című recenziójában, amit Naipaul argentin tényirodalmi anyagairól írt, Joan Didion azt mondja, hogy „A létező világ Naipaul számára olyan kisugárzással bír, amely minden rá vonatkozó fogalmiságot eltompít.” A világ olyan, amilyen, a leírás és a megértés öncélú, vagy legfeljebb személyes. Így aztán hiába találunk elképesztő társadalmi empátiával megírt portrékat Naipaul legjobb szövegeiben, hiába érdekli a gyökérvesztés, a nyomor és a benne beszűkülő tudat annyira, Naipaul gyűlölt minden emancipatorikus mozgalmat, és egyáltalán nem valamiféle tudatosan viselt társadalmi érzékenység mozgatta a figyelmét. A Didion által is emlegetett, szinte kényszeresen, az utazással mint írásformával megragadott valóságban nem tud nem a legfontosabb lenni az, ami szociális irányultságnak tűnik. Naipaul nem képviselni vagy felmutatni akarja a cipő nélkül a gazdájával Washingtonba repülő Santosht (In a Free State (1971), vagy a Miguel Street (1959) lakóit, az Ithakába vezető leghosszabb úton ő mindvégig magán és magával dolgozik.

Naipaul tehát nem karibi szerző, nem érdeklik a függetlenségi mozgalmak, és a professzionálisan űzött empátia sem. Karibi, posztgyarmati, mélyen empatikus prózája az életmű előrehaladtával egyre nagyobb zavarba hozta a kritikusokat, főleg az ezzel párhuzamosan erősödő, sokszor pózként, nagy arroganciával viselt különutassága.

Patrick French azt írja, hogy ha Zadie Smith a fehér liberális 21. század kedvenc, prezentálható szerzője, akkor Naipaul maga a rémálom. Tényleg az, sőt, baloldali perspektívából talán még inkább viszolyogtató mondatokkal vannak tele az interjúi, helyenként a tényirodalmi munkái is, mint liberális szemszögből.

Mindemellett az egészen nem segít az sem, hogy viszonylag nyíltan bántalmazó

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

545

viszonyt folytatott a feleségével (érzelmileg) és a szeretőjével (érzelmileg és testileg). Nyilvános szerepléseiből kitűnik, hogy élvezte a közmegegyezés-sértést, a felháborítást, és azt, ha nem tudnak mit kezdeni vele. Pont olyan, mintha a korai Naipaul-regények valamelyikéből lépett volna elő.

Az új kritika kissé fáradt szellemében persze lehetne azt mondani, hogy nem kell Naipaullal, az emberrel foglalkozni. Ezzel még azt a szívességet is megtennénk neki, hogy követjük az utasítást, amit a Nobel-beszédben tett. De ez nem csak azért lenne problémás, mert az egész Nobel-beszéd önmaga cáfolata: az állítólag elvetendő életet mutatja meg, ami szerinte már mind a szövegeiben van. Főleg azért lenne baj, mert a regényt megújító munkája úgy látszik igazán, ha összenézzük az életét a szövegeivel.

A professzionális utazó egész életen át tartó feltáró munkája mindvégig az emlegetett leghosszabb úton ért haza. Haza alatt nem azt értem, hogy Trinidad felé tartott volna, hanem a fentebb említett rekonstrukciós munkára gondolok: ahhoz, hogy egy ültetvényes társadalom kisebbségéből a gyarmati világ központjába katapultált emberként a saját életanyagával, kilétével, helyzetével tudjon valamit kezdeni, az egész világot befogó, folyamatosan kifelé néző módszert épített ki. Ha sarkítani akarnék, azt mondanám, Naipaul egy anti-Nádas: ugyanazt a feladatot önanalízis és a nyelv felboncolása helyett a végletekig egyszerű nyelven, kifelé nézve közelíti meg.

Van egy regénye, az In a Free State: A Novel, ahol a legpontosabban látszik a Nobel-beszédben emlegetett szövegekbe fordított élet, amelynek önéletrajzisága azonban mégsem lehetne távolabb a hagyományos önéletrajzi prózától.

A regény azonos című központi része két expat autóútját követi végig egy éppen káoszba fulladó afrikai országban. A megelőző és az ezt követő két történet egy-egy egyes szám első személyű narrátor kivándorlástörténete: a One Out of Many Santosha egy Washingtonba kerülő bombayi szolga, a Tell Me Who to Kill pedig egy Londonban élő indiai munkás vergődésének a krónikája. Az ezeket közrefogó prológus és epilógus egy-egy egyiptomi naplórészlet. Az elsőn egy hajóra felszálló félőrült, valószínűleg hajléktalan figura beszélgetéseit figyeljük a hajó különböző utasaival, a másodikban egy turistacsoport kegyetlenkedéseit nézi a narrátor, akik ételt dobálnak a sivatag szélén élő utcagyerekeknek.

Az In a Free State tulajdonképpen konceptregény, a gyökérvesztettséget járja körül öt lélegzettel, hat országon keresztül, a bevallottan önéletrajzi egyiptomi anyagtól a két angol expat ettől legtávolabbi útjáig, a dokumentálatlan, írástudatlan indiai munkás szemszögétől a bőrüket mentő elitig. Az eufóriától az undoron át a kegyetlenségig minden ott van ebben a kevercsben, amelynek a

546

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

hangvillája a csak figyelmével jelenlévő szerző élménye. Lépésenként távolodik ettől, egészen az afrikai történet harmadik személyű elbeszélőig, aztán érkezik vissza egy fiktív első személyen át a sajátjába. A végeredmény letaglózó, főleg formailag, a történetek egymásra rétegzése szempontjából. Mintha itt érne igazán be a fenti stratégia, a külvilágon át feltárt hiányzó saját történet kidolgozása, amely így nem tud nem regény, memoár és tényirodalom különbségének felszámolása, szintézise lenni. Naipaul leghosszabb útját érdemes a maga egészében végigjárni vele, Nobel-beszéd ide vagy oda.

Vonnák Diána

2020/5-6

(Budapest, 1990) antropológus, prózát és esszéket ír, ukránból és angolból fordít, a Versum szerkesztője.

hÉvíz /

Hullámverés

547

Fotó: Brassaï - Soares, Cafe de Flore, Paris, 1968

Szijj Márton

Arno Soares „...a mozgalom az Egyesült Államokban jött létre az ötvenes évek utolsó éveiben.

A neopatologikusok azt a nézetet vallják, mely szerint a neoliberális társadalmakból kirekesztett, periférián élő és megbélyegzett társadalmi csoportoknak is nemcsak hogy joguk van a közös jószágok használatához és teljes körű személyi és kollektív jogi élvezetekhez, hanem egyenesen az ő feladatuk lenne ezen anyagi és szellemi javak újraelosztása és koordinálása is.

Többek szerint azonban ezzel a nyílt elitellenességgel valójában egy új, saját maguk által kreált arisztokrácia felállítását szorgalmazzák. Az ilyen és ehhez hasonló vádakra gyakran azzal a logikai csavarral vágnak vissza, hogy aki alapvetően magas társadalmi pozícióban van, de ezt a pozíciót a mozgalom tevékenységének következtében esetleg el találja veszíteni, az automatikusan neopatologikussá válik, és ezáltal tagja lesz ennek az új »elitnek«, függetlenül attól, hogy milyen viszonyban áll a neopatológia ideológiájával. Hogy kik tartoznak a neopatologikusok közé, az nem teljesen tisztázott. Az alapítók, Jimmy Tyrant és Kim Sturdy szerint mindenki, aki anyagi szegénységben él, börtönviselt vagy kórházi kezelt, illetve még feltáratlan mentális vagy szervi problémákkal küszködik. Néhányan azonban a mozgalommal szimpatizáló ideológusokat, művészeket és aktivistákat is ide sorolják, tekintet nélkül azok vagyoni vagy egészségügyi állapotára.”

W. D. Bartez

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

549

Arno Soares jelentősége nehezen megbecsülhető. Kevés szerző volt ilyen csekély életművel ekkora hatással korára úgy, hogy közben ennyire kevéssé lett volna képes elérni saját maga elé kitűzött céljait, az írói és filozófusi életpálya magaslatait. A szerzőnek, valószínűleg korántsem véletlenül, eddig még nem kerültek elő újabb munkái a hagyatékából. Ennek következtében Arno Soarest alig több mint két évtizeddel halála után már képtelenek vagyunk csupán Arno Soaresből megérteni. Ismerősei, barátai és családtagjai vezethetnek nyomra bennünket a huszadik század egyik legjelentősebb gondolkodója után, aki úgy van még ma is jelen, hogy közben soha nem is volt igazán velünk.

Dr. Terry Gilghamesh: „A Soares és Macaber által alapított és vezetett Traumatisták köztudottan szoros kapcsolatban állt Kenneth Wispianski Lényeget Átértékelők Csoportjával (LÁCS), amelynek kötődése a NYIRHH nevű erőszakos, vagy annak lenni akaró, neopatologikus népmozgalmi csoporthoz nyílt titok volt. A híresztelések szerint a LÁCS volt a NYIRHH ideológiai műhelye és háttérszervezete, amit Wispianski és társai (például Nicq Bormann és Jacques Felsenstein) füstös és calvadosgőztől elnehezült belvárosi kávézók szeparéiból irányítottak. Ennek a nem teljesen alaptalan pletykának a terjesztéséért sokan magát a LÁCS-ot teszik felelőssé arra hivatkozva, hogy saját maguk rémhírét keltve kívántak egyre nagyobb befolyásra szert tenni. Pontos részleteket ezzel kapcsolatban nem ismerünk, itt van azonban egy részlet a NYIRHH kiáltványából, ami sok mindenre választ adhat: ...Igent mondunk a nemre! Strukturálisan számoljuk fel a struktúrát! Ellentéteket fogunk szülni, hogy megszüntessük az ellenállást! Kiegyenesítjük a parabolákat és ellentmondunk a paradoxonoknak! Bármit felhasználunk, bármilyen megoldást előnyben részesítünk. Az összes megoldást előnyben részesítjük! Mindent, egyszerre és azonnal! Felszámoljuk a felszámolást, minősítjük a minősítőket! Radikálisan koordináljuk a kritikai hozzáállás megvalósítását. Mindenkit befogadunk, aki pedig nem így tesz, azt kirekesztjük! Mi vagyunk azok, akik. És még annál is többek! Mindig.

Most is? Most is! Igen. Nem. NYIRHH! A NYIRHH végső célja természetesen a rendszer megdöntése volt. Az volt az ideájuk, hogy a valódi változást csak a jelenlegi társadalmi berendezkedés

550

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

elsöprése és egy alapjaiban eltérő rendszer felállítása hozhatja el. Éppen ezért soha nem szerveződtek párttá (legalábbis Franciaországban), hanem megmaradtak egyszerű mozgalomnak, és plakátokkal, pamfletekkel, valamint guerilla-akciókkal hívták fel magukra a figyelmet. Azt remélték, hogy idővel olyan népszerűségre tesznek szert, hogy az egyetemes népakarat a hagyományos választások megtartása helyett a NYIRHH vezetőit fogja követelni az ország élére, és ezáltal forradalmi, de viszonylag békés és – az ő értelmezésük szerint – demokratikus úton kerülnek hatalomra. Toborzási módszerük azon az elven alapult, hogy potenciálisan minden élő ember NYIRHH-tag, csak vannak, akiknek még jelen pillanatban gondot okoz ennek felismerése. Ők azonban készségesen rendelkezésre álltak ennek a hamis tudatnak a megfelelő irányba való megváltoztatására, hiszen saját magukra kezdettől fogva abszolút többségként, az egyetemes népakarat megtestesüléseként tekintettek.

Soares egyébként mindvégig tagadta, hogy ő maga neopatologikus volna, azonban barátsága Wispianskival a nyilvánosság előtt nem volt titok, és sem szóban, sem műveiben nem lépett fel a mozgalom ellen. Mindemellett Wispianski vagy a NYIRHH nélkül is megtalálta a saját füstös kocsmáit és kávézóit. Habár soha nem volt köze a felső középosztálynál alacsonyabb társadalmi rétegekhez, a Traumatistáknál és lelkes ismeretleneknél rendszeresen rendeztek artaudista lakásszínházakat és elnyomás-, kirekesztés-, illetve értelmiségellenes munkásperformanszokat a város frekventáltabb közterein. Ennek keretei között a magukat önzetlen szabadságharcosként beállító, de valójában a narcisztikus aktivistakultúra identitásgenerátora mellett kenyeret törő, »Isten kommunista« vagy »Isten neopatologikus« feliratú pólókban fellépő fiatalok lehetőséget találhattak saját köreiken belüli személyi kultuszuk építésére. E kezdeményezések középpontjában Soares mellett főleg Hans Macaber, valamint a későbbiekben Bernadette LaBorday álltak.”

Jacques Homonnay: „Igen, Soares akkoriban csinált furcsa dolgokat.

Például akárhányszor meglátogattam azokban a hónapokban, mindig a háza tetején találtam. Ott ült és bámult lefelé az utcára, cigarettával a kezében. Mindig ez volt, a bámulás meg a cigaretta. Néha meg se gyújtotta, úgyhogy szerintem már az is elég volt neki, ha a kezében tarthat valamit. Na mindegy, szóval furcsa volt. Amikor nagy nehezen kimásztam hozzá – mivel soha nem volt hajlandó bejönni a nappaliba –, egyre csak arról beszélt, hogy éppen min dolgozik, mit ír. Nekem Bernadette váltig állította, hogy semmit sem ír, hogy hozzá sem nyúl a papírjaihoz meg az írógéphez. Közben olyan butaságokat adott nekem

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

551

elő, hogy talán sohasem fogom elfelejteni. Volt az az elbeszélés, amin állítólag vehemensen dolgozott. Arról szólt, hogy két régi ismerős véletlenül összefut egy vasútállomáson, aztán ahogy ott állnak és beszélgetnek, feltűnik egy újabb régi ismerős, aztán egy negyedik és egy ötödik, és így tovább, értik? Valamelyik ismerősnek mindig feltűnik egy újabb ismerőse, aki hozzájuk csapódik, és exponenciálisan bővül a csoport létszáma azon a vasútállomáson egészen addig, amíg a világ összes embere egybe nem gyűlik. Mondtam neki, hogy ez remek, ez tényleg kiváló ötlet, Arno, és hogy haladsz vele? Azt mondta, már a felénél tart. Két héttel később, amikor egy LÁCS-gyűlésről hazafelé meglátogattam, akkor elmondta a tetőn, hogy ő írás alatt azt érti, hogy fejben megformálja és részletesen kidolgozza a történeteit, de fizikailag nem írja le őket. Na jó, mondtam neki, de hogyan lehet írásnak nevezni egy olyan valamit, aminek semmi köze nincsen dolgok leírásához? Erre azt mondta, hogy egyrészt annyira el van foglalva a valódi írással, hogy nincs ideje leírni a szövegeket, másrészt meg az amúgy is csak tönkretenné őket. Szóval én már akkor éreztem, hogy ennek, ahogy mondani szokás, nem lesz jó vége, de mivel Bernadette-en nem láttam különösebb jelét az aggodalomnak, ezért később nem sokat gondolkoztam a dolgon.”

Dr. Terry Gilghamesh: „Érdekességképpen felemlíthető az összeesküvés-elméletek hívei körében igen népszerű Bewusstseinstrübung is.

Ez az inkább hírhedt, mint híres filozófiai társaság olyan ismert és kevésbé ismert, magukat neoeszképistának tartó filozófusokat és más értelmiségieket foglalt magába, mint Arnold Brotschwein, Adam Görlitzer, Ernesto Krankbauer, Rod Rosencrantz és Judy Kruegel. A Bewusstseinstrübung Krankbauer által, informális úton került kapcsolatba Soaressel és a neopatológiával. A francia filozófus és felesége által dédelgetett álom, az Ideológiai Intézet megvalósítása állítólag olyannyira megihlette a csoport tagjait, hogy azok létrehozták a saját titkos szervezetüket, amely voltaképpen az II unokatestvére volt, és amely hatékonyan, ám ismeretlen módszerekkel és hatásfokkal avatkozott bele – és egyesek szerint avatkozik még napjainkban is – a közéleti diskurzus menetébe és a nemzetközi politikai, művészeti, illetve tudományos élet prominens területeibe. A Bewusstseinstrübung több hivatalos közleményben is tagadólag lépett fel az ilyen pletykákkal szemben. Állításuk szerint egyesületük nem végez és soha nem is végzett semmiféle titkos közvéleményformáló vagy hasonló manipulatív tevékenységet, illetve kategorikusan elutasították a vádakat, miszerint egyéb más szervezetet hoztak volna létre erre a célra.

A folyamatos támadások hatására Krankbauer kapcsolata a neopatológiával

552

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

jelentősen megromlott, azt azonban nem tudni, hogy ennek személyes okai voltak, vagy pedig a csoport morális tisztasága érdekében megtett, pusztán a nyilvánosságnak szóló lépésről van-e szó.”

Ernesto Krankbauer: „Egyetlen dolgot valósítottak meg tökéletesen ezek a majmok, éspedig azt, hogy relativizálták a valóságot. Igaz, valószínűleg nem szándékosan tették, hanem csak így alakult, ebbe keveredtek bele. Volt ez a sajátossága Soaresnek meg az egész holdudvarnak, ami körülöttük LaBorday-jal kialakult, tudják, a Traumatisták, a LÁCS meg a NYIRHH meg az összes többi. Van egyáltalán fogalmuk arról, hogy hány ilyen kisebb-nagyobb – vagy inkább kisebb meg még kisebb – szervezet alakult ki azokban az években? Az embernek az volt az érzése, hogy bármelyik kávézóban, ahol két ember összegyűlt, azon melegében meg is alakult valami szélsőséges szervezet egy újabb, a többi piacon lévőtől néha még árnyalataiban sem különböző nyakatekert, elmebeteg ideológiával. Esküszöm maguknak, kis híján minden belvárosi ház pincéjében sörpuccsot terveztek. De most nem ez a lényeg, hanem az, amit Soares és társai csináltak. Nem arról volt szó, hogy próbálták megfejteni a dolgokat, és mint minden normális ember, igyekeztek volna értelmet vinni az értelmetlenségbe. Nem, ők egyszerűen nem vették figyelembe a saját világukat, azt a világot, ami körülvesz minket, minden embert. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy hazudtak volna, mert aki hazudik, az valamit elferdít, valamihez képest hazudik. Náluk nem volt ilyen valami, amihez képest mást mondtak volna, hanem egyszerűen mást mondtak.”

Jacques Homonnay: „Olyan volt, vagy úgy gondolkodott, nem tudom, de mintha mindig a dolgok másik oldalán lett volna. Hogy lehetne ezt jobban elmondani? Biztos van rá valami traumatista duma. A lényeg, hogy olyannak tűnt, mint akinek az egész felfogása másik barázdában fut, mint az embereknek általában. Vagy mintha egy tükör mögött lett volna, vagy mintha képes lett volna látni, hogy mi van a tükör mögött. Összességében ezt az egészet bizarrnak mondanám. Bizarr volt a gondolkodása meg a valószerűtlen asszociációi, de azért azt kell mondjam, hogy érdekes is volt. Egyszer, amikor a Traumatistákkal elcipeltük egy étterembe, ott meglátta, hogy ez van kiírva a bejárat mellett egy táblán: »Szabad szék esetén foglaljon helyet«. Ez valamiért, hogy szék esetén, nagyon bekattant neki. Egy darabig mondogatta a bajsza alatt – azt nem mondanám, hogy katatón volt, mert mindig úgy tűnt, hogy legalábbis nagyjából, de tisztában van azzal, ami körülötte történik –, aztán olyanokról

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

553

kezdett beszélni, hogy a szék széksége, meg hogy a szék megtörténik. Néhány héttel ezután Hanstól hallottam, hogy előállt valami új filozófiai elmélettel, amit bizonytalansági állandónak nevezett. Hans azt mondta, hogy Arno szerint ennek az a lényege, hogy van minden egyes létjelenléti szituációban adott számú tényező, és minden tényezőben inherensen benne van egy szám, ami megmutatja, hogy adott tényezőnek pontosan milyen arányban nincsen köze a valósághoz. Vagy valami hasonló. Ezzel egy darabig foglalkozhatott, mert később visszahallottam – szintén Hans útján –, hogy Bernadette látta, ahogy tollal a kezében ül az asztalánál. Bernadette azt mondta Hansnak, hogy a hegye már megindult a papír felé, de aztán – közvetlenül azelőtt, hogy hozzáért volna – Arno valósággal lefagyott, és kiesett a toll a kezéből.”

Bernadette LaBorday: „Számomra akkor lett világos, hogy Arnóban valami végleg eltörött, amikor egyszer kitalálta, hogy őt holnaptól Miroslav Eskapovnak fogják hívni, és hogy emiatt elutazik valahová. Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel, de nem is vettem komolyan, mert egy ideje már rendszeresen mondott furcsaságokat. Viszont másnap tényleg fogta magát és elment valahová, de annyira, hogy aztán majd’ egy hétig elő sem került. Kegyetlen napok voltak, még úgy is, hogy biztosra vettem, hamarosan visszajön. Inkább csak amiatt aggódtam, hogy milyen állapotban látom majd viszont. Mire hazaérkezett, megfogadtam magamban, hogy elviszem orvoshoz vagy befektetem a kórházba, hogy megvizsgálják, de meglepetésemre egészen nyugodt állapotában találtam.

Nem is volt semmi különös a viselkedésében – semmi olyan, ami egészen addig ne lett volna rá jellemző. Annyi, hogy nagyon keveset beszélt. Persze azt addig se vitte túlzásba, de a visszatérte után tényleg nagyon kevés szót váltottunk, hiába is próbálkoztam vele. Először igyekeztem kideríteni, hogy mégis hol járt, hogy hol és kinél aludt, honnan szerzett új ruhát, és hasonlók. Arno minderre csak annyit volt hajlandó válaszolni, hogy a németeknél meg hogy vonattal. Aztán már nem hívták többé Miroslav Eskapovnak, én pedig kicsit megnyugodtam, bár éreztem, hogy megváltozott.”

Eddie Ransmayer: „Soha az életben nem voltam baloldali, de Arno Soares tanított meg inni. Amikor először eljutottam Moelleux-be, akkor ő már bőven a végét járta. Ez nagyjából a kilencvenes évek eleje-közepe táján lehetett, amit onnan tudok, hogy akkoriban dolgoztam első regényemen, a Noir-menti kastélyokon. Két dolog hatott rám igen erőteljesen: a német expresszionizmus és az Arno Soaresből áradó, megmagyarázhatatlan bűntudat. Most pedig, nagyjából

554

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

húsz év távlatából visszagondolva, hogy időközben a médiában magam is eléggé ellentmondásos szerepbe kényszerültem – habár engem inkább gyűlölnek, mint mellőznek –, valamiféle megerősített, lelki vagy rokoni, vagy nem is tudom, milyen kapcsolatot, közösséget érzek vele. Aztán van egy olyan benyomásom is, hogy Arnóval kapcsolatban nem az a fontos, hogy mit csinált, hanem az, hogy mit nem csinált. Még a könyveit olvasva is az volt az érzésem, hogy nem ezek a művek a jelentősek és fontosak, hanem az, amit kiváltottak a kortársaiból meg az őket követőkből. Soares jelentős szerző és jelentős gondolkodó volt, de ezt sohasem bizonyította be. És pont itt van, ahogy mondani szokás, a kutya elásva, hogy ezzel a be nem bizonyítással, ezzel a szándékos vagy kényszeres félperifériára szorulással vagy vonulással érte el mégis a jelentőséget és a fontosságot, és végső soron – a dolog természetéből kifolyólag már csak a halála után – ezzel bizonyította be saját jelentőségét. Soares a barátom volt, legalábbis én őt annak tartottam.

Ennek ellenére nem mondanám, hogy a legtöbb dologban egyetértettem vele, vagy hogy rám nagy hatással lett volna a gondolkodása. Egyszerűen arról van szó, hogy voltak bizonyos dolgok, amiket valakinek le kellett írnia, és voltak más dolgok, amikhez kellett valaki, aki vállalja, hogy ezeket nem írja le. Tudom, hogy a legtöbben az enyémtől eltérő véleményen vannak, de ha így nézzük, akkor végül is jókor volt jó helyen.”

Szijj Márton

2020/5-6

(Szombathely, 1995) a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója.

Jelenleg Arno Soares Paroxizmus című kötetét fordítja magyarra.

hÉvíz /

Hullámverés

555

Fotรณk: K. W. Gullers/Nordiska museet

Domsa Zsófia

Száz év alatt feledésbe merül minden Knut Hamsunről

Ki volt Hamsun, aki 1920-ban, idén száz éve vette át az irodalmi Nobel-díjat? Ki volt Hamsun, akit 1929-ben, hetvenedik születésnapján a világ legnagyobb írói, köztük Thomas Mann, Ernest Hemingway és André Gide ünnepeltek? Ki volt Hamsun, aki 1940-ben, Norvégia német megszállásakor fegyverletételre szólította fel honfitársait, és 1945-ben nekrológot írt Hitlerről? Ki volt Hamsun, akinek Éhség című regénye nélkül elképzelhetetlen volna a modern irodalom? Ki volt Hamsun, akit mint magánembert inkább szenilisnek nyilvánítottak, hogy a nemzet nagy íróját felmenthessék a hazaárulás vádja alól? Ki volt Hamsun, aki szellemi frissességét, költészete erejét még kilencvenévesen is bizonyítani tudta? Külön-külön könnyebb választ adni ezekre a kérdésekre, mint arra, hogy ki volt Hamsun maga.

„Létezik a szerelem, a megaláztatás, a szenvedély és a fájdalom olyan pillanata, amelyről azt hittük, fel sem lehet idézni, nemhogy szavakba önteni. Mégis ott van róla minden Hamsun könyveiben” – írta róla a norvég Sigurd Hoel.1 „Sehol, egyetlen országban nincs Önhöz fogható”2 – dicsérte Makszim Gorkij, Isaac Bashevis Singer pedig egyenesen a modern irodalom atyjának nevezte Hamsunt. De bőven akadt kritikusa is, és nem kizárólag a politikai nézeteiből kifolyólag, hanem különösen fiatalkori műveinek nehezen kiolvasható értékrendje miatt. A Nobel-díj-bizottság alapvetően konzervatív szemléletét bizonyítja, hogy éveken át vonakodtak Hamsunnek ítélni a legrangosabb irodalmi elismerést, mondván, kétségtelen írói tehetsége, stílusérzéke ellenére nem mutat fel olyan emberi nagyságot, amely ideális utat tudna mutatni. A szokásostól eltérően a bizottság végül nem a teljes életműért, hanem kiemelten az 1917-es Markens grøde (magyarul három fordításban is megjelent: Az anyaföld 1 Sigurd Hoel: Essays i utvalg. Oslo: Gyldendal, 1962. 141 2 Øystein Rottem: Biografien om Knut Hamsun. Guddommelig galskap. Oslo: Gyldendal, 2006. 105

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

557

áldása, 1920, ford. ifj. Bókay János; Az anyaföld kincse, 1937, ford. Hajdu Henrik, és Áldott anyaföld, 2005, ford. Nagy Zoltán) című regényéért ítélte oda neki a díjat.

A Nobel-díjjal kapcsolatos történetben nem is az a legmeglepőbb, hogy a szerző őszinte tisztelete jeléül 1943-ban Goebbelsnek küldi el az érmet, hanem hogy a bizottság által díjazott mű is csak akkor értelmezhető ideológiai útmutatásként, az agrárgazdálkodáshoz való visszatérés és a természettel való harmonikus együttélés üzeneteként, ha fél szemünket becsukva olvassuk.

Dekadencia és realizmus Knut Hamsun élete olyan, akár egy regény, írták róla már 1897-ben. A lovas kocsik idejétől induló és az atomkorban záruló életéből akkor még 55 év volt hátra. A Világirodalmi Arcképcsarnok Hamsun-cikke egy sokszor hangsúlyozott feltételezést fogalmaz meg: „Ha 80 éves korában halt volna meg, hazája és az egész világirodalom úgy búcsúztatta volna, mint a legnagyobb norvég regényírót”.

Szépírói és publicisztikai életműve, közszereplői és magánéleti döntései egyaránt mutatják, Hamsun mennyire összetett személyiség volt, és hogy egymásnak ellentmondó vágyak, jellemvonások határozták meg művészetét és életét egyaránt. Életrajzírói rendre kiemelik, hogy egész világszemléletére hatással volt az a mélyszegény létezés, amelyben gyerekkorában része volt. Közép-Norvégiában született 1859-ben Knud Pedersen néven, de a család anyagi okokból hamarosan a sarkkörön túlra költözött, és a Hamarøy szigetén található Hamsundben telepedett le. Hamsun fiatal korától vándorolni kényszerült, alkalmi munkákat vállalt, hamarosan vidéki újságokban kezdett cikkeket publikálni. Ekkor cserélte le szokványosan hangzó nevét Hamsunre. Igazi iskolázott műveltségre sosem tett szert, de határozott véleménye volt az irodalomról, gazdaságról, társadalomról, és gyakran esett szándékos túlzásokba, hogy ezzel provokálja a közvéleményt.

A kor legbefolyásosabb írószemélyisége, Bjørnstjerne Bjørnson segítségével Amerikába utazott, ahol meghatározóan negatív élményt jelentett számára az amerikai iparosodott élet, a mindent maga alá gyűrő kapitalizmus. A modernség egyszerre vonzotta és taszította a fiatal írót. Amerikából visszatérve, 1889-ben jelent meg Fra det moderne Amerikas Aandsliv („A modern Amerika szellemi életéről”) című szatirikus műve. Ebből az időszakból eredeztethetők azok a nézetei is, amelyek mentén Az anyaföld áldását értelmezni szokták, és amely ideológiailag megalapozza Hamsun angol-amerikai befolyással szembeni fellépését a II. világháború idején.

A nemzetközi elismerésre szert tett skandináv szerzők, Ibsen, Bjørnson, Strindberg vagy akár Ludvig Holberg életútjában állandó fejezet az európai

558

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

utazás, melynek iránya mindig dél. Hamsun azonban fiatalon nyugat felé utazik, később pedig keletre tesz hosszabb utakat. Az utazásain is láthatjuk, hogy mindenáron igyekezett leválasztani magát az általa egy irodalmi előadássorozatban vén idiótáknak minősített norvég elődökről. Új programot hirdetett az irodalom számára, szembe menve a társadalomkritikai realizmussal és a tendenciairodalommal. A 20. századi általános lélektani irányultságot megelőlegező Fra det ubevidste Sjæleliv („A tudattalan lélekállapotról”, 1890) című esszéjében kimondja: az irodalom dolga nem a karakterek leírása, hanem hogy megragadja az érzékeny idegrendszert, a felfokozott fantáziaműködést, „a vér suttogását, a csontvelő imáját”3 .

1890-ben jelenik meg a Sult (Éhség, amelyet magyarul számos fordításban, legutóbb 2015-ben adtak ki) című regénye, amely nem egyszerűen ennek a programnak a megvalósítása, hanem a hamsuni életmű csúcsa, a 19. század utolsó éveinek egyik legfontosabb alkotása. Az Éhség egy név, múlt és jelen nélküli irodalmi én elbeszélése, amelyben nem a társadalmi közeg, nem a pszichológiai fejlődés a fő kérdés. A regénynek nincs a szó szoros értelmében vett cselekménye, nincs központi perspektívája, a nyilvánvaló önéletrajzi párhuzam sem ad kulcsot az elbeszélés megértéséhez. Az éhezés nem szociális probléma, hanem beszámíthatatlan állapotokat előidéző eszköz, amely az önmagát megfigyelő elbeszélő érzékenységét fokozza. Az Éhség nyugtalanító újdonsága az a modern szubjektumfelfogás, amelyben az élet erősen változó és előre nem látható mentális állapotok egymásutánja, s amely teljes mértékben aláássa az idealisztikus és racionalista emberképet.

Miközben az emberi személyiség látszólag elporlad, a város képe annál valóságosabb lesz. A kristianiai utcák, terek, házak, sőt a tárgyak is démoni erővel bírnak a hős felett, és fokozzák alkotói és fizikai válságát. A főhős nevének szándékos elrejtése ezért is fontos: minél jobban fenyegeti a személyiség felbomlása, annál erősebben ragaszkodik saját egyediségéhez. Mindig más néven mutatkozik be, hogy valódi énjére ne derüljön fény, ne tűnjön el a tömegben azáltal, hogy nevét, azaz személyiségét mások határozzák meg, és nem önmaga. A művészi érvényesülés hajszolása és a fizikai szükségletek folyamatosan a materiális és szellemi értékek között dobálják a főhőst, aki hol tragikusan, hol önironikusan, hol blöffölve kommunikál a külvilággal, önmagával, és a szöveg narratív síkjain velünk. Otthontalansága, kiismerhetetlensége, szánalmat és megvetést provokáló stratégiája az elbeszélés szövegszintjén 3 Knut Hamsun: Fra det ubevidste Sjæleliv, Artikler om litteratur, Oslo: Gyldendal, 1994, 17.

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

559

is megjelenik, azáltal, hogy nem enged számunkra egyértelmű viszonyítási pontot találni.

Az Éhség mind Dániában, mind Norvégiában Hamsunre irányította a figyelmet annak ellenére, hogy a kortárs kritika jobbára értetlenül állt a tendencia nélküli mű előtt. Még nagyobb zavart keltett következő regénye, a Mysterier (Rejtelmek), melynek központi alakja, Nagel legalább olyan kiismerhetetlen, mint az Éhség hőse, ám irracionális viselkedését nem igazolja szélsőséges fizikai állapot. A regényben a látszólag véletlenszerű események sora válik meghatározóvá, az ideák vagy a hit nem jelent kapaszkodót. Hasonlóan ellentmondásos a harmadik lényeges, kilencvenes években született mű, a prózalírai Pan (Pán) is, amely egy megkésett romantikus projekt, az észak-norvégiai természetbe való utópisztikus visszavonulás disztópiába forduló története. A Pán Glahn hadnagya egy vidéki boldogság illúzióját kergető városi figura, aki saját érzéseit imádja. „Dobjátok el a puskát, és menjetek haza!”

Hamsun ellentmondásosságához tartozik, hogy irodalmon kívüli megnyilvánulásai mintha nem is a sokféle igazságot elfogadó, sokféle írói álcát öltő szerzőtől származnának. Gyakran emlegetett példa az író és a közszereplő közti gyökeres különbségre az 1915–1917-es gyermekgyilkossággal kapcsolatos „Kötelet nekik!”-vita. Hamsun cikkeiben egyenesen halálbüntetést követelt azokra az asszonyokra, akik újszülött gyermekük életét kioltják. A gyerekgyilkosság-téma Az anyaföld áldásában is felmerül, de a regényben a közéleti vitánál jóval árnyaltabb fényben jelenik meg. Míg az egyes művek írói stratégiája szinte a személyiséghasadásig ellentmondásosnak látszik, annál következetesebb volt az a Hamsun, aki közéleti kérdésekben szót emelt. Bár németül nem tudott, a német kultúra nagy tisztelője volt, és egyaránt ellenezte a brit imperializmust és a szovjet kommunizmust.

Németbarát nézeteivel 1935-ben keltett először országos feltűnést és felháborodást. Egy újságcikkben az ellen szólalt fel, hogy a Németországban bebörtönzött, pacifista és náciellenes Carl von Ossietzkyt Nobel-békedíjjal tüntessék ki. Hamsun hazaárulással vádolta Ossietzkyt, aki mellett – s így Hamsun ellen – az összes jelentős norvég szerző petíciót írt alá. Nyilvánvaló volt, hogy Hamsun nem rendelkezik pontos információkkal a németországi helyzetről.

A 30-as évek elején nem ő volt az egyetlen norvég, aki Hitlert támogatta, de ahogy egyre világosabbá vált a németországi változások iránya, legtöbben elpártoltak a nemzetiszocializmus mellől. Egy kis mag azonban maradt, melynek élén Vidkun Quisling 1933-ban pártot alapított. A Nasjonal Samling mellett

560

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Hamsun újságcikkekben kampányolt, 1940-ben a német megszálláskor pedig megadásra szólította fel a norvégokat. „NORVÉGOK! Dobjátok el a puskát, és menjetek haza! A németek mindannyiunkért küzdenek, hogy megtörjék Anglia zsarnokságát felettünk és a semlegesek felett”4 Romló egészségi állapota, nagyothallása, többszöri szélütések, s családja – főleg felesége, az egykori színésznő, később írónő, Marie Hamsun – tehetett arról, hogy nem jutottak el hozzá azok a hírek, amelyek alapján teljesebb képet alkothatott volna a háború eseményeiről. Hamsun bár értette, hogy nem hallgatnak rá, hogy hiába próbál a fogságban lévő norvégok ügyében közben járni, vagy hiába utazik Németországba, hogy személyesen találkozzon Hitlerrel Norvégia érdekeinek képviseletében, németbarát nézetei mellett szilárdan kitartott. 1945. május 7-én nekrológot írt Hitlerről, az emberiség harcosának és a nemzetek igazságát ígérő evangélium hirdetőjének nevezve a diktátort. Négy nappal később letartóztatták. A rendőrségi kihallgatások során állította, hogy sosem lépett be a norvég náci pártba és nem volt rálátása sem a párt ügyeire, sem a németek által elkövetett szörnyűségekre. Hangoztatta, hogy mindent Norvégia érdekében tett és mondott. A szakértői diagnózis szerint Hamsun nem volt elmebeteg sem a vizsgálat idején, sem a háború alatt. „Tartósan korlátozott szellemi képességű” személynek nyilvánították, s teljes vagyonától megfosztották. „Azt mondják, hazaáruló vagyok. Ám legyen. De én nem így éreztem, nem így éltem meg, és ma sem így érzem. A legnagyobb békével és tiszta lelkiismerettel viseltetek önmagam iránt”5 – mondta Hamsun védőbeszédében.

A vizsgálati fogságban, a grimstadi idősek otthonában töltött időről, a pszichiátriai vizsgálatról és a bírósági eljárásról Hamsun naplóregényt írt.

A Benőtt ösvényeken 1949-ben jelent meg. Hamsun utolsó műve a fikció és önéletírás keveréke, dokumentarista regény, önmentség, egy újabb rafinált írói szerep, de semmiképpen sem egy szenilis elme terméke.

A kettős mérce, a magánember és a költő különválasztása a politikai szerepvállalással kapcsolatos Hamsun-vitában a mai napig jellemző stratégia.

Közvetlenül a háború utáni években már ezzel a distinkcióval lehetett valamelyest tisztázni a hazaárulás vádja alól. Hamsun 1952-ben bekövetkezett halála után összes művét újra kiadták, s ezzel egyfajta Hamsun-reneszánsz kezdődött, pedig a háború alatt norvégok ezrei küldték vissza neki tiltakozásul a könyveit, vagy raktak belőlük máglyát. Megítéléséről, erkölcsi felelősségéről 4 Rottem: Biografien om Knut Hamsun... 116.

5 Uo., 134.

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

561

azonban még ma is állandó vita zajlik. Norvégiában alig akad néhány közterület, amely Hamsun nevét viseli. 2009-ben, születésének 150. évfordulója alkalmából avattak róla először szobrot.

A Hamsun életműve iránti érdeklődést bizonyítja, hogy regényeiből számtalan filmes és színpadi adaptáció is készült. Közülük az Éhség Magyarországon már két különböző színpadi változatban is látható volt, 2009ben a budapesti Katona József Színházban és 2020-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Hangsúlyos jelenlétét a nemzetközi és norvég irodalomtudományos érdeklődésben pedig számtalan tudományos kötet, cikk, konferencia és szimpózium igazolja.

A Nobel-díjas regény Az anyaföld áldása igencsak eltér a kilencvenes évek regényeitől. Írásmódját és művészi koncepcióját a szélesvásznú realista ábrázolás jellemzi, és a Nobeldíj-bizottság is ebben a regényben vélt világos üzenetet felfedezni. Hamsun a földművelő paraszti életet idealizálva igyekszik vonzóvá tenni a földművelést a féktelen iparosodás és az I. világháború értelmetlen pusztításainak árnyékában.

Nemcsak a kortársak látták így, vagy Goebbels, aki a regény német fordítását a Norvégiában bevetett katonák felszereléséhez rendelte. A regény magyar nyelvű kiadásainak címe is ezt a harmonizáló tendenciát erősíti. Az eredeti cím magyarul csupán a „föld termése” lenne, a műfordításokban viszont az anyaföld, az áldás vagy a kincs szavak emelkedett ünnepélyességgel vonják körbe a művet. Csakhogy a regényből az agrárutópia mellett az utópia kritikája is kiolvasható.

A cselekmény helyszíne valahol Észak-Norvégiában, távol a civilizációtól található. A főszereplő, Isak ezen a tájon telepedik le, s kezd földművelésbe.

Múltjáról nem tudunk meg semmit, ahogy azt sem, hogy miért pont ezen a vidéken keres otthont. Mintha a Biblia lapjairól lépett volna a regénybe, időn és társadalmon kívüli lény, a békés földművelés, a hagyományos életvitel értékrendjének megtestesítője. Területfoglalásának módja, ahogy Isak kikanyarít magának egy részt a természetből és művelni kezdi, önkényes és a modern törvényi keretek közt elképzelhetetlen, mégsem ez ássa alá a mélyökológiai utópiát. Az anyaföld áldása egy több száz éves honfoglalás történetét sűríti, eleinte a túlélés, később az építkezés, majd a tanya köré szerveződő közösség fennmaradása a tét.

A Sellanraa tanya felépítésében egy nő, Inger szegődik Isak mellé. Hamarosan két fiuk születik. Inger erős, szerény, benne is működik az Isakra jellemző őserő,

562

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

ugyanakkor egy testi hibája is van, amely magyarázza menekülését az emberek elől. Nyúlszája van, s mikor harmadik gyereke, egy kislány szintén nyúlszájjal jön a világra, inkább megöli a csecsemőt, hogy megkímélje a megaláztatásoktól. A gyilkosság miatt börtönbe kerül, ahonnan később a civilizáció káros befolyását hordozva tér vissza Isak mellé. Testi hibáján egy operáció segített, a modern városi létezés azonban belülről látszik tönkretenni őt. Ugyanez a káros hatás, a civilizáció, a hiúság, a tanulás befolyásolja Eleseust, Isak és Inger fiát. Eleseus

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

563

Amerikába vándorol, és végleg elszakad a Sellanraa által képviselt értékektől.

A hagyományt fivére, Sivert viszi tovább, így mégis helyreáll a rend. Hasonlóan elrendeződik a regény másik bonyodalmi szála is: Isak birtokán ércet találnak, s bár megindul a kitermelés, de a bányászok és mérnökök hamarosan elhagyják a tanyát. Kiderül ugyanis, hogy a beruházás mégsem éri meg. Egyedül Sellanraa éri meg.

Egyfelől különös belegondolni, hogy Hamsun kénytelen volt eladni saját északnorvég tanyáját, hogy ezt a regényt, az agrárgazdálkodás dicshimnuszát befejezhesse, másfelől mi sem jellemzőbb rá, mint ez a fajta ellentmondásosság.

A Hamsun-kutatás kihangsúlyozza, hogy bár Az anyaföld áldásában az ősparaszt alakja az origó, s azt is tudni, hogy Hamsun személyes vágya volt ehhez a paraszti létformához visszatalálni, a szerző önmagát mégis a regény kiismerhetetlen mellékszereplőjében, Geisslerben formálja meg. Párhuzam vonható az életmű számos regényalakja és a szerző között, de Geissler esetében többről van szó: nem egyszerűen Hamsun irodalmi önarcképe, hanem a regény utópiáját megzavaró, metareflexiót teremtő elem. A Hamsun-kutatásban a szerző kettős tudataként írják le azt, ahogy Geissler hol segítő, hol veszélyt jelentő ténykedésével és kiszámíthatatlan felbukkanásaival az agrárgazdálkodáshoz való visszatérés vízióját vonja kétségbe. Isak alakjában a regény a bűnbeesés előtti ember képét teremti meg, Geissler viszont Hamsun outsider-alakjaihoz fogható. A törvény embere ő, aki Isak önkényes területfoglalását hivatott lezárni, másfelől Sellanraa érdekében visszaél hivatali hatalmával, mikor szándékosan magas ingatlanértéket állapít meg. Geissler Ingert is kihozza a börtönből, de úgy, hogy közben levelet hamisít.

Működése következtében kiegyenlítődik a természet és a civilizáció világa, mivel a tanyán az ő közbenjárásával megjelenik a kereskedelem és a bányászat is. De ez csak a látszat. Geissler átlátja mindkét világ feltételrendszerét, s akár egy kiismerhetetlen óészaki istenalak, hol kétes módszereivel meggátolja, hol ő maga indítja el a negatív folyamatot. A regény cselekményének hajtórugója, dramaturgiai szerepe a népmesék kópéjához fogható. Isak alakját a pátosz érdekében misztikum övezi, Geissler hátteréről viszont az elbeszélés szándékosan ködösít. Miatta merül fel bennünk a kérdés, hogy a modern, hasadt világképű ember számára valós alternatíva lehet-e Isak paradicsomi világa. Ez a felfogás épp azt a harmonizáló olvasatot teszi kérdésessé, amelyre a Nobel-díj odaítélése alapult.

Száz év telt el azóta. A legtöbb Nobel-díjassal, aki a század első felében kapott díjat, ma már aligha találkozunk az irodalomtörténeti munkák lapjain kívül. Knut

564

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

Hamsun életéről, életművéről viszont minden évtizedben könyvtárnyi anyag születik, elbeszéléseit filmesítik, dramatizálják, újraolvassák. Kevéssé sikeresnek tartott színdarabjait is olykor előveszik. „Száz év alatt feledésbe merül minden”6 – írta megvetően a háború utáni perről, az őt elítélő bíróságról. Nevünk, sorsunk elfelejtik, bármilyen fontosnak is hisszük életünk. Jóslata azonban saját műveire nem teljesült.

6 Knut Hamsun: På gjengrodde stier. Oslo: Gyldendal, 1998. 117.

Domsa Zsófia

2020/5-6

(Budapest, 1975) irodalomtörténész, műfordító, az ELTE BTK oktatója.

hÉvíz /

Hullámverés

565

Czókos Gergely

Minerva baglya plexinek ütközik A 250 éve született Hegel és a történelemfilozófia

„Hegel, ez a nagy definícióalkotó, arra törekedett, hogy meghatározásokból alkossa újra a világegyetemet, annak a tüzér őrmesternek a módjára, aki szerint úgy készül az ágyú, hogy vesz az ember egy lyukat, és bevonja vassal.”

(Miguel de Unamuno)

„Életemben csak egy ember értett meg, és az is félreértett” – mondta egykori tanítványa, Heinrich Heine szerint Hegel a halálos ágyán.

A történet szinte bizonyosan legenda, ám – Kossuth Széchenyiről tett megállapítását parafrazeálva – Heine ezzel ujjait a Hegelkérdés ütőerére tevé, és megértette annak lüktetéseit.

A homályos kifejezésmód roppant előnye, hogy jelentősen kitágítja az interpretációs horizontot. Hegel egykori tübingeni szemináriumi szobatársa, Friedrich Hölderlin hatására, az új kor elvárásainak megfelelve saját nyelvet alkotott, ezzel életműve az értelmezési keretek végletekig történő kitolásának példájává vált. Aligha akad még egy filozófus, akinek gondolatait ennyire különböző világlátású emberek – Lukács Györgytől Roger Scrutonig – értelmezték volna ennyire különbözőképpen. Így aztán egyszerre lehet az emberből félreértett zseni, az emberi szellem megkérdőjelezhetetlen tekintélyű apologétája csakúgy, mint a talán valaha volt legnagyobb filozófus sarlatán, a fogalmak vajákosa, a totalitárius eszmék szálláscsinálója. A két oldal egyedül abban ért egyet, hogy ugyan a nyugati filozófiai hagyományban a közérthetőség sohasem szerepelt a megfontolásra érdemesnek tartott szempontok között, Hegelt az olvashatatlan filozófusok kiterjedt mezőnyében is a befogadást könnyítő segédeszközöktől leginkább tartózkodók között tarthatjuk számon.

A belelátások variációs lehetőségei Hegel történelemfilozófiája esetében is meglehetősen széles spektrumon mozognak. Hegel berlini időszakában (1818–

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

567

1831) öt téli szemeszterben tartott történetfilozófiai előadásokat. A halála után kiadott Előadások a világtörténet filozófiájáról (a továbbiakban: Történelemfilozófia) saját, javarészt vázlatos kéziratainak és hallgatói egyetemi jegyzeteinek összedolgozása, amelynek több változata ismert. A mű leghitelesebb része a téma elméleti megalapozását nyújtó bevezetés – 1830-as változatának gondos megszerkesztettsége arra utal, hogy Hegel egy jövőbeni kiadásra készítette elő. A munka amellett, hogy bevezetőt nyújt az „érett” filozófus világképébe, kapaszkodót jelent az általa felállított grandiózus rendszer megértéséhez.

Karl Löwith a Világtörténet és üdvtörténetben idézi Goethe egy Schillernek szóló levelét, amelyben a Faust szerzője kifejti: a történelemben „minden csak természet, és mi sem található benne abból, amit mi, filozófusok oly szívesen nevezünk szabadságnak”. Hegel a Történelemfilozófia bevezetésében egy helyütt hasonlóképpen fogalmaz: „Ha nézzük a szenvedélyek (...) színjátékát, és szem előtt tartjuk a történelemben erőszakosságuk következményeit (...); ha tekintjük a bajt, a gonoszt, (...) ha a legmélyebb részvéttel pillantunk az egyének kimondhatatlan nyomorára: akkor csak szomorúságot érezhetünk a múlandóság miatt általában, s mivel ez a pusztulás nemcsak a természet műve, hanem az ember akaratáé is, még inkább morális szomorúságot és a jó szellemnek (...) felháborodását érezhetjük e színjáték miatt. Lehet ama sikereket szónoki túlzás nélkül (...) a legszörnyűbb képpé emelni, s éppígy vele az érzést a legmélyebb, legtanácstalanabb gyásszá fokozni, amelyet nem ellensúlyoz kibékítő eredmény.” Ha itt érne véget az idézet, azt gondolhatnánk, egy pesszimista filozófus munkájával van dolgunk. Hegel azonban folytatja: „De (...) szükségképp felvetődik a kérdés: kinek, mely célnak (kiemelések az eredetiben – C. G.) hozták e roppant nagy áldozatokat.”

Hiába tűnik tehát első látásra Hegel – akárcsak Macbeth – számára is úgy, hogy a történelem „egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs”, és „nagyjából annyira tanulságos, mint egy vágóhíd” (Seamus Heaney), ez csak a látszat. Valójában ugyanis teleologikus folyamat, és a végcél fénytörésében értelmet nyer a mindaddig hiábavalónak tűnt nyomorúsághalmaz.

Hegel maga ismeri el a Történelemfilozófia bevezetésében, hogy elmélkedése teodicea. A filozófus a „bevádolt abszolútum” (Odo Marquard) védőbeszédét csak az isteni terv beavatottjaként tarthatta meg, ezért a Kant által megismerhetetlennek kikiáltott magánvaló (Ding an sich) hozzáférhetetlenségét tagadva a „dolog maga” (Sache selbst), vagyis a jelenségek mögött rejlő lényeg feltárulkozásának lehetősége mellett érvelt. Szerénytelensége már a Történelemfilozófia bevezetésének legelején szembeszökő: „Amit egyelőre

568

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

mondottam és még mondani fogok, azt nem kell (...) csupán feltevésnek venni, (...) mert én már az egészet ismerem.”

Hegel belsős infók birtokában – Goethével ellentétben – a történelemben észrevette a szellem munkálkodását, amely „nem természeti dolog, mint az állat”. A szellem napjának „menete, mozgása nem ismétlődés, hanem (...) lényegileg továbbhaladás”. A léttel (Sein) szembeállított „levést” (Werden), folytonos alakulást ontológiája sarokponti elemévé megtett Hegel számára a világtörténet „a haladás a szabadság tudatában”. A szabadság az államban „kapja meg objektivitását”. A cél, „hogy a szellem eljusson annak tudásához, ami valójában, s tárgyivá tegye ezt a tudást, megvalósítsa létező világgá (...).

[A] világtörténet (...) annak a fokozatosságnak bemutatása, amelyben a szellem önmagát, igazságát tudja és megvalósítja...” A megvalósult folyamat tömör összefoglalásához Karl Löwithet hívjuk segítségül: „...a világtörténelem keleten indul és nyugaton ér véget, Kína, India és Perzsia nagy keleti birodalmaival kezdődik. A görögök perzsák felett aratott döntő győzelmével az értelmes történés a Földközi-tenger világába helyeződik át, és a Nyugat kereszténygermán birodalmaiban teljesedik ki.” Míg Keleten egy ember, a despota volt szabad, az ókori görög és római világban néhányan, addig az újkorban, köszönhetően az utolsó két világtörténelmi eseménynek, a reformációnak és a francia forradalomnak, már mindenki. Ezzel a történelem érdemi része véget ért.

Ebben a rendszerben a világszellem „különös alakjainak”, a népszellemeknek jut a főszerep. Ezek „világtörténelmi egyének” vezetésével töltik be küldetésüket, akiknek tevékenységét a „fenntartó egyének” támogatják. A két csoportban mindössze annyi a közös, hogy a szellem a háttérhatalmi szerepbe került „ész cselével” mindkettőt rászedi. Miközben az emberek érvényt szereznek önös érdekeiknek, „egyúttal valami magasabbnak, távolibbnak eszközei (kiemelések az eredetiben – C. G.), amiről nem tudnak semmit, amit tudattalanul visznek végbe”. Minden, ami az „egyesben” valóságos, csak az egészben elfoglalt helye, a szellem diadalmenetében játszott szerepe kontextusában az, önmagában állva nem több, mint látszat. A különös csak az egészhez való viszonyában igazolhatja magát.

Hegel, miközben az erkölcsi szubsztanciaként értelmezett államot eszközstátuszúból céllá emeli, az egyént – a kanti morálfilozófia egyik alaptételével szembemenve – visszafokozza eszközzé: „Az is lehet, hogy jogtalanság esik az egyénen; de ez nem tartozik a világtörténetre; számára az egyének a továbbhaladás eszközei.” Másutt így fogalmaz: „Az ész nem állhat meg amellett, hogy egyes individuumok sérelmet szenvedtek; különös célok

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

569

elvesznek az általánosban”, hiszen „a világtörténet magasabb szinten mozog”.

Katonai hódítókon számon kérni, hogy „a dicsőség, a hódítás beteges vágyából cselekedtek”, „pszichológiai aprólékoskodás”.

Látva az egyének sorsa felett időről időre megnyilvánuló mellbevágó közönyét, az ember kísértést érez arra, hogy Hegelt a világszellem pribékjének nevezze. Megfontolásra érdemes azonban Almási Miklós felvetése, aki Kis Hegel-könyvében amellett érvel, hogy a szöveg hangulatát a filozófus szatirikus énjének a történelmi csalódások miatt bekövetkezett felülkerekedése határozza meg. A német nacionalizmus és fajelmélet alátámasztására alkalmas kijelentései mellett nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy történelmi víziójának logikája szerint egy nép nem alkothat kétszer korszakot a világtörténetben.

Sokak szerint ideális, történelem végi állama sem egyezik olyan sok ponton a III. Frigyes Vilmos korabeli Poroszországgal, amennyire azt a szemére vetik, ami pedig a háborút relativizáló mondatait illeti, Henning Ottmann szerint Hegel egyszerűen csak „abból indul ki, ami van”. A kérdést tovább árnyalja, hogy Hegel a francia forradalmi terrort, valamint a porosz restaurációra ürügyet szolgáltató Kotzebue-merényletet is elítélte. Mindazonáltal a világ siralomvölgystátusza fenntartásának érdekében jelentős energiákat mozgósító Napóleonnal már korántsem volt ilyen kritikus, és ágyúinak morajában meghallotta a szférák zenéjét.

Nagyszabású látomásának létezik pusztán szekuláris, a filozófus teizmus irányába tájékozódó kijelentéseit korabeli „vörös faroknak” tekintő olvasata.

Dialektikáját – a Robert Stern által használt „hegeli közép” kifejezés értelmében – a párbeszéd előrevivő erejének igazolásaként, a kultúrák közötti dialógus szükségességének hangsúlyozásaként is értelmezhetjük. A Hegel militarista kikacsintásait szintén magyarázni igyekvő Francis Fukuyama egyenesen a liberális demokrácia egyik legjelentősebb teoretikusát látta benne, és ugyancsak ő fogalmazta meg az eurocentrizmus vádjával szemben, hogy Hegel „az egyik első európai filozófus volt, aki komolyan vette az Európán kívüli »más népek nemzeti történetét«”. Hegel számolt az emberi hajlamokkal, a francia forradalmat éppen emiatt kárhoztatta, mert az absztrakt észre alapozva teljesen elszakadt a valóságtól. A ráció és az intuíció harmóniáját hirdette, igyekezett hidat képezni az elvont elvek és a tényleges cselekvés között. Csak csekély mértékű perverzió szükségeltetik hozzá, hogy megtegyük az árokbetemetés védőszentjének.

A munkásság bármely aspektusát vesszük azonban szemügyre, nehéz elvonatkoztatni a jóindulatú megközelítést ellenpontozó szövegrészletektől,

570

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

ahogy attól is, hogy Hegel rendszerét végső soron a világszellemként meghatározott abszolútum mint metafizikai állandó, az istenigondviselésképzet egy változata tartja össze. Mégpedig egy igen sajátos változata.

Mintha egy játékos isten magával folytatna zajos párbeszédet: a szellemnek „le kell győznie önmagát mint céljának valóban ellenséges akadályát (...) azt akarja, hogy elérje saját fogalmát; de maga eltakarja ezt maga előtt, büszke és élvezettel tele ebben az önmagától való elidegenedésben.”

A szellem a történelemben a később Marx által a proletár humanizmus gőzmozdonyának fűtőanyagává transzformált dialektika segítségével járja végig a magához való visszatalálás keserves útját. Egy népszellem, miután túllépett virágkorán, az „ellenállás nélküli magaátadás” állapotában már csak vegetál, valódi jelentőségét elvesztette. A megszokás: halál. A világszellem kereshet új gazdatestet magának. A feladatát betöltött népszellem átadja helyét egy magasabb szinten állónak, lényege azonban a megszüntetve megőrzés révén – mint „láncszem a világszellem menetének láncában” – feloldódik az általánosban.

A dialektika valódi értelme az enyészet elleni harc. Nem véletlen, hogy sokan a misztikában találták meg a hegeli dialektika gondolati hímivarsejtjét, amely nélkül a filozófusban megbúvó rendszersejtés ovuma megtermékenyítetlenül maradt volna, de nem hagyhatók szó nélkül a szentháromságtannal mutatott hasonlóságok, míg Jacob Taubes a Nyugati eszkatológiában a hegeli konfabulációs labirintus őseredeti gondolatkezdeményei után kutatva Ferdinand Christian Baur nyomán az apokaliptika és a gnózis határvidékéig jutott. Ezek ugyanis „az önelidegenítés drámai vezérmotívumát követve beszélik el a világ történetét”. „E világmagyarázatban a különböző jelenségek és alakok csak annak a mozgásnak mozzanatai, amely egy meghatározott kezdőponttól egy meghatározott végpont felé halad. (...) Valamennyi szereplő és mindenféle rend lényege és értelme az ekliptikán elfoglalt helyéből következik, az ekliptika pedig a teremtés fókusza és a megváltás fókusza közé feszül ki.”

Hegel történetté (historiam rerum gestarum) szerette volna formálni a történtet (res gestae). Hogy ezt megtehesse – mint arra Taubes rámutatott – „az események post hocját propter hocká” változtatta, ezzel belesétált a post hoc érvelési hiba csapdájába: nem kellő megalapozottsággal feltételezett oksági összefüggést egymás után bekövetkezett események között. Emellett elkövette a texasi mesterlövész hibáját is. A példatörténet szerint az amerikai délen egy cowboy egy csűr szétlövésével múlatja az idejét. Az építmény számos pontján rést üt, szinte alig marad érintetlen négyzetmétere. Miután kilőtte a

2020/5-6

hÉvíz /

Hullámverés

571

tárat, a szétlyuggatott csűrhöz lép, majd annak azon része köré, ahol a legtöbb golyónyom található, rajzol egy céltáblát, hogy úgy tűnjön fel, kitűnő lövő.

A texasi mesterlövészhez hasonlóan Hegel is egy kört vont az esetlegességek köré, hogy – az eligazodást elősegítendő – mesterséges rendezőelvbe zárva szelídítse meg a kontingenciát: az információkat az előítéleteinkhez való illeszkedésük szerint szűrő megerősítési torzítás segítségével a koncepciójába beleillő korokat és népeket a körön belülre helyezte, a számos értelmezési lehetőség közül pedig egynek szavazott meg abszolút érvényt.

A káoszból teleológiát faragott. Ezzel öntudatlanul is rátapintott az emberi létezés egyik lényeges aspektusára. A véletlenszerűség renddé formálása a Homo sapiens egyik fő megkülönböztető jegye, az értelemgyártási kényszer szembetűnő példája. A mintafelismerésre huzalozottság aránytévesztése vadászó-gyűjtögető őseinktől származó örökbirtok, amely egykor a túlélés biztosítéka lehetett. „Figyeld meg Isten alkotásait: ki tudná kiegyenesíteni, amit ő görbévé tett?” – teszi fel a kérdést a prédikátor (Préd 7,13). Hegel mindenesetre megpróbálta. Az ellentmondásokat megtette a világ mozgatóinak, hogy aztán egy nagyszabású békítő gesztus keretében eradikálja azokat. Azonban már maga az összebékítés szó is aktust jelöl, a valóságtól való erőszakolt fogalmi elágazást. A feloldás az esszenciát tünteti el. Az engesztelés szelídítő törekvése a szellem valóságnak megfizetett védelmi pénze. „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét”, hangzik A jogfilozófia alapvonalai bevezetésének híres mondata, vagyis csak visszatekintve nyílik rálátás a történelmi alakzatok igazi karakterére. Hegel-Minerva a trükköző tudat átejtettjeként azonban nem volt alkalmas a pártatlan szemlélő szerepének eljátszására. Tény, egzisztenciális megfontolások is vezethették, egy feltörekvő württembergi középosztálybeli család leszármazottjaként a társadalmi felemelkedést ugyanis nem pusztán élete mellékprojektjeként kezelte. Filozófiája maga volt a korszellem, mégis talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz, ha az indíttatás csíráját keresve nem állunk meg a felszínen. Hegel látott, de a látók azon kiterjedt körébe tartozott, akik jobb híján látászavart színlelnek, hogy ne kelljen szembenézniük az előttük tátongó szakadékkal.

Hogy elkerülje Hölderlin sorsát, aki élete utolsó évtizedeit megbomlott elmével az őt befogadó asztalosmester házának egyik első emeleti szobájában töltötte, véget akart vetni a véges végérvényének: „A további azonban a mulandóság mozzanata után az, hogy a halál után kétségkívül élet következik.” Miguel de Unamuno évtizedekkel később nem találta meggyőzőnek az érvelését: Hegel

572

hÉvíz /

Hullámverés

2020/5-6

– vetette ellen A tragikus életérzésben – „úgy szünteti meg a lázunkat, hogy az életünket is megszünteti, és a konkrét halhatatlanság helyett absztrakt, nem konkrét halhatatlanságot ígér; mintha csak a halhatatlanság-éhünk se konkrét, hanem absztrakt volna!” Belső szükséglet szüli a nagyszabású istenigazolást, de hiábavaló kísérlet kényszerített otthonossággal kitölteni a szövetek ürességét. A protestáns munkaetika szolgálatába állított abszolútum kozmikus sebekre csak tüneti kezelést nyújthat. Az ideigvalóság nyomorúságára a revizormetafizika kiszámított istene gyatra gyógyír.

Czókos Gergely

2020/5-6

(Margitta, 1987) szerkesztő.

hÉvíz /

Hullámverés

573

HAJÓSZAKÁCS

Illusztráció: Vértes Marcell plakátja (1945)

Nyáry Krisztián

Szalámiország

(vázlat egy családregényhez)

Előhang „Úgy kifáradtam a nagy hévségben, mint jó kopó a hamis nyúl után. Az vala a szerencsém, hogy egy darab kenyerem és egy kevés olasz-kolbászom (szalámim) vala a tarisznyában, egy kőkorsóban pedig még egy icce rossz borom is, másként egész nap se ettem, se ittam volna.” E panaszos sorokat 1795-ben írta gasztronómiai megpróbáltatásairól a Magyar Hírmondó című lap névtelen szerzője, egy itáliai hadszínteret megjárt huszártiszt. Ez az egyik első magyar nyelvű írásos emlék, amely a szalámi szót tartalmazza. A sokat látott hadfi hazájában hiába kóstolta volna meg újra az olasz földön kipróbált csemegét: nemhogy szalámit, de a maihoz hasonló kolbászt sem talált volna.

A szalámi csak a 19. század közepén lett kedvelt étel Magyarországon, ám a tartósított szárazkolbász sem tekintett vissza sokkal hosszabb karrierre. A ma a falusi ízek jelképeként számontartott csemege ugyanis mindenestül városi idea: ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán igény szülessen hosszan eltartható húsféleségekre, olyan emberekre is szükség van, mégpedig tömegével, akik maguk már nem tartanak állatokat, de megengedhetik maguknak a rendszeres húsevés luxusát. A városiasodással párhuzamosan – sok egyéb folyamatnak is köszönhetően – gyökeresen átalakult a Kárpát-medence gasztronómiai térképe, jórészt akkor született meg minden, amit ma hagyományos magyar konyhának nevezünk. Ekkor foglalta el trónját a kolbászkészítés három legfontosabb alapanyaga: a korábban szegények eledeleként számontartott fokhagyma, az addig leginkább gyógyszerként ismert őrölt paprika, sőt, maga a sertéshús is.

Disznót persze tartottak már korábban is Magyarországon, de az elterjedt sertésfajták – a szalontai, a bakonyi vagy a tüskés szőrű erdélyi – kemény, inkább sódarkészítéshez való húst adtak, ezért messze nem ez számított az első számú húsféleségnek. 1833-ban aztán Milán szerb fejedelem tíz rideg tartású kocát és két kandisznót küldött ajándékba Habsburg József főherceg Arad melletti uradalmába: az itt kitenyésztett „ősi magyar fajta”, a göndör szőrű mangalica elődeit. Ez a hideget és meleget egyaránt jól tűrő zsírsertés ideális tenyészállatnak bizonyult: az erdőben található makkon is elélt, de szépen hízott az egyre nagyobb mennyiségben termelt kukoricától is. A hazai sertéstenyésztés központja az Alföld, ezen belül is Debrecen környéke lett,

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

577

ahol a század közepére megnégyszereződött az állatállomány. „Voltál-e már Debrecenben, barátom? (…) az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt!” – írta 1847-ben Petőfi. A kondákat a hetekig is eltartó debreceni vásárokról hajtották az ország távolabbi részeibe, ahol aztán hentesek vagy magángazdák kezére jutottak.

Mivel a városi emberek éhesek voltak, s már minden alapanyag rendelkezésre állt, nem kellett sokat várni a hosszú ideig eltartható füstön érlelt szárazkolbászok megjelenésére sem. A vásárokon immár készen kapható kolbászt is kínáltak a hentesek, de a módosabb gazdák maguk is megpróbálkoztak füstölő építésével.

Néhány évtizednek el kellett telnie, hogy a füstölt kolbászt a hazai konyha elmaradhatatlan alapételének tekintse a magyarok többsége, ám a szalámi még sokáig olasz csemegeként volt ismert.

Itáliában már a 18. század elején készítettek telente szalámit, és utazó csemegeárusok, gesztenyesütők ismertették meg vele Európa, s így Magyarország népét. Hazai gyártású szalámit a krónikák szerint Magyarországon először Szegeden készített másodállásban egy Pietro Rolando nevű cinköntő mester valamikor az 1840-es években, feltehetően igen kis mennyiségben.

Komolyabb tervekkel fogott szalámigyártásba 1850-ben egy Piazzoni nevű gesztenyesütő, akit egy év múlva Faddini nevű kollégája követett. Mindketten belebuktak az üzletbe. A magyar gyomor még a kolbásszal is csak barátkozott, a szalámira pedig csak az ínyencek áhítoztak. Hogy jelen volt, és sokan a szárazkolbász vetélytársát látták benne, arra egy 1859-es újsághirdetés is bizonyíték: „Tisztelt Magyarok! Nem szalámi, hanem valódi debrecenyi füstölt kolbász, mégpedig fokhagymás, borsos, és citromos, újonnan érkezett kapható vendéglőmben” – idézi egy fogadós hirdetését az újságíró, majd hozzáteszi: „Aki megbírja a fokhagymás füstölt kolbászt – annak gyomra már magyar. A gyomortól a szívhez pedig csak nagyon csekély köz van.”

Pick Márk, az alapító Szeged városa szintén a 19. században vált az Alföld, Bánát és Bácska virágzó mezőgazdaságán alapuló kereskedelmi és élelmiszeripari központtá. Ide érkeztek a Tiszán és – az 1850-es évek végétől kezdve – vasúton a gabonaszállítmányok, erre hajtották az alföldi marhagulyákat, és a sertéstenyésztés általánossá válása után ide települtek a nagybani vágóhidak is. Az újfajta gasztronómiai szokásoknak megfelelően a fűszerpaprika-termelésnek is ez lett az egyik központja, az első paprikamalmok is itt épültek.

578

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

Egy ambiciózus, vállalkozó kedvű fiatalember bőven találhatott hát üzleti lehetőséget a tiszai városban. A 26 éves Pick Márk a fentiek közül szinte mindenben látott fantáziát: kedvet érzett a terménykereskedelem, a vasútfejlesztés és a fűszerpaprika-gyártás iránt is. Ahhoz azonban, hogy 1869-ben kiválthassa iparengedélyét, szükség volt még valamire: a zsidók törvény előtti egyenjogúságára. Pick Márk ősei Morvaországból vándoroltak be Magyarországra, ő maga már Szegeden született, anyanyelve is magyar volt. Iparengedélyt azonban csak azután kaphatott, hogy az országgyűlés a kiegyezést követően elfogadta „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” címet viselő törvényt.

Szeged a minél teljesebb asszimilációt szorgalmazó zsidó mozgalmak egyik központja volt. Lőw Lipót, a mindig magyaros mentében és csizmában járó, hazafias érzelmű rabbi itt honosította meg a magyar nyelvű igehirdetést, a Pick család is az általa vezetett zsinagógába járt. „Ha hazafiságban nem járhatnak előttünk, hát nem is maradnak el mögöttünk” – írta Mikszáth Kálmán ezidőtájt az alföldi város zsidóságáról. Ez az erős magyarosodási igény is magyarázza, miért érezte Pick Márk összeegyeztethetőnek zsidóságával, hogy sertéshússal is foglalkozzon.

A fiatalember 1869-ben „terménybizományos üzlet ipargyakorlási szándékát” jelentette be Szeged szabad királyi városnál, s nem sokkal később – 175. szám alatt – be is jegyezték a városi iparűzők közé. Nem tiszta profilú szalámigyárosként kezdte: az iparengedély általános megfogalmazásába Pick Márk kezdetben sok mindent beleértett. Kereskedett búzával és paprikával, sőt, hamarosan saját paprikamalmot üzemeltetett. Kóser hentesboltot nyitott a zsidó vásárlóknak, s közben a keresztény vevőkre gondolva sertéshúst vásárolt fel a vágóhidakról. Máig eldöntetlen kérdés: vajon evett-e valaha is saját, disznóhús alapú készítményeiből?

Már az első években gyártott tartósított hústermékeket, köztük szalámit is, ám ezek mennyiségéről és típusáról keveset tudunk. Dél-itáliai utazása során találkozott a hagyományos szalámikészítéssel, és arra gondolt, milyen jó hasznosítási módja lehetne ez az Alföldön a század közepétől általánossá vált mangalicának. Olasz szalámimestereket hozott magával Szegedre, akikre alapozva elindította vállalkozásának ezen részét.

Pick jó időben döntött. Ekkoriban már sorra alakultak a kisebb-nagyobb szalámigyárak az országban, és történetük nem is feltétlenül zárult csőddel, ahogy az első próbálkozóké. A későbbi legnagyobb konkurens, Herz Ármin hajózási vállalkozó például Picktől teljesen függetlenül szintén Itáliában

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

579

ismerkedett meg a szalámigyártás titkaival, és már 1873-ban létrehozta első üzemét a Temes vármegyei Károlyfalván, majd hamarosan Pesten is elindította vállalkozását. A fővárosban 1875-től termelt az olasz Giovanni Piazzoni szalámiüzeme, a szintén olasz Vidoni testvérek pedig 1888-tól Debrecenben kezdtek szalámigyártásba.

Picknek a jó üzleti érzék mellett tőkére is szüksége volt ahhoz, hogy kis húsipari vállalkozásából versenyképes gyárat fejleszthessen. A vállalkozásaiból származó növekvő bevételeket hamarosan volt mivel kiegészítenie. Az ipari és kereskedelmi minisztérium Központi Értesítő című hivatalos lapja szerint 1880-ban „Pick Márk kereskedő nejének, Weisz Katalinnak 3500 forintnyi női hozománya bejegyeztetett.” Tekintélyes összegről van szó: egy gyári munkás napidíja ebben az időben napi egy korona volt, tehát a hozományból tíz ember éves fizetését lehetett kigazdálkodni. Az immár 37 éves Pick és 19 éves feleségének házassága persze nem csak az üzleti sikernek adott lendületet: 1881-ben megszületett első fiuk, Jenő, akit a következő négy évben gyors egymásutánban újabb három gyermek követett: Lajos, Móric és Margit.

Az immár családos üzletember 1883-ban döntötte el, hogy elsősorban a szalámigyártásra kíván koncentrálni, gyárát leválasztotta a cégcsoport többi üzletágától, és önálló cégbe szervezte. Pick Márk azt is tudta persze, hogy a kipróbált külföldi technológiát a magyar sajátosságokhoz és ízléshez kell igazítani. Az például meg sem fordult a fejében, hogy délolasz szokás szerint szamárhúst is felhasználjon a termékhez: ehhez sem elég alapanyagot, sem elég vásárlót nem talált volna Magyarországon. A Szeged környékén kapható öreg mangalicák húsa pontosan megfelelt céljainak. De másban is eltért az eredeti eljárástól. Míg az olasz szalámigyártók többsége a szabadban, a sós tengeri szélben érlelte termékét, Pick a félig zárt helyen történő füstölés mellett tette le a garast, s később a fűszerezést is magyarosabbá tette. Volt még egy névtelen szövetségese, amelynek köszönhetően szalámija nemcsak magyarrá, hanem hamisítatlanul szegedivé is vált: a kizárólag a Tisza speciális mikroklímáján megélő gabonapenész gomba. Az 5-6 penicillintörzsből álló gombacsalád csak itt honos, ötven kilométerrel arrébb teljesen más penészflóra jellemző, amelyből másfajta ízvilág következne. Kezdődhetett tehát a nagybani gyártás…

A gyáralapítás kiváló időzítését és a Pick-féle szalámi magas minőségét egyszerre jelzik az első dokumentálható sikerek. 1888-ban a Pécsett rendezett Általános Mű-, Ipar-, Termék- és Állatkiállításon a Pick elnyerte az első aranyérmet, amelyet két évvel később egy Aradon tartott mezőgazdasági kiállítás nagyérme

580

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

követett. Innentől a Pick szalámi a minőség és a versenyképesség etalonjának számított, és szinte nem volt olyan élelmiszeripari verseny vagy szakkiállítás, ahol ne kapott volna valamilyen rangos kitüntetést.

Egy termék sikerét persze nem csak hivatalos elismerésekben lehet mérni: a népszerűség csalhatatlan jele, ha megpróbálnak lopni belőle. Erre sem kellett sokat várni. A Szegedi Híradó 1892-ben így számolt be az első magyar szalámilopási botrányról: „Pick Márk szalámigyárában a múlt évben nagy visszaéléseknek jöttek nyomára. Személyzete egy része, az udvaros, a raktáros, a gépész, a raktáros neje, mind nagyon megéheztek a szalámira és mikor már megcsömörlöttek, a tiltott úton megszerzett szalámi ellopását nem hagytak abba, loptak tovább, hogy eladhassák.” Nagyjából ugyanakkor, amikor a szalámitolvajokat a bíróság 4 év börtönre ítélte, Pick Márkot egy ismeretlen kór döntötte le a lábáról: a betegség fizikai tünetek mellett „mélakórral”, azaz súlyos depresszióval társult. Akkor már Szeged megbecsült polgára és fontos adófizetője volt. Törekedett rá, hogy visszaadjon valamit annak a városnak, amelynek szerencséjét köszönhette. Támogatta a vasútfejlesztést, a szegedi új zsinagóga építését, rengeteg pénzt adományozott helyi iskoláknak, közösségi szervezeteknek. A Pick-féle szalámi világsikerét azonban már nem érte meg.

1892-ben, mindössze 48 évesen belehalt titokzatos betegségébe.

Pick Márkné korszaka: világmárka születik Az éppen csak ismertté vált szegedi Pick-gyár a 32 éves özvegyre maradt.

Ahhoz képest, hogy a gyárat úttörőként alapították, a század utolsó évtizedében a vezetője nélkül maradt vállalkozásnak óriási konkurenciával kellett megküzdenie. Ekkorra – a nagyarányú városiasodással párhuzamosan – robbanásszerűen megnőtt a szalámigyártás volumene. 1890-ben már 508 szalámiüzem működött Magyarországon, ebből négy Szegeden.

Pick Márknénak négy kiskorú gyerekről kellett gondoskodnia, és semmit nem értett az üzlethez. Más talán eladta volna a gyárat, de ő végig akarta vinni, amit férje elkezdett. Nem vallott szégyent. 1896-ban, a millennium évében már az általa vezetett cég állította ki nagy sikerrel termékeit a nagyszabású Ezredévi Kiállításon. Ahhoz, hogy a növekvő konkurenciával szemben is megállják a helyüket, folyamatos fejlesztésre volt szükség. Az alapító által épített első szalámiüzemet hamarosan kinőtte a cég. Egy olasz befektető hiteléből telket vásároltak a Felső-Tisza-parton, a mai Zsótér és Maros utca által határolt területen. Itt épült meg 1900-ban új, korszerű gyáruk, amelynek kapacitása immár a nemzetközi terjeszkedést is lehetővé tette.

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

581

Hogy kizárólag a szalámigyártásra tudjanak koncentrálni, a Pick vállalat felszámolta egyéb, kevésbé nyereséges tevékenységeit. Bezárták a paprikamalmot is – minden bizonnyal nem függetlenül attól a ténytől, hogy egy korábbi szegedi versenytársuk, Kotányi János paprikaüzeme a századfordulóra egyértelmű piacvezetővé nőtte ki magát, és egész Európában kereskedett termékeivel. A Pick úgyszintén nem követni, hanem vezetni akarta a piacot, ezért csak a saját sikerterületére koncentrált. Jól döntöttek: a századfordulóra Pick Márkné húsz évvel korábban befektetett hozománya busásan megtérült. A cég vagyona 580 ezer koronára emelkedett, a tiszta haszon elérte az évi 45 ezer koronát.

Az özvegy lépésről lépésre vonta be legidősebb fiát a cég irányításába.

Pick Jenő már 18 évesen részt vett a gyár vezetésében, 1906-tól kezdve pedig társtulajdonosnak is bejegyezték, ő rendezkedett be a tömegtermelésre. A 25 éves fiatalember nevéhez fűződik az első cégvásárlás is: amikor csődbe ment a gyárral szomszédos telken üzemelő Tiani Szalámigyár, Pick Jenő megvásárolta a konkurens céget, s ezzel a teljes Tisza-parti ingatlan a Pick tulajdonába került. Az új részlegbe német és osztrák gyárakból hozatott modern berendezéseket: üzembe álltak az első elektromos hajtású töltőgépek, kompresszorok és vágógépek. Ebben az időben a belföldi kereslet növekedése már nem indokolta volna a termelési kapacitás további növelését, a külföldi piaci igények azonban igen.

1912-ben a vállalat vagyona meghaladta az egymillió koronát, az éves profit pedig megközelítette a kétszázezret, így a hiteleket is vissza tudták fizetni. A lendületes növekedésben közrejátszott, hogy Pick Jenőnek kiváló érzéke volt a reklámhoz is. Az egész világot bejárta az általa kitalált hirdetés, amelyen a földgömböt árnyékba borító óriási szalámirúd szerepelt „Pick-szalámi világmárka” felirattal. A Földet azonban végül nem egy magyar sikertermék borította árnyékba, hanem a világháború. A Pick vállalat 45 éve tartó töretlen fejlődése megtorpant – nem utoljára a 20. század viharos történelmében.

Válságok Az első háborús év még békésen indult a Pick család életében. Pick Jenő Bécsben feleségül vette a katolikus nemesi családból származó Vondörfer Gertrúd Stefániát, újabbat lépve ezzel az asszimiláció útján. Gyermekeiket, Mariannt, Saroltát és Tamást később szintén katolikus iskolákba adták. Pick Jenő 1914-ben bevonult, és a 46-os gyalogezred tartalékos hadnagyaként szerelt le a háború végén. Túl sok dolga úgysem akadt volna otthon a háborús években: hamar kiderült, hogy minőségi élelmiszerre csak békeidőben érdemes üzletet alapozni. A magyar szalámigyárak összes raktárkészletét lefoglalták a hadsereg

582

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

számára, az országban lévő sertéshúst pedig olcsóbb termékek gyártására tartották vissza. Külön problémát okozott, hogy az alapítás óta a gyárban dolgozó olasz munkások a háború idején ellenséges ország polgárainak számítottak, ezért internálták őket. Többségük nem akart többé Szegedre menni, inkább visszatértek hazájukba. Amikor 1920-21-ben – a kormány által engedélyezett mennyiség erejéig – újra elindulhatott a gyártás, magyar munkásokat toboroztak, és ekkortól már a szalámimesterek sem olaszok voltak.

A folyamatos termelés csak nehezen indult újra. Az egész szegedi húsiparnak nagy gondot okozott, hogy a gyárnak beszállító hagyományos sertéstartó vidékek nagy része a Szerb−Horvát−Szlavón Királysághoz került. Egy ideig még csónakokon hozták át a húst a Tiszán Bácskából és Bánátból a feldolgozáshoz, ám később új, Szeged környéki termelőket kerestek. Amire azonban a termelési nehézségek megoldódtak, újabb válság következett. Ezúttal nem külső, hanem belső problémák sodorták a gyárat a megszűnés szélére. A Pick testvérek között családi viszály tört ki a gyár irányításáért.

Pick Márkné még a háború előtt eldöntötte, hogy a gyár tulajdonjogát átengedi négy gyerekének. Közülük Jenő régóta tényleges vezetőnek számított, Margit és a szobrászművész hivatást választó Lajos pedig nem akart részt venni a vállalat vezetésében. Az építőmérnök és építési vállalkozó Móric azonban maga is szeretett volna beleszólni az irányításba. Mivel nagyon mást gondolt a stratégiai kérdésekről, mint testvére, egyre gyakoribbak voltak köztük az összezördülések. Móric intenzív külföldi terjeszkedésben látta a kitörést, Jenő konzervatív, kockázatmérséklő üzletpolitikájával ez nem fért össze. Hogy a testvéreket együttműködésre bírja, az édesanyja úgy intézkedett, hogy a céget egyforma hatáskörrel, egyenlően irányítsa Jenő és Móric, ezt így jegyezték be a törvényszéken is. Móric kezdeményezésére Bécs mellett megalapították a második gyárukat, amely ugyancsak Pick márkanéven gyártott szalámit. Egy ideig úgy tűnt, ezzel sikerült feloldani az ellentéteket: az egyik testvér Szegeden, a másik Erlauban irányította a gyárat.

A húszas évek közepén Móric elérkezettnek látta az időt, hogy kivásárolják a hitelező bankot, és ezzel megszerezzék az ausztriai gyár százszázalékos tulajdonrészét. Jenő ehhez nem járult hozzá, Móric viszont úgy gondolta, neki is pont annyi joga van döntéseket hozni, mint bátyjának, és annak beleegyezése nélkül a vállalat pénzéből kifizette a bankot. Kitört a családi háború, a testvérek között perek tömkelege indult.

A gazdaságilag szárnyaló cég a csőd szélére került: a bíróság a feloldhatatlan jogi vitákra tekintettel elrendelte a Pick vállalat felszámolását. Az ítélet

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

583

rászorította a peres feleket a megegyezésre. A több évig tartó egyezkedés végéről így számolt be a cégközlöny: „a szalámikészítő társasiparból özv. Pick Márkné és Pick Móric kilépnek és a fenti ipart egyedül Pick Jenő folytatja tovább, Pick Márk cég alatt.” Az új tulajdonos 1934-ben horribilis összeget fizetett családtagjainak a békességért cserébe. (Az ausztriai szalámigyár öccsének jutott.) Úgy tűnt, a cég fejlődését végre semmi nem akadályozhatja.

Pick Jenő, az iparbáró A Pick Szalámigyár ekkorra valóban világhírű magyar vállalatnak számított.

A család bekerült a társadalmi elitbe, nagypolgári életnívón éltek. Pick Jenő agilis ember volt, aki aktívan részt vett kora közéletében. Tagja volt Szeged város közgyűlésének, Horthy Miklós pedig érdemei elismeréseként kormányfőtanácsossá nevezte ki. Fia visszaemlékezése szerint reggelenként 8 óra tájban érkezett a borbély Pick Jenőhöz, aki frissen borotválva indult a gyárba, ahonnan csak este 9 óra környékén került újra haza. A pénzügyi döntések mellett személyesen felügyelte a fejlesztéseket, a gyártás folyamatát, rendszeresen végigjárta a gyártósorokat, s nemcsak a szalámit, hanem a félkész pasztát is megkóstolta. A pástétomszerű massza a gyerekeinek is kedvence volt, gyakran uzsonnáztak ezzel megkent kenyeret. Pedig akkorra már bőven válogathattak a saját gyártású csemegék között. 1936 és ’38 között új, háromszintes hentesárugyárat építettek, ahol már hat-nyolcféle terméket állítottak elő. A Pick immár nemcsak a téliszalámi, hanem egy egész termékcsoport márkanevét jelentette.

Ebben az időben a magyar szalámiipart három gyár uralta: a szegedi Pick és a budapesti Herz negyven-negyven százalékos, valamint az utolsó olasz alapítású cég, a debreceni Vidoni húszszázalékos részesedéssel. A három nagy gyár Pick Jenő javaslatára kartellszerződésre lépett egymással, egyeztették áraikat, a piaci stratégiát, és ha kellett, közösen tárgyaltak a kormánnyal is. A Pick gyár a második legnagyobb élelmiszer-feldolgozó üzem volt egész Magyarországon, és a legismertebb világszerte. Úgy tűnt, a sikert nem lehet megállítani. 1938ban Londonban 30 helyen árusítottak magyar nemzeti címerrel ékesített Pickszalámit, egy évvel később már 250 üzletben. Hasonló volt a fejlődés üteme Európa más országaiban, sőt, az Egyesült Államokban is. A megnövekedett exportnak köszönhetően a gyár termelése egyetlen év alatt 30%-kal nőtt. Aztán megint kitört a világháború.

Az első háborús évek kezdetben még nem okozták a termelés visszaesését, sőt, a hadseregeknek és a hátországnak egyaránt nagy szükségük volt tartósított

584

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

húsféleségekre. A zsidótörvények azonban lépésről lépésre ellehetetlenítették a tulajdonos családot. Először Pick Móricnak kellett lemondania ausztriai gyáráról, ő az Anschluss után hazaköltözött Szegedre. A szegedi gyárban 1942-ben ki kellett nevezni egy szolgálaton kívüli katonatisztet vállalatvezetőnek, akinek elsődleges feladata a zsidótörvények végrehajtása volt. Pick Jenő lemondott a gyár irányításáról, de közvetett úton igyekezett megőrizni befolyását. Mivel keresztény felesége révén gyakorolni tudta tulajdonosi jogait, a gyárat öt évre formálisan bérbe adta egy részvénytársaságnak, amelynek igazgatója a veje volt. Többen figyelmeztették, hogy hagyja el az országot, de ő úgy gondolta, nem eshet bántódása, hiszen kormányfőtanácsosi címmel rendelkezett, gyára pedig nélkülözhetetlen szereplője volt a hazai iparnak. 1943-ban – minden formális tisztség nélkül – ő maga tárgyalta le azt a megállapodást a szegedi V. honvédhadtest parancsnokságával, amely szerint konzervet és kenőmájast gyártanak a katonák számára. Szalámi ekkorra már csak alkalmi megrendelésekre, kis tételekben készült Szegeden, hiszen a német hadiigények biztosítása érdekében a hatóságok megtiltották a sertéshús szabadpiaci kereskedelmét.

A németek bevonulása után már semmilyen védettség nem számított, Pick Jenőnek bujkálnia kellett. Budapesten hamis papírokkal vészelte át a legsötétebb hónapokat. Pick Móric nem hagyta el Szegedet, őt 1944 nyarán vitték el otthonából. Útban a bergen-belseni koncentrációs tábor felé őrei annyira megverték, hogy sérülései miatt vérmérgezést kapott, és a táborba érkezés után meghalt. Szegedre a budapesti nyilas hatalomátvétel másnapján, 1944. október 11-én vonultak be a szovjet csapatok. A Vörös Hadsereg azonnal hadiüzemmé nyilvánította a szalámigyárat. A viszonylag békés átmenetben nagy szerepe volt Obradovics Sztojkó szalámimesternek, aki szerb anyanyelvűként szót értett az orosz tisztekkel, és sikerült megakadályoznia a gépek elszállítását, valamint a gyár kifosztását. Innentől a háború végéig birka- és marhahúsból kellett a szovjet hadsereg számára konzervet előállítani.

Egy családregény vége Pick Jenő 1945 májusában tért haza Budapestről, hogy visszavegye gyára irányítását. Mint egykori tőkést „népellenes magatartása” miatt letartóztatták, majd internálták. Fél évvel később hazaengedték, de egy évig még rendőri felügyelet alatt állt. A hatósági zaklatások oka valószínűleg az a szándék lehetett, hogy még az államosítások előtt megszerezhető legyen a gyár tulajdonjoga.

Mivel végül semmi terhelőt nem találtak ellene, 1947 júniusában, amikor lejárt

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

585

az öt évvel korábban kényszerből kötött bérleti szerződés, visszakerülhetett gyára élére.

Azonnal nagy tervekkel látott munkához, a Pick háború előtti nemzetközi hírnevét akarta helyreállítani. Hitelt szerzett a szalámitermelés megindításához, amerikai és svájci kereskedelmi partnerekkel tárgyalt. Környezete szerint nem akart tudomást venni a megváltozott világról. Fia évtizedekkel később így emlékezett: „1948 elején Svájcban voltunk, apámmal együtt. Könyörögtem neki, hogy ne térjen haza. Pénzünk nem nagyon volt, de egy vagon szalámink igen. Tehát nem kellett volna nincstelenül kezdenünk a kinti életünket. De apám a magyarságára hivatkozott, és az utolsó pillanatig hangoztatta azt a meggyőződését, hogy Magyarországon nem mehet végbe az államosítás.

Tehát készült hazafelé. Kikísértem a zürichi vasútállomásra, és elbúcsúztunk egymástól. Soha többé nem láttam.”

1948. március 26-án az üzemi bizottság kommunista elnöke kopogtatott Pick Jenő irodája ajtaján. Egy megbízólevelet vett elő, amelynek értelmében a kormány őt nevezte ki a vállalat vezetőjének. A volt tulajdonost átkísérte a szomszéd épületben lévő lakására, és ráfordította a kulcsot arra a vasajtóra, amely elválasztotta a gyárat Pickék otthonától. Pick Jenő soha többé nem lépett be az államosított üzembe. Nem sokáig maradhatott a házában sem, hamarosan oda is utána mentek a hatóságok. Mint a nép ellenségét letartóztatták, rövid időre be is börtönözték. Szabadulása után sem mehetett vissza Szegedre: 1953-ig Tokajra, majd Békés megyébe internálták. Felesége ezalatt visszakapta osztrák állampolgárságát, és kisebbik lányukkal együtt elhagyhatta az országot.

Fiuk 1948-tól a zürichi egyetemen hallgatott pszichológiát, majd Ausztráliába emigrált. Nagyobbik lányuk itthon maradt, biokémikusként szeretett volna elhelyezkedni. Azzal a feltétellel kapta meg az állást, ha édesapja portási munkát vállal egy gyárban. Az egykori gyártulajdonos emelt fővel végezte a szándékosan megalázó feladatot. Telefonbeszélgetést nem engedélyeztek számára, szeretteivel csak levélben tarthatott kapcsolatot. 1956-ban maradt végképp egyedül, amikor idősebbik lánya is külföldre disszidált.

Még megérte, hogy az államosított Szegedi Szalámigyár újra használni kezdte az alapító családi nevét. Igaz, csak az exportárun, mert rájöttek, hogy a Pick márkanév nélkül nyugaton nemigen lehet eladni a termékeket. Az, hogy a Pick-szalámi nem vált az államosított Unicumhoz hasonlóan silány szocialista termékké, jórészt a család által kinevezett, de az államosítás után is a gyárban maradó szalámimesternek, Obradovics Sztojkónak volt köszönhető, aki továbbra is vaskézzel irányította a gyártási folyamatot, és biztosította a termék változatlan

586

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

minőségét. Hogy erről mennyi információ jutott el a portásfülkében ülő egykori iparmágnáshoz, ma már nem tudható.

Hamarosan mennie kellett onnan is. Pick Jenő, aki világmárkává tette a szegedi téliszalámit, 1968-ban magányosan halt meg egy szeretetkórházban.

Egykori gyárában akkor még mindig az általa vásárolt – egykor modernnek számító, időközben elavult – gépekkel dolgoztak a munkások. Szalámiország alapítói nélkül is élt tovább.

Nyáry Krisztián

2020/5-6

(Budapest , 1972) író, irodalmár, könyvkiadó. Legutóbbi kötete: Általad nyert szép hazát – A Himnusz és a himnuszok kalandos élete (Corvina, 2020).

hÉvíz /

Hajószakács

587

Váncsa István

El Caganer,

avagy a katalán barokk

Az ivóban idős urak üldögéltek apró asztalok mellett, az asztalokon kancsó vörösbor, hamutartó, más nem nagyon. Egy asztal, egy kancsó, egy ember, nulla pohár. Az ilyesfajta helyeken megszokott derűs terefere, zsivaj vagy pláne lárma sehol.

Wildschwein úr meg volt döbbenve. Látott ő kocsmát élete folyamán eleget, és ezeknek az intézményeknek voltak közös jellemzőik, amelyek híján – legalábbis Wildschwein úr így tudta eddig – kocsma el se képzelhető. Csapszékbe az ember a társaság miatt jár, vagy legalábbis ezt hiteti el önmagával és ezt próbálja bemagyarázni a szüleinek, a feleségének, gyermekeinek, unokáinak és mindenki másnak, akit illet. És csakugyan, egy-két pohár után a legtöbb embernek megjön a beszélhetnékje, ahogy ezt már a régi rómaiak is megfigyelték, fecundi calices quem non fecere disertum, szónokká kit nem tesznek a borral teli kelyhek, kérdezi Horatius, mármost a szónoknak közönség kell, visszajelzés kell, ezért van az, hogy a szomjazó személy a napi fejadagját lehetőleg nem az otthonában veszi magába, hanem egy e célra rendelt kultúrcentrumban, ahol felebarátainak kitüntető figyelmét élvezheti.

Ha ez a primordiális igény nem munkálna bennünk, akkor ki-ki a saját odújában inná le magát, már csak azért is, mert onnan a gyakorlat végeztével nem kéne hazabotorkálnia.

Valójában tehát kétfajta ember van, az egyik a remetének való, a másik az emberbarát, az első magában iszik, mint az ökör, a második ellenben kocsmába megy, tertium non datur. Csapszékben magányosan, hallgatagon, egyedül inni, ahogy ezek a tiszteletre méltó korú katalán urak Wildschwein úr legnagyobb megdöbbenésére művelték, olyan ellentmondás, amivel a kulturális antropológia tudományának kéne foglalkoznia. Már csak azért is, mert a barcelonai ivó vendégei az életörömnek semmifajta jelét nem mutatták, hanem fásultan, egykedvűen, apatikusan meredtek maguk elé. Bizonyára azért, mert nincs poharuk, s ily módon nem áll módjukban meginni a boraikat, vélekedett Wildschwein úr, de hah!, ekkor az egyik blazírt képű vendég hátravetette a fejét és kancsóját hatalmasra tárt szája fölé emelvén a folyadékot vékony sugárban egyenest a nyelőcsövébe csurgatta.

Példáját később lassú, sőt szinte vonakodó mozdulatokkal mások is követték, kancsó fel, száj sarkig kitárva, csurgatás.

Wildschwein úr szeme bepárásodott, lábai elgyengültek, egész valóját mélységes gyönyörérzet hatotta át és nem győzött hálát adni az égnek azért, mert

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

589

számára ilyet látni megadatott. Valójában persze az egészet csakis önmagának köszönhette, pontosabban az irányú hajlandóságának, hogy az útikönyvek által kommendált városrészeket elhagyván mindenféle obskúrus helyeken, off the beaten path csatangoljon, ott ebédeljen, ott igyék, ahol a helybeliek. Barcelonában ekkor járt először, és ez nagyon régen volt, megnézte a Miró- és a Picasso-múzeumot, a Sagrada Familiát meg a többit, majd elindult az ösztönei után és csodákra lelt.

Isten háta mögötti, elhanyagolt utcákban megbúvó kocsmákat szondázott, bennük pedig jobb ebédeket volt szerencséje fogyasztani, mint korábban a Ramblán, ám ez őt nem lepte meg túlságosan. Fel volt készülve, egyebek között nyelvileg is. Un litro de vino tinto, sőt ezt katalánul is megtanulta, un litre de vi negre. Nem volt rá szükség. Beült egy kétes tisztaságú, de számára mégis rokonszenves lebujba, jött a pincér, étlapot hozott, meg egy nagy kancsó vörösbort. Ez ingyenes, a ház ajándéka, mondta és elment. Más hasonló kocsmákban ugyanez történt, Wildschwein úr pedig bambán nézett maga elé, nem igazán értve, hová vetette a sors. Akklimatizálódnia mindamellett elég hamar sikerült.

Az étel többnyire egyszerű volt és ízletes. Előételként paradicsomos-fokhagymás kenyér, jobb, mint gondolnánk. Utána például polip krumplival, azaz polipból készült, igen megnyerő pörkölt, netán pácolt grillcsirke fokhagymás majonézzel, a szokványos grillcsirkénél sokkal finomabb. A madár hátát a gerinc mentén végig elvágják, a tetemet szétnyitják, mint egy könyvet, ellapítják, fehérbor, olaj, babérlevél, fokhagyma, kakukkfű, római kömény stb. keverékében pár óráig pácolják, majd roston megsütik. Marharagu rókagombával, mandulával, zöldfűszerekkel, disznóláb fenyőmaggal, esetleg zarzuela, ez sajnos még a történelem előtti idők igénytelen barcelonai kocsmáiban se volt igazán olcsó, Wildschwein úr mégis ennek örült leginkább.

A zarzuela a tengeri herkentyűkből készülő ételek élvonalához tartozik, viszont a szó eredeti jelentése, kissé meglepő módon, szeder. A spanyol királyi rezidenciák egyikét igen sok szederbokor vette körül, ezért azt egyszerűen csak szederpalotának (Palacio de la Zarzuela) nevezték. A XVII. század elejétől ebben a palotában kezdték játszani az operett spanyol változatának első darabjait, a műfaj pedig a bölcsője (értsd a Palacio de la Zarzuela) nyomán értelemszerűen a zarzuela nevet kapta. A színpadi zarzuelák némiképp heterogén képződmények, vannak bennük operába illő elemek, prózai monológok, táncok, kabarétréfák, slágerek és minden egyéb.

Mármost a legnépszerűbb katalán-levantei halételben előfordulhat akármelyik tengeri lény, amely épp a szakács kezébe akadt, kagylók, tengeri csigák, rákok, halak, puhatestűek, mifenék, de kerülhet bele akár sonka is, ennek a heterogén fogásnak az adekvát neve pedig mi is lehetne más, mint zarzuela.

590

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

Wildschwein úr, ha ilyet lát az étlapon, habozás nélkül megrendeli, mellé riojai rozét vagy jól behűtött manzanilla sherryt kortyolgat, orcáján közben boldogság honol.

Ami az ingyenbort illeti, iható volt, ahogy iható volt az összes többi is, melyeket más éttermekben hoztak ki szintén ingyen, és még azelőtt, hogy Wildschwein úr bármit is rendelt volna. Evvel egyidejűleg a magyarországi kocsmákban kimért bor gyanánt csaknem kizárólag emberi fogyasztásra alkalmatlan folyadékokhoz lehetett jutni, más kérdés, hogy Wildschwein úr és kompániája azokat is megitta, majd további kancsókat követelt. Juventus ventus. Hogy még világosabbak legyünk, akkoriban a budapesti és a barcelonai alkoholszolgáltatók általános kultúrfoka és borkínálata között akkora különbség tátongott, hogy azt a nyelv szokásos eszközeivel érzékeltetni hiábavaló próbálkozás volna, napjainkra azonban ez a különbség legalábbis felfogható mértékűvé redukálódott, már ami a borkínálatot illeti. Az általános kultúrfok problémakörével most nem foglalkozunk.

Tekintsük inkább a kancsót, amelyből a mizantróp benyomást keltő katalán urak az ő napi adagjukat fogyasztották. Először is, ha precízek akarunk lenni, nem kancsó.

A kancsónak van füle, ennek viszont nincs. Neve porrón, ami a gascon nyelv kakast jelentő szavából származik. Képzeljünk magunk elé egy szokványos dekantert, melynek a nyaka erősen dől, mint a pisai ferde torony, a hasából pedig a dőlés irányával ellentétes oldalon kúp alakú kiöntőcsőr türemkedik elő. Az edény nyakát a kakas farkával, a kiöntőjét pedig nyakával-csőrével azonosíthatjuk, legfőképp életünk azon kellemes óráiban, amelyeket a porrón célirányos használata jellemez. Űrtartalma általában hét és fél deci, vagyis igen szerény, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy eredendően társas használatra készült. Körbeadható, mindenki fogyaszthat belőle anélkül, hogy az ajkával megérintené. Higiénia garantálva. A porrón gyakorlott használói farkánál ragadják meg a kakast és nyújtott kézzel emelik a fejük felé, majd tartalmát onnan, az elérhető legnagyobb magasságból a garaton és a nyelőcsövön át egyenesen a gyomor fenekére csurgatják.

Minimálisan három dolog következik ebből. Elsőként az, hogy a porrón megalkotói a találmányukat egészen biztosan nem a Wildschwein úr által megcsodált nyugdíjasklub tagjainak szánták, nekik ugyanis valójában semmi szükségük ilyesmire. Nyakas individualisták, ülnek a saját asztaluknál, isszák a saját borukat, arra pedig bármilyen ivóedény éppígy megfelelne. Másodszor: a porrón célközönségétől a részegeskedés merőben idegen, hiszen a magasra emelt porrónnal a nyelőcsőbe teljes biztonsággal beletalálni ittas ember sohase tudna. Ha megpróbálná, tetőtől talpig vörösborfoltokkal éktelenítve térne meg otthonába, ahol aztán lenne haddelhadd. Harmadszor: aki porrónból iszik, az

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

591

a bor ízéből gyakorlatilag semmit se érez, hiszen a folyadék az ízlelőbimbók érintése nélkül jut be a szervezetbe. Vagyis a porrónisták a kocsmáikat csakugyan a társaság kedvéért látogatják, bort pedig azért isznak, mert így szokás, és mert a kocsmában muszáj fogyasztani valamit, nem pedig az íze, és garantáltan nem az alkoholtartalma végett. Utóbbi egyébként a statisztikákból is kiderül, a spanyolok mérsékeltebb alkoholfogyasztók, mint az európai népek általában, minket is beleértve, bár az olaszok még náluk is tartózkodóbbak. Hihetetlen, de így igaz.

Mellesleg a porrónból ivók egy része leülni se akar. A katalán kocsmák egyikemásika talponállóbb a talponállóknál, bennük ugyanis olyan bárasztal sincs, amilyenek mellett a magyar kocsmatöltelék élete nagy részében ácsorog. Asztal azért volna, hogy rá lehessen tenni a poharat, ha viszont pohár nincs, okafogyottá válik a bútorzat is. Van egy terem, benne bárpult, előtte sok vendég, akik kisebbnagyobb csoportokba verődve álldogálnak, porrónok járnak kézről kézre, láthatólag ötletszerűen, híjával mindenfajta szabályszerűségnek. Aki oda betéved, előbbutóbb porrónt kap a kezébe, mert a helybeliek szerint ez így természetes. Végül is azért van ott, hogy igyék, nem? Persze, hogy azért. Hát akkor?

Letudván aznap esedékes kocsmai vizsgálódásait, Wildschwein úr elindult a Fira de Santa Llúcia felé. Advent ideje volt, a Fira de Santa Llúcia pedig Európa hagyományos adventi vásárainak egyike. 1786-ban tartották meg először, vagyis a bécsi Christkindlmarktnál csaknem fél évezreddel fiatalabb, viszont nem kevésbé látványos, sőt. Mehr Licht!, a barcelonai vásár fényárban úszik, hozzá képest a Christkindlmarktra, legalábbis Wildschwein úr szerint, falusias félhomály borul. Llúcia = Lúcia = Luca = lux = fény, nem kizárt, hogy Wildschwein úr ezért találja a barcelonai firát világosabbnak, de mindegy is. Amúgy az adventi vásárok országonként, sőt városonként is erősen különbözők, de valamiképpen mégis egyformák, kivéve a barcelonait, mert az csakugyan egyedi. Egyfelől nemcsak vásár, hanem rendezvénysorozat is, de mi most nem erre, hanem magára a vásárra gondolunk. Első pillantásra abban sincs semmi különös, a szokásos karácsonyi giccs- és bóvliözön, viszont itt, Wildschwein úr nagy gyönyörűségére, egy-két olyan kuriózum is akadt, amihez hasonlók máshol nemigen fordulnak elő.

Szűk negyedórányi bóklászást követően elérkezettnek látta az időt a távozásra, ám ekkor megpillantott valami különös képződményt, amely leginkább egy hordozható sonkára emlékeztetett. Képzeljünk el egy vastag selyemzsinórokkal ellátott, és így vállra akasztható serranót. Aki avval felszerelkezve indul neki a vakvilágnak, éhen halni biztosan nem fog, vagy legalábbis nem az elején.

Közelebbről megnézve aztán kiderült, hogy a képződmény teljesen lapos, mondhatni kétdimenziós, vagyis sonkának túl sovány volna és nem igazán laktató,

592

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

másfelől pedig a keskenyebb végénél, ahol a lábnak kéne a sonkához csatlakoznia, valami kupakféle van. Mint kiderült, a termék valójában borostömlő, disznóbőrből készült, azért van sonkaformája, mert eredeti tulajdonosának – értsd a disznónak – a hátsó combját borította egykoron. Neve borracha vagy bota, működése a Wildschwein úr által felismerni vélt útisonkáéra emlékeztet. Tulajdonosa teletölti, vállára kapja, vagy talán a hóna alá, mint skót a dudáját, világgá megy, nem szomjazik. Mire a bora elfogy, addigra bizonyára talál egy kocsmát, ahol újratöltheti.

Hogy aztán milyen íze lehet a bornak, amelyet bármily rövid ideig is, de bőrtömlőben tároltak, azt Wildschwein úr elképzelni se tudta. Megkérdezte az eladót, ő azt mondta, borzalmas, és bátorítón mosolygott, de mások is hasonlóképp nyilatkoztak. Ami viszont sokkal fontosabb: kiderült, hogy a porrónt a borracháról mintázták, vagyis a porrón valójában korszerűsített, a modern idők követelményeihez igazított borracha. Régen a borrachát is használhatták úgy, ahogy manapság a porrónt szokás, magasba emel, csurgat, továbbad, viszont ehhez olyan biztos kéz, szilárd lélek és éber szellem szükségeltetett, aminőről hanyatló korunk már álmodni se mer.

Ugyanezen a standon, sőt hogy pontosabbak legyünk, közvetlenül a borracha mellett egy oda nem illő figura éktelenkedett. Wildschwein úr ehhez hasonlókat mintha már látott volna máshol is, és nem egyesével, hanem tömegesen, viszont a látvány oly abszurd, noch dazu egy adventi vásárban, hogy eddig nem tudatosult.

Guggoló figura, fején jellegzetes katalán sapkával, nadrágja térdig letolva, meztelen ülepe alatt alig félreérthető barna kupac. Ez mi?, tudakozódott Wildschwein úr, el caganer, válaszolta az eladó, the shitter, tette még hozzá az egyértelműség kedvéért, továbbra is bátorítón mosolyogva. (Hogy világosak legyünk, a caganer szó a latin cacare, azaz székel igéből származik, éppúgy, mint a magyar kaka.)

Az egész Fira de Santa Llúcia caganerekkel (kakálókkal) volt tele, caganerek guggoltak mindenütt, Wildschwein úr egy idő után már kezdett érezni valami jellegzetes illatot is, ami persze érzékcsalódás volt, semmi több.

Mint később kiderült, a katalán betlehem nemcsak istállóbelsőt ábrázol, hanem egész parasztgazdaságot, annak valamelyik sarkában pedig feltétlenül egy caganer guggol, legalábbis a barokk kor óta. Nota bene az áhítatnak ezen titokzatos tárgya az ibériai kultúrában nagyjából Calderónnal, Lope de Vegával és Murillóval egy időben bukkant fel, noha egyébként a legősibb termékenységkultuszok maradványai közé tartozik. A karácsonyi ünnepkörhöz való kapcsolódása elsőre nem teljesen nyilvánvaló, de azért nem is túl enigmatikus. Téli napforduló, a föld megtermékenyítése, újjászületés stb., vagyis a termőtalajt megtrágyázó caganer a kozmosz oldalán, a káosz ellen harcol, a fény oldalán a sötétség ellen, és így tovább.

2020/5-6

hÉvíz /

Hajószakács

593

Egy Pompeiből származó, a Museo Archeologico Nazionale di Napoliban őrzött falrészleten, közelebbről egy nyilvános latrina falának részletén délceg ifjú caganert látunk a létesítmény rendeltetésszerű használata közben, fölötte a CACATOR CAVE MALV felirattal. Wildscwein úr ezt korábban nem értette. Cacator = caganer, cave malu(m) = óvakodj a gonosztól, de hát mért fenyegetné a gonosz ezt az ifjút, és mért az életnek ezen békés pillanataiban, ez nem volt világos. Barcelonában vált azzá. Azért, mert a cacator (caganer) a Jó regimentjében, a természet megújítása, vagy ha így érthetőbb, rebootolása érdekében hadakozik, a gonosznak pedig elemi érdeke ezt megakadályoznia.

Wildschwein úr evvel együtt nem vásárolt caganert, se kicsit, se nagyot, viszont sok évvel később egyszer ismét Barcelonában találta magát és megint csak advent idején. A szálloda előcsarnokában megpillantott egy szórólapot, az állt rajta, hogy itt és most, Barcelonában, a Maremagnum bevásárlóközpont előtt látható minden idők leghatalmasabb caganere. Szélessége két méter, magassága hat méter, mármint guggolva. A Maremagnum a kikötőben van, az akvárium mellett, Wildschwein úr még aznap odaballagott, és bár nagyjából sejtette, mire számíthat, az élmény minden várakozását felülmúlta. Guggolva hat méter magas békaszájú, bárgyú képű, bordó hálósipkát viselő, szakállas figura, brezsnyevi szemöldök, hajókötélszerű bajusz, alkotójának szándékát igen könnyű volt felfejteni. A mű egy, az átlagosnál is maflább földönkívülit ábrázol, aki berúgott valahol egy távoli galaxisban, aztán itt tért magához, és ez annyira megérintette érzelmileg, hogy ijedtében maga alá csinált. Wildschwein úr a pillanat nagyszerűségét azonnal átérezte. Neki most nagy valószínűséggel a legrondább olyan műalkotást van szerencséje megcsodálni, amelyet az emberi civilizáció kezdete óta közterületen elhelyeztek. Ez a felismerés éppoly megvilágító erejű volt, mint a villámcsapás, amely a kert sarkában álló budiba trafál. Beszarok! – kürtölte világgá fölhabzó érzeményeit, a hatás pedig nem is maradt el.

Szégyellje magát, maga undorító, gusztustalan jampec, szólt hozzá ékes magyarsággal egy női hang, Wildschwein úr odafordult, sashegyi úriasszonynak látszó némber állt mögötte, arckifejezése dölyfös volt, pillantása leírhatatlanul megvető. Disznó, tette hozzá a némber, mintegy magyarázatképp, majd elvonult.

Wildschwein úr látni vélte, hogy a caganer csúfondárosan vigyorog.

Váncsa István

594

(Biharnagybajom, 1949) újságíró, a magyar gasztronómia meghatározó alakja. Legutóbbi kötete: Lakoma (harmadik rész) – A francia konyha legfinomabb ételeiből (2019).

hÉvíz /

Hajószakács

2020/5-6

ÖBÖl

Horváth Vilmos

Pölöskefőtől a világhírnévig Dr. Mező Ferenc élete

Az egyetlen magyar művészeti olimpiai bajnok, dr. Mező Ferenc 1885. március 13-án született Pölöskefőn Grünfeld Mór kereskedő és Grünbaum Erzsébet első gyermekeként. Az 1908-ig Grünfeld nevet használó Ferenc a kis zalai faluból induló életpályája – fáradhatatlan munkájának és céltudatos tevékenységének köszönhetően – a sporttörténetírás terén és az olimpiai mozgalom fejlesztésében szerzett érdemekkel lett példaadó.

Mező Ferenc tizenegy éves volt, amikor Athénban megrendezték az I. újkori olimpiai játékokat, és ez az esemény döntően befolyásolta későbbi pályaválasztását, hiszen iskolásként is érdekelte az atlétika, a tenisz, a birkózás és a céllövészet, a játékok idején pedig élénk figyelemmel követte a történéseket. Gimnáziumi tanulmányait hat éven át Nagykanizsán folytatta, majd Zalaegerszegen a későbbi nyelvész, akadémikus Pais Dezső osztálytársaként érettségizett 1904-ben. Diákos érdeklődése a latin- és tornaórák iránt volt a legeredményesebb, negyedikes korában jeles osztályzattal dicsekedhetett mindkettőből. Nem véletlen ezek után pályaválasztása: a Budapesti Tudományegyetemen bölcsészhallgató lett, diplomáját pedig latin és görög nyelvből szerezte meg.

Helyállás a katedrán és a fronton Tudományos munkáját bölcsészdoktori értekezése elkészítésével indította, s azt summa cum laude fokozattal védte meg Tibullus a magyar irodalomban címen. Tanári pályája Rákospalotán indult a Wágner magángimnáziumban, majd iskolaigazgatói kinevezése okán visszatért Zala megyébe. A zalaszentgróti polgári fiúiskolában töltötte az 1913-14-es tanévet. Innen hívták be katonai szolgálatra, aminek nyomán 32 hónapot töltött az I. világháborús frontokon. A csatatéren is kitűnt, többször megsebesült, a kudarccal végződött piavei átkelés után bajtársai hozták vissza az akkor már hadnagyi rangban lévő Mező Ferencet.

Helytállásáért nyolc kitüntetést kapott, köztük a legmagasabb fokozatúakat, például az arany vitézségi érmet, valamint a Vaskorona érdemrendet Ferenc József aláírásával. Frontélményeit a Háború és Sport-Emlékvirágok című könyvében tette

2020/5-6

hÉvíz /

öböl

597

közzé. Leszerelése után 1916 és 1918 között a nagykanizsai gimnáziumban tanított, majd a fővárosba költözött, ahol a budai Mátyás Gimnázium tanára volt 17 éven át, 1918-tól 1935-ig.

Már a zalai tartózkodás is termékeny volt, több helytörténeti kiadványban publikált, a Nagykanizsa sportja című írását a fővárosi lapok is átvették. A budapesti környezet azonban meggyorsította fiatalkori elhatározásának valóra váltását, egyre többet írt sport témakörben, előadásai is megsokasodtak. Elszántan tanulmányozta a hazai és egyetemes művelődéstörténetnek a testedzés históriájával foglalkozó részét, emellett szívesen kutatott a magyar nemzet múltjának egyéb területein is.

Első jelentős sporttörténeti jellegű munkája, Az ókori olimpia 1923-ban jelent meg, ezt pedig 1926-ban a Képek a magyar sport múltjából című könyve követte, melyben rengeteg addig ismeretlen adatot közöl hazánk 19. századi sportéletéről.

Ezt követően visszatért kedvenc témaköréhez, a klasszikus ókorhoz. Jegyzetei az ókori írók tanulmányozása során sokasodtak, az óriási anyagból végül elsőként az ókori olimpia történetének összeállítását végezte el, magyar kiadót azonban nem talált a 80 oldalas füzet megjelentetésére.

Olimpiai aranyérem Ekkor jutott tudomására, hogy az 1928-as amszterdami olimpián a művészeti versenyeken irodalmi kategória is lesz, ahova sporttal kapcsolatos lírai, drámai és epikai művekkel lehet pályázni. A kikötés az volt, hogy a beadott kézirat nem haladhatja meg a 20 000 szót. Mező Ferenc az Országos Testnevelési Tanácsnál (OTT) jelentkezett munkájával, ám a terjedelem miatt írását három részre osztottan adta be, hogy megfeleljen az előírásoknak. Szándékai szerint mindhárom résszel versenyezni kívánt, de mivel más pályázó is indult, az OTT csak a munka első részét nevezte be, a másik két részt csak elküldte Amszterdamba, hogy egészben is lássa a munkát a bíráló bizottság.

A 15 beérkezett munka közül a nemzetközi zsűri Mező Ferenc alkotását ítélte a legjobbnak, véleményük szerint ilyen alapos munka még sehol a világon nem jelent meg e témában. A testület tehát aranyéremmel jutalmazta „Az olympiai játékok története” című művet, a nyertes pedig Esztergomban, a kertjében értesült olimpiai győzelméről. Ő máig az egyetlen magyar olimpiai bajnok, aki nemcsak hogy nem volt ott a díjátadón, de később sem járt a nyertes olimpia helyszínén, Amszterdamban.

Mező Ferenc így emlékezett vissza győzelmére: „Isten segítségével győztem a versenyen. Augusztus 1-jén hirdették ki az eredményt a stadionban. A messze idegenben felszökött trikolórunk az árbócra és felharsant nemzeti zsolozsmánk: a Himnusz. Életem legszebb percei lehettek volna ezek, de a sors mostohaságából

598

hÉvíz /

öböl

2020/5-6

nem lehettem ott. Mindezekhez a magam részéről csak annyit teszek hozzá: minden csalódásért kárpótol amszterdami sikerem, s boldoggá tesz az a tudat, hogy hazámnak is javára lehettem.”

Kutatás és tanítás A nyertes könyv 1929-ben jelent meg magyarul, majd egy évvel később németül is. Ezt több másik fordítás is követte. Olimpiai bajnoki győzelme hatására fogant meg benne, immár örökérvényűen, hogy a kutatómunkának szenteli életét. A magyar sporttal foglalkozó munkáiban bemutatja az egyes sportágak fejlődését, a rekorderek emberi tulajdonságait. Ha kellett, anekdotázott, mesélt, máskor magyarázott és nevelt.

A tanítással sem hagyott fel, így a Mátyás Gimnáziumban osztályfőnöke volt például a későbbi hatszoros olimpia bajnok vívónak, Kárpáti Rudolfnak, akiben az „ép testben ép lélek” felfogást erősítette, és a harmonikus sokoldalúságra való törekvést adta neki útravalóul. Mező sport iránti szenvedélye egyidős volt a klasszika-filológia iránti szeretetével, így aztán 1935-42 között a Berzsenyi Gimnáziumban latin-görög ismeretekkel gazdagította tanítványait, valamint a magyar és az ókori történelmet szerettette meg diákjaival. Innen útja a Kölcsey Gimnáziumba vezetett, ahol igazgatóként működött 1945-ig. Ezután a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium miniszteri tanácsosa (1945–1947), majd miniszteri osztályfőnöke (1947–1949), végül főosztályvezetője (1949–1953; közben nyugdíjazták, majd reaktiválták) lett.

Tanári munkássága mellett tudományos kutató- és gyűjtőmunkája révén tekintélyt szerzett magának komoly tudományos csoportoknál is: Mező Ferenc javaslatára folytatták és fejezték be – immár a II. világháború után – az Olümpiában még a múlt század utolsó harmadában Ernst Curtius göttingai régész által vezetett, de félbehagyott ásatásokat.

Főszerep a hazai sportéletben A világégés után bekapcsolódott a sportélet újraindításába, olyannyira, hogy saját lakását ajánlotta a teendők megbeszélésének helyszínéül. Jelentős szerepet játszott a hazai olimpiai mozgalom újraindításában, ő kezdeményezte az I. Olimpiai Nap megrendezését 1947-ben, illetve ő javasolta a Magyar Olimpiai Bizottság önálló szervezetként történő újjáalakítását is, amelynek végül alelnökévé választották. Még ennél is nagyobb siker, hogy munkássága elismeréseként 1948. február 17-én a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) is felvette tagjai közé. Ezt a tisztséget nagy aktivitással töltötte be haláláig. Sokat, ám sajnos eredménytelenül lobbizott, hogy Budapest kapja az 1960. évi nyári olimpiai játékok rendezési jogát. Emellett egyik

2020/5-6

hÉvíz /

öböl

599

fő szószólója volt a NOB-ban annak, hogy az 1906. évi soron kívüli athéni olimpiát ismerje el a testület hivatalosnak.

Aktív nyugdíjas évek 1948-tól nyugdíjas éveit is intenzíven élte, az 50-es évektől termékenyen publikált.

Kiemelkedik munkái sorából a NOB megbízásából készült, Az újkori olimpia címet viselő könyv. Klasszikus műve nyomán írta meg a modern olimpiai játékok történetét is 1952-ben, a könyv pedig 1956-ban és 1960-ban bővített kiadásokban jelent meg. Munkájában klasszika-filológiai módszerekkel próbálta feltárni az újkori játékok történetét, és a nemzetközi szakirodalomban elsők között igyekezett teljes eredménylistát összeállítani az 1–3. helyezettekről mind az egyéni, mind a csapatsportágakban. Kutatásai kiterjedtek az 1896-tól 1960-ig terjedő valamennyi olimpiai játékra (beleértve az 1906. évi nem hivatalos athéni játékokat is), a versenyeken elindult magyar sportolók eredményeire, valamint a két olimpia közötti legfontosabb sporttörténeti eseményekre.

Olimpiatörténeti írásain kívül több magyar sporttörténeti tanulmányt és művelődéstörténeti dolgozatot is közölt. Könyveivel (40 könyve és több száz tanulmánya jelent meg) és mintegy 4000 előadásával a sport megszerettetésén kívül szélesítette az emberek látókörét, de figyelmeztette a jövőt is: „a sport egyoldalú fizikai orientáltsága, üzletté silányítási tendenciái a nemes alkalmazással szemben rossz irányba sodorják a társadalomban betöltött szerepét.”

Mező igazi közéleti egyéniség volt, aki szívesen teljesített társadalmi megbízatásokat is. Főtitkár volt a Magyar Olimpiai Társaságban, elnök a Testnevelési Tudományos Tanács Sporttörténeti Bizottságában és a Magyar Testneveléstudományi Társaságnál, díszelnök a Zala-Kanizsa Football Clubban, tag a Magyar Lövész Szövetség igazgatótanácsában.

Emlékezete 1961. november 21-én hunyt el Budapesten, hamvait a Fiumei úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2004ben védetté nyilvánította. 1961. november 30-án, a halála utáni héten a MOB néma felállással tisztelgett a tudós-szervező emléke előtt. Az utókor a boldog emberre emlékezik, aki így vallott magáról: „Az lett az életpályám, ami a kedvtelésem, a rögeszmém, a szenvedélyem volt. A görög kultúra és a sport.”

Horváth Vilmos

600

(Kőszeg, 1961) olimpiatörténész, a Kárpát-medencei Sport Hagyományőrző Egyesület elnöke, az Olimpiatörténészek Nemzetközi Társasága tagja.

hÉvíz /

öböl

2020/5-6

2020/5-6

www.facebook.com/hevizfolyoirat