Hévíz folyóirat // 2018.4-5

Fekete Vince Kabai Lóránt Ladik Katalin Szálinger Balázs Terék Anna

Művészeti folyóirat

versei

Bakos Gyöngyi Fliegauf Bence Péterfy Gergely Szív Ernő Totth Benedek prózái

XXVI. évfolyam • 2018/4-5 • Ára: 800 Ft

Le Big Mac Tarantino eszik P. Szabó Dénes írása

Babel / Szántó T. Tompa / Nyáry Pessoa / Urbán Petronius / Darida őszirózsás / Csunderlik Szolzsenyicin / Pokorni

Tartalom

2018/4-5

Nyílt víz Ladik Katalin : Fényszálak között, Buborékok, Házak ............................................................................................307 Szálinger Balázs: 361° ............................................................................................................................................................... 309 Péterfy Gergely: Nyarak Olgával ........................................................................................................................................310 Terék Anna: szabályos éjszakák ..........................................................................................................................................316 Ittzés Ambrus: Meddig fut a nyúl az erdőbe? ...........................................................................................................320 Nyirán Ferenc: Találkozás .......................................................................................................................................................321 Szív Ernő: Novellám halála .....................................................................................................................................................322 Fejér Johanna: Hajnalban lekapcsolják a fényeket .................................................................................................327 Mezei Gábor: [hat_este] .........................................................................................................................................................328 Miklya Anna: Görög szobrok ................................................................................................................................................330 Kürti László: szélcsend .............................................................................................................................................................336 Tönköl József: Mert volt bagolytüdő .............................................................................................................................337 Pál Sándor Attila: Ballada a faluról ....................................................................................................................................338 Berta Ádám: A faragott madár .......................................................................................................................................... 340 Nagy Betti: „Majd a Balaton meggyógyít” .................................................................................................................. 345 Fekete Vince: Vargaváros Talpra, magyar? .................................................................................................................. 346 Körösztös Gergő: lezavarom a tetőről a hajigáló fiút ........................................................................................... 348 Farkas Balázs: Macskák és kutyák ......................................................................................................................................350 Nagy Márta Júlia: Hamupipőke a Fogarasi úton .....................................................................................................358 Tunyogi László: Szemet szemért ...................................................................................................................................... 360 Bánóczi Beáta: A lágy részek égnek el először ......................................................................................................... 365 Juhász Márió: Egy lakott terület elhagyása ................................................................................................................ 366 Beck Tamás: Kisvárosi macsó ...............................................................................................................................................367 Kiss László: A vallomás .............................................................................................................................................................370 Kabai Lóránt: mint egy idegen, ..........................................................................................................................................372 Földes T. Lili: Lobogó ................................................................................................................................................................373 Székely Szabolcs: 19. . ................................................................................................................................................................374 Bakos Gyöngyi: Óceáni éghajlat ........................................................................................................................................375 Haász János: Legalább ma ne .............................................................................................................................................379 Somorjai Réka: Panamakötések közé ............................................................................................................................. 383 Horváth Eve: a szállító, sprachlosigkeit ......................................................................................................................... 385 Kőrizs Imre – Klein Henrietta: A cheerleader beáll focizni ................................................................................ 386

Fliegauf Bence: Señor de la Goma .................................................................................................................................. 389 Pauljucsák Péter: Arizona ...................................................................................................................................................... 405 Kenneth Koch: Pillanatnyi vágy tölt el egy régi halott szomorú tanácsa után . .................................. 406 Volker Braun: A befékezett élet ......................................................................................................................................... 407 Vass Norbert: Beagle boyok .................................................................................................................................................410 András László: A visszaút . ...................................................................................................................................................... 415 Kalapos Éva Veronika: Szabadásg .....................................................................................................................................416 Totth Benedek: Joe Capgras kilenc élete .....................................................................................................................420

Hullámverés Csunderlik Péter: A „diadalmas forradalom”-tól a „patkánylázadás”-ig (Az őszirózsás forradalom emlékezete és öröksége) .......................................................................................................................................................427 Szántó T. Gábor: Nem öl, nem ölel (Gyermekkor és idegenségélmény Iszaak Babel írásaiban) .....437 Nyáry Krisztián: Lehet-e meghalni szebben? (Búcsú Tompa Mihálytól) ......................................................... 449 Pokorni Anna Aliz: Nem a tengerbe fullad bele az ember, hanem a pocsolyába (Szolzsenyicin filozófiai gondolatai) .................................................................................................................................................................459 Urbán Bálint: „A költő mindig tettető” (Fernando Pessoa heteronim-gépezete) .............................. 467

Hajószakács P. Szabó Dénes: Le Big Mac, avagy Tarantino eszik ................................................................................................479 Darida Benedek: Trimalchio lakomája (avagy a mézes-boros csöbörről, a halálról és a műfordítás nehézségeiről) ............................................................................................................................................................................. 487

Öböl Stamler Ábel: „Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján” (Takáts Gyuláról – Tíz év után)......497

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Ladik Katalin

FÉNYSZÁLAK KÖZÖTT A fényszálak között elakad a lélegzet.

A fű elhalkul.

Már nem sikong hajnalonta, nem keresi magán a zöld színt.

Szürke álmaiból hullámot sző borzongva, haragos, habzó állatot saját lúdbőrös testén legeltetni.

BUBORÉKOK Egy autó kerekének dísztárcsájában hét fekete tükörtojás ül.

A jegygyűrű fogságából kiszabadult buborékok megtorpannak a Fekete Lyuk előtt.

Körtáncot járó buborékok a holdfényből horgolt csipketerítőn.

Csillaghálóba kapaszkodó buborékszörny vigyorog a felrepedt hasú bogáncsra.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

307

HÁZAK Nem dőlhetsz jobbra-balra, állnod kell a tükröződésben, szitává lőve a forradalomban. Ám porhanyós habszivacs falaidat jól álcázva, mindenkitől elfelejtve, légies testtel még kardba dőlhetsz.

Ladik Katalin

308

(Újvidék, 1942) Babérkoszorú-díjas költő, performer.

Legutóbbi kötete: A víz emlékezete (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Szálinger Balázs

361°

Tavaly rekordot döntött a világ, Benyomásjegyzékét át is adta már, A grófi könyvtárban kiállított Ezüstözött eke már pont nem fért bele.

A cukormoratórium ideje alatt Közpénzatkák és keretlegények, Aranyfüljelzős jószágtörmelékek Édes éveket tartanak.

Cseresznyefából faragott Egy hottói kamasz robbanómotort Légtüneménytan-tanulás helyett, Vörös szőnyeg viszi a túlélésbe.

Magas kurátorismeretségi együttható Keres érvényes gazdaállatot, Hejj, hogyha én egy szép napon leraknám Kincseimet, történeteimet!

Vízjogilag engedélyezett folyó kér Felvételt a víztározók közé, Elrekesztetését elvégzi önerőből, Elmélkedne, lenne kicsit szerelmes.

Nincs más, a költészetnek Muszáj szépnek lennie a végén, Legyen az élet mellett elkötelezett massza Fölött tajtékzó ostoba nyelvi burján.

Szálinger Balázs

2018/4-5

(Keszthely, 1978) költő, drámaíró. A Hévíz folyóirat korábbi főszerkesztője.

Legutóbbi kötete: 360° (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

309

Péterfy Gergely

Nyarak Olgával

1

963-ban megszülettem, innentől az idő az enyém, vagy az enyém is (de mégis inkább csak az enyém, hiszen a saját emlékeimen senki mással nem kell osztoznom, bármennyire is szeretném néha); emlékszem a illatokra, a fényekre, a tárgyakra, hallom, hogyan szólt a rádió, hogyan zakatolt a vonat, érzem a szagot, ahogy dízelfüstöt ereget az autóbusz, és érzem, milyen volt a motorcsónakban apám ölében ülni, miközben ár ellen vágtunk át Zebegény felé. Ez az idő már a saját tulajdonom, a csak nekem tartogatott távlat, a camera obscura, amelyben önmagam állíthatom be főalaknak a táj kifeszített perspektívavonalainak metszéspontjában, vagy épp – és sokkal inkább – valahol a bal szélen az előtérbe, egy félprofilban üldögélő, látszólag nemtörődöm alakként, aki mégis és szükségképpen maga az elbeszélő, a tanú, mint egy Brueghel-kép pocakos parasztja, aki Ikarosz zuhanása közben szalonnázik, a hitelesítő pecsét, az idő borostyánjába zárt nagyfejű, potrohos bogár. És a zenékre is emlékszem. Apám gondosan rendszerezett szalagtára szerint az év első száma a Sugar Shack volt a Jimmy Gilmer and The Fireballs-tól, a legnevezetesebb a Surfin’ U.S.A., a The Beach Boys azóta is halhatatlan slágere.

Aztán ott volt még a The End of the World Skeeter Davistől és a Rhythm of the Rain a The Cascadestől: nyilván a többit is fel tudnám sorolni, ha átmennék

310

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

apám szalagtárába, de most lusta vagyok hozzá. Apám szerint a Surfin’ U.S.A. volt a kedvencem, ahogy meghallottam, hevesen kalimpálni kezdtem, és ha kikapcsolták, addig ordítottam, ameddig újra fel nem tették – a lüktető, feltétlen és arcátlan életöröm úgy bugyborékolt körülöttem, mint a pezsgőfürdő.

De nem is ez a dátum a legfontosabb: az életem nem a születésemmel kezdődött. A legfontosabb 1967 júniusának közepe, 16-a vagy 17-e, amikor először érintette meg a talpam a herkulesvári fürdőhely fövenyét, és először kerültem Olga közelébe, először hallottam a hangját, először bújtam a testéhez, először csimpaszkodtam a hajába, és először kuporodtam a háta mögé, hogy értelmet találjak a létezésemnek – hogy ez az értelem aztán örökre meghatározza az életem. Apám, a dokumentálás megszállottja nem gondolhatott arra, mennyire fontos lesz nekem a dátum, így aztán csak annyit tudok, amennyit a képet tartalmazó filmtekercs gondosan katalogizált negatívja elárul: 1967 júniusa. Mivel a 32 kockás fekete-fehér Kodak filmen ez a 17. kép, és apám átlagban naponta egy képet csinált, nem járhatok messze a pontos dátumtól.

1966-ban vette meg a vízparti telket – akkor parcellázták fel jó két kilométer hosszan a partot, és az ismerősi hálózatokon hamar végigfutott a hír. Faterom ekkor a Magyar Rádió műszaki főigazgatója volt és a Magyar Rádióamatőrök Szövetségének elnöke, megbecsült helye volt a társadalomban, bár ő ezt így sose mondta volna, ennél finnyásabb volt, sosem pöffeszkedett és terpeszkedett el a rendszer kínálta lehetőségekben, látványos távolságot tartott a pártemberektől és minden közösségi nyüzsgéstől, pletykától, szövetkezéstől, machinálástól és ügyeskedéstől, és a rádiózáson kívül egyetlen igazi szenvedélye volt: az evezés. Így aztán kapva kapott az alkalmon, hogy vízparti telke lehet, és végre elhozhatja a kílbótját és a versenykajakját a Római-partról, ahová utált lejárni, mert állandóan belebotlott valakibe, aki fontoskodni vagy pletykálkodni akart volna. Apám ilyenkor nem alakoskodott, sértően mogorva tudott lenni, így lassacskán elkezdett fogyni körülötte a levegő – de ezzel együtt a kezdődő öregedés épp kapóra jött. Minden a felé mutatott, hogy egy vízparti telek, ahol senkivel sem kell szószátyárkodnia, a legkézenfekvőbb megoldás a szociális összeférhetetlenségéből fakadó veszélyek elhárítására.

Mivel a telket a Duna áradása fenyegette, lábas házat terveztetett, amit villámgyorsan fel is húztak, 67 nyarára már készen volt. Alul, a lábak között kapott helyet a csónaktároló, fönt volt két szoba, fölöttük pedig egy tetőtér, amelynek ablakaiból csodálatos kilátás nyílt a Börzsönyre. A következő évben hozzáépült a csónakleeresztő és a stég, és odafönt, a ház oldalában egy mesterséges dombon

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

311

– bár mint később kiderült, még így sem elég magasan – a műhely, ahol a rádióit szerelgette. Az archívuma és az értékes műszerek a Vizafogón maradtak, úgy vélte, ott mégiscsak biztonságosabb helyen lesznek, mint egy nyaralóban.

Hétvégente jártunk le, tavasztól késő őszig. Egyetlenegyszer, 1972-ben a szilvesztert is ott töltöttük, talán azért, mert azon a télen halt meg anyám, és apám képtelen volt elviselni a pesti lakást, ahol haláltusája zajlott. 17 éves koromban egy egész telet húztam le kint egy olajradiátor és az angol szótár társaságában, és azt gondoltam, hogy hiszek Istenben; húszéves koromban pedig kiköltöztem, és onnan jártam be az egyetemre. De a legfontosabb, hogy gyerekkorom ritmusát a budapesti hétköznapok és a herkulesvári hétvégék szabták meg, még pontosabban a reménykedéssel töltött, fullasztó hétköznapok, és a bizseregve várt hétvége, amikor végre megint Olga közelében lehetek. Csak a telek voltak elviselhetetlenek, amikor apám a leghevesebb könyörgésemre sem volt hajlandó kivinni engem Herkulesvárra – de a tavaszok, nyarak és őszök egyötödét a közelében tölthettem – a nyarat pedig egyvégtében, mindenestül. Ezek a nyarak engedtek legközelebb Olgához, ezek a nyarak mindenestül Olgával voltak tele.

1967. június 16-án (vagy 17-én) foglaltuk el a Duna-parti házat: azon a tekercsen, amelyen a nevezetes napon exponált fénykép is szerepel, az első kép a festőszerszámaikkal levonuló munkásokról készült, akiket apám busás borravalóval jutalmazhatott, mert kezükben a pemzlikkel és vödrökkel szélesen vigyorognak. A következő napokon nagytakarítás, aztán a bútorok érkeznek, búcsú a Római-parttól, utánfutón a kílbót, apám sörrel a kezében, ahogy először foglalja el a helyét a nyugágyban a teraszon (ezt a képet nyilván anyám készítette, ferde is a horizont), apám vízre emeli a kílbótot, anyám a parti füzesben, harangszoknyában, egy fatörzsnek támaszkodva áll, hasában már alighanem az öcsémmel (ez majd meghal). Aztán következik a nevezetes nap, az első Duna-parti kép a strandon.

Ezen a képen a sekély, part menti vízben futok, magasra fröccsen előttem a vízpermet, a szájam tágra nyitva, fejem hátraszegve, nyilván a boldogságtól ordítok.

A combomon és a hasamon reng a háj, mint egy barokk puttón. Elmosódott kontúrokkal áll mögöttem Olga, kezében csecsemővel, akiből csak egy fehér gyerekkalap és egy lábfej látszik – ez Kristóf. Olga a lencsébe néz, mosolyog, nyilván hatalmas ricsajt csaptam, és hátulról nézve sem nyújthattam akármilyen látványt – a képen teljesen meztelen vagyok, ami egy négyéves gyerektől abban az időben is természetes, a fotós meg az apám, így nincs senkinek mit a szemére vetni. A képet balról a strand filagóriája határolja, amelyen dúsan tenyésznek a rózsák. Jobbra a Duna nyúlik el végtelenül, mintha maga az óceán lenne, s csak a kép jobb sarkában

312

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

feketéllik fel a Börzsöny meredek bazaltfala, a Remetehegy. Világok határán, elemek ütközési pontján, lét és képzelet, mágia és reménytelenség, öröklét és mulandóság határán találkoztam vele először, a vizet érintve, a feltámadás mámorával, mint egy őskeresztény a szent víz partján, mint egy beavatott a rítus másnapján. Ilyen ez az első fotó, így hozta a véletlen, így van berendezve a világ.

Itt találkoztam először Kristóffal, ezzel az Olgához tartozó tárggyal. Nagyon is szándékosan mondom így, ilyen embertelenül, dehumanizálva, detronizálva és demütigend. Kristóf számomra sosem létezett Olga nélkül, és együtt töltött időnk egyetlen percében sem képviselte pusztán saját magát: a szememben mindig Olgára utaló jel, Olgát helyettesítő szimbólum maradt. Nem kettős szerep volt ez, hanem öntudatlan, kettős jelentés: ahogy egy szó nem tudja magáról, hogy egy másikat is jelent, öntudatlan ártatlanságában Kristóf sem jött rá soha arra, hogy kettős jelentésben szerepel az életemben, tehát bizonyos értelemben mégiscsak félreértés.

Először talán azt is hittem, hogy Olga testének része: egy darab illatos, kacagó hús, amelybe belecsimpaszkodok, hozzátapadhatok, mint Olga többi testrészéhez, és mint amely ugyanúgy viszonozza vágyam, mint Olga, aki ilyenkor paskolt, csikizett, két ujjal összefogva megcsípte a hájam, kese kis hajamba borzolt, nyakamba trombitált és meghúzkodta a fülem. Apám meséli, hogy én voltam Kristóf legjobb pesztrája. Ha leültettek mellé, a kis test elkezdett rám csimpaszkodni, két éles kis szemfogát belém vájta, nyálával összekent, én csiklandozni kezdtem, és órákig elvoltunk ezzel az eleven gomolygással, mint két, napon fénylő kígyócska. Az első nyár emlékei csakugyan ezek: a testemmel összeforró másik test, az önfeledt lubickolás a test tapasztalatában, amelyben Olga és Kristóf még egyek voltak, talán még önmaguk számára is.

Emlékszem még egy laza, könnyű anyagú gumilabdára, amelynek tapintásában volt valami bőrszerű, valami eleven. Ha víz érte, annyira csúszott, hogy lehetetlen volt megragadni, de ha kiszáradt a napon, könnyű volt beleakaszkodni még az én kezemmel is ebbe az emberszerű bőrbe, és akkor a labda is része lett testünk játékának. Hol én kergettem a labdát, hol a labda engem. Ha odaszorítottam hozzá az arcom, éreztem a párolgó műanyagszagot, amelyet molekulánként izzasztott ki a gumiból a napfény, és az élettelen anyag lassú haldoklásának illata mámorral töltött el, egyre többet és többet akartam érezni belőle: ellentétében is mélységesen azonos volt Olga bőrének édes, fűszeres kipárolgásával, s így egyszerre volt jelen a Duna-parton Eros és Thanatos.

Az első év nyarának többi fotója nem sokat árul el a Duna-partról. Apám inkább a környéket fotózta, a bányát, amely tíz év szünet után újraindult, a kikötő

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

313

bővítését, és főleg a lakótelepi építkezéseket. Egyetlen fotón szerepelek még az ebből a nyárból származó képeken, anyámmal ülünk egy vonatfülkében – talán nagynénémhez utazunk Veszprémbe. A fekete-fehér képen is átüt a fülke bútorzatának fáradt zöldje és a fülkét díszítő, üveglap alá csavarozott fotók fakó kontrasztjai. És van még egy kép nyár végéről, amin ugyan nem vagyok rajta, de alighanem benne vagyok – és ez a lehetőség még izgalmasabb, mintha csak egyenesen belevigyorognék a kamerába.

Ezen a képen a Braun-ház szerepel, kelet felől, az utcáról fotózva. Apám, vagyis a lencse háta mögött áll az erőddomb, és szembe vele, a ház mögött jobb felé az utca, ahol Baltazár és Polányiék laktak, és az utca végén a völgy, amerre Noszlopy Árpád sírját kereste. A fényeken jól látszik, hogy délután van, öt vagy hat óra, ha színes lenne a kép, jól látszana az az arany fény, amely csak a délutáni Braun-ház körül volt megfigyelhető – én legalábbis sehol máshol nem láttam hasonlót. Emlékszem erre a délutánra – persze az is lehet, hogy nem pontosan erre emlékszem, hanem sok hasonlóból rakosgatja őket össze az emlékezetem, amely mindenképpen meg akar felelni annak az izgalomnak, ami elfog, amikor erre a fotóra nézek.

Ez volt az első alkalom, hogy a Waldstein-házban jártam – kár, hogy nem emlékszem rá. Pontosabban mondva lehet, hogy emlékszem, de annyi későbbi ott-tartózkodásom emléke rakódott rá erre az elsőre, hogy már nem lehet kivakarni a rászáradt rétegek alól. De talán a későbbi emlékekből lehet következtetni az elveszett legkorábbiakra. Ezekben a későbbi emlékekben a legdöntőbb momentum az a pillanat, ahogy megnyílik a ház ajtaja, és feltárul az emeleti szalonba, a szobrok közé vezető lépcső. A félhomályban a falakon fekete keretbe foglalt rézmetszetek függenek, titokzatos, megfejthetetlen képek, amelyeken sosem látott ruhákba öltözött emberek sosem látott épületek között megfejthetetlen dolgokat művelnek. Mintha egy olyan univerzumba lépne az ember, ahol a külvilág szabályai megszűnnek, és életbe lép egy magasabb szintű törvénykezés, egy tökéletesebb világ szokásrendje és rítusai, amelyek a külvilág felől érkezve megfejthetetlenek. Mért vannak más ruhákban? Mért más a hajuk? Mért hordanak kardot, lándzsát? Mik ezek a rovátkolt, törött oszlopok körülöttük? Milyen házak ezek, milyen fák, milyen hegyek és milyen folyók?

Miféle világ ez? Semmilyen támpont nem kínálkozik, amelybe meg lehetne kapaszkodni: a külvilágból hozott ismeretekből egyik sem használható ahhoz, hogy megértsem, mi történik idebenn, hogy kik ezek az emberek a falakon és mit akarnak. Lépésről lépésre, lépcsőről lépcsőre vesztette el az ember a maga mögött hagyott külvilágot, és akárcsak az elalvás pillanatában, befelé menet

314

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

már sosem találta meg azt a pontot, mikor vesztette el az eszméletét, csak hazafelé, a valóságba visszahullva rémlett fel, hogy volt egy varázsütés, amikor átbillent az egyik világból a másikba.

Csak évtizedekkel később mertem tudatosítani és néven nevezni, hogy mi is az, amit látok: balra az első képen Orpheusz és Eurüdiké mítoszát, azt a pillanatot, amikor Orpheusz épp hátra fog fordulni, hogy ezzel megszegje az alvilág urának parancsát, és örökre elveszítse majdnem visszanyert szerelmét. Ezzel a képpel szemben Kharón ladikja kelt át épp a Styxen. A komor, öreg révész szenvtelenül bámul maga elé, miközben átkormányozza hajóját a túlvilágra, ahol a parton a vértelen, áttetsző lelkek sokasága tolong. A következő képen Sziszüphosz görgette felfelé a sziklát, minden izma görcsösre feszült, mintha ki akarna robbanni; és ezzel szemben állt az a kép, amely a legmélyebben beleégett az emlékezetembe, és később olyan sokszor visszatért. Ezen a metszeten, melyre a szalonajtó üvegablakaiból már több fény esett, Odüsszeusz áll halott anyja előtt az Alvilágban. Az anya – nem töpörödött öregasszony, hanem ereje teljében ábrázolt, erős nő – kérlelve nyújtja a karjait a fia felé, mintha azt kérné, hogy vigye őt ki innen; Odüsszeusz oldalvást áll, kezét érintésre emelve – érintésre, amely sosem érheti el tárgyát, érintésre, amely, előre tudja, sikertelen marad, mert lehetetlent akar; mert mindketten, a napfényre visszavágyó halott lélek és az anyja után vágyó eleven olyasmit akar, amit Hádész törvényei nem engednek.

Nincs visszatérés az Alvilágból.

Péterfy Gergely

2018/4-5

(Budapest, 1966) író. Legutóbbi kötete: A panda ölelése (közös kínai útinapló Péterfy-Novák Évával, 2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

315

Terék Anna

szabályos éjszakák

Beleakadok mindenbe, túl szabályos minden éjszaka, uram.

Aztán felhorzsolt bőrrel, arccal a napnak állok, búcsúztatom az időt, az ég alá csúszott apámat, próbálok múlni, miközben még mindig billeget belülről a gyász.

Nehéz a bánatnak véget vetni.

Olyan kényelmesen veszi körül magát az ember vele.

Nehéz a magányból kilépni, megszokni új szagokat, szuszogásokat.

Szép, szabályos minden éjszaka.

Olyan rendben van most minden körülöttünk, de mégis, maga mellé bújva sem tudok elaludni, uram.

Néztem az arcát az előbb, miközben álmában idegesen morgott és hiába csúsztam arrébb, az a megszokott bánat utánam nyúlt, még ha maga nem is nyúlt utánam.

316

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Néha mintha a testen kívülre csordulna az ember lelke.

Pont annyi folyik ki az emberből, amekkora a beléje mártott fájdalom.

Belőlem lassan kiszorított apám mindent, nem adott helyet másnak. Épp ahogy én is próbálom, kézzel-lábbal eltolni magát.

Kiszorítja a félelem a testéből az embert.

De tán úgy van, hogy pont ezért kell az emberbe fájdalmat mártani, mert az annyit veszít súlyából. Így enyhül bennünk meg, valami gonosz, valami végtelen.

Csak a fene gondolná útközben, hogy ezt ép ésszel is ki lehet majd bírni és hogy arra, a kiszorított helyre más csúszik vissza, mondjuk a félelem.

Az meg ragadós, uram.

Rátapad a kézre-lábra, aztán lángol, mint a napalm.

Látja uram, ez a sötét ég belóg a szobába, a lábam szárára csúszik, s mellette látom, a kicsordult Annát is magába szívja.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

317

Tapad és ered minden éjszaka.

Mint csontra kötve az izom.

De mondja meg, végül ki lesz, aki elold ettől a görcsös ismétlődéstől?

Magunkban kell, hogy higgyünk, maga ezt mondta, uram. És nézem az arcában az én arcomat, nézem, ahogyan kirakatok üvegében visszatükröződök, nézem a nap végén, hogy mivel meddig jutottam és örülök én, meg minden, többször érzem jól magam, mint a halált várjam.

De akkor sem tudom elhinni, hogy ez a kifáradt, egyre csak öregedő test, és beleragadva ez a furcsa, foltos lélek bármilyen fagyból ki tudná tépni az életet, uram.

Kiegyenesítik az összes pesti utcát ezek a szabályos éjszakák.

Sötétben a helyére kerül minden, én már gyógyszer nélkül is alszok, bort se kell innom, ha orvos ezt hallaná, biztos örülne, hogy szépen meggyógyultam.

Mégis áll, ebben a szabályos, pesti éjszakában minden, hiába izzaszt a nyár, simítja bőrömet a tavasz, mindenhol fázok,

318

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

lépésenként a cipőtalpam a járdára fagy.

Odafagyok a metró ülésére, az irodámban a székre, három takaró alatt a matrachoz, hazafelé mindennap a villamosra fagyok. És nem tudok úgy lépni, hogy lerázzam magamról a jégvirágos apám nyomát, a hallgatásokat, azt az olvasztó kibékülést, és a megkönnyebbülést.

Mint a freon, kering bennem tízévnyi háborús gyerekkor, emigráció és otthontalanság, kering és hűt apám hiánya, és hiába gyógyult ő meg, hiába békültem ki vele, hiába nevettünk utána együtt annyit, aztán szegény, hiába halt meg, valami legbelül mindent újra és újra megfagyaszt.

Terék Anna

2018/4-5

(Topolya, 1984) Sziveri-díjas költő, drámaíró.

Legutóbbi kötete: Halott nők (2017). Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

319

Ittzés Ambrus

Meddig fut a nyúl az erdőbe?

A műfogsortól félek.

A szeretetotthonok áporodott szagától, ahogy a halál angyala karkörzéseket csinál a folyosón.

A pelenkázástól félek, és hogy hetven év távlatából már minden emlék olyan, mint a többi emlék.

Az ember teste félúton visszafordul, és meg sem áll valami hatalmas anyaméhig.

Ez rémiszt. Meg a véglegesség.

A test mozgása, ahogy a holtpont felé lassul, hogy átbukva rajta az örökkévalóságba gyorsuljon zuhanása.

Egy aszott kéz azon a folyosón lemorzsolja egy fikusz elszáradt levelét.

Milyen nevetséges – motyogja a néni, és elbattyog, maga se tudja, miért, a kijárat felé.

Egy vicc az élet, motyogja, és igaza van, engem viszont nem ez zavar, hanem a csattanója, hogy a közepéig, mert onnan már kifelé fut.

Ittzés Ambrus

320

(Budapest, 1999) költő. A sárvári írótábor többszörös díjazottja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Nyirán Ferenc

Találkozás Tőle tanultam portrét rajzolni.

Krisztussal próbálkoztam először.

Lassan haladtunk az alapoktól, a hirtelen árnyalatok később bukkantak fel. A humora finom volt és elegáns, mint ő maga.

Már neve lett a magasabb körökben, amikor elvonult. Évek múlva találkoztunk, egy üres tengerparton, véletlenül.

Még mindig szerelmes voltam belé. Térdén vázlatfüzet. A hullámokat nézte, a mögöttük lebukó napot, de nem rajzolt semmit. Leültem mellé a homokba.

Nem szóltunk sokáig. Aztán húzott egy vízszintes vonalat.

Majd, mintha kérdeztem volna bármit is, megbántódva rám nézett: szerinted? – azzal elindult a parton. A füzetét otthagyta.

Tele volt évek alatt rólam készített portrékkal.

Nyirán Ferenc

2018/4-5

(Debrecen, 1951) költő, kritikus. Kötete: Apróságok kicsiny tárháza (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

321

Szív Ernő

Novellám halála

S

zoktam azzal kérkedni, hogy ha kedvem tartja, elsétálok a föllobogózott szakadékig. És hogy sok szakadékot ismerek, személyeset, általánost, nemzetit. Bámészkodom a peremen, lepillantok a mélybe, és bár kocog a fogam, nevetek, mint egy régi teáskanna, amit még tábortűz parazsa fölött melegítettek. Szoktam olyanokat mondani, örülök annak, hogy nem tudom.

Ott ülök a hiba mellett, mintha Mona Lisa vagy Mata Hari lenne, elhűlve, boldogan méricskélem. Itt is szabálytalan, ott is elrontott.

Na, te tévedés. Te jó nincs, te jó nem, te édes miért-miért.

Szoktam azzal kérkedni, hogy a hajnalt összekeverem a naplementével. És kértem már kalauztól jegyet, oké. Csakhogy néhány napja tényleg eljutottam oda, hová, hát azon a helyen valóban egy szakadék tátongott, egy rendes, becsületes szakadék kezdete, hosszú, mohalepte, ember szemetelte part, ami mögött nem az ég, valami tenger, nem a messzeség hullámzott, hanem az igazi semmi. A semmi óriás, kék torka tátongott. Viszont dolgozott ott egy ember, és a mozdulataiban, de tényleg, hiba nem volt. Történeteket hullatott le a mélybe. A felejtés nyelte el őket. Oda estek, ahonnan nem jön vissza már egy szemtelen, akarnok skicc sem.

– Tudom, mit keres itt – szólt hozzám, ez meglepett. Komoly arcú, velem egyidős ember. Nem fiatal, de már megfontolja, hogyan hajoljon a lázadó

322

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

cipőpertlihez. Inkább térdel, ugye. Tapogatja reggel a testét, nőtt-e valahol nem várt kitüremkedés. Többször megnéz egy menetrendet, fél odaérni, fél nem érni oda. Különben egy óriás papírdoboz fölött hajlongott.

– Én viszont nem tudom, hogy keresnék valamit – mondtam, és igyekeztem mosolyogni.

– Maga van soron – szólt, bólintott. Én. Jól van. Most akkor szépen, különösebb izgalom nélkül megkérdezem, mit jelent az, hogy maga van soron. Elindultam, mint máskor, egy újabb kaszárnyás reggelen, nem cselekedtem semmit másképpen, nem variáltam, nem kísérleteztem a fűszál halálos hegyével, csak tettem a dolgomat, úgy kezdtem a cirkuszt, és folytatni is úgy akartam, mint bármikor, nem kellett fölfedezés, nem kellett izgalom, semmi próbatétel, csak a kis kapaszkodók, a kis törések, a gyíkocska repedések fölött érzett öröm talán, hogy ha benézek, például, egy lyukba, láthatok abban egeret és istent, ha van, ha nincsen, szóval, kérdezem szeretettel, mi is az, hogy soron lenni. A férfi újabb történeteket dobott alá. Forgott egyik, mint kicsi levél a hirtelen támadt őszben, és már nem is láttam. De mintha félrevert volna szívem.

– Ezek most a maga kalandjai, Szív. A maga történetei – jelentette ki a munkás. Kulacsot húzott elő, fémből volt, szépen kotyogott. Gondoltam, majd megírom ezt is. Milyen régen láttam ilyen kulacsot. Megírom ennek a férfinak az óriási ádámcsutkáját, hogy csattog kortyolás közben. Azt meg kitalálom, mit iszik. Milyen jó dolog kitalálni. Milyen jó dolog elgondolni, ami lehetne, meg ami van. És akkor egyszerre, jól láttam, hármat dobott a mélybe. Fürtben fogta meg őket. Mint a kitépett gazcsomót. Föl is sikoltott az egyik mese. Vékony, beletörődő sírás volt, mint aki azt kérdezi, hogy juj, jaj, hát mégis?! Miért pont én?! Ernő, segíts! Mint amikor kismacskát ejtenek el. Mint amikor egy kanalat dobnak messze, amivel tengert akartak meregetni, aztán csak pocsolyát sikerült. Belehullt a szakadékba három történet. Novellák. Tárcák. Ötletek.

Karcok, cetlik elhalványult heurékái, mit tudom én. Fölsírtak még utoljára, aztán az az őrjöngő csönd.

Az ember megtörölte a homlokát, egy pillanatra a mélység fölé hajolt, nézett utánuk, köpött is, azt hiszem. De nem megvetésből, hanem csak úgy, szakmai értelemben. Ahogy a lapátnyél megragadása előtt belepök az ember a tenyerébe.

– Jól van. Kész. Ezeket most már egészen elfelejtették. Ezekre se emlékszik már senki. Soha többé – mondta.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

323

– Soha?!

– Lesz olyan, hogy keresik őket, persze. Szokott ilyen lenni. Jön a tag hozzám, hogy uram, kitaláltam valami fantasztikust, az életem története volt, meg is írtam, gondosan lejegyzeteltem, de nem tudom, hol van. Meg hogy miről szól. Nem tudnék-e segíteni? Láttam-e? Hallottam-e? De hát ki vagyok én?! Azt hiszik egyesek, hogy én emlékszem ezekre – és akkor megint egy novellát dobott a mélybe.

Kicsit ingerült lettem, nem tagadom. Úgy éreztem magam, mint akit sértegetnek. Igen, nekem is vannak nagy, kicsi, mindenféle felejtéseim. Néha még a szeretteim nevét is elrontom. Barátokat nem ismerek fel, összekeverem őket, de azért.

– Várjon csak, kedves uram – szóltam, és igyekeztem erélyes lenni. – Ezek azért, jó, nem tagadom, sok van belőlük, de mégsem voltak egészen felejthető történetek.

Olyan értetlenkedéssel nézett rám, hogy igazán zavarba jöttem. Mint aki tényleg egy hibbant alakra csodálkozik, egy tőről metszett idiótára. Mint aki nem hiszi, hogy van ilyen, hogy lehet az elmének, a kicsiny lángú emberi szellemnek efféle megnyilvánulása. Kelletlenül elhúzta a száját.

– Jól van, keresek egyet magának. És a doboz fölé hajolt, valójában nem is keresgélt, csak, ahogy éreztem, a kupac tetejéről kihúzott egy történetet. Összeszorította az erős ujjaival. Ahogy láttam, szabályos kis novella volt. Egy kisnovella. Vaksi, bicegős, sérülékeny. De novella. Hagyományos árnyalatokkal és szerkezeti gonddal.

– Tessék, itt van, beszéljék meg – nyújtotta.

Ez volt a legnehezebb pillanat. Mintha magamat fogtam volna kézbe.

Egy valamilyen kis állatot belőlem, kutyát, macskát, hörcsögöt. Egeret, egy alig istent. Mintha most születtem volna. Mintha olyan test lettem volna, ami zihál, itt-ott sebes is, van rajta régi sérülés, meg új, bír mindennel, ami szakmai szükséglet, hogy csúnyán fejezzem ki magam. Éreztem valami titkos, furcsa meleget. Amikor saját írásunkra pillantunk, rendre van ez a csodálkozással, büszkeséggel, néha persze szégyenkezéssel keveredő érzés.

– Szervusz, de jó, hogy újra látlak – mondtam.

– Nem esik – pislogott rémülten. – Egyáltalán nem esik.

Hallgattam. Nem tudtam, miért kellene esnie. Megszólalt újra.

– Nem is kellene eldobni engem, Szív. Te már most sem emlékszel rám.

– Sokféleképpen lehet emlékezni – mondtam óvatosan. – Rád ilyen óvatosan emlékszem.

324

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Nem emlékszel, mikor írtál. Egyedül éltél. Beletörődtél. Azt gondoltad, így marad minden. És akkor megírtál engem. Nem emlékszel arra az esőre.

– Én annyi mindent tudok az esőről.

– De arról az esőről, mondd, hm? – s mert hallgattam, tovább kérdezett. – Tudsz őszinte lenni?

– Tudok – mondtam, és imádkoztam, hogy legyek őszinte.

– Emlékszel, miért írtál?

– Mert kellett, nem? Szerettem volna abban a lapban megjelenni, ahová küldtelek. Hová is küldtelek? Jó, most majd azt mondod, hogy pénzért írtalak.

Nem így van. Mert nem pénzért írunk, hanem mert írunk.

– És ha nem fizetik meg?

– Fizessék csak meg – bólogattam.

– Kitértél, Szív. Nagyon mellébeszéltél. De mondd csak, arra emlékszel, mit gondoltál, amikor pontot tettél az utolsó mondatom után!

– Biztosan megkönnyebbültem. És javítottam. Szoktam javítani, ami ugyan elsőre fáj, de utána jobb lesz.

– Mégsem emlékszel, kinek küldtél el.

– Vannak barátaim, akiknek elküldök ezt-azt. Jobban sikerült történetet.

Kifejezőt. Olyat, ami után megáll a levegőben a táncoló pihe – na, erre büszke lettem. Jó kis hasonlat volt.

– Emlékszel, ki olvasott először?

Hallgattam.

– Emlékszel arra az esőre, ami az ablakodat mosta százezer cseppel, miközben írtál? Hogy az ablakod üvegére verődő cseppeken keresztül láttad százezer példányban ugyanazt a világot. Emlékszel?

Hallgattam. Vert a szíve, hallottam. Milyen nagy tud lenni, milyen sebesen tud verni egy novella szíve.

– Hát ennyi, fiam – mondta még. – Semmire nem emlékszel. Szervusz.

Hadd menjek.

– De… – Nem – mondta. – Jobb ez így.

Visszaadtam az embernek, annak a munkásnak, annak a nagy ádámcsutkájú tagnak, akinek kulacsa volt, meg munkásruhája, meg olyan mozdulatai, amiket csak csőtörésnél vagy egy építkezés befejezésénél lát a kíváncsiskodó. Nagyon nézett engem ez az ember. Fürkészett, jól kielemzett. Aztán elmosolyodott.

– Azt tudja, hogy mi ismerjük egymást?

– Úgy érti, maga meg én?

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

325

– Úgy értem. Járt már nálam, egyszer, régebben. Azt mondta, meg fogja írni. Ír rólam egy szép, veretes portrét. Mert olyan a kulacsom. Megkóstolta, mit iszom. Kicsit megijedt, de lenyelte. Kért is még. Azt mondta, majd elküldi az írást.

De nem küldte el. Vártam egy kicsit, reménykedtem, de aztán lemondtam róla.

De ez nem vád, nem neheztelek. Mondjuk – mutatott a dobozra –, írhatott volna kevesebbet. Akkor nem lenne ennyi munkám. És újra fölé hajolt, és máris szálltak alá a történetek, a tárcák, a novellák, a gyönyörű, semmise skiccek. Eltűntek, mint akik nem is voltak. Én meg ballagtam hazafelé, és kerestem a témát. Gyárak, templomok, terek, parkok, hatalmas építmények mindenfelé. És mindeközben, bár nem szokásom, én is nagynak gondoltam magam. Óriásinak, hatalmasnak. Hogy biztosan vagyok akkora, mint egy szakadék.

Szív Ernő

326

(Törökszentmiklós, 1962) hírlapíró. Ír tárcát, füzetet, novellát.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Fejér Johanna

Hajnalban lekapcsolják a fényeket Költözni kéne, azt mondják.

Folyton politikáról hallok, csak beszélni nem tudok róla.

A felháborodás utáni csend nyugtalanít, mintha súlytalanná válna minden, amint kimondom.

A helyről, ahol lakom, az én buszom megy el legutoljára.

Hajnalban lekapcsolják a fényeket.

Hajnali kettő és öt között a szabadságom nem különleges, csak magától értetődő, hogy ott van.

Szeretném ennek a helynek a szépségét úgy megfogni, ahogy a nyomorúságát meg tudom.

Néha úgy érzem, olyankor is világos van, mikor alszom.

Ha ebben az időben sétálok, általában vagy felfelé nézek, hogy megbizonyosodjak, valóban így van-e, vagy lefelé, hogy eszembe se jusson.

Ilyenkor csak érzem, ha nem vagyok egyedül.

A korzóhoz közelítve megemel a szél.

Mostanában mintha rá lehetne ülni.

Az a fajta vihar, amiben az ember nehezen kap levegőt.

Már a hídon láttam, hogy jön az eső, az a soha le nem szakadó fajta.

Láznak érzem a gyomromban, ami lassan a fülemre terjed.

Az utcába beszökő fénycsíkba lógatom a lábam.

Azt mondják, egy tucat ilyen hely van a környéken. Én nem tudom, sose jártam arra.

Fejér Johanna

2018/4-5

(Budapest, 1999) költő.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

327

Mezei Gábor

[hat_este]

_ a sarkon várod míg besötétedik. a falánk fénytől túltágas utcák feléd tartanak, a tengerre csak sötétben emlékszik a város. elér az iránytalan, halkuló alkonyatban a padkára tapadt hínár fanyar, de édeskés szikkadása, só van a szemgödörben.

_ rád szűkül a bőröd, szárad a só párája. a vég nélküli kontúrvesztésben a kereszteződés egyre szorosabb, metszetében nyomok enyészpontja. felejtés az állandó hullámtérben.

_ a város körül a fényszennyezés maradékával mélyülő üresség, az üledék egymást maró, tanácstalan rétegei. a szikkadt, szemcsés kőfenék végleges, kristályos pattogásában a látószög tompuló vektorai, a távlat közönye. nincs semmi garancia reggelig.

_

328

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

olyan tömeges itt a szél, a kövek elhomályosodnak. a levegő opálos tömbjei alatt könnyű ásványok. a mozgás kiterjedése, minden irányban. ahol körbefúj, ahogy odakint, eddig letapogat.

_ a kiürült tengerből hullámzó vákuum. száraz, kavicsos séta a szemfenéken, magukra hagyott lépések kórusa. sűrű, átlátszó fenyegetettség.

_ túl hangos, ahogy kívülről dörzsölöd. a hátramaradt csikorgásban eltűnő horpadt félkörök, a közvetlen közeg pazarló geometriája. felpuhuló vakfoltok, a héj alatt a nyomvonal kétes végpontjai. kitaposott, véletlen sugarak.

Mezei Gábor

2018/4-5

(Gyöngyös, 1982) költő, irodalmár. A Prae folyóirat szerkesztője.

Budapesten él. Legutóbbi kötete: Natúr öntvény (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

329

Miklya Anna

GÖRÖG SZOBROK

A

vak szerencse vezette a kis faluba. Maga sem tudta már, merre viszi a lába, csak ment, lefelé a kopár hegyről. Minden lehetősége meglett volna, hogy ezt a pár napot, ha már így kicsikarta magának, minél élvezetesebben töltse el. Ő azonban végig a hotelban maradt. Úgy emlékszik vissza, mintha folyton valami bizsergő aktivitásban töltötte volna napjait, pedig jobbára csak tehetetlenül ült a főépület előtt, az öbölre néző nagy teraszon valamelyik nádfotelben vagy pácolt fa napágyon, és azt leste, mikor jön oda hozzá Otis. Még cigarettáért sem ment le a faluba: a recepciós lánytól vásárolta meg, dupla áron. A lófarokba kötött hajú lányt Alexandrának hívták, a hoteltulajdonos unokahúga volt, és így félig-meddig Otis főnöke.

Márta bizalmatlanul figyelte a lányt: ki tudja, mióta ismerik egymást.

Gyanakodva bámult mindenkit, aki a férfi közelébe került. Miután megreggelizett a teraszon, a kezébe vett egy könyvet vagy újságot, és egyik cigarettáról a másikra gyújtva úgy tett, mintha azt olvasná. Otisnak mintha végtelen mennyiségű feladata lett volna, reggeltől estig a rá jellemző céltudatos gördülékenységgel végezte dolgát. És mintha feladatai közé tartozott volna az is, hogy néha odalépjen hozzá egy pohár limonádéval, vagy leüljön mellé a napágyra, pár másodpercig néma mosollyal figyelje a tengert, vagy csak hosszú, barátságos

330

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

pillantást vessen rá, miközben egy fehér napernyő alatt reggeliző molett, szőke angol asszonynak szervíroz tejhabos kávét a terasz túlsó felében.

Ezek az apró gesztusok nem csillapították Márta éhségét. Épp ellenkezőleg. Úgy érezte, ha nem ül állandó, éber készenlétben, elmulaszthat egy könnyű, barátságos érintést a vállán, vagy egy biccentést, ami csak neki szól. Egész nap úgy ült, folyamatos, megfeszített és fárasztó figyelemmel, mintha őrködne. Mintha szüntelenül felügyelnie kellene, vagy fel kéne jegyeznie a férfi érdeklődésének irányát, még ha ő maga nem is tesz semmit azért, hogy az rá irányuljon.

Felült a napágyon, és hunyorogva körbenézett. A molett angol hölgy, akit Otis szolgált ki kávéval az előbb, a ruháját rendezgetve a mosdó felé indult.

Márta hirtelen felállt, és odasietett az asztalhoz. Maga sem tudta, mit akar, csak bámulta a kései reggeli nyomait, majd kezébe vette a széken hagyott bőrretikült.

Kinyitotta és belenézett. Egy vékony, papírkötéses könyv volt benne, egy nagyalakú, férfias tárca, egy szemüvegtartó tok, egy csomag papír zsebkendő, és egy mappa levélpapír, aminek a szélére aranyszínű golyóstollat csíptettek. Márta az üveg tolóajtón túl a recepció felé sandított, ahol Alexandra éppen Otisnak magyarázott valamit széles gesztusokkal. A férfi a pultra ülve a lány felé hajolt, csak a vállait lehetett kivenni a tükröződő felületen át. Márta szinte fájdalmas módon érzékelte a fehér ing gyűrődése alatt Otis gerincének egész szikár hátán végighúzódó, finom öblét. Dacosan vállat vont. Kivette a pénztárcát a táskából.

Rengeteg pénz volt benne: angol font és drachma kötegei. Egy áttetsző műanyag lapocska mögött megfakult ballagási fotó: nem lehetett eldönteni, vajon a nőről készült fiatalabb korában, vagy a lányáról. Márta becsukta a tárcát, és visszatette a táskába. Kis gondolkodás után kivette a könyvet, és visszament a nyugágyhoz. Feltette a szemüvegét, a könyvet háta alá rejtve nagyot nyújtózott a napsütésben.

A nő hamarosan visszaérkezett a mosdóból. Kinyitotta a táskáját, és a tárcájából néhány bankjegyet helyezett a csészealj alá, majd anélkül, hogy az ellopott könyv hiányát észrevette volna, a kerten át az öböl felé indult.

Márta előhalászta a könyvet a háta mögül. A már amúgy is rongyosra olvasott fedlap megnyirkosodott az izzadságától: óvatosan letörölgette csuklójával, és belelapozott. Sir Edgar White, tizenkilencedik század végi brit főrend és világutazó útinaplója volt. Mártának, végigolvasva a kissé szenzációhajhász előszót, amit egy bizonyos dr. Theodore Hughes nevű irodalmárprofesszor, a kötet szerkesztője írt, még hiányos nyelvtudásával is feltűnt, hogy a (minden bizonnyal álnéven emlegetett) néhai White naplóját nem annak irodalmi vagy történelmi értéke, hanem inkább a szerző szabados életmódja miatt publikálhatták. White bejárta

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

331

Görögországot, majd az egzotikus Közel-Keletet. Időnként le is telepedett pár évre: elvállalt valami tisztséget, aminek a betöltéséhez elég volt, hogy ő egy brit úriember. Amikor megunta, vagy mennie kellett, továbbállt a következő városba.

Naplójába leginkább szerelmi kalandjait és álmodozásait jegyezte fel a gyarmati romantika darabos díszletei között. Vágyának tárgyai, noha maga White is kerülte, hogy néven nevezze őket, jobbára nála fiatalabb férfiak voltak.

Bár T. Hughes professzor „drámai érzékiséget és szenvedélyt” ígért, a kötetbe lapozva kitűnt, hogy White szenvedélye magára a szerelemre és a vágy filozófiájára irányult, erről elmélkedett jól, rosszabbul. Hosszas, szóvirágokkal ékes gondolatfutamaiba mindig belekeverve aktuális olvasmányait, vagy ami éppen hatással volt csapongó fantáziájára.

Márta úgy érezte, visszafogottsága egyben elővigyázatosság is: mintha White hallgatásával szerelmeit óvta volna. Nem is véletlenül: miközben az alexandriai nagykövetségen dolgozott, egy régi egyetemista társa (talán volt szeretője), akinek nagy összeggel tartozott, fajtalankodásért perbe fogta Londonban. White – furcsa szerencséjére – a feljelentés előtt nem sokkal kapott súlyos idegösszeomlást, részben szerelmi bánatának, részben egyre súlyosbodó depressziójának köszönhetően. Több tanúja is volt, ahogy egy sivatagi kiránduláson felgyújtotta a sátrát és megpróbált öngyilkos lenni – bár ezt a jelenlévők megakadályozták. White-ot végül elmebajra hivatkozva felmentették. Unokaöccse elintézte, hogy őrült nagybátyját cornwalli házukban ápolják tovább. White negyvenhárom évesen, tüdőgyulladásban hunyt el.

Márta kihozta szobájából kéziszótárát, annak segítségével böngészte az útinaplót. A férfi mind gyakrabban emlegetett egy P. nevezetű ifjút. Hosszasan ecsetelte, mennyire hasonlít P. izmos, mégis karcsú teste, hosszú végtagjai, feketén göndörödő, olajos csillogású haja, eleven tekintete a knósszoszi freskók vibráló energiájú emberalakjaira, vagy a későbbi hellén szobrokra.

Időnként álmodozva és enyhe csúsztatással „atlantiszi ifjúnak” nevezi P.t, akivel az isztambuli nagy bazárban ismerkedett meg. Addig követte, míg az szóba nem állt vele. P. egy közeli kávéházba invitálta az elbűvölt szerzőt.

Leheveredtek a kézzel szőtt, mintás szőnyegekre, színes párnákra. Karcsú, kiöblösödő üvegpipákból hasist fogyasztottak, és kardamomos török kávét kortyoltak mellé. P. elmesélte White-nak, hogy pár napon belül Alexandriába utazik, mert számos unokatestvére közül az egyik állást szerzett neki egy helyi kereskedőnél.

A nyugágyon heverő Mártának megnyirkosodott tenyere White érzékelhető izgalmától. A naplóíró úgy érezte, nem halaszthatja el a

332

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

lehetőséget, hogy P. közelében maradjon. A következő napokban felszámolta isztambuli életét. A szelíd természetű és kissé lusta férfi megszenvedte a gyors változás viszontagságait, de folyton emlékeztette magát, hogy mindez megéri, hiszen pár napon belül P. közelében lehet. Gyerekes, rajongó fantáziái először szórakoztatták Mártát, egy idő után azonban elkomorodva olvasott tovább. Úgy érezte, White tisztában lehetett azzal, hogy álmai milyen túlzók: csapongó képzelete valójában céltudatos menekülés a valóság elől, ahol folyamatos csalódás és kudarcok érik. A naplóíró optimizmusa folyamatosnak, derűje nehezen kikezdhetőnek tűnt, és Márta nem tudta eldönteni, vajon White bolond, hősies, vagy éppen mind a kettő.

Egész eddig spórolni igyekezett, de aznap éjjel rendelt magának egy üveg fehérbort. A drága italt egy másik pincér hozta ki, karcsú üvegkiöntőben, és nemcsak az illata, de íze sem hasonlított arra, amivel Otis kínálta korábban.

Csalódottan forgatta a szájában az egyébként zamatos bor apró kortyait, és egy öblös nádfotelben elterülve, felhúzott lábakkal bámulta az öböl vizén táncoló apró fényeket. Nem is gondolt még arra, hogy vissza kell mennie. Illetve gondolt rá, meg is fogalmazta magának, de ez a gondolat merev és élettelen volt, mint egy kristályforma zárvány egyéb gondolatai között. Nem volt realitása, nem kapcsolódott szervesen terveihez, nem volt következménnyel álmodozásaira, egyszerűen csak létezett: a dátum, hogy ekkor kell visszamennie, mert megígérte.

Közelebb húzta magához a füstszínű, metszett üveg hamutálat, és rágyújtott.

Idegesen maga elé rántotta a könyvet, és olvasni próbált, de borral tompított figyelme folyton elkalandozott a történettől, hogy helyette saját problémáján rágódjon.

White a hajókorlát mellett álldogált, kopott bőr utazótáskájával a lába mellett, és a beszálló utasokat figyelte. Annak ellenére felismerte a rámpán felfelé közeledő P.-t, hogy az sokkal elegánsabban volt felöltözve, mint első találkozásukkor. Itt a szerző hosszas leírásba bocsátkozik P.-nek a bazárban viselt, laza, könnyű szövésű, félig áttetsző lenvászon ingéről, amely alatt sejteni lehetett „a legnemesebb görög szobrokhoz hasonlatos, domború, izmos mellkast”. Az ezúttal jól szabott öltönyt és keménykalapot viselő P. egy hasonlóan elegáns, bár kissé éltesebb hölgyet vezetett nagy gondossággal a karján, akit White az anyjaként vagy más idősebb nőrokonaként azonosított, és hosszasan elábrándozott választottja lovagiasságán, ahogy utazótársát a hajóra kíséri. Ám miután White a fedélzeten lévő utasok tömegén átvágva nagy nehezen P.-hez törte magát, a fiatal férfi olyan elutasítóan bánt vele, ami darabokra törte addigi álmodozásait. Az éltes korú hölgyet menyasszonyaként mutatta be a

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

333

csalódottságát alig palástoló naplóírónak. A csüggedt White szenvedéseit még az is tetézte, hogy a hajón a P.-vel és leendő nejével szomszédos kabint kapta, és a priccsszerű fekhelyen forgolódva egész éjjel a vékony deszkafalon átszűrődő, leírása szerint egyébként nem túl izgalmas és „testi szenvedélyre egyáltalán nem utaló” hangokat hallgathatta.

White szenvedései csak fokozódtak Alexandriában. A lelkileg amúgy is instabil angol imádottjának szeszélyes viselkedésétől függően a legmélyebb kétségbeesés és a felfokozott remény között őrlődött. Azonban néhány világos pillanatában maga is tisztában volt vele, hogy P. nemcsak éltes, ám gazdag feleségét, de őt is kihasználja. Ráadásul ekkoriban talált rá egy ókori görög szerző ritka kéziratára, amire vagyonának utolsó maradékát is elszórta: a kézirat hosszan taglalta egy Alexandriában élő szerelmespár „kárhozott, de túlvilágian megbabonázó” viszonyát. White egy idő után – talán a frissen felfedezett ópium hatására is – saját magát és P.-t az elátkozott szerelmesek egyfajta reinkarnációjaként azonosította. „Hát nem látja (P. – a szerk.), hogy sorsunk mindörökre összefonódott? Megmutattam neki a kéziratot és felolvastam a legszebb, legköltőibb hévvel lejegyzett részeket, mire unottan tudakolta, mennyiért kívánom továbbadni. Azt a selyemköntöst viselte, amit én vettem neki, és ami ingerlően tapadt háta márványba faragott domborulataira. Abban a pillanatban rájöttem, hogy vágyakozásom lángja, amely önmagában elemészt, olyan kincs, amit nem elrejteni kell, hanem még tovább szítani (sic!). Remegve álltam, egyik kezemmel az asztalkára támaszkodva, amin ott várt rám ördögi cinkosom, a pipa, és arra gondoltam, hogy még a bódító füstöt lélegezve sem járok be olyan csábítóan ismeretlen tájakat, mint amikor P.-re gondolok.

Elképzelni őt, testi-lelki egyesülésünk kataklizmáját, talán édesebb számomra, mint amilyen a gyönyör valódi megízlelése lenne.”

Márta ölébe ejtette a könyvet, és Otis felé pillantott. Nagyon egyszerű dolog vágyakozni rá, és valószínűleg ugyanilyen egyszerű dolog beleszeretni is, gondolta. A férfi minden kétséget kizárólag gyönyörű. Márta biztos volt benne, hogy ő olyan tulajdonságait és külső jegyeit szeretné, amit senki más nem ismer, vagy nem talál vonzónak. Hogy a felkarja szinte gyerekesen sovány, és hogy a lábikrái is cingárak. Hogy a hasa túlságosan lapos, szinte homorúan esik be a bordakosara alatt, és hogy a nyaka oldalán egy nagy szemölcs éktelenkedik, amit esetlenül nő körbe pár napos borostája. Hogy a szája olyan keskeny, mintha folyton szigorúan összepréselné, és hogy hosszú ujjai göcsörtösek, mint egy fa vékony gallyai. Ha szerelmes lenne Otisba, ezek iránt érezné a legerősebb vágyat.

334

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Márta gyomra felfordult a túl sok, túl gyorsan megivott bortól. Egy pillanatig sem akart tovább a teraszon maradni: felnyalábolta könyvét, és szobája felé indult.

A fürdőszobában levetkőzött. Kötött trikójának vonala szinte fehéren világított sötétvörösre sült bőrén. Addigra már szédelgett: ahogy kezét homlokához emelte, érezte, hogy hőemelkedése van, de az is lehet, hogy lázas. Nem volt nála semmilyen gyógyszer. Úgy döntött, vesz egy hűtőfürdőt, és lepihen. Langyos vízzel töltötte meg a kádat, de ahogy remegő kezével a peremre támaszkodva, lassan, öregesen beleereszkedett, szinte égette a bőrét, miközben egész testét rázta a hideg. Kényszerítette magát, hogy hátradőljön, majd megeresztette a csapot, és még hűvösebb vizet engedett a kádba. Addig feküdt ott, amíg a fürdővíz a testével együtt teljesen ki nem hűlt: ettől kicsit jobban lett, már nem szédült annyira. Kiszállt a kádból, és a törölközőért nyúlt, amikor észrevette magát a tükörben. „Délceg testtartása, nyakának nemes vonala, széles vállai és márványhoz hasonlatos simaságú bőre mind-mind hasonlatossá teszik a hellén szobrokhoz, de leginkább idomainak ingerlő finomsága, amit mintha a legtehetségesebb szobrászok egyike faragott volna kőbe”, írja White P.-ről. Márta dermedten bámulta tükörképét, ami sután álldogált a fürdőszoba hatalmas fehér szőnyegén. Alig érzékelhetően, de újra reszketni kezdett, libabőrös volt a karja, a hasa, a combjai. Mellbimbói annyira összeugrottak a hidegtől, hogy szinte fájt. Leengedte a törülközőt, és közelebb lépett. Kipirult arcát nézte, magas homlokát, amire az izzadságtól csapzottan tapadt hullámos, fekete haja. Úgy szemlélte magát, mint aki leltárt készít. Végigtapogatta nyakát, kulcscsontjának vakmerően mély árkait. Két kerek, tenyérnyi mellét. Lapos, középen két alig látható vonalban meggyűrődő, kicsit húsos hasát. Végigsimította vékony, damilszálakra emlékeztető, ruganyos szeméremszőrzetét. Hosszú, izmos combjait, lábszárát, ívelt vádliját egészen a talpáig. Megszemlélte lebarnult, erős lábfejét, a féligmeddig már lepattogzott vörös lakkot a lábkörmein. Nem is ismeri a saját testét, gondolta. Nem tudja, vajon más milyennek látja őt. Vajon szép ez a test?

Hasonlatos a hellén szobrokhoz? Kiválthat-e olyan éhes, sürgető vágyat, mint amilyenről White ír?

Miklya Anna

2018/4-5

(Békéscsaba, 1987) költő, író, forgatókönyvíró (és időnként kritikus, fordító, újságíró).

2008 óta publikál. Foglalkozása, hivatása és hobbija is az írás. Eddig három regénye és egy young adult scifije jelent meg. A fenti szöveg A tájfutó letérdel című, megjelenés előtt álló könyv részlete.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

335

Kürti László

szélcsend

szeretteimet kivittem a gangra, még egészen reggel volt odakint. laposan jött a fény a mintás járólapra, különben nyár vagy inkább kora ősz lehetett. szerettük a reggelt, fokhagymás pirítóst ettünk, teát ittunk egy csészéből a gyerekkel. és azt figyeltük, hogyan szálldos a pára, gőz vonult a tájon, s hogy milyen üzenetekkel. kacagtunk, mert végül is túl a halálon, vagyis itt van ez a haladék, ez a vasárnap reggeli ünnep. a fecskék már elhúztak, csak a drótok maradtak, infúziók, a műtétek, terápiák emlékei, nyűgnek? feloldozásnak? lényeg az, hogy a gyerek, körbetakarva pléddel, meg ne fázzon, figyeltük, mert hosszan magyarázott, hogy a veréb is madár és szeretni kell mindet! bólogatunk, de hogy nincs zokni a lábán, mondod, elég nagy felelőtlenség részemről, szerinted! és a madarakról ment tovább a beszéd, hogy a baglyunkkal mi lehet, amit tavasszal neveltünk. megtanult- e vadászni, van-e gangja, családja, takaróba csavarta-e fiókáit az apja, meg a zokni, ugye. aztán hallgatunk, aztán megint tavasz vagy kora ősz, laposan az a fény jön, a mintás járólapra.

Kürti László

336

(Vásárosnamény, 1976) költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete: a csalásról (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Tönköl József

Mert volt bagolytüdő Mert volt bagolytüdő, aszalt szilva s megkonduló harang, mintha gyerekek húznák, kiáltanának kacagva, mint rég, nyáron, mint a kakukk, kedvükre kiabálnának, rozskötelekkel a markukban, szalmazsuppal a karjukon, fakardjukat hordoznák töprengve, gyepűhöz közel, eltévedtem annyiszor, hanem most magam sem értem, mitől van, miért szeretnék visszamenni a padlásra, zsákokhoz, teknőkhöz, melencékhez, hiszen senki sincsen, énvelem ki imádjon bagolytüdőt, országokat és tengereket lásson, beleszeressen a cserepek közt hagyott hergelyukba, az udvart nézze, a domb hátán dudorászó falut, beleszeressen felhőkbe, ékes mezű pityerbe, sötéten foltos és hajszálvonalkás tojásaiba, aztán végképp elforduljon a bádognyílás kilátójától, kazalból kiröpülő verebekkel megérkezzen valahová, hangyaboly-hegyekhez, szívéhez nőtt páskom kútjához, bevérezett kézzel telemerjen egy vályút, megtöltse vízzel.

Tönköl József

2018/4-5

(Nyőgér, 1948) költő, újságíró. Győrben él.

Legutóbbi kötete: Angyal a Százhold előtt (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

337

Pál Sándor Attila

Ballada a faluról elkövetkezik egyszer az az idő hogy hiába megyek vissza a falumba egyrészt mert nem lesz már falu sétálok a gaztól felvert kopott utcán kerülgetem a kátyúkat nézem a rozsdás vaskapukat a bedőlt kerítéseket a ferdén leszakadt redőnyöket eszembe jutnak a házarcok amilyennek gyerekkorunkban láttunk minden házat ekkorra mind bohókásan kacsint vagy lehunyta szemeit gazzal benőtt tárcsák fogasok traktorroncsok fóliasátrak vázai betört ablakok néhol feltűnően ép ablakok ajtók hiszen már nincs senki hogy legalább szétbasszon mindent másrészt az is lehet hogy már nem fognak megismerni és én sem fogok ismerni senkit hiszen még csak nem is környékbéli feleséget választottam a családom kihal innen öcsém is másutt lesz az örökségként ránk szállt házakat eladjuk szarért-húgyért mert itt senkinek nem kell

338

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

csak arra kérnek minket annak idején hogy lehetőleg ne cigányoknak a földeket is eladjuk egy szomszédasszony vagy rokon utána még elkap minket egy istentisztelet után hogy szégyelljük magunkat az ősi birtok a föld mindig érték elküldjük az anyjába köpni-nyelni nem tud csak hápog mint nagyanyám kacsái amikor menekültek előle hogy elkapja őket megtömni meg alighanem azért sem lesz már közöm a faluhoz mert nem tartottam a kapcsolatot a rokonsággal nagyanyám tanácsa és olykor erőszakos szurtyongatásai ellenére és mivel alig ismertem már valakit engem viszont ismert mindenki mint a szüleim fia vagy a nagyszüleim unokája nemigen köszöntem senkinek ha otthon voltam kialakult rólam a vélekedés hogy felfuvalkodott hólyag vagyok aki elköltözött és jó dolgában már nem ismer meg senkit egy paraszt mondják megvetően rám mit sem törődve annak eredeti jelentésével hiszen nagyszüleim is mondták nekem gyerekkoromban hogy mi parasztok vagyunk már akkor inkább az új jelentését ismertem így kikértem magamnak pedig hát az vagyok az is maradok egy paraszt és ezen nem sokat változtat hogy milyen módon sétálok majd magányosan a falumban

Pál Sándor Attila

2018/4-5

(Kiskunmajsa, 1989) költő, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Düvő (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

339

Berta Ádám

A faragott madár

D

zsekiben van, de váratlanul tavaszias az idő. Busszal megy át Esztihez, amikor leszáll, a megállóban óriási kupacokban áll a kacat meg a törött bútor. Lomtalanítás van. Az egyik halom tetején színesre kifestett, különös, lapos, faragott madár hever, gondolja, ez jó lesz ajándékba, magához veszi.

Azért juthatott eszébe, hogy nem üres kézzel állít be, mert a múltkor Eszti is hozott neki ajándékot, amikor átjött. Hármasban voltak Esztivel és Rozsóval, aki egy közös ismerősük. Rozsó bolti, szilvalekváros barátfülét hozott neki, puha műanyag tálcára volt celofánozva. Rondán röhögött, amikor átadta. A celofánra tapasztott címkére azt írták: Békési hájas papucs.

– Ne vedd magadra – mondta Rozsó.

– Valóban Békésen születtél? – kérdezte Eszti, és úgy kuncogott, mint akit megcsikiztek.

Most azért megy Esztihez, hogy interjút adjon. Mindketten a könyvkiadóban dolgoznak, és a tévések ötlete volt, hogy ne az irodában, hanem a szerkesztő otthonában vegyék fel a beszélgetést. A maga részéről nem szívesen engedte volna be a stábot a lakásába.

– Hozzám jöhetnek, engem nem zavar – mondta Eszti. – De te beszélsz. Én nem szeretek nyilatkozni.

340

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Pár évvel ezelőtt Dél-Amerikában ült egy városi buszon, amire felszállt egy fogyatékos árus. Nem tudott rendesen beszélni, ceruzát kínálgatott, adományért. Minden utasnak odaadott egyet, nem lehetett kitérni előle.

Kétszer járta végig a buszt, első körben kiosztotta a cerkákat, aztán második menetben elvette a pénzt. Eltetted a portékát, és mire az árus visszaért, addigra kikészítettél valami aprót. Ha viszont nem voltál hajlandó fizetni, akkor valahogy vissza kellett adnod neki, ami nem volt teljesen kockázatmentes.

Mikor beletörődött, hogy nem kap fémpénzt, mérges arccal, hevesen tépte ki a markodból a frissen hegyezett ceruzát, a hegye vészesen közel volt a szemedhez, meg az övéhez is. Azóta is többször álmodott ezzel az ijesztő fogyatékossal meg a tűhegyes ceruzákkal.

Szorongatja a markában a madarat, amit a rózsaszínű ház előtt talált, pár méter, és már oda is ért Eszti kapualja elé. Beüti a kódot a fekete, kijelzős táblán, senki nem szól bele, a zár egyből berregni kezd. Hívja a liftet, felér, belép a nyitott lakásajtón, ami közvetlenül az óriási nappaliba nyílik. Megkerül egy régi, kacatokkal teli, sötétbarna faasztalt. A terasz felől vakítóan tör be a fény, a tévések a falon lógó, nagy, barokk képkeretbe szerelt tükröt takarítják. Esztit nem látja sehol.

Az egyik polcon egy kémcső van a könyvek elé téve, az egyik tévés, egy rövid hajú, bakancsos csaj odébb tolja, hogy ne legyen bent a képkivágásban.

– Becsillan – mondja a tévés.

Eszti a konyhában ücsörög a gyártásvezetővel.

– Szóval Tolnai Ottó magával vitte a felolvasásra azt a fickót, akinek korábban lejegyezte a szövegelését – mondja éppen. A gyártásvezető Esztit nézi. Elektromos cigit szív, a pára, amit kifúj, eloszlik a konyha levegőjében. – És a fickó ott a közönség előtt spontán magyarázni kezd az életéről – folytatja a lány –, ugyanabban az elképesztő stílusban, mint abban a szövegben, amit Tolnai korábban lejegyzett. Tehát a szerző ezzel simán kiiktatja magát.

– És csak hallgat? – kérdezi a gyártásvezető.

– Igen, tulképp kurátorrá válik – bólogat Eszti, aztán feláll, és eléjük tesz egy dobozt a konyhapultról. – Van süti, kértek?

– Helló, Eszti – mondja, és puszizkodnak.

– Köszi – mondja a gyártásvezető, és vesz egyet, aztán kezet nyújt. – Zoltán.

Megmondja a nevét. A gyártásvezető megindul kifelé.

– Mindjárt szólunk, oké? Pár perc.

A pultot nézi, egy fél citrom mellett gyűrött konyharuha hever. Eszti csíkos felsőben van.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

341

– Jól nézel ki – mondja.

– Csüccs ide – feleli a lány, és ő is visszaül. Ásványvizet isznak. Az ablakpárkányon nagy piros számok a rádiós órán: 10:44. Mellette egy futárszolgálat kartonborítékja hever.

– Mi az? – kérdi.

– Ja, hernyógubók. Nézd meg. Thaiföldről rendeltem, reggel jött meg.

Kézbe veszi a szerecsendió méretű fehér gubókat. Puhák.

– Mennyi egy csomag?

– Kétezer forint.

– És mire kell?

– Arcpakolást csinálok belőle.

Visszateszi a zacskót a borítékba.

– Jössz a farsangra? – kérdi egy pillanattal később.

– Igen.

– És tudod már, mi leszel?

– Habfürdő vagy tűpárna – mondja Eszti.

Egyiket se tudja elképzelni. Egy pillanatra elhallgatnak. Lesüti a szemét, összefonja maga előtt a kezét az asztalon.

– A tűpárna, az hogy van?

– Tök egyszerű. – Eszti nevet rá, fényes, barna a szeme. – Fogsz egy nagypárnát, és varrsz rá két pántot, aztán felveszed, mint egy hátizsákot.

A tűkhöz pedig hosszú tölcsérformára feltekersz egy csomó papírt, piros gömböket raksz a végükre, és egyenként mindet beleállítod a párna túloldalába.

– De akkor nem jön ki a toll, vagy amivel meg van töltve?

– Magát a párnát nem vágod fel, csak a huzaton csinálsz hasítékokat – nevet a lány.

A kolléganője hosszú, mozgékony ujjait nézi, és arra gondol, hogy ez egy csodálatos jelmez.

– De valószínűbb, hogy habfürdő leszek, mert szerintem az jobb – folytatja Eszti. – Pukifóliából lehet csinálni. Csak ahhoz kell valaki, aki segít rád tekerni, mert egyedül nem tudsz belebújni.

Neki eddig a legjobb jelmeze a kertész volt. Kölcsönkért egy zöld kezeslábast meg egy sövénynyírót, de a sövénynyírót rögtön az előszobában elvette tőle a házigazda, mert láncfűrésznek nézte. Ezzel a sztorival most nem hozakodik elő.

– És mit veszel alá?

342

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Az nagyjából mindegy, például fekete sztreccs gatyát, meg egy sima fekete pólót. De ezzel még nincs kész. A pukifóliára kívülről egy csomó apró fehér lufit kell aggatni, így lehet megjeleníteni, hogy a fürdőhabban sem egyforma nagy minden buborék.

A tévések valamit összetörnek. Eszti ültében hátradől, és kikukkant az ajtófélfán túlra.

– Nem számít, már úgyis tropa volt – mondja, aztán beleharap egy sütibe, csukott szájjal rág. – Most olvastam, hogy az intelligencia nem állandó – meséli, miután lenyelte. – Mi például évek óta könyveket szerkesztünk, de az agynak nem tesz jót, ha folyton ugyanazt csinálja. Attól elpunnyad. Az intelligenciaszint emelkedik, ha napról napra új kihívásokkal kerülsz szembe.

– Szerintem ezt nem jól látod. A könyvszerkesztés során ugyanis mindig más problémával kerülsz szembe. Ez nagyon is frissen tart. A feladatoknak csak kis része ismétlődik, legtöbbször valami olyan szón vagy nyelvi megoldáson kell csiszolni, amivel életedben először találkozol. Utána kell nézned, bele kell ásnod magad egy új kérdésbe. Munka közben folyton fejleszted és bővíted a saját nyelvi kompetenciádat – mondta. A tévések integettek, hogy előkészítettek mindent, üljön be a fotelba. – Márpedig a nyelv maga az agy – tette még hozzá, aztán átsétált a nappaliba, és leült az ablakhoz tolt karosszékbe.

Az interjú tizenöt perc alatt megvolt.

– Köszi, sziasztok – mondta a tévéseknek, és kiment a konyhába, de Eszti éppen telefonon beszélt.

Intett neki, hogy puszi, kilépett a lakásból, és hazaindult.

Gépiesen kerülgette a kupacokban álló lomokat a járdán, hamar a buszmegállóba ért. A könyvszerkesztők a legintelligensebbek, gondolta, és elképzelt egy társadalmat, amelynek másik bolygóra kell költöznie, mert eredeti otthonuk apránként lakhatatlanná válik.

Megjött a busz, felszállt, leült egy szabad helyre, és gondolatban azt mondta Esztinek: – Ha rám hallgatnak, az első űrhajóval csak könyvszerkesztőket küldenek, mert azok annyira intelligensek, hogy minden felmerülő problémát játszva megoldanak.

– Ha nem tudnád, az előőrsöt azok alkotják, akikért nem kár. Az első űrhajó utasai rendszerint mind egy szálig odavesznek – válaszolt a képzeletében Eszti.

Elkalandoztak a gondolatai, nem folytatta a kitalált párbeszédet. Úgy döntött, nem megy be az irodába, leszállt a buszról, és ráérősen lépdelt, kellemesen sütötte a hátát, a haját a nap. Felidézte azt a pillanatot,

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

343

amikor – kábé másfél órával ezelőtt – Eszti lakása felé tartva leszállt a buszról.

Azzal a különbséggel, hogy elképzelte, kifordul a sarok mögül egy sánta, torz figura, megindul felé, és kitépi a kezéből a madarat.

Azon töprengett, mit lépne.

– Elvetted a madaramat – mondaná a lomisnak határozatlanul.

A válasz alig kivehető, az artikulálatlanság határán. Rekedt, vészjósló.

– Ennyim – valahogy így hangzik.

Erre már nem tudna mit mondani.

Amikor hazaért, vizet eresztett, és beült a fürdőkádba. Gondolatai szertefutottak, nem tudta volna megmondani, mi jár a fejében. Mikor kiszállt a kádból, törülközés közben újra eszébe jutott a farsangi buli. A fürdőhab és a tűpárna is ötletes jelmez, gondolta, de igazán elemi hatást az váltana ki, ha életnagyságú plüssállatnak öltözhetne. Ezt úgy képzelte el, hogy csípőtájon egy arányosan felnagyított CE címke lógna ki a varrásából.

Aznap éjjel megint azt álmodta, hogy Dél-Amerikában ül a buszon, és jön a rokkant árus, de most nem ceruza volt nála, hanem kémcső. A szájában tartogatta, aztán váratlanul elharapta. A könyvszerkesztő a roppanásra ébredt fel. Később sem jutott tudomására, hogy a faragott madarat éppen Eszti lomtalanította ki az interjú reggelén.

Berta Ádám

344

(Szeged, 1974) író, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete: A haramiák (kisregény, 2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Nagy Betti

„Majd a Balaton meggyógyít” – szólt előre a hátsó ülésről, vastag szövetkabát alól, köhögős hangon, bámulva a 71-es utat.

A volán mögül bólintottam: ja.

Nem késő ősz volt, hanem kora tavasz, mikor az indexet jobbra kitéve rákanyarodtam a sorompón túl a Római útra.

Intettem a teraszon álló, tavat bámuló vastag szövetkabátnak; aki benne volt, már a harmadára fogyott.

De visszaintett, és én még hittem akkor. „Azért mindent csak nem old meg a Tó” – dobta félre két hét múlva Apu a táviratot.

Nagy Betti

2018/4-5

(Sümeg, 1963) költő. Zalaegerszegen él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

345

Fekete Vince

Vargaváros Talpra, magyar?

Tartózkodjunk-e vajon a primőröktől? Friss hagyma, retek, eper, paradicsom eszünkbe jusson-e, ártunk-e velük inkább a szervezetünknek, mint használunk? Egy-egy ilyen vacsora vagy ebéd elfogyasztása felér-e vajon egy-egy marék műtrágya felzabálásával? Együnk-e inkább szalonnát tavalyi, általunk termelt vereshagymával? Étel előtt és étel után akasszunk-e be egy-egy jó pohár deckalevet, hogy rövid időn belül úgy aludjunk a kedvenc heverőnkön, mint a legszebb téli álmát durmoló medve? És magvakat fogyasszunk-e inkább: mandulát, mogyorót, diót stb.? De ha nem akarunk ezekre külön költeni? Akkor megint csak a legjobbat, a futásfalvi, oroszhegyi szilvapálinkát, mert abban benne van a gyümölcs lelke, a magja is? A nyers étrend csökkentheti-e a vérnyomást, a magas vérzsírszinteket, segítheti az ödémák, vizenyők megszűnését és a salakanyagok kiürülését? Vajon így, tél végére a tavalyi meggyről, áfonyáról, málnáról, egyébről a ráöntött szesz amúgy is elfogyott volna-e?

Fogyasszuk-e hát bátran ezeket a sokadik rátöltéstől enyhén már kifakult gyümölcsöket? Egészségünk karbantartása mellett a tavalyi nyár kellemes napjait idézik-e fel vajon emlékezetünkben?

346

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

És menjünk-e vajon sokat a szabadba is? Nem csak a friss levegő egészségre kellemes hatásaiért. Hanem a fák által kibocsátott energiamezők miatt is. Hétvégén csomagoljunk-e fel szépen, rakjuk-e meg a kocsi csomagtartóját miccsel, pácolt húsokkal, egyebekkel, tegyünk-e egy kis butykosba – étvágycsinálónak! – egy kevéske, félliternyi töményt is; étel utánra pedig egy-két flakon sört vagy bort vigyünk-e? Együnk-e, igyunk-e kedvünkre valamelyik közeli erdőben? Miután jól belakmároztunk, bepiáltunk, kimenjünk-e egy igazi egészségügyi sétára az erdő közé, és öleljünk-e át egy terebélyesebb bükkfát (de akármilyen fát), majd letelepedjünk-e annak a fának a tövébe egy fél órácskára? Meglátjuk-e majd, ha el nem alszunk, s ha igen, akkor is, hogy mennyivel jobb lesz a közérzetünk?

Fekete Vince

2018/4-5

(Kézdivásárhely, 1965) József Attila-díjas költő, a Székelyföld szerkesztője.

Legutóbbi kötete: Szélhárfa (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

347

Körösztös Gergő

lezavarom a tetőről a hajigáló fiút Mert irigy lettem a kérkedőkre, látva a bűnösök jólétét.

(Zsoltárok, 73,3)

szájszélén könnyű hab nevem állna máson ilyen istenien lefelé imádkozom arcán görcs himbálja ernyőjétől válni készülő képen az eső rajongó fényt fodrosra görbülő vonalait gödreit

kellemes járkálást! nem járkálok kellemes hajigálást! nem hajigállak magánál kisebbeket növeszt magába a kör ha zaklatott léteznek barlangok hézagok fehéren fogsoron falakon kiszáradtam hányféle héjból hogy makettje annak aminek te csak képe vagy kő elnagyolt ív kő kövön csecsebecse gyűlöleted szivacsos természetű nyelvem hegyével kapkodnám

348

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

a belőle hulló cseppeket de megelőznek a rések ilyen hév vel utoljára magamat magyaráztam arca annyi fényt még felvesz hogy vetítse a hányféle zuhanásról monokróm pillanatképeit és micsoda mozi nézem és gyönyörű mint anyám és igaz mintha meg se szült volna el sem kezdett tartalékköveinek helycserénk félbeszakadt koppanása szabályos kudarc visszhangját visszanyelem

Körösztös Gergő

2018/4-5

(Dunaújváros, 1998) költő. Az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

349

Farkas Balázs

Macskák és kutyák

E

gy koncertről mentem haza, amikor elaludtam a 19-es villamoson. Arra ébredtem, hogy egy macskának öltözött lány térdel az ülésem mellett, és a kezemet nyalogatja. Mielőtt reagálni tudtam volna, nyílt az ajtó, a lány azonnal felugrott és kiszaladt, ahogy az igazi macskák szokták, amikor az ember rajtakapja őket valami hülyeségen. Körülnéztem a villamoson, üres volt, senki nem látta a dolgot, aztán kinéztem a sötétségbe, de ott sem volt már senki. Egy pillanatra azon is elgondolkodtam, hogy talán csak álmodtam az egészet, de a bal kezem tiszta nyál volt, magam elé emeltem, kinyújtottam a mutatóujjamat, és az is teljesen le volt szopva. Beletöröltem a kabátomba, és reméltem, hogy baromi gyorsan hazaérek.

Akkoriban már ismertem Jolandát, jóban is voltunk, szóval meg tudtam kérdezni ezekről a dolgokról. Szakértője volt a különféle szexuális devianciáknak, ő maga is gyakran beöltözött mondjuk dinoszaurusznak, meg járt ilyen társaságokba, szóval másnap reggel felmentem hozzá két bolti jeges kávéval a Kossuth téri lakásába.

– Miből gondolod, hogy szexuális jellegű cselekvés volt? – kérdezte.

Próbáltam kibontani a kávét. Műanyag pohár volt, olyan, aminek ha feltépik a tetejét, mindenhová kifröccsen a habja.

350

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Nem is tudom – mondtam. – Nem akarom túlagyalni. Csak leszopta az ujjamat. Szerinted ez nem szexuális?

Jolanda feszes jógacuccot viselt, látszott, hogy korán kelt, teljesen friss volt.

– Figyelj, én azt nem iszom meg – mondta, amikor megkínáltam a kávéval.

– Rohadt egészségtelen.

Vállat vontam, megittam mindkettőt. Mocskosul ki voltam száradva.

– Ne haragudj, hogy zavarlak. Csak nem tudom. Valahogy nem hagy nyugodni.

– Nyilván. Az intimitás kölcsönös dolog, nem lehet csak úgy beleegyezés nélkül elvenni.

Válaszolni akartam, de Jolanda bekapcsolta a narancsfacsaró gépét. A homlokomat dörgöltem. Szét akart hasadni a fejem.

Még sosem feküdtem le Jolandával, pedig szerettem volna. Pánszexuális beállítottsága miatt arra gondoltam, csak beleférek valamikor, de mindig csak azt mondogatta, mennyire aranyos vagyok, hogy azt tartom benne a legfurcsábbnak, hogy nem eszik húst.

– És figyelj, te már voltál olyannal, aki beöltözött… macskának?

– Ez lényegtelen – mondta Jolanda, és egy húzásra megivott négy deci narancslevet. – Amúgy kutyás vagyok. Ha már választani kell.

– Ja, én is. Mármint, ha lenne állatom, arra gondolok.

– Ne feszkózz ezen. Nekem volt már rosszabb is a villamoson. Sokkal rosszabb.

El tudtam képzelni. Ritka nagy faszarcúak vannak, főleg a Kossuth tér környékén.

– De ha ennyire érdekel, rá tudok kérdezni – mondta. – Hátha valaki ismeri.

Tényleg ezt akartam? Eszembe jutott a macskának öltözött lány, ahogy néz rám a nagy kék szemével, a haja rövid és fekete, nyelve éppen csak kinyújtva, amikor csilingel a villamos ajtaja…

– Eh, mindegy, csak valakivel ki akartam beszélni – legyintettem.

– Pont velem?

– Nem is tudom, most ez sértő?

Jolanda sóhajtott.

– Elmegyek futni a Margit-szigetre. Velem jössz?

– Még csak az kéne.

– Beszéljünk inkább valamelyik este, jó? Most nekem…

– Persze, persze. Gondolhattam volna, hogy jobb dolgod is van vasárnap reggel.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

351

A műanyag kávéspoharakra mutatott.

– Azokat légy szíves, vidd le a szelektívbe.

Felkaptam őket, néztem az egyik dobozt. Rá volt írva, hogy egy adag ilyen lötty koffeintartalma megegyezik két csésze kávé koffeintartalmával. Remek.

Megittam négy csésze kávét. Rohanhatok fosni hamarosan.

Később, amikor elbúcsúztunk, idegesen toporzékoltam a legközelebbi megállóban, gondoltam, bebuszozok valahova, a metrótól és a villamosoktól ugyanis már hülyét kaptam. Próbáltam nem figyelni a testemre, pontosabban arra a tényre, hogy a szívem elkezdett kétszázszor olyan gyorsan verni, mint szokott. Szerencsére odajött hozzám egy krisnás, akivel hét percen keresztül tudtunk elmélyülten beszélgetni a bolygóközi utazásról, szóval nem kellett tovább a testemmel foglalkoznom. Még egy kis könyvet is kaptam, tök ingyen.

Aztán jött a busz.

Este kínai kajáldába mentem, egyedül. Anyám jutott eszembe, amikor legutóbb nagyvonalúan meglátogatott vidékről, én pedig meg akartam hívni egy jó kis szezámmagos csirkére, de jött azzal, hogy „ezek nem kutyát tálalnak föl?”

Egykedvűen rágtam a zöldséges tésztát.

Kutyák.

Amióta felköltöztem Budapestre, sosem gondolkodtam el azon, hogy állatot kellene tartanom. Egy tízemeletes panellakásban nem tűnt túl gazdaságos megoldásnak, bár az összes szomszédomnál hallottam, hogy van állat: fölöttem valami kattant egyetemista csaj nyönyörgött állandóan a macskájához, hogy nyunyunyu meg nyünyünyü, alattam meg egy kölyökkutya rágta mindig a hülye sípolós játékait, hogy nyinyinyi meg nyenyenye.

Ez járt a fejemben, közben bámultam magam elé a kínaiban, mint valami holdkóros. Aztán körülnéztem, felálltam, odamentem a pulthoz. Kértem, hogy inkább csomagolják el, elvitelre, papírdobozba. A dobozról egy kutya vigyorgott rám.

Végül is hétfőn bementem dolgozni. Te jó ég! Alig vártam már. Kezdtem befordulni az egyedülléttől. Az a munkám, hogy termékadatlapokat töltök ki, és reklámszövegeket írok. Rendszeres időközönként felmegyek a tetőre cigizni.

Néha velem jön egy Szotyi nevű gyerek. Hatalmas füle van. Most már tízkor felmentünk.

– Figyelj, te hány éves is vagy? – kérdeztem.

– Huszonkettő.

352

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Aha. Nem emlékszel akkor a… Szimat Szörényre?

– Mi? – Mindegy. Ilyen Kern Andrásos hülyeség volt.

– Kern… András? Az ilyen író, nem?

Bólintottam. Vállat akartam vonni, de inkább bólintottam. Legyél igenember, mondják. Ne mutatkozz gyengének. Ne kérj elnézést. Mindegy is.

Szívtam a cigit, bámultam a horizontot.

– A lényeg, hogy volt egy ilyen elbaszott hülye sorozat, hogy rendes emberek voltak benne, öltönyben meg minden, csak macska- meg kutyamaszkban.

Nyomozós. Nem sokra emlékszem belőle.

– Ez hogy jutott most eszedbe? – kérdezte Szotyi.

Bámultam a lapátfülét, nyurga alakját, mamlasz arckifejezését.

– Hát mit tudom én – mondtam. – Csak úgy. Mert fura. Nézz utána. Nézd meg YouTube-on.

– Oké.

Hirtelen rettegni kezdtem. Még mindig nagyon gyorsan vert a szívem, pedig esküszöm, azóta nem ittam több kávét. Még a cigihez sem hoztam magammal. Mi a franc folyik itt?

Bill Murray jutott eszembe a Szellemirtókból. A kutyák és macskák egymással szövetkeznek! Tömeghisztéria!

– Jézusom, menjünk vissza – mondtam, és elnyomtam a cigit. – Csomó dolgom van még.

Aznap este valamiféle láz telepedett rám, ami másnap sem akart elmúlni, úgyhogy betelefonáltam, hogy nem megyek dolgozni. Egyedül maradtam, ahhoz sem volt energiám, hogy elhúzzam a sötétítőt. Ott voltam félhomályban, bámultam a plafont, amelyen mindenféle planktonok úszkáltak.

Hallottam, ahogy megy a nyünyünyü meg a nyinyinyi, és rádöbbentem, hogy valójában az egész épületben csak macskák és kutyák élnek, sőt talán az egész városban is, mint a Szimat Szörényben. Emberek már nem is léteznek, valamikor kipusztulhattak, amikor az állatok átvették a hatalmat, vagy megegyezéses alapon lapulnak, esetleg várják az elkövetkezendő forradalmat, amikor visszafoglalhatják maguknak a polgári Budapestet. Gyengén, remegve felemeltem a bal mutatóujjamat homályos tekintetem elé, tanulmányoztam, mint egy tárgyat, amely nem is a testemhez tartozik. A lány szemét láttam, hatalmas kék szemét, ahogy a nyelvét a kezemhez érinti. A kezem tejből volt. Óriásit rándultam, amikor dél körül felébredtem. Tompán, rémes zsibbadással támolyogtam ide-oda a lakásban. Nagy nehezen kikerestem

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

353

a telefonomban, hogy vajon délelőtt vagy délután rendel-e a doki, persze délelőtt, lekéstem. Másnap meg délután. Huszonhárom óra múlva mehetek vizsgálatra.

– Bassza meg – motyogtam. – Bassza meg.

Főztem magamnak krumplit. Főtt krumplit ettem másfél napig, amíg el nem tudtam menni a dokihoz. Különféle hipotéziseket állítottam fel, hogy mi bajom lehet. Talán a két kávé viselte meg a szervezetemet, vagy a bulin szedhettem össze valami germót. Esetleg a kínai kajától készültem ki. Egyik elmélet sem volt annyira erős, mint amit a dokinak adtam elő. A háziorvos úgy nézett ki, mint Glenn Close abban a dalmatás filmben. Sápadt arcán egy hatalmas anyajegy éktelenkedett, azt bámultam, miközben beszélt.

– Öh, tessék?

– Azt kérdeztem, hány fokos lázat mért.

– Nem mértem. Doktornő… szerintem én veszett vagyok.

Szemüvege fölött pillantott rám, majd az asszisztensére, aki fel sem nézett a gépelésből, majd vissza.

– Veszett? – kérdezte.

– Hát veszettség. Ami a rókáknak is van.

Valamit felírt magának.

– Harapta meg mostanában állat?

– Megnyalt egy macska. Egy… kóbor macska.

– Értem. Mikor történt ez?

– Szombat éjjel.

Bólintott. Elkezdett valamit mondani, de nem figyeltem. Felírt egy gyógyszert, aztán szólt, hogy küldjem be a következőt. Hazafelé minden kutya, aki a gazdáját sétáltatta, megugatott. Teljesen biztos voltam benne, hogy veszett vagyok.

Másnap már jobban lettem, csütörtökön pedig visszamentem dolgozni.

Jól elment a hét ezzel a hülyeséggel. Nem nagyon beszéltem senkivel, még a tetőre sem mentem fel cigizni Szotyival. Elvittem a bérekkel foglalkozó csávónak az orvosi igazolásomat, aztán lehajtott fejjel csináltam a dolgomat egész nap.

Este egy olyan videót néztem, amelyben egy macskának öltözött csaj bekapott egy egeret, élve megette. Egyáltalán nem hasonlított arra a lányra, akivel én találkoztam. Akárhogy is, hipnotikus élmény volt. Többször megnéztem a videót, lassítva is, hogy talán trükkfelvétel, de nem az volt, tényleg fogta az egeret és lenyelte egészben, vagyis remélem, hogy nem rágta el. Aztán lehet, hogy csak a rettenetes hangminőség miatt nem hallottam a roppanást meg a

354

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

csámcsogást. Kis bajuszkát rajzolt magának a lány, meg macskafület tett fel, és hosszan kidugta a nyelvét, játszott az egérrel. Nem is tudom, hányszor néztem meg. Teljesen kiszáradt a szám. Megéheztem, de tudtam, hogy legalább egy hétig nem fogok húst enni. Erről eszembe jutott Jolanda. Felhívtam, hogy átmehetek-e hozzá. Szinte hallottam a telefonban, ahogy a szemét forgatja.

– Gyere – mondta sóhajtva.

Jolanda elmondta, hogy kérdezősködött, de semmit sem tudott meg a lányról. És közölte velem, hogy irtózatosan szarul nézek ki.

– Köszönöm – mondtam. – Nem baj, hogy eljöttem? Csak van valami programod.

– Most nincs. Gyere ki az erkélyre, látom, levegőt is alig kapsz.

Igaza lehetett. Szorongtam. Nem tudtam, miért. Most esett le, hogy egész héten csak fuldokoltam, rémesen éreztem magam. Egyáltalán nem voltam önmagam. Miközben Jolanda próbálta felrántani az erkélyajtót, igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

– Van ez a hülyeség, tudod, a régi rajzfilmekben, hogy a macskák a nők, a kutyák meg a férfiak – mondtam. – Mármint tudod, a macskák nőiesebbek, nem?

– Nekem ez semmit nem jelent.

– Ja. Kijutottunk az erkélyre, alattunk alig volt valami forgalom. Valamiért rossz jelnek vettem. Jolanda közben rágyújtott. Szupervékony Davidoff cigit szívott.

Meg se kínált.

– Tom se nő – mondta.

– Mi? – A Tom és Jerryben.

A fejemet ráztam.

– Mindegy, mondtam, hogy hülyeség.

– Akkor minek hoztad fel?

– Nem is tudom.

Aztán elmeséltem neki, hogy milyen videót néztem.

– Szerinted ez ilyen szexuális dolog? – kérdeztem. – Mármint erre is fel lehet izgulni?

– Tapasztalatból mondom, ha valamiben a szexualitás jelét véled felfedezni, az azért van, mert te magad természetszerűen szexuálisnak látod. Felizgultál?

Mindegy, ne is válaszolj. De egyvalamit megmondok, és jól figyelj. Ha valaha megtudom, hogy úgy tekintesz bármelyik partneredre, mint háziállatra,

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

355

akárminek is öltözzön, velem aztán még egyszer nem fogsz beszélni, megértetted?

Teljesen komolyan mondta, elkerekedett szemmel bámultam magam elé, bólogattam, mint a legbölcsebb szerzetesek. Nem is értettem, miért mondta ezt, de nem kérdőjeleztem meg.

A következő hétvégén sokat forgolódtam, hallgattam a szomszédok állatait. Talán tényleg ez a megoldás, gondoltam. Ide kellene hoznom egy állatot. Érdekelt, mennyi empátia szorult belém. Tudnék gondoskodni róla?

Adnék neki egeret? Itt vagyok egy hatalmas városban, világváros, mondjuk ki, egy társadalom kellős közepén, magányosan, sekélyes kapcsolatokkal, és nem értek belőle semmit, talán éppen azért, mert nincs benne semmi emberi, az egész egy nagy állatkert, és talán a túlvilág is pontosan olyan, ahogy Barker festette meg Midiant Az éjszaka gyermekeiben: vad testiségben tobzódó alakok gyülekezete. Egy nap ledobjuk az emberbőrt, és előjön az állat, és jobb lesz úgy nekünk. Macska, kutya, mindegy is.

Felhívtam néhány állatmenhelyet, hogy mi a dolgok menete, de rettenetesen elszomorított az egész, amikor elmondták. Inkább elmentem a legközelebbi díszállat-kereskedésbe. Egy irdatlan nagydarab csávó volt az eladó, hosszú göndör haja elöl is, hátul is nagy volumenben omlott NieR:Automata feliratú fekete pólójára.

– Macskák és kutyák? – tapogatta meg a felkaromat. – Te hülye vagy, ember?

Persze, árulunk tápot, meg megvannak a kontaktok, be tudok szerezni neked egy beagle-t, ha az minden vágyad, de ne már. Mindenki annyira banális. Nézz már körül. Mindenki ilyen totál ketyós.

Akkor jött oda hozzám, amikor a terráriumokat nézegettem, pedig igazán nem kértem meg rá, és annyira közel állt meg mellettem, hogy az izzadságának a szaga még az állatok, almok, eledelek szagát is elnyomta.

– Igen, ezt… én is tapasztaltam – nyögtem ki.

Egyik kezével szelíden átkarolt, másik kezének mutatóujjával lassan feltolta az orrán a szemüvegét. Húzott magával a terráriumok mellett.

– Közönséges ékszerteknős? Nyeeeehhh. Tudod, kik vesznek ilyet? A buzik.

Mielőtt tiltakozhattam volna, mentünk is tovább.

– És az ott! – előremutatott, de nem láttam semmit, csak egy lyukas fatörzset. – Puebló, baszod. Így tovább, mindent megmutogatott, ahogy kell. Igazi állatszakértő volt.

Végül megálltunk, szembe helyezkedett velem, és megfogta a vállamat két kézzel. Azt hittem, ott helyben összeroppant. Mélyen a szemembe nézett.

356

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Az állatodat nem te választod ki, hanem a lelked. Ha csak rágondolsz, hogy nem gondoskodtál róla, a szíved szakad meg. Eluralkodik rajtad, de te nem hagyod magad. Ember vagy. Felsőbbrendű lény. Az evolúció csúcsa.

Az állat a tiéd. Hogy melyik állat a tiéd? A lelked tudja. Belenézel mélyen, és amit ott látsz, az lesz az igazság, az lesz a bölcsesség, a hitvallás, a reveláció.

Pontosan tudod már most, ebben a pillanatban.

Bólintottam. Teljesen meggyőzött.

Vettem egy terráriumot meg egy nagy, szőrös pókot.

Farkas Balázs

2018/4-5

(Zalaegerszeg, 1987) író. Jelenleg Budapesten él.

Legutóbbi kötete: Ismétlés (2016, novellák).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

357

Nagy Márta Júlia

Hamupipőke a Fogarasi úton Hazafelé menet klaffogott a fél számmal nagyobb cipő a lábamon, hajam szemembe lógott, függőleges rácsot rajzoltak ki előttem az elfolyó csillagok, irizált monokróm ocelotmintás plüssruhám, amit a méltóságostól kaptam, nem sejtette szegény, hányszor felpróbáltam, míg ő lent horkolt, én meg a padláson garázdálkodhattam végre.

De mindig, mindent gondosan visszahajtogattam, azaz belegyűrtem a zsákba, pontosan ugyanazzal a drapériával.

Tudtam, hogy az úrnőm észreveszi, rendetlensége is különböző a többiekétől, a rendje is, meg van győződve erről – amihez hozzáért, rajta van a vízjel.

Nem ismeri viszont az én éjszakáim dohos szépségét, amikor belélegzem a penész rajzolta virágok illatát, és simogatom az egereket, amiket egyébként gyűlölök.

Nem ismeri egyébként az örömöt, amit a rendetlenség okoz, mert akkor tudom, hogy szükség van rám.

Százszor rám szól, hogy ne úgy rakjak rendet, ahogy gondolom, hogy az a rend, de tudom, hogy a saját kis kezével úgyse csinálná.

Volt az a férfi a falumban, aki majdnem elvett.

Gondolkodom azóta is: jó lenne nekem a hegyekben?

Kénytelen-kelletlen rám mászna kéthetente éjjel, és lónyihogás hangján élvezne el, hogy másnap mégis egy embert szeressen.

358

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Gondolkodom most is: jó vagyok így, hercegek eledelének?

Akik megsimítják arcom, csontos kézfejem, és hazatérnek a kedves feleséghez? És elmesélik nekik, hogy forradalmárok, hogy közvetlenek voltak egy kis cselédlányhoz, és csasztuskát ír a fűbe az odafagyó harmat, boldog vagyok, ha van, aki meghallhat.

Nagy Márta Júlia

2018/4-5

(Debrecen, 1982) költő. Kötete: Ophélia a kádban (2014).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

359

Tunyogi László

SZEMET SZEMÉRT

A

várban idővel én lettem a hivatásos szemkiszúró.

Urost, Vatát és Pált kellett megvakítanom legelőbb, hogy lássa Kálmán király, elég hozzáértően csinálom. Kóbor kutyákon gyakoroltam előtte, nyílvesszővel. A legelső kutyát – lompos állat, akkora a szeme, mint egy borjúé – egy szerzetes hozta oda hozzám, a kertben találta. Játékos állat, meg is siratta.

Megígértem, hogy lerajzolom majd neki, csak hozzon papírt a könyvtárból, amúgy is ott körmöl naphosszat. Az a dög addig rángatta a pofáját, hogy összevissza szurkáltam, mire végre sikerült, meg is harapott munka közben.

Eszkábáltam egy satut, abba fogtam be a fejét, így már csak nyüszített. Másik nagy fölfedezésem az volt, hogy legyen forró a vas. Hegyes is persze, de forró.

Azért a vak kutya mégis csalódás volt, szakmai szemmel nézve legalábbis. Mikor kiszedtem a fejét a satuból, csaknem rögtön megtalálta az utat a kijáratig. A vak kutya, ezt a címet adtam a rajznak, épp a kijárat előtt áll, a semmibe néz, nem is látszik, hogy vak.

Kérdeztem, elkábíthatom-e őket előbb, úgy könnyebb mindenkinek, de a király ragaszkodott a fájdalomhoz, különben mi értelme az egésznek. Azt az üvöltést! Kálmán elégedett volt, jöhettek a főbűnösök, Álmos és a kicsi gyermek, az alig hétesztendős Béla herceg. Utoljára azt kérte az Álmos, hadd

360

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

nézze meg még egyszer a fiát. Percekig bámulta, megölelte, vihettük. Álmos megvakítása közben a király ingatta a fejét, nem hallgattál rám, Álmos, ellehettél volna azzal, amid van, tied volt az ország harmada, mégis orgyilkosokat küldtél ellenem. Kétszer! A kicsi Bélát már nem akarta nézni, ott bonyolultabb volt a föladat, herélni is kellett. Összenéztünk az embereimmel, amint Kálmán kilépett a kínzókamrából. Minek is? Éreztem, most történelmet csinálok!

Kálmán könyvtárába aztán én is bejárhattam, ha jó előre megbeszéltem a szerzetesemmel, akinek lerajzoltam a kutyát. Kezdetben ővele olvastattam föl, de egy-két év múlva már magam is ki tudtam silabizálni az egyszerűbb mondatokat. Érdeklődésem, hogy így mondjam, elsősorban szakmai jellegű volt.

Történeteket kutattam ki krónikákból gyötrelmes kínzásokról, szemkiszúrásokról.

Meg akartam ismerni, mások miféle fogásokkal éltek. Hogy az mekkora munka lehetett, amikor a bizánci Basileios császár éppen száz éve tizennégyezer bolgár katonát vakíttatott meg egyszerre! Csak minden századiknak hagyta meg az egyik szemét, hogy hazataláljanak. Micsoda rutin! Hányan lehettek a kollégák, és mivel csinálták? Én forró, kétágú vasvillára tippelek, egyszerre mindkettőt, nincs idő vacakolni, így is eltarthatott napokig, mire végeztek.

Milyen kár, hogy a krónikások rendre lenézik szakmám, de mondhatnám úgy is, hivatásom módszereit. Ott, a könyvtárban tudtam meg azt is, kacskaringós ám a mi szent királyi házunk vérvonala. Mert, teszem azt, ha István nemcsak megvakíttatja Vazult, de a gyermekeit is megöleti, akkor már ott megszakad a vérvonal. Szükség lehet még erre a kicsi faszra – mondom tehát magamnak a vinnyogó Bélára tekintve. A király megparancsolta ugyan, hogy mutassuk be neki a levágott heréket, na de mekkora van egy gyereknek? Tálcán vittem hozzá a vak kutya heréit, ettől megnyugodott, fehér gyolcsba csomagolta, a gyerek sebeit már nem volt gusztusa megszemlélni.

Hogy szerettem-e a királyt? Nehéz lett volna őt szeretni, noha kegyelmes volt a természete, nem végzett nyomban azzal, aki az életére tört, ebből a példából is kitetszik. A vérszívó strigákról, hogy úgy rendelkezett, nincsenek, megvolt ugyan a véleményem, de ha a várban nekikezdtem volna agitálni, mármint, hogy de igenis vannak, akkor ma már nem vagyok itt. Hanem a bűbájosokat, a maleficákat a főesperes meg az ispán embereivel üldözhetjük továbbra is, megmaradt a kibúvó. Jelentősen csökkent a munkám, amikor kihirdette, hogy aki hamisan vádol, bűnhődjék ugyan, de ne vegyék el a szeme világát. Olykor hónapokig alig akadt munkám.

Közben fejlesztettem, pontosítottam a szemkitolás tudományát. Hegyes tűk helyett olykor a lapos tüzes vas a helyénvalóbb. Félelmükben az emberek

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

361

ugyanis vékonyra összezárják a szemhéjukat, ha nem peckelem ki előbb, a szemhéjat is el kell égetni. Az ilyen lyuk hamarabb elfertőződik, de az már a felcser dolga, ha ugyan akad ilyen feladatra valaki. Más akasztásban lett kiváló, vagy fölnégyelésben, karóba húzásban, kerékbe törésben, megsüketítésben (nem nagy kunszt, ha van ólom a háznál), de a szemkitolás pontos munkát igénylő tudomány. A kollégák is kezdték átvenni a szabványt, a fejsatu jó eszköz a fülbe ólomöntéshez is.

De mit ér a szaktudás, ha nincsen érte hála?

Most itt ülök az aradi vár kínzójában, és arra várok, hogy ugyanez legyen a sorsom. Egykori tanoncaim, köztük a fiam, már készítik a satut. És ki adta ki a parancsot? Az a Béla, a kicsi Béla, akit tizenhat évvel ezelőtt én mentettem meg a heréléstől. Az életemet kockáztattam érte, istenemre mondom, ha a Kálmán király megtudja, hogy egy kutya tökét kapta gyolcsba csomagolva, helyben lekaszaboltat. Ellenszegültem az akaratának, megszántam a gyereket. Meg amúgy is. Hová veszett volna a szent királyi vérvonal, ha nem így teszek akkor?

Béla vakon is pontosan tudja, hogyan és kiken álljon bosszút. Már azt sem értem, mi dolgunk van nekünk az ország gyűlésén, Aradon. Talán lesz valami munka a nemesekkel – gondolom. Az még nem volt furcsa, hogy azt a hatvannyolcat lemészároltatta, akik Kálmán emberei voltak, föl is szólaltak Béla király ellen. A mészárlásba nem kellett bekapcsolódnom, erre ott vannak a pallos-szolgák. Már régen nem érdekel, mi gusztusos és mi nem. Ömlik a vér, siránkoznak, jajveszékelnek a teremben, nem is értem, miért nem a szabadban csinálják, kevesebb lenne a mocsok. Béla hallani akarja, ha már nem láthatja, hogyan könyörögnek az életükért. Ül a trónon, fogja Ilona kezét, és mintha hízelegnének neki, barátságosan mosolyog. A királynőnek a szeme se rebben, micsoda nő. Gyönyörködik, istenemre mondom, tetszik neki a mészárlás. Néha oda is kiált, ott, az még mozog, intézzétek el azt is! Vegyétek már el a kardját, ostobák!

Rám akkor kerül sor, mikor elcsendesedik a terem. Addig vártam, kinek kell kiszúrni a szemét, de semmi. Két szolgám egyszer csak előttem terem, az egyik a fiam. Nincs egy szavuk se, állnak. Hosszan.

Csak nem?, szólalok meg végül.

De bizony, válaszol a fiam, s amikor föl akarok pattanni, hogy kereket oldjak (hányan teszik ezt, mintha bármekkora esély lenne menekülni ilyenkor), elgáncsol, rám térdepel, a másik hátul összekötözi a kezemet. Olyan átéléssel teszik a dolgukat, mint akik élvezik. Jó szakemberré vált mindkettő a kezem között, be kell látnom. Büszke is lehetnék rájuk, ha nem éppen én lennék, akin

362

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

gyakorolják. Lökdösnek a királyi pár elé. Azok még mindig ott trónolnak a vértől csatakos országgyűlési teremben.

Te voltál?, kérdezi a király, a vak ember mindig egy kicsit magasabban tartja a fejét, mint aki lát, így tesz ő is. Ilona szemét nézem, milyen szépen ki lehetne szúrni!, de újra megszólal a király, hogy én voltam-e.

Ez a mesterségem, kezdem, de olyan hangon üvölt rám, hogy nyomban abbahagyom.

A kérdésemre felelj, nyomorult!

Igen, én voltam fenség. Mert ez a…

Fogd be a pofádat, nem kértem, hogy magyarázd.

Fenség, mondom mégis tovább, a heréit nem vágtam ki, pedig!...

Ilona hangosan fölkacag.

Nem? Pedig?…

Pedig az volt a parancs, nyögöm ki végül.

Nem kellett volna. Vak ember is tud pulykavörös lenni a méregtől, talán még hamarabb, mint aki lát, zavarja az asszony előtt a téma. Most már igazán üvölt.

Hogy merészelem sértegetni, mit képzelek, nem látom-e, kivel beszélek?!

De igen, mondom remegve.

Nem sokáig fogod látni, van gyereked?

Van egy fiam, szakmabeli, itt áll mögöttem…

Hát több gyereked nem lesz, hallod?

Hallom, uram, de ekkor már potyognak a könnyeim, mert előre sejtem, ami majd be is következik, hogy hallani sem fogok ezután, ezt parancsolja a király, látni se, baszni se, de meghagyja az életemet, így jár, aki ellenszegül, de én nem is szegültem ellene, mondtam.

Na, várj, mit mondtál?

Mondom, nem szegültem ellened, uram!

Rendben van, a nyelvedet is tépjék ki, ne végezzünk félmunkát! Írásom is van, mondtam ekkor, mert valóban, volt egy királyi parancs, a könyves király ugyanis leíratta a parancsait és én meg is őriztem, ott hordom a rejtett belső zsebemben, gondoltam, jól jöhet egyszer, húzom is elő, mutatom neki.

Itt van, a király parancsára tettem, amit meg kellett tennem, és ott van az a szó is, hogy kiherélni. Nézze! Belam infantulum preceperat castrare.

Elhallgat a király, penge a szája, nekem most esik le, hogy én mekkora marha vagyok. A király és a királyné összebújnak, a királyné hangosan olvassa az írást, tanakodnak.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

363

Tudsz írni?, kérdezi ezután. Én, talán, mert annyira be vagyok szarva, azonnal bevallom, hogy igen, tudok, sőt, olvasni is.

Nocsak? Kitől tanultad el?, csodálkozik a király. De hagyjuk is, mindegy.

Ezen az egyetlen szón, hogy mindegy, ezen múlik a szerzetesem élete. Nincs időm megkönnyebbülni, mert a király folytatja.

Rendben, vágják le a jobb kezedet is! Az egyik szemed világát megtarthatod, senkiházi, ám csupán azért, hogy lásd, mire képes a mi, általad nagyra becsült vérvonalunk. Hallani már soha többé nem fogsz, süket patkányként kóborolsz majd, messze elkerülöd azokat, akik hangoskodnak ellenünk. Beszélni sem fogsz tudni velük soha többé. A fájdalom, amit pillanatokon belül okozni fogok neked, oly elviselhetetlen lesz, hogy nem tudsz majd másra gondolni, csak arra, hogy gyűlölj mindent és mindenkit, ami nem te vagy. Ismerem ezt az érzést, elhiheted.

Ezért sose írj le többé egy sort sem, mert nem lesz igaz, amit írsz. Hangokat hallasz majd, gyűlöletre biztatnak. Amit látsz, abban csakis a gyűlölnivalót fogod látni. Rongy, hitvány emberré teszlek, gonosszá. Bolyongj, szenvedj, bazmeg, de csöndben, halkan, magányosan. Nem szán meg senki emberfia, leköpnek, megrugdosnak. Az út szélén fogsz megdögleni. De tudod, mit?!

Szaporodj! Meghagyom a töködet, te szemét. Hogy gyűlölhessétek egymást is, ti nyomorultak.

Néha pillanatokon múlik az élet. A fiam meg ez a másik mindjárt nekem esnek, királyi parancsot a mi szakmánkban nem lehet halogatni.

Nem élet, ami rám vár. Akkor inkább haljak meg azonnal.

De rejtett zsebemben mindig ott az élesre fent, görbe pengéjű késem, munkaeszköz. Térden csúszva a király lába elé csoszogok, mintha utoljára meg akarnám csókolni a ruhája szegélyét, hogy egy gyakorlott mozdulattal levágjam azt a mihaszna faszát. Királyi parancsot teljesítek, igaz, kissé megkésve.

Tunyogi László

364

(Budapest, 1953) elvegyült, aztán úgy maradt.

Legutóbbi könyve: Bardo / Új angyalok (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Bánóczi Beáta

A lágy részek égnek el először Autóval ötszáz, uram, nyugtát kell adni, már ellenőrzik.

Annyian álltuk körbe, ahányan a földet hordták.

Köd volt. Decemberi esőszag.

Még nem jöttek a nagy fagyok, az ásó könnyedén vájt lyukat a földbe.

Köd volt és zavaró némaság.

Az orromig se láttam, talán rossz sírfedelet bontanak fel, csak nem merünk szólni.

Nagymama jutott eszembe, mint rendesen azon a parcellán. Ő rügyfakadásig kihúzta, sosem szeretett más terhére lenni.

Ezek a krematóriumi papírok, részvétem, ide az alsó vonalra, köszönöm.

Hárman maradtunk.

Feleslegesnek tűnt ennyiért papot hívni.

Köd volt, akár sokan is lehettünk volna, csak azt láttam, akibe éppen karoltam. Ő volt nekem az utolsó, gondoltam, és nagymama jutott eszembe, mint rendesen azon a parcellán.

Nézd, milyen szép koszorút választott apád, Kanadából nem tudtak eljönni, de a szalagon rajta van mindenki neve.

Kodács – állt rajta tévesen.

Nevetés tört ki belőlem visszatarthatatlanul, és végre tényleg fojtogatni kezdett valami.

Apám gránit tekintetét a fejfára szegezte, arra gondolhatott, ő még pont idefér.

Bánóczi Beáta

2018/4-5

(Miskolc, 1994) költő, slammer. Az ELTE pszichológia szakos hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

365

Juhász Márió

Egy lakott terület elhagyása A légifelvétel a bizonyíték, hogy nem érhettem volna el sem korábban, sem gyorsabban a térképen neonnal jelölt területet. Álljanak itt a megcsonkolt, telepített fák emlékoszlopai, a kisközösség büszkesége, hogy megszabadultak a sokáig hurcolt lelkiismerettől.

Párválasztó szitkok ideje, szabadrablás, és leárazási téboly.

Amiért mindenki itt marad, az az indulatszavak bősége, hogy nem suttog már senki, még a kedvesének sem.

Juhász Márió

366

(Nyíregyháza, 1992) költő. Az ELTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Beck Tamás

Kisvárosi macsó

A

helyiek többsége egyetértett Mayerrel abban, hogy a kultúrházi verekedések idején a legrondább munkát terítőbe csavart üveg hamutartóval végezték a fiatalok. Úgyszólván kivédhetetlen támadásokat lehetett intézni ezzel a hevenyészett fegyverrel a találomra kiválasztott ellenfél ellen. Orrcsontok törtek szilánkosra, metszőfogak fordultak ki gyökerestől az ütések nyomán. Minden megváltozott, amikor rendeletileg betiltották a dohányzást a nyilvános rendezvényeken, s a bálterem asztalairól egyszeriben eltűntek a hamutartók. Akkortájt vezették be a kultúrházba belépők testi motozását is; a bicskáktól, pillangókésektől már a bejáratnál megfosztották a notórius bajkeverőket. Puszta kézzel meg mégsem eshettek egymásnak a helyi menő csávók. Mayer szerint mindennek következményeképp fordították az egykori duhajkodók önnön agressziójukat inkább önmaguk ellen. Azoknak, akik spekulációt emlegettek e botcsinálta szociográfus teóriája kapcsán, Mayer megtekintésre ajánlotta az öngyilkosságból eredő fiatalkori halálozások számának megugrását igazoló statisztikákat.

Könnyen lehet, hogy Mayer, aki eredetileg turistaként érkezett ide Pestről, hogy aztán visszavonhatatlanul itt ragadjon, újabban a parasztromantikát hiányolta a helyi miliőből. Valóságos kulturális sokk érte, amikor a couleur locale szerves részét képező csocsóasztalt láthatatlan kezek kiráncigálták a

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

367

kultúrház büféjéből, hogy egy wurlitzert állítsanak a helyére. Mayer ezen a borús januári szombaton bánatában félhavi nyugdíját beledobálta a zenegépbe.

Ezt követően tántorogva indult a kisváros déli szegélyén, a bükkös közvetlen szomszédságában megbúvó, kétszintes, téglaépítésű ház felé, melyet előnytelen feltételekkel fölvett hitelekből vásárolt meg vagy két éve. Nem lepődött meg, ha a közlekedési szabályokat áthágva olykor szembebiciklizett vele a járdán számos haragosa közül valamelyik; errefelé még a rendőrök is tudomásul vették, hogy a kodifikálatlan szokásjog többnyire felülírja az állam törvényeit.

Arra viszont igenis felfigyelt a Bánffy utcán áthaladva, hogy az állatorvos második emeleti lakásában, egészen pontosan a konyhában ég a villany. Erdős Jancsival kínos apropóból ismerkedett meg néhány hónapja. Az állandóan bricsesznadrágot és flanelinget viselő férfi mindennapos vendég volt a helyi könyvtár olvasótermében, akárcsak Mayer. Utóbbi idővel kifigyelte, Erdős Jancsi a polcokra fektetett napilapok közül melyiket preferálja, ezután pedig már gyerekjáték volt kikövetkeztetnie az állatorvos politikai meggyőződését. Arra a belgyógyászati szakvizsgával rendelkező Mayer álmában se gondolt, hogy ennek a félig-meddig kollégának hamarosan sokkalta bensőségesebb titkai is feltárulnak majd őelőtte. Az életmentő szerepére meg végképp nem aspirált, bioritmusa azonban a jelek szerint megegyezett Erdős Jancsiéval; annyiban feltétlenül, hogy minden áldott hétköznap csaknem egy időben keresték fel a könyvtár mellékhelyiségét. Pontosabban szólva, körülbelül négy óra tájt először az állatorvost szólította ki a természet a toalettre, úgy negyedóra múltán aztán Mayernek is hírt adtak magukról önnön belei. Amikor először konstatálta, hogy Erdős Jancsi nem használja a vécékefét, Mayer első gondolata az volt, hogy legszívesebben fogkefével súroltatná ki hanyag olvasótársával a vécécsészét, mint egykor katonáéknál. De amint szakmájának felébredő kíváncsiságával vizsgálgatni kezdte a tükörsima felületre rátapadt szennyeződést, egyszeriben eszébe jutott hippokratészi esküje. Mayer irtózott ugyan mindennemű indiszkréciótól, némi vívódás után egyik este mégis félrevonta a könyvtár előtt az állatorvost, hogy a meglepett Erdős Jancsi az ő szájából hallhassa, mely kórságok tünete lehet a szurokfekete széklet. Sikerült alaposan ráijesztenie a delikvensre; Erdős Jancsi beutalót kért háziorvosától egy szűrővizsgálatra, a vastagbéltükrözés pedig sajnálatos módon igazolta Mayer sanda gyanúját.

Már túl volt az első kemoterápián, amikor az állatorvos végre törleszthetett megmentőjének a korai diagnózisért. Mayer ugyanis szilveszterezni ment kártyapartnereivel a kultúrházba, s mint oly sokszor, ezúttal is elfelejtette becsukni maga után a kertkaput. Borgőzös fejjel került elő virradatkor, s

368

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

hazatérve azzal szembesült, hogy a petárdáktól megrémült kutyája időközben elszökött a háztól. Mayernek nem kellett messzire mennie, a bükkös ritkás aljnövényzetében lelt rá a vérmocskos szőrgombolyagra. Orvvadászok által felállított csapda ejtette foglyul az állatot, még lélegzett megtalálásakor. A sebtében riasztott Erdős Jancsi szomorúan ingatta fejét, mielőtt elaltatta Mayer kedvencét.

Ezért nem fogadta Mayert most sem kutyaugatás, amint belökte a kertkaput, s végigbaktatott az udvarban a házig. Az előszobába belépve újból fejébe hasított a fájdalom, s rögtön utána a kétségbeesés is elfogta, mert eszébe jutott, hogy kávéfőzője napok óta kritikus állapotban van; szűrője átereszti a zaccot, az pedig fokozza a kijövő sűrű, fekete lé élénkítő hatását. Ergo az ital nem csupán Mayer makacs másnaposságát mulasztja el, hanem aludni sem hagyja éjjel a nyugdíjas belgyógyászt. Hősünk nyitott szemmel fekszik majd megint a sötétben, s azon gondolkodik, vajon hol ronthatta el a válása óta volt feleségével élő fiának nevelését. Azóta gyötri az önvád, hogy tavaly, a kultúrház mellett megrendezett városnapi tűzijáték alatt a színek és hangok orgiájába belefeledkezett gyerek váratlanul epilepsziás rohamot kapott. Mayer azonban tapasztalatból tudja már, hogy akinek az idegei egy kis zenebonától felmondják a szolgálatot, abból előbb-utóbb vérmocskos szőrgombolyag lesz valami elhagyatott helyen. El kell magyaráznia ezt annak a nyámnyila kölöknek is. Szinte öntudatlanul húzta most ki a konyhaszekrény fiókját, hogy az evőeszközök alól elővarázsolja az üveg hamutartót, amelyet még a régi szép időkben csent el a kultúrházi bálterem egyik asztaláról. Komótosan tekerte a tárgyat egy nedves konyharuhába, s az elkészült fegyverrel néhányszor belesuhintott a levegőbe. Aztán elégedett arckifejezéssel gyújtotta meg a gázlángot a selejtes kávéfőző alatt.

Beck Tamás

2018/4-5

(Zalaegerszeg, 1976) Petri-díjas író, költő.

Kötetei: Isten szemtelenül fiatal (novellák), Más él benned (versek).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

369

Kiss László

A VALLOMÁS

J

ános percek óta ólálkodott Saci körül. Hol a kávéscsészéket rakosgatta egyik helyről a másikra, hol a hűtőajtót nyitogatta, mint aki nem találja, amit keres.

Sacit, aki épp a tojást verte föl, nem zavarta a téblábolás, ellenkezőleg, jólesett neki, hogy végre kettesben kezdik a napot. János szótlanságát a kómás reggeli totyogásnak tudta be, és örült, hogy ő törheti meg a csöndet.

– Szeretlek.

János fölhagyott a motoszkálással, és a felesége mögé lépett.

– Saci!

– Puszi – duruzsolta a feleség, és mosolyogva kavarta tovább a tojást.

– Azt hiszem, mondanom kell neked valamit.

– Ki vele, nyuszmusz – felelte Saci, és a habos masszát a serpenyőbe csorgatta.

Fölsistergett az olaj.

– Mondd, hogy nem fogsz haragudni.

Saci, kezében a fakanállal, megtorpant. Érezte János szuszogását a tarkóján.

Szóval ilyen. Szóval elérkezett az idő. Hónapok óta készült rá. Annyira sejtette, annyira tudta. Vajon kivel. És miért. Mi hiányzik itthonról. Mitől jobb másutt. Nyelt egyet, lélegzete fölgyorsult. A fakanállal intett, mint a vasutasok, ha szabad a pálya. Essünk túl rajta.

– Úgy néz ki, szívem – kezdte János tapintatosan, de félbetört a mondat.

Saci lehunyta a szemét, arca elszürkült.

– Úgy néz ki, bevesznek az Eddába.

Saci tagjaiból kiment az erő, és mint aki hosszú másodpercek után végre levegőhöz jut, mélyet sóhajtott. Kinyitotta a szemét. Megfordult.

– Nagyon szeretlek, te bolond.

János átölelte a derekát.

370

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

– Nem viccelek, tényleg.

Saci elmosolyodott.

– De hát egyetlen hangszeren se játszol.

János olyan szomorúan nézett, akár egy borjú, akinek Goethét olvasnak föl.

– Csak mert gyerekkorodban együttest alapítottál a tesóddal, még nem vagy zenész. Meg mert felléptetek a szülinapodon. Attól az még nem volt zenekar – sustorogta Saci, és fölnevetett, mintha csiklandoznák. – Szegény nagyapád, hányszor elképzeltem. Gyanútlanul fölcaplat hozzátok, hogy családi vacsora, ti meg cserében másfél óráig szórakoztatjátok a Neoton Família dalmatás kazettájával. A sötét gyerekszobában. Nem csoda, hogy leette magát tortával.

Micsoda koncert lehetett, én is beleénekeltem volna a filctollba.

– Saci, ne gúnyold a családom, és nyomatékosan megkérlek, ne baszogasd a gyerekkorom. Az még játék volt, ez most hót komoly.

– Jól van, jól van, kicsi – csitította a feleség –, szerintem most már foglalkozzunk a reggelivel.

János ingerült mozdulatot tett. Saci hátrahőkölt.

– Nyugi, kicsi, lazíts! És különben is, hol volna számodra hely? Az Eddában telt ház van, minden létező hangszerre jut egy ember, hova furakodnál be? Meg mit szólna mindehhez a Pataky Attila? Vagy ő írt rád személyesen?

János lesütötte a szemét, és a fejét ingatta.

– Na, oké, téma lezárva – toppantott Saci. Elszégyellte magát, hogy képes komolyan vitába bocsátkozni egy ilyen baromságról. – Nagyon szeretlek, tudod, de odaég a rántotta, és azt meg te szereted nagyon. Eredj, moss kezet, farkaséhes vagyok.

János sarkon fordult.

Csobogott a víz a fürdőszobában.

Saci a tányérokra kotorta a rántottát, és közben arra gondolt, meghibbant szegény János. Hogy a kánikula kicsit megolvasztotta az agyát. Vagy ez is afféle midlife crisis. Nem baj, még bármi lehet. Hatalmas kő esett le a szívéről. Ebben a pillanatban úgy szerette urát, ezt az utánozhatatlan mókamestert, mint még soha.

Megint elmosolyodott, de ahogy kipillantott a kertbe, arcára fagyott a mosoly.

Jánost látta, az ő Jánosát, amint hátán FILA-táskával a tujáknál parkírozó csészealj felé igyekszik, hátrafordul, szomorúan int, majd eltűnik a jármű belsejében.

Kiss László

2018/4-5

(Gyula, 1976) író, tanár, a Bárka szerkesztője. Legutóbbi kötetei 2015-ben jelentek meg: Ki mondta, hogy jó volt (regény); Outcast (metalregény).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

371

Kabai Lóránt

mint egy idegen,

vagy valami különös, tétova turista, aki eltévedt egy távoli város ismerősnek feltűnő utcáin, és nem csak a látvány riasztja – körbefordultam kétszer a vörösmarty és a jósika utca sarkánál az út közepén megállva. akkurátus panoráma tárult elém aktuális éllel, mint mikor tükörben néztem meztelen magam, öregedő, puhos test – és nem a tükröt kezdtem el gyűlölni szívből. itt keresztöltéssel összefércelt táj, ahonnan teljesen kiveszett a valóságérzékelés képessége; a járda mellett áttúrt kukák, a flaszteren frissen lapított galambtetem, kissé távolabb ködbe burkolózott a kis park, holott déli volt a verőfény. a másik oldalon két hajléktalan szégyenkezve itta kannás borát, mögöttem az új neofiták éltették a rendet, húzták magukra önként a spekulatív pókhálókból szőtt, agyoncicomázott köntöst. ezt a nyájat terelni sem kell, megy magától a bár fals, mégis testhezálló lózungok után, ügyet se vetve – mint rövid üzenetre egy hírlap címoldalán – a sok nyomorult emberre ebben a nyomorult országban. mintha valahonnan megszólalt volna egy vidám dal, i feel good, kedélyes indulóként kísérve a tönkremenetelt. a tükör előtt állva befeszítettem karizmaim, azt a régi filmjelenetet újrajátszva pózoltam magamnak, hátha lehetne majdnem fiatal lélek a ráncos bőr alatt. régi otthonom, a hunyadi tér felé néztem el utoljára, de arrafelé sem volt semmi megnyugtató, csak mintha lassan egészen egybemosódott volna – mint amit összehordott a szél – a két leépülés, bár testem láthatóan öregszik, az akaratom még megvan, amit pedig valaha az életemnek neveztem, sem oldódik föl a közöny és a gyűlölet demokráciájában.

Kabai Lóránt

372

(Miskolc, 1977) pultos. Legutóbbi kötete: semmi szín (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Földes T. Lili

Lobogó hogy rossz trolira szálltam illetve hogy rossz megállóba mentem nem is tűnt fel egyhamar kellő információ hiányában és az akadozó utastájékoztatás csúfos labirintusában nem értesültem hogy éjszaka egyszerre csak új időszámítás vette kezdetét a park körül amelyben egykor még királyokat koronáztak futtában lőtték a vadakat a dózsa györgy út mentén ahol az ígéret véget ér és évtizedes irányok tűnnek fel újra oszlopok épülnek a semmiből és nőnek vissza a kit tudja hanyas évek gyökeret eresztenek a múzeumok közti térbe magánerkélyek fekete rúdjain ahol egykor az ünnep – most sárga csillagos zászló tekeredik vissza magába sárga csillagok körbe most egymáshoz képest sehogy egy vihar tekerte fel vagy egy túlbuzgó portás unta meg a lobogást nem tudom

Földes T. Lili

2018/4-5

(Budapest, 1987) orvos. Ez az első versközlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

373

Székely Szabolcs

19.

Kialvatlan kismama a holdas erdő.

Nem: apa nem alszik. Legyen a hold mama.

Sír a föld fel, duzzad a dundi emlő.

Hazamennek a házak, haza valahova.

Mint munka után a túl szép hasonlatok.

Nem emlékeznek, mit kell szégyellniük.

Ló- vagy szívdobogás szül meg egy mondatot, kihagy olykor – és szaporábban üt.

Ez van készen eddig. Még mi van hátra. Ötutcás falu, ötsornyi ház.

Imbolygás van: részeg, utcalámpa, próbálkozik a megpróbáltatás.

Holdas babák keresik a mellet, erdei férfiak várnak, vesztegelnek.

Székely Szabolcs

374

(Budapest, 1983) költő. Legutóbbi kötete: Kilenc másodperc reggelente (2005).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Bakos Gyöngyi

Óceáni éghajlat

B

eletúrok Emma hajába. Rövidebbre vágatta, vagy nem tudom, máshogy néz ki. Befestette. Sötétebb lett talán. Fehér a bőre, a szája vörös. Kérdezem tőle, miért nem hordanak a nők színes kabátot. Tél van, és itt ez a rengeteg szürke, fekete kabát. Hömpölyög a nagy színtelen massza az utcán. Párizs, február. Miért nincsenek zöld kabátok, pirosak, sárgák? Nem tudom, mondja, az enyém is szürke. Mosolyog. Zavarban van. Azt mondom neki, hogy annyira szép. Így, hogy annyira szép vagy. Mennyire? Miért ezt mondom? Talán én is zavarban vagyok. Nem tudom, mit akar tőlem ez a nő. Azt is mondom, hogy nagyon jól állna a piros a fekete hajához.

Befestettem a hajam, de Iván nem veszi észre. És le is vágattam. A férfiak sosem veszik észre az ilyesmit. Nem tudom, apám észrevenné-e, ha élne. Néha elképzelem, hogy találkozunk, olyankor észreveszi. Mindig megdicsér. Úgy képzelem, apám egy figyelmes férfi. Ivánnak nem tetszik a szürke kabátom, szereti az élénk színeket. Nem tudom, jól állna-e nekem egy piros kabát. Még sosem volt színes kabátom. Azt mondja, szép vagyok. Egy kávézóban ülünk, és azt mondja, hogy annyira szép vagyok. Elhiszem neki. Iván negyvennégy éves. Apám negyvennégy évesen halt meg. Ez sokszor eszembe jut, talán túl gyakran gondolok erre. Talán túl gyakran gondolok apámra. Képtelen vagyok

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

375

Párizsra figyelni, csak elszáguldanak mellettem a dolgok, mintha egy filmben lennék. Nem emlékszem, hogy kerültünk ide, és miért vagyunk itt.

Iván, válaszolj, kérlek, ki az az Andrea, és miért hívtad fel, kérdezi. Senki, felelem. Ha senki, akkor miért hívtad fel, kérdezi. Csak egy volt barátnőm, felelem. Ezért írtad neki, hogy szereted, mert a volt barátnőd? Igen, nagyon magányos. De miért hazudtál, hogy az anyádat kell hívnod? Mert tudtam, hogy rosszul reagáltál volna, felelem. Szerinted erre hogyan lehet jól reagálni, kérdezi. Nem tudom. Miért kell felhívni egy volt szerelemedet, és honnan tudod, hogy magányos? Mert írta, hogy nincs jól, felelem. Miért vagytok még kapcsolatban, kérdezi. Nem igazán értette meg, hogy vége, felelem. És tudja, hogy velem vagy Párizsban, kérdezi. Nem, de ő sincs most Magyarországon, felelem. Tudja egyáltalán, hogy együtt vagyunk? Nem tudja. És mikor mondod el neki, kérdezi. Fáradt vagyok, beszéljük meg ezt holnap, felelem. Iván, te hülyének nézel engem, kérdezi, vagy inkább kijelenti. Nem nézlek hülyének, mondom, csak aludni szeretnék.

Andrea és Iván öt éve élnek együtt egy budai lakásban. Andrea is negyvennégy éves, három gyerek az első házasságból. Ikrek plusz egy nagy.

Azt hitte, februárban Iván az anyjánál volt látogatóban vidéken, majd kiderült, Párizsba utazott egy húsz évvel fiatalabb nővel. Ezek szerint Ivánnak valami hiányzik ebből a kapcsolatból. Andrea úgy érzi, nem tud megbocsátani. Ezt képtelenség. Kérdezgeti Ivánt, miért tette. Meg akarja érteni. Hol higgadt marad, hol ordít, sír, kiabál. Iván végig nyugodt, sajnálja a történteket. Nem hiányzik neki semmi, nem tudja, miért tette. Andrea kimondottan csinos nő, hosszú lábak, nagy mell, szőke haj, nem okozna neki gondot találni egy másik férfit, de azért mégiscsak három gyerek. Andrea okos, kellemes társaság.

Kulturált. Szolid, visszafogott, elegáns. Szívesen jár színházba, moziba, bármiről el lehet vele beszélgetni. A nagy mell és a hosszú lábak miatt szeretnének is vele bármiről beszélgetni. Andrea mindennap egy kávézóban kezdi, espresso, tej nélkül. Laktózérzékeny. Nem, a laktózmentes tej nem jó, csak simán egy espresso. Cukor nélkül, vigyáz az alakjára. Hetente háromszor fut. Vékony maradt három gyerek után is. Az ikrekkel húsz kilót szedett fel, de abból hét kiló volt a két gyerek, plusz víz. Rögtön le is ment mind. Császármetszés, a heg már alig látszik. Az ikreket nyolc hónapig szoptatta, a melle kicsit megereszkedett, nem vészes. Gondolkodott plasztikai műtéten, de elvetette a dolgot. Nem számít annyira a mell, mármint pont elég, ha nagy.

A Trocaderónál állunk, és szeretném megcsókolni. Szeretném, ha Iván megcsókolna. Valószínű, hogy Andreára gondol, én is Andreára gondolok.

376

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Andrea vajon kire gondol. Andrea nem sejt semmit. Szeretném, ha sejtené.

Amikor innen hazamegyünk, felhívom. Vagy elmegyek vele kávézni, és elmesélem. Tudja meg. Ez most ilyen szerelmi háromszög. Hogy kerülök én ebbe? Tegnap este elgyalogoltam a szállodától a Père-Lachaise temetőig, három kilométer. Nem vettem fel zoknit, csak úgy felhúztam a csizmámat és a nadrágomat, a kabát alatt egy hálóing volt rajtam. Február 1. Nem fáztam, enyhék itt a telek. Talán óceáni éghajlat. A tél enyhe, a nyár hűvös, ez rémlik.

Iván este elfordult, mindenféle magyarázat nélkül. Nem nézett rám, nem válaszolt, én meg úgy éreztem, megfulladok. Sétáltam három kilométert, aztán vissza metró. Igazából bolyongtam. A temető persze zárva volt, meg mit csináltam volna éjszaka egy temetőben. Iván nem jött utánam. Ezen kicsit azért csodálkoztam. Hagyta, hogy egyedül mászkáljak egy idegen városban.

Mikor visszatértem a szállodába, ugyanúgy feküdt az ágyban. Azt se kérdezte, hol voltam. Nem mondta, hogy aggódott értem. A Trocaderónál állunk. Két óra múlva megyünk haza. Miért vagyok most itt vele. Nem fog megcsókolni, úgy áll mellettem, mintha nem is ismerne. Andreára gondol. Vagy arra gondol, hogy én Andreára gondolok. Nem hozzuk szóba a tegnap estét, nem kérdezi, merre jártam, úgy csinál, mintha semmi nem történt volna. Úgy csinál, mintha semmi nem történt volna, miután visszatértem a szállodába. Fél méterre áll tőlem, nem csókol meg, és nem ölel át, nem néz rám, úgy csinál, mintha minden teljesen más lenne, mint huszonnégy órával ezelőtt.

Emma este elment valahová. Szó nélkül otthagyott, talán fel se öltözött.

Nem lett volna szabad engednem, hogy egyedül mászkáljon egy idegen városban. Ki kéne hívnom a rendőrséget. De mit mondjak? Vagy utána kéne mennem. A telefonját nem vitte magával. Nem ismeri a várost, én mondtam az irányt egész nap, nem tud tájékozódni. Párizs nagyon rossz ötlet volt. Miután visszajött, meztelenül odabújt hozzám, én meg arra gondoltam, hogy ezt nem kéne. Hogy ezt mégse kéne, mert tulajdonképpen hazudtam, hazudok, kihasználom. Ő meg hagyja magát, nem csak hagyja, akarja. Én akarom. Miután a szájába élvezek, összebújva alszunk el. Másnap azt kívánom, lenne már vége ennek az egésznek, vagy legalább ő ne legyen itt.

Egy péntek délután felhívott Emma. Bemutatkozik, ő Emma, és szeretne érdeklődni, hogy én ki vagyok, és honnan ismerem Ivánt. Éppen az ikrekkel vásárolok, pakolom be a karton vizet a kocsiba, mikor azt kérdezi egy nő a telefonban, honnan ismerem Ivánt. Ez valami átverés, erre gondolok először.

Pénzt akarnak tőlem kicsalni, olvastam ilyet az interneten, biztos az lesz a vége, hogy pénzt kell utalnom valahová. De nem. Nem akarja az adataimat, nem

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

377

akar semmit, csak elmeséli, mi történt. Múlt héten Ivánnal öt napig Párizsban voltak, ott Iván azt mondta, hogy én egy régi barátnője vagyok. Szeretné tudni az igazat. Én is szeretném tudni. Mi folyik itt? Nem tudom, miért, de nem teszem le a telefont, válaszolok a kérdéseire, elmesélem, hogy öt éve együtt élek Ivánnal. Ő nem tudott rólam, ne haragudjak. Nem akart semmibe belezavarni, ő azt hitte, Iván egyedülálló, bár, ha jobban belegondol, voltak furcsa dolgok. Többször elnézést kér. Kiszárad a szám, az ikrek futkároznak körülöttem a parkolóban. Nem mozognak a végtagjaim. Nem tudom elhinni Ivánról. Nem tudom elhinni magamról. Semmit sem vettem észre. Mindketten hallgatunk. Megköszönöm neki, hogy felhívott, és elmesélte. Miután letettem a telefont, nem tudom, mi történt, hogy kerültek a gyerekek az autóba, mi lett a cuccokkal, amit vásároltam, hogyan vezettem haza, mi történt abban a három órában, míg este Iván hazajött a munkából.

Andrea majd megbocsát Ivánnak. Megbocsát vagy nem bocsát meg.

Szeretne megbocsátani, úgy tesz. Néha el is felejti, két napig eszébe se jut.

Egyre kevésbé rossz, nem kavarja már fel, kicsit még mindig dühös. Az ember végül is nem dob ki egy kapcsolatot az ablakon, megcsalás, nem nagy ügy.

Minden férfi ilyen, gondolja Andrea. Mire számíthat? Együtt maradnak. Az ikrek és a nagy kéthetente mennek az apjukhoz. Ilyenkor Andrea combfixet vesz fel és magassarkút, így várja haza Ivánt. Próbál a kedvében járni. Belemegy szerepjátékokba, még azt is engedi, hogy Iván kikötözze. Nem élvezi. Lenyelni nem hajlandó, Ivánnak ez nem igazán tetszik. Utálom az ízét, undorító, mondja Andrea. Ha véletlenül mégis a szájába kerül, öklendezni kezd, és kiköpi. Nem tehet róla. Mégse múlhat ezen egy kapcsolat. Ivánnak meg kell értenie.

Undorodik tőle, képtelen lenyelni. Sokszor gondol arra, hogy Párizsban az a húsz évvel fiatalabb lány lenyelte. Nincs megereszkedve a melle, nem szült hármat. Ikreket főleg nem. Sokszor jut eszébe Emma hangja, ahogy elnézést kér. Sokszor látja maga előtt a jelenetet, Emma Iván előtt térdel, és leszopja, majd lenyeli, egyszerre taszítja és izgatja ez a kép.

Bakos Gyöngyi

378

(Budapest, 1985) író, költő. Jelenleg első prózakötetén dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Haász János

Legalább ma ne

A

papírbolt ajtaja nehezen csukódott, kartondobozok foszlányai szorultak az alja alá. Míg szenvedett a vizes csomókkal, bevágott a szél a kis üzletbe, porhóval szórva meg a pultot és a csiricsáré karácsonyi csomagolópapírokat, a süvítés egy pillanatra még a rádióból nyekergő zenét is elnémította. „Összetörted a szívem, mit tettél el-sem-hiszem”, női hang, cigányzene, errefelé mi más is menne. Persze, valami cigányos... vagy romás, javította ki fejben magát azonnal, vigyázni kell, az kéne, hogy ilyenbe belebukjak. Bár azt sem tudta, most épp mennyire kell ezt a píszís izét komolyan venni, meg hát úgyse a romák most a téma. Megrázta a fejét, ne dolgozz, ne dolgozz, legalább ma ne.

– Valami elegáns, fényes, csillogó, egyszínű csomagolópapírt kérnék, öt-hat tekerccsel – bepárásodott szemüvegében nem is látta a boltost.

– Ne vicceljen már, tudja, hányadika van? – a pult alól jött a fiatal női hang, ahogy levette a szemüvegét, egy zöld farmerbe bújtatott női feneket látott.

– Tudom, és? – várta, hogy a zöldfarmeres fenék megforduljon, ha meglátja, ki vagyok, majd kedvesebb lesz.

Hamarosan valóban megfordult, hirtelenszőke, kerekképű tinédzser állt vele szemben. Nem lett kedvesebb.

– Akkor azt is tudhatná, hogy ilyenkor már nincs választék karácsonyi csomagolópapírokból. Van ez a télapós, az a fenyőfás, és van kétféle krepppapír – egy rágógumit tolt a szája egyik sarkából a másikba.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

379

– Néz... – kicsit elgondolkodott, tegezzen vagy magázzon-e, végül arra jutott, jobb a távolságtartás. – Nézze, én nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ne vegyék komolyan az igényeimet.

– Én pedig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki december 24-én, délelőtt 11-kor akarjon ipari mennyiségű csomagolópapírt – a rágógumi visszakerült a száj egyik sarkába.

– Tudja, hogy ki vagyok én?

– Hogyne tudnám. A kedves vevő – a hangsúly és az arckifejezés tökéletes ellentétben állt a szavakkal.

Ha humoros kedvében lett volna, mondhatta volna, hogy a lány pedig a cseppet sem kedves eladó, de ritkán volt humoros kedvében, főleg az elmúlt tizenvalahány évben. Az ő pozíciójában csínján kell bánni mindennel, ami destruktív, márpedig a humor ilyen. Így inkább csak nyelt egyet, aztán lemondóan legyintett. A szemüvegét a pultra tette, hogy megnézze, miből válogathat.

– Akkor adjon hármat-hármat a fenyőfásból és a lila krepp-papírból.

Mekkora egy csomag?

– Egy csomag három ív.

– És mennyi egy ív? – Úgy érezte, mintha az eladó direkt szórakozott volna vele. Otthon még várta a fa, a talp, a faragás, a halpucolás; tudta, hogy tiszta stressz lesz a délután. De meg se várta a választ, intett, hogy kéri mindet.

– Ennyi – az eladó kihajtogatta az egyik lapot. Szinte rá sem pillantva bólintott, hogy jó lesz.

Persze szatyor sem volt már, a kezében kellett összefogni a tekercseket.

Amint kilépett a boltból, a szél belekapott a papírokba, kopogott rajtuk az apró szemű jeges hó. Szét sem nézett a főtéren, pedig ez volt az ő egyik nagy dicsősége, a lovasszoborral, szökőkúttal, térkővel. Fejét lehajtotta, a lába elé nézett, el ne csússzon egy jégtócsán, míg a hivatali Jaguar felé ballagott. Kicsit meg volt húzva itt-ott, de hát szűk a parkolója, Seatnak lett tervezve.

Szerette ezt a kocsit, most is jó érzéssel borzongott meg, amikor elképzelte, hogy beül a volánhoz, indít, a motor csendesen duruzsolt. Aztán szerető apaként hátrafordul a gyerekeihez, majd megsimogatja felesége arcát. „Ezt egy reklámfilmben is fel lehetne használni tavasszal” – jutott eszébe, persze nem Jaguarral, az sokaknak szúrná a szemét, inkább valami egyszerűbbel, Forddal vagy Škodával.

– Apa, apa, nézd, milyen szép kutyus – a két gyereke szaladt vele szemben, akiknek hátul kellene ülniük, hogy majd reklámfilmbe illő módon

380

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

megsimogathassa arcukat. Előrefelé mutogattak, ami neki hátrafelé volt.

Megfordult, így szembekapta a havat, a szél egy pillanat alatt telefújta mindenét. Nézett hunyorogva arra, amerre mutattak, de csak egy barna foltot látott a nagy fehér foltban. Picsába, a szemüvegem, eszébe jutott, ahogy letette a papírboltban a pultra.

– Hol? – próbált lelkesedést mutatni.

– Ott, ott – lihegték az addigra mellé érő gyerekek, és egy barna folt felé mutattak.

– Az egy kutya? – kérdezte némileg bizonytalanul. A barna valami közben elindult jobbra a nagy fehérségben, majd ismét balra. Már ott volt, azon a boltíves nyitott folyosón, ahonnan ő is eljött az imént, a boltok előtt. Persze nem a papírbolt, hanem a közelében lévő hentes bejárata felé mozgott, és innen már kétségkívül kutyának tűnt.

– Méghozzá egy spániel, egy spanci, épp olyan, mint Zuárd volt.

Utálta azt a nevet, bár a kutyával nem volt semmi baja. De egy kutyát Blökinek vagy Cézárnak kell hívni, nem Zuárdnak. De nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, már négyéves volt, amikor egy elhunyt pesti nagybácsitól hozzájuk került, nem lehetett átnevezni.

– És most mit csináljak? – Ha a kutya valakié, nem vihetik magukkal, pedig tudta, ha egyszer idehozza a gyerekeknek, már nem tudja elvenni tőlük, mióta túltették magukat azon, hogy Zuárdot el kellett altatni, folyton rágják a fülét másikért. Ha viszont a kutya gazdátlan, ki tudja, mióta kóborol, ki tudja, milyen betegségei vannak, veszett-e. És most három-, sőt négynapos ünnep jön, legközelebb 28-án lesz a városban az állatorvos, addig mindenféle féreggel megfertőzheti őket.

– Fogjuk meg, fogjuk meg, vigyük haza – a gyerekek messze nem aggódták ennyire túl a dolgot.

Nem túl nagy lelkesedéssel elindult a homályos barna folt felé, amely időközben megtelepedett a hentesbolt bejáratánál. Amikor kellő közelségbe érkezett hozzá, leguggolt. A kutya, miközben a finom illatokkal csábító ajtó felé tekintgetett, néha egy-egy lapos oldalpillantást vetett rá. Lassan előrenyújtotta a kezét. A kutya mozdulatlan maradt.

Fél térddel leereszkedett a hóba, nadrágja azonnal átázott – eredeti Atelier Torino, egy római kiküldetésen vásárolta –, a keze egyre közelebb került a kutyához. Tovább nézték egymást, feszült mozdulatlanságban; mintha megszűnt volna a havazás, elállt volna a szél. A másik térdét is letette lassan a földre, zsibbadó kezét óvatosan felváltotta, a másikat nyújtotta előre, míg a

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

381

zsibbadóval lassan beletenyerelt a hóba. Előretolta a térdét, majd a másikat, mászni kezdett, mint amikor lovacskásat játszott a gyerekekkel, amikor még volt ideje játszani velük, amikor még volt igényük játszani vele – úgy érezte, ma már egyik sincs. A jeges hó vágta a tenyerét, nyomta a térdét, érezte, hogy mindene átázott, biztos volt abban, hogy ruháját a sáros hólé menthetetlenül bemocskolta.

A kutya akkor felállt, hátat fordított neki, és lassúnak tűnő lépésekkel is egy pillanat alatt eltűnt a kavargó hópelyhek között. Ő pedig ott térdelt beleveszve a hóesésbe. Próbált felegyenesedni, de nem ment, keze, lába mintha nem akart volna engedelmeskedni. Megfordult, abba az irányba, amerre a kocsit sejtette, de nem látott mást, csak a havazást, hiába hunyorgott, erőltetve szemüveg nélkül vaksi szemét. Ott állt négykézláb, kiszolgáltatottan, olyan magányosnak érezve magát, mint még sosem, és egy kérdés lüktetett az agyában: tudja, ki vagyok én?

Haász János

382

(Gyula, 1974) újságíró, író és wannabe villamosvezető.

Az ÉS Tarnói Gizella-díjasa. Budapesten él, kötete: Felnőtteknek nem (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Somorjai Réka

Panamakötések közé A természetes fényben megijed a kezem. Ízelt csótánylábak az ujjak, visznek szűk repedések sötét lenszoknyád panamakötései közé.

Nézem a naplemente húsos rózsaszínjét, apró és törékeny holdad a rakott szövet szilvalila egén.

Aztán beomlik a puha táj, mint levélhalom: az első, csípős fagyra összemaszatolja pasztellszíneit. Alatta a bogár: apám egy ősi tenniakarásban.

Vagy a hitem abban, hogy csupán őrzi anyám pasztellszíneit.

Somorjai Réka

2018/4-5

(Budapest, 1994) költő. Színészként végzett a Pesti Magyar Színiakadémián.

Jelenleg az ELTE pszichológia szakos hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

383

Horváth Eve

a szállító The earth is all before me.

(Wordsworth)

reggel hét óra van szakadatlan esik és nem értek semmit műanyag tálcákra árut pakolunk vizes a fólia a szendvicseken émelygek még nem reggeliztem a kennington roadon jöttem gyalog cipőm átázva lotyog nem értek semmit összefolynak a feliratok és fülemben az idegen hangok roberttel megyek ő tanít be nem ültem biciklin úgy tíz éve aztán rákapcsoljuk az utánfutót bólogatok és indulunk is teljes erőből a pedálra nehézkedem a hozzám rögzített húsz kilót húzom robert messziről nézi hogy megyek-e még utána nem értek semmit hajtom a biciklimet majd üzletházak sokliftes rendszerében rángatom a háromszögletű tandoris szendvicseket robert segít megemelni a rekeszeim övtáskájában pennyt csörget aztán a puha és kávéillatú irodából angol úrifiúk zsúrpubik bújnak elő illedelmesen hávárjúznak miközben egy-két fontért

384

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

nassolnivalót vesznek és odakint köpköd a pára nem értem csak a felét az életemért tekerek újra a rémisztő kereszteződés halálfélelmem van zörög a rakományom és szemben a westminsterben miltoni csontok nevetnek

sprachlosigkeit ültek a sílift éttermében zárás után két magyar – előttük egger bier meg cigarettásdoboz: meine sorte a fiú kissé paranoid volt amikor beszélgettek elkapta a tekintetét drogügyek elől menekült idegesen dobolt a lábaival lazításként unózni szoktak ketten az épületben és a bolygón a fiúnak bejött a lány de a lány inkább kiment maradt a szűkszavú barátság borongós havas estéken a félig részeg honvágy meg a hegyi ember mélabújával körülzárt asztal daloltak az elszigeteltség síri szaturnáliáin a bergkäse savanykás szaga fogadta be őket a butter és a milch állandó fehérsége az a fenséges vakság ami végül megnémít

Horváth Eve

2018/4-5

(Nagykanizsa, 1984) költő. Az ELTE magyar szakos hallgatója. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

385

Kőrizs Imre – Klein Henrietta

A cheerleader beáll focizni Négykezes triptichon

Az entrópia kicselezése Azt kértem, hogy amikor megjövök, minden legyen úgy, ahogy hagytam. Úgy éreztem, elviselhetetlen lenne, ha minden minden pillanatban két helyen menne szét.

Az már valahogy nem lenne szép. Én is próbáltam rendet tartani, máshol.

Az ember olykor másol, olykor elmismásol.

De aztán mindegy lett, hogy mi jön közbe, csak amikor majd megjövök, ne legyen a szobámban letétben horgászfelszerelés, és ágybetét sem, ne kelljen megdöbbennem a sok lomon, a szobabiciklin az ablak előtt meg több kiló legón az asztalomon.

Az eleje olyan legyen, mint a vége. És megmondtam, mit kérek ebédre.

386

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Apostolok Tornasorban jönnek.

Nini, hogy megnőtt a télen ez a kicsi!

De az a másik is szépen fejlődik.

Egy ideje közben öregednek is.

Eleinte valahogy elővették vagy hozták őket, de most ők hoznak vagy hozzájuk kell elővenni dolgokat, biciklipumpát, lapszűrőt, karácsonyfatalpat.

De akárhogy öregednek, továbbra is okoskodnak. Ősszel például mindig a három melankolikusnak az érvei győznek.

Vagy a többiek csak elfáradnak, és feladják.

Várjuk csak ki a nyarat – vonja meg a vállát októberben az a lebarnult.

Függöny mögül lépnek elő.

Van, hogy széles gesztusokkal, talpig jelmezben és sminkben, beénekelve, van, hogy csak úgy beesnek a színpadra, sőt az is előfordul, hogy az előző marad még egy kicsit, amíg a soron következő elő nem kerül.

Ismerjük őket, teljesen csak ritkán marad ki valamelyik.

De egyszer aztán nem jön több.

Van, hogy a soros felkészül, de végül betegség miatt lemondja a műsort, és az is előfordul, hogy közéjük hajt egy autó, valamelyiknek a torkán akad egy szálka, vagy érdeklődés hiányában szakad vége az egésznek.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

387

Lábjegyzet – Tojások száma: egy. Nagy lakoma már nem lesz.

– Ezt megírom.

– A cheerleader beszáll az amerikai fociba? Solymáron önkormányzati választás volt. Ha az alkotást megakaszthatom. Kenyér?

– Ahol említettem.

– Nem lehetne azt mondani, hogy a mélyhűtőben található, édesem?

– Már mondtam.

Szóval élünk, a hónapok apostolokként haladnak.

Kőrizs Imre

(Budapest, 1970) költő. Legutóbbi kötete: A másik pikk bubi, 2016.

Klein Henrietta

388

(Budapest, 1970) htb, múzsa.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Fliegauf Bence

Señor de la Goma

K

éső ősszel egy szokatlanul szélcsendes hajnalon tűnt fel először. Nem sokkal azután, hogy a halászok vízre lökték a csónakjaikat, egyszer csak ott termett.

Nem volt nála csomag, se táska, csak egy vödör, lapát és egy seprű. Átballagott a mólón, a kikötő melletti apró téren megállt, és nekikezdett. Összeszedte a sörösdobozokat, a hugyos szalvétákat, az üvegcserepeket, a megszáradt pizzaszéleket. Minden sarkot, mélyedést, repedést akkurátusan átsepert, lapátra gyűjtötte a sirályok tollát, a macskaszart, a csikkeket. Mire az utcaseprők megérkeztek, a téren már nyoma sem volt szemétnek. Tanácstalanul, döbbenten nézték, ahogy az ismeretlen férfi spaklival a kezében guggol, és kapargatja a kövekről a széttaposott rágókat, aztán kicsi, majd egyre nagyobb labdacsokká gyúrva zsebre teszi őket. Elképzelni sem tudták, mit csinál majd velük, csak remélték, hogy nem eszi meg őket. Két órán át kaparászott a téren, a végére már egy teniszlabdányi rágógömböt tartott a kezében. Innen kapta a nevét is, Señor de la Gomának nevezték el, nem jutott eszükbe semmi szellemesebb. Amikor végzett, leült a padra, és körülnézett. Észrevett egy széttaposott sörösdobozt, néhány csikket, ezeket felszedte és kidobta. A falikúthoz ment, megmosakodott, feltöltött egy PET-palackot vízzel, kiitta, újra feltöltötte, aztán elment. A főtéren aznap már nem látták többet. Másnap hajnalban viszont ott volt megint.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

389

Néhány napig izgalomban tartotta a falubelieket, találgatták, ki lehet, mi lehet, megszólították, kérdezgették. Ő nem beszélt, csendben tette a dolgát, egy idő után beletörődtek, elfogadták, végül is nem ártott senkinek, csak egy kedves, titokzatos bolond. Szálkás karjai, szálegyenes tartása láttán némelyek negyven körüli vándormunkásnak nézték, iguanaszerűre cserzett bőre alapján mások inkább hatvan körüli halásznak gondolták, laza, hullámzó mozgása viszont akár egy húszéveshez is tartozhatott. Izgága, megfigyelhetetlen, villámgyors ember volt. Nem lehetett elkapni a tekintetét. Az embereket úgy kerülgette az utcán, mint valami öntudatlanul sodródó tárgyakat. De nem azért, mert érzéketlen volt. Ezt mindenki tudta. Ha eltévedt egy gyerek, kiborult a paradicsom, összeesett egy részeg, ő ugrott oda először. Ha őrjöngő halat emeltek ki a vízből, rögtön ott termett. Összekapkodta, felsegítette, kiemelte, beemelte, amit kellett, de aztán már ment is tovább a dolgára, nem várta meg, amíg megköszönik. Soha senki nem látott telefont, iratokat nála, pénze is csak annyi volt, amit a főtér szökőkútjából kihalászott, ha nagy ritkán szüksége volt rá. Nem ivott, nem dohányzott, nem kávézott, és nem evett édességet sem.

Ezekkel mind kínálgatták, de nem nyúlt hozzájuk. Elfogadott dolgokat, de soha nem kért semmit. Még a tányérért sem nyúlt oda, le kellett tenni mellé, csak akkor állt neki, ha elmentek. Olívaolajat mártogatott egy-egy darab kenyérrel, paradicsommal, néha egy kis citromot csavart vagy rozmaringot szórt bele, elfogadta a gyümölcsöt is, főleg a zöld banánt, a fügét és a datolyát szerette.

Miután végzett a főtéren, elrejtette a takarítófelszerelését. Banánültetvényen a levelek alá, elhagyott halászházakban, máskor a régi kikötőben a móló alá gyömöszölte be a vödröt, partvist, a lapátot. Felvette a vállára kifakult műanyag zsákját, és elindult a partra. Átment a strandon, egészen a szirtek alá, a vékony kis öbölig, amit az áramlás telehordott mindenféle szeméttel.

Tamponok, flakonok, törött raklap, teknőspáncél, strandpapucs, dinnyehéj ringott a vízen. Bement a vízbe térdig és válogatott, valahogy úgy, mint ahogy a zöldséget szokás nyomkodni a piacon, hogy elég érett-e. Kivette, amire szüksége volt. Például rozsdás babakocsikereket, sirálycsontokat, összetekeredett damilt szedett össze. Különös érdeklődést mutatott a hullámcsiszolta tégladarabok, üvegcserepek iránt, amik százszámra hevertek a homok közé keveredve, mint valami félig elszopogatott cukorkák. Órákig szöszmötölt, válogatott, pakolászott. Amikor végzett, továbbment a kikötőbe, kukázott ott is egy kicsit, aztán elindult a falu északi határához.

Déltájban elnéptelenedtek az utcák, a kutyák ilyenkor behúzódtak az árnyékba, az asszonyok kapkodva teregették a ruhát, siettek, hogy minél

390

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

előbb bejussanak hűvös szobáikba. Mikor behúzták a zsalugátereket, néha látták Gomát. Az őrültje ilyenkor vágott neki, megtömött szatyrával a vállán a szerpentin felé igyekezett. Volt, aki keresztet vetett.

A sziklák árasztották a forróságot, nem voltak árnyat adó fák, de még bokrok sem. Szélcsendben olyan hőség remegett a hegyoldalon, hogy valóságos istenkísértés volt nekivágni az útnak. A kövek rendszeresen leomlottak, hatalmas, százkarú agavékat sodortak magukkal. Goma levette hátáról a batyut, homlokára illesztette a ráerősített pántot, és mint valami serpa, nekindult. Apró, fürge léptekkel haladt felfelé, feltartóztathatatlanul, akár egy skarabeusz. Nagy ritkán találkozott egy-egy túrázóval, terepfutóval.

Ha segíteni akartak neki, kedvesen elutasította. Lágy, de határozott volt ilyenkor, és megfellebbezhetetlen. Nemegyszer előfordult, hogy utolérte őket a meredekebb szakaszokon. A túrázók ilyenkor megsemmisülten lihegtek, figyelték a vén bolondot, aki sófoltosra izzadt ruháiban, lábán letaposott papucsban igyekezett felfelé. Nem állíthatta meg semmi.

Odafönt aztán átvágott a mezőn, és megpihent a bedőlt falú kápolnánál.

Capilla de Cabrának hívták ezt a helyet, mióta összeomlott, kecskék ugráltak a tetején, szarvaikkal böködték a megrepedt harangot. Néha letett nekik egyegy darab uszadékfát, széklábat, ezt-azt, és nézte, ahogy rágcsálják, nyalják róla a tenger sóját. Máskor egyszerűen elszenderedett mellettük a fűben, hallgatta a csengettyűik zenéjét. Ritkán időzött fél óránál tovább, feltápászkodott, és már indult is tovább. Az erdő felé igyekezett.

Kerülte a kijelölt utakat. A turistacsoportok vízzel és süteménnyel kínálgatták, beszélgetni próbáltak vele, meghatódtak ettől a különös alaktól, volt, aki közös fotót akart. Ő nem szeretett attrakcióvá válni, öregnek érezte már magát az ilyesmihez. Néhány hét alatt kitaposott magának egy ösvényt, ami kacskarigózva tekergett az erdőben, kellő távolságra a turistaúttól. Egyszer belebotlott két fiatal franciába, akik éppen a bokrok tövében könnyítettek magukon. Aznap éppen egy döglött delfint cipelt a batyujában. Délelőtt találta a parton. Borjú volt még, de azért így is túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a batyuba, rothadó uszonyai kilógtak a zsák szájából, apró legyek dongtak a fekete szeme körül. A franciák ijedtükben levizelték magukat, felháborodtak, még aznap bejelentést tettek a rendőrségen állatkínzás és orvhalászat címén. Az ügynek nem lett folyománya, azon kívül, hogy rendőrségen jól elszórakoztak az eseten.

Senki sem tudja, hogy talált rá a bejáratra. Pókhálóval átszőtt bozóttengeren kellett áthatolnia, hogy egyáltalán odajusson. Talán a tüskés feketeség körül

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

391

lengő kénszag vonzotta oda. A pásztorok ismerték ezt bűzt, ha csak tehették, elkerülték a területet. Ha nagy ritkán mégis ide keveredtek, kecskéik nagyon furcsa hangokat hallattak, és úgy rángatóztak az izmaik, mintha áramot vezetnének beléjük. Goma kerített egy csorba macsétát, és egy álló héten át irtotta a gonosz tüskéket. Előbb jobb kézzel dolgozott, mikor megnyíltak a hólyagok a tenyerén, ballal folytatta. Madárral, emlőssel nem találkozott, viszont rengeteg elképesztő csúszómászóval ismerkedett meg. Kövér ezerlábúkat engedett útjukra, egyszer kis híján lenyelt egy sárga pókot. A második hét végén aztán a macsétája nagyot szikrázva fennakadt a sziklán. Megtalálta a barlangot.

Mindennap végigjárta az utat. A főtértől a partra, keresztül a falun, fel a szerpentinen, át az erdőn, be a legmélyébe, aztán keresztül az ösvényen, egészen a barlangig. A saját barlangjáig. Ott aztán kifújta magát, ivott néhány kortyot ütött-kopott PET-palackjából, belépett a barlangba, és eltűnt a tojásszagú homályban. Három-négy órát töltött bent. Amikor előjött, elvakult a fénytől, volt, hogy egészen megtántorodott. Mikor megszokta a világosságot, szapora léptekkel nekiindult, hogy még napnyugta előtt elérje a partot.

Ráhasalt az első hullámra, végiggörgött a köveken, és beúszott az óceánba.

Az sem zavarta, ha a hullámok hét méter magasak voltak, és bömbölve csapkodtak körülötte. A szörfturisták néha azt hitték, bajban van, ilyenkor megpróbálták kimenteni, de ő nem várta meg, míg odaérnek, felkapaszkodott egy hullámra és arrébb siklott. Ruganyosan merült alá, és hirtelen bukkant fel, önfeledten úszott, valahogy úgy, mint egy tengeri vidra. A parti őrség annyi bejelentést kapott, hogy maga Tonio, a hírhedten babonás rendőrkapitány kérte meg rá szépen, hogy valahol máshol úszkáljon. – A szellemvilág nyughatatlan ott, a partszakasz csatatér, keringenek ott a démonok éjjelnappal, néha testet öltenek, máskor szertefoszlanak, háború folyik ott. Értse meg! Vissza akarják rángatni a szigetet a tengerbe! Azért szól az a jellegzetes őrlő, zúgó hang. Tudja, ugye, hogy miről beszélek? Indián koponyák görögnek itt egymáson. A hullámok lökik őket fel s le. Rettenetes hangja van ott az óceánnak. Be lehet tőle csavarodni. Jobban teszi, ha odamegy a kikotort, kényelmes, homokos strandra, ugyanúgy, mint a többiek.

Goma engedelmesen bólogatott, szeliden pislogott hozzá, de másnap ugyanakkor ugyanott ment a vízbe. Ráadásul meztelenül. Hiába tettek ki neki fürdősortot, nem vette fel. Ha véget ért a röplabdaedzés, a lányok gyakran kijártak oda. Ott békében tekerhették a cigit, kortyolhatták a sangriát, tárgyalhatták ágas-bogas szerelmi életüket. És meglesték Gomát. Ő a fürdés

392

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

után a sziklákon ülve szárítkozott a szélben. Titokzatos test volt, nemes, karcsú és kortalan. Figyelték lúdbőröző, bronzszínű bőrét, a hideg széltől megmegremegő izmait. Legjobban az alhasán tekergő vénát szerették figyelni, ahogy az ágyékán átfutva rágabalyodik a péniszére. A lányok vihogtak, ha meglátták, néha nekibátorodtak, integettek neki. Ő nem szentelt nekik túl nagy figyelmet, a sziklára kuporodva várta, hogy kezdődjön az előadás. Úgy tűnt, egészen megbabonázza, ahogy a Nap izzó gömbje ráereszkedik a hullámokra, átvilágítja a tajtékot, aztán eltűnik a tengerben. Utána nekiállt öltözködni; amint felöltötte a ruháit, eltűnt belőle a férfi, megjelent Señor de la Goma, a bolond, a rágókaparó vén hülye. A lányok ekkor már annyi érzékiséget sem láttak benne, mint a valószínűtlenül csálé strandpapucsban, amit viselt.

Már aki.

Mirjam a társaságtól kissé elhúzódva ült a sziklán, piszkálgatta a benőtt szőrtüszőket a lábain, mintha unatkozna, de valójában éberen figyelt. Gomát nézte, amint az a sziklák között egyensúlyozva a part felé indul. Egyre kevésbé tudott bármi másra figyelni. Három nappal ezelőtt, a piacon kezdődött. Mirjam meglátta la Gomát, amint az a fonnyadt banánok között turkál, nyomogatja, szagolgatja őket, mint valami történelem előtti ember. Kikerülték egymást, illetve megpróbálták, mert vállaik összeértek, igaz, csak egy pillanatra. A férfit pézsmás szag lengte körül. Mirjam érzett már hasonlót apja bőrén, amikor az a mulatságból hazatérve, csatakosra izzadtan a karjaiba vette, vagy amikor tornaóra után a fiúk kiözönlöttek az öltözőből. Undoritó és ellenállhatatlan párolgás volt.

Hímszag. Mirjam tizenöt éves teste rendkívül hevesen reagált rá. Tudta persze, mi az illendőség, fegyelmezte magát, amennyire csak lehetett, csak éppen egyre nehezebben lehetett. Ez a szag más volt, mint a többi. Neki szánták, mintha csak neki keverték volna ki. Úgy hatott rá, mint bivalyra a varánuszok mérge, szinte észrevehetetlenül terjedt szét testében. Elkábította, aztán lassan átvette felette az irányítást. Próbált szabadulni, de nem tudott. Attól fogva nem tudott nem úgy nézni rá. Sem a főtéren, sem a parton, sem sziklákon. És mindenhol nézte.

Esténként a szobájában sem volt nyugta. Ha már nem bírt magával, combja közé vette szeretett plüssdelfinjét. Néha napfelkeltéig csinálta. Korábban, ha elragadta a vágy, a fiújára, Alvaróra gondolt. Néha megjelent Matthew McConaughey, vagy valamelyik szörfös fiú képe, legnagyobb rémületére néha apja is, de ilyenkor – illemtudóan – odaerőltette Alvaro alakját. A piac óta csak Gomát látta, a sziklán szárítkozó, meztelen öreg herceget. A csöpögő ősz szakállat képzelte el, simogatta a lüktető vénákat, a tengerszagú péniszt.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

393

Egy idő után nappal is rátörtek a képek. Aztán már akkor is, amikor Alvaróval szeretkezett. Az energiaitalszagú aktusok egyre jobban idegesítették. Mintha el akartak volna tőle venni valamit, vagy még inkább túlharsogni, eloltani.

Kihagyott egy-egy edzést. Helyette messziről leste a férfit, ahogy a vadakat szokás. Figyelte, ahogy kaparja a rágókat, ahogy gömbbé gyúrja őket, ahogy törölgeti a homlokát, ahogy kapkodva szívja, eszi a paradicsomot, a megszürkült avokádót. Követte a partra, leste a banánföldeken. Hazudozott, már nemcsak a szüleinek, hanem legjobb barátnőinek, Petrának és Luciának is. Kilopta apja fényképezőgépét a féltett teleobjektívvel együtt, úgy tervezte, hogy a távolban megbújva fotózni fogja Gomát. Bemászik a pixelek közé, ott leleplezi a trükkjét, és megszabadul tőle örökre. Vagy megöli.

Goma észrevette. A szerpentinen felfelé kaptatva időnként lelassította lépteit, nehogy a nagy melegben hőgutát kapjon szegény lány, de közben azért arra is ügyelt, hogy megtartsa a kellő távolságot. Amikor aztán felértek a hegyre, kíméletlenül lerázta. Ez eleinte könnyen ment, a harmadik napon azonban Mirjam alaposan megizzasztotta. Goma még ekkor sem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, azt hitte, a lány előbb-utóbb elunja majd a játékot.

De nem. Ott volt az ötödik napon is. Úgyhogy Goma becsalta egy kiszáradt patakmederbe. A lány csak sortot és trikót viselt az elmúlt napokban, így aztán rákvörösre égett a válla, lepirultak combjai. Aznap már arabsálat tekert a fejére, bő lennadrágot és blúzt húzott magára, mintha valami félresikerült tuareg jelmezt viselne. Letolta a nadrágját, és leguggolt. Goma udvariasan félrenézett, egészen addig, amíg elapadt a zubogás. Mirjam lepisilte a nadrágja szárát, megpróbálta kicsavarni, de ezzel csak azt érte el, hogy a blúzra is ráfolyt.

Letekerte a fejéről az arab kendőt, miniszoknyát rögtönzött belőle. A hugyos nadrágot betömte a hátizsákjába, kissé megszédült, ahogy felállt. Tudta, nincs egyedül. Goma várt még egy pillanatot, majd felkapta a batyuját, és sietve odébbállt. Az ösvényen már szinte futott.

A barlangban eltöltött órák után újra nyugodtan, szinte lebegve járt, mintha nemcsak a batyuja tartalmát, de saját magát is berámolta volna a barlangba. Kőről kőre szökkenve ereszkedett le a szerpentinen, amikor aztán meghallotta a nyöszörgést. Megtorpant. A szakadék fölött átívelő elágazás felől jött a hang. Hatalmas, gyökerestül kifordult kaktusz állta az útját, oldalazva kellett megkerülnie, hogy továbbjusson a hang irányába. Meglátta a lányt.

Mirjam kendőből tekert szoknyája fennakadt a kaktusz tüskéjén, bal szeme és a szája feldagadt, combjait, nyakát duzzanatok borították, mintha lóbabokat dugtak volna a bőre alá. Görcsösen szorította a fényképezőgépet, csorgott a

394

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

szájából a nyál. Ajkai körül lódarazsak keringtek, úgy zúgtak, mint valami apró harci helikopterek. Nem messze tőle egy elhullott kecske hevert. A darazsak a csontváz bordakosarába építették fészküket. Úgy tűnt, Mirjam túl közel ment a kashoz, az is lehet, hogy egyszerűen csak belebotlott. Goma villámgyorsan megragadta Mirjam nyakát, és vámpír módjára szívni kezdte. Szívott, köpött, szívott, köpött, szívott, köpött, szívott, köpött. A darazsak feldühödtek, egyikük tarkón szúrta Gomát, ő erre nagyot káromkodva lerúgta a kecskecsontvázat a mélybe, a hirtelen mozdulattól megtántorodott. Egy pillanatra úgy tűnt, ő is belezuhan a szakadékba, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Mirjam kulcscsontját. Hiába kapálózott, lábai nem találtak támasztékot, csípője himbálózott a levegőben. A test megindult. Centiméterről centiméterre haladva csúszott lefelé. Goma tehetetlenül lógott, minden erejével szorította a lány kulcscsontját. Már úgy tűnt, szörnyethalnak, ám ekkor valami megakasztotta őket. Mirjam bugyija volt az. Fennakadt egy sziklán, megfeszült, mint egy húr, és mélyen bevágott combtövébe. A test megállt.

Amikor Mirjam magához tért, kékséget látott. Sajgott mindene, rázta valami, és furcsa melegséget érzett. Azt hitte, valami kék ló méhében üget bele a halálba. De nem a halál volt az, hanem az élet. Pontosabban a kék műanyag zsák, ami Goma válláról lógott, miközben a hátán vitte. Megérezte a párolgást, a meleg szagot, és annyira megkönnyebült ettől, hogy újra elájult.

Goma egészen a gyógyszertárig rohant vele.

A gyógyszertárban nemrég lett vége a sziesztának, a patikusnők ásítozva festegették egymás körmét, kávé- és lakkszag lengte őket körül. Goma belerúgott az ajtóba. A nők ijedt madarakként rebbentek szét, felborult a körömlakk, aceton ömlött a padlóra. Aztán gyorsan észhez tértek, kapkodva összetolták a székeket, és ráfektették a lányt. A nagy csörömpölésre, sürgésforgásra összesereglettek az emberek az utcából. Találgattak, tanakodtak, zuhogtak a kérdések.

– Mit csinált vele? – sápítozott egy golyvás nyakú asszony. – Válaszoljon! – rivallt aztán Gomára.

– Na mégis mit gondol, mi történt? Valaki elkapta, és megerőszakolta! – morogta az öreg lakatos, aki ha már betévedt a patikába, levett a polcról egy aranyérkenőcsöt. – Ezt fizetném akkor, Lucia drága!

– Maricia vagyok, és még nem vagyunk nyitva, úgyhogy nagyon kérem szépen, akinek nincs itt dolga, hagyja el az üzletet! – csattant fel a patikus.

Persze senki sem mozdult. Szörnyülködve lesték Gomát és az ájultan fekvő lányt.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

395

– Dehogy kapták el! Nem látja a szúrásokat!? Hát vak maga? – mondta valaki a sarokból.

– Ez a Santos lány ugye? Hú, mi lesz itt!

– Mirjam! Mi történt, kicsikém? Bántott valaki? – kérdezte egy békaképű férfi lágyan, mintha egy óvodáshoz beszélne.

– Kiszívták a nyakát, de még hogy. Édes jó istenem, megerőszakolták! – mondta valaki más.

– Dehogy erőszakolták meg, ne beszéljenek már ennyi hülyeséget! Nem bántotta senki! Goma végképp nem, hát ő hozta ide! Ez allergia – mutatott a patikus a darázscsípésekre.

Mirjam zörögve vette a levegőt, nyaka ijesztően bedagadt, a kendőszoknya lehullott róla. Meg is bámulták alaposan. Goma észrevett egy faliszőnyeget, nekiveselkedett, hogy leszaggassa. Akárki szegelte fel, alapos munkát végzett.

Goma majd egy percig viaskodott, mire aztán sikerült letépnie. Széthessegette az embereket, és betakarta vele Mirjamot. Csend lett, a társaság hirtelen elszégyellte magát, leszegett fejjel álltak, kerülték egymás pillantását. Goma egy marék darazsat szórt a pultra, erre aztán hirtelen magukhoz tértek, felhördülve arrébb ugrottak, sóhajtoztak.

– Jézus atyaúristen! – vetett keresztet a golyvás.

– Na menjünk innen, de nagyon gyorsan!

– Mik ezek?

– Hát nem látja? Méhek?

– Dehogy méhek. Darazsak. Ennyi hülyét!

– Maga ne hülyézzen itt, Maria!

– Bogár az bogár…

– Lódarázs lesz ez.

– Ó, anyám!

– Vigyázzanak, még élnek! – mondta a békaképű öreg.

A rovarok karikába gömbölyödve feküdtek a pulton. Nem volt már bennük sem élet, sem méreg, de némelyiknek még holtában is lüktetett a potroha, rángva szurkálták a levegőt. Mire az emberek felocsúdtak, Gomát már nem látták sehol.

Alvaro csendben ült a kórteremben, focimezt viselt, zselés haja csillogott az ablakon betörő fényben. Végignézett alvó barátnőjén, elgyötört, meztelen talpát figyelte. A lány lepedője összesodródott, és mint valami kígyó, körbetekeredett a testén, Alvaro eljátszott a gondolattal, hogy a lány nyaka

396

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

köré tekeri, és addig szorítja, míg aztán mindkettőjük gondjai megoldódnak.

Mégis mit képzelt? Bugyiban futkározik a sziklák között, és azt a rágókapargató degeneráltat fotózza. Azt a vén buzit, aki rohadt banánt eszik, és rohadt delfinekkel hempereg az ágyában, hogy rohadna meg ott, ahol van. Van pofája meztelenül fürdeni, és mutogatni itt azt a rohadt öreg seggét. Ez kell Mirjamnak? Ezt fotózza? Mindenki megmondta, hogy kétszer is, háromszor is, meg négyszer is, meg ötször is gondolja meg, hogy közelébe megy-e a Santos családnak. Alvaro nem hallgatott rájuk. Rohadt nagy hiba volt.

– Hol a fényképezőgép? – kérdezte Mirjam, amikor váratlanul felébredt.

Alvaro az ablakpárkány felé biccentett.

– Add ide, légy szíves!

A fiú kissé kelletlenül felállt, elvette a gépet a párkányról, de amikor Mirjam érte nyúlt, hirtelen elhúzta.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Mirjam. Nem volt vicces kedvében.

– Ezt te kérdezed?

Alvaro keresztbe fonta karját a mellén, és rendületlenül bámulta Mirjamot. Ő meg magához ölelte a fényképezőgépet, lehunyta szemét.

– Vége – mondta.

– Mi van?

– Jól hallottad – mondta Mirjam újra. Próbált tisztán artikulálni, de az ajka zsibbadt még a darazsak mérgétől.

– Minek van vége?

– Mindennek. Például nekünk – suttogta Mirjam, és elszenderedett.

Azt hitte, néhány másodperc múlt csak el, valójában két órát aludt. Amikor kinyitotta a szemét, Alvaro már nem volt ott. Valaki más ült a széken.

– Nem sokon múlott, Mirjam – mondta az émelyítő hang. Az anyja volt az.

– Le akartam fotózni a kecskéket – mondta Mirjam gyorsan, mielőtt anyja találgatni kezd. Attól most nagyon gyorsan elveszítené a türelmét.

– Értem. Hoztam fogkefét meg tiszta fehérneműt. Segítsek felvenni?

– Ne. – Nagyon fáj?

– Nem annyira, inkább csak nehezen nyelek.

– Mirjam, gondolom, tudod, mit jelez az, ha valaki nem tud nyelni.

– Darázscsípés-allergiát.

– Igen, Mirjam. De mit jelent igazából? Mit üzen ez neked?

– Semmit.

– Mirjam…

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

397

– Mit ismételgeted a nevemet?

– Kislányom… Ingrid nemsokára bejön, és prána nadival kikezeli a…

– Ingrid saját magát kezelje ki az alkoholizmusból. Lucia már azt sem tudja, hova dugja előle a konyakot. A múlt héten felfeszítette a pinceajtót…

– Mirjam, ne haragudj, de hogy merészelsz…

– Mit hogy merészelek, anya!? Mit hogy merészelek!?

Amikor Mirjam végre egyedül maradt, bekapcsolta a fényképezőgépet.

Hiába kereste a fotókat. No card. Valaki kivette. A karjába épített infúzióra nézett.

– Elnézést, nem tudja, hogy kell ezt kivenni? – szólt oda a szomszéd ágyon gubbasztó apró néninek.

– Nem szabadna így beszélnie az anyjával – mondta a néni gyöngén. Úgy festett, mint valami gyámoltalan feketerigó.

– Nem bizony – vágta rá Mirjam, és kiráncigálta karjából az infúziót.

Goma csak dolgozni járt a barlangba, lakhelyét rendszeresen váltogatta. Volt, hogy az óceán partján rakott magának falat a partmenti kövekből, máskor valamelyik ültetvénycsősz kunyhójában húzta meg magát, vagy rövid időre a régi világítótorony szolgálati lakásában. Akkortájt éppen az elhagyott focipálya alatt húzódó sziklamélyedésben táborozott. Néhány éve egy földcsuszamlás háromfelé repesztette a pályát, az egyik kaput félig elnyelte a föld, úgyhogy a területet azonnal életveszélyessé nyilvánították, beszüntették az edzéseket, szélnek eresztették a személyzetet. Ramona, az öreg kurva kijárt még egy ideig, de a kuncsaftjai rendre használhatatlanná váltak ezen a kísérteties helyen. Amikor aztán híre ment, hogy a sziklák néha leszakadnak a meredélyről – egyesek akkorák, mint egy zongora –, a hely végképp elhagyatottá vált.

Ekkoriban jelent meg Goma. A padlóra banánháncsot szórt – ezt hetente frissre cserélte –, arra terítette rá az öreg katonai hálózsákot. Volt még egy narancsosládája, benne egy-két fakó póló, farmer és a macséta. Aznap este apró tüzet rakott a mélyedés szélén, megsütött három platanót, szeletekre vágta, csilit rágott hozzá, és próbálta elfelejteni az egészet. A patikában összegyűlt emberek zajongása, kipárolgásuk, egyáltalán a közelségük mintha valami lemoshatatlan, gonosz zsírral tapadt volna a testére, mintha összekenték volna a lényét. Hiába sikálta magát az óceánban, szárította magát a forró széllel, nem jött le róla a kulimász. És a lány se. Soha többé nem engedheti magához. Hosszú napokra, talán egész hetekre lesz szüksége ahhoz, hogy kigyomlálja magából a nőt. Ahogy megízleli sós bőrét, szívja, köpi belőle a

398

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

darazsak mérgét, ahogy a lány ájultan fekszik a gyógyszertárban, összeszorult, lúdbőröző combokkal. Vagy csak ahogy egyszerűen ül, sétál, eszik, beszél.

Ahogy létezik. Undorodva beleköpte a sütőbanánt a parázsba, talán még üvöltött is volna. De meghallotta a közeledő motorzajt, a sárhányóra csapódó köveket, az olcsó latin slágert, majd a két ajtócsapódást. Felkapta macsétáját, hangtalanul kisurrant rejtekhelyéről, elrejtőzött a maszlagbokrok közé.

Azok ketten csendben körülnéztek, tanakodtak, aztán egyikük visszament a kocsihoz és sörrel a kezében tért vissza. Rágyújtottak. Úgy szívták-fújták a füstöt, mintha az életük múlna rajta. Ártatlanok voltak, szinte kölykök még.

– Gyere elő, patkánykirály! – kiabált Alvaro kásás hangon.

Semmi.

– Utoljára figyelmeztetlek, gyere ki! – Alvaro egészen közel ment a barlanghoz, és kicsatolta az övét.

– Lehet, hogy alszik – mondta az egyik.

– És?

– Nyakon akarod hugyozni?

– Igen, Manuel, nyakon akarom hugyozni. Van esetleg valami kifogásod ellene?

– Azt tudod, hogy megmentette Mirjamot?

– Ki az a Mirjam? – kérdezte Alvaro, és nekiállt hugyozni. – Nem ismerek semmiféle Mirjamot.

– Ja, értem – mondta Manuel, tüntetően elfordult, már éppen megszólalt volna, amikor észrevette Gomát. A bolond alig fél méterre állt tőle. Ha kinyújtotta volna a kezét, akár meg is érinthette volna izzadságtól fénylő homlokát.

– Hé… – mondta halkan, de Goma csendre intette az ujjával. Manuel hezitált, ijedten Alvaróra nézett, és mire visszafordult a bokorhoz, már nem volt ott senki.

– Lehet, hogy már bassza! Érted, amit mondok, Manuel? Elment hozzá, és ott bassza az ágyon a plüssállatok között! Igen, ott a lányszobában!

Manuel tudta, hogy Goma nem baszik senkit, legalábbis ebben a pillanatban biztos, hogy nem. Nem mondta el, hogy látta. Képtelen volt rá. Alvaro egyre jobban idegesítette, gyűlölte, hogy képtelen nemet mondani neki, gyűlölte, hogy belerángatta ebbe is, úgy, mint annyi minden másba.

– Hívd fel Paulót, mert szükségem lesz a kokainjára.

– Most?

– Igen, Manuel, most. Most kell gondolkodnom, rohadtul gondolkodnom kell, annyira, amennyire csak Paulo kokainjával tudok gondolkodni.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

399

– Nem veszi fel.

– Csöng vagy ki van kapcsolva?

– Ki van kapcsolva – hazudta Manuel, mert nem tartotta jó ötletnek a kokaint.

– Rohadjon meg.

Alvaro felkapta a hálózsákot, és ráhúzta a parázsra. Vigyorogva figyelte, ahogy leolvad a nejlon, és ahogy lángra kapnak a tollak. A parázsló tollpihéket felkapta a hő, a szél pedig lassan lebegtette őket a focipályát borító, derékig érő gaztenger fölé. Két hónapja nem esett.

– Ó, te fasz! Te nyomorult fasz! – motyogta magában Manuel, ahogy magukra csapták a kocsi ajtaját.

Lángolt a mező. Goma ösztönösen az óceán felé futott volna, de a tűz útját állta. Felriadt pintyek zúgtak el a feje mellett, égő sáskákat taposott el futtában. Köhögött, zihált, alig tudta nyitva tartani a szemét. Csaholást hallott, kóbor kutyák száguldottak el mellette, nyüszítve ugráltak keresztül az égő maszlagbokrokon. Ő maga sem tehetett mást, elindult lángok felé.

Mirjam Santos a szobájába zárkózva feküdt az ágyon, hol pornót nézett, hol az instagramot görgette, hátha lesz majd valami. Bármi. Az anyja bekopogott, vacsorával és mindenféle kérdésekkel traktálta. Mirjamnak jólesett volna az anyja karjaiba borulva zokogni, úgy, mint kislánykorában. De ahogy ott feküdt farmersortban, lenőtt fanszőrzettel, az ölében a felforrósodott laptopjával, elképzelni sem tudta, hogy hozzáér az anyjához. Vagy bárki máshoz.

– Mirjam, kicsikém...

– Nem kérek enni, nem kérek inni, nem kérek semmit, könyörgöm, hagyjál békén.

– Gyere gyorsan, mennünk kell…

– Hova?

– Ég a falu.

– Részeg vagy?

– Nézz ki az ablakon. Öltözködj!

Mirjam becsukta a laptopját, és az ablakhoz lépett. Elképedve bámulta a lángokat, a hegyoldalban addigra már tucatnyi apró tűz égett, mint valami Bosch-festményen. Kitárta az ablakot, azonnal megcsapta a lángoló bozótok sűrű szaga. Ijedtében előkapott egy üveg rumot az ágyneműtartóból, a fogával kirácingálta a beszorult dugót. Az ágyán sorakozó plüssállatokat nézett, a tucatnyi szempár csodálkozó volt, és valahogy követelődző, mintha tőle

400

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

várnák a megoldást. De mire? Különös mámort érzett, mintha újraélesztették volna. Belehúzott a rumba, meggyújtott egy befejezetlen jointot, és teleszívta a tüdejét füsttel. Tudta, a tűz könnyedén elérheti az autókereskedést. Ekkor talán felrobbannak az autók, például az A8-as, benne a szalon tulajdonosával, az apjával, Señor Santosszal. Látta ahogy lángol az apja, a nagy tiszteletben álló faszkalap, karjában a szeretőjével, Esmerrel együtt. Látta a sikoltozva ugráló barátnőit, Petrát, Luciát, Selmát, Mercedest, Dalmát, Estert, Ginát, Claudiát és többieket. Látta a hólyagosra égett Alvarót, Manuelt, az egész focicsapatot, az éttermeket, a felrobbanó hordókat, a lángoló szörfdeszkákat, a fürdőlepedőket, a füstölő miniszoknyákat, a halászokat, mindenkit. Az anyját is. A szerencsétlent, aki azon tűnődik, hogy igazából mit üzennek neki ezek az egymásba csimpaszkodó, feketére égett csontvázak. Szíve hirtelen megkondult a mellkasában. És Goma?

De a tűz inkább csak Mirjam fejében tombolt. A valóságban a nyugat-szaharai szél a hegynek terelte a tüzet, és mivel ott nem talált táplálékot, egyszerűen kialudt. Mire a falu népe és az izgatott turisták összegyűltek a kikötőben, már vége is lett az egésznek. Az emberek tanakodtak egy darabig, majd a tapasbárhoz tódultak. Soha annyi Clara con Limónt nem kevertek, mint aznap este, egész jó hangulat kerekedett, a kölykök élvezték, hogy a hajók között rohangálhatnak, sokan becsíptek, táncra perdültek. Nem sokkal később megérkeztek a tűzoltók, bejelentették, hogy elfojtották a tüzet, a tömeg éljenzésbe kezdett, felhangosították a zenét. Valaki még egy tűzijátékot is felállított, már éppen meggyújtotta volna a kanócot, de végül nem engedték neki.

– Nem kell azért provokálni őket – mondta Tonio. A démonokra gondolt.

Goma a móló végén, a beton hullámtörők tetején ült, három kóbor kutya feküdt mellette. Az állatok szobormereven bámulták a különös vigadalmat.

Goma felszisszent a fájdalomtól. Hasát és törzsének bal oldalát hólyagok borították, mellkasáról leégett az ezüstös szőr. Sárgásfeketére pörkölődött vádlijai úgy néztek ki, mint egy-egy disznóláb, arcszőrzetéből sem sok maradt. A kutyák is pórul jártak. Az egyiknek a hasa égett meg, a másiknak a mellbimbói perzselődtek apró fekete gombokká. Négy elgyötört emlős.

Figyelték a mulatozó tömeget, a bár mellett összegyűlt öregurak addigra már behangolták gitárjaikat, és nekiálltak madrigálokat énekelni. Az óceán meg csak küldte a partra hullámait, szüntelenül, egyiket a másik után, szemtelen közönnyel, úgy, mintha semmi köze nem lenne ehhez az egészhez. Goma legszívesebben belevetette volna magát a vízbe. Ehelyett kormos macsétájára támaszkodva feltápászkodott, és elindult a parton. A kutyák szemmel tartották egy darabig, majd eltűntek a bazaltsziklák sötétjében.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

401

Éjszaka soha nem járt a hegyen. Ha nem ismerte volna a szerpentint úgy, mint a tenyerét, eltévedt volna a sok kis elágazás között. Húzta a bal lábát, szemét nehezen tartotta nyitva. A maszlag pernyéje még mindig ingerelte a légcsövét, úgyhogy erősen köhögött. Szürkés váladékot törölt az alkarjába.

Elhaladt az összedőlt kápolna mellett, macsétájával rákoccintott a rozsdás harangra, mint aki ellenőrzi, hogy engedelmeskedik-e még neki a világ. A harang kötelességtudóan megcsendült, ő legszívesebben a földre borult volna, de attól tartott, ha egyszer leül, nem kel fel többé. Átkelt a mezőn, a kecskepásztorok kutyái felébredtek a szagára. Talán soha nem szimatoltak még ennyire bonyolult képletet: égett szőr, maszlag, vér, rohadó hal és idegen kutyák szaga gomolygott a sötétben.

Az erdőben meglepő csend és mozdulatlanság fogadta. A madarak mélyen aludtak. Akárkik és akármik is élték északai életüket a fák között, csendben, láthatatlanul tették. Lefordult a kijelölt útról, az ösvény felé vette az irányt, köhécselve dúdolta a kikötőben hallott madrigált. Istenverte, nyálas egy dal volt. Amint az elágazáshoz ért, észrevette a sziluettet, a homokóra alakú árnyat, ahogy ott imbolygott a bokrok között, mint valami lidérc. Akármi is volt az, útját állta. Persze Gomát, a skarabeuszt, nem állíthatta meg semmi.

Közelebb ment, erőtlenül felemelte a macsétáját.

Mirjam volt az, foga megcsillant a sötétben. Goma arra gondolt, levágja a fejét. Öt-hat jól irányzott csapás elég lenne, aztán a táskájába pakolná, amire szüksége van a testből – például a gyönyörű bokát, a kezeket és a hajat –, és bevinné magával a barlangba. Ehelyett a macsétát Mirjam nyakához érintette, egészen pontosan az ütőérre. A lány hisztérikusan felnevetett, amire szárnysuhogás válaszolt a közeli bokorból. A lány nagyott csuklott ijedtében.

– Would you like some? – kérdezte, és odanyújtotta Gomának a rumosüveget. Fogalma sem volt, miért beszél angolul.

Goma elvette az üveget, végtelennek tűnő másodpercig bizonytalankodott, szájához emelte, és glugyogó kortyokkal inni kezdett. Mirjam elismerően bólogatott, aztán, ahogy a holdfény előszüremlett a felhők mögül, elszörnyedt.

Meglátta Goma összeégett arcát. Kis híján újra vihogásban tört ki, de helyette remegni kezdett, összeszorította az állkapcsát, mintha valami csontot akarna szétroppantani. Közel hajolt Gomához, a fogai között sziszegve, alig hallhatóan szólalt meg.

– Sejtem, ki gyújtotta a tüzet. Szerintem élvezte, amikor csinálta. Én is élvezni fogom, amikor elbeszélgetek vele!

402

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Mirjam kivette Goma kezéből a macsétát, és kóválygó léptekkel elindult a falu irányába. Biztos volt benne, hogy Goma vele tart. De Goma nem mozdult.

– Hé! – mondta.

Mirjam megtorpant. Soha nem hallotta még a férfi hangját. Smirgliszerű volt, de valamiképpen gyámoltalan, olyan, mint egy gyereké.

A vadászkutyák berontottak Mirjam szobájába. Felugrottak az ágyra, a lepedőbe lihegtek, aztán az ágy mellé dobott farmersortba fúrták az orrukat, folyt a nyáluk, nyüszítettek. A gazdájuk nem volt biztos benne, hogy így kell csinálni, és Tonio sem fűzött sok reményt hozzá. A kutyák keresztülrángatták őket a falun, fel a szerpentinen, át a mezőn, be az erdőbe. Alig másfél órával azután, hogy Señora Santos bejelentette az eltűnést, és a kutyák szétdúlták Mirjam hálószobáját, a társaság ott állt a barlang bejárata előtt. Tizennégyen voltak. Rendőrök, polgárőrök, két tűzoltó, Señor Santos és három doberman.

Tonio érkezett meg utoljára, szeme gúvadt, törölgette homlokát, hányta a kereszteket.

– Tapintani lehet a jelenlétüket – mondta Tonio –, most még nem lehet bemenni, mert nagyon erősek, meg kell várni, amíg pirkad, pár perc most már csak…

– Ne hadováljon már! Fossa itt a szót egész éjjel, már szédülök magától – förmedt Santos Tonióra. – Gyerünk! Befelé! – mondta aztán.

De nem mozdult senki. Ott álltak a kénszagú barlang előtt, zseblámpáikat a földre szegezve, és némán várakoztak. Maguk sem tudták, mire. Pedig a barlang hívogatóan nyitva állt, mint valami széttárt, fekete öl. Az egyik doberman, fiatal kan volt még, nem bírta türtőztetni magát, kitépte a pórázt gazdája kezéből, és nekiiramodott a sötétségnek.

Nyugtalanítóan pedáns és szimmetrikus volt minden. A mennyezetről vörös fonalakra csomózott sirálycsontok, kapukulcsok, apró üvegcserepek, mindenféle tollak lógtak. A régi olíváshordóra szerelt apró kerekek, csapágyak, rugók, az őket összekötő vékony horgászdamil is valami eszelős, már-már földöntúli rendszerbe szerveződtek. A falra kalapált, tengerrágta papucsok, tűsarkú cipők, csizmák, edzőcipők – olyanok voltak mind, mint valami ismeretlen és gyönyörű arabeszkek. Az egész leginkább egy megfejtésre váró rejtvényre emlékeztetett. Santos bevilágított a barlang szűkülő járataiba, ahol a falak már sárgállottak a kéntől. Kecskepatákból, delfinbordákból épített, ismeretlen rendeltetésű tárgyak lógtak a barlang plafonjáról, mintha egy kihalt törzs itthagyott hangszerei lennének.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

403

Az elképedt társaság némán ácsorgott a barlangban. Lámpáik hideg fényköre a terem közepén magasodó gömbön állapodott meg. Az ezernyi rágóból összenyomkodott gömb egy uszadékfából ácsolt posztamensen állt, előkelő helyen és pozícióban, mint valami felbecsülhetetlen értékű koronaékszer. Sűrű fegyelmezőerő áradt belőle, talán a kényszeres, már-már földöntúli tökéletesség okozta a hatást. Egyetlen torzulás, egyetlen ujjlenyomat, egyetlen hajszál vagy porszem sem szennyezte a gömböt.

– Omnis fallaciae, libera nos, dominates. Exorcizamus omnis immundus spiritus omnis satanica potestas, omnis incursio. Infernalis adversarii, omnis legio, omnis et congregatio secta diabolica – motyogta a rendőrfőnök térdre borulva, a kutyás rendőr is rákezdett az imára. Ha tudtak volna latinul, talán a megbabonázott dobermanok is nekikezdtek volna.

– Fogják már be a szájukat, nem a templomban vannak! Maguk rendőrök, nem azért kapják a fizetésüket, hogy… – mondta Señor Santos, de amikor megfordult, hirtelen elfogyott a mondanivalója. Meglátta Mirjamot. Úgy érezte, meghűl rajta a bőr, egészen megfagyott.

Goma és Mirjam egy uszadékfákból és műanyag flakonokból épített trónon ültek, nem messze a gömbtől. A lány Goma ölében ült, átfogta a nyakát, egészen közel bújt hozzá, úgy, mintha soha többé nem akarná elereszteni.

Régi, kifakult Sepultura-trikót viselt. Mirjam darázsmarta combjai meztelenek voltak. Hároméves korában látta így utoljára a lányát, akkoriban ő törölgette vaníliaszagú kendővel a pelenkától megviselt feneket. Mi történt azóta?

Santos hirtelen elveszítette a fonalat, nem értette többé az időt, a folyását, a célját. Miért kell ezt csinálni egy testtel? Mirjam halkan horkolt, egyik karjával átölelve tartotta a lehunyt szemű, égett szakállú férfit, a másik kezében pedig a delfinkoponyában végződő jogart lógatta.

– Ügyesek vagytok, jól van, jól van, igen, ügyesek vagytok! – mondta a vadász. És a kutyák hálásan vigyorogtak, lihegtek.

Fliegauf Bence

404

(Budapest, 1974) forgatókönyvíró, filmrendező, látványtervező, sound designer.

Két gyermek apja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Pauljucsák Péter

Arizona

Nyomkövető rakétát teszteltek az arizonai sivatagban.

Emlékszem az újságcikkre, mintha a mellkasomról írtak volna: Szögesdróttal kerített porfelhős kísérleti telep, dögszagú homokbuckadíszlet. Nukleáris béke.

A számítások stimmeltek, mégis a Szaturnusz felé fordult, kicsúszva a radarok markából, és a szondák mögé vágódott az űr fekete homloklebenyébe.

Nem is csak azért mondom ezt neked, mert azóta semmit nem hallani Istenről, és szinte mozdulatlanul fekszünk a csend ládájában a szürkület fölénk tolt gránitlapja alatt, hanem mert ki tudja, mit találtak még el.

Pauljucsák Péter

2018/4-5

(Sárospatak, 1983) költő, pszichológus. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

405

Kenneth Koch

Pillanatnyi vágy tölt el egy régi halott szomorú tanácsa után (A Momentary Longing to Hear Sad Advice from One Long Dead)

Tanárom volt a Harvardon. Nem volt rajta kabát, Amikor azt mondta, ahogy mentünk át az udvaron, Hűvös, rideg őszben, hogy húzzak kabátot. De hát Magán sincsen kabát. Amire azt válaszolta, Arra figyelj, mit mondok, ne arra, hogy mit teszek.

Mennyire amerikai volt, mennyire a negyvenes évek vége, Delmore, velem ellentétben, biztos tudatában volt ennek. A Finnegans Wakeből idézett, New York-i lakásában ült a széken, az asztal közvetlenül előtte. Ott szokott írni? Tűnődöm.

Nézd meg ezt a fényképet anyámról és apámról.

Coney Island. Boldognak tűnnek? Nem tudta eldönteni. Úgy gondolta, a bundás virsli kultúránk egyik végpontja.

Bundás virsli. Walt Kelly biztosan olvasott Joyce-ot, mondta Delmore.

Miért nem kérdezed meg?

Miért nem kérdezed meg Walt Kellyt, hogy olvasta-e a Finnegans Wake-et.

A szüleid nem tűnnek boldognak, de ez csak egy fénykép.

Talán kellemetlenül érezték magukat, hogy pózolniuk kell.

Talán csak rosszul sikerült a kép. Delmore nem figyel, Azt szeretném, ha valami szomorú igazságot mondana.

Delmore ül a sírjában. Az emberek azt mondják, igen, mindenki meghal, De nesze, olvasd el ezt a vidám könyvet a témában. Nem így Delmore. Az a bánatos pasas.

Kenneth Koch Mohácsi Balázs

406

(Cincinnati, 1925 – New York, 2002) amerikai költő, drámaíró.

(Siklós, 1990) költő, kritikus, műfordító, a Versum és a Jelenkor Online szerkesztője, Pécsett él. Kötete: hungária út, hazafelé (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Volker Braun

A befékezett élet (Das gebremste Leben)

Járd utadat Ha tudod Társasági ember Nyisd meg pórusaid.

Egy idegen test, énformájú A forgalmi dugóban A fejben: piros A Schönhauser sarkán.

Nyomhűség és verejtéknedv Az aluljáróban Két matrica a járműmagasság miatt / Eh nyaljátok ki Most csinálok ide egy hosszú mondatot egészen a lap legszéléig És elengedem a féket Bömbölő gondolatok Mindenkire mindenkire Ez a szürkület nyikorog.

A rakétasilók felett A tehenek az ürüléküket Újrarágják. És a kátrány az erekben A megregulázott szívben A szélvédő mögött Átláthatatlan öröm.

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

407

Olykor a délutánok Fenyő-, Meteln falu Illata! Trója Messzi sóhaja: Fel fel harcra Ti fegyvertelenek, titkos Tanácsok halála.

Asszonyos szemérmetlenség Az ölelésben.

Az igazi érzéki ember A finnországi hangulatú Szaunában Eszméletlen.

Vagy Rudi Bahro Oregonban A narancsra festett községben Életösszefüggéseket Keres sarlóval és kapával A kitoloncolt Előttünk menekül A jobb kőkorszakba: Járd utadat Ha tudod. Én majd magam toloncolom ki magam Túl határain Vicceinknek Kacagásommal Bűnös szerelmemmel Friss tettemmel.

408

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Jelen vers egy, a költői életművön átívelő, negyvennégy költeményből álló ciklus, a Der Stoff zum Leben (Az éltető anyag) darabja. A ciklus célkitűzéseit és tétjeit minden kommentárnál jobban világítja meg a Definíció című prózaköltemény felütése: „Keresni az (íráshoz szükséges, az éltető) anyagot, adott esetben a halálra találni rá. A korszak mechanizmusait szétcsavarozni, szétszálazni az összefüggéseket, hogy a történelem titokzatos vérét vegyük.” (A ford.)

Volker Braun

(Drezda, 1939) Georg Büchner-díjas költő, drámaíró. Magyarul olvasható művei: Hans Kast kötetlen élete (novellaciklus, ford. Bor Ambrus, 1978); A nagy megbékélés (dráma, ford. Márton László, 1986); Versek (ford. Petri György, 1986); A Hincze–Kuncze-regény (ford. Györffy Miklós, 1988).

Mohácsi Balázs

2018/4-5

(Siklós, 1990) költő, kritikus, műfordító, a Versum és a Jelenkor Online szerkesztője, Pécsett él. Kötete: hungária út, hazafelé (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

409

Vass Norbert

Beagle boyok

C

si-csi-csi Csip és Dale, jön, ha gond van, kiabálta a Baranyai Ferike, és leugrott a bátyja mögül a kék Szimóról. Gond volt. Az volt a gond, hogy lopta valaki a Takács Béla anyjának a rózsáit egy ideje, és azt találta ezért ki a Béla, hogy épít egy bunkit a mogyoróbokrukra, tele csapdákkal, és ott fog őrködni majd, amíg a tettest el nem kapja, mi meg segíteni jöttünk neki a Forraival, a Husztikkal meg a Baranyai Ferikével, meg figyelni. Ördöggyufa volt a Ferike zsebében, mutatta, és mondta, hogy ha a tolvaj jönne, kidob majd elé az aszfaltra párat, és attól majd megijed, ha meg nem, akkor itt van ez a rózsapatronos pisztoly is nála, amit a trafikban vett még tavaly, a Géza bácsinál. Az tud azért szólni és hatlövetű, de el van sajnos görbülve rajta a kakas, ami műanyag, és ami a patronra ráüt, ha meghúzza az ember a ravaszt, mert múltkor a bátyja sajnos ráült, úgyhogy sorozatot, azt nem tud most, de szólni szól azért, ha rendesen beállítja, nagyot. Majd ő azt tudja. Én harcsázódamilt hoztam a Józsi papától botlatni, meg hogy hurkokat kötünk majd belőle, és kaptam négygrammos cseppólmokat is mellé, hogy valamit majd kezdünk azzal is. Húzták a zsebem.

A Husztik övtáskája sárga, műanyag kindertojás-belsőkkel volt tele, az elülső fachban meg szódabikarbónát hozott, meg sütőport, hogy ha kérünk a Béla anyjától egy kis ecetet hozzá, és összekeverjük, akkor jó kis bomba lesz abból, a

410

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Zubor mutatta ezt neki még. Bogarak döngtek a Husztik körül, mert a brazil meze volt rajta, a Romariós, amit a vásárban kapott, és szerették valami miatt annak a színét. A Forrai egy citromos Calippót nyalt, amit a Márványban vett idefele, és magnumos pálcák voltak a zsebében. Hat vagy hét legalább. Tegnapelőtt óta tette őket félre, amikor a Béla a bunkiról szólt, hogy valamire háthogyha jók, és elhozta a Reszkessetek, betörőket is videokazettán, igaz, rácsöppent most kicsit a Calippo, úgyhogy a vignettán megfolyt a címe, a végébe meg az apja valamennyit beletörölt. Végignézett rajtunk a Béla, és mondta, hogy jó, és köszönte, hogy jöttünk, és hogy nézzük meg szerinte a filmet most, először, van egy kis Zizi itthon náluk hozzá, ha ennénk, meg málnaszörp.

A Guns N’ szólt bent náluk. Azt hallgatta a Béla, amíg várta, hogy jövünk, és körbe is érhetett egyszer már, mert a Dust N’ Bonesnál tartott épp a magnó, ami a második szám csak különben. A nagyszobájukban ültünk le, és betette a Forrai kazettáját a videóba a Béla. Zizi volt a szőnyegen, középre rakva, hogy mindenki elérje, és ahogy tekerte vissza a Béla a Reszkessetek, betörőket, fölfelé kezdtek a tévében a hópelyhek esni, mintha valami nagy mágnes lenne az égben, és a Zizit néztem, hogy azt nem húzza-e a majd a plafonhoz valami oda, de nem húzta.

Tél volt. A filmben legalábbis, nálunk meg, ugye, június, úgyhogy mondta a Béla, hogy nem jó, mert hiába talál ki sok jó csapdát a Kevin a videón, nekünk másmilyenek kellenek szerinte majd, mert se lefagyasztani nem tudjuk a hídjukat, se a hosszabbítót nem adja nekünk az apja oda, mert azt mondja, hogy az kéne még, hogy megcsapjon minket, véletlen, az áram. És igaza van. Elkezdtük azért a Reszkessetek, betörőket előrefele pörgetni, de egyedül a festékesflakon volt benne a Béla szerint olyan, amit a mogyoróbokornál is meg lehet csinálni, nyáron, a bunkiban. Eszembe jutott, hogy a Szegediék garázsában mennyi sok flakon szokott lenni, az apjáé, és hogy fel kéne akkor a Rolit majd hívni, hátha tudna belőlük áthozni párat, mert akire a Matyi bácsi festékje rádől, azt meg lehet biztosan ismerni utána a piacon, vagy ahol el akarja a lopott rózsát adni. Hívta is a Szegedit a Béla, hogy heló, de nem figyeltük, mit mond, mert pörgettük a videokazettát tovább, és ott tartottunk benne már, ahova a Forrai apja egy kis Benny Hill Show-t törölt bele, de abból aztán semmit se lehetett látni már így, tekerve, mert az eleve föl volt gyorsítva, ugye, úgyhogy cikázott csak a kép.

Jó, mondta a Béla, hoz holnap a Szegedi egy flakont a bicaja kormányán, mi meg menjünk, nézzünk most a műhelyben szét. Mentünk. Üvegtáblák voltak a Béla apjának a műhelyében mindenfelé, meg keretek nekik, és sok-sok gitt is, de oda voltak a Béla régebbi dolgai is berakva, az egyik sarokba. A Baranyai

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

411

Ferike látott meg egy indiánsátrat, amit óvodás korában kapott még a Béla, és semmire nem használta már, úgyhogy azok a szürke műanyag rudak, amik tartották volna, ha föl lett volna a sátor állítva, rá voltak csak a barna, pedálos kis Moszkvicsra dobva. Ezekből, mondjuk, mutatta a rudakat a Baranyai, jó kis köpőcső lehetne, és hogy aki jönne a Béla anyjának a rózsáit lopni, azt jól fültövön lehetne szerinte egy kis gittel vagy nyálas radírdarabokkal köpni, és igaza volt. Ki is osztott a Béla egy-egy sátorrudat, köpőcsőnek, mindenkinek. Jó lesz. Egy fél doboz rajzszöget vett még ki az egyik fiókból, a kerítés elé szórni, hogy kiszúrja a tolvajok biciklibelsőjét vagy légtalpát. Kipróbáltuk előtte azért, hogy a Béla kinti papucsát átviszi-e, mert ha igen, akkor átszúr az a cipőtalpon is, és azért az fáj, de nem vitte, úgyhogy vittük.

Visszamentünk a mogyoróbokorhoz, és mindenki a saját csapdájával állt neki bindzsizni. A Forrai a Magnum-pálcákat tekerte bele egy papírzsepibe, aztán fölmászott arra az ágra, ami belógott a Béláék bejárata elé, és fölkötötte rá a zsebkendőt. Fönt volt. Azt kellett már csak kitalálnia valahogy, hogy a jégkrémpálcák mitől esnek majd rá a tolvajra. Én egy szorítócsomót próbáltam közben a harcsázózsinórból kötni, de hát nem ment könnyen, és amikor végre megvolt, letettem a földre, és a Bélát kértem meg, hogy lépjen bele, hogy lássuk, rászorul-e a bokájára, ha meghúzom a végét, és rászorult. Olyan szorosan szorult rá, hogy el kellett azt a damilt harapni, és kezdhettem a kötést elölről. A Béla a rajzszögeket rakosgatta le a kerítés mellé, és amikor megvolt, hozott egy lapát homokot rájuk, hogy ne csillogjanak, meg ne is látsszanak, és én is tettem akkor a hurokra a homokból. A Husztik a bombáját próbálta kikeverni, de túl sok ecetet csöpögtetett a szódabikarbónához meg a sütőporhoz szerintem, mert fölrobbant a kezében harmadszorra is, és ki is marta az ecet a mezét már itt-ott, a Ferike meg csak jókat nevetett, a maradék Zizit eszegette, mert ő legyártott addigra már a köpőcsövekhez húsz-huszonöt töltényt legalább, a rózsapatronos pisztoly meg be volt a bugyogójába tűrve, úgyhogy ő végül is kész volt.

Behívott akkor bennünket a Béla anyja uzsonnára, és mondta, hogy az a négy szép rózsa, ami ma kinyílt, az biztonságban van, azt látja, és hogy azokat nem lopják már el, biztos, és hogy köszöni nekünk szépen, hogy segítünk. Kópé szelet volt reszelt sajttal, meg egy kis paprikát harapott hozzá, aki harapott, inni meg málna volt még, és jobban is esett most, hogy a Béla anyja ezt mondta.

Megköszöntük mi is, és mentünk összemaszatolni az arcunkat a műhelybe, hogy beolvadjunk a mogyoróbokor ágai közé, és mentünk aztán őrködni, vissza.

Megbeszéltük, hogy nem beszélünk. Hogyha valamit látunk, azt csak mutatjuk, hogy ne csak elijesszük, hanem tetten is tudjuk érni a tolvajt, ha jön.

412

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

A Husztik az ecetesüveget fogta az egyik kezében, a másikban meg egy sárga, műanyag kindertojás-belsőnek az alsó fele volt, sütőporral, szódabikarbónával, hogy rá kelljen csak az ecetet csöppenteni, és lehessen is dobni egyből. A Forrai nem tudta végül megcsinálni a csapdát, hogy magától kioldjon, úgyhogy fölmászott a legvastagabb ágra, és onnan figyelt, én meg a Bélával a kerítés mögé bújtam, és ott volt a harcsázózsinór vége a kezemben, hogy egyből rá tudjam a bokájára húzni annak, aki jön, a Baranyai Ferike meg befeküdt az ördöggyufával meg a rózsapatronos pisztolyával a szemközti árokba. Látni nem láttuk, de tudtuk, hogy ott van, mert időnként a málnától nagyokat böfögött. Kész volt a bunki, és azt vártuk csöndben, hogy besétál valamelyik csapdánkba valaki.

A Bálint anyja jött hazafelé az utcán. A kerítés mögül lestem, ahogy jön, és a Husztik, ezek szerint, nem rejtőzött el jól, mert a Bálint anyja kiszúrta őt a kimart brazil mezében, és kérdezte tőle, hogy mit állsz ott, Lacikám, összekoszolt képpel a Béláék mogyoróbokra mögött, és hogy tudtok-e anyukával a legközelebbi Tupper-bemutatóra esetleg jönni? Csókolom, mondta a Husztik, és nem mozdult el a helyéről, de elpirult, úgy láttam, kicsit az arca. Megyünk majd, igen, mondta, de ne tessék szíves a Detti néni meglátni minket most, mert a Béláék rózsatolvaját várjuk, és el vagyunk addig ide bújva, amíg jön. Intett akkor a Bálint anyja, hogy jó, meg úgy csinált a kezével, mintha cipzárt húzna a szája elé, de látszott rajta, hogy azt gondolja, hogy megsütötte kicsit a Husztikot a nap, és úgy köszönt el, hogy igyatok is azért ebben a melegben valamit, gyerekek, úgyhogy megláthatott, úgy látszik, bennünket is.

Nem jó, mondta a Béla, lehet minket az utcáról látni, és beszaladt az apja műhelyébe, és hozott nekünk onnan egy-egy sötét sültös sapkát, hogy fölvegyük, és mondta, hogy álljunk inkább egymás mögé, és akkor az látszik csak majd legfeljebb, aki legelöl lesz. Úgy néztünk ki így, mint a Kacsamesékben a Beagle boyok, nem mi voltunk pedig a bűnözők, hanem elkapni akartuk inkább a rosszakat. A Béla állt előre, mert az ő sapkája volt a leginkább gittes meg koszos, aztán a Husztik, a Forrai, aki mögött én álltam, leghátul meg a Ferike, úgyhogy még a tornasor is kijött. Nem állhattunk két perce se még, amikor hallottam, hogy a Kőrösin valami bicikli zörög, és mintha egy másikat is hallottam volna, hogy a Béláék felé gurul, és megtekertem akkor a harcsázódamilt a bal csuklóm körül, mert biztos voltam benne, hogy a rózsás ért ide máris, és hogy el is kapjuk akkor most, rögtön.

Mit sunyítotok ott, Beagle boyok, kiabálta felénk valaki, és jött még vagy négy másik biciklis mögötte, és csengettek meg fütyültek mind, és nevettek is rajtunk, és akkor kinéztem a fedezékből, és láttam, hogy a hülye Egyenesi úti

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

413

gyerekek azok, akik kiröhögnek mindenkit mindig, pedig nekik még csak egy rendes bunkijuk se volt, és akkor tudta az egész utca már, hogy ott állunk sültös sapkában, maszatos arccal, tornasorban a Béláék mogyoróbokrának a közepén. És nevetett a Baranyai is, hogy ez így nem jó, és nevettem én is, hogy szerintem se, és a Husztik meg a Forrai is nevetett, és kinézett a füttyögésre a Béla anyja is a konyhaablakon, és ő is összenevetett a Bélával. Azt mondta, hogy megkeresi a műhelyben a metszőollót, és leveszi nekünk azt a négy szál rózsát, hogy az lesz mára nekünk a fizetség, és hogy vigyen haza belőlük az anyukájának egyegy szálat mindenki, ő meg a hátsó kertbe ülteti el ezután a szép virágait, mert onnan nem viszi többet el őket senki, biztos.

Vass Norbert

414

(Kaposvár, 1985) szerkesztő, kritikus, wannabe punk. 2018-ban Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíjban részesül, ami egy kötetté szerveződő novellaciklus kidolgozásában nyújt számára segítséget.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

András László

A visszaút

Ha azt hitted, hogy megválaszthatod, milyen állat leszel, mikor apád nevetve – ő volt kedvenc állatod – becenevek százát aggatta rád, tévedtél. Az ártatlanság korát elhagyva a szeretet becéző képei elhomályosulnak, és egy reggel úgy nézel magadra, pontosan tudod, te vagy a gazda.

Senki sem becéz már. Kisegérből, pocokból rágcsáló maradt, de másmilyen.

Cicából, mackóból, kutyusból valami lucskos bundájú, nehéz szagú dolog. A kis boci helyén egy kérődzőt talál, aki rád néz, s egy ólat.

Nem álmodsz már. Egyszer majd felriadsz valami zajra. Csöndre. Nem vigasz, hogy mi motoszkál, kaparász, szuszog, vagy csak úszik a csöndben, hogy tudod.

Mert nincs idő. Letelt. Nem változol.

Kénes homályban feldereng az ól.

András László

2018/4-5

(Budapest, 1966) költő, író. Legutóbbi könyve: Rasszista utazások (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

415

Kalapos Éva Veronika

Szabadásg

A

könyveket, lemezeket elvitette egy antikváriussal, a ruhákat meg egy alapítványnak adta. Két napon keresztül járt a mosógép, a naftalinszagból alpesi liliomillat lett, aztán minden szabad felületre kiaggatta az ingeket, nadrágokat, zoknikat és alsógatyákat. Ahogy megállt a szoba közepén, arra gondolt, most veszi igazán körül a férje, úgy, ahogy életében soha. Nem bírta, ki kellett mennie az egyetlen helyre, ahol nem voltak ruhák, a vécébe. Leült a tetejére, előregörnyedt, mindjárt megszáradnak, mindjárt vége van.

Csak a négysoros öltönyt nem vették be az alapítványnál, épphogy ki nem röhögték, ilyen holmit nem tudnak hasznosítani, közölte az önkéntes a fejét csóválva, ő meg kihallotta a hangjából azt, hogy „puccos”. Megint a vállára emelte a zsákba csomagolt öltönyt, idefelé is így hozta, mintha valami állat lenyúzott bőrét hordta volna a hátán, akár az indiánok.

Tedd fel Jófogásra, mondta volna a lánya, ha lett volna mersze elárulni neki ezt az egészet. Senkit nem engedett be a lakásba a temetés óta, a rokonok és a barátok megértették, nyilván magányra vágyik a gyászában. Amikor hazaért az öltönnyel, felakasztotta az előszobaszekrény nyitott ajtajára, és sokáig bámulta az üres polcokat.

Ha tehette volna, festőt is hív, de akkor minden kiderül, úgyhogy csak takarított az első reggeltől kezdve, mint az eszelős. Az ablakokat háromszor

416

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

mosta le, mert még mindig nem érezte őket elég tisztának, harminckét év, az harminckét év, mennyi kosz ragadhatott rájuk azóta. A konyhaasztal lapját alulról is megtisztította, ült vagy fél napig az asztal alatt, de a fa még mindig büdös volt, a szivarszag alaposan beleette magát. Miután lepucolta a székeket is, és többször végigment rajtuk a bútortisztítóval, egy pillanatra le kellett ülnie. Nem fáradt el, egyáltalán nem tudott elfáradni ezekben a napokban, csak érezni akarta, milyen, amikor a combja nem tapad oda a műbőrhöz a mocsoktól.

Végül két hét után muszáj volt beengednie az egyik barátnőjét, addigra belefáradt a hazudozásba, sose volt benne jó. A nő egyébként nem erőszakoskodott, csak sietett, vidéken lakott, és a vonatindulás előtt egy fél órára pont fel tudott ugrani hozzá. Előre eldöntötte, nem érdekli, mit szól majd, de így is összeugrott a gyomra, mikor megszólalt a csengő; ahogy kiment a folyosóra, hirtelen rátört az eddig bujkáló álmosság, egy pillanatra az egyik üres polcra kellett fektetnie a fejét. Elképzelte, milyen lenne, ha itt tarthatná, levehetné a nyakáról a nap végén, mikor már úgyis kimerült a sok gondolkodástól, másnap reggel aztán újra felvenné, és kezdődhetne minden elölről. A barátnője arcán nem látszott semmi, bár körül se nézett az előszobában, amikor belépett, hanem rögtön a nyakába borult.

A csupasz falakat azért már nem tudta nem észrevenni, pedig biztos eltökélte, hogy nem kérdez és nem csodálkozik, de a hálóban az ágy fölött olyan ordító volt a dunai halászos kép hiánya, hogy mégis nyikkant egyet. Egymásra néztek, aztán a barátnője elfordította a fejét, és lassan, komótosan megszemlélte a letisztított polcokat, az üres íróasztalt a tátongó, kihúzgált fiókokkal, a csupasz kanapét, amit huszonkilenc évig egy kockás teveszőr pokróc borított, de most csak a patyolattiszta, szürke kárpitot lehetett látni. A teveszőr pokrócnak, amit a harmadik házassági évfordulóra kaptak az anyósáéktól, nagyon örültek az alapítványnál, télen mindig kevés a meleg holmi.

Kávét ittak, a barátnője azt sem kommentálta, amikor a szokásos, csorba bögrék helyett egy vadonatúj pirosban kapta az övét. Tej se volt a hűtőben, szinte semmi, csak egy kis lekvár meg paradicsom, és fertőtlenítőszag csapott ki belőle, mikor kinyitotta. A barátnője nagy levegőt vett, ő meg már készült is a dacos válasszal, de nem volt rá szükség, a másik nő nagyot szusszant, és belekortyolt a kávéjába.

Eszébe se jutott volna pont neki felajánlani az öltönyt, hiszen úgy tudta, nincs senkije, de mint kiderült, kiszúrta a zsákot az előszobában, most pedig rákérdezett, eladó-e. Az se jutott volna eszébe, hogy pénzt is kérhet érte, mármint

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

417

ismerőstől, a férje sose tett volna ilyet, ő inkább szétosztogatta mindenét.

Hallgatta, ahogy a barátnője csillogó szemmel mesél valami villanyszerelőről, akinek pont olyan az alkata, mint a szegény elhunytnak, és rögtön beleszeretett a gondolatba, hogy a férje öltönyét egy villanyszerelő fogja viselni. Elképzelte, hogy a villanyszerelő kényelmesebb holmikhoz szokott teste milyen merev lesz majd az öltönyben, csak akkor lazul el, ha iszik pár pohárral, talán leveti a zakót is, a nadrág meg összegyűrődik rajta.

A barátnője hálálkodott, aztán rögtön bocsánatot is kért, ha még nincs itt az ideje, szívesen eljön érte később, de ő a fejét rázta, vigye csak. Ekkor már nem lehetett kerülgetni a témát, a másik nőből szinte kirobbant a kérdés, mit művelsz itt egyedül, ő meg próbált nyugodtan válaszolni, takarítok, csak nem tilos? Ez az én lakásom. De a képek, dadogott a barátnője, a fiókok, a lányodnak semmi nem kellett volna? Sokat tud jelenteni évek múlva is, ha az ember ránéz egy tárgyra, végighúzza rajta a kezét, megszagolja…

A szagoknál kezdett nevetni, halkan és tisztán, a barátnője rögtön elhallgatott.

Van még egy kis sütemény, a torról maradt, mondta ő csevegő hangon, felállt, és kinyitotta a spájzajtót. Innen is kipakolt már, kidobálta a szakkönyveket meg az egyetemi előadások jegyzeteit, amiket a biztonság kedvéért tettek el, de a férje soha hozzájuk se nyúlt. Leginkább a saját könyveit használta az előadásaihoz, vagy az interneten keresett anyagot, volt, hogy hajnali négyig vibrált a monitor, esélytelen volt aludni mellette. A süteményt a lánya az egyik felső polcra tette, mielőtt elment a temetés napján, eszegess belőle, anyu, biztatta, linzertészta, hónapokig eláll. Hallotta, hogy a barátnője mögé lép, de nem akart segítséget, kihúzta a legalsó polc alól a feketére festett, régi kissámlit, és meglepetten rábámult.

A sámlin ujjnyi vastagon állt a por, elfeledkezett róla, mikor pakolt és suvickolt, olyan ügyesen megbújt a polc alatt. Pedig erre a sámlira tényleg haragudott, ezen gubbasztott vagy fél órán át nyolc éve, amikor a férje bevallotta azt a doktorandusz lányt, ez billent ki alóla, ahogy felugrott, és csépelni kezdte. Most olyan ártatlannak tűnt a kis, kopott bútordarab, a lepattogzott festékkel meg a faragott lábakkal, leguggolt mellé, és a tenyerébe támasztotta a homlokát.

Aztán szinte önkéntelenül mozdult a keze, és írni kezdett a porba. Kéthétnyi súrolás után borzasztóan jólesett a koszréteg az ujján, nem is törölte meg, amikor végzett, csak leejtette maga mellé a kezét. Csak akkor pillantott fel, mikor a barátnője megbökte a vállát, és a sámlira mutatott, miközben a száját harapdálva igyekezett elfojtani a mosolyát. Odanézett, és hirtelen oldalra zuttyant, nem tartotta meg a lába.

418

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

A barátnője letelepedett mellé, és jelzett neki, hogy emelje föl a fenekét, aztán alátömködte a hosszú szoknyája alját, hogy meg ne fázzon. Közben már mindketten vigyorogtak, bár tudta, most inkább nevetnie kéne, vagy sírnia, vagy bármit, ez a néma vigyor beteges, de képtelen volt másra. Megint a szóra nézett, aztán a barátnője vállára hajtotta a fejét, és arra gondolt, a férje már biztos kigúnyolta volna, amiért felcserélte a betűket, főleg egy ilyen szóban, hát neki semmi sem szent, és hogy miért nem volt képes soha megmondani a zseniális professzor úrnak, az Akadémia örökös tagjának, akivel harminckét évet töltött a mocsokban, hogy mennyire gyűlöli.

Kalapos Éva Veronika

2018/4-5

(Nyíregyháza, 1983) író, újságíró. Ifjúsági regényei a Manó Könyvek Kiadónál láttak napvilágot. Jelenleg első, felnőtteknek szóló regényén dolgozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

419

Totth Benedek

Joe Capgras kilenc élete Botondnak és Robinak

E

gy benzinkút előtt állok, valahol nyugaton egy koszos külvárosban, a felpuhult aszfaltba süppedek, és egy feliratot bámulok – „Please remove Halloween masks before entering the store! Thank you!” –, amikor kinyílik a fotocellás ajtó, a tükörképem helyén megjelenik egy mexikói, és barna papírzacskóval kezében kilép a forróságba. Még nem tudom, hogy Joe Capgrasnak hívják. Még nem tudom, hogy nem ez az igazi neve. Megcsap a nyíláson kiáramló légkondicionált levegő, és ráfagy az izzadság a bőrömre. Joe Capgras göndör, fekete haja a homlokába lóg, rám néz, ahogy elmegy mellettem, és amíg a falikúthoz ér, lehámozza magáról átizzadt pólóját, és vizet fröcsköl az arcába, a hasán hosszú, átlós heg, mint a felpúposodott aszfalton a repedés, a segge fölött holdkráterre emlékeztető forradás.

Az üzletben két indiai eladó áll a pultban, a gondolák között öreg texasi lézeng, cowboykalapban, aligátorbőr csizmában, az övén régi, forgótáras Smith & Wesson. Egy rendőrjárőr gurul el az épület előtt, napszemüveges zsaru bámul ki az ablakon, aztán gázt ad, és elhajt. Úgy teszek, mintha válogatnék, de közben a polc fölött átlesve figyelem, ahogy Joe Capgras beül a lopott Fordba, lehúzza az ablakot, és rágyújt, nem indítja be a motort, nem indul el, ő is engem néz, elfordulok, és mire megint vissza merek nézni, fején kivágott sapkában kiszáll a kocsiból, és rohanni kezd az üzlet felé. Nem csinálok semmit, lefagyok, várok.

A következő pillanatban már ott áll a pultnál, üvölt, az öreg texasit már lelőtte,

420

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

az indiaiak a földön fekszenek, én meg előveszem a pénztárcámat, és ahogy odalép hozzám, kiveszem az utolsó gyűrött húszdollárosomat, és kirántok egy ezerforintost, és mentegetőzni kezdek, hogy Sorry, man, that’s all I got, és a szemébe nézek, szuggerálom, hogy hagyjon életben, és látom, hogy be van tépve, de nem ezért vigyorog, és nem is azért, mert tudja, hogy mennyire beszartam. Vigyorogva odalép hozzám, megölel, és azt mondja, „Szevasz, testvérem!”

Este a motelben. Iszunk. Tequila, sör, tequila. Joe Capgrasnak enyhe akcentusa van és eléggé hadar, de értem, amit mond. Húsz éve jött át New Orleansba, egy tankeren dolgozott, azóta itt él, most épp egy új-mexikói lakókocsiparkban a csajával, átutazóban van, kis meló, kis pénz, de muszáj volt bevállalni. Azt mondja, itt megtalálta a helyét a világban, mindenki mexikóinak nézi, otthon érzi magát, ez a lehetőségek országa, azt rabol ki, akit akar. Csak ezeket a kibaszott niggereket rühellem, mondja, meg a fehéreket, azok meg engem, meg egymást, igazából mindenki rühell mindenkit, ez egy szabad ország, itt azt gyűlölsz, akit akarsz, mondja, és hangosan felröhög, de már a következő cigit tekeri, nem spórol a cuccal, nekem kicsit erős a tempó, de nem akarom megbántani. Ettől úgy be fogunk állni, hogy mindent elfelejtünk, mondja, és nem kell biztatnia nagyon, mohón szívni kezdem a spanglit, mert hátha tényleg igazat mond, és sikerül végre elfelejteni, hogy nem jövök sehonnan, és nem tartok sehová, hogy nekem Amerika nem a lehetőségek hazája, még csak nem is egy kaland, csak egy elnyújtott roadtrip, kétszer négysávos autópályák, gyorséttermek, benzinkutak, motelek és shopping stripek végtelenül ismétlődő mintázata, akárhová nézek, ugyanaz a látvány, ugyanazok a szagok, hangok, ugyanazok az arcok, mosolyok, fogsorok, Amerika nem álom vagy rémálom, de nem is valóság, egy virtuális tér, fikció, ami megfertőzte a világot, egy gigantikus hologram, minden egyes elemében fellelhető a teljes információ, háromdimenziós rémálom, amibe úgy hatolhatsz bele, mint egy igazi rémálomba, a monotónia utópiája, ahol minden megkaphatsz, de nem tudsz vele csinálni semmit, mindenki boldog, mint a mennyországban, és fel sem fogják, hogy a pokolban táncolnak, a halál végre meglelte ideális lakóhelyét, bármit teszel, annak köze van a világvégéhez. Észreveszem, hogy egy ideje csak én beszélek, Joe Capgras némán bámul, aztán hangos röhögésben tör ki, és leöblítjük a cuccot hideg Shinerrel, úgy szorongatom az izzadó barna üveget, mintha össze akarnám roppantani, a szúrós folyadék lemarja a füstöt a torkomról. Nem bírom levenni a szemem a vágásról Joe Capgras hasán. Kíváncsi vagy, hogy szereztem, kérdezi, amikor észreveszi, hogy bámulom, én meg némán bólintok. A játszótéren mindig én

2018/4-5

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

421

voltam a legádázabb gyerek, mindenkibe belekötöttem, nem néztem, hogy nagyobb vagy erősebb nálam, kihasználtam a meglepetés erejét, nem akartam hegek nélkül meghalni. Nyolcszor lőttek meg, és mindegyiket túléltem, mondja, és megmutatja mind a nyolc sebesülését, és elmondja a történetüket, halálos sebek, az orvosok sem hitték el, hogy túléli, mégis itt van. Engem nem fognak kinyírni soha, mondja, és akkor leesik, hogy Joe Capgras tényleg azt hiszi, hogy halhatatlan, és arra gondolok, hogy talán itt Amerikában tényleg halhatatlanok az emberek. Joe Capgras kérdez valamit, de mintha csak magamnak tennék fel kérdéseket, nem válaszolok, és a szemembe néz, most látom először komolynak, soha nem megyek vissza, mondja, oda soha többé nem megyek vissza, aztán feláll, és a fürdőszobába megy. Hallom, ahogy a vizelete a vécébe csorog.

Hajnalban ébredek, a szám sivatag, széthasad a fejem, merevedésem van, de nincs benne semmi érzéki, nincs bennem semmi vágy. A szomszéd szobában valaki hangosan horkol, elnyomja a légkondi halk duruzsolását.

Feltápászkodom, és kimegyek a fürdőszobába. Joe Capgras nincs sehol. Ahogy visszamegyek az ágyamhoz, megakad a szemem egy barna papírzacskón az asztalon. Belenézek. Tele van tíz- meg húszdollárosokkal. Felkel a nap, és nem tudok visszaaludni, összepakolok, kicsekkolok a szobából, és kiállok stoppolni, nemsokára megáll egy pickupos, az ülésről a padlóra söpri a pornólapokat, és int, hogy szálljak be, a rádióból country szól, a visszapillantóra akasztva egy hatalmas kocka és egy kereszt forog, Jézus sosem néz a tükörbe. Fél órája megyünk a nyílegyenes úton, ügyvédek mosolyognak le ránk a magasból az óriásplakátokról, mint az istenek. Aztán az egyik kereszteződésben feltorlódik a kocsisor, és ahogy elgurulunk a villogó rendőrautók meg az árokba csúszott Ford mellett, meglátom Joe Capgrast. A betört szélvédőn lóg ki a felsőteste, az arcán ugyanaz az eszelős vigyor, vagy lehet, hogy az üvegszilánkok tépték fel a száját, a homloka széthasadt, látom az agyát, ez a seb az utolsó, a kilencedik, én meg arra gondolok, hogy most már soha nem fogom megtudni, miért nem mondta meg az igazi nevét.

Totth Benedek

422

(Kaposvár, 1977) író, műfordító, szerkesztő. Holtverseny című regényével 2015-ben elnyerte az elsőkötetes prózaírók Margó-díját. Az utolsó utáni háború című regénye 2017-ben jelent meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2018/4-5

Fotó: Részegh Botond: Coast to Coast (Santa Fe, 2017)

HUllÁMVERÉS

Csunderlik Péter

A „diadalmas forradalom”-tól a „patkánylázadás”-ig

Az őszirózsás forradalom emlékezete és öröksége

Kevés annyira megosztó, egyszerre „megáldott” és „leköpött” eseménye van a magyar történelemnek, mint az 1918. október 30-31-i polgári demokratikus forradalom, amely a széles körben elterjedt vélekedéssel szemben nem a világháborús vereség okozója volt, hanem éppen azért tört ki, mert az Osztrák– Magyar Monarchia Németországgal szövetségben elvesztette a világháborút. Az őszirózsás forradalmat – amely azért kapta ezt a nevet, mert a közelgő halottak napja miatt Budapest tele volt az ősszel nyíló virággal – nevezték „diadalmas forradalomnak”, de „patkánylázadásnak” is. „Vezetőit” – hiszen ők mindvégig tagadták vezető szerepüket, a ki- és beszámíthatatlan forradalmi hangulatban az Astoriába szorult Nemzeti Tanács-tagok közül többen még az utolsó éjjel se voltak biztos abban, hogy másnap nem végzik-e az akasztófán –, Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt és Kunfi Zsigmondot pedig láttatták és látják a „demokrácia bajnokainak” és hazaárulóknak egyaránt.

Pedig ha volt igazi „együttműködés” a magyar történelemben, akkor a forradalmat követően az volt, ha csak néhány hétre is. A még az uralkodó, IV. Károly által kinevezett, de a nép akaratából hatalomra került Károlyi-kormány – melynek a köztársasági államforma és a demokrácia mellett elköteleződő tagjai csakhamar kérték is a királyt, hogy oldja föl őket hűségesküjük alól – példátlan támogatottsággal látott munkához, hogy realizálja a forradalom jelszavait, a „békét”, a „földet”, a „szabadságot” és a „függetlenséget”. 1918 novemberében Magyarországon aligha volt népszerűbb ember Károlyi Mihálynál, az 1916 óta békepolitikát hirdető és antantkapcsolataival büszkélkedő pacifista grófnál.

Ennek titkát a következőképp magyarázta meg Sinkó Ervin az Optimisták című regényében – az 1918-1919-es forradalmakról szóló legmélyebb és legjobb könyvben: „Károlyira (...) senki se mondhatja, hogy zseni vagy született vezér, viszont mindenkinek el kell ismerni, hogy jó fiú, mert mindenki látta, mint lett az

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

427

ország leggazdagabb hűbérurából, az OMGE [a nagybirtokos érdekeket képviselő Országos Magyar Gazdasági Egyesület – Cs. P.] elnökéből pacifista forradalmárrá, polgári radikálisok, sőt szociáldemokraták puszipajtásává. Nézze meg ezt az elpiszkolt pályaudvart, a tönkretett vasúti kocsikat, amikből a bőrüléseket is kilopták, az ablakokat betörték, nézze meg ezeket a szennyes, rongyos bakákat; ez az ország most oly szegény, úgy elvérzett, annyira erején felül való minden kis feladat is, hogy ki se bírna egy zsenit az élen. De egy jó embert, egy nemes szívet – mi maradt az egész országnak egyéb, mint a jó szív?”

Ezért teljesen történelmietlen az a kérdésfeltevés, hogy vajon Tisza István megmenthette volna-e Magyarországot, ha nem gyilkolják meg a Hermina úti villájában az őszirózsás forradalom győzelmének délutánján. A bukott és gyűlölt Tisza 1918. október 31-én már saját magát se tudta megvédeni, nemhogy az országot: neki még a koporsóját is megdobálták, miközben egy korábbi, kudarcot valló merénylőjét, a gyerekarcú, tüdőbeteg újságírót, a galileista Lékai Jánost a vállukon vitték ki a börtönből kiszabadítói, ahogy az Az Est ma is megtekinthető híradófilmjén látható.

Tisza meggyilkolását – amelyről utóbb azt írta Károlyi Mihály a Hit, illúziók nélkül című memoárjában, hogy „Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunk becsületén esett” – utóbb a Horthy-rendszerben egy itt-ott már szinte gyenge operettszerzők jeleneteire emlékeztető, olykor kifejezetten nevetséges, de alapvetően nyomasztó és tragikus koncepciós per keretében akarták Károlyi körére kenni, az eljárás korrektségéről mindent elmond, hogy Kovács Lajos vizsgálóbíró a per közben öngyilkos lett.

Tisza István máig se teljes bizonyossággal azonosított valódi gyilkosai minden bizonnyal azok a frontról hazatért, dühös katonák voltak, akik a bukott miniszterelnököt tették felelőssé a világháborús szenvedésükért, és akikről a legsötétebb emlékezetű magyar hadügyminiszter, Linder Béla a sokszor idézett – szerencsétlen és szándékolt jelentéséből kiforgatott – mondatában kijelentette, hogy nem akarja őket többet látni. Mert Linder Béla „nem akarok több katonát látni” kijelentése nem a korábban fegyelmezett harcosokra, hanem a már engedetlen fosztogatókra vonatkozott, akik tulajdonképpen jogosan – mert ezek párhuzamos igazságok – gondolták úgy, hogy annyi hiábavaló szenvedés után jár nekik annyi, hogy egy borospincét feltörve végre leigyák magukat, vagy hogy bosszút álljanak azon a jegyzőn, aki teherbe ejtette a hátországban magára maradt, kiszolgáltatott feleségüket. A közhiedelemmel ellentétben a Károlyi-kormány nem „bomlasztotta” a hadsereget, mert egy szétesett katonai erőt örökölt.

428

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

A Károlyi-kormány – melyet a Tisza-rendszer ellenzékét adó pártok, a Függetlenségi és 48-as Párt (az akkor közkeletű nevén a Károlyi-párt), a polgári radikálisok és a szociáldemokraták alkottak – nagy tragédiája az volt, hogy a kormányra kerülő baloldali radikális értelmiségiek a „szociológia első magyar műhelyében”, a Huszadik Század folyóiratban vagy éppen a Galilei Kör előadásain hiába tervezgették már közel másfél évtizede az „Új Magyarország” felépítését, és csiszolgatták annak programját, egy vesztes világháborút követő katasztrofális helyzetben kaptak lehetőséget a megvalósításra, a teljes szétesés, az ország egy részének idegen megszállása és egy spanyolnátha-járvány kellős közepén.

Pedig a várakozások óriásiak voltak, ezt talán az mutatja meg legszebben, hogy az addig hiányzó politikai költészetéről nem, túlfűtött erotikus lírájáról annál inkább ismert költő, Erdős Renée is verset írt a belgrádi katonai konvenciót megkötő, és a „rossz magyarok bűnét magára vevő”, afféle „magyar Krisztusként” bemutatott Károlyi Mihályhoz (persze Erdős pénzt is kapott ezért a verséért, mégsem vitatható el a benne foglalt naiv kép őszintesége):

Ballada száz év múlva Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály, Népe romlásának ha útját szeghetné, Szép Magyarországot ha még megmenthetné, Szóval alkudozni, békekötést tenni Frank hadvezér elé, szive bizalmában, Bízván magyaroknak régi csillagában.

Elmene Belgrádba jó Károlyi Mihály. (…)

Régi nemzetsége gőgjét levetette, Rossz magyarok bűnét mind magára vette, Le is vezekelte... Így nyere országot nagy Károlyi Mihály!

Melyik újság is közölhette ezt a verset? Hát persze, hogy Tisza István korábbi lapja, Az Ujság.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

429

Ahogy a Károlyi-kormány nem tudott úrrá lenni a problémákon, úgy csökkent a támogatás. Csakhamar vége lett annak az együttműködésnek, amelyet a magát „konzervatívnak” valló, de valójában mindig csak az üzleti érdekeit követő Légrády Imre kiadásában megjelent A diadalmas forradalom könyve című kiadvány reprezentált, amelyben két héttel az események után hetvenöt magyar író tett hitet a polgári demokratikus forradalom mellett. Nemcsak Babits Mihály, kinek ebben a kötetben jelenhetett meg az első világháború alatt betiltott háborúellenes verse, a „Fortissimo”, hanem Herczeg Ferenc is ott sündörgött: Tisza István folyóiratának, a Magyar Figyelőnek a szerkesztője, és nem sokkal később a Horthy-korszak „írófejedelme”. Ekkor még valahogy nem érzett emésztő vágyat Károlyi Mihály mocskolására és rágalmazására, ahogy azt majd az 1920-ban megjelent, Tiszát és Károlyit szembeállító Két arckép című kötetében tette.

Károlyi Mihálynak a mai magyar politikai elit felől tekintve már felfoghatatlanul nemes szándékait leginkább az mutatja, hogy – immáron már köztársasági elnökként – ragaszkodott ahhoz, hogy a nagy nehezen, számos ellenérdekeltség ellenében, és emiatt jó nagy késéssel keresztülvitt, a nagybirtokok felosztásáról szóló földtörvény végrehajtását az ő birtokán kezdjék, nem másén. Móricz Zsigmond lelkesen írta a „földmíves nép földhöz juttatásáról” szóló törvényt magyarázó, A földtörvény kiskátéja című propagandafüzetben: „Most itt van a kezünkben az első törvény az árpádházi fejedelmek kora óta, amely adakozik a nép számára! Ez a földtörvény az első, amelyik nem tilt, nem akadályoz, nem rabol a legszegényebb néptől valamit, hanem ad neki!”. Krúdy Gyula pedig egyenesen „második magyar honfoglalásról” írt a Károlyi Mihály 1919. február 23-i kápolnai földosztásáról tudósító riportjában. Ám az elfogadott földtörvény országos végrehajtására nem maradt idő, és az ünnepelt Károlyiról nem sokkal később már azt terjesztették, hogy a felosztott birtokát jelzálog terhelte (ami nem igaz, mert az élelmiszerárak világháború alatti emelkedésének köszönhetően Károlyi már jóval korábban törlesztette minden adósságát).

Az őszirózsás forradalommal létrejött – és éppen a demokratikus választásokra készülő – rendszer 1919. március 21-ig állt fenn, amikor is az elhíresült Vix-jegyzék átadását követően a korábban pacifista Károlyi Mihály az elfogadás helyett az ellenállásra szánta el magát. Egy tisztán szociáldemokrata kormányt kívánt kinevezni, mert meggyőződése volt, hogy csak a magyar történelem első szervezett tömegpártja – ekkoriban már egymilliós párttagsággal – tud megbirkózni a lehetetlen helyzettel. Károlyi eltökéltségét mutatta, hogy a ma már a szélsőjobboldalhoz kötődő „Nem! Nem! Soha!”

430

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

431

jelszót is az ő kormánya alkalmazta elsőként, és az 1919. március 2-i szatmári beszédében pedig leszögezte: „Ha a wilsoni eszmék nem válnak valóra, ha a megegyezéses béke és az önrendelkező jog eszméjét meghazudtolják, és olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.” És Károlyi nem is írta alá.

A szociáldemokrata párt vezetői azonban Károlyi háta mögött megegyeztek a korábban éppen általuk letartóztatott kommunista vezetőkkel, tartva a kommunisták rohamosan növekvő támogatottságától, és mire a becsapott Károlyi Mihály föleszmélt, egy lemondónyilatkozatot írtak a nevében és kikiáltották a proletárdiktatúrát. Hiába tisztázta azonban már az 1919. március 21-i nap történetét a magyar történettudomány – mindenekelőtt Hajdu Tibor –, kiirthatatlanul tartja magát a tévhit, hogy Károlyi Mihály adta át a hatalmat Kun Bélának.

Ezt a soha meg nem történt jelenetet Tormay Cécile festette meg legérzékletesebben az 1920-1921-ben megjelent expresszionista horrorregényében (mert a legkevésbé sem „hiteles napló”), a Bujdosó könyvben: „Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában, és mielőtt a kakas harmadszor kiáltott… (…) Károlyi Mihály álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt.”

1919 után, az ellenforradalmi korszakban a „hatalomátadás” legendájával a Népköztársasághoz szorosan hozzákötötték a Tanácsköztársaságot, hogy ezzel diszkreditálják az őszirózsás forradalmat. A Károlyi-kultusz „magyarok bűneit

432

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

magára vevő” krisztusi alakját pedig Károlyi Mihálynak a Krisztust (mármint Magyarországot) eláruló Júdásként történő ábrázolása váltotta fel. Károlyi Mihály pacifista politikáját tették meg „Trianon” legfőbb okozójának – holott Károlyi Mihály még ellenzéki politikus volt, mikor a világháború alatt a végül elcsatolt magyar területeket az antanthatalmak odaígérték szomszédainknak –, és a „diadalmas forradalomból” ezzel együtt „patkánylázadás” lett a Horthy-kori nyilvánosságban. Az 1918-1919-es forradalmakat kritizáló és rágalmazó pamflet-, memoár- és regényirodalom – melyből tulajdonképpen még ki is emelkedik színvonalában a Bujdosó könyv – megjelenése mellett elindított perek (a már említett Tisza-per, továbbá a Károlyi-per és a népbiztosok pere) mind azt célozták, hogy a baloldali politikusokra ne politikai alternatívaként, hanem köztörvényes bűnözők gyülekezeteként tekintsenek.

A jobboldal uralta itthoni diszkurzív térből – és a fizikai térből is, hadd utaljak a Horthy-korszakban állított számtalan ellenforradalmi üzenetű emlékműre és Tisza István ekkoriban emelt nagyszabású szobrára is – kiszorított baloldal nem tudott fellépni a forradalom védelmében, míg az emigráns, különböző pártokban és frakciókban tevékenykedő egykori szereplők jellemzően a bukás miatti felelősségkereséssel, egymás hibáztatásával voltak elfoglalva.

Az őszirózsás forradalom vezetőinek az 1918-1919-es eseményeket értelmező visszaemlékezései, Károlyi Mihály Egy egész világ ellen (1923), Jászi Oszkár Magyar kálvária – magyar föltámadás (1920), Garami Ernő Forrongó Magyarország (1922) és Böhm Vilmos Két forradalom tüzében (1923) című művei nem jelenhettek meg Magyarországon – Jászi és Garami memoárjai egészen a rendszerváltásig tiltólistán maradtak.

1945 után megfordultak az erőviszonyok: a Magyar Kommunista Párt a népfrontpolitika jegyében kezdetben felvállalta az őszirózsás forradalom demokratikus örökségét. 1948-tól, a „fordulat évétől” azonban megindultak a párttörténészek támadásai, és a „polgári”-ból „burzsoá”-vá minősítették vissza a Károlyi-kormányt. Ettől kezdve a Népköztársaság hónapjaira olyan félmegoldásokban bővelkedő ellenpontként tekintettek, melyhez képest rá lehetett mutatni a Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napjának” nagyszerűségére.

Károlyi Mihály a köztársasági elnöki poszt reményében tért haza 1946-ban, de végül csak párizsi követi kinevezést kapott, amely posztról 1949-ben, a Rajkper elleni tiltakozásul mondott le, így másodszor is száműzött lett, ezúttal egy szélsőbaloldali rendszer jóvoltából. Ahogy Hit, illúziók nélkül című memoárjában írta: „szándékosan és tudatosan két szék közt a pad alá esem: ez marad számomra

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

433

az egyetlen hely, amelyet tisztességgel elfoglalhatok”. Károlyi Mihály 1955-ös haláláról csak néhány soros rövidhírben emlékeztek meg a Szabad Népben.

A helyzeten az 1956-os forradalom változtatott, miután az egykori ötvenhatos, reformszocialista értelmiségiek-történészek közül egyre többen – mindenekelőtt Litván György – kezdtek az őszirózsás forradalom felé fordulni, mert a Károlyi Mihállyal és Jászi Oszkárral foglalkozás és írás alkalmat adott baloldali demokratikus gondolatok és üzenetek közzétételére. Miközben a Kádár-rendszer konszolidálódásával egyre nagyobb szabadságot kapó történettudomány sokat is tett azért, hogy végre – a lehetséges ideológiai keretek közt – a lehető legtárgyilagosabb képet kapjuk az 1918 őszén történtektől: itt mindenekelőtt Hajdu Tibor Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom című, 1968-ban kiadott súlyos monográfiájáról és az 1978-ban megjelent Károlyi Mihály-életrajzáról kell megemlékeznünk. Károlyi Mihály tehát az 1962-es újratemetése után már nemcsak a magyar földben, de a szellemi életben is megint méltó helyet kapott. Megjelentek válogatott írásai és közölni kezdték levelezését is (hogy aztán az azokban szereplő szovjetellenes megállapítások miatt a nagy vállalkozás a rendszerváltásig félbemaradjon).

Károlyi Mihálynak 1975-ben állítottak szobrot az – 1945-ben „tiszátlanított” – Kossuth téren, Varga Imre ihletett szobrát, amely a súlyos, gótikus ívek alatt a nagy terhet alig elbíró, mindjárt összeroppanó idős politikus képét sugallta (ki gondolná ezen szobor alapján, hogy Károlyi a Királyi Magyar Automobil Club első társelnöke volt, és életének első harmadában szinte kizárólag autóbaleseteiről, nőügyeiről és kártyacsatáiról cikkeztek a lapok). Mivel 1990 után úgy tört felszínre Károlyi Mihály egykori ellenkultusza, mint egy víz alá leszorított és elengedett gumilabda (az e szempontból nyugodtan „horthystának” is nevezhető emlékezetpolitika legfontosabb állításait maga Boross Péter összegezte a „Miért nem szavazhatunk baloldali pártokra?” című, 2002-ben írt, kétrészes cikkében), a Károlyi-szobrot számos alkalommal gyalázták meg egészen a „Nemzet Főteréről” – és ezáltal a hivatalos nemzeti emlékezetből – történő eltávolításáig.

Az utolsó nagy, sajtóvisszhangot kiváltó akció az volt, amikor Novák Előd, akkor még Jobbik-képviselő 2010-ben egy „Én felelek Trianonért” táblát akasztott a bűnbak szobrának nyakába, a fejére meg kipát tettek.

A szánalmas performansszal nem érdemes bővebben foglalkozni, azt azonban jól jelzi, hogy Károlyi Mihály és az őszirózsás forradalom emlékezetét mennyire foglyul ejtette a „Trianon-trauma”. Emiatt az „országvesztéssel” kapcsolatos viták, vádak és cáfolatok közben alig esik szó arról, amit a Károlyirendszer adott Magyarországnak: köztársaságot, általános választójogot,

434

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

sajtószabadságot, és a szegényeket földhöz juttatni szándékozó földtörvényt.

Vagyis az Ady hirdette „Új Magyarország” megvalósulásának reményét, amelyről azt írta a költő: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, / Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”

Csunderlik Péter

2018/4-5

(Esztergom, 1985) történész, az ELTE BTK oktatója, a Politikatörténeti Intézet munkatársa. Könyve: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták: a Galilei Kör (1908–1919) története (2017).

hÉvíz /

Hullámverés

435

Szántó T. Gábor

Nem öl, nem ölel

Gyermekkor és idegenségélmény Iszaak Babel írásaiban

Iszaak Babel 1915-ben keletkezett Kulcslyukon című, egyes szám első személyben elbeszélt történetében az író-alteregó azért fizet egy bordélyház madame-jának, hogy megleshesse az egyik prostituáltat, miközben vendéget fogad. A cenzúra által betiltott írás1 – melyhez hasonlóan számos más Babel-művet is pornográfnak bélyegeztek – csak 1923-ban jelenhetett meg.

A létráról kukkoló slemil heves érdeklődése közepette betöri az ablakot, lebukik, megszégyenül, majd miután a vendégéért aggódó s őt szenvedélyes lojalitással vigasztaló prostituált viselkedésén mereng, még egyszer, most már dupla összeget fizet a madame-nak, hogy a megzavart aktus befejezésének is titkos tanúja lehessen.

1

E kulcsnovella megelőlegezi és megvilágítja a világhoz, a másik emberhez, sőt Babelt önmagához fűző írói viszony egyik legjellemzőbb elemét. A hangsúlyos szemüveg-motívum, a kozákok által oly sokszor kigúnyolt „pápaszem”, a „négyszemű”-ség, hasonlóképpen a közvetett, illetve „kettős látásra”2 utal: a világot, világát csupán fénytörésben, többféle szűrőn keresztül szemlélő, akkulturálódó és asszimilálódni próbáló, de a beolvadási kísérlet során is kívülállónak megmaradó zsidó értelmiségi alakját világítja meg.

A testi felszabadultság mellett a prostituált önátadására, szerepével való teljes azonosulására, sőt eggyé olvadására is irigy főhős, a lebukást kockáztatva, kétszeres költségért mászik fel újra a létrán, hogy tanúja legyen a beteljesedésnek, melynek ő csupán örökké izgatott, de soha ki nem elégülő megfigyelője lehet.

Az árgus szemekkel figyelt brutalitás és állatias természetesség, az ölés és az ölelés képességének csodált és rettegett gátlástalansága kíséri végig Kirill Vasziljevics Ljutovot, Babel Lovashadseregének nevesített hősét és a hozzá 1 Gereben Ágnes: Iszaak Babel ismeretlen naplója, Akadémia Kiadó, 1989, 13. o. Babel életrajzát e mű alapján idézem fel.

2 Hetényi Zsuzsa: Csillagosok – keresztesek. Mítosz és messianizmus Babel Lovashadseregében, Tankönyvkiadó, 1992, 84. o.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

437

hasonló többi narrátort. Babel ezen az álnéven, a Vörös Lovas tudósítójaként vonult be a kozákokhoz, és a négy hónap alatt, 1920 júniusától szeptemberig, amit a fronton töltött, tudósított, tolmácsolt, adminisztratív munkát végzett és kommunista propagandát folytatott. Az álnév mögé rejtett valódi identitás a hadseregben önvédelem. A valóban használt álnév megőrzése a műben az író számára egyszerre önvédelem és önleleplezés: játék a valósággal, az önazonossággal, távolságtartás és egyszerre közeledés saját magához. „A perszóna: szerepszemélyiség, a külső világhoz való tudatos beállítottságot, alkalmazkodást tartalmazza.”3 Az alteregó a történetek folyamán, a fronton – ellentétben a lelkesen és olykor rémülten szemlélt kozákokkal – se nem öl, se nem ölel. Nem vesz részt a háború vad, dionüszoszi pillanataiban, csak egy új, diszkriminációmentes és egyenlőségalapú társadalmi rend vágyában azonosul a forradalommal. „Útitárs” lesz, párton kívüli bolsevik, habár 1918-ban Babel – Gorkij és más vezető baloldali értelmiségiek társaságában – tárcáiban még a bolsevikok ellen foglalt állást, ám a lapot, melyben írásai megjelentek, 1918-ban betiltották.4 Babel akkor Odesszába költözött, s amikor a forradalmi tudósítóhálózatot szervezték, csatlakozott a hírügynökség politikai munkatársaként az Első Lovashadsereg Odesszától nem messze gyülekező kozák egységeihez.

Gyanítható, hogy döntésében jelentős szerepet játszott az írói élménygyűjtés, az övétől radikálisan eltérő társadalmi közeggel való találkozás szándéka. Babel, mestere: Gorkij intésére, valóságismeretre, témára, ihletforrásra, kalandra, s talán egy új identitásra is vágyott, de a harcok négy hónapja alatt mindezek mellett bizonyára saját korlátaival is szembesült, illetve önmagáról való tudása elmélyült. Így tudta megörökíteni a zsidó és polgári hagyományokon nyugvó, általa elutasítani vágyott, levedleni mégse tudott, kifinomult életvilág, és a forradalom által megtapasztalt, az ösztönöket döntően szabadjára engedő, kozák, paraszti értékrend radikális különbségeit és ütközéseit.

Naplója5 szinte minden oldalán reflektál a hadjárat helyszínein zsidókkal, zsidósággal és az elpusztított kultúrával való találkozásaira: „Peszki. Minden házat őriz a szívem. Zsidók csoportokba verődve. Az arcok, íme a gettó, és mi egy ősi nép vagyunk, agyonkínzottak, de van még erőnk (...) A kozákok ordítanak, káromkodnak, rámásznak a polcokra, szegény boltocska, verejtékező, vörösszakállú zsidó. Vég nélkül bolyongok, nem tudok elszakadni a falutól, a stetl le volt 3 http://art.pte.hu/muveszetterapia/download/trixler/jung.ppt#265,9,9. dia 4 Gereben Ágnes: Babel világa, Európa Könyvkiadó, 1990. 72. o.

5 Iszaak Babel: Napló, 1920. Pesti Szalon Könyvkiadó 1993. Hetényi Zsuzsa fordítása.

438

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

rombolva, most építik, már 400 éve létezik, a zsinagóga maradványai, egy lerombolt csodálatos régi templom, azelőtt katolikus templom, most ortodox (...) Egy öreg zsidó – szeretek a mieinkkel beszélgetni – értenek engem.”6 „Brodi (...) nézegetem az új zsinagógát (...) a samesz szakállas és bőbeszédű zsidó (...) hogyan fosztották ki a várost a kozákok, hogyan alázták meg őket a lengyelek. Gyönyörű zsinagóga, milyen boldogság, hogy legalább régi köveink vannak.”7 A pihenőkön sebtében lejegyzett feljegyzésekkel van dolgunk, egyegy heves érzelmi kifakadással, némiképp hasonló módon, mint az elbeszélésekben, ahol a tárgyszerű hangot egy-egy lírai betét ellenpontozza, de hogy újra és újra fontosnak tartja jelezni, hogy zsidókkal találkozott, e tény Babel számára kiemelkedő fontosságát jelzi. A nyárra eső áv hó 9-én, az egykori Jeruzsálemi Szentély lerombolásának gyász- és böjtnapján, s az előtte való napra eső szombaton mélyen együtt érez a zsidókkal, akiket arra kényszerítenek, hogy főzzenek a vörösöknek. Miközben leplezi zsidóságát: „én hallgatok, mert én orosz vagyok”8, mert a vörösökkel tart, mégis a zsidókkal érez együtt, a zsidóság kulturális referenciáit alkalmazza: „minden ugyanolyan, mint akkor, a Templom lerombolásakor”9. A zsidó történelmi tapasztalatra belülről reflektál, miközben a tradicionális közösségből kiszakadt. A paraszti és proletársorban élő falusi zsidók láttán így fakad ki: „Te szánalmas, szörnyű nép, haladj előre”.10 A „szlávok a történelem trágyája?”11 – kérdi bizonytalanul önmagától, s miközben saját sorsán, a frontvonalban szerzett brutális tapasztalatain lamentál, leszögezi: „Én idegen vagyok”.12 „Egy vöröskatonától kenyeret kérek, azt feleli, zsidókkal semmi dolgom, 6 Napló, 45. o.

7 Napló, 62-63. o.

8 Napló, 52. o.

9 Napló, 54. o.

10 Napló, 18. o.

11 Napló, 61. o.

12 Napló, 57. o.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

439

idegen vagyok hosszú nadrágban, nem tartozom közéjük, magányos vagyok.”13 Így érzi, és annak látják. Mindig és mindenütt a modern zsidó intellektuel létélményével szembesül.

A Lovashadsereg harmincöt elbeszélésének szerkezetében is feltűnik a főhős/ szerzői alteregó oszcillálása hitsorsosai és elvtársai között. Mint aki elrugaszkodni próbál, távolodni, sőt elszakadni a „törzstől”, majd újra és újra szembesül az új közegben megtapasztalt idegenséggel és vágyával a zsigeri otthonosságra, még akkor is, ha szellemi értelemben új, tágasabb, szabadabb horizontot keresne. Hol szidalmazza az elmaradott, piszkos falusi haszid zsidó közeget, távol tartja magát tőlük és szabadulna fülledt, nagycsaládi közösségükből, hol meg szenvedélyesen közéjük vegyül, mint például a Trunov századparancsnokban, amikor sérelem éri a kozákok között. Hazaszaladna, mint a megbántott gyerek, csakhogy egyik közösségben sem érzi magát maradéktalanul otthon. Csak abban, ahogy örök kívülállóként saját személyiségét, környezetét és velük való konfliktusát megfigyeli.

1915 (a Kulcslyukon keletkezése) és 1926, a Lovashadsereg első kiadása között, az ifjonti kukkolói vágy a kozákokkal szembeni civilizációs és a zsidókkal szembeni ideológiai különbségek áthidalhatatlanságának rögzítésére alkalmas analitikus szemléletté érlelődik. A háború eroszának azonban az író-alteregó éppúgy csupán kívülálló szemlélője marad, mint a Kulcslyukon prostituáltat és kliensét megleső főhőse. Ám „még ha szoros is a viszony a műalkotás és a szerző élete között, ezt sohasem szabad úgy magyarázni, mintha azt jelentené, hogy a mű csupán az élet másolata (...) a műalkotás nem egyszerűen az élmény megtestesülése, hanem mindig a hasonló jellegű művekből álló sorozat utolsó tagja is (...), melyet ha valami, úgy leginkább az irodalmi hagyomány és a konvenció határoz meg (...) Könnyen előfordulhat, hogy a műalkotás inkább az író »álmát«, mintsem valóságos életét testesíti meg, vagy »álarc« csupán az »anti-Én« kivetítése, amely mögé a valóságos személyiség elrejtőzik, vagy esetleg azt az életet festi, amelyből az író menekülni akar. (...) az író (...) a valóságos élményeket eleve az irodalmi használhatóság szempontjából nézheti, s – legalábbis részben – már a művészeti hagyományok és prekoncepciók által alakított formában foghatja föl.”14 A babeli napló idegenségélménye, a kozákok ösztönös életével szembeni tartózkodása és a kettős identitás két, olykor egymással élesen ellentmondó pólusa közötti szüntelen hullámzó viaskodása mindenesetre az elbeszélésciklus koncepcionális elemévé válik. Ez Babel életművének nagy témája.

13 Napló, 72. o.

14 René Wellek, Austin Warren: Az irodalom elmélete, Osiris Kiadó, 2006, 78. o.

440

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

De miért csupán leselkedik az író-alteregó? Miért csupán ír és nem cselekszik akár a szerelem, akár a háború terén? Miért van elrekesztve attól, hogy részese legyen a cselekményeknek, a természetes életnek, ne csak megfigyelője? E kérdésre talán az először 1925-ben megjelent, fikciós elemekkel színezett, családját a valóságnál szegényebbnek, ám szenvedélyesebbnek ábrázoló Babel-írás, a Galambdúcom története adja meg a választ, majd a ciklus többi elbeszélése, mely magyarázatot ad a Lovashadsereg fiatal felnőtt figurájának lelkialkatára, akit – legalábbis lelkialkatát tekintve – folytonosnak tekinthetünk a Galambdúcom főszereplőjével. „Gyerekkoromban roppantul vágyódtam egy galambdúcra. Ennél erősebb vágyam sosem volt életemben.”15 Gyermeki túlzás volna ez, vagy a felnőtt rezignált visszatekintése a gyerekkor édenére? Netán a lélekbe fagyott vágy kései gyásza? Apja azzal a feltétellel ígér pénzt a madarakra, ha maximális eredményt ér el az iskolában, hogy a limitált számarányú zsidó diákok közé kerülhessen a gimnáziumban. Amikor felveszik, és jutalmul Sojl nagybácsi, a halkereskedő összeállítja a galambdúcot, a fiú megvásárolja a vágyott galambokat. Ezen a napon, 1905. október 20-án éri el azonban Nyikolajevkát a cári udvarból irányított fekete százak pogromja, mely a cártól kicsikart demokratizáló rendelkezéseket hivatott ellensúlyozni. A madarakat a tolókocsis orgazda, aki maga is érdekelt a pogromban, a kilencéves gyerek szeme láttára megöli, arcán nyomva szét a törékeny madártesteket. „Az ő családjukat kéne elpusztítani” – hallja a fiú a földön fekve és holtra rémülve, majd azzal is szembesülnie kell, hogy lemészárolt nagybátyja szájába és sliccébe egy-egy halat tömtek a gyilkosok. „Kicsi volt a világom és szörnyű” – kommentálja a földhöz tapadó fiú az eseményeket, és igyekszik sírása közben maga is oly kicsire összehúzódni, hogy ne is látszódjék.

Minden a tanulás, a tudás körül forog a zsidó családban. A vallási hagyomány ismerete a zsidóság önfelfogása szerint istenszolgálat. A tudás az önemancipáció és a társadalmi érvényesülés, a gettósorstól és nyomortól való menekülés eszköze, egyben a tudás önérték is: a lenézettség, a megalázhatóság és a megsemmisíthetőség intellektuális kompenzációja. „Nagyapám valaha rabbi volt, Belaja Cerkovban, de istenkáromlás miatt elkergették onnan (...) és nyolcvanesztendős korára megháborodott.” A családi múltból feltűnő, egyszerre feszítő és ironikus kettősség (rabbi–istenkáromló), mintha csak az elbeszélő kettős identitásának előképe, illetve visszavetítése volna.

Az első szerelemben a pogrom elől az orosz katonatisztnél és feleségénél, szomszédjaiknál talál menedéket a család. A fiú szerelmes a ház asszonyába, 15 Babel elbeszéléseit az Iszaak Babel művei, Európa Könyvkiadó, 1986, illetve egy korábbi kiadás: http://mek. oszk.hu/03700/03773/03773.htm alapján idézem.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

441

vágyakozik rá, de ugyanúgy, ahogy az évek óta vágyott galambdúcot, e szerelem élményét is széttapossa a pogrom és az üldöztetés. Éles cezúra keletkezik a fiú fejében a mi és ők, a zsidók és mások között, hiszen miközben nagybátyját megölik, apját megalázzák – térden csúszik egy parancsnok után, hogy az akadályozza meg boltjuk kifosztását, míg a kozákok „szenvtelenül ültek (...) a magas nyeregben” –, azonközben az orosz házigazdáknak és másoknak semmi bántódásuk nem esik. A háziasszony biztatására a fiú hívja a házba az apát, nehogy baja essék, az anya pedig korholja a férfit, miért olyan fontos számára a vagyon védelme, melyért mindent feláldozna. A fiú rendületlenül vágyakozik, s miközben retteg az üldözőktől, és vadul burjánzó képzelettel zsidó ellenállónak képzeli magát, talán a szülei közti konfliktus is megviseli, csuklásroham fogja el.

A roham közepette a fiú végig Galinát figyeli, vágyik rá. Mintha a szorongás is vágyba torkollana, mintha a szorongáson csak a vágy (s a vágy kielégülése) enyhíthetne – vagy a korai vágy elfojtása okozza a szorongást. Vagy mindez együtt. A visszafojtott levegő zokogásba fordul (az asztmatikus tünet, mely Babelt egy életen át végigkíséri, lélektani nyelven: befelé zokogás), a gyerek rángó testtel dobálja magát az ágyon, s „szerelmem végső erőfeszítésével zokogva, diadalmasan, kimerülten, zöld vizet böfögtem föl mellette, egyenesen a szívemből. // Így kezdődött a betegségem (...) A kövér doktor idegbajt állapított meg nálam. // – Ez a betegség – mondta – csak zsidók között fordul elő, s a zsidók között is csak az asszonyoknál.”

Zöld víz: a mocsarak, zavaros folyók természetes színe. E betegséget vélhetően „hisztériaként” aposztrofálhatta volna a korabeli analízis – melyet a freudi lélekgyógyászat az elfojtott vágyak neurotikus következményének tartott. Az orvos mindenesetre Nyikolajevből, a szülővárosból Odesszába, a „meleg idő” és a „tengeri fürdők” világába – vagy átvitt értelemben a bensőséges, anyai őstenger természetes ölmelegébe utalja gyógyulásra a fiút. Az írás utolsó mondatában az elbeszélő így fogalmaz: „első tíz évemben látom gyötrő bajaimnak eredetét, és szörnyű korai sorvadásom okát”.

De mi ez a kínzó baj, mi ez a soha ki nem elégülő, szüntelen sóvárgás, amire – a szerző és az elbeszélő kettőssége ellenére is – látszólag az életmű újabb és újabb darabjai felelnek? Aligha csupán édesanyja depressziója, mely miatt talán kevesebb gyengédséget kapott, mint igényelte volna.

A Galambdúcom-ciklus Ébredés című elbeszélésében Babel az odesszai gyerekkor sajátos zsidó mikrovilágát idézi fel. A zsidókat érintő korlátozott oktatási és karrierlehetőségek közepette a zsidó tanulmányok mellett a zenei képzés nyújt

442

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

443

kitörési lehetőséget. A tengerparti város a „nyápic” „csipkegalléros, lakkcipős törpék városa”, s az sem vigasz a kamaszodó fiúnak, hogy ezúttal nem hébert, Bibliát és talmudot kell magolnia, mint ugyanitt, illetve Önéletrajzában később utal rá. „Otthon nehéz életem volt, arra kényszerítettek, hogy reggeltől késő éjszakáig sokféle tudománnyal foglalkozzam”. „Mily későn kellett megtanulnom a szükséges dolgokat. Gyermekkoromban a Gemarához láncolva a bölcsek életét éltem, és serdülőkoromban kezdtem fára mászni.” (Ébredés).

Az állandó tanulás, a hiábavaló hegedűleckék, megannyi szülői elvárás – s talán a pogrom során, tizenegy évesen megtapasztalt félelem – életidegenné, koravénné teszik. Hamar feltámadó érzéki késztetései szorongásait, elszigeteltségét ellensúlyozzák, s mintegy kárpótlásra törnek a természetes, bensőséges gyermeki lét hiányáért. A gyermek és a felnőtt, valamint a tradicionális zsidó és az orosz világ közé ékelődve, e kettősségeket feldolgozni képtelenül menekül az elbeszélő kisdiákként a képzelet világába: történetek olvasásába és továbbadásába.

Már korai, Gyermekkorom a nagymamánál című írásában is nyomatékos hangsúlyt kap, hogy a családja által neki szánt egyedül lehetséges út a tanulásé, mely kiemeli, ám egyszersmind el is rekeszti társadalmi környezetétől. „Neked mindent tudnod kell. És az emberek lerogynak majd és megalázkodnak előtted.

Téged kell, hogy irigyeljen mindenki. Ne higgy az embereknek. Ne legyenek barátaid. Ne add nekik a pénzedet. Ne add nekik a szívedet.” Az ellenséges, s a zsidókat gyakorta megalázó társadalomban, amellyel szemben fizikai védelemre, ellenállásra nincs módja a kisebbségi léthelyzetben élő zsidóságnak, egyedül a személyes intellektus és a lélek megkeményítése jelenthet védelmet, esélyt a fennmaradásra. „Fojtogat a hőség – írja ugyanitt –, nem kapok levegőt, ki kell rohannom a levegőre, a szabadba, de nincs erőm, hogy lehorgasztott fejem fölemeljem.”

A gyermeki emléket életre szóló programként is értelmezhetjük: menekülést a zsidó sors kényszerpályái, küzdelmei, fojtogató szűkössége és magánya elől.

Lehorgasztott fejét (Kafkától is ismerős e motívum) Babel egy olyan univerzalista eszme segítségével próbálja majd felemelni, mely a világ minden lehajtott fejének felemelkedését ígéri – igaz, ígérete nem teljesül. A társadalmi forradalom eszméje az etnikai gyűlölettel szembeni menedék-mivolta mellett, talán a pubertáskor lázadásai helyett is vonzza majd Babelt, amit a zsidó polgárcsaládon belül, a külső

444

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

fenyegetettség következtében érzett szolidaritás-lojalitás miatt nem élhetett át.

A szülők és a nagymama azonban még az individuális karrierhez fűzi a zsidó felemelkedés lehetőségét. Iskolai tanulás, különórák, héber és cirill betűs könyvek, valamint kották között telik a kamaszfiú élete, aki még úszni se tud az elbeszélés tanúsága szerint – holott a Talmud a zsidó apa kötelességének tekinti, hogy fiát úszni megtanítsa, s ezt Babel minden bizonnyal tudja is. Még a zsidó hagyomány által előírt természetesség és önvédelmi képesség sincs meg neveltetésében – minden bizonnyal ezért utal szemrehányással e sokatmondó tényre.

A hegedűóra elől a fiú egy barátjával a kikötőbe szökik, s egy matrózzal beszélget. Mr. Trottiburn, a Kensington gőzhajó öreg matróza a következő, többször is elismételt jó tanáccsal látja el az ifjú főhőst és barátját: „Gentlemanek, emlékezzenek a szavamra: a gyermekeket saját kezűleg kell csinálni”. E mókás mondat mintha kiutat mutatna az elidegenedett, nem-természetes, zsidó polgári családi létből, s mintha kihatna a babeli élménygyűjtés, érzékenység és témavilág egészére. Egybecseng azzal, amit majd Gorkij mond a fiatal írónak: menjen a nép közé.

A mózesi Tóra a vallási felfogás szerint az élet, a természet és a történelem előtt járó, azt szabályozni hivatott, preegzisztens forgatókönyv (előírás), s a természet maga bizalmatlanul szemlélt, korlátozandó, fenyegető erő. A polgárosodó urbánus zsidó nemzedék a kiüresedő vallási formák helyett, valláspótlékként és új öntudatának megerősítésére szolgáló eszközként esküszik fel az előírt polgári formák szigorú betartására. A hagyományt részben még gyakorló, ám abban már teljes otthonosságot nem lelő polgári közeg relatív zárkózottságából – ahol a természetes léttel, a való élettel szemben a normák és formák hangsúlyosan uralkodnak – a fiatalember a természetes életre, fára mászó, homokzátonyon játszó kortársai közé vágyik. Épp úgy, ahogy kortársa, a magyar zsidó Pap Károly, aki Vér című elbeszélésében16 ír hasonló élményeiről, a „szép piszkos” gyerekekről.

Az „Odesszai Hírek korrektora” tanítja úszni az „angolkóros” zsidó gyerekeket.

Babel – vagy a babeli alteregó – lelkesedésében még korai írásait is megmutatja neki. Szmolics korrektor így kommentálja ezeket: „van benned isteni szikra (...)

Tudod, mi hiányzik belőled?... Nem érzed a természetet, ez hiányzik belőled”.

Fákról, bokrok terméséről, madarakról kérdezi a zsidó fiút, de „A fák meg madarak neve, azoknak különböző válfaja, és hogy merre repülnek a madarak, honnan kel fel a nap, mikor erősebb a harmat, mindez ismeretlen volt számomra”. „– És még te mersz írni” – pirít rá az úszómester-korrektor. – „Tájleírásaid olyanok, akár a

16 Pap Károly művei, Novellák I. Múlt és Jövő Kiadó, 1999. 133. o.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

445

díszletek. Az ördög vigye el, mire gondoltak a szüleid tizennégy éven keresztül?” „Mire gondoltak?” – lamentál az elbeszélő. – „A megóvatolt váltókra, Misa Elman magánpalotáira.” És miközben az apa jövedelmező, biztos karriert remél fiának – „Ebédnél atyám egy újabb történetet mondott el Jasa Heifetzről (...) találkozott Mendelssohnnal, Jasa nagybácsijával. Kiderült, hogy a gyerek nyolcszáz rubelt kap egy fellépéséért. Adjátok csak össze, mennyit tesz ez ki havi tizenöt hangversenyért.”

– a fiú személyisége sérül a saját késztetéseitől idegen elvárások súlyos terhe alatt.

A természettől elidegenedett, túlnevelt, túlzottan is kifinomult, „hisztériától és fejfájásoktól szenvedő” kamaszt látunk e lapokon, akinek saját lénye is idegen.

Számára a betűk jelentik az elsődleges valóságot, az élet távoli, vágyott, ám homályos és elérhetetlennek látszó képzet: másoké. Kettészakadni érzi lényét – de kitörni igyekszik állapotából. Többek között, vagy leginkább azért akar író lenni, mert érzi, legalább szavakkal áthidalhatja a szakadékot, s élményeit megfogalmazva közelebb hozhatja (túl)civilizált mivoltához a tátongó szakadék túlfeléről a szabadon megélt élet lehetőségét, s közelebb kerülhet elfojtott ösztöneihez. Lényét szembehelyezve a bronzbőrű, atlétatermetű úszómesterével, kortársai és a maga zsidó polgári mivoltáról így vall: „...fajunk utolsó, meghalni képtelen maradéka”. Felnőtt fejjel visszatekintve túlfinomult véglényeknek látja önmagukat, akik a sokasodás és szaporodás (egyébként tórai paranccsal megerősített) természetes programját nem képesek beteljesíteni, ugyanakkor arra is képtelenek, hogy kihaljanak, mert a túlélésre vannak kiképezve (lásd a nagyanyai intelmeket) – és a kihalás is természetes folyamat.

Amikor kiderül, hogy hónapokon át elblicceli a zeneórákat, az apa tajtékzik. A nagymama – a folytonosság, a tradíció szilárd jelképe – héberül csillapítja le az apát, és elmenekíti a fiút éjszakára a szülői házból. (Feltűnő e közlés, mert a zsidók beszélt nyelve ekkor a jiddis volt, a modern héber nem terjedt még el.

Talán tórai vagy zsoltáridézettel fékezhette meg felindult fiát a nagymama.) „A holdfény dermedten ragyogott az ismeretlen bokrokon, a név nélküli fákon. Egy ismeretlen madár rikkantott egyet (...) Miféle madár ez? Hogy hívják? Van-e esti harmat? Merre fekszik a Nagymedve csillagkép? Melyik oldalon kel fel a nap?” – veszi sorra természeti tudásának hiátusait az elbeszélő. „Szökésre gondoltam” – fejezi be az elbeszélést Babel, és eszünkbe juthat, amit Gilles Deleuze és Felix Guattari ír Kafka meneküléséről17 hasonló családi és mentális hátteréből, valóságidegen életéből, például az állatos történetekbe. Kafkát háromszoros kisebbségiként elemzik: zsidó, elnyomott gyermeki, és a civilizációval

17 Kafka. A kisebbségi irodalomért, Qadmon Könyvkiadó, 2010.

446

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

szembeni összemberi elnyomottságban, és elemzésük Iszaak Babel esetére is alkalmazható. Babel a szökés részben hasonló, részben Kafkáétól eltérő útját választja. Nem csupán író lesz, aki a nyelv által, hiányérzetei ábrázolásával képes kompenzálni hiányérzeteit, s a természetben és a társadalomban való otthonlét helyett a nyelvben képes hazát teremteni többszörösen hontalan önmagának, hanem – talán a kirekesztettség- és pogromélmények, talán a polgári világgal kapcsolatos hiányérzetei következtében – az őt körülvevő társadalmi valóság változását is kívánja.

Szántó T. Gábor

2018/4-5

(Budapest, 1966) Hévíz-díjas író, a Szombat főszerkesztője.

Legutóbbi kötete: 1945 és más történetek (2017).

hÉvíz /

Hullámverés

447

Nyáry Krisztián

Lehet-e meghalni szebben?

Búcsú Tompa Mihálytól

„S ha nem pönög lantunk, gitárunk / A varju sem károg utánunk” – írta barátja, Tompa Mihály halála után Arany János. A búcsúsorok írójának csak félig lett igaza: ő maga halála után is szilárdan a nemzeti emlékezet és a kulturális kánon része maradt. Az Arany halála óta eltelt 135 évben nem volt olyan irodalmi generáció, amelyik ne hivatkozott volna rá, nincs költői életmű, amely ne viszonyulna valahogy hozzá.

Ami Tompa Mihályt illeti, az ő írott öröksége mára lényegében irodalomtörténeti holt anyaggá vált, műveit egyetemi szemináriumok hallgatóin és bölcsészdoktori értekezések recenzensein kívül nem olvassa senki.

A több száz magyarországi Tompa Mihály utca legfeljebb arra emlékeztet: ez sokáig másként volt. Tompa az elmúlt negyven évben nemcsak az iskolai kánonból esett ki, de nincsenek kortárs szerzők sem, akik bármilyen módon reflektálnának rá. Iskolai tanévzárókon és járási jelentőségű politikusok beszédeiben még feltűnik egy-egy Tompa-idézet – pl. „szívet cseréljen az, aki hazát cserél”, vagy „mint oldott kéve, széthull nemzetünk” –, de ilyenkor leginkább az „ahogy a költő mondta” fordulattal intézik el a szerző említését. Ami a klasszikusok kanonizációjához szükséges kultuszt illeti, elég megnézni, hogy a két költőt, akiket indulásukkor együtt emlegettek, és magukat is nagyjából egyenrangúnak tekintették, miként ünnepelte az utókor 2017-ben, születésük 200. évfordulóján. A színes, szélesvásznú Arany-évvel szemben egy szakmai Tompa-konferencia és egy kisebb kiállítás áll. A különbséget jogosnak is érezzük – ma nem találunk senkit, aki hasonló jelentőségűnek ítélné a két életművet. Éppen ezért kínálkozik jó példának Tompa Mihály: segítségével megtudhatunk valamit a közbeszédben ismét divatossá váló irodalmi kanonizáció működéséről.

Egy életmű kiesése a kánonból természetes. Az irodalmi kánonok működéséhez hozzátartozik, hogy időről időre átalakulnak, ami tegnap még a kánon mozdíthatatlan alapkövének tűnt, az mára elveszíti az olvasók, az írók, a tankönyvszerzők, az irodalomtörténészek vagy akár a kultúrpolitikusok

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

449

érdeklődését. Persze nem árt tudni, hogy a kánon nem csupán szerzők, szövegek és irodalmi beszédmódok halmaza, hanem az értelmezés szerves rendszere is, egy olyan közmegegyezésé, amely segít annak eldöntésében, kit tekint egy csoport fontos vagy jó írónak. Hajlamosak vagyunk úgy képzelni, hogy ezek a folyamatok feltétlenül ádáz viták, éles hangú tollharcok mentén dőlnek el. Tompa Mihály esete azonban éppen azt mutatja, hogy egy életmű az értelmezését kísérő szellemi indulatok nélkül is hosszú időre része lehet a „nemzeti kánonnak”, és nem kellenek egymásnak ütköző kritikai vélemények ahhoz sem, hogy kiessen belőle. „ha vén az ág, a törzs kihajt” Tompa Mihálynak életében nem kellett sokáig várnia rá, hogy a kánonba kerüljön: rövid ideig – 1846 első felében – népszerűbb és elismertebb szerzőnek számított Petőfinél is. Miként pályatársának, neki is sok szorgalomra és rengeteg szerencsére volt szüksége, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy egyáltalán felfigyelhessenek rá. Petőfinél is rosszabb pozícióból indult: édesanyja meghalt, apja, egy lecsúszott, iszákos csizmadia a nagyszülőkre hagyta gyerekét, ő pedig továbbállt. Az árva kisfiú szolgadiákként végezte a sárospataki kollégiumot, ahol ugyan jó tanuló volt, mégis afféle „problémás gyereknek” számított. Kártyázott, dohányzott, és egy időre ki is csapták az iskolából, mert falopáson érték. A pataki önképzőkörben került kapcsolatba az irodalommal, versei is itt jelentek meg először. Egy évvel később már az első számú irodalmi fórum, az Athenaeum közölte költeményeit. Ez elképesztően gyors karriernek számít, csak Petőfinek sikerült hasonló.

A kanonizáció szempontjából azonban a különbségek is szembetűnőek.

Az Athenaeum egyértelműen az előző nemzedék lapja volt, ám Tompa első versei egyáltalán nem lógnak ki az itt megszokott mezőnyből, az irodalom világában járatlan olvasó könnyen gondolhatta volna Vörösmarty vagy Bajza nemzedéktársának. Az új korszakot jelképező Életképek, Honderü vagy Pesti Divatlap csak ezután kért írásokat Tompától, aki népies dalaival a hagyományt is képviselte, de beleillett a formálódó „avantgárdba” is. Volt annyira modern, hogy egy új generáció képviselőjeként szerepeljen, de modernsége nem volt annyira radikális, hogy a régi olvasók a fejüket csóválják tőle, mint Petőfitől. Már kortársa, Gyulai Pál is észrevette: „Míg Petőfit régibb irodalmi pártok kritikája keményen leckézte, addig Tompa mindkettő méltánylásában részesült, mert annak irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez pedig egyebek mellett valami olyast is talál benne, mit Petőfiben szeretett.”

450

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

A folyóirat-sikerek után 1846ban jelent meg Tompa Népregék, népmondák című kötete. A költő berobbant az irodalmi köztudatba.

Nem tudhatta, hogy mindez nemcsak pályája kezdetét jelenti, hanem egyben a csúcspontját is. A kötet – éppen azért, mert többféle olvasót is megszólított – annyira sikeres volt, hogy szinte azonnal második kiadás is készült belőle. (A szerzőt meg is vádolták irigyei, hogy csak reklámfogásról van szó, és talán még el sem fogyott az első kiadás, amikor a második nagy csinnadrattával megjelent.) Innentől őt is ott találjuk az irodalomból megélni tudó kevesek között, tagja lett a Tízek Társaságának, és szoros kapcsolatba került a nemzedék egyértelmű vezérével, Petőfivel. A népszerűség önmagában persze ritkán jelenti az intézményes irodalmi nyilvánosság elismerését is, sőt gyakran ellene hat. Tompa azonban ezt az akadályt is sikerrel megugrotta.

1847-ben Szuhay Mátyás című népregéjével elindult a Kisfaludy Társaság pályázatán. Ha ugyanebben az évben a szalontai aljegyző nem készül el időre a pályaművével, akkor talán Tompa regéje vált volna örökös kötelező olvasmánnyá, így azonban csak a második helyezést érte el a Toldi mögött. A díj és a népszerűség így is az új irodalmi generáció élvonalába emelte. „mint egy kopottra énekelt üres hasonlitás” Az irodalomtörténet ezen a ponton rendre megemlékezik Petőfi gesztusáról, aki költői triumvirátusnak nevezte Arany, Tompa és saját maga hármasát. Ez a félmondatos megjegyzés aztán 70-80 évre kijelölte Tompa helyét az irodalmi kánonban. Érdemes elgondolkodni rajta, hogyan néztek volna ki az előző századforduló irodalmi szöveggyűjteményei, ha Petőfi történetesen Kerényi Frigyest, Lisznyai Kálmánt vagy éppen Garay Jánost tiszteli meg az „egy a legjobb háromból” kitüntetéssel. Persze nem árt tudni, hogy Petőfi mindezt akkor mondta, amikor Tompa még ismertebbnek számított nála, így nemcsak a költőtársat, hanem saját magát is pozicionálta.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

451

Barátságuk rövid ideig tartott. Petőfi azt tette Tompával, mint Aranyon kívül minden barátjával: megsértette, és eltaszította magától. A konkrét ok az volt, hogy Tompa nem vette eléggé komolyan a kánon szerepét: megígérte Petőfinek, hogy kizárólag az új nemzedék Életképek című lapjában fog publikálni, de nem kérte vissza egy korábban leadott versét a konkurens Pesti Divatlaptól sem. Ennyi bőven elég volt a végleges kenyértöréshez, Arany Jánosnak több kísérlete ellenére sem sikerült barátait kibékítenie. A szakításban Petőfi konfliktusos személyiségén kívül kétségtelenül szerepe volt annak is, hogy 1847-ben már meghaladottnak érezte a Tompa által is képviselt, tisztán irodalmi költőszerepet.

Tompa gátlásos, depresszióra hajlamos személyiségét kezdettől riasztotta a Petőfi által tudatosan épített bordalos, nótás, „puszták vadvirága” szerep, inkább menekült a népszerűség elől, mint élvezte azt. (Egyfajta szelíd ellenállásként nem bordalt, hanem vízdalt írt.) A közéleti szerepvállaláshoz pedig végképp nem érzett kedvet: amikor mindenki politikai verset írt, ő látszólag közömbös maradt. Népszerűsége így is töretlen volt, egy évvel első kötete után már összes verseit is megjelentették. A sikerek ellenére mégis otthagyta Pestet, és újra visszavonult vidékre. Mivel biztos kenyeret jelentő állása nem volt, református lelkészi hivatást vállat, ami elég ódivatú pályamódosításnak tűnhetett Petőfiéknek, ha ugyan nem árulásnak. Vidéki magányából, Gömörből írta panaszos leveleit Aranynak, amiért Petőfi igazságtalanul eltaszította magától. „égő fáklya nem vagy, életem” A forradalom és szabadságharc nem jelölt ki számára új poétikai korszakot.

A saját magánéleti forradalmára készült: irigykedve nézte Petőfi félig-meddig nyilvánosság előtt zajló házasságát, mert neki magának nem volt szerencséje a női nemmel. „Képzelhetetlen nehezen megy nekem ez a nősülés” – írta Aranynak szomorúan. A forradalmi napokat a bajorországi Gräfenbergben töltötte, ahol betegségeit kúráltatta, mert arra számított, egészségesen az ismerkedésben is sikeresebb lesz. Hazatérése után nemzetőrnek állt, tábori lelkészként szolgált két hónapot, s még a schwechati csatában is részt vett. Az események nem ihlették versírása. 1849 tavaszán végre sikerült megnősülnie, és feleségével együtt a borsodi Kelemér községbe költözött, ahol lelkészként tevékenykedett a szabadságharc leveréséig.

Az országos tragédiához Tompa esetében magántragédia is társult: 1850ben meghalt két hónapos kisfia. Közéleti és személyes lírája innentől mind

452

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

gyakrabban a gyász hangján szólalt meg. Ekkor születtek később legtöbbet idézett művei: A gólyához, A madár, fiaihoz és a Levél egy kibujdosott barátom után. Ezek biztosították helyét több mint száz évig az iskolai kánonban, s nem is véletlenül. Taníthatóságukhoz az is hozzájárult, hogy „szavalati költeményekről” van szó: a lelkészként naponta prédikáló Tompa maga is szavalva írta verseit. S ez lehet egyik oka későbbi kikopásuknak is a kánonból: bár kifejezetten sodró erejű, jó versek, a szószéki didaxis egy idő után már inkább nehezítette befogadásukat.

A jól dekódolható politikai üzeneteknek volt még egy következménye: Tompát hivatalosan tábori lelkészi tevékenységéért, valójában rendszerellenes verseiért rövid időre bebörtönözték. Ez az életrajzi elem szintén hozzájárult, hogy már életében nimbusza alakuljon ki – nem annyira poétikai, mint politikai alapon. A börtön a későbbi korokban, még az 50-es években is sikeresen felülírta a szelíd papköltő képét a bátor ellenállóéval szemben. „most a napsugár is jégcsapot nevel” Tompa még pesti éveiben megtanulta, mit jelent a költői hírnév szerepe a művek kanonizációjában, később több ízben játszott is ezzel. A Hölgyfutárban a szándékosan parodisztikus Rém Elek álnéven publikált. A korszak meghatározó kritikusa, Gyulai Pál pusztán e név miatt dilettáns alkotásokként azonosította a verseket, szerzőjüket pedig a fűzfapoéták közé sorolta. Később, amikor sok évi levelezés után végre megtörtént első személyes találkozása Arannyal, Tompa egy Fejér megyei poétának adta ki magát, aki egy köteg verset hozott a „mesternek”. Arany nem volt túl lelkes, hogy egy nyilvánvalóan tehetségtelen ismeretlennek kell belenézni a verseibe, de végül Tompa – talán a kedvezőtlen kritikától tartva – nem játszotta végig a játékot, és azonosította magát.

Ekkoriban már nem népies verseit tekintette saját munkásságában a legfontosabbnak, sőt egy-egy alkalommal deklaratívan „nem-népiesnek” nevezte magát: „Én jelenleg tündérekkel vesződöm, azonban ez nem egészen népies modorban történik – írta Aranynak –, inkább Horác metamorfózisa szerént. (...) belőlem azon melankolikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják lelkemet, ezután is ilyen nem-népiesen fognak kiömölni.” Az időszakban született Virágregék szubjektív lírai alkotások, minden politikum nélkül szólnak a múlandóságról, szerelemről, az emberi esendőségről – Tompának ez a legegységesebb, legszemélyesebb és talán legszerethetőbb versciklusa. Nem véletlen, hogy később ezek a művei kerültek ki először a tankönyvekből. Ő maga is pontosan tudta, hogy mely versei alapján lett és lesz a kánon része. Egy antológia szerkesztőjének írt levelében tizenkét versét ajánlotta

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

453

megjelentetésre, többnyire közéleti tematikájú allegóriákat. Indoklása valójában a kanonizáció szempontjainak elfogadását jelenti: „Az újabb kritika úgy mutatott be engem, mint ki a forradalom utáni szomorú kor romjain, omladékain szerettem mulatni, s azokról egyet-mást diskurálni.” „úgy sápadok meg én is csendesen, mint ágon a levél” Élete utolsó időszaka a csendes haldoklásé. Mindez nem szerep, valódi testi és lelki betegségek kínozzák. „Köhögök, vért köpök, lankadtság és életutálat lep meg. Ne gondold – írta Aranynak –, hogy ez a német Weltschmerz bennem, én utálom a nyegléskedést, de istenúgyse komolyan kezdtem már agyonlövésről gondolkodni.” Pedig költőként töretlen népszerűségnek örvendett.

Díszkötéses albumokban, nagy példányszámban kiadott almanachokban szerepelt, a költői lét múlandóságára emlékeztető Kazinczy Ferenc emlékezetére című ódájával pedig elnyerte az Akadémia díját is. (A verset az emlékülésen az egykori Kazinczy-tanítvány, az agg Toldy Ferenc olvasta fel – Tompa szerint szándékosan rosszul.)

1857-ben meghalt második kisfia is, innentől a gyász határozta meg a mindennapjait. Lelkészi munkájában sem talált megnyugvást, szüntelenül konfliktusban állt paptársaival, püspökével és híveivel is. A sérelmeket mindig a szívére vette, tulajdonképpen szó szerint ez vezetett a halálához: 1866-ban szívtúltengést diagnosztizáltak nála. Ez persze nem halálos betegség, de az amúgy is búskomorságra hajlamos költő a diagnózissal együtt feladta a harcot.

454

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

„Előttem a jövő gyanús ködben lebeg, / Tán meg se érem, – és már benne szenvedek” – fogalmazta meg az elmúlásban élés érzését. Két évet töltött a halálra várva, és ezt olyan átéléssel tette, hogy 1868 tavaszán tévedésből a halálhíre is megjelent Jókai Mór A Hon Esti Lapja című újságjában. 41 évesen valódi halottként írta utolsó levelét: halálos ágyáról üzent Aranynak, de úgy intézte, hogy levele akkor tudósítson a haláláról, amikor ő már nem él. „a mécs-láng csendesen hajlongva ég, életét önszelével hosszítja még” Halála után azonnal megkezdődött életművének kritikai recenziója, azaz Tompa helyének kijelölése a kánonban. Gyulai Pál hosszú kritikájában a „régebbi líra” képviselői közé pozicionálta a nála mindössze kilenc évvel idősebb költőt. A közvetlen utókornak az „epikus”, azaz a regék és mondák Tompa Mihályára volt szüksége, ezért lírikusi életművét háttérbe szorították. A későbbi generációknak azonban inkább ezek a munkái váltak fontossá. Egy darabig.

Versei a 19. század utolsó harmadában ott voltak minden szöveggyűjteményben, köteteinek – aranyozott díszkiadásban – helye volt minden művelt család könyvespolcain, de a költők új generációjára már nem gyakorolt érzékelhető hatást. Sem példaképként, szellemi elődként, sem egy legyőzendő kánon képviselőjeként. Őt nem kellett senkinek újra felfedeznie, mint Berzsenyit, nem lett belőle „híd Petőfi és Ady között”, mint Vajda Jánosból, és nem vette fel a nevét progresszív irodalmi társaság, mint Komjáthyét. Az egykori irodalmi triumvirátusból egyedül belőle nem sarjadt élő hagyomány, míg Petőfi és Arany újraolvasása azonnal megkezdődött. „magasra szállsz s virágsziromhoz hasonlóan lendülsz alá” Születésének századik évfordulóján még része volt a hivatalos állami és egyéb intézményes megemlékezésekben, de már ekkor is kitakarta őt a vele egy évben született Arany János ünneplése. A századforduló környékén született akadémiai irodalomtörténeti monográfiákban hangsúlyos helyet kapott Tompa költészete. A hivatalos irodalmi kánont képviselő Beöthy Zsolt A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése című, sokszor kiadott művében még korszakalakító jelentőségű költőként szerepelt, de az ellenkánonok megteremtésének igényével születő későbbi munkákban alig említették meg.

Ehhez nem kellettek olyan viták sem, mint amilyenek Vörösmarty, Arany, Vajda vagy akár Reviczky szerepéről folytak. Egyszerűen csak nem volt már érdekes.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

455

A verses epika már nem volt izgalmas a századforduló környékén jelentkező generációknak, Tompa nyugodt, elégikus hangú szerelmi lírája viszont túlságosan is azt a biedermeier családeszményt idézte számukra, ami ellen a könnyű szerelmi kapcsolatokról, sőt szeretkezésről verselő Heltai Jenő és társai lázadtak. A soron következő nemzedék, a nyugatosok sem tudtak, és nem is akartak vele mit kezdeni, neve négyszer-ötször ha előfordult a folyóirat 33 évfolyamában. A költők közül egyedül Juhász Gyulát érintette meg a szeme láttára elsüllyedő Tompa-örökség. „Elporladt szívekből új virágok nőnek, / Mennyi dala, színe van a temetőnek. / Föltámadunk – mondja. / Csak élő halottnak nincs vigasztalója” – írta a századik évfordulóra. „nem lenni, de látszani csak” Az irodalmárok közül Kuncz Aladár tett egy kísérletet 1921-ben, hogy újraolvassa Tompát, és másfajta értelmezési kereteket állítson fel: „Tompa az egyetlen költőnk, kinek nem egy remekműve ma is ismeretlen olvasóközönségünk előtt.” Kuncz nem Aranyhoz vagy Petőfihez hasonlította, hanem egyedi hangú költőnek nevezte Tompát, akit kívülmaradása, szomorúsága miatt Tóth Árpád és Juhász Gyula egyik elődjének látott: „A halk hárfahangok, melyekben mélabúja megszólal, elvesznek a lelkesültség kürtös szólamai közepett. Társtalan, magános lélekkel született, s egy olyan sajátságos képzelettel, amelyhez hasonlót sem az előző, sem a korabeli magyar irodalomban nem találunk.”

Kuncz felhívása az újraértelmezésre visszhangtalan maradt. Szerb Antal irodalomtörténetében végleg letaszította a kánonban már csak névleg elfoglalt trónjáról Petőfi triászának tagját: „Kitűnő példája az irodalmi szervezkedés fontosságának, hogy Tompa Mihály sokáig mint Petőfi és Arany egyenrangú társa élt az irodalmi tudatban, csak azért, mert Petőfi egy ideig magával egyenrangúnak tekintette, és hirdette, hogy ő, Arany és Tompa képviselik az igazi népköltészetet. (…) És azóta az irodalmi tudatban is leszállt Tompa triumviri méltóságáról – ez a triumvirátusok törvénye, hogy az egyik a három közül jelentéktelen.” Ezt az értelmezést fogadta el Komlós Aladár is, Schöpflin Aladár pedig még ennyit sem szentelt a problémára: 1937-es irodalomtörténetéből egyszerűen kihagyta Tompa Mihályt. Érdekes módon a konzervatív kánon sem csinált belőle mintának szolgáló nagy elődöt. A magyar irodalmi népiesség nagy tekintélyű kutatója, Horváth János csak Tompa Petőfivel való kapcsolatát találta elemzésre érdekesnek, saját jogán nem igazán foglalkozott vele.

456

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

„végkép eltörölve, mint hajó-nyom a sík tengeren” Még érettségi tétel volt, de a huszadik század közepén már jószerével elfeledett költőnek számított Tompa Mihály. A szocialista korszak meghatározó monográfiáiban egyfajta „legnagyobb a jelentéktelenek között” szerep jutott neki. Néhányan, köztük Sőtér István megpróbálták ugyan rehabilitálni, de éppen a Tompa által is szelíden elutasított népiesség felől. Jelentős újraértelmezési kísérlet volt Nemeskürty Istváné, aki az impresszionizmus előfutárát találta meg Tompában: „ő első impresszionistánk, a táj és a világ nála és számára előbb volt hangulat, mint Reviczky Gyula számára.” Nemeskürty az Őszi tájnak… három versszakát idézi, s valóban: ez a vers mutatja leginkább, hogy Tompa örökségében lenne anyag egy új kánon számára is. „Hervadásból, fényből támad, / Lelkemen e kedves bánat” – ezek nem egy másodvonalbeli Petőfivagy Arany-epigon sorai, hanem Verlaine vagy Baudelaire távoli kortársáé.

Tompa újraértelmezése mégsem történt meg. Sem elég izgalmas, sem elég ellenszenves nem volt az öröksége ahhoz, hogy bárki megkísérelt volna másképp viszonyulni hozzá, mint egy megszokott utcanév tulajdonosához. A huszadik század második felében sem tekintette senki elődjének, nem játszott senki a soraival, még egy újra felfedezett Czóbel Minka sem lett belőle. (Nők számára írt Olajág című kötete is hiába kínálja magát gender alapú újraolvasásra.)

Pár évtized alatt csendesen hullott ki a kánonból. Húsz év múlva nevét nem ismerik majd többen, mint Lévay Józsefét vagy Szász Károlyét.

Ne legyünk telhetetlenek. Tompa Mihálynak van több jó verse, és vannak zseniális sorai. Másnak ennyi sem jutott. „A fák lombja csendesen hull… / Nem küzdéstül, fájdalomtul, / Itt a végharc ösmeretlen / Lehet-e meghalni szebben?”

Nyáry Krisztián

2018/4-5

(Budapest, 1972) író, irodalmár, könyvkiadó.

Legutóbbi kötete: Fölébredett a Föld (Corvina, 2017).

hÉvíz /

Hullámverés

457

Pokorni Anna Aliz

Nem a tengerbe fullad bele az ember, hanem a pocsolyába Szolzsenyicin filozófiai gondolatai

Alekszandr Szolzsenyicin születésének 100. évfordulóját ünnepeljük idén. Az elmúlt száz évben kapott hidegetmeleget a Nobel-díjas szerző. Kritikusok bírálták irodalmi teljesítményét, olykor talán túl nyers politikai nézeteit, nacionalizmusát. S valóban, Szolzsenyicin nézetei kétséget nem tűrően állnak szemben az adott kor szellemiségével, s vonják kérdőre a fogyasztói társadalomba süppedt akárkit, hogyan igyekszik az változtatni, javítani – akár egymaga – az egész emberiség sorsán.

Az irodalom végtelen változatosság – véli az író, s ennek egyetlen okát magában az alkotóban látja. Minden szerzőt – szándékától függetlenül – befolyásol ugyanis nemcsak személyisége, alkotói képessége, hanem nemzeti és individuális élettapasztalata, így válik egy irodalmi alkotás megismételhetetlenné. Kellő biztosíték-e ez azonban ahhoz, hogy az irodalom megfeleljen a Szolzsenyicin szerint neki szánt helyes pozíciónak? A válasz nyilván nem. A szerző körbetekint kortársain, és elégedetlenkedik. Hogyan válhat az irodalom egy nemzet élő emlékezetévé, a cselekvés, a helyes, felelősséggel élt élet útmutatójává, ha művelőjét nem izgatja, hogy az igazság kérdésével foglalkozzon? Szolzsenyicin mindenekfölött tartja fontosnak, hogy megfeleljen az általa kitűzött feladatnak: keresi az igazságot, válaszai pedig nemcsak publicisztikájában kapnak helyet, hanem regényeiben is. Így csatlakozik ahhoz az orosz irodalmi hagyományhoz, amelyben az irodalmi alkotás a filozófiai gondolatok szócsöve is egyben.

A sztálini rezsim súlya alatt a filozófiai gondolatok tervezete is meghatározott: a hatalom fogalma, s annak nyomasztó hatása a személyre, az erények, a szabadság feloldódása a tulajdonlásban. Szolzsenyicin a kész válaszok szerzője, a felsorolt problémákat feszegető kérdésekre adott válaszai pedig ott olvashatók – ha olykor túlontúl didaktikusan is – A pokol tornáca című regényben.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

459

A regény magyar címe – A pokol tornáca (B круге первoм) – egyértelműen Dante Isteni színjátékát idézi meg. A pokol tornáca, jóllehet a pokol része, az ittlét nem olyan borzalmas, mint a pokol további bugyraiban. Itt kapnak helyet azok a bűnösök, akiknek önhibájukon kívül nem volt lehetőségük a keresztény életre: a meg nem kereszteltek, az újszülöttek, valamint azok, akik a kereszténység megjelenése előtt éltek. S kik kerülnek a sztálini pokol tornácára? Lágerekből összegyűjtött tudósok ők, akik egy Moszkva közelében, Marfinóban létrehozott „csodabörtönben” (saraska) építik a szocializmust. A lágerből érkezett újoncnak, aki a szibériai fagyokhoz, híg zupához szokott és kemény fizikai munkában sínylődött, szinte mennybélinek tűnik ez a hely: az itt fogvatartottak 14 órán keresztül szakmájuknak megfelelő szellemi munkát végeznek, s ezért cserébe jól táplálják őket. „– Fehér kenyérből negyven dekát adnak fejenként, a fekete meg ott van az asztalon. – Ne haragudjon, de hogyhogy – az asztalon? – Hát úgy, az asztalon, felszeletelve, aki akar, vesz belőle, aki nem – nem vesz. – Ne haragudjon, de mi ez itt: Európa, vagy mi?”

(A regényből származó idézetek Makai Imre és Szabó Mária fordításai). Az elképedés nem véletlen, hiszen tudjuk, mint jelentett Ivan Gyeniszovicsnak a reggeli 30 dekás fejadag matracba varrt kenyérdarabkája a végiggürcölt nap végén: az életben maradást. A jóllakásnak azonban mindig ára van: a fogvatartottaktól ugyanis nemcsak a családot, jövőt, szabad döntést lehet elvenni, hanem a saraska intézményében a tudást is: szolgálniuk kell azt a hatalmat, amely az 58. cikkely egyik paragrafusa alapján a nép ellenségének nyilvánította őket.

A regény cselekménye karácsony előestéjén kezdődik, és mindössze három napot ölel fel: a szerveknek három napra van szükségük ahhoz, hogy elkapják Innokentyijt. A regény kulcsfigurájának névválasztása – a név a latin ártatlan szóból ered – megelőlegezi a szerző ítéletét. Innokentyij bűne a következő: diplomataként tudomást szerez arról, hogy a szovjetek hamarosan az atombomba receptjének birtokába juthatnak, s erről egy köztelefonból értesíti az amerikai nagykövetséget. A pár perces telefonhívás azonban elég ahhoz, hogy a marfinói tudósbörtönben kifejlesztett hangfelismerő szerkezet, a Vokoder segítségével beazonosítsák és letartóztassák őt. A bűn tehát lehetne magától értetődő: a haza elárulása. Innokentyij egy esetleges atomtámadás, egy újabb háború elkerülése érdekében szolgáltatja ki az információkat, az emberiség érdekét a nemzete érdeke elé helyezve. Itt lép be a magyar címadás szerint kevéssé nyilvánvaló értelmezése a regény egyik fontos problémafelvetésének.

A cím jelentése eredetileg: az első körben. Az első kör, amelyet Innokentyij a

460

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

nyirkos földre rajzol, a nemzetet szimbolizálja, a köré kanyarított tágabb kör pedig az emberiséget. A kisebb kör, noha része a nagyobbiknak, az átjárás mégsem lehetséges, a két kör (politikai) érdeke ellentétes: „És úgy látszik, hogy az első belefér a másodikba? Szó sincs róla!!! Itt vannak az előítéletek kerítései. Itt meg a szögesdrót, és géppuskák is vannak! Itt jóformán sem testtel, sem lélekkel nem lehet kitörni. Tehát az derül ki, hogy nincsen semmiféle emberiség. Csak hazák vannak, hazák, mégpedig mindenkinek más és más… ”.

A nemzetek érdekkülönbségei helyett, azok megszűnése nyomán elképzelhető-e egy közös reményteljes jövő? Felkínál-e Szolzsenyicin a szocialista rendszer ámokfutása helyett egy másik, jobban járható utat? A mérnök Geraszimovics által megfogalmaz ugyan valamiféle utópiát, de a börtön sötét folyosóján elsuttogott utópia alapjai azonnal össze is roskadnak.

Hiszen Geraszimovics újra egy réteget emelne ki a társadalomból, és azt jelölné uralkodásra: ez a tudósok rétege, akik nemhiába nem csináltak meg egy forradalmat sem (lásd Ivan Karamazovot, Dosztojevszkij hősét); ez a társadalom pedig az igazságos egyenlőtlenség elvén szerveződik. A mérnök az autoriter államok ellenében nem a demokráciának kedvez: feleslegesen hisszük azt, hogy korlátlan szabadságra van szükségünk, hiszen nézzük meg, kik és hogyan élnek vele. A mérnök szerint a demokrácia nem más, mint kedvezés a durva többségnek, igazodás a középszerhez, egy magasabb szint, a képesebbek figyelembevétele nélkül. Ez elv alapján a természet adja az uralkodó réteg kiválasztásához szükséges feltételeket, Geraszimovics beszélgetőpartnerének, Nyerzsinnek a kérdése azonban az, hogy hogyan választódik ki ez az elit, ha nem süt a kiválasztottak homlokán a megkülönböztető jel. A helyes szándékok ugyan hogyan lehetnének mérhetők? A kérdések mind azt a bizonytalanságot jelölik, amit magában rejt egy tökéletességet hirdető tökéletlen rendszernek egy másik valódi tökéletességet ígérő rendszerrel való leváltása. S mi volna valójában a feladat: „Egyáltalában, nem korai még ezzel foglalkoznunk? Az ésszerű berendezkedés! Okosabb volna arról beszélnünk, hogyan lehetne az ésszerűtlenből kimászni! Mert még ehhez sem értünk, holott jóval közelebb van.”

Ha az észszerűtlenből kimászni nem is tudnak a saraska lakói, egyfajta szabadsággal inkább rendelkeznek, mint a szögesdróton túliak: a gondolatok szabadságával. Ha nem is fennhangon, mégis beszélgethetnek elvekről, erényekről, múltról, jövőről: meggyőződésüket meghagyták, már megkapták a maguk 10-25 év jutalmát, s hozzá alig pár év szájkosarat. A matematikus Nyerzsin (a szerző egyik alteregója) – Innokentyij mellett a regény másik kulcsfigurája – test nélküli athéni polgárhoz hasonlítja magát. Mert ugyan

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

461

Fotó: Courtesy of Dutch National Archive

gondolatai szabadok, az éhezés és a munka nem torzítja, teste nincs. A napi húsz perc séta a latyakos börtönudvaron, az évenként egyszeri félórás beszélő a feleséggel szigorúan érintés nélkül, mindez nem elegendő táplálék a fogvatartott testének.

Nincs-e alkalmasabb pozíció a filozófiai gondolatokra? A börtön, a kényszer közege, amely kezdetben jóllehet idegen, a rabok szellemi/lelki otthonává válik. Szolzsenyicin több helyen is kitér az itt szövődő barátságok különleges szerepére. Habár a börtönben folyó munka célja nem nemes, a fogvatartottak szellemi munkában teljesednek ki, miközben mentesülnek attól, ami a kinti hétköznapokban feleslegnek tűnik csupán. „Agyukat nem terhelték kicsinyes hivatali megfontolások, intrikák, az előmenetel, nem nyomta vállukat a lakás, tüzelő, kenyér és gyermekeik ruházásának gondja… A börtönben eltöltendő hosszú idejük oly hosszú volt, hogy még senki sem töprengett azon, mi lesz, ha majd kiszabadul. Ezek az észbelileg kiemelkedő férfiak, akiket odakint túlságosan lefoglalt a családjuk, és nem maradt idejük a barátaik számára, itt csakis a barátaikkal törődhettek… A férfibarátság és a filozófia szelleme lebegett a mennyezet vitorlaboltozata alatt. Talán ez volt a boldogság…”. Szolzsenyicin a börtön lakóit szívesen hasonlítja a történelem sötét tengerén egy bárkában hánykolódó utasokhoz, úti cél nincs, csak a szabad gondolatok hullámai, s mégis többet jelent a képletes tengeren lenni, mint pocsolyában ülni.

Ebből következik tehát az is, hogy jobb a tengerbe fulladni bele, mint a pocsolyába. A regénynek e visszatérő frázisa Nyerzsintől hangzik el a regény két különböző pontján. Nyerzsin kinti életében attól félt, hogy megreked a hétköznapiságban, a börtön pedig lehetővé tette neki a szellemi munkálkodást, és embereket és eseteket ismerhetett meg, amire a szabad élete során – a családi

462

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

tűzhely jóllakott zárkózottságában – nem lett volna lehetősége. Egyedül felesége hiánya bántja, de az évek óta nem látott nő számára a beszélőn nyilvánvalóvá válik: a férje tulajdonképpen boldog a börtön adta közegben.

A közeg azonban változik, a börtön vezetése a bárkában himbálódzó tudósokat olykor döntésre kényszeríti. A szabadság ígéretével, sőt, Lenin-díjjal kecsegtetve újabb megbízásokra kell felelni, s vállalni, hogy a jóllakottságért, esetleges szabadságért cserébe mélyebbre csúsznak a pokol köreiben. A megbízás – kifejleszteni egy új, apró kamerát, vagy éppen lehallgatókészüléket – visszautasítása sem tart a pokol tornácán. Geraszimovics hiába kiáltja bátrandühösen a szerveknek: „Mások börtönbe juttatása nem az én szakmám! Én nem vagyok embervadász!”, nemcsak a marfinói saraskát veszíti el, hanem a reményt is, hogy valaha újraláthatja a családját. A mű végén tehát az egyedül élhető börtön, a saraska válik pocsolyává, s a következő, már ismert állomás, a láger lesz tengerré, amibe mégis inkább érdemes belefulladni.

A saraska fogvatartottjai korábban mind vesztegeltek a pokol mélyebb köreiben is, Moszkvától messze lévő kényszermunkatáborokban. Volt azonban két rab, az elektromérnök Abramszon, és a matematikus Nyerzsin, akik Moszkva egyik leghíresebb börtönében, a Butirka börtönben osztoztak közös priccsen, közös poloskákon. S nem hiába, két kifinomult elmét nem csak a munkaasztal, a jól megtömött zárka is gondolatokra serkenti, ha a szándék csupán a korgó gyomor csitítása is. A Butirkában elszállásoltaknak nincs lehetőségük, ahogy például Szolzsenyicinnek volt a Lubjankában klasszikus irodalmat fogyasztani. A Gulagban írja le azonban Szolzsenyicin abbéli jó tanácsát, milyen szellemi táplálékot érdemes, nem érdemes fogyasztania az éheseknek: „Az is kellemetlen, ha az éppen kezedben lévő könyv szerzője csal lépre, s aprólékosan elcsámcsog egy-egy ebéd felett – félre az ilyen könyvekkel! Félre Gogollal! Félre Csehovval is! – Túl sok a kajálás… Lelkibb olvasmányt nekünk! Dosztojevszkij, ez kell a fogolynak!

De lám, ez meg tőle való: »A gyerekek éheztek, már napok óta nem láttak egyebet kenyérnél és kolbásznál.«”. Lubjanka könyvtára ábránd egy butirkai zárkalakónak, mit tehet hát? Pótolva az irodalomra való igényt – s eközben a szovjet belletrisztika hiányosságait is – maga válik alkotóvá. Így tesz Nyerzsin és Abramszon, közösen találnak ki egy novellát, amelynek első fültanúi a saraska lakói lesznek. A novella mű a műben, s ugyanúgy nem lett soha lejegyezve, akárcsak Ivan Karamazov poémája a nagy inkvizítorról. Az ok itt azonban a legkevésbé sem magasztos, sem profetikus – a börtönben egyszerűen nincs ceruza.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

463

A mű címe: Buddha mosolya. A novellában két nap leforgása alatt 360°-ot fordul a világ: a túlzsúfolt, 75 fős zárkából 25 rabot különítenek el: bőséges zabkását, nem selejtes krumplit kapnak, megfürösztik őket, valódi borbélyok szépítgetik csontsoványra fogyott testüket. A rabok rettegnek-örülnek, nincs magyarázatuk a történések okára. A zárkába visszatérve talpuk puha szőnyeget, bőrük tiszta lepedőt érez. A lefestett, berendezett zárka sarkában még egy imasarok is díszeleg – hol korábban a küblik sorakoztak, ott most nagy vallások szent képei, ikonok, s egy réz Buddha mosolyog. A döbbenet végletekig fokozódik: merő véletlenségből épp azt a zárkát látogatja meg Roosevelt özvegye, aki tudni akarja, jó helyre kerülnek-e a szövetségesek számára juttatott adományok. Az amerikai ámul, elismerően szemléli a modern, a bűnösöket – pappal, könyvekkel, valódi étellel – integrálni akaró börtönrendszert. Egy dolgot nem ért csupán: miért változnak ezek a szenvedéstől elgyötört, pokoli bűnöket hordozó arcok vicsorgó állati pofákká, mikor a húsleves kondérját az asztalra teszik? A rabok tudják, hogy a világ jelen állása nem lehet tartós, s gyorsan rendeződik vissza minden a rendes állapotába, a csinos pincérlányok helyett újra a pokol kipirult arcú szolgálólányai, vénasszonyok fogják hozni a levesnek szánt mindennapi híg löttyöt, mosolyoghat az ott maradt Buddhaszobor a küblik tetején.

Szolzsenyicin itt az emberi létezés letisztított vázát mutatja meg: ha el is vettek ezektől a raboktól mindent, ami az embert talán emberré teszi, azok mégis ösztönösen, állat módjára kapaszkodnak ebbe a méltóság nélküli létezésbe.

Vannak köztük persze olyanok, akik ezt az életet akár önként nyújtanák már a semmibe. Bobinyin mérnök például már nem félti sem a kenyerét, sem a vaját senkitől. Ő a regényben a testi-lelki nincstelen, ő az, aki valójában szabad. Szabad, mert már nem lehet mit elvenni tőle. Abakumov miniszter egy kihallgatáson hiába fenyegetné, hiába hitegetné, nincs hatalma felette. A hatalom csak azokat tudja sakkban tartani, akik bármiféle tulajdonnal rendelkeznek. A hierarchiát, s a hatalmat a birtoklás, a javak féltése határozza meg, ezért retteg Sztálintól a miniszter, a minisztertől a börtönparancsnok, egyedül a rabnak nincs mitől félnie. „Minden vagyonom a földön – a zsebkendő, a kezeslábas és alatta ez a gomb nélküli fehérnemű… – kincstári. A szabadságomat régen elvette, visszaadni nincs ereje, mert magának sincs szabadsága. Mitől foszthat még meg? A mérnöki munkámtól? Hisz maga többet veszít. Rágyújtok.”

Pokorni Anna Aliz

464

(Miskolc, 1989) az ELTE BTK doktorandusza.

Kutatási területe: az (orosz) Ezüstkor vallás- és politika filozófiája.

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

Fotó: Bert Verhoeff / Anefo

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

465

Urbán Bálint

„A költő mindig tettető”1 Fernando Pessoa heteronim-gépezete

Fernando Pessoa széttartó és sokoldalú életműve nemcsak az európai modernizmus genealógiáját, mítoszát és narratíváját írta át, hanem a szerző, a szöveg és az életmű hagyományos irodalmi kategóriáit is felforgatta egy, a történeti avantgarde mozgalmak esztétikai ideológiájától részben különböző, de mindazonáltal velejéig modern művészeti koncepció jegyében.

Pessoa egy, a kontinens gazdasági és kulturális logikáját tekintve alapvetően marginális irodalmi tér képviselőjeként rajzolta át és definiálta újra a modernség diskurzusát és helyezte az európai kultúra perifériáját jelentő Portugáliát a modern irodalom és eszmetörténet térképének legközepére.

Mit jelent Pessoa kérlelhetetlen modernsége? Hogyan bizonytalanította el az irodalomértés és -írás alapstruktúráit?

Miben áll forradalmisága az európai avantgarde mozgalmak törekvéseinek és esztétikai ideológiáinak tükrében? Jelen írás ezekre a kérdésekre próbál meg válaszolni a portugál kultúra horizontjaiból kiindulva a rejtélyes portugál költő születésének 130. évfordulója alkalmából.

1

Amikor a fiatal Fernando Pessoa 1912 őszén egy portói folyóiratban publikálta első komolyabb tanulmányjellegű írását a portugál költészet megújításának szükségességéről, mindössze hét éve élt Portugáliában. Mivel nevelőapja konzuli szolgálatot teljesített Dél-Afrikában, gyerekkorát Durban városában töltötte, neveltetése ennél fogva mind nyelvileg, mind kulturálisan a viktoriánus kor örökségét visszhangzó, hagyományos angol intézményrendszer keretei között zajlott le. Portugália a gyarmatbirodalom átstrukturálódásának és fókuszváltásának köszönhetően a XIX. század második felétől komoly érdeklődést mutatott a délafrikai területek iránt. A kontinens keleti és nyugati partján elterülő gyarmatait

1 A címbeli idézet Pessoa Autopszichográfia című versének nyitósora, Kukorelly Endre fordítása.

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

467

(Mozambikot és Angolát) szerette volna egy újabb hódítással territoriálisan egymáshoz kapcsolni, létrehozva így egy összefüggő koloniális területet Afrika déli részén. A portugál ábrándoknak végül a jóval megalapozottabb és infrastrukturálisan szervezettebb angol gyarmati törekvések vetettek gátat.

A kelet-nyugati irányú kolonizációs projektet a britek egy észak-dél irányú gyarmati tengellyel törték meg, melyet a Kairó–Fokváros vasútvonal tervezete és modernizációs eszméje szimbolizált. A koloniális konfliktusból Portugália diplomáciai értelemben vesztesként került ki, le kellett mondania a kérdéses területekről, mindennek ellenére a portugál kultúra egyfajta heterotopikus térként megmaradt a brit kézben összpontosuló Dél-Afrikában, és sajátos kapcsolatba lépett az uralkodó angol hagyományokkal. Ennek tükrében korántsem meglepő, hogy Pessoa legkedvesebb alkotói egytől egyig az angol nyelvű irodalmi kánonhoz kötődnek. Miltont és Shakespeare-t a világirodalom legnagyobb lángelméinek tartotta, a két szerzőóriás mellett pedig főleg a romantika olyan meghatározó költői voltak rá nagy hatással, mint Coleridge, Wordsworth és Shelley.

Első szövegeit is angol nyelven írta. A gimnáziumi évek alatt keletkezett verseket és novellákat azonban nem saját nevén, hanem különböző álneveken jegyezte.

A pessoai költészet magját képező heteronímia logikája és gondolata csírájában tehát már tetten érhető ezekben a fiatalkori művekben, ott van az életmű genezisénél. Első verseit Karl P. Effield, Horace James Faber és Charles Robert Anon néven jelenteti meg egy durbani folyóiratban. Érdemes megfigyelni az érdekes nyelvi játékot a nevekkel: míg a Karl P. Effield névbe saját vezetéknevének kezdőbetűjét csempészte bele, addig a faber szó etimológiailag a teremtéshez, létrehozáshoz, alkotáshoz köthető, valamint alaktanilag kapcsolatba hozható a fabulával is, az Anon pedig egyértelműen az anonimitás koncepcióját hozza játékba. Legkiforrottabb angol nyelvű pszeudonim figurája (a heteronim-alakok 1914-es konkrét színrelépése előtt mindenképpen pontosabb a pszeudonim koncepcióját használni ezekre az irodalmi alakokra) Alexander Search lett. Ez a név a korábbi alanyokhoz képest szintén szimptomatikus, elég, ha csak arra gondolunk, hogy Pessoa ezen az angol nyelven író költőn keresztül kereste komplex költői világának körvonalait, és próbálgatta egyre árnyaltabb szinteken a más hangon szólást. Searchöt már Lisszabonban hívta életre, és egészen a heteronímia koncepciójának kikristályosodásáig és a heteronim-gépezet beindulásáig elkísérte.

Portugáliába hazatérve Pessoa már párhuzamosan ír hol angolul, hol portugálul, írásművészete azonban végül a portugál nyelvben teljesedik ki, ahogy arra talán legtöbbet idézett mondatában is utal: „Az én hazám a portugál nyelv.” A délafrikai tanulóévek utáni hazatérés a szülővárosba, mely távolról a nosztosz irodalmi

468

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

toposzát is felvillantja (főleg, ha nem feledkezünk el egyfelől arról, hogy a mítosz szerint Lisszabon városát maga Odüsszeusz alapította, másfelől pedig arról, hogy a portugál fővárosba való visszatérés tematikája – a Lisbon revisited – egészen élete végéig kísérti Pessoát), tehát egyfajta szimbolikus eseményként jelenik meg az életműben, mely az anyanyelvbe való visszatalálást, visszaíródást reprezentálja. Az angol nyelv azonban továbbra is elkíséri mind polgári foglalkozásában, mind pedig az irodalomban. Kereskedelmi levelezőként kapcsolata az angollal mindennapos, fordítóként pedig verseket, regényeket, esszéket ültet át portugálra vagy éppen portugálról angolra. Mindazonáltal Pessoa esetében is megfigyelhető a nyelvi kódok produktív feszültsége, a többnyelvűségnek az a sajátos kulturális szituációja, mely a nyelvek súrlódásának és egymásra rakódásának köszönhetően egyfajta kreatív erőként fűtötte az irodalmi modernség forradalmának motorját. Elég, ha felidézzük a nyelvek, hagyományok és diskurzusok határán és metszéspontjában alkotó Joyce és Kafka megkérdőjelezhetetlen nyelvi radikalitását, vagy a történeti avantgarde mozgalmak nyelvileg is artikulált, lényegi kozmopolitizmusát.

Alexander Search fokozatos elhallgatásával párhuzamosan Pessoát egyre inkább foglalkoztatja a modernség, a portugál irodalmi tér modernizálásának kérdése. A már említett 1912-es tanulmányában nemcsak a századelő világát uraló, erőteljes nacionalista pátosszal átitatott, múltba révedő szimbolizmus meghaladását tűzte ki célul, hanem a portugál kultúra teljes és gyökeres megújítását is. Portugália a kiterjedt és többfókuszú gyarmatbirodalom megrendülését követően mind kulturálisan, mind gazdaságilag periferikus helyzetbe került a modernitás projektjét kiteljesítő európai hatalmakhoz viszonyítva. A híres portugál filozófust, Eduardo Lourençót idézve, aki egyébiránt több komolyabb monográfiát is szentelt Pessoa életművének, Portugália gyakorlatilag elbukta a modernitás vállalkozását, az aranyszázad végén egyszerűen kiíródott abból a narratívából, melynek alapjait ő maga fektette le a gyarmatosítás kiterjesztésével és ideológiává alakításával, azaz képtelen volt lépést tartani a modernitás ingájának ritmusával. A portugál kultúrát a XVII. századtól tehát egyszerre kísérti a múlt letűnt dicsősége és a jövő be nem teljesített ígérete, folyamatos fáziskésésben van a modern Európához képest, és egyre csak azon munkálkodik, hogy ledolgozza lemaradását, hogy vissza tudja írni magát a modernitás nagy elbeszélésébe. Pessoa terjedelmes tanulmányából a modernitásakarásnak, a kultúra modernizálásának pátosza sugárzik. Nemcsak az uralkodó és európai szemszögből nézve kellőképpen provinciális és regresszív irodalmi hagyománnyal akar leszámolni, hanem egy komplex irodalmi és kulturális forradalmat vizionál, mely a nemzet és a társadalom radikális megváltozását feltételezi. Messianisztikus

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

469

kicsengésű gondolatmenetében a portugál irodalom és nemzet megújulása egy Shakespeare zsenialitásával rendelkező költő-megváltó eljövetelével valósul majd meg. A kulturális messiást, aki a teljes portugál kultúra újjászületésének projektjét hivatott majd beteljesíteni, Pessoa egyfajta Szuper-Camõesként azonosítja. Ez az abszolút költőgéniusz lesz majd képes arra, hogy felülmúlja a győzedelmes aranyévszázad költőóriásának irodalmi erényeit, hogy átírja azokat a hagyományos kulturális kódokat, amelyeket Camões XVI. századi hőseposza fektetett le, és hogy kirángassa az országot a nemzeti eposz és az annak keretei között mitizált dicsőséges múlt provincialitásából és imaginárius narratívájából.

Tulajdonképpen Pessoa egész életműve olvasható a felvázolt komplex irodalmi és kulturális forradalom beteljesítéseként és az irodalmi, valamint társadalmi tér átformálását elhozó Szuper-Camões szerepnek való megfelelésként. Peter Bürger nagy hatású avantgarde-elmélete szerint a századelő radikális művészeti csoportjainak esztétikai alapú lázadása a művészeti intézményrendszer és a polgári társadalom ellen egy olyan összetettebb forradalmat feltételezett, mely nemcsak a művészet autonómiájának feloldását és egyúttal az elidegenített művészeti praxisnak az életbe való visszacsatornázását célozta meg, hanem az egész kultúra, az egész társadalmi való, és az ember mint olyan radikális átalakítását. Pessoa esztétikai forradalma és modernségakarása minden kétséget kizáróan az avantgarde ezen transzformációs pátoszát visszhangozza a portugál kultúra lokális horizontján.

A modernségakarás jegyében az 1910-es évek elején Pessoa egyre komolyabbra fűzi a kapcsolatot az európai avantgarde mozgalmak esztétikáját és ideológiáját magáénak érző, radikális portugál művészekkel (Santa-Rita Pintor, Almada Negreiros), és komoly levelezésbe kezd a modernség gravitációs központjában, Párizsban élő lisszaboni költővel, Mário de Sá-Carneiróval. SáCarneiro közvetlen kapcsolatban állt a burjánzó párizsi avantgarde kultúrával, melynek törekvéseiről és tendenciáiról terjedelmes levelekben tudósította Pessoát.

Hatása Pessoa modernség-projektjének alakulására és a portugál Modernismo szárba szökkenésére tagadhatatlan. Mindazonáltal az is valószínűsíthető, hogy a pessoai költészet lényegét jelentő heteronímia kialakulásához is hozzájárult.

Sá-Carneirót a híres rimbaud-i „Je est un autre” és a századvég kulturális széteséstapasztalatának nyomvonalain komolyan foglalkoztatta a szubjektum kiismerhetetlenségének és darabjaira hullásának gondolata. Szimptomatikus „Dispersão”, azaz „Széthullás” című versében, mely az én integritásának elvesztését járja körbe, az alábbi sorok olvashatóak: „Perdi-me dentro de mim / Porque eu era labirinto” („Elvesztem önmagamban / Mert én labirintus voltam”).

470

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

A heteronímia költészeti koncepciójának kikristályosodásával párhuzamosan és messianisztikus terveivel összhangban Pessoa néhány hasonlóképpen radikális és vizionárius alkotótársának közreműködésével életre hívja a portugál avantgarde első meghatározó fórumát, az Orpheu folyóiratot. A Sá-Carneiro apjának pénzéből finanszírozott újság mindössze két számot élt meg 1915ben, jelentősége azonban több szempontból is felmérhetetlen. Egyfelől az Orpheu jelöli a portugál Modernismo irodalomtörténeti korszakának kezdetét, hiszen nemcsak az uralkodó hagyományokkal való szakítást hozta el, hanem radikális közelítésmódjával, a lapjait betöltő modernista logikájú szövegeknek és illusztrációknak köszönhetően a mozdulatlan irodalmi mezőt is felkavarta, komoly megbotránkozást váltva ki a hagyományos művészeti formákon szocializálódott olvasóközönség köreiben. Másfelől viszont az Orpheuban indította be Pessoa mind sajátos modernségprogramját, mind annak abszolút kicsúcsosodását, a heteronímia költészetet. Az európai avantgarde-mozgalmak újdonságfétisét és legbelső logikáját követve, a modernségakarás jegyében Pessoa gyors egymásutánban életre hívott három autonóm -izmust, melyek elsősorban az Orpheu irodalmi rezervátumában indultak burjánzásnak: a századforduló esztétizmusát és szecessziós dekadenciakultuszát visszhangzó posztszimbolista paulizmust, az érzékek és benyomások primátusát hirdető szenzácionizmust (melynek elméletét Sá-Carneiróval közösen dolgozta ki), és végül a kubizmus vizuális programját az irodalmi térbe átültető interszekcionizmust. A három jellegzetes -izmus már magában egy teljes modernségprogramot feltételez, hiszen kiolvasható belőlük egy történeti ív, mely a fin de siécle klasszikus esztétista modernségéből kiindulva eljut az avantgarde kérlelhetetlen radikalitásához. Ezek közül a kérészéletű mozgalmak közül, az avantgarde önfelszámoló mozgásának értelmében, volt, amelyik csak hónapokig, hetekig élt, mindazonáltal Pessoának és a gyors egymásutánban meghirdetett tendenciákhoz csatlakozó alkotóknak köszönhetően Portugáliának is sikerült ezáltal létrehoznia egy, a korszellem hívásának megfelelő, alapvetően kozmopolita jellegű modernséget.

A heteronímia elméletét és gyakorlatát az új avantgarde irányzatok útjára bocsátásával párhuzamosan kezdte el kidolgozni Pessoa. Verseiben már az 1913-1914-es évek körül egyre gyakrabban előkerül az én legmélyebb kiismerhetetlenségének, szétszórattatásának és darabokra hullásának kérdése. „Nem tudom ki vagyok én és mi van itt”, írja egy versében, míg az „Auréola” című kompozícióban ezt olvashatjuk: „Mert több vagyok, mint amit ismerek és érzek / Van bennem valami, ami túl van önmagamon”, leveleiben pedig lépten-nyomon ilyen jellegű sorok kísértenek: „(…) fátyolként rántom le magamról saját létem

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

471

maszkjait.” A heteronimfigurák tulajdonképpeni geneziséről egy terjedelmes önelemző levélben számol be barátjának, Adolfo Casais Monteirónak, a híres modernista írónak és kritikusnak. A „Levél a heteronimek eredetéről” azonban jóval több, mint egy személyes, baráti hangvételű szöveg. Sokkal inkább egy komoly önelemző tanulmány, melyben Pessoa történeti perspektívába helyezve elemzi és rekonstruálja az általa életre hívott heteronímia jelenségét. Így a szöveg egyfelől tökéletesen illeszkedik az avantgarde hagyomány sokszor talán kompulzív önelemző aspektusába, melynek logikája szerint a hagyományos alkotási és értelmezési stratégiákról leszakadó művészeti praxisnak – pont az értelmezési keretek megroppanása és felszívódása okán – ugyanolyan szerves részét képezi az önreflexió, az autokommentár, mint maga a létrehozott mű.

A szöveg tehát a maga metatextusával együtt alkot egy összetett, önreflexív corpust. Az önelemzés, a részletekbe menő önreflexió egy szinte az extremitásig tolt gyakorlatként illeszkedik bele a pessoai életműbe, és tökéletesen leképezi a heteronímia-gépezet működési logikáját, hiszen az egyes heteronimfigurák nemcsak autonóm költői világokat képviseltek, hanem egymás műveiről is jelentettek meg terjedelmes kritikákat, elemzéseket.

A már említett levélben Pessoa egy általános pszichológiai magyarázatot ad a heteronímia megszületésére és kibontakozására. Saját bevallása szerint már gyerekkorában erőteljes késztetést érzett arra, hogy képzeletbeli figurákkal vegye körbe magát, melyeknek saját fiktív élettörténetet és imaginárius fiziognómiát tulajdonított, és úgy kezelte őket, mintha valóságosan létező emberek lennének.

Egy Chavalier de Pas nevű elképzelt baráttal például már hatéves korától kezdve komoly levelezést folytatott. Mindezt egy pszichoanalitikus horizonton a hisztéria fogalmának segítségével próbálja meg értelmezni. „A heteronimek megszületése a bennem munkáló hisztéria legmélyebb jele. Nem tudom, hogy egyszerűen hisztérikus vagyok-e vagy talán inkább hisztérikus-neuraszténikus, de inkább a második verzió felé hajlok (…). Bárhogy is van, heteronimjeim mentális eredete az elszemélytelenedés és a tettetés bennem folyamatosan munkáló természetes folyamataira vezethető vissza.” Talán nem véletlen egybeesés, hogy Freud és Pessoa életműve egymással párhuzamosan bontakozott ki a XX. század első évtizedeiben. Pessoa, bár soha nem hivatkozik közvetlen módon Freudra, bizonyítottan olvasta a bécsi pszichoanalitikus műveit. Verseiben, esszéiben, tanulmányaiban a hisztéria mellett gyakran előkerülnek a pszichoanalízis toposzai: az én kiismerhetetlenségének kérdése, a lélek és az emlékezés szövevényes viszonya, a gyerekkori élmények fokozott jelentősége az életnarratíva egészének szempontjából. Egy João Gaspar Simõeshoz írott levelében még a tudatalatti és

472

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

Illusztráció: Rui Pimentel

2018/4-5

hÉvíz /

Hullámverés

473

a szexualitás kérdéskörének tárgyalására is kitér. A pszichoanalitikus magyarázat a heteronímia eredetére azonban nem csak egy személyes horizonton, a szerző legsajátabb pszichológiai apparátusának szintjén érvényes. Pessoa életműve és a heteronímia-gépezet talán pont a pszichologizáló interpretációk ellenében dolgozik. A heteronimek eredetének kérdésére adott pszichologizáló kifejtés esetében nem feledkezhetünk meg arról, hogy Pessoa, amilyen tudatossággal hívta életre a portugál modernséget és legsajátabb költői forradalmát, olyan reflexív módon építette saját mítoszát is. A Casais Monteirónak küldött levelet tehát inkább tanácsos az életmű önmitizáló tendenciáinak tükrében egyfajta metareflexív fikcióként, semmint pszichológiai esettanulmányként olvasni.

Ami biztos, hogy egy eszmetörténeti perspektívában a pszichoanalízis diskurzusa, a tudattalan felfedezésével, valamint az önmagát és a világot tökéletesen kiismerő és uraló kartéziánus szubjektum elbizonytalanításával minden kétséget kizáróan hozzájárult Pessoa költői világának kialakulásához.

De ugyanígy hozzájárult a modernitás tragikusan nietzschei alaptapasztalata a valóság és a metafizikai igazság szétforgácsolódásáról és ellehetetlenedéséről, a századforduló egyetlen igazságaként tételeződő esztétikai, gazdasági és ideológiai perspektivizmus, valamint a „Minden egész eltörött” esztétista melankóliája és a dekadens modernség betegségmániája. A heteronímiát ennélfogva talán célravezetőbb inkább egyfajta kortünetként, a modernitás „ajándékaként” és eredményeként olvasni, semmint egy zsenifigura pszichológiai profiljaként.

De mi is a heteronímia, és mi képezi ennek a visszavonhatatlanul modern jelenségnek a lényegét? A kérdés megválaszolásához érdemes visszakanyarodni a már idézett levélhez a heteronimek eredetéről. Pessoa kijelenti, hogy szerette volna megviccelni Sá-Carneirót egy bukolikus költő létrehozásával, de erőfeszítései ellenére sehogy sem sikerült rendesen kidolgoznia a figurát. 1914. március 8-án azonban egyfajta transzállapotban gyors egymásutánban megírt több mint 30 verset, és megszületett az első heteronimfigura, Alberto Caeiro. A szabadversekben író, metafizikaellenes bukolikus költő az ősheteronim Pessoa irodalmi gépezetében, a mester, akitől a többi heteronim származik és akitől tanultak. Caeiro újpogányságának ideológiájából bukkant ki Ricardo Reis, a görög és a római vershagyomány esztétikáját követő, epikureista poeta doctus, míg a szabad formák iránti preferenciájának örökségét Álvaro de Campos, a radikális futurista fenegyerek vitte tovább. Caeiro materialista miszticizmusa pedig a többiekkel egyenrangú heteronimalakként számon tartott Fernando Pessoa sajátmaga (ortônimo) az okkultizmussal és az ezotériával is kacérkodó költészetében gyűrűzött tovább.

474

hÉvíz /

Hullámverés

2018/4-5

A heteronímiát az egyszerű álnéven való írástól (pszeudonímia) alapvetően az különbözteti meg, hogy a különböző heteronimfigurák nemcsak jellegzetesen sajátos és autonóm hanggal rendelkeznek, különböző költészeti hagyományokat képviselnek (úgymint Caeiro, Reis és Campos esetében a romantika, a klasszicizmus és modernizmus) és önálló diszkurzív univerzumokat mozgatnak, hanem egyúttal komolyan kidolgozott, fiktív életrajzzal és horoszkóppal (!) rendelkező, önálló fiktív szerző-alakok, akik olykor-olykor egymás műveire is reflektáltak különböző folyóiratokban. A heteronímia-gépezetet Octávio Paz egy olyan naprendszerhez hasonlította, melynek közepén Alberto Caiero sugárzik, és körülötte gravitál a többi költőfigura. Pessoa egy összetett költészeti projekt keretében számol le nemcsak a romantika költészetének szubjektumközpontú szerzőesztétikájával, hanem a szerző és a hozzá rendelhető életmű hagyományos fogalmaival is, mely a modernség irodalmi vállalkozásának egyik legjelentősebb és leginnovatívabb alkotójává és a posztmodern előfutárává avatja Fernando Pessoát. Nem csoda, hogy a szerző halálát és a szerző funckióvá redukálását hirdető posztstrukturalista hullám hozta el végül a Pessoa-kultusz kiteljesedését a világirodalmi térben. A heteronímia és az azon jóval túlmutató, ezoterikus írásokban, politikai esszékben, művészetelméleti tanulmányokban, drámákban és prózai művekben gazdag, heterogén Pessoa-életmű a 70-es, 80-as évektől kezdve (amikor is beindult a több mint 30 000 oldalra rúgó Pessoa-hagyaték szisztematikus feldolgozása) immáron folyamatosan táplálja a nemzetközi és interdiszciplináris értelmező apparátust, és olyan jelenleg is meghatározó filozófusok és esztéták gondolkodását inspirálja, mint Alain Badiou vagy José Gil,2 nem beszélve a pessoai örökségből merítő újabb és újabb költői hagyományokról. Száz évvel azután, hogy ez a rejtélyes portugál alkotó egy Szuper-Camões eljövetelét vizionálta, most már csak arra kell várnunk, hogy vajon eljön valaha egy, a heteronímia költészeti forradalmát is felülíró Szuper-Pessoa.

2 Egy, a portugál szerző munkásságát bemutató magyar nyelvű monográfia egyelőre még várat magára, bár a magyar Pessoa-kiadásokért és fordításokért felelős Pál Ferenc tanulmányaiból, elő- és utószavaiból kön�nyen össze lehetne állítani akár egy komplett monográfiát is. Mindazonáltal a hazai Pessoa-kutatás legnagyobb szaktekintélyének érdemei abban, hogy Pessoa a világirodalmi kultusz kialakulásával párhuzamosan igen gyorsan beágyazódott a magyar kultúra tudatába, megkérdőjelezhetetlen.

Urbán Bálint

2018/4-5

(Budapest, 1984) irodalomtörténész, kritikus, fordító.

Jelenleg a brazíliai Universidade Estadual do Ceará oktatója.

hÉvíz /

Hullámverés

475

Pezsgő kulturális élet Hévízen

Tény, hogy Hévízen gyűjtött ihletet a múlt századi magyar írók és költők színe-java. Megfordult a patinás fürdővárosban például Tamási Áron, Szabó Lőrinc, József Attila, Passuth László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond is. A történelmi múlt a mai napig érezteti hatását Hévíz atmoszféráján, kulturális életén és rendezvényein. Válogasson Ön is kedvére az idei változatos felhozatalból! április 1-2. | Húsvéti Vigadalom: Népi játszóház, kézműves vásár, hagyományos ételek április 13-14. | Flavius Tavaszköszöntő Családi Hétvége: Gladiátor viadalok, ókori jósda április 28 – május 1. | VIII. Boldog Békeidők Hévíze: Korabeli jelmezes felvonulás, történelmi séták, koncertek május 19-21. | Pünkösdi Vigasságok: Pünkösdi király- és királyné választás június 17. XIII. | Lotus Retro: Veteránautó Szépségverseny és Luxusautó Kiállítás június 21-24. | Angyalok és Csavargók Összművészeti Fesztivál: Utcazene, Múzeumok éjszakája, Nemzetközi Művésztelep és Filmművészeti szimpózium július 7-8. | Ízek, Táncok, Jó szomszédok: néptánc, népszene, gasztronómiai hagyományok július 21-22. | Egregyi Búcsú: Mária Magdolna napi búcsú, 25 éves a HÉVÍZ IRODALMI FOLYÓIRAT – Irodalmi fesztivál augusztus 4-5. | Nosztalgia Hétvége: Múltidéző dallamok augusztus 16-20. | VII. Hévízi Borünnep: Borutca zalai-, és magyar borok, koncertek, kézműves vásár szeptember 8-9. | Egregyi Szüret: Folklór programok, szüreti hagyományok november 3-4. | Márton-napi Családi Fesztivál: Libafuttatás, újbor megáldása és lámpás felvonulás november 30 – december 23. | Adventi Programok Hévízen: Karácsony vásár, és koncertek Bővebb információ aktuális programokról és szállásajánlatokról: Tourinform Iroda | www.heviz.hu | heviz@tourinform.hu Tel.: +36 83 540 131 | 8380 Hévíz, Rákóczi u. 2.

HAJÓSZAKÁCS

Fotรณ: Rich Polk

P. Szabó Dénes

LE BIG MAC, AVAGY TARANTINO ESZIK Ha Tarantino filmjeiről esik szó, legtöbbször a szállóigévé vált beszólások, a töméntelen vér és a ZS-filmes utalások kerülnek szóba. Pedig az életmű részeit nemcsak az köti össze, hogy melyik szereplő mit mond, melyik filmre utal, milyen pisztolyt, puskát vagy katanát forgat a kezében, hanem az is, hogy mit eszik – vagyis, hogy melyik a kedvenc burgere, és mivel öblíti le azt. A kaja Tarantinónál azonban nem puszta ételt jelent, hanem fontos dramaturgiai szereppel bír, ha kell, mélyít vagy lendít a cselekményen. De miért is ilyen fontos a mesternél az étkezés, leszámítva azt, hogy maga is szeret enni?

Tarantino a filmjeiben – legalábbis az életmű első felében – az amerikai jelenről, a fogyasztói társadalom tagjairól mesél, akiket ha a régi, közös értékek már nem is, de a fogyasztói attitűd mindenképpen összeköt. Szóljon hát egy filmje egymást vegzáló gengszterekről, halálosztó csapatról vagy tökös lánybandáról, a szereplők, még ha más-más városból, államból, társadalmi rétegből vagy kultúrából érkeztek is, a nullpont, ahol egymásra találnak, az maga a gasztronómia.

Persze Tarantinónál ne háromfogásos vacsorákra gondoljunk (bár az életműben erre is van példa), a szereplők ugyanis inkább a gyorséttermi kosztot vagy a secperc alatt összeüthető falatokat favorizálják. Ami adja is magát, hiszen filmjeinek hősei gyorsan élnek és gyorsan lőnek, nem csoda hát, ha két emberölés között náluk a fast food a befutó. A gyorskaja viszont nemcsak a sietős életmódot és a közös origót hivatott kifejezni, de az életmű egyes szakaszain más-más szerepet tölt be. Hogy éppen mit, azt érdemes közelebbről szemügyre venni, hiszen Tarantino filmjeiben senki és semmi sem az, aminek elsőre látszik.

A BORRAVALÓTÓL A BURGERIG Hogy mennyire fontos Tarantino számára a kajálás, azt jól bizonyítja, hogy az életmű is egy gyorsétteremben kezdődik. A Kutyaszorítóban első jelenetében fekete öltönyös gengszterek ülnek körül egy étkezőasztalt, és a reggelijük elfogyasztása után azon tanakodnak, hogy miről is szól Madonna slágere, a Like a

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

479

Virgin, majd rögtön ezután egy lényeges erkölcsi kérdésre terelik a szót, méghozzá az étkezés kapcsán. Kell-e fizetéskor borravalót adni avagy sem? A kérdés látszólag súlytalan, de rögvest felfedi az addig kedélyesen viccelődő gengszterek közti ellentéteket. Mr. Pink kifejti, hogy ő kötelező jelleggel soha senkinek nem ad zsetont, elvégre a McDonald’s-ban sem kell, akkor egy étteremben meg minek.

Mr. White viszont úgy látja, hogy az Államokban egy érettségizett lánynak az egyetlen munkalehetőség, ha pincérnek áll, így nem is kérdés, hogy jár-e neki a jatt. Ugyancsak egy gyorséttermi jelenetben ismerjük meg a csapatból a besúgó, Mr. Narancs igazi indítékait, akit egy fekete haverja tanít meg arra, hogyan kell gengszterként lökni a sódert úgy, hogy azt az igaziak is elhiggyék.

A gyorsétterem mint helyszín a későbbi filmekben is fontos szerepet kap: a Ponyvaregényben a gengszter Vincent Vega és megbízójának felesége, Mia Wallace egy burger, egy steak, egy vaníliás kóla és egy ötdolláros turmix társaságában nyílnak meg egymásnak, míg a zárójelenetben Vincent tettestársa, Jules egy gyorséttermi rablásba keveredve fejti ki véleményét az isteni gondviselésről és életének pálfordulásáról. A Jackie Brown címszereplője egy bevásárlóközpont étkezdéjében húzza ki két férfiből a legfontosabb infókat egy pénzrabláshoz: először a gengszter Ordell mondja el tervét, majd őt követi Max Cherry óvadékügynök, aki azt is bevallja Jackie-nek, hogy félmillió dollár láttán talán még ő is elcsábulna. Tarantino esetében tehát a gyorsétterem mint az igazmondás helyszíne jelenik meg, ahol – akár a templomban – még gyónhat is az ember.

Az evés nemcsak megnyitja a lelket, de napvilágra hozza a mélyen lapuló indulatokat is. Tisztában van ezzel a mester is, aki étkezős jeleneteit előszeretettel köti össze az erőszak és a szexualitás képeivel. A Kutyaszorítóban egyik raktárjelenetében például a pszichopata Mr. Blonde, miután papírpoharából elfogyasztotta üdítőjét, nekiáll, hogy zsebkésével lenyesse egy székhez kötözött rendőr fülét, hogy aztán benzint locsolva testére végezzen vele. A Ponyvaregény kultikus lakásjelenetében Jules már „kifinomultabb”: ő hosszan dicséri egyik áldozatának burgerét – a fiktív Big Kahuna hawaii cég gyártmányát –, majd miután Sprite-ot kortyolt rá, golyót ereszt az egyik delikvensbe. A Jackie Brownban a gyorskaját már nem pisztolylövés, hanem egy gyors numera követi. A szexi szöszi Melanie egyedül marad a pasija lakásában a kiégett gengszterrel, Louis-val, akit először egy MET-Rx nevű proteinshake-kel kínál.

A férfi a felhívást elutasítja, de amikor Melanie finoman rátér arra, hogy csinálhatnák („Dugunk?”), az öreg Louis nem habozik beakasztani a lompost.

De a kaja kapcsán Tarantino nemcsak a szereplők ösztöneit fedi fel, hanem képes mélyebb összefüggéseket is levezetni – akár egy burgerből. A Ponyvaregény híres autós párbeszédében például Vincent amszterdami tartózkodása kapcsán

480

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

mesél Jules-nak a kultúrák közti eltérésekről, vagyis azokról a „kis különbségekről”, melyek egy amerikainak rögtön szemet szúrnak. Például, hogy az amszterdami mozikban a sört nem papír-, hanem üvegpohárban szervírozzák, míg Párizsban még a McDonald’sban is kapni sört. A különbség persze a nyelv szintjén is megjelenik: a „sajtos negyedfontos” francia neve „Royal sajttal”, míg a Big Macé „Le Big Mac”. Jules mindezen persze nevet, de az már őt is felháborítja, hogy a krumplira a gallok ketchup helyett majonézt raknak!

AZ ÉTEL MINT FEGYVER Tarantino 2003-as, negyedik filmje kétségkívül fordulat az életműben: a Kill Billben minden a feje tetejére áll. A hosszúra nyújtott dialógok szerepét átveszi az akció, a jelenetek még brutálisabbak, mint korábban, és lényegesen több vér folyik, spriccel vagy ömlik, mint az előző három filmben együttvéve. De mégis hogyan függ össze mindez a gasztronómiával? A Kill Billben az étel mint motívum is idomul az új stílhez, a szereplők már nem értekeznek hosszan egy burgerről,

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

481

nem vitatják meg azokat a „kis különbségeket”, helyette az ételt mint fegyvert használják, mely akár halálos erejű is lehet.

Már rögtön az első jelenet egy étel-metaforával indít, pontosabban egy Star Trek-idézettel, miszerint: „A bosszú hidegen tálalva a legjobb.” És filmünk főhőse, a bosszúéhes Menyasszony is hidegen tálalja azt: második áldozatát, Vernita Greent a saját házában lepi meg, ahol miután a teljes nappalit leamortizálták, stílszerűen az étkezőben folytatják a harcot. Elő is kerülnek a sütéshez használatos eszközök: a Menyasszony serpenyőt, Vernita konyhakést ragad, de a harc kimenetelét mégse ezen két „fegyver” dönti el, hanem egy zabpelyhes doboz, melyből Vernita golyót röpít az áldozatára. Persze hősünk is találékony: ő válaszképp a kávésbögréjét rúgja ellenfelének, hogy végül a tőrét dobja a szegycsontjába.

A Kill Billben az erőszak minden esetben felüti a fejét. És igaz ez a gasztróval kapcsolatos jelenetekre is: a Kill Billben ugyanis se a japán, se a kínai konyha nem biztonságos hely. Mikor a Menyasszony elutazik Okinavába, hogy egy étkezdében találkozzon Hattori Hanzóval, a híres kardkészítővel, az kis híján bárdot vág a segédjébe. S hogy miért? Hát, mert a kolléga nem volt hajlandó a vendégnek a szusi mellé szakét szervírozni. A második részből pedig kiderül, hogy a Menyasszony egyik ellenfele, Elle Driver úgy ölte meg a kínai Pai Mei mestert, hogy annak vacsorára szánt halfejeit megmérgezte.

A Kill Billben nemcsak a konyhában, de az étteremben is fejét veszti az ember, méghozzá szó szerint. A tokiói alvilág új vezére, O-Ren Ishii például egy üzleti vacsorán demonstrálja a nagy múltú Tanaka-klán felett nemrég megszerzett hatalmát azzal, hogy vezetőjük fejét egy gyors pengesuhintással lenyesi.

De a film végső, mindent eldöntő leszámolása is egy puccos étteremben, a felső kategóriás Kék Levelek Házában zajlik, ahol O-Ren nyolcvannyolc őrült jakuzát küld a Menyasszonyra, hogy azok katanáikkal aprítsák miszlikbe a nőt.

A Menyasszony bosszúszomját viszont nem lehet megfékezni: hősünk a vadiúj Hanzo-kardjával úgy szúrja át, vágja szét és szeli ketté ellenfeleit, akár a japán konyhamester az omlós szusit.

A Kill Billt követő Halálbiztosban is szerepet kap a gasztronómia – a film első felében az összes szereplő egy chiliszalonban gyűlik össze –, de ösztöneiket ezúttal nem is az étel, hanem a töméntelen alkohol korbácsolja fel. Ráadásul nem is akármilyen alkohol. A bulizós csajok az est elején még margaritát szürcsölnek, mígnem két kurafi már jégerrel kínálgatja őket. Az igazi ínyenc viszont Warren, a csapos – maga Quentin Tarantino –, aki egy üveg Chartreuse-t szervíroz a társaságnak. El is büszkélkedik vele, miszerint: „Ez az egyetlen likőr, amiről egy színt neveztek el.”

482

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

TÖRTÉNELMI ÉTKEK A 2009-es Becstelen brigantykkal újabb fordulóponthoz érkezik az életmű: Tarantino ezúttal a múltba réved, és elindítja ahistorikus filmjeinek sorát (Django elszabadul, 2012; Aljas nyolcas, 2015), melyekben semmi se úgy történik, ahogy azt a történelemkönyvekből megtanultuk. A három film központi témája három trauma: a holokauszt, az amerikai rabszolgaság, valamint az ÉszakDél polgárháború – csak annyi különbséggel, hogy ezúttal az áldozatok állnak bosszút a tetteseken.

Az új filmek is mintha komolyabbak lennének, persze csak első blikkre, hiszen a szereplők ugyanúgy tarantinós párbeszédekbe bocsátkoznak, követnek el szadista erőszakot, és tömik tele búrájukat, ha épp ahhoz szottyan kedvük. Az étkezés szerepe újra változik, az ételek és italok ezúttal túlmutatnak magukon, mindig szinte valakire vagy valamire utalnak. Ennek egyik eklatáns példája a Brigantyk két drámai csúcspontja. A film első, 1941-ben játszódó jelenetében az SS-tiszt Hans Landa egy francia farmra látogat, ahol a tulajdonos LaPadite úrtól azt tudakolja, hogy rejteget-e a faházában zsidókat. A bemutatkozást követően a férfi borral kínálja a tisztet, de Landa – lévén, hogy egy tehenészetet tart fenn LaPadite – inkább egy pohár tejet kér a tulajdonostól. A kihallgatás végül tragikusan zárul: Hans Landa elrendeli embereinek, hogy végezzenek a padló alatt rejtőző Shosannával, a lánynak viszont sikerül elmenekülnie.

Egy későbbi jelenetben, 1944 júniusában Shosanna egy véletlen folytán újra találkozik Landával egy étteremben, ahol zavarában megpróbálja leplezni magát. Landa viszont mindenre emlékszik, ezért is rendel a hölgynek egy pohár tejet, valamint két rétest, melyek tetejére külön tejszínhabot kér. S hogy a megalázás teljes legyen, távozáskor a süteményének maradékában nyomja el cigarettáját.

Ugyancsak tetőfokára hág a feszültség egy másik asztali jelenetnél, mikor is a brit kém és két briganty SS-tisztnek álcázva ül be a nácikkal teli pincekocsmába.

A hangulat első látásra csodás, sorra gurulnak le a snapszok és a korsó sörök, mikor is az egyik őrnagy gyanút fog. A jófiúk fokozatosan árulják el magukat.

Először is német sör helyett whiskey-t rendelnek, majd a brit kém akcentusa kelt zavart, végül az, hogy az utolsó kör scotch rendelését nem a megszokott

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

483

németes kéztartással kéri. A következmény: tömegmészárlás a pincében, mely jól mutatja, hogy Tarantino filmes univerzumában a „kis különbségeken” akár az ember élete is múlhat.

A Django elszabadulban sem mindegy, hogy ki mit és hogyan fogyaszt. Az amerikai polgárháború előtt két évvel játszódó moziban a Németországból érkezett fejvadász, dr. King Schultz és a felszabadított rabszolga, Django kénytelen egy kocsmában magának csapolni a sört, ugyanis a tulaj a fekete férfi láttán fejvesztve rohan ki a helyiségből. Az étel és ital a Djangóban a társadalmi hovatartozást is jelzi: míg két hősünk tábortűzön rotyogó babot kanalaz és bádogbögréből kortyolja a kávét, addig az ültetvényes Calvin J. Candy – nomen est omen – cukorkákat töm a szájába és egy „Polinéziai gyöngyhalász” nevű koktélt szürcsöl kókuszdióból. Mikor pedig Schultzot és Djangót vendégül látja, gyertyafényes vacsorát szervíroz nekik porcelántányérokon. Persze, az erőszak még egy ilyen meghitt jelenetben is felüti a fejét: a DiCaprio által megformált ültetvényes a vacsora közben veteti le Djangó feleségének ruháját, hogy megmutassa a hátára korbácsolt sebeket, majd kis híján egy kalapáccsal veri szét a fejét, csak mert hőseink nem nyúlnak rögtön a tárcájukért, hogy kiváltsák a nőt. Majd Calvin, hogy rasszizmusát és fehér felsőbbrendűségét még inkább kifejezze, desszertként fehér tortát hozat, melyből két hősünk – érthető okok miatt – egy falatot sem kér.

Tarantino legutóbbi alkotásában, az Aljas nyolcas című kamaradrámájában az étkezés nemcsak az indulatokat, de az igazságot is felfedi. A vihar elől a kunyhóban összegyűlt gazemberek gőzölgő ragu (stew) mellett diskurálnak, mikor is egyikőjük, a fekete Marquis Warren őrnagy színt vall. Elárulja, hogy az Abraham Lincolntól kapott levele – mely már annyiak szívét lágyította meg – valójában csak kamu volt, hogy a fehér embereket lelki értelemben lefegyverezhesse. Ugyancsak egy tál pörkölt segít Marquis-nak közelebb férkőzni ellenségéhez, az öreg déli tábornokhoz, aki miután kellőképp megnyílt az őrnagynak, Marquis egyenesen a lelkébe hatol. Vagyis elmeséli, hogyan vetkőztette le a fiát a fagyos wyomingi télben, majd alázta meg szexuálisan – ami persze lehet igaz is, meg nem is.

AZ ÉTEL ÖRÖK Ahogy a felsorolt példákból is kitűnik, ha Tarantinónál ételről van szó, akkor mindig valami komoly dolog forog kockán, legyen az egy titkos terv, egy szerelmi vallomás vagy épp egy emberélet. Egy fontos tényt azonban még nem említettünk: az életműben a Kill Bill óta, ha egy étkezőasztal tűnik fel, azt

484

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

általában erős, fehér fény világítja meg. Hogy ennek mi a pontos jelentése, arra a rendező még nem adott választ. Egy azonban biztos: bár filmjeiben vallási tartalom csak igen elvétve fordul elő, az említett motívum jól jelzi, hogy Tarantino számára, ha étel kerül az asztalra, az szent és sérthetetlen.

P. Szabó Dénes

2018/4-5

(Budapest, 1985) prózaíró, kulturális újságíró. Az ELTE TáTK Szociológia Doktori Iskola doktorjelöltje, a kortárs magyar filmek társadalmi vonatkozásait kutatja.

2008 óta publikál, és szereti a sajtos McRoyalt.

hÉvíz /

Hajószakács

485

Darida Benedek

TRIMALCHIO LAKOMÁJA

(avagy a mézes-boros csöbörről, a halálról és a műfordítás nehézségeiről) Manibus Tiberii Szepessy

„A következő tálon hideg dobostorta volt, és hozzá mézzel kevert hispániai forralt bor. (...) Befejezésül büdössajtot kaptunk, azonkívül égetett bort, fejenként egy-egy osztrigát, aztán pacalpörköltet, majd sült májat tálcákra szeletelve, töltött tojást, retket, mustárt (...) – olvassuk Petronius Arbiter Satyricon című kalandregényében. Első blikkre valami nagyon büdös itt – még a büdössajtnál is jobban facsarja az orrunkat –, mert ugyan hogy a pék lapátjába keveredhetett volna pörkölt, pláne dobostorta közel 2000 évvel ezelőtt egy római asztalára? Elszundikált a fordító, ahogy az a mondás szerint a jó Homérosszal is előfordult időnként? Vagy valami másról lehet szó? Mindjárt kiderül!

Caius (vagy Titus) Petronius Arbiter (27–66) talán Massiliában, azaz a mai Marseilleben született, és egészen biztosan Cumaeben halt meg. Közéleti tevékenysége miatt valószínűleg a kutya nem ugatna utána, íróként viszont a res publica litterata örökbecsű tagja, egyike annak a kevés antik szerzőnek, aki a regény műfajában alkotott. A Satyrae címen is emlegetett Petronius-mű jelentős részét a kódexmásoló szerzetesek a felejtés iratzúzójába tolták, az eredetileg feltehetően 16-20 tekercsre rúgó műből nem egészen 4 és fél ívnyi latin szöveg maradt ránk.

A pikareszkregény megmaradt részének helyszíne Magna Graecia, vagyis DélItália görög alapítású gyarmatvárosainak egyike lehet, Neapolis vagy Puteoli – ma: Nápoly, illetve Pozzuoli. Főbb szereplői Encolpios, az elbeszélő, továbbá Ascyltos, valamint egy Giton nevű kamasz. A három csavargó Priaposz termékenységisten haragja elől menekül, és nem túl finnyásak a tekintetben, hogyan éljenek túl: hetero- és homoszexuális prostitúció ugyanúgy belefér, mint hogy újgazdagok lakomáira belógva szellemeskedjék össze az aznapi vacsorát.

Az egyik ilyen zabálás leírása Cena Trimalchionis („Trimalchio lakomája”) címen önállóan is be szokott kerülni az antológiákba, gyakran hivatkoznak a textusra a

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

487

császárkori római dekadencia kulináris ábrázolásaként. Ezen kívül más evészetekivászatok is említésre kerülnek a műben: a már emlegetett pacalpörkölt és dobostorta például egy Habinnas nevű sírkőfaragó beszámolójában bukkan föl, amelyben egy különösen jól sikerült halotti torról emlékezik meg („jól éreztük magunkat, még ha az ital felét ki kellett is lötykölnünk a halott csontjai fölé”).

Most kunkorodjunk vissza az eredeti kérdéshez, mármint a dobostorta/ pacalpörkölt problematikához. A latin szövegben a dobostorta helyén sciribilita frigida, vagyis lehűtött/hideg scribilita áll: utóbbi szó jelentéséről Finály Henrik A latin nyelv szótára című munkájában ezt közli: valami sütemény, némelyek szerint tálba főtt vagy meleg torta. Hogy nem dobostorta (vagyis semmiképpen nem köthető az 1847. január 18-án Dobos József Károly Lajos néven napvilágot látott személyhez), az hótziher. A pacalpörkölt pedig Petroniusnál cordae frusta; márpedig ez a kifejezés apróra vágott gyomortól/bendőtől vékonyra szelt béldarabkákig sok mindent jelenthet – pörköltet speciel nem, mármint ha egyetértünk azzal az elképzeléssel, hogy a pörköltnek valamennyi őrölt pirospaprikát mégiscsak illik tartalmaznia.

A szövegolvasásból kizökkentett Petronius-fogyasztó első gondolata, hogy hasonló, a konyhai szókinccsel kapcsolatos félrefordításokból épp eleget látott már. Csak találomra és a teljesség igénye nélkül: Kurt Vonnegut régebbi kiadásaiban szemrebbenés nélkül magyarítják mandulás puszedlinek az almond macaront, főzeléknek a greenst (vagyis a leveles zöldséget), mogyorós kockának a polka-dot browniest. Vagy egyes Agatha Christie-fordításokban a creamy chicken soup (kb. tejszínes csirkeraguleves) tyúkhúskrémlevessé avanzsál, a Charlotte-ból, ebből a gyümölcsökből-tejszínből összeálló, lekváros piskótaszeletekkel borított tortaféleségből egyszerűen desszert lesz.

Sőt, a kekec gasztroolvasó olyan konzseniális fordítások esetében is képes kötözködni, mint a Szőllősy Klára-féle A Mester és Margarita. A regény 9. fejezetének („Korovjov tréfái”) elején szó esik egy „bizonyos húsosderelyelopásról”, miközben az orosz eredetiben egyszerűen pelmenyiről van szó. Hasonlít a mi derelyénkhez a pelmenyi, az igaz, viszont ez a tésztaféleség készülhet halas és gombás töltelékkel is, vagy kerülhet töküresen a tányérba, ha kiürült a kamra, hiszen mégis csak a szegények szükségételeként szolgált eredetileg. (Az orosz és a magyar szöveg egybevetéséért, illetve a pelmenyivel kapcsolatos alapinformációkért köszönet Turi Mártonnak.)

488

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

Kis kitérő: a műfordításaiért, különösen például a Villon-balladák magyarításáért komoly polémiákba és botrányokba keveredett Faludy György a Test és lélek című fordításantológiájának előszavában nagyjából így fejti ki ars poeticáját és hárítja el a tevékenységét ért kritikát: de hát kérem szépen, én soha nem versformákat akartam fordítani, hanem verseket. Tényleg, ki mondja meg, vajon a tartalom vagy a forma a fontosabb egy-egy idegen nyelvről magyarra ültetett műnél?

A szakma, vagyis a fordított nyelv beavatottjai? Esetleg mégiscsak az olvasó, akinek a kedvéért az egész vircsaft folyik? Nem tisztünk eldönteni a kérdést, de annyit mégis muszáj megjegyezni: a klasszikus görög-latin irodalom – nemcsak a szép-, hanem a szakirodalom is, a filozófiai írások stb. – jelentős része roppant bajosan befogadható a mai magyar olvasóknak, nagyon sokszor azért, mert a fordítók – Faludy gondolatát kölcsönözve – szemmel láthatóan versformákat akartak visszaadni, és nem verseket. Vagyis fontosabb szempontnak tűnt például, hogy minden grammatikai szerkezetet, nominativus cum infinitivót és accusativus respectivust tükrözzenek, mint hogy szórakoztató, gördülékeny, épkézláb magyar szövegek szülessenek. Ezzel párhuzamosan persze sorolhatjuk az üdítő, fantasztikus kivételeket az Arany-féle Arisztophanészektől a zseniális Devecseriig – egészen Petronius magyar hangjáig, Horváth István Károlyig, illetve a magyar klasszika-filológia legendájáig, a Satyricon fordításának szöveghűséget ellenőrző, nemrég elhunyt Szepessy Tiborig.

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

489

490

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

Kép: Lovis Corinth, 1919 (National Gallery of Art)

Akinek akkora royal flusht dobott az asztalára az élet (mint például e sorok írójának az 1990-es évek közepe-vége felé Piliscsabán, bizonyos Lukianosz- és göröglíra-szemináriumokon), hogy személyesen is ismerhette Szepessy Tibort, az tisztában van vele: kevés olyan művelője volt a kortárs magyar klasszikafilológiának, aki egyszerre volt nagyon felkészült szaktudós, és a nagy tablót is egyben látó műfordító. (Utóbbi bizonyításához elég elolvasni például Héliodórosz itthon Sorsüldözött szerelmesek címen kiadott regényét Sz. T. magyarításában.)

Horváth István Károly pedig valami elképesztően frissen szólt a Satyricon magyar változatának megjelenésekor, a cementszürke 1960-as években. Szleng, rengeteg köznyelvi fordulat, nem irodalmi, hanem a beszélt nyelvhez közelálló (ennek megfelelően számos görög kifejezést is felhasználó) latinság – ezek együtt jellemzik a Petronius-prózát. A XLII. fejezet egyik mondatát („Sed cum mulsi pultarium obduxi, frigori laecasin dico”) így olvassuk például magyarul: „De ha egyszer a mézes-boros csöbröt meghúztam, kurva anyjába küldöm a hideget.” Igaz, a görögből kölcsönvett laecasin eredetileg lényegesen durvább becsületsértés – konkrétan fajtalanság elkövetésére szólít fel –, de akkor is: képzeljük el, milyen húzása lehetett ennek a mondatnak a végül a Bibliotheca Classica-sorozatban megjelent szövegben.

Itt talán le is zárhatnánk az elmélkedést azzal: H. I. K.-nak valószínűleg fontosabb volt a filológusi-gasztronómiai pontosságnál az, hogy szövegének olvasóit belerángassa egy pénzeszsák halotti torának hangulatába. Ahol a büdössajton, pacalpörköltön, osztrigán, dobostortán stb. kívül például medveszeleteket is kínálnak a vendégeknek („mikor Scintilla az egyikbe meggondolatlanul belekóstolt, majdhogynem kiokádta a belét”). Vagyis egy sor olyan fogást, amelyeknek együtt semmi értelmük, viszont jelentős részük baromi drága. És van itt még valami.

Nemcsak a zabálássá fajuló tort, hanem a regénytöredék egészét átlengi valami diszkrét hullabűz. A CXI–CXII. fejezetben olvasható betétnovella például egy egészen bizarr szerelmi történetet mesél el: egy szemérmességéről és szépségéről messze földön híres asszony férje hirtelen-váratlan elhalálozik, a friss özvegyasszony pedig belesüpped a gyászba, „még a kriptába is elkísérte az elhúnytat, s a görög divat szerint sírüregbe helyezett holttestet őrizni és éjjelnappal siratni kezdte”. Igen ám, de történetesen ezzel egy időben a tartományi helytartó rablókat feszíttet keresztre a sírkamra szomszédságában, a tetemek őrzésére pedig kirendel egy katonát. A katona először a szolgálóján keresztül megkörnyékezi az özvegyet, hogy ugyan igyon-egyen már valamit, majd pedig („tudjátok, milyen inger szokta általában elővenni az embert, ha teleette magát”) az

2018/4-5

hÉvíz /

Hajószakács

491

asszony testének egyéb részeit sem koplaltatja. Aztán addig-addig nyájaskodnak a halott férj mellett, amíg az egyik megfeszített bűnöző tetemét le nem lopják a szülei a keresztről, hogy megadhassák neki a végtisztességet. Márpedig ha kiderül a hullarablás, akkor katonánkat halálra kínozzák. A megoldás? Az özvegy és újdonsült szeretője szépen felaggatják a férjet az eltűnt bűnöző helyére. Darabra minden stimmel, oszt jónapot.

Vagy ugorjunk a regénytöredék végére, ahol Trimalchio, a vacsorát adó újgazdag az estebéd lezárásaként eljátszatja a szolgákkal és a vendégekkel a saját temetését. „Trimalchio a vegyítőedényt megtöltette borral, és így szólt: – Képzeljétek, hogy a halotti toromra vagytok hivatalosak.

A dolog már egészen az utálatig fajult, mikor Trimalchio, holtrészegen, új szórakozás gyanánt kürtösöket rendelt be az ebédlőbe (…), majd így szólt: – Képzeljétek, hogy halott vagyok. Fújjatok valami gyönyörűt!”

Petronius életéről egyébként az ókori források közül Tacitus Évkönyvek (Annales) című munkájának XVI. könyve (18-19. fejezet) számol be a legrészletesebben, és e leírás alapján szerzőnknek minden oka meglehetett rá, hogy folyamatosan tarkóján érezze a Halál hűvös leheletét. Petronius Bithynia proconsulaként (tulajdonképpen helytartójaként) és római consulként is magas tisztségeket töltött be, de a legtöbbre mégis hivatásos életművészként, a császár afféle ízlésminisztereként vitte. (Innen a ragadványneve is: Arbiter elegantiae, azaz kb. az ízlés mestere.) Aztán Nero ráunt, összeesküvéssel vádolták meg, Petronius viszont nem várta meg a bírósági cirkuszt, jó sztoikus módjára inkább az öngyilkosságot választotta, és persze halálában is elegáns maradt.

Tacitus így írja le utolsó óráit: „(...) felvágott és tetszése szerint bekötözött ereit megint csak felnyitotta és beszélgetett barátaival, nem komoly hangon, vagy mintha az állhatatosság dicsőségére pályázna. Hallgatta is szavaikat, de nem a lélek halhatatlanságáról, nem is a bölcsek tanításairól, hanem könnyed dalokat és játékos verseket. Rabszolgái közül némelyeket megajándékozott, másokat megkorbácsoltatott. Hozzálátott a vacsorához, aludni tért, hogy bármennyire kényszerű halála véletlennek lássék (...)” (Borzsák István fordítása).

Egyébként Petronius történetesen a Magna Graecia-beli Cumaeban lett öngyilkos, ennél közelebb pedig római felfogás szerint aligha lehetett kerülni a halottakhoz: a mai Nápolytól és Pozzuolitól egyaránt pár kilométerre levő cumae-i barlangban működött Sibylla, a fel- és az alvilág között tolmácsoló jósnő, Cumaetól pedig úgy negyedórás séta az Avernus-tó, az alvilág bejárata, itt ereszkedett le Aeneas is a holtak birodalmába. („...eredj Cúmaeba: a zsongó / Erdőn isteni tóra találsz majd ott, s az Avernus / Megszállott látnoknőjére, ki mély üregében /

492

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

Jóslatokat lebegő levelek hátán ad a sorsról.” Vergilius: Aeneis, III. ének, Lakatos István fordítása.) És talán beláthatjuk: ha egy lakomának az a tétje, hogy közben legalább egy rövid időre megfeledkezzünk a Kaszásról, akkor valószínűleg mindegy is, hogy pörkölt-e az a pacal, vagy éppen dobos-e az a torta. Sokkal fontosabb, hogy meghúzzuk a mézes-boros csöbröt, és a kurva anyjába küldjük az elmúlás hidegét.

Darida Benedek

2018/4-5

(Szentes, 1970) szerkesztő, mézesbor- és Petronius-rajongó.

hÉvíz /

Hajószakács

493

Minutal ex praecoquis (Becsinált sárgabarackkal) Hozzávalók 4 személyre: 2 ek. extra szűz olívaolaj 1 ek. szardellapaszta (helyettesíthető az ízlésünknek megfelelő mennyiségű sóval) 2 dl aszúbor ½ kg mogyoróhagyma ½ kg sertéslapocka frissen őrölt feketebors ízlés szerint 1. tk. római kömény 1 csokor friss (vagy 2 ek. szárított) menta 1 csokor friss (vagy 2 ek. szárított) kapor 2. ek. méz 1 ek. balzsamecet 2 dl húsleves (elhagyható) 1 kg friss sárgabarack kimagozva (ha nincs szezonja, használjunk harmadennyi aszalt sárgabarackot; befőtt formájában a gyümölcs nem alkalmas a célra) 20 dkg kisebb méretű olasz száraztészta (pl. penne, fusilli vagy orecchiette) Elkészítés: Az olívaolajon kis lángon megdinszteljük az apróra vágott mogyoróhagymát. Ha már üveges, mellédobjuk a falatnyi kockákra vágott húst. Ha a lapockadarabok kifehéredtek, öntsük fel a húslevessel (esetleg 2 dl vízzel).

Fűszerezzük a borssal, római köménnyel, dobjuk bele a menta- és a kaporcsokrot, adjuk hozzá a mézet és a balzsamecetet. Ha a hús már majdnem teljesen puha, akkor jöhet a sárgabarack is. Vigyázat, nem lekvárt főzünk: kis lángon éppen csak addig pároljuk ételünket, amíg a barack könnyen haraphatóra nem puhul.

A receptíró eredetileg a becsinált sűrítésére szánta a tésztát. Ha nekünk is ez a tervünk, akkor ez a hozzávaló legutolsóként kerüljön a fazékba. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy szuszra felfalódik a becsinált, akkor inkább külön készítsük el tésztánkat, és csak a tányérban hempergessük össze a barackoslapockás nyalánksággal.

(Petroniusnál nem maradtak fenn a fogások elkészítését segítő leírások. A fenti recept az egyetlen ránk maradt római szakácskönyvből, Apicius De re coquinaria című alapvetéséből származik; akár Petronius is ismerhette a nála mindössze egy generációval idősebb szakácszseni művét. Az eredeti szövegen csak annyit módosítottam, hogy egy átlagos háziasszony/háziember is elkészíthesse különösebb macera nélkül.)

494

hÉvíz /

Hajószakács

2018/4-5

ÖBÖl

Fotó: Takáts Gyula Irodalmi Alapítvány

Stamler Ábel

„Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján” Takáts Gyuláról – Tíz év után

Nem fény ez, s ha fény, nem inneni…

Tört szobrokon ragyog, és néha oszlop törzsén s e rózsaszín, lila kísért… Tűnt korszak omladéka Athén körül, vagy Cordobába láttam… De honnan az ide?

Pincém körül valami cirreg, s e fénnyel tágul a tó vize.

(Takáts Gyula: De honnan ez, ide?)

E rövid írásban két valóság felől próbáljuk megközelíteni Takáts életművét. Az egyik ezek közül a fény, a másik pedig a természet.

Valóságot írunk s nem véletlenül, ugyanis nem puszta fogalmakról van szó (Takáts számára semmiképpen); hanem a Valóság rajtuk keresztül, s felettük tárul fel a maga teljességében. S miképpen került kapcsolatba e valóságokkal Takáts Gyula?

Ismeretes, hogy a fiatal tanuló Rippl-Rónai tanítványaként gyermekkorától kezdve kísérletezik balatoni képekkel. Képei között később is – a balatonlellei, fonyódi nyaralások, majd a becei „remeteség” nyomán – a balatoni látképekből találjuk a legtöbbet. Takáts képzőművésznek indult, s végül költő, író vált belőle, noha képzőművészeti tehetségét is élete végéig kamatoztatta, a festészet és a költészet egyaránt végigkísérték életét. A kettő közötti elsődleges kapocsról így ír a költő: Ezekből a formákból, melyek mögött a látható és a létező világ hangtalan, reális valósága lakott, nőtt ki bennem a költészet utáni vágy. A tárgyban, a szerves és szervetlen világban létező érzés megpendítésének a vágya volt ez. A reális valóságban való gondolat megszólaltatása. Így lett aztán első köteteimben a költészet tárgya elsősorban a valóság, a látható. Az, amelyre én tárulkoztam rá egyre fejlődő értelemmel és az ecsettel, arra, amely szem nélkül rendíthetetlen nyugalommal figyel valamennyiünket. A valóság is figyel, és benne a gondolat is… S ezek az első

2018/4-5

hÉvíz /

öböl

497

versek vajon csak egy szűk tájat tükröztek… egy provinciát? – Nem! – Nemcsak a költők, de a provinciák hazája is széles e nagyvilág… Így néztem, és így cseréltem ki a festészet és a költészet eszközeit. De a kép és a képek örökre megmaradtak a gondolatok bábáinak. Így tehát nálam ez a valóság, mondjuk, a táj és a tárgy és a hozzájuk fűződő lélek, szín és ritmus verseimben sem más – legalábbis én annak szántam –, mint az a teremtéstől fogva létező anyag, melyet csak arra használok, hogy segítsenek formáikkal, realitásukkal a világot kifejezni. – Azt a lírai világot, melyet a mindenség titkai között kertészkedő szellem megérezhet és fölfoghat…

A mindenség titkai között kertészkedő szellem tehát az a szerv, eszköz, ha tetszik, amellyel ez a titkos világ megérezhető, fölfogható. Takátsot nem az anyag, nem a természet érdekelte önmagában, hiszen, miként az előbbi idézetből is kitűnik, az csak a teremtés által, a teremtés szuverén aktusát követően létezik. Ex nihilo, a semmiből jött létre. Az anyag, a tulajdonképpeni kozmosz működése, belső szabályrendszere, ami foglalkoztatta. Hiszen tudta, intuícióval rendelkezett arról, amit a neves osztrák filozófus, Othmar Spann a következőképpen fogalmazott meg: A természet nem csak Isten lábnyoma, nem csak – miként a misztikusok mondják – az Istenhez vezető út. A külső természet egy olyan út, amely önnön bensejébe is elvezet. Aki érzi, amint a színméz megégeti nyelvét, az valamit megízlelt titokzatos mélységéből. […]. Az ember csak azután, hogy a természet felszínéről eljutott annak bensejébe, éri el a szellemi kibontakozás ama fokát, hogy képes – legalábbis bizonyos mértékben – a külső természetet lerázni magáról, így tehát az eszközök világán, a gazdaságon felülemelkedni. […]. Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.

A természet megismerésének vágya kora gyermekkorától fogva elkísérte Takátsot. Ugyanakkor ezen feladat tudatosításában – miként pasztellképeiből és költeményeiből is rögtön kitűnik – nagy szerepe volt barátjának, a fény festőjének, Egry Józsefnek. Barátságuk maradandó emléke a Takáts verseit és Egry grafikáit tartalmazó közös kötet, a Vízitükör. Ha Egry a Balaton festője, akkor Takátsot joggal tekinthetjük a Balaton költőjének. Egy beszélgetésüket megörökítve így ír a költő: Olyanokra emlékszem még, hogy sokat beszéltünk a bazaltról és a vízről… Egry különösen… Amely kettő, íme mint két biztos fókusz itt egy életmű világát íveli fölénk és körénk. – Mint az ellipszis? – Igen, mert itt föl is, le is, így hajlik ez a balatoni horizont. És ez az egyik lényege. A víz fölött is és a bazalt alatt is ez a szerkesztés… Aki ismeri, csak az ragadhatta meg így a természetet és az anyag és a szó mögötti élet lelkét. Valahogy ilyen „lélekként” jelent meg e beszélgetésben a fény. Aztán a hegy, a művész, a halász és

498

hÉvíz /

öböl

2018/4-5

a pásztor. A fény e műveken újjáteremtve az ősit, az „evangéliumian” egyetemest, de egyszerre ugyanakkor a balatoniakat is idézve.

A balatoniak, a hegy, a művész, a halász és a pásztor. A természet, tágabb értelemben a megnyilvánulás köre.

S mi lenne a fény? Ami létrehozza, fenntartja s láthatóvá teszi mindezt. A természetfeletti. Noha a fény általunk ismert formája szintén a természet körébe tartozik, megnyilvánult világunkban a természetfeletti, a megnyilvánulatlan szimbóluma is egyben. Hiszen nélküle semmi sem látható, s ami látható, csak általa látható. Természet és természetfeletti így válik adottá számunkra, ugyanazon világban, ahogy azt Egry emlékének ajánlott versében maga Takáts is írja: E sziklán mindig itt suhog a derengő üdvözlet szava…

Egy férfinak a kék tábla előtt hozza a hírt a nádas angyala.

Rémülten áll… A rettenet villámlik át a kartonon.

Hessentve emel rá kezet; grimasz és fény és arcon, ablakon kiált a belső láng, és mind, amit lobbant a hegy és önnön mámora.

A titkot ismerő két ujj!

Simone Martini alázata, az Arany Angyal érkezett, a mű: fogantatás és születés!

Gulács előtt a hal, Taormina…

Arany-vörös áramütés rendíti meg a kéz és kép együtt-egyet sugárzó kozmoszát.

Pásztor libeg s Kristóffal a gyerek, s fény-sokszögek nagy kerek napon át…

2018/4-5

hÉvíz /

öböl

499

A fényjáték, a fény és annak kiáradása nem csupán verseinek volt alapeleme, hanem az 1960-as évektől készülő konstruktív grafikáinak is. Saját tanúsága szerint taoista remeteként, még kilencvenhatodik évében is azt „hallgatta, mit izen a fény”.

Ismeretes, hogy a költő egyik legkedvesebb olvasmánya a filozófus császár, Marcus Aurelius Elmélkedések című műve volt. Naplói tanúsága szerint egykor állandó és egyetlen szellemi táplálékát ez a kis kötet jelentette. Adózva ezzel mind Takáts Gyula, mind a filozófus császár emlékének – hiszen nem csupán ez az, ami összeköti őket – egy rövid Marcus Aurelius-idézettel zárjuk a fenti sorokat, amely a takátsi életszemlélet, még inkább életszemlélés s ezzel együtt a természet, a megnyilvánult világ szemlélésének tudatos alapelve is; egyfajta kulcs ez az életmű és ezzel együtt mögöttes tartalmának befogadásához: A nap mintha szétömlene, s bár mindenüvé jut belőle, mégsem apad ki. Ez onnan van, hogy szétömlése tulajdonképpen kisugárzás. Ettől a kisugárzástól kapta a napsugár is a nevét. Hogy milyen a napsugár, azt megláthatod, ha megfigyeled a sötét helyiségbe valami résen át behatoló napfényt: egyenes sugárban terjed, mintegy nekifeszül az útjában álló szilárd tárgynak, amely elzárja előle a mögötte levő űrt. – Ott megáll, el sem csúszik, le sem esik. Ugyanígy kell értelmednek áradni és szétömleni: de nem kiapadni, hanem folyton sugárzani – a szembenálló akadályokra nem erőszakosan vagy szenvedélyesen ráfeszülni, nem esni le, hanem ott maradni és azt, ami a fénye számára hozzáférhető, megvilágítani. Ami pedig visszautasítja, az maga magát fosztja meg a fénytől.

Stamler Ábel

500

(Kaposvár, 1992) az ELTE BTK Filozófiatudományi Doktori Iskola Vallástudomány programjának PhD-hallgatója, a Magyar Szemle folyóirat szerkesztője.

hÉvíz /

öböl

2018/4-5

2018/4-5

www.facebook.com/hevizfolyoirat