Hévíz folyóirat // 2017.3

Művészeti folyóirat XXV. évfolyam • 2017/3 Ára: 400 Ft

Jász Attila Takács Zsuzsa versei

Ferdinandy György Háy János prózái

Hazai Ízek ma 20 éves a Budapesti skizo Hajóborász

Kling József Vízibicikli

Bárdos Deák / Finta

félszáz év magány Zelei Dávid esszéje

Tartalom

2017/3

Nyílt víz Takács Zsuzsa: A Vak Remény gyöngülése ................................................................................................................ 805 Ferdinandy György: Az Apa levele .................................................................................................................................. 806 Jász Attila: Hévisszfény ........................................................................................................................................................... 809 Miklya Zsolt: Vissza a feladónak .........................................................................................................................................810 Szemjon Izrailevics Lipkin: Edgar Poe nyomán ........................................................................................................ 811 Hidas Judit: Másik élet ..............................................................................................................................................................812 Horváth László Imre: Turista .................................................................................................................................................818 Posta Marianna: Úgyhívhogy: Anya ................................................................................................................................819 Kiss Dávid: Csak súroltuk egymást, A cimpád helyén ..........................................................................................820 Udvardi Attila: Az áruházak éjszakája ............................................................................................................................ 822 Csender Levente: Szalona .................................................................................................................................................... 823 Tóbiás Krisztián: Varázstalanítás .........................................................................................................................................828 Molnár József: Apám játszik .................................................................................................................................................829 Dezső Katalin: Ingovány .................................................................................................................................................................. 830 Kötter Tamás: Születésnap ....................................................................................................................................................831 Szerényi Szabolcs: Félretekintve ....................................................................................................................................... 838 Szegedi Eszter: A Világ Dicsősége, Adventi krónika ................................................................................................... 839 Borsik Miklós: Átokkalendárium ........................................................................................................................................ 840 Háy János: A tanárnő ................................................................................................................................................................841

Vízibicikli „Anya csak egy van: a Fintalaci” (Bárdos Deák Ágnes beszélgetése Finta Lászlóval) .......................851

Hajóborász Kling József: A bor pszichológiája, avagy a magyar bortermelő lelki alkata .........................................861

Hullámverés Zelei Dávid: Az Ősleves (50 éves a Száz év magány) ................................................................................................. 869 Hazai ízek ma (Húszan a húszéves Skizóról) ...............................................................................................................877

Öböl Kepli József János: Miért ne születhetne legenda? .....................................................................................................897

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Szálinger Balázs Szerkesztő: Cserna-Szabó András Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Fehér Renátó Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Olvasószerkesztő: Cséby Géza Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs, Szántó Endre Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Címlapkép eredetije: Sally Soames Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Takács Zsuzsa

A Vak Remény gyöngülése Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel, kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.

Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit.

Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt.

Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni, mert annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam, mivel a túlélésben van valami visszataszító.

Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira keményen beszéltem vele.

Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom, s a szememből közben hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá.

Naponta százával érkeznek az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá, mondta. És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

Takács Zsuzsa

2017/3

(Budapest, 1938) Kossuth-díjas költő. Legutóbbi kötete: A sóbálvány (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

805

Ferdinandy György

AZ APA LEVELE

P

rominens londoni kollégánk nyolcvanadik születésnapjára emlékkönyv kiadását tervezik hazaszakadt írótársai. Felkértek, küldjek valamit.

Elvállaltam, mostanában én is a régi dolgaim között matatok.

A londoni jó baráttól is találtam egy budipapírra karmolt, helyesírási hibákkal tarkított levélkét, amit nyilván tréfából küldött el nekem.

Később egy másik fél évszázados iratra is ráakadtam. Egy sárguló, rojtos szegélyű papírfecnire, amit 1973. december hatodikán, száműzetésem tizenhetedik évében Budapesten élő kishúgom postázott a trópusi szigetre, ahol annak idején tengettem az életemet.

Béna apánk mondta neki tollba, ő pedig szokása szerint hozzábiggyesztett néhány sort, mielőtt feladta nekem. Ma sem értem, hogy a felgyülemlett levelekből miért maradt meg csak ez az egy.

Silabizálom, újraolvasom. Vajon akkor, negyvenévesen, megértettem-e ezt az ultimátumot? Apa hírei mindig vidámak voltak, és én sem küldtem neki csak tréfás történeteket. Tartottuk egymásban a lelket, kölcsönösen.

Most azonban megbicsaklott ez a hang. „Napok óta gyengén vagyok…” – indul az 1973-as küldemény. „Nem is tudok felkelni.” Apát minden reggel kiültette a szobája elé két beteg. „Kislányom szerető gondoskodása sok erőt ad…” – folytatódik a levél. „Mert itt bizony minden elő van készítve a mennyországi útra.”

806

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Apám üldözötteket mentett, nyomorékká verték, amikor lebukott. A tartását soha nem vesztette el: bénán is nyugodt és boldog ember maradt.

Ebben a levélben sem panaszkodik. Vidám eseteket sorolgat az első mondadók jajkiáltása után. „Sokat gondolok rád…” – így végződik a levél. „Kislányom elmondta, hogy talán szép, de nem könnyű az életed. Leveledet nagyon várja szerető édesapád.”

A papír hátán ezúttal is írt kishúgom. „Édes bátyám!” – áll a rojtos, sárga lapon. „Szegény apuka csak azt íratta, hogy kicsit gyenge. A valóság az, hogy kétszer volt tüdőgyulladása három hét alatt. Az egész háta csupa genny. A másik – folytatódik az utóirat –, a másik, hogy már majdnem teljesen vak.

Olvasni nem tud, és ide, az osztályra, rádiót sem lehet bevinni neki.” „Nagyon sajnálom…” – fejezi be húgom –, „hogy ezt a karácsonyt sem töltheted velünk.” „Csak vidám dolgokat írjál apának. A gondjaidról ne beszélj, mert már azon spekulál, hogyan tudná a nyugdíját átküldeni neked.” Édesapám néhány nappal az ünnepek után elhalálozott. Én pedig forgatom a kacatjaimat: a budipapírra karmolt londoni levélkét, és apa levelét, ezt a másik fél évszázados dokumentumot. Van rá időm: a kézirataimat már rendbe tettem, és nincsen több mondanivalóm: ebben a szép, új világban számomra minden idegen. Írjak-e én is valamiféle búcsúlevelet? Volt nekem is két feleségem, egy lányom, aki elhagyott, és akiket én hagytam el: három nagy fiam.

Csonka családban nőttem fel, és a válás, úgy látszik, öröklődő betegség: háromszor váltam én is. Pedig milyen kétségbeesetten szerettem minden családomat!

Nagyfiam elmúlt ötvenéves. Első neje dán, venéz a második. Utána Vince következik. Őt már egyedül neveltem. Hátha! Neki az első, a holland asszony után trópusi felesége van.

Második asszonyomtól is született egy fiam. Ő Floridában él. Van-e felesége, családja, nem tudom. Én lennék a hibás? Egyre gyakrabban erre gondolok.

Nem tudtam hazát adni nekik. A családhoz valamiféle nagyobb közösség is tartozik. Egy templom és egy temető. Egy iskola és egy utcasarok. És igen, volt egy lányom is két fiú között. Ő az első, aki magamra hagyott.

Búcsúlevelet írni így csak a három fiamnak tudok.

Halála előtt apánk maga köré gyűjtötte a családot. Mindenkihez volt egy jó szava, írta húgom. Csak rólad (csak rólam) hallgatott. Én hogyan gyűjtsem

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

807

magam köré a családomat? Nincsen senkim, aki hazahívhatná őket. De vajon eljönnének-e? Amerika messze van. Talán jobb is, ha csendben maradok.

Valamiféle búcsúlevélre azonban így is gyakran gondolok. Nemegyszer belevágtam, megakadtam. Mit is mondhatnék? Vádaskodjak? Vádoljam hűtlen asszonyaimat? Az édesanyjukat? Fogjam a történelemre a sorsomat?

Arra, hogy mennyire hiányoztak nekem, úgysem találok szavakat.

Vagy adjak jó tanácsokat? Bölcsességeket, amiről majd néha eszükbe jutok?

A közhelyeknél nincsen utálatosabb. A szeretetről szóljak? Írjam le, hogy jelen lenni az egyetlen kötelesség? Hogy tettekben él az igazi szeretet? Mindezt én, aki soha, sehol sem lehettem jelen!

Nem, nem lesz búcsúlevél. Úgy megyek el én is, mint szegény apám.

Karácsony este, miután elbúcsúztak tőle, hazamentek, öcsém, húgom, az unokák. Ő még utoljára felsírt aznap éjjel: „három gyerekem volt” – zokogta. „Három gyerekem volt, és mind a három magamra hagyott!”

Ferdinandy György

808

(Budapest, 1935) író. Az ’56-os forradalom után elhagyta az országot, Franciaországban telepedett le, Strasbourgban az irodalomtudomány doktora lett, később spanyolt tanított a Puerto Rico-i egyetemen, és élt Miamiban is. Jelenleg Magyarországon lakik. 1964-ben elnyerte az egyik legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Saint-Exupéry-díjat Az év egyetlen napja (Le seul jour de l’année) című elbeszéléskötetéért.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Jász Attila

HÉVISSZFÉNY Ezt a néhány szót még mindenképpen leírom. Az óriástuja mögé állok, ott bújok el. Nem látszom a fényképen a gyönyörű, régi beton víztároló alatt.

Az ég egy késő reneszánsz festmény apokalipszis-illusztrációja. Napsütés és sötét felhők egyszerre. A vadszőlő összevérzi már a part menti mocsári ciprusok törzseit. A gyógyvíz langyos, a levegő hűvös. Jólesik a napsugarak simogatása az arcodon. Október eleje.

Egy rozsdafarkú repdes a folyosó üvege előtt. Nem zavarja a kivágott ragadozómadár-sziluett. Milyen lehet hóesésben fürdeni a tóban? Óvatos mozdulatokkal lebegni hópelyhek és tavirózsák között.

Jász Attila

2017/3

(Szőny, 1966) költő, esszéíró. Kultúrindián. Jazz- és képzőművészet-függő.

A Gerecsében él. Az Új Forrás folyóirat főszerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

809

Miklya Zsolt

Vissza a feladónak Minden vers visszaküldhető. (Bartis Attila)

Apádnak, hátha megosztja végre szégyenét hibajavítás helyett.

Anyádnak, hátha elárulja végre, tetszhalottá egy nyelvet mi tehet.

Kinek küldjem?

Mikor a feladót nem a logika találta ki.

Hogy a neve is mondhatatlan, de mindig hallgat róla valaki.

Hogy aki tudja, kiről hallgat, még nem ismeri, az nem ugyanaz.

Ha ismerné is, nehogy azt hidd, hogy akkor az már a vigasz.

Annyi kérdés van, mit feltehetnék, de tudom, ha itt ülnél megint, s apa a kertet ásná éppen, hogy ne legyen se bent, se kint, kezed egy percre sem nyugodna, körbehurkolnál biztosan, vagy tintával írnál gyöngybetűket, hogy taníts, így kell azt, fiam, ne kapkodj, írjad lendülettel, mintha csak bringát hajtanál, írjad csak elengedett kézzel, megy az magától, megtalál, úgy érkezik meg majd egyszer, hogy a feladót nem ismered, a feladatot annál inkább, most is azt adom neked.

Apád itt van, ő kint is hallja, mi zajlik a falak mögött, hátát tartja, míg adminisztrál, azt sújtják a levélközök, iskolát ír a feladónak, bár a nevében nem lehet, és azt üzeni minden szóköz, sosem szégyellte, hogy szeret.

Miklya Zsolt

810

(Csorvás, 1960) Quasimodo-díjas költő, Kiskunfélegyházán él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Szemjon Izrailevics Lipkin

Edgar Poe nyomán По Эдгару По A rigai főút mellett a hóban kidőlt fák hevertek, Mélyén erdei keservnek vezetett az út jege. Őszes borzas bokor várt ott. Macskakövön ki rop táncot?

Vén varázsló, az támolygott, gonosz holló, fekete.

Vénség, átváltozni képes, erős fagytól szinte kékes, Kolhoztag, háromszáz éves, kormos holló károg rám: − Szent adományt, apró ércet árucikké megbütykölted, Rettegd, bűnös, büntetésed! − kormos holló károg rám.

Szólok én: − Háromszáz éves, rágalom és pletyka mindez, Ily önzetlent sehol nem lelsz, s csendesebbet nálamnál. Árus nem vagyok, kufár se, fiókomban lelsz az ércre, Ragyogjon, mint példám fénye, az igazság nekem áll.

De a kormos holló makacs: − Szentségtörő vagy, ne tagadd, Erisz bosszúja rád akad − vén holló csak károg rám. − Árucikket fabrikáltál, janicsárnak mit eladnál, Ezért kemény büntetés jár − vén holló csak károg rám.

Túl apró településen, s fárasztó emelkedésen Elrejtett vidékre értem, s lelkem tág erdő, szabad.

Ki az ott a mocsár fölött? Te vagy, holló, kanyar mögött?

Csillagnéző fáknak köszönsz, meghajolsz, s már itt se vagy.

1987 Fordította Lángi Péter

Szemjon Izrailevics Lipkin

2017/3

(Odessza, 1911 – Peregyelkinó, 2003) orosz költő, író, a keleti eposzok orosz fordítója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

811

Hidas Judit

Másik élet

A

verseny után beültünk egy kocsmába a Duna-parttól nem messze.

Gondoltam, lazítok még egy kicsit, mielőtt hazamegyek. Hárman mentünk, két másik futóval, Ervinnel és Hosszúlábbal. Szokás szerint teát ittam, alkoholt nem lehetett, kocsival kellett hazamennem. Hosszúláb a nyárról magyarázott, rengeteg lesz a munka, egymást érik majd a táborok, az edzések, mellette a hálózatot is kell építeni, hogy legyenek új kuncsaftok, nem jut sok idő pihenésre.

Hálistennek, én már nem vállalok ennyit, felelte Ervin, aki civilként a Szerencsejáték Zrt.-nél dolgozott biztonsági szakemberként. Inkább keressek kevesebbet, de nyugalmam legyen, tette hozzá, magas, izmos alakján látszott, hogy hasznosan tölti minden szabad percét.

Hosszúláb a fejét csóválta. Azt mondta, ő sem örül a feszített tempónak, de nem szereti a dolgokat félvállról venni.

Miközben hallgattam őket, éreztem, hogy belövell a tej a mellembe. Haza kéne telefonálni, mi a helyzet, azt ígértem, kilencre otthon leszek, és mindjárt háromnegyed.

Nem vonultam félre, nem akartam a beszélgetés egyetlen percét sem kihagyni.

A hívás gombot ott helyben megnyomtam. A férjem, Pécé felvette a telefont.

Csodálkozott, hogy még nem indultam el, maradnék még egy darabig, mondtam

812

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

neki, mire ő azt válaszolta, hogy a gyerek már mozgolódik. Akkor vegyél ki a mélyhűtőből tejet, kértem, a legfelső fiókban találod, rakd meleg vízbe.

Letettem a kagylót, és ránéztem a két férfira, akik úgy pislogtak rám, mint két zavart kislány. Hosszúláb hümmögött, végül Ervin valami olyasmit mondott, hogy igen, ezek itt a lényeges dolgok.

Semmiség az egész, legyintettem, ügyes fiú, megoldja.

Ervin bólogatott, hogy ez így normális, és milyen szerencse, ha ez kitart sokáig, mert ha egyszer a szerelem elmúlik, akkor nem lehet mit csinálni. Ő például azért sem akarja magát túlhajtani, hogy legyen ideje a barátnőjére is.

Ha kölcsönösen megteszünk mindent, abból baj nem lehet.

Hosszúláb ingatta a fejét, hogy ez nem ilyen evidens, neki már megvolt ez a kör, kevesebbet vállalt a gyerek meg az anyja miatt, aztán a nő tíz év után bejelentette, nagyon sajnálja, de szerelmes lett, és mivel csak egy élete van, ő elköltözne a szeretőjéhez.

Miféle szerelem, vágtam közbe, a szerelem illúzió, nem más, mint hormonok tobzódása az agyban.

Elhallgattak, megint bután pislogtak. Hosszúláb frissen borotvált arcát vakarta, a másik a csuklóját masszírozta. Én meg bólogattam, hogy ez így van, őrültség a szerelemre bármit építeni.

Felröhögtek vagy inkább röfögtek.

Nem tudod, az életedből mit hagysz ki, vágták rá kórusban.

Nem hagyok ki semmit, válaszoltam, volt már benne részem, aztán mindig csalódás lett a vége.

Szerelem sötét verem, kérdezte Hosszúláb gúnyosan.

Nem erről van szó, mosolyodtam el, nem a csalódás beszél belőlem.

Majd meglátod, legyintett erre, tíz év múlva, vagy talán elég lesz négy-öt, megtalál téged is.

Közben világító kék szemével végigmért tetőtől talpig, a tekintetétől muszáj volt a szemem lesütni, lopva megigazítottam az ingem, hátha a dekoltázsom túlzottan kilátszik.

De azért nem bántam, szülés után két hónappal mégiscsak jólesik az ilyesmi. Különösen tőle, aki ügyes üzletember, nem mellesleg kiválóan sportol és tehetségesnek tart engem is. Átfutott az agyamon, hogy talán ő meg én, mennyivel jobb páros lennénk, mert őszintén megmondom, kezd már elegem lenni abból, hogy a családnak mindent alá kell rendelni, mert persze, ha kell, helyettesít a férjem, de ez az állandó igazodás akkor is nagyon terhes.

Ott van most ez a kicsi, akit bevállaltam, mert Pécé szeretett volna még egyet,

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

813

na meg én se tudtam, magammal mit kezdjek, miután kirúgtak a laptól, ahol lehúztam előtte tíz évet. Ezen kívül van a másik kettő, a lányom, aki reklamál, ha kiteszem otthonról a lábam, a fiam, aki még hatévesen is átjár minden éjjel, befurakszik közénk, nincs tőle egy nyugodt éjjelem, na, meg a férjem, aki csak otthon, velünk szeret lenni. Tudom, mindez szép és jó, de akkor is. Mi nem járunk színházba, moziba, csak ha én megszervezem, a társasági életünkről nem is beszélve, a férjemnek nincs igénye ilyesmire, azt mondja, neki elég a kirándulás, a biciklizés, egész héten hallgatja az idiótákat, nem akarja még a szabadidejét is velük tölteni. Én viszont nem így képzeltem ezt annak idején. Az egyetemet kitűnő eredménnyel végeztem, aztán elmentem ehhez a megyei laphoz, közben jöttek a gyerekek, az elbocsátás, és most a baba mellett próbálok valami mást, edzések, versenyek, és én is elkezdtem ezt a hálózatot ezekkel a biotermékekkel. Anyám azt mondja, hogy csak örülhetnék, szép család, munkám is lett, a sport meg jót tesz a testnek és a léleknek is, és legyek büszke, hogy a szülés után két hónappal már így nézek ki. De én akkor sem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a nálam öt-tíz évvel fiatalabbak már rég a csúcson vannak, magazinokban, címlapokon szerepelnek, én meg hát, istenem, de ne is beszéljünk róla.

Az órámra néztem. Fél tizenegy, haza kéne menni, de nem akaródzott felállni.

Olyan tágasnak tűnt ez a kis kocsma, ahol a vécé előtti asztalnál szorongtunk hárman. Elképzeltem, ahogy vezetek haza a sötét úton, fel a hegyre, miután elhagyom a Budapest táblát, az út szélén már nem világítanak lámpák, csak az autóm fényszórója. Benyitok a házunkba, vákuumként szippant be a fülledt meleg, fűteni kell a baba miatt, pedig még csak szeptember van, de a keze így is folyton hideg. Eszembe jutnak a nappalok, reggel szoptatás, aztán jön a bébiszitter, Pécé elviszi a lányom, én eldobom a fiam az oviba, aztán megyek edzésre, reggel másfél óra futás, készülök az Ironmanre, aztán útban az uszoda felé az autóban lefejem a tejet és berakom egy hűtőtáskába, így gyűjtöm az adagot a következő napra. Úszás után leveszem a bringát a csomagtartóról, és letekerek huszonöt kilométert, aztán hazaugrom zuhanyozni, összeszedem a kicsit, indulunk a nagyokért, utána délután különóra, végre hatra hazaérünk, fürdés, vacsora, lefekvés. Eszembe jut Pécé, aki nemrég egy számítástechnikai cégnél kapott állást, bent van minden nap hatig, utána vonattal jön haza, a kocsinkat én használom, jó esetben együtt vacsorázunk, aztán a gyereknek ő mesél, míg én megetetem a kicsit. Amikor már mindenki alszik, Pécé visszaül a gép elé, még valamit el kell intéznie, vagy kapcsolgat a csatornák közt, hogy

814

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

találjon egy tehetségkutatót vagy egy akciófilmet, amit képtelen vagyok vele együtt végignézni. A baba a mellemet szopja, én meg arra gondolok, hogy állhatnék ott a képernyőn én is, vezethetném a műsort, elképzelek egy fotózást, és hiába magyarázom magamnak, hogy ártatlanul küldtek el a laptól, hisz nem én nyúltam bele lapzárta után abba a rohadt cikkbe, ami tévesen jelent meg, mert nem voltam még egy nyavalyás hős sem, csak túl akartam élni, mégis az jár a fejemben, végső soron én tehetek arról, hogy így alakult ez az egész. És akkor ott van Pécé, aki persze nagyon rendes, de másban nem tud segíteni.

A lányomat mindenki dicséri, milyen nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek, azt mondják, ritka manapság az ilyen, látszik, a szülei jól nevelik. Én ilyenkor udvariasan mosolygok, és magamban számolom az éveket, mikor mondhatom majd könnyű szívvel azt, hogy ennyi volt. De még legalább tíz év, ennyi kell ahhoz, hogy ne sérüljenek, épp úgy, ahogy Hosszúláb említette.

Ekkor rápillantottam, mert talán nem is kell hozzá tíz, talán elég lesz négyöt, vagy akár megtörténhet holnap is, hisz az ő gyereke is kibírta, és ő itt ül mellettem karnyújtásnyira, éreztem, hogy ő is akarja. Lehetett volna az apám is, kábé húsz évvel idősebb nálam, de talán ezt el tudtam volna viselni, mellette talán az lehetnék, aki, mert persze lehet sokáig belátónak lenni, de azért mégis.

Kitántorogtam az utcára, a többieknek épp csak odaköszöntem. Éreztem Hosszúláb tekintetét a hátamban, éreztem, hogy csak egy gesztust kéne tenni. Elképzeltem, hogy talán pár év múlva már mienk lenne a legtöbb ügyfél a hálózatban, nemzetközi versenyekre is együtt járhatnánk, ha ő meg én. A torkomban lüktetett a szívem vezetés közben, fejben még mindig ott ültem kettőjük között, éreztem, ahogy pásztázzák a testem, nem érdekelt, ez még mindig jobb volt, mint ami otthon várt, család, férj, gyerekek.

Még ébren volt, amikor kinyitottam az ajtót. A meleg valóban megcsapta az arcom, de már nem kellett a lakásban körbejárva rendet csinálnom. Csak a maszatos asztal, a mosogatóban álló néhány koszos edény emlékeztetett arra, amikor pár évvel korábban kezdett helyettesíteni otthon. Ma már ezt is megcsinálja, mindent engedelmesen rendbe rak, és ahogy megsimogatta az arcom, láttam rajta, hogy nem sejt semmit arról, amin gondolkozom. Görcsbe rándult a gyomrom, hányinger kerülgetett. Vajon meg tudnám-e tenni, vajon tényleg ennyire szeret, vagy csak megjátssza magát ő is?

Hetek teltek el, de a kávézóban folytatott beszélgetés nem ment ki a fejemből. Amikor Pécé este hazajön, megcsókoljuk egymást, egy pillanatra

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

815

összeér a szánk, ezt a gyerekek elégedetten nyugtázzák, én meg nyugtázom, a szerepem milyen jól játszom. Korábban ezt nem gondoltam volna, mindig azt hittem, ha egyszer bekövetkezik, engem fognak kisemmizni. Talán húzzuk még pár évig, tízig nem hiszem, de talán meglesz az a négy-öt, jutott az eszembe, miközben pelenkáztam a legkisebbet. Mosolyogtam rá, keze-lába repkedett. Vajon érezte-e, hogy csak testben vagyok vele?

Aztán odajött Pécé, meztelenül megállt előttem, és szövegelt valamit a ház szigeteléséről. Boldoggá tette, hogy már nem sugárzik a falból a hideg. Néztem a szőrös testét, a bibircsókszerű anyajegyeket, a nagy hasát, alatta az apró, ráncos nemi szervet. Talán már holnap felhívom, talán holnapután le is lépek.

A következő nap estére színházjegyem volt a barátnőmmel. Cukorral régóta terveztük a találkozót, nehezen hoztuk össze, ő felkapott fotós, és hát, mint mondtam, én sem unatkozom. Az előadás után beszélgettünk a színház büféjében. Panaszkodott, mennyire szenved, mindjárt negyvenéves, és öt éve nem talál magának senkit.

Néha úgy érzem, ez nem is az én életem, mondta, csak dolgozom reggeltől estig, aztán azzal lógok, aki épp az utamba kerül, hogy ne üljek otthon egyedül, mesélte, aztán váratlanul felkiáltott: Te nem is tudod, neked mekkora szerencséd van!

Nagyot nyeltem, lesütöttem a szemem, próbáltam biztatni, hogy ugyan, még bármi alakulhat, még nem késett le semmiről, és éppenséggel velem is előfordul, hogy a bőrömben nem érzem túl jól magam. Annyira mások vagyunk, nem tudom, meddig fog ez kitartani közöttünk.

Csodálkozva rám nézett. Akkor add nekem a csávódat, mondta, épp ilyet keresek, elég okos, és mást csinál, mint én. Én megőrülök ettől a belterjes bandától. Nem tudsz olyat mondani, hogy az első adandó alkalommal ne fordítsák ellened, ráadásul dögunalom reggeltől estig ugyanabban pörögni.

Mit gondolsz, miért nem találtam még köztük senkit? Én akkor sem bírom, válaszoltam, én akarok valaki lenni, de mellette ez nem megy.

Cukor megfogta a kezem, a szemembe nézett, én húsz éve vagyok a pályán, de hinni szeretném, hogy amit elértem, azt magamnak köszönhetem.

Szeretnék én is hinni ebben, mosolyogtam rá keserűen.

Megittuk a teánkat, lassan indultunk. Beültünk a kocsimba, hazadobtam, útba esett a lakása.

Pécé már aludt, amikor befeküdtem mellé az ágyba. Ismét néztem ezt a hatalmas testet, amely akkora volt, hogy a karommal át sem értem. Hallgattam a szuszogását, aztán eszembe jutott, Pécé milyen ügyefogyottan tudja

816

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

megfogni a gyereket, cipeli magával, mint egy csomagot, de azért odaadja neki a tejet, aztán elaltatja, ha én nem vagyok vele. Visszagondoltam az utóbbi éveire. Jól menő számítástechnikai cége volt, amikor megismertem, aztán néhány év múlva a cégtársa ki akart lépni, és fel kellett számolni az üzletet.

Szabadúszó lett, elvállalt minden munkát, ami szembejött, fél éve nem bírta tovább önállóan, és belépett egy multihoz. Most viszonylag jól van, bejár dolgozni minden nap kilencre, hatra ér haza. Ha megkérdezném, és hajlandó lenne beszélni róla, valószínűleg ő is azt mondaná, annak idején nem így képzelte a dolgokat.

Megigazítottam a hátán a takarót, álmában lerúgta magáról. Vajon bevette-e a gyógyszerét? Este a színház miatt nem készítettem elő neki. Ilyenkor általában elfelejti.

Hidas Judit

2017/3

(Budapest, 1976) író. Legutóbbi kötete: Seb (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

817

Horváth László Imre

Turista

Saját életemben turista vagyok.

Zarándok utazó bámészkodó.

Butikokat elkerülő, magából múzeumi butikot nyitó.

Kiállított tárgy vagyok, királyok arany és porcelán éjjeliedénye, és egyben én, aki nézi, eladná, élne belőle évekig.

Fillértelen csőcselék, étteremben megilletődött nyomorult vagyok.

Turistabuszt kedvelő, útitársakat nehezen viselő, könnyen ismerkedő, helyekre beülő, magányra, merengésre erősen hajlamos.

Mindent magáénak érző, saját kádjában, ágyában, vécéjén is idegen.

Utálok lekászálódni, szeretek visszaszállni, pedig egy-egy állomás kastély várrom belvárosi kirakat-nézegetés mind amiért elindultam.

Szállodák nyugalma, személytelen elegancia, mint egy viszony kiéhezetten.

Enyém a fáradtság, az út során felhalmozott emberi szükségletek. A biztos továbbállás üdvözült tudata kissé bűnözői fölényt ad.

Minden csavargó álruhás királynak képzeli magát, ez már a csavargás természete.

Horváth László Imre

818

(Budapest, 1981) költő, író, Piliszszentivánon él.

Legutóbbi kötete: A hajó, ami nőket szállított (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Posta Marianna

Úgyhívhogy: anya Egy kisfiú lebeg a medencémben. Órák óta figyelem.

A víz teljesen kihűlt. Kiveszem, nehogy megfázzon.

Mire szárazra törlöm, már hatéves. Folyékonyan ír és beszél.

Leemel egy lexikont a polcomról, és megkérdezi, hogy beleírhatja-e a hiányzó szavakat.

Mondanám, hogy a könyv nem játék.

Persze engedem, de csak ceruzával. És meglep, hogy a helyzet cseppet sem természetellenes.

* Egyszer csak benyit egy gyerek a mellkasomba, és szólongat. Úgy hív, hogy anya. Bújócskába kezd a bordáim között.

Tízig számolok. Még csak kilencnél járok, amikor utánamegyek.

Mint alma a héját, úgy kitölt a félelem, hogy mire megtalálom, új alakot ölt. Lány, ennyit tudok róla. És hogy nincs bennünk semmi közös.

* A csilláron hintázik egy gyerek.

Nem tudom, kié, hetek óta be-belibben az álmaimba.

A csillár századfordulós, óriási kristályfüggőkkel, amik szivárványban szórják szét a fényt.

Hatalmas belterületű kastélyokba, villákba képzelném, de az álmaimban alacsonyan száll a padló felett, a gyerek lábai a parkettát súrolják.

Régóta hintázhat ott, mert két sávban kikopott a padló.

Posta Marianna

2017/3

(Debrecen, 1983) Szentendrén él, kötete: Szemhatárátkelés (2006).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

819

Kiss Dávid

Csak súroltuk egymást

Fénysebességgel száguldottál felém, elhaladtál a Plútó és a Gázóriások előtt.

A közelembe érve izzani kezdtél, majd szerves anyagok távoztak az űrbe.

Kataklizmaszerű volt a találkozás, és ki kellett volna pusztulnia ennek az érzésnek is belőlem.

De túlélte a felismerést, hogy létezel.

Pedig úgyis, hogy végül csak súroltuk egymást, rohadt nagy sebet ütöttél a kérgembe.

820

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

A cimpád helyén Félálomban hevertünk a hátsó ülésen, a fény narancssárgára festette a füled: mint rejtjeles írás a tested pergamenén, láthatóvá váltak a lila hajszálerek.

Felismertem bennük kettőnk kusza térképét, és ezúttal nem fordítottam el a fejem, hogy újratervezés után, a cimpád helyén végre visszajussunk egy nyaki ütőérre.

Kiss Dávid

2017/3

(Sopron, 1988) politológus, az aktuális megérkezés és a következő elindulás között legszívesebben Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

821

Udvardi Attila

Az áruházak éjszakája

Az áruházak mögött raktárak állnak: sötét és mély termei az éjszakának.

Nemrég, épp az egyik előtt, halvány emberek verték agyon az elhíresült kereskedőt.

A szél még itt forgatja a szagot, az éj lusta és cinikus szemmel újból csak pislog egy nagyot. Őrök alszanak el kutyák vonyítására.

Levert lakatok csöndje ez – az áruházak éjszakája hamarosan megint téma lesz.

A kövek mint tohonya mamlaszok zúgolódnak.

Egy egész korszak kamaszodik.

S a rácsok lassan körbefonják törpe házunk ablakait.

Udvardi Attila

822

(Budapest, 1991) az ELTE végzős joghallgatója. Budapesten és Bábolnán él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Csender Levente

Szalona

C

apári felszáll a metró első kocsijába. Onnan kevesebbet kell gyalogolni a piac felőli kijáratig. Akár egész nap metrózhatna ingyen, ha akarna. De ő nem akar. Célja van. Rendje van a napi eseményeknek. Indulás előtt már megreggelizett. Éhesen soha nem indul el. Fél liter aludttej, két szikkadt zsemle.

Ez kijön százharminc forintból. A Lehel térnél leszáll a metróról. Szatyrában két kimosott, tejszagú pillepalack. Megáll az aluljáróban, megiszik egy házmestert édes pirosból. Pedig nem szabadna édesből innia, mert az felviszi a cukrát.

Behúzott nyakkal gyorsan becsapatja, nehogy valaki meglássa. Kézfejével megtörli a száját, és fellépcsőzik a vásárcsarnokba. Odaadja a palackokat a fehérköpenyes etyeki kiszolgálónőnek. A nő igyekszik lassan engedni az acéltartályból a tejet, hogy ne legyen habos. Tudja, hogy Capári figyeli a kezét.

Ha több a hab, kevesebb a tej. Azt meg nem engedheti meg egy őstermelő, hogy egy kis habért elveszítsen egy törzsvásárlót. Pláne egy olyan hűségeset, mint Capári. Inkább akkor folydogáljon lassan, hab nélkül. Más meg várja ki a sorát. Capári szatyrában van egy másik szatyor is a hentesárunak. Tejvásárlás után a húsoshoz megy, két kiló tokaszalonnát, tíz kiló zsírnak valót vesz. Abból lesz hat kiló zsír, négy kiló töpörtyű, miután kiolvasztja. A zsírt kis műanyag savanyúságos vödrökben berakja a hűvös kamrába, a töpörtyűt az asztalon hagyja, menet közben, sóba belemártva, mindig bekap egyet, csak úgy, kenyér

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

823

nélkül, szereti elropogtatni a pörcöt. A szalonnát jó fokhagymás lében megabálja, megszórja vastagon pirospaprikával, és úgy egy tálcán beteszi a hűtőbe. Szereti, ha tele van a hűtő. Megnyugtatja a látvány. Az a biztos. Ki tudja, milyen világ jön?

Legyen az étel az ajtón belül. Gyerekkorában sokat éhezett. Az apját széttépte egy ruszki bomba az udvaron. Három utcából szedték össze a darabjait. Az anyja nevelte föl. Tizennégy gyerek volt, ő a legkisebb. Járt a mészégetőkhöz dolgozni, mezítláb. Ha evett valamit a boksáknál, avas szalonnát evett. Azóta is mindig éhes. Ha olcsó szalonnához jut, az maga a mennyország. Annál jobb étel nincs, hiába mond bárki bármit. Szeret beszélni az akcióban szerzett kajáról. Mint orvvadásznak az elejtett nagyvad, olyan neki az akciós zsiradék. A szalonnát szalonának mondja, egy n-nel. Nem tanult meg soha rendesen magyarul.

Zaludovec Misának hívták Pilisszentléleken, ahol született. Targoncás korában változtatott nevet. Azóta Capári néven él, az van a kapucsengőn is. Annak a lakásnak a kapucsengőjén, ahol roppant energiatakarékosan éli szerény mindennapjait. Takarékosan kell élni ebben a világban, különösen a kisnyugdíjasnak. Meg kell tanulni spórolni. Mindenhol, ahol lehet. Ő megtanulta, hogy kell szerényen, feltűnés nélkül élni. Leeresztett redőnyökkel nappal is, hogy a meleg ne szökjön ki, meg ne is lássanak bele az életébe. A kád tele van hidegvízzel. Telecsepegteti éjjel. Hosszas kísérletezés után rájött, hogy ha elég lassan csepegteti, nem forog a mérőóra. Ha nem forog a mérőóra, a bejövő víz nem kerül pénzbe, ha a mérő nem méri a bejövő vizet, a csatornadíj is kevesebb.

A kádból öntik le a vécét, abból mosnak, mosogatnak. Azért öntik és azért mosogatnak, mert van Capárinak egy élettársa, Piroska. Együtt élnek huszonkét éve abban a földszintes, belső udvarra néző, jellegzetesen savanykás szagú lakásban, aminek a sarkain állandóan átüt a penész, s a parkettát az ágy előtt felnyomta az udvaron álló ecetfa egyik elkalandozó gyökere. Azt a lakást úgy örökölte Capári, hogy már bent volt a gyökér. Pontosabban nem csak úgy örökölte, hanem eltartott érte egy daganatos nénit. Eltartási szerződést kötöttek.

A néni tíz évet élt Capári gondozásában. Janka néninek hívták, szeretett tévézni, és örökösen fázott, ezért ment a villanymelegítő éjjel-nappal a lábánál. Capári állt a villanyóra előtt, és a szíve összeszorult, amikor látta, hogy pörög az óra.

Kicsit meg is szédült. Túlzásnak gondolta a fogyasztást, ezért Janka néni egyik röntgenlapjából levágott egy csíkot, s azzal megállította a villanyórát. Azonnal megcsinálta az ingyenáramot. Janka néninek a lábára fújt meleg volt a mennyország. Egy nap megjelentek az ELMŰ munkatársai körülnézni, de Capári gyorsabb volt, nem tudták rábizonyítani, hogy ingyen szívja Paksot. Azt mondták neki, ha egy év múlva ugyanannyi lesz a fogyasztás, mint előzőleg, elhiszik,

824

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

hogy nem okosított. Nehéz évünk lesz, sóhajtott fel Capári Janka néninek, de Janka néni épp akkor aludt. Capári gyertyával meg elemlámpával világított a hosszú téli estéken. Melegvizes palackokkal rakta körbe magát az ágyban. Az öregasszony azt hitte, mikor néha felébredt, hogy a pokol valamelyik sötét bugyrában bűnhődik, ha fel is mert ülni a vastag dunyha alatt a félhomályban, mindig gyorsan visszafeküdt. Egy idő után hibernált, mint a sündisznók. Mikor letelt az év, és Capári visszacsavarta az égőket, és felgyújtotta a villanyt, bedurrantott a villanymelegítőbe, kiment az ajtó elé, és annyira örült, hogy rágyújtott egy égő cigire. Janka néni bent megnyugodott, hogy mégsem a zúzmarás pokolban kell szenvednie az örökkévalóságig, hanem végre megérkezhet a jól megérdemelt mennyországba, ahol kellemes, meleg klíma van. Csak annyit rebegett kissé kábán, hogy Péter, de jó, hogy befűtöttél, azzal hátradőlt, és visszaadta lelkét a teremtőnek. A villanyosok meg bocsánatot kértek Capáritól, és többé nem mertek gyanakodni. Janka néni halálával Capárié lett a lakás. Elköltözött Éduától, akivel öt évet élt együtt, s aki miatt elvált feleségétől. A Hős utca első emeletéről végre beköltözhetett a Pipacs utcai új tulajdonába. Akkor már megvolt Piroska, de még nem éltek együtt. Nem is tudni pontosan, hogy Piroska mikor költözött Capárihoz. Egyszer csak ott volt, azóta ott van, mint valami vadhajtás. Capári a piacról hazafelé menet vesz egy Nemzeti Sportot, megiszik még egy házmestert édes pirosból, közben kitölti a totót, feladja, vesz egy másfél literes Koccintóst délutánra a meccshez, egyet meg arra az esetre, ha hosszabbítás lenne. A bort a lakás valamelyik titkos zugába dugja, mert ha a Piroska megtalálja, akkor annak annyi. Persze, úgy csinál, mintha nem találta volna meg. Mindketten titokban járnak rá, és apró kortyokban fogyasztanak, hogy a másiknak ne tűnjön föl. Harminchat négyzetméteren a dugi helyek száma végtelen. Ez tartja lendületben őket. Ha elfogy a pia, és még nincs fekvésidő, megnő a feszkó. Piroska olyankor kiszalad a boltba margarinért, hagymáért, és – nem tudni, hogyan, de – belekerül egy üveg olcsó vodka is a kosarába, onnan a retikülbe, onnan pedig a konyhaszekrény alsó polcára. Piroskának egész este dolga van az edényekkel. Kiveszi, beteszi, elmossa, megtörli, lényeg, hogy a kis mágneszár ne kattanjon ok nélkül. Capári a meccset nézi, de azért a füle – már, ha a hallókészüléke rajta van – a konyhában.

Mikor a vodka első nyelete szétárad Piroskában, na, neki az a mennyország.

Járása ingatag lesz, beleng a képernyőbe is néha, amitől Capári nem látja a meccset és ideges lesz. Halkan induló szájkaratéból erősödik fel a hangerő egészen az ordítozásig, aztán rövid lökdösődés után előkerül a konyhakés, csapódik az ajtó, kitörik az ablak, repülni tanul a tányér, virágváza, vagy a

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

825

makacsul tátogó üveghal. A házfelügyelő hívja a rendőrséget. Mire kiérnek a rendőrök, Piroska eltűnik. Capári a lakásban fel-alá jár, magyaráz egyedül és hadonászik a konyhakéssel. A rendőrök először azt hiszik, hogy véres, de aztán a konyhaasztalon megmarcangolt szalonnáról rájönnek, hogy a pirospaprika kente össze, és csak annyit mond az egyik rendőr félhangosan, hogy Drakula úr, a személyi igazolványát, legyen szíves! Mire a rendőrök lefegyverzik Capárit, elbeszélgetnek vele, Piroska már messze jár. Valahol az utcán kóborol, eljut az aluljáróig, vagy messzebb, akkor már nem tud magáról, bármi megtörténhet vele, nem emlékszik rá, a pénze eltűnik, elhagyja az iratait, kisebb-nagyobb ütések keletkeznek rajta, a mozgólépcső előtt összeesik, egy járókelő mentőt hív hozzá, és elviszik a detoxba. Kimossák, kap egy injekciót, és kirakják az ajtó elé a többi józanodó közé. Egy idő után magához tér, rácsodálkozik a világra, hogy került ő ide, megpróbálja összerakni a történetet, hamar eljut a megoldásig: „elraboltak, beadtak nekem valamit”. Kiengedik a detoxból, gyalog megy, fáj a feje, szédeleg, összerándul a gyomra, de nem jön semmi. Tudja, hogy a felépülés fájdalmas napjai következnek, epegörcs, májfájás, gerincproblémák, visszér, migrén. Gyógyteák, receptek kipróbálása az Elixír magazinból. A tél mindig ilyen nehézkes, aztán tavasz felé nekik is könnyebb lesz, a szomszédoknak is. Az első aranyvessző és a papsaláta előhívja őket. A papsalátát Piroska szedi levesnek. Jó sok tojással, kevés ecettel Capári is megeszi. Csak legyen benne legalább egy fej fokhagyma. Capárinak mindene a fokhagyma. Azzal bármit megeszik. Annál egészségesebb nincs is – mondja. Nemcsak eszi marékszám, hanem még a kopasz fejét is azzal kenegeti, néhány gerezdet átpasszíroz a fokhagymanyomón, egy kendőn kiskanállal szétkeni, azt felköti a fejére, és úgy alszik el, hogy a hajhagymái felpuhuljanak, és elkezdjen újra dúsan teremni a fejbőre. Piroska reggelente szemlét tart, néha látni vél egy-egy új hajszálat, de látványos áttörés eddig még nem következett be. Pedig a papsaláta is tele van vitaminnal. Csak onnan kell szedni, ahol nem hugyozzák le a kutyák. A Margit-sziget titkos zugaiból. Később a csalán-, bodza-, gomba- és a hársfavirágszedés, csipkebogyógyűjtögetés, évszaknak megfelelően, többnyire a Margit-szigeten, esetleg a Hajógyárin. A detoxból hazafelé Piroska megölelget néhány vékonyabb útszéli fát, mire valahogy elér a lakáshoz, de bemenni nem tud, mert fogalma sincs, hol lehet a kulcsa. A redőny le van eresztve, de bent mintha lenne valaki. Vagy valakik. Piroska vár estig, fülét az ajtóra tapasztja, suttogásokat vél hallani, de nem biztos benne, hogy tényleg az-e. Kopog, csenget, kopog, csenget, hosszan csenget, még hosszabban, kicsit szitkozódik, kicsit átkozódik, aztán elmegy a szállóra. Capári persze bent van, piásan összeszedett egy nőt az aluljáróban. Ezt

826

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

így szokta máskor is. A nőt levetkőzteti, leülteti egy támlás tonettszékre, leveteti vele a bugyiját, megkéri, hogy húzza fel a lábát a vállához, ő meg az automata Fuji fényképezőgépével lekattintja több szögből. A fotókat előhívatja a Pala utcai laborban, és az ágyneműs szekrénybe két lepedő közé eldugja. Miután a nyugdíját elművészkedte, és nem futja Koccintósra se, kijózanodik. Elkezd telefonálni Piroska után, hogy hol van, és mikor jön haza. Fogalma sincs, hány nap esett ki. Piroska elhagyja a szállót, visszaköltözik, és elkezd rendet rakni a lakásban. Rendrakás közben megtalálja a lepedők közt a képeket. Ótvar cigány kurvák, mondja, és félreköp egyet. Elköltözési szándékkal leveszi a bőröndöt a szekrény tetejéről, belepakol, de rájön, hogy ruhái a meghalt öregasszony ruhái, amelyek most épp újra divatosak, de mégiscsak kihalt Janka néni belőlük.

Kipakol. Amúgy sincs hová mennie. Az utcán hideg van. Legfeljebb a szálló, de ott csak pár napot maradhat. Éjszaka undorodik Capáritól, de azért melléfekszik.

Egy ágyuk van, a föld meg hideg, húz alattuk a pince. Piroska reggel korán kel, a redőny alatt kinéz az udvarra. Lefőzi a kávét, közösen megkávéznak. Csend ül a lakásra, Piroska elveszi Capáritól a kompótos üveget, nehogy a túl sok édes cseresznye felvigye a cukrát. Kint elmegy a villamos, a poharak összekoccannak a vitrinben. Piroska összesöpör, letörli a művirágokról a port. Capári kitölti az aludttejet, megeszi két szikkadt zsemlével, felöltözik, és elindul a piacra.

Csender Levente

2017/3

(Székelyudvarhely, 1977) novellákat ír, eddig öt kötete jelent meg, az idei Könyvhétre jön ki Örök utca címmel a hatodik. József Attila-díjas.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

827

Tóbiás Krisztián

Varázstalanítás (részlet)

A lendület barátom a lendület lökdös bennünket előre csak pattogunk egyik koordinátarendszerből a másikba a nyugalom illúziója csak pillanatnyi csak látszólagos mert hiába hisszük azt hogy itt most itt most úgy igazán megállhatunk egy kicsit nyugodtan körülnézhetünk szusszanhatunk minden rendszer része egy másiknak és ha az abszolút nyugalom az abszolút zéró sebesség vagy legalább megközelítőleg a nullához próbálunk megállni jön a lendület és barátom a lendület átlök egy másik rendszerbe és elölről kezdődik minden.

Tóbiás Krisztián

828

(Csóka, Jugoszlávia, 1978) költő, író, műfordító. Balatonfüreden él, a Tempevölgy folyóirat főszerkesztője. Negyedik, Varázstalanítás című verseskötete a könyvhétre jelenik meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Molnár József

Apám játszik

Apám madarakkal játszik, kezében fehér és fekete szárnyak, csak a halál csapdos körülötte.

Apám vasúton játszik, tarka sínekre rajzol égig érő vagonokba bújó kísérteteket, azt mondják, úti céljuk titkos.

Apám lovakat hajt egy sziklán, jön az oroszlán!, a lovak egy szavát sem értik, viszont szépen repülnek.

Apám darazsakat terel egy lyukba, nem zavarja, hogy már laknak benne, „felgyújtom őket, ha nem férnek el egymástól”.

Apám kötélen tartja az eget. Örül, hogy fontos a munkája, sokan irigykednek rá, mondja, a héten is ketten jelentkeztek az állásra, de elaludtak.

Molnár József

2017/3

(Vác, 1961) költő, újságíró, főállásban mozdonyvezető.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

829

Dezső Katalin

Ingovány Ahogy a babák anyákat szülnek, kikerülhetetlen jót és szépet mondani arról, mennyire ösztönös a termékenység és mennyire kénszagú egy abortusz.

Az erdőhöz beszélni annyi, mint hagyni a hangokat lecsapódni a bőrön és friss ujjal is megállni, hogy letöröljük őket.

Két hét napfénykúra és óránként egy ölelés a természettől, mikor virágot sírnak a fák, a kavicsok a meleg felé fordítják hátukat és a gonosz emberek elé is kismacskák futnak a sehonnan növő, sehova magasodó kapualjból.

Oda érek ma, ahonnan tegnap elindultam, anyám csak egy szendvicset rakott el, nem tudta, hogy túl gyorsan távolodik a cél, ami miatt elfordulok a szülőháztól, a nyüzsgést ugató kutyáktól, a süllyedő falutól, a veszekedések szagát magammal viszem.

Délnek fordulok, és ha hideg és fagy lesz, a világ legszélső matracán önmagam emlékébe gabalyodva, összeégve találnak meg az unokák, akiknek elfelejtettem jó anyákat szülni.

Dezső Katalin

830

(Zalaegerszeg, 1996) Rédicsen él, a Pécsi Tudományegyetem hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Kötter Tamás

Születésnap

D

olog van, Ervin! – kelt fel nyugtalan álmomból a vállamat rázva.

Kimászunk a bunkerből. Kint süt a nap, a lombtalan fák árnyékot vetnek a fehéren szikrázó, fagyott hóra. Mindenütt fekete kupacok – hullák: magyarok, németek, oroszok vegyesen fekszenek most már békésen egymás mellett. Hóval megmosakszunk, aztán a bunkerekből cikcakkban kivezető árokban elindulunk visszafelé. Tiszta az ég, repülőzúgás hallatszik. Két Sturmovik húz el fölöttünk.

– Miféle dolog? – kérdem tőle, amikor elül a gépek zaja.

– Amit majd ránk bíznak – feleli, és több szót nem fecsérel rám.

Magyari Zoli magas, de arányos testalkatú, jó kiállású fiatalember, férfias bajusszal.

Elsőéves a Ludovikán, én még gimnazista vagyok. Így képzeli el az ember a tiszteket, az olyan tiszteket, akik nem futnak el az ellenség elől, ahogy annyian teszik manapság; maguk vezetik rohamra az embereiket, nem kérdeznek feleslegesen, helyette teszik a dolgukat. Zoli hivatalosan katonaszökevény, az akadémia Németországba települt, de ő nem ment velük. Ez nem sokat számít nálunk, vannaystáknál. A távolban apró pukkanások hallatszanak. A Sturmovikok zsákmányra leltek.

A Csaba utcai templom olyan, mint egy vasbeton erőd. A tornyába megfigyelők és mesterlövészek vették be magukat. Az oldala tele van belövésnyomokkal. Az oroszok már megpróbálták ledönteni, előbb ágyúval, aztán repülőkkel támadták, de eddig hasztalan.

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

831

Hites őrmester magas, inas férfi. Vértelen, éhezéstől beesett aszkétaarca mélyén szinte izzik a fekete szempár. Mint mindenki, ő is fehér álcaleplet visel a posztóujjas bőrmellény felett. A mellén átvetve PPS-géppisztoly, övében kézigránátok. A legtöbbünk átállt az orosz felszerelésre, már csak abból van utánpótlás.

– Itt várjanak – mondja, és bemegy a parókiára.

Nem telik bele két-három perc, és nyílik a parókia ajtaja, kilép az őrmester, két ruszki foglyot terel maga előtt. Az egyik fogoly magas, frissen borotvált tiszt, az egyenruhája majdhogynem tiszta. A másik vágott szemű ázsiai. Az ázsiai részeg, hülyén vigyorog, meg-megbotlik a hóban, Hitesnek kell a nyakánál fogva elkapnia, hogy el ne essen. Fosztogatás közben foghatták el.

Az őrmester a templom falához tereli őket.

Hamarosan Pálffy főhadnagy, a zászlóalj felderítő parancsnoka csatlakozik hozzánk egy német SS-tiszt társaságában. Cigarettára gyújtanak, és németül beszélgetnek. Aztán Pálffy odamegy az oroszokhoz, és a tisztet cigarettával kínálja. A vágott szeműről nem vesz tudomást. A füst szürke oszlopban száll fel a metszően hideg levegőben. A lélek jut róla eszembe, így szállhat ki a testből.

– Jól van, akkor essünk túl rajta – mondja négy-öt slukk után a főhadnagy, miközben előveszi a pisztolytáskából a Lugerét és kibiztosítja.

Most döbbenek csak rá, hogy mit is akar tőlünk. Ítélet nincs. Erre nem pazarolják az időt. „Itt a Vannay-zászlóalj véd, és nincs pardon”, hirdeti a vonalaink teljes hosszában, megelőzendő a szökést, a ruszkiknak sugárzott üzenet. Ennek köszönhetően a vörösök sem kegyelmeznek senkinek közülünk.

– Csőre tölts! – csattan fel Hites őrmester hangja.

Reszket a kezem, de sikerül felhúznom a fegyvert.

A vágott szemű hirtelen kijózanodik; összepisálja magát. A tiszt eldobja a cigarettát.

– Várjanak! – állít meg bennünket Pálffy. Mintha ólomból lenne a fegyverem, megkönnyebbülve engedem le. – Ne piszkítsák be a templom falát.

Hites int a két fogolynak, hogy menjenek arrébb. Az ázsiai felnevet, közben, mint egy hálás kutya, hol Hitesre, hol a két tisztre néz. Azt hiszi, valami ízetlen tréfa áldozata. De nem, ez nem tréfa, a következő pillanatban már ki is derül, amikor Zolival a ruszkik felé fordulunk.

– Felkészülni! – vezényel Hites, miután újra felállunk egy vonalba. – Célra tarts!

Elég lenne csípőmagasságig emelnem a PPS-t, úgy, hogy a csöve kicsit felfelé, a ruszkik mellmagasságába nézzen, meghúznom a ravaszt, és előbb balról jobbra, aztán jobbról balra pásztáznom. Ehelyett vállhoz emelem, és

832

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

célba veszem a ruszki tiszt bal válla felett az Olasz fasor egyik belövésektől tarkított homlokzatát.

– Tűz!

A tiszt összeszorítja száját. Az arca falfehér, nem sokban üt el a hótól. A tekintete halálra szánt. Valamit kiált oroszul. Talán a hazáját. Sztálint. Vagy a kommunista pártot élteti. Az ázsiai elsírja magát. Meghúzom a ravaszt. Nem lövök túl hosszú sorozatot, félek, hogy a lövések ereje elrántja a csövet, és arra is megy golyó, amerre nem szánom.

Egyikük sem esik össze. A lövésekre varjak reppenek fel a fákról és a parkban heverő halottak mellől.

– Barmok! Mit csinálnak? – üvölti az őrmester.

– Beragadt – feleli Zoli, miközben a závárzatot rángatja és próbálja kipiszkálni az elakadt töltényt.

– Mi lesz már, őrmester? – sürget bennünket Pálffy.

Hites néhány pillanatig még a fegyverével vesződő társamat nézi, aztán elhatározásra jut.

– Pál, akkor maga lő egyedül! De most ne bassza el, mert megnyúzom!

Ezúttal nem emelem vállhoz a géppisztolyt; csípőmagasságban tartom. Az egész testem megfeszül. Az ázsiai kiabálni kezd, talán megint rossz katonatréfának véli a dolgot. Azt hallottam, hogy ők is csinálnak ilyesmit a mieinkkel. Az arcvonásai – már amennyire a gonosz ördögszemek engedik – hirtelen ellágyulnak, és várakozás, sőt remény jelenik meg az arcán. A tiszt kihúzza magát. Becsukom a szemem, várom a parancsot, de amikor felharsan a „tűz”, képtelen vagyok meghúzni a ravaszt.

– Pál önkéntes, nem hallotta a parancsot?! Tüzeljen már, az anyja keservit magának!

Csönd. Hideg, sarkvidéki csönd. Az ujjam a ravaszon, de egy láthatatlan akarat fogva tart. Képtelen vagyok megtenni. Úristen, ezért agyon fognak lőni, mar belém előbb a felismerés, aztán a félelem. Olyan erővel markolom a PPS-t, hogy úgy érzem, menten kettétörik. Géppisztolysorozat ránt ki a bénultságomból.

Lélegzetvételnyi szünet után még egy, de ezúttal rövidebb.

Kinyitom a szemem.

A két orosz a földön fekszik. A vágott szemű arccal előre, mozdulatlanul. A tisztet Zoli sorozata a hátára döntötte, de még él. Az apró lyukak a zubbonyán lassan nagy vörös folttá olvadnak össze. A lábával a havat kaparja, miközben üvölt a fájdalomtól – a gyomrába kapta a lövéseket.

Pállfy előbb a tisztnek adja meg a kegyelemlövést, aztán rövid hezitálás után a mozdulatlan ázsiait lövi tarkón.

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

833

– Rázza gatyába az embereit, őrmester – veti még oda figyelmeztetően Hitesnek, mielőtt az SS-tiszttel beszállnak a már járó motorú Kübelwagenbe.

– Magukat is agyon kéne lőni – mondja fenyegető hangon Hites, miután hosszasan tiszteleg a két távozó tisztnek. Épp csak befejezi a mondatot, amikor, mintegy varázsütésre, Katyusa-sorozat veri végig a hátunk mögött a Csaba utcát. A rakéták visítva húznak el felettünk, és becsapódnak a házak homlokzatába. Zuhognak a cserepek, mindent elborít a téglapor. Nincs idő a további csevegésre. Szétrebbenünk. Hites a templom, mi a Szamos utcai állások felé vesszük az irányt. Csak akkor lélegzünk fel, amikor elérjük az első bunkert.

Leülünk az egyik ágyra. Egy vörös hajú nő ebédet oszt.

Zoli egy üveg Unicumot nyom a kezembe.

– Még mindig a ruszkikra gondolsz? – kérdi.

– Nem ezért léptem be.

– Hanem miért?

Tudja jól, hogy miért. Csak neki mondtam el. A rádió név szerint említette a tizenkilenc éves Bozsoki János rohamtüzér zászlóst, aki tucatnyi T-34-est lőtt ki a rohamtarackjával, és akit Horthy Miklós kormányzó Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntetett ki. Azóta én is ilyen hőstettekre vágyom, de már látom, hogy nekem másfélék jutnak. És Horthy is, hol van már?! Elönt a keserűség, végül ezt válaszolom: – Hogy védjem a hazámat.

– Azt tetted.

– Ez nem volt harc.

– Háború van, és mi katonák vagyunk.

– Katonák, és nem gyilkosok.

– Egy katonának néha olyan dolgokat is meg kell tennie, amihez nincs kedve… és te katona vagy, ugye?

– Az vagyok – mondom dacosan.

– Akkor legközelebb tedd azt, amit tenned kell! Rendben?

– Igen – nem nézek a szemébe.

A januárt a Városmajorban harcoljuk végig, februárra a nyomasztó túlerő az utolsó védvonalakba szorítja vissza védőseregünket.

A kivégzésről nem beszélünk, más bajok foglalnak le bennünket. Hitessel fejlövés végez, azonnal meghal. Pálffyt akna szaggatja darabokra. Utánpótlás nincs, az oroszok már a Vérmezőnél járnak. Lőszerünk annyi van, amennyit az ellenségtől tudunk zsákmányolni. Élelmiszer szinte semmi, hírekkel táplálkozunk: felmentő sereggel és csodafegyverrel.

834

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

A Roham utcában gyülekezünk, az első hullámba vagyunk beosztva. „Gille első egységei már Budakeszin vannak. Gyerekjáték lesz a kitörés”, biztatja mellettünk egy tiszt a katonáit.

Talán ha százan maradtunk a zászlóaljból. Sokan már a halálra készülnek, megbeszélik egymás közt, hogy ki kit lő agyon, ha az illető olyan súlyos sebet kap, hogy nem tud továbbmenni. Senki sem akar fogságba esni.

– Senki nem lő agyon senkit – felelem Zolinak, amikor megkér rá, hogy ha rosszul alakulnának a dolgok, végezzek vele. Még ebben a vészjósló és reménytelen helyzetben is képtelen vagyok elfogadni a halált. Csak arra tudok gondolni, mi minden vár még rám az életben. Ráadásul még nővel sem voltam.

Ezt persze senkinek sem említem, még Zolinak sem. Félek, hogy gyávának tartana.

– Ki fogunk jutni. Egyébként is csak három kilométerre vannak a felmentők – osztom meg vele a várakozó tömegben terjedő hírt, és egyben önmagamat is vigasztalom és biztatom.

– Senki sem jön – mondja hideg, már-már tárgyilagos hangon.

– Bevetik a csodafegyvert – próbálkozom újra, hogy felrázzam a fásultságából, amely szemmel láthatóan egyre inkább úrrá lesz rajta. Szükségem van rá, szükségünk van rá a kitörésnél! Valakinek vezetnie kell az osztagot!

– Nincs csodafegyver – rázza a fejét. – Ha úgy alakul, meg kell tenned.

Számítok rád, ahogy te is számíthatsz rám – mondja, és olyan erővel markolja meg a karomat, hogy belesajdul.

Nincs idő tovább huzakodni. A felderítők visszatértek. Indulhat az első hullám.

A morajló tömeg előretör. Világítórakéták árasztanak nappali fényt, nyomjelzős lövedékek húznak vízszintes fénycsíkokat. Csattanások és robbanások előttünk, mellettünk és mögöttük. A környező házakból géppuskatűz tizedel bennünket.

Gondolkodásra most nincs idő. „Előre! Tovább!” Az életünkért rohanunk. A támadást vezető egyik páncélosunk találatot kap, kigyullad, megvilágítja a teret.

Valahol előttünk orosz üteg lő bele újra és újra a tömegbe. Találat találatot követ.

Hullák közt botladozunk tovább. Az oroszok első vonalát elsodorja a támadás lendülete. Megnyílik előttünk az út a Széll Kálmán tér felé, de micsoda áron: mindenütt hullahegyek! Hirtelen három páncélos tűnik fel a Pasaréti út irányából, és tűz alá veszi a tömeget. Szétrebbenünk. Egy páncélromboló raj előrekúszik.

Sisteregnek a páncélöklök; kilövik a harckocsikat. „Hurrá!”, üvölt a tömeg, és újra nekilendül, de hamarosan újabb tankok tűnnek fel, és a mészárlás elölről kezdődik.

– Ervin – üvölt rám Zoli, és az egyik mellékutca felé terel. Könyökkel, ököllel vágunk utat a kavargó tömegben. De alig hagyjuk magunk mögött a halálzónát, máris újabb veszély leselkedik ránk: lövések dördülnek a házak felső emeletéről.

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

835

Egy kapualj fedezékéből viszonozzuk a tüzet. Sebesült Waffen-SS-tiszt tántorog be a kapualjba.

– Eltaláltak – mondja –, vége a játéknak, befejeztem.

Mielőtt bármit mondhatnánk vagy kérdezhetnénk tőle, főbe lövi magát. Mint egy darab fa, úgy dől el. Döbbenten nézem, ahogy kihunyt tekintettel bámul rám, amikor egy hatalmas robbanás a levegőbe röpít.

Katyusák vijjogó hangjára ébredek. Orromból, számból vér csordogál, de más bajom nem esett. Az utca túloldalán egy halott honvéd fekszik, még mindig a fegyverét szorongatva. Zoli néhány méterre tőlem, szétvetett lábbal, a hátát a kapunak vetve ül. Egy repesz ékelődött a hasába, nehezen lélegezve agonizál. Int, hogy menjek oda.

– Ervin – hörgi.

– Itt vagyok! – kötszert nyomok a sebére, de azonnal átvérzik.

– Hozok segítséget – mondom kétségbeesetten, de egy Maxim-géppuska sorozata rögtön visszakerget a csalóka biztonságba.

A Katyusa-üteg elhallgat, hét perc kell nekik, hogy újratöltsenek. A viszonylagos csendben orosz beszédfoszlányok szűrődnek le a kapu feletti erkélyről.

Megdermedek.

Ekkor látom meg a kezében a pisztolyt.

– Zoli, ne csináld! – Szinte suttogva ejtem ki a szavakat, miközben addig hátrálok a borzalom elől, amíg át nem esem az SS-tiszt hulláján. Megpróbálja a halántékához emelni a fegyvert, de lehanyatlik a keze.

– Ervin…

A tekintete szinte fogva tart. Magamban azért könyörgök, hogy még egyszer képes legyen felemelni a kezét. Sikerül neki, meghúzza a ravaszt. Semmi. Az öreg Steyr pisztoly csütörtököt mond.

– Pál önkéntes… – a szájából fekete vérpatak csordogál, de egy pillanatra újra erő költözik a hangjába –, teljesítse a kötelességét!

Tekintete fogva tartja az enyémet. Újra felsikolt a Katyusa-üteg, lassan ébredek.

– Ervin!

Nincs menekvés. A PPS utolsó tárát is ellőttem, csak a rohamkésem maradt.

Kiveszem kezéből a pisztolyt. Nincs kibiztosítva. Vinnyogva felnevetek. Tőlem jobbra orosz gyalogosok szökdelve törnek előre; elfogyott az időnk. Kétszer lövök.

Az egyetlen szabad út lefelé vezet. A Steyr markolatával verem az óvóhely vasajtaját. – Nyissák ki, magyar katona vagyok! Nyissák ki, magyar katona vagyok!

– üvöltöm újra és újra, egészen addig, míg résnyire ki nem nyílik az ajtó.

836

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Gyertyák reszkető fénye világítja be a pincét. Öregek, nők, gyerekek pislognak rám ijedten. A férfiakat két napja elvitték a ruszkik lőszert cipelni, azóta nem kerültek elő. Fojtogató vizeletbűz áraszt el mindent.

A kabát, amit zubbonyom helyett kapok, nagy rám, úgy festek benne, mint egy madárijesztő: az ujjában elvész a karom, az alja a földet söpri. Lerogyok egy matracra, melegség árad szét a tagjaimban, elalszom. Jólesik az alvás, csodás álmaim vannak – elsősorban nőkről. Fájó szívvel szakadok el tőlük, mert dörömbölnek a vasajtón, majd rövid sorozat lövi szét a zárat. Két hóköpenyes Iván rúgja be az ajtót.

– Hore ruki! Germanszkij fasiszt? Nyemecki?

– Nyet, nyet! Vengerszkij, magyar! Harasó?! – kiabáljuk, ahogy csak a torkunkon kifér.

Felállítanak és a pince hátsó falához terelnek mindenkit. Mellettem fiatal nő áll, a karjában pólyába tekert csecsemővel. Esdeklő tekintettel pillant rám. Felemelem a kezem: sajnálom, semmit sem tehetek.

Az egyik ruszki meredten nézi a német bakancsomat. Istenem, suttogom magamban, és lehunyom a szemem. Hosszú másodpercek telnek el. Végül a baba sírása ránt ki bennünket a helyzet fogságából, magára vonva az orosz figyelmét, aki csokoládét dob az anyjának.

A két Iván még benéz az üres kazán mögé, de aztán továbbmennek.

– Pál Ervin vagyok – mutatkozom be a nőnek, amikor mellé rogyok a matracra.

– Király Anna – mondja. – Ő pedig Sára – mutat a gyerekre, aki mit sem törődve a körülötte zajló borzalmakkal, már békésen alszik.

Noha minden csendes, egyikünk sem tud aludni. Beszélgetünk. A férje is katona, meséli sóhajtva, de a bekerítésből kimenekült, valahol a Dunántúlon lehet.

Megkérdezi, hány éves vagyok.

– Ma lettem tizennyolc – felelem.

– Boldog születésnapot – mosolyog rám, és letör egy darabot az orosz csokoládéjából. Óvatosan a számba veszem, de nem rágom. Hagyom, hogy mint áldozáskor az ostya, lassan elolvadjon a számban.

Kötter Tamás

2017/3

(Csorna, 1970) író, üzletember. Legfrissebb könyve: IKEA, vasárnap (regény, 2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

837

Szerényi Szabolcs

Félretekintve kimenni az ajtón, becsukni magad mögött leoltani a villanyt, mikor még bent ül a szobában nem találni kést, ujjal kenni vajat az utolsó falatra simogatni az arcát, mintha minden rendben volna azt hazudni, hogy nem tudod, nem tudod biztosan hogy talán holnap, vagy azután hogy van válasz a kérdéseire szervezni a görög nyaralást, bár legszívesebben költöznél másnap, becsapni, hogy miatta maradsz, pedig csak gyáva vagy elmenni

Szerényi Szabolcs

838

(Újfehértó, 1986) író, költő, szerkesztő. Első novelláskötete a FISZ gondozásában jelenik meg. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Szegedi Eszter

A Világ Dicsősége Régen óriások álltak itt.

Hallgatták a Szokol rádiót, Kezüket a Világ Dicsőségével együtt zsebre vágva.

Az adás szüneteiben elővettek egy cigarettát, Rágyújtottak a Nap tüzéről, Majd esztétikus felhőket karcoltak Az akkor még túl homogén égre. És mégis…

Valahogy mindig a por és hamu győzedelmeskedik: Mostanra mind belesüppedtek az emberiségbe.

Arcuk a házak falára kötött; Cigarettájuk hamuját széntelepek őrzik.

Adventi krónika Már korán reggel teleleheltük a várost mindenféle stresszel, kialvatlansággal, nyűggel, amit aztán a hideg és a szmog köddé konzervált.

Ott gomolygott a levegőben minden problémánk és közönyösen nyelte el, majd köpte ki készítőit.

Fehér és áthatolhatatlan bújócska színtere lett az utca, amit még a gépjárművek fényszórói sem tudtak felszeletelni, egészen vasárnapig.

Aznap valami csontig hatoló fuvallat kebelezte be a mellkasunkba fészkelt ködöt, és vele együtt megszűntek vitáink, fájdalmaink. A meteorológia másnapra napsütést ígért, mindannyian fellélegeztünk.

Szegedi Eszter

2017/3

(Debrecen, 1999) a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium 11. osztályos tanulója. Ez az első versközlése.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

839

Borsik Miklós

Átokkalendárium V. A szánalom öreg pozdorjalap. Összefogtad, a műgyanta vagy. Lenszálakkal sajtoltak össze, amiket korábban szél is mozgatott. Nem csak a lemezt markoló kezek.

Nem féltél attól, de nem is remélted, hogy bármi megreped. Nem úgy most, mikor a szánalmat egy lépcsőre borítják, legyen belőle, mondjuk, lejtő. Virgonc biciklikülső gördüljön rajta, amelyik annyira friss, hogy rugalmas tüskéit le sem koptatta. A szél, ha van idő, ezeket is, mint a len szabad szálait, fújja.

Borsik Miklós

840

(Budapest, 1986) költő, az ELTE BTK doktori hallgatója.

A József Attila Kör füzetsorozatának szerkesztője.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Háy János

A TANÁRNŐ

A

tanárnők nem öregszenek. Bármennyi évesek, simán rollerral járnak, meg hátizsákot hordanak, meg olyan ruhát, amiről mindenkinek Woodstock jut eszébe és az a legendás kor, amikor még hittek a fiatalok a szabadságban, s hogy megdöntik a hájfejű pénzeszsákok uralmát, hatalmas máglyát raknak a Wall Street-i brókerek öltönyeiből, ami mellett bangladesi gyerekek melegedhetnek majd marihuánát pöfékelő amerikai fiatalokkal. A tanárnő, aki egy volt ezek közül a nemöregedők közül, épp egy olyan életkort töltött be, amit általában fordulópontnak tekintenek, amiről a nők már ritkán szeretnek beszélni, még a tanárnők is. Bár ő úgy gondolta, hogy amikor rollerral száguld Budapest utcáin, a menetszél lefújja róla a ráncokat, s azt a port, amit az évek raktak rá, belül meg egyáltalán nem volt ilyen por, ezt egy tanárnő nem engedheti meg magának, mégiscsak kamaszokat tanít. Ráadásul ő drámatanár egy alternatív középiskolában, már az is nagy szám, hogy alternatív, főleg egy olyan korban, amikor a központi elosztásból élő iskolákra elviselhetetlen rendszabályokat terhel az oktatási kormányzat, megvonva ezzel tőlük az utolsó előnyt is, a szabadságot. Mert kimondatlan bár, de a különböző kormányzatok célja az, hogy rabláncra verjék elsőként a pedagógusokat, hogy azok aztán apró rabokat neveljenek a társadalom számára, afféle rendszabályokhoz igazodó robotokat, mondta egy barátja, aki néhány éve egy jogvédő

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

841

szervezetnél kamatoztatja az angol szakos diplomáját. Szóval az alternatív iskola is nagyon menő, de ott drámát tanítani, az még különlegesebb, keresni egy élő magyar írótól valamit, mondjuk Háy Jánostól a Gézagyereket, és azt betanítani, meghívni a szerzőt, elbeszélgetni vele az élet dolgairól, s közben a gyerekekkel, akik egyelőre még olyan tehetségesek, mint a nap, mert még nem rontotta el őket egy színművészeti főiskola, vagy az élet. Szóval ezeknek a napoknak átadni a színjátszás alapismereteit, s azt a közösségi szellemet, ami lényeges, mondhatni legfőbb része az efféle tevékenységnek. Ez az, amire mindenki emlékezni fog, még az is, akiből nem színész, hanem villamosmérnök lesz, mert a szülei erre a számára egyáltalán nem adekvát pályára kényszerítik.

Pár éve senki nem szólt bele a tanárnő életébe. A gyerekek elköltöztek, aztán a férje is. Persze, minden férfi, aki nem néz ki nagyon szarul vagy pénze van, mesélte a barátnőjének, akitől épp akkor költözött el a férje, összejön valakivel.

Néha, amikor a volt férj és apa iránti gyűlöletét el tudta nyomni, eszébe jutott, hogy talán ő is hibás abban, hogy így alakultak a dolgok. Talán túlzottan anyáskodott a tanítványok fölött. Ha valamelyiknek gondja volt, például hogy váltak, vagy épp egymást ölték a szülei, akkor befogadta őket néhány napra, s legtöbbször nem is egyet, mert hogy folyamatosan váltak és ölték egymást a szülők. Biztos ebből fakad a gyerekek tehetsége is, hogy ilyen közegben nőttek fel, ami felfokozta az érzékenységüket, ami nélkül nincsen művészet, meg sérülés nélkül sem. Erről volt a tanárnőnek egy elmélete, a „fenntartható sérülés elve”, ami annyit jelent, hogy sérült vagy, de képesnek érzed magad a sérültség helyreállítására, vagyis a számodra kibillent világ visszabillentésére, amely tett maga a műalkotás. A kollégái persze ezt az elméletet a „fenntartható szédülésnek” nevezték, mert meg voltak győződve, hogy a drámatagozatos diákok tulajdonképpen elsőtől negyedikig alkohol- és drogmámorban töltik a napjaikat tanári felügyelet mellett. Szóval sokan laktak náluk, afféle átmeneti szállás volt a lakásuk, s amikor a férje hazajött, hogy nem szexelünk, akkor azt kellett mondania, hogy a másik szobában alszik vagy épp parázs vitát folytat egy kis kamaszcsapat, ő meg nem engedheti meg magának, hogy meghallják, amikor nyög. Lehet csendben is, mondta a férfi, de az ágynak is van hangja, ráadásul épp olyan ütemes, amiről még a legfelvilágosulatlanabb kamasz is tudja, hogy a tanárnő épp dug. Később meg már azzal is előjött, mert egy drámapszichológiai könyvben volt egy fejezet a férfi szexualitásról, hogy a leendő színészek jobban megértsék a férfilelket, szóval, hogy a

842

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

férfiak valójában nem azért akarnak dugni, mert jó nekik, hanem csak hogy az egójukat leápolják. Amikor ezt is elmondta a férjének, akkor a férfi többet nem kérte, amit korábban minden este, a vágyak más vidékre sodorták, mint egy papír zsebkendőt, amiről néhány orrfújás után lemondott a korábbi tulajdonosa. És most ez a kerek szám, gondolta, amikor felhívta a születésnapján egy régi barátja, akivel nem is tudni hány éve Csepelen tanítottak, amikor még ő sem volt művésztanár, csak orosz-történelem szakos átlagos tanárnő. Ez a régi kolléga kiugrott a kilencvenes években, mert egy csomó vállalkozása beindult. Először csak gyerektáboroztatással foglalkozott, később ennél komplexebb turisztikai programokat is beindított, a legsikeresebb a Trianon-csillagtúra volt, aminek közönségtől függően volt egyszerű történelmi tényszerűségre épülő, bevásárló jellegű, vagy irredenta, és egy „vissza az ősök földjére” útja is, amit, bármilyen furcsa, még véletlenül sem Székelyföldről kirajzott székelyeknek szerveztek, hanem a világ ezer pontjára elsodródott zsidóknak. Ez a vállalkozó, aki mindig elmondta, hogy valójában tanítani a legfontosabb dolog a világon, s talán akkor érezte magát életében legjobban, amikor abban a csepeli iskolában dolgozott együtt a tanárnővel, aki persze még véletlenül sem tudta volna elképzelni, hogy egy általános iskola kapuján át vezet az útja a temetőbe, felhívta ezt a volt kolléganőt, hogy mindig szeretett volna neki valamit adni, mert neki a pénz nem érdekes, de persze pénzt nem akart volna, mert hát az olyan megalázó lett volna, s eszébe jutott, hogy a tanárnő már mikor mondta, hogy van egy kedvenc zenekara, meg mennyire szereti a fesztiválokat, de csak az Ördögkatlanra tud elmenni, mert a többi persze neki megfizethetetlen. Szóval hogy van ez a fesztivál Nickelsdorfban, ez olyan metálfesztivál, mert egy ilyen nevű településen másmilyet nem is lehetne szervezni, egyszerűen piacilag bukás lenne egy alternatív vagy underground fesztivál, amilyen zenéket a tanárnő kedvel, de mégis fellép, talán szervezői tévedésből az a bizonyos zenekar is, és itt van ez a két internetes jegy, már át is küldte a tanárnő címére, ha még mindig a freemailes van neki, vigye el a barátját is, mégiscsak jobb kettesben. A tanárnő ráklattyintott a levélre, nézte a jegyeket.

Csak odamegyek és beengednek, kérdezte, mint aki először lát ilyet, de nem tudott mást mondani a meglepetéstől, a férfi meg mondta, hogy persze azért nyomtassa ki, aztán ott majd adnak karszalagot, csak ezt a nyomtatott oldalt kell bemutatni, aztán, hogy bocs, most már le kell tennie, mert várnak rá, szervezett egy csíksomlyói utat. De hát most nincs is pünkösd, mondta a nő. Olyanoknak, mondta a férfi, akik vallásosak, de utálják a tömeget. Érzékenynek kell lenni a piacra, mondta végül, meg hogy majd azért fussanak össze, és letette.

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

843

A tanárnőnek nem volt barátja, mármint úgy, ahogyan a régi barát értette.

Talán egy barátnő, gondolta, de egyik sem vezetett, s ide kocsi nélkül, hát szinte lehetetlen, ráadásul éjszaka visszajönni. Akkor ugrott be az énektanár, akivel nagyon jóban volt, mégiscsak ketten művésztanárok az iskolában, vagyis hárman, de a rajzos, szóval róla nem érdemes beszélni, mert ő náluknál művészebb tanárnak tartja magát. Az énektanár megörült, hogy mehet a drámatanárnővel valahová, első pillanatban csak erre gondolt, a zenére, amit hallgatnia kell majd, csak később. A Zeneakadémiára járt és gyerekkorától csak klasszikusokat hallgatott. A szülei, akik mindketten zenészek szerettek volna lenni, az apja egy hétvégi házi vonósnégyesnél nem jutott tovább, az anyja énekesi vágyairól meg inkább ne ejtsünk szót, ezek a szülők azt gondolták, hogy ők megtettek egy-két lépcsőt a klasszikus zene felé, de a lépcső tetejére majd a fiuk fog felérni. Örökösen ott lebzseltek a gyerekkel együtt a Zeneakadémián, anyatejkoncertek, aztán kakaókoncertek, később meg egyedül is kellett mennie, mert a szülők megvettek minden bérletet, amit olcsón el lehetett érni, s ő, amíg mások popzenére vonaglottak, a Zeneakadémia karzatán ült, visszafojtott lélegzettel hallgatta a zenét, a lábai teljesen elgémberedtek az előadás végére, nem mert megmozdulni, annyira recsegtek a székek. Bármennyire is meglepő, már majdnem ötven volt, amikor először járt rockkoncerten. A Hit Gyülekezetébe hívta egy régi barátja a jubileumi Ámen-koncertre. Ez a barát még a kilencvenes években betért ebbe az újkeresztény egyházba, válás után, némi drogproblémát követően, s mára már újra boldog családapa, nem is emlékszik, milyen volt a gyülekezet előtti élet, még szerencse, hogy erre a régi barátra emlékezett, mert persze emlékeznie kellett, ez volt az új policy a Hitben, hogy keressétek a régi barátokat, térítsétek meg az eltévedt bárányokat. S ő megkereste ezt a barátot, mert, gondolta, általa a tanárokat vagy legalább az énekszakos tanárokat rá tudja állítani az igaz útra. Az énektanár végighallgatta, hogy mit mesélnek a barátja és a felesége a megtérésükről, hogy mikor, milyen formában jelent meg nekik Jézus. Egészen megtetszett neki, amit hall, nagyon tetszett neki az is például, hogy tudnak majd nyelveken beszélni, úgy is, hogy nem kell nyelviskolába járni. Eszébe jutott egy közös barátjuk, aki azt mesélte, hogy a sok vallástalan családban felnövő zsidó fiatal, aki lelki támaszt keresve került a Gyülekezetbe, mennyire meglepődött, mikor a nyelveken beszélés pillanatában nem héberül szólaltak meg, még csak nem is arámiul, ami ugye Jézus nyelve volt, hanem lovárin, mások meg kihalt finnugor nyelveken, amiket már csak a nyelvészek ismernek a finnugor tanszéken, kezdték el perfekt fölmondani az evangélium szavait.

844

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

Az énektanárnak tetszett a lehetőség, ő is válás után volt, meg az élete is úgy alakult, hogy úgy érezte, másképp már nem fog alakulni, csak akkor jött zavarba, amikor megszólalt a zene. Három számot hallgatott végig, köztük a Fussunk el Szodomából címűt, amikor azt mondta a barátjának kicsit feszült hangon, hogy ne haragudj, el kell mennem, inkább maradok katolikus, az ugyan nem oldja meg az életemet, meg a templomi énekektől is irtózom, de azok legalább halkabbak. Aztán felpattant és elrohant, magára hagyva ezzel a barátot, a gyülekezetet, s persze a színpadon igyekvő zenészeket.

A tanárnő miatt megéri, gondolta, szeretett vele lenni, már a kocsiban ültek.

A tanárnő, hogy az énektanár tudja, mire mennek, épp berakott egy CD-t ettől a zenekartól, mire a tanár mondta, hogy neki elég lesz majd a koncert is. Neked mi a kedvenc zenekarod, kérdezte a tanárnő. A Fesztiválzenekar, mondta az énektanár. Mire Nickelsdorfot elérték, már teljesen elment a hangja, mert olyan volt az autó, amit tanári fizetésből össze lehet spórolni, hangos, az ő hangszálai meg nem voltak drótkötélből, s persze, ha abból lettek volna, huszonöt év Kodály-módszer a legerősebb drótkötelet is szétrágja. Ráadásul kicsit nagyot is hallott, ezért mindig hangosabban beszélt a szükségesnél, ez volt az egyik hasonlóság közte és Beethoven között, meg hogy őt is zongorára állították rá gyerekkorában. Sikerült leparkolniuk, egészen közel, bár az énektanárban rögvest felvetődött egy probléma, hogyan fognak elmenni.

Ránézett az órájára, kiszámolta, hogy mennyi idő van még a visszaútig. Az lenne jó, mondta, ha kicsit a vége előtt eljönnénk, mert ha ez a tömeg elindul, akkor soha nem érünk haza. Majd meglátjuk, mondta a tanárnő, milyen lesz a hangulat, meg mi lesz az utolsó szám. Az énektanár volt már házas, tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a végéig ott maradnak, s örülhet, ha nem az utolsók között hagyják el a helyszínt.

Az énektanárt a szemétlerakókra emlékeztette a hely, bár még nem volt szemétlerakóhelyen. Részeg fiatalok, összetaposott műanyag flakonok és fémdobozok között szökdécseltek vizelet- és hányásszagban. A tanárnő szendvicseket vett elő, a férfi evett, finom volt. Közben eleredt az eső, aztán a nap is kisütött. Szivárvány ívelt át a nyugati éghatáron. Szép volt, valami optikai törés miatt kettősszivárvány lett, igaz, az egyik csak mintha árnyéka volna az igazinak. A természet olyan, hogy mindenütt természet, gondolta az énektanár, s hogy ez egy olyan gondolat, amit érdemes volna elmondania a tanárnőnek, de végül a hangzavar miatt maradt a mutogatás. A részeg

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

845

fiatalok csodálkozva néztek rájuk, minek mutogatnak a levegőbe. A természet szeretete még a ráncoknál is élesebben határolja be az életkort. A két fontos színpad között járkáltak a főzenekar kezdéséig. Érdekes, mondta a férfi, mikor épp elhalkult a zene, két német zenekart hallottak, hogy ezek a német zenekarok mind, legalábbis ez a kettő, pontosított, nem szeretett pontatlan lenni, alapvetően mégiscsak zenész volt, milyen háborúsra alakította a színpadot, mert tényleg homokzsákok, meg ágyúk voltak rajta, s néha még fegyveresek is felszaladtak és lángszóróval perzselték meg a színpad előtti levegőt. Túl régóta van béke, mondta a tanárnő, aztán, hogy vannak ebben a metálzenében azok, akik nem hordanak hosszú hajat, és olyanok, akik meg hosszú hajat hordanak, és azt rázzák esztelen tempóval, s hogy ennek jelentése van, neki mondták a gyerekek az iskolában, hogy bár mindegyik tulajdonképpen hörögve énekel, de a rövidhajúak a világbékéért hörögnek, a hosszúhajúak meg a világháborúért. Tényleg, kérdezte az énektanár.

Vagy fordítva, mondta a tanárnő. A férfi úgy látta, hogy ez az ideológiai változatosság tulajdonképpen legtöbbször már a zenekarokon belül megvan, mert mondjuk az énekes rövidhajú, a gitáros meg hosszú, a dobos meg nem is látszott, szóval lehet, hogy az egyik szám a világbékéről szól, a másik meg épp háborúra uszít. Vagy lehet, hogy mást értenek a számok mondanivalóján, mást a hosszúhajú és mást a rövidhajú zenekari tagok. Persze, gondolta az énektanár, ez a megoldás, mert a közönségből sem lehet kizárni egyik hörgőzene-kedvelő réteget sem. A férfi észrevette, hogy a gitárosnak olyan gitárja van, amin több mint hat húr van. Megpróbálta megszámolni, hány, de marha nehéz megszámolni, részben mert a gitáros állandóan rángatta a gitár nyakát, részben mert a húrok a bundokkal együtt olyan négyzethálót alkottak, amiben lehetetlen volt a vízszintes csíkokat elkülöníteni a függőlegesektől.

Hogyan lehet hangolva, gondolkodott, mert ezt egy szakmai problémának látta, meg hogy milyen irányban bővültek a húrok, s persze miért, hogy mért nem volt elég a hat. Magas fiatalok álltak előtte. Gondolta, ha épp ellenkezőleg dőlöngél, mint az előtte állók, akkor pont látni fogja a zenekart, akik persze számára teljesen érdektelen zenét játszottak, sehol nem voltak hozzá képest zenei képzettségben, ráadásul öregek is voltak, legalább annyi évesek, mint a zenetanár. Nem is értette, hogy gondolhatnak ezek a tizen- és huszonéves fiatalok őszintén azokra az érzelmekre, amelyeket ezek az öreg férfiak közvetítenek immáron húsz-huszonöt éve. Nézte maga előtt a tömeget, hirtelen, ez afféle munkahelyi ártalom volt, meghúzta az öt vonalat és berakta a fejeket egy kottába. Ha ezt lefényképezném és otthon lekottáznám az élő

846

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

fejeket, gondolta, az a spontaneitás, amit az összeverődő tömeg zenekar iránti érdeklődése kirajzol, egészen új zenei képletet alkotna, egy olyan zenemű lenne, ami eddig ismeretlen harmóniákat és diszharmóniákat emelne be a kortárs zene akusztikai terébe. Az is lehet, gondolta, hogy egy pentaton dallamívet kapna, s ezzel kiderülne, hogy az emberek magassága is az ősi pentatont követi, ahogyan a madárfütty. Próbálta is eldúdolni a közvetlen környezetét, de a hangos zene, amit a tanárnő thrash metalnak nevezett, a pentatónia írmagját, sőt a teljes belső hallását, amiről annyira híres volt gyerekként, kiűzte belőle.

Az utolsó koncertre még nagyobb tömeg verődött össze. Valójában ők is erre jöttek. Egy hosszú nevű zenekar lépett fel, nem tudta megjegyezni a nevüket, a csili szó szerepelt benne, erre emlékezett, de az az igazság, hogy az utolsó koncerten már csak az foglalkoztatta, hogy miképpen sikerül autóval elhagyni a helyszínt, hogy ki lehet-e állni simán a parkolóból, s hogy nem álltak-e be mögé keresztbe, mert ezeknek, mármint, akik idejönnek, bizonyára semmit nem jelent az, hogy parkolási rend, épp a parkolási rendetlenségben érdekeltek, hiszen az jelenti a szabadságot. Otthon majd mesélik, hogy egy magyar seggfej hogy üvöltözött velük, mert nem tudott kiállni. Minek jön az ilyen fesztiválra, pláne a Nova Rockra, ahol azért az átlagéletkor csak azért haladja meg a húszat, mert ő is ott van meg a barátnője. Várta, hogy a tanárnő a ráadás előtt azt mondja, hogy ezt már hátulról hallgatjuk, mert onnét ügyesebben el tudjuk érni a kocsit, de persze nem így lett, sőt, mondott egy mondatot, hogy ő innét addig nem mozdul, amíg nem játsszák el a Nevermind vagy By The Way, már nem emlékezett rá, hogy pontosan milyen című számot. Persze, hogy az volt az utolsó, mert a zenekarnak nem kellett törődni a helyszín elhagyásával, őket lesötétített autókkal rögvest elszállították egy bécsi ötcsillagos szállodába, hogy ott heverjék ki a fellépés fáradalmait.

Elindultak a kocsi felé, a tanárnő mondta, hogy nagyon hamar véget ért, nem. De, mondta a férfi, és akkor ugrott be, hogy vizelési gondja támadt, s hogy már órák óta nem kellett, holott neki amúgy szinte óránként kell.

Olvasott valamit arról, hogy veszélyhelyzetben az agy lekapcsolja a vizelési ösztönöket, s ha sokáig fennáll a veszélyhelyzet, agyödémát lehet kapni, ami halálos, szóval, hogy belülről szabályozva vízbefullad az agya. Beállt egy mobilvécé elé, közben, ez volt az utolsó nap, tűzijátékkal búcsúztak a szervezők a soktízezres vendégseregtől, szóval, mondta magában, a programban

2017/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

847

szereplő Feuerwerk nem egy osztrák zenekar. Amikor elérték az autót, már minden kivezető járat el volt torlaszolva emberrel és autóval. Két óra telt el, amikor újraszámolta, hogy mikor érnek haza. A tanárnő meg mondta, hogy teljesen felesleges, mert nem tudjuk, mennyi várakozási idő van még hátra.

Szeretek így számolgatni, mondta az énektanár. Aztán nem beszéltek, három volt, amikor elérték az autópályát, innét még két óra, mondta. Csak két órát tudok aludni, mondta a tanárnő. Miért, kérdezte az énektanár, holnap nem lesz iskola. Azt hittem, lesz, mondta a tanárnő, és nyolcra kértem egy vizsgálatot.

Az énektanár elgondolkodott, hogy tulajdonképpen ez az a működés, ami lehetővé teszi minden kormányzat számára, hogy visszaéljen a pedagógusok életével, nem gondolta tovább, hogy pontosan mire is gondol, mert rájött, hogy nem kérdezte meg, milyen vizsgálat. Milyen, már ha el lehet mondani, mondta. Persze, mondta a tanárnő, aztán hallgatott kicsit, oszteoporózis. Mi? Csontritkulás, mondta a tanárnő. Csontritkulás? Aha, ebben a korban, amiben ő van, minden nőnek van. Hajnalodott, amikor Budapest közelébe értek, az énektanárnak fájt a feje és a szemidegei, a tanárnő néha elaludt, csak akkor riadt fel, amikor kikerültek egy-egy kamiont. Fú, azt hittem nekimegyünk, mondta. Nem, mondta a férfi és hajtott tovább, nézte maga előtt a pályát, és az eget, ahogy percről percre ritkult előttük a sötét.

Háy János

848

(Vámosmikola, 1960) HÉVÍZ Irodalmi díjas író, költő, festő, illusztrátor, szerkesztő.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/3

VĂ­zibicikli

Fotรณk: Cserna-Szabรณ Endre

„Anya csak egy van: a FintaLaci” Hatévesen, édesapja kárpitosműhelyében szökkent szárba a bőrös mesterség iránti életre szóló vonzalma. A szolnoki vegyipari szakközepet már saját készítésű cipőkben járta ki. Mégse bőrösmesterként lett belőle legenda, hanem „Fintalaciként”, a budai Nyitott Műhely vezetőjeként, mindeneseként, lelkeként.

A „kulthely” az alapítás óta eltelt majd’ két évtizedben nemcsak a kortárs irodalom egyik legfőbb otthona, de a jazzé, a képzőművészeté, a különböző színházi irányzatoké is. Szinte nincs olyan író, zenész, színész, aki ne ismerné „Fintalacit”, aki ne lépett volna már fel nála, a Műhelyben, és alig van olyan kultúrafogyasztó a fővárosban, aki ne járt volna a „Nyitottban”, ne evett volna Laci főztjéből. Mert Laci „műhelye” igazából otthon. Egy nyitott ajtajú otthon, a művészet otthona, olyan, mintha vendégségben lennénk, a nappaliban ülnénk, és általában vacsora is jár a kultúra mellé. (Ezért is hívják sokan „Lacianyunak”.) Megfordultak már nála külföldi színházi produkciók éppúgy, mint igazi világsztárok, mondjuk Tim Ries, a Rolling Stones jelenlegi szaxofonosa, vagy Nemes Jeles László, a Saul fia Oscar-díjas rendezője. Nem mellékesen évek óta – többek közt – a Nyitott Műhely ad otthont a HÉVÍZ művészeti folyóirat lapszámbemutatóinak is. Finta Lászlóval Bárdos Deák Ágnes beszélgetett.

Bárdos Deák Ágnes: Kezdjük a legendás „Petri-fal” anekdotákat ihlető történetével. Petri György portréfotóinak karéjában, Forgách András rajzai mellett, kézzel írott Petri-vers olvasható, a költő nevével „szignózva”.

Finta László: Forgách András írta fel a falra a verset, a Mosolyt, ő írta alá Petri nevét. Mégis terjed a legenda, hogy maga Petri volt. Legutóbb egy Kertész Imre-könyvbemutató kapcsán írt Kelen Károly tudósítást, amiből azt gondolhatták az olvasók, hogy Petri is járt a Műhelyben.

2017/3

hÉvíz /

vízibicikli

851

BDÁ: Forgách András Petriről készült rajzait itt állította ki először, mondtad, de akkor már Petri nem élt.

FL: 2000 elején, mikor nyitottunk, már nagybeteg volt. Forgách András a Petriről készült rajzai kiállításmegnyitóján a vers alá odaírta Petri nevét, ami megtévesztő. András itthagyta nekem a kiállított képei egy részét, ezek azóta is a Műhely arculatához tartoznak. Néha fél füllel még mindig elkapok beszélgetésfoszlányokat a pult mögött állva, amint a vendégek Petri falra írt verséről Finta László diskurálnak. Parti Nagy Lajos például egyszer azt mondta: ha Forgách Andris írta fel, az majdnem olyan, mintha Petri írta volna oda.

BDÁ: A Petriről készült fotók története is érdekes...

FL: Van egy kép róla meg Mayáról...

BDÁ: ...aki 15 évig volt Petri élettársa.

FL: Igen, azt a képet Szalai Peti (zenész, tablás) adta, de úgy, hogy ő sem tudta, hol és mikor készült. Végül Várady Szabolcs – aki egy életen át a legközelebbi barátságban volt Petrivel – tudta beazonosítani, hogy Kölnben készült Farkas Péternél. Vagy ott egy másik, amin egy gyönyörű nővel látható Petri. Amiatt konkrétan nyomozást folytattunk, míg végül Mosonyi Aliz azt mondta, hogy ő valószínűleg Pécsi Vera (gazdaságtörténész). Anna, Petri lánya is írt ide...

BDÁ: Maradjunk a legendáknál. Cseh Tamás viszont tényleg járt a Műhelyben.

FL: Bérczes Laci hozta, aki jelenleg az Ördögkatlant szervezi. Akkor még mint bárkás keresett meg, hogy Tamás a frissen elkészült lemezanyagát szeretné megmutatni Bereményi Gézának valahol. Megbeszéltük, hogy csak barátoknak szólok. Tamás még nem tudta a szövegeket fejből, néha elakadt. Kellett neki valami visszajelzés. Ott volt a gesztusaiban a kérdés: „jó lesz így, Géza?”

Bereményi meg borospohárral a kezében bólintott: „jó lesz, Tamás, mehet”.

BDÁ: Máskor is jött Tamás?

FL: Igen, volt itt a fiának, Andrisnak is kiállítása, azt ketten nyitották meg Másik Jánossal. De jött többször bőrözni is. Mint indián akart készíteni magának dolgokat. Utoljára innen a közeli Kék golyó utcából jött, a kórházból, jó hírrel: úgy néz ki, hogy köztetek maradok.

BDÁ: A fal tele írók, művészek aláírásával, falfirkáival. Nem nagyon látszik már némelyik felirat, de ez az „Igen” itt Bodor Ádámé. Ennek mi a története?

852

hÉvíz /

vízibicikli

2017/3

FL: Mikor először járt itt Bodor Ádám, nagyon féltünk. Legendásan nehezen szólaltatható meg, volt az a történet, hogy valahova meghívták, és az egész beszélgetésben csak nemmel vagy igennel válaszolt. El tudod képzelni a beszélgetésvezető kínját.

BDÁ: Rettegését? El. FL: Ambrus Judit, aki meghívta Ádámot, elővigyázatosságból egyik oldalára kiültette Parti Nagy Lajost, a másikra meg Szüts Miklóst, a két jó barátot, hogy talán ők szóra bírják vagy elviszik a beszélgetést. Hátborzongató volt, ahogy az első, hosszú, összetett kérdésre azt válaszolta: „Igen.” Parti Nagy Lajos rögtön feltalálta magát: „De hát Ádám, ez hét-nyolc kérdés volt legalább, most mire igen?” És elkezdte sorba venni: erre? Igen. És erre? Igen! Összeadta az igeneket – és így lett végül meg a végső igen. Ez már annyira vicces volt, hogy Bodor Ádám is feloldódott, és egy jó kétórás, fergeteges beszélgetés következett.

BDÁ: Parti Nagy Lajos például kétszer is írt a falra. Minden felírás történetét tudod?

FL: Nem. Most is látok új felírásokat, meg vannak ismeretlen felírók is.

BDÁ: Cserna-Szabó például egy szívet rajzolt „Sárinak”.

FL: Bíró Andrásé az egyik legkedvesebb: „Anya csak egy van: a Fintalaci.”

BDÁ: Vannak Vallai Péterről, a kiváló színészről is anekdotáid. Állítólag egy idő után ide járt esténként.

FL: Igen, gyakran. Volt egy sajátos bejövése, kinyitotta az ajtót és belépett félig, mintha attól tenné függővé, mit lép tovább, hogy lát-e ismerőst. De végül mindig bejött, és tíz perc múlva már ott ült valakik asztalánál. A következő tíz percben rendszerint átvette a beszélgetés fonalát is. Thomas Mannból tudott kívülről részleteket – amit szeretett úgy előadni, mintha kívülről tudná az egész regényt, a József és testvéreit. Azonnal észrevette, amikor egyszer egy kedves ismerősünk épp Thomas Mannt olvasott, persze hogy nem tudta kihagyni. „Mit teszik olvasni?” Én már tudtam, mire megy ki az egész, és tényleg, egy adott ponton elkezdte kívülről mondani azt a bizonyos fejezetet, „azon a szárazmartini-hangján” – ahogy Parti Nagy mondta. Aztán kimentek dohányozni, kinn folytatódott a beszélgetés, másról. Az ismerősünk egyszer csak megkérdezte: „És a bácsi mivel foglalkozik?”.

Péternek ez annyira tetszett, hogy azon az estén csak én legalább háromszor hallottam, ahogy meséli a történetet: „És a bácsi mivel foglalkozik?” Ki tudhatja, mivel foglalkozik az, aki a József és testvéreit kívülről fújja...

BDÁ: Akkor most jöjjön a Műhely története – vagyis a tiéd. Onnan, hogy mikor egész Budapest az Ecserire járt katonai válltáskát beszerezni, a fél ország meg „alföldi papucsban” szaladgált, te a magad készítette cuccokat hordtad.

2017/3

hÉvíz /

vízibicikli

853

FL: Azért azok voltak nálam is az alapminták. Emlékszem egy kis térképtáskára, amit akárhogy szerettem volna, sehol nem tudtam megkapni. Lényegében ezt készítettem el magamnak – és ezen nagyon sok mindent megtanultam. De már általános iskolában, az egyik lánynak, a padtársamnak készítettem tolltartót, szerelmi vallomásként.

BDÁ: Ez még Túrkevén történt, ahol születtél. Szolnokra jártál középiskolába, ezután mi jött?

FL: Magyar szakra akartam jelentkezni, Pestre. A felvételin, emlékszem, ott volt Bódis Kriszta is. Engem nem vettek fel, mert akkoriban kezdett a bőrös mesterség elnyelni. A középiskolában már jöttek megrendelések, ezt, azt, mindent kértek, közben meg sorra nyíltak a butikok, ahová beszállítottam a cuccokat. A „Satöbbi” két pesti boltjába is.

BDÁ: Mesélted, hogy a nyolcvanas évek végén, mikor a táncházmozgalommal együtt „divatba jött” a kézművesség, a népi mesterségek, a Marczibányi téri művházban bukkantál fel a szerszámaiddal.

FL: A Tatros táncházban kezdtem el tanítani a mesterséget. Valahogy egy sarokban indult az egész.

BDÁ: Megjelentél egy táskával és kipakoltál egy sarokban?

FL: Nem közvetlenül a táncolókkal egy térben, hanem egy másik helyiségben. Emlékszem, egész különleges feladat volt, mert a szomszédban van a mozgássérülteknek iskolája, és onnan egyre többen átjártak. Aztán már „hivatalosan”, a művház felkérésére folytattam a tanítást, éveken keresztül.

A Marczibányi után jött a Szivárvány Gyerekház, a rendszerváltás után, az is a második kerületben. Az alakult tovább kézműves iskolává. Magyar Iparszövetség Oktatási Központ Kézműves Iskola. Ott tanítottam. Ők akarták, hogy szerezzek pedagógusi diplomát is, úgyhogy jelentkeztem a Ho Si Minhre, vagyis az Eszterházyra, Egerbe.

BDÁ: Volt ott bőrös szak is?

FL: Nem. Tanári végzettséget akartak, én meg, gondoltam, ha már továbbtanulok, magyar szakra jelentkezem. De közben abbahagytam a tanítást az iskolában, elegem lett az intézményes formából, otthon folytattam.

BDÁ: Pedig még egy Waldorffal is próbálkoztál, Hidegkúton is tanítottál.

FL: Akkor derült ki, hogy meglesz a Műhely, úgyhogy eljöttem onnan is, és abbahagytam a bőrtárgybeszállítást a butikokba is. Közben kezdtek egyre többen járni hozzám, a lakásomra, akkor ismertem meg például Zoltán Gábort, a Bartók Rádió irodalmi szerkesztője volt, akitől a munkámért cserébe megkaptam Latinovits Zoltán máig kiadatlan, csak nagyon ritkán hallható

854

hÉvíz /

vízibicikli

2017/3

2017/3

hÉvíz /

vízibicikli

855

Panaszkönyvi bejegyzését és Karinthy Háth-Bizony Jánosát is tartalmazó fészek klubos estjének felvételét, amely nem sokkal a halála előtt készült.

Eléggé elterjedt volt már akkor „Finta-féle” bőrcuccokat hordani. Többször megtörtént, hogy ismeretlenek szólították meg egymást az utcán, ha mindketten valamilyen „Finta-darabot” viseltek. Megrendelés is sok jött így, de alapvetően baráti társaságok adtak kézről kézre.

BDÁ: Mikor lettél pesti lakos?

FL: Évekig csak köröztem Pest környékén, albérletekben laktam Szentendrén, Érden és Budakeszin is, ahol végül elfogyott az ingázáshoz a türelmem. Akkor költöztem be a város szívébe, a Murányi utcába, a kilencvenes években. És aztán a nagyszülői hagyatékból lett egy pici lakásom, Budán, ott volt ez a magánszakkör, ott dolgoztam, ott teljesedett ki ez a bőrös mesterség, ott tanítottam. Hat-hét ember volt nálam hetente egyszer. Olyanok voltunk, mint egy család. Ebben a lakásszakkörben az egyik tanítványom révén felbukkant valaki, aki egy svájci alapítványban dolgozott, és ő mondta, hogy pályázzunk.

BDÁ: Mire? Közösségi helyre? Klubra?

FL: Egy metódusra pályáztunk. Az otthoni tanítás hozta az ötletet, kilépni az intézményi keretek közül, egy kulturális helyszínre vinni az oktatást, a mesterség tanítását. A fejemben megszülető „műhely-idea” alkalmasnak tűnt arra, hogy nappal dolgozzunk – estére meg programokat szervezzünk.

BDÁ: Behoztál néhány bőrvarrógépet, szerszámokat, asztalokat? Vagy hogy kezdődött?

FL: Fél évig csak felújítottuk a helyet, ami egy igazi pince volt, ipari armatúrákkal, betonpadlattal. Az akkori társammal, akivel elkezdtük ezt az egészet, és akivel rég elváltak az útjaink, a padlólerakástól a vakolásig, a festésig mindent magunk csináltunk. Megtanultunk falazni, csempézni, még villanyt is szereltünk. Az ezredforduló másnapján kaptuk készhez a kulcsokat.

A bőrös mesterség tanítása egyébként tényleg két nagy asztallal indult. Itt ültünk a lépcsőn a társammal meg Szabó Gábor festőművész barátunkkal, aki egészen el volt képedve a tértől. Pedig akkor a csupasz falak voltak még csak. Viszont ő meglátta benne a mostani zegzugos sokszínűséget, mondta is rögtön, mennyire jó lenne ez a hely kiállítások számára. Körbenéztünk, és tényleg: egy hónapon belül megcsináltuk Gáborral és Nemes Nórával az első nagy életműtárlatot. Még abban az évbe eljutott hozzánk Gasner János is (gitáros – Európa Kiadó, Sziámi), ő nyitotta meg Tóth Virág és hét másik textiles kiállítását. Utána sorba jöttek a többi kiállítók, azóta sincs megállás. Egyik teret a másik után adtuk át a programoknak, ahogyan haladtunk a felújítással. A

856

hÉvíz /

vízibicikli

2017/3

zenészek is hamar idetaláltak, a filmklubozás is elég hamar megjött, ParaKovács Imre indította. Egy évig vitte a filmklubot, utána jött a Végső Zoli, Karafiáth Orsi, Falcsik Mari és sokan mások...

BDÁ: Velük indult az irodalmi élet itt?

FL: Érdekes, hogy az irodalmat szerettem volna legjobban behozni – és az adta a legnehezebben magát. Talán két évig is dolgoztam rajta. Könyvkiadókhoz jártam, elkezdtem a könyves állományt felépíteni, hoztam bizományba könyveket. Egy nagyon jól működő kis könyvesbolt lett itt, addig, amíg tudtam vele foglalkozni. Havonta, kéthavonta kerestem fel 8-9 kedvenc kiadómat, próbáltam tapogatózni irodalmi rendezvények kapcsán, de akkoriban még ez kevésnek bizonyult.

BDÁ: De beindult egy híres sorozat itt, a Hajóvonták találkozása, ahol a kulturális közélet számos térfeléről meghívottak közt voltak írók is, nem?

FL: Sokszínű sorozat volt, nem csak írók, társadalomtudósok, természettudósok is jöttek. Vajda Péter újságíró programsorozata volt 2003 és 2006 között.

BDÁ: Mikor jött az igazi áttörés? Már ami az irodalmi eseményeket illeti.

FL: Nem volt áttörés, lassan kezdtek megkeresni a szerzők, kiadók, miközben az egyéb programok látogatóival beindult egyféle társasági élet.

BDÁ: És a vendéglátás – ami napjainkra csúcsra járatódott a Finta-féle gasztronómiai extrákkal vagy egy-egy híresség főztjével – már a kezdetektől szívügyed volt?

FL: A nyitás után sokáig csak egy egyszerű büfé volt, ötféle teával, lilahagymás zsíros kenyérrel.

BDÁ: Mára viszont van, hogy egy-egy finom falat reményében néznek be hozzád a népek. A főzőcskézés rengeteg plusz melót jelent a programszervezések mellett. Hogy bírod?

FL: Most lett ez nagyon sok nekem, próbálok is egyre többet átadni másoknak belőle, bár eddig is voltak aktivistáim, és vannak segítőim ma is.

BDÁ: Sokáig dolgoztál Bán Magdával.

FL: Ő volt évekig a Nyitott Műhely Alapítvány elnöke, foglalkozott a pályázatokkal, akkoriban csúcsra járattuk az irodalmi programokat. De mára már egyre kevesebb pénzt tudunk pályázatokkal behozni, főleg a MASZRE megszűnése óta. A Műhely egyéb bevételeiből, különféle tanfolyamok, napközbeni foglalkozások bérleti díjaiból, továbbá támogatóink adományaiból próbáljuk finanszírozni az esti programokat. Irodalmi sorozatainkból a Litera.hu által szervezett Előhívás maradt meg, ami 8 éve fut már. A szintén literás Írómozi

2017/3

hÉvíz /

vízibicikli

857

sajnos most épp szünetel, reméljük, sikerül az anyagi feltételeket a folytatáshoz megteremtenünk.

BDÁ: Még egy utolsó kérdés: az egri főiskolával végül mi lett?

FL: Nem tudtam befejezni, addigra nagyon beindult a Műhely. Pedig megvolt már a szakdolgozati témám, Parti Nagy Lajosról akartam írni. Egy sor sem került papírra, csak a fejemben van még mindig nagyon sok minden. Az egyik legszebb fordulat az életemben, hogy aztán Lajos nyitotta meg első, és máig egyetlen közös kiállításunkat Raáb Rózsával, 2003-ban, az akkori Matáv Székházban.

Bárdos Deák Ágnes

858

(Budapest, 1956) a magyar alternatív zene legendás alakja, a Kontroll Csoport és az Ági és a fiúk énekese; író, újságíró.

hÉvíz /

vízibicikli

2017/3

HAJÓBOrÁSz

Fotรณ: FORTEPAN

Kling József

A bor pszichológiája, avagy a magyar bortermelő lelki alkata

Hamvas Béla miatt lettem alkoholista – vallja be egy gyenge pillanatában a barátom. Buta képet vághatok, mert gügyögve folytatja: Hát nem emlékszel, mit ír a mester? „A főszabály: inni.

Bárhol, bármikor, bárhogyan.” És hogy a három és fél, négy deci a mérték. „Ez körülbelül az az italmennyiség, amelyet az ember legszomjasabb pillanataiban megiszik.” Érted már?

Taknyom-nyálam egybefolyik a röhögéstől.

A barátom úgy vizslat, mint a Lipóton az orvos a beteget.

Adom alá a lovat: Szóval akkor a diák kizárólag homokit igyon, a művész meg csopakit, ugye? Két-három ember együtt badacsonyit, a szerelmesek meg mindig szekszárdit, de ha magányos vagy, akkor somlait? Különben pokolra jutsz…

A barátomnak remény csillan a szemében, de hamar kialszik, amikor látja, csak gúnyolódom rajta.

Szótagolva kérdem: Na-és-mi-van-a-főtt-son-ká-val?

A barátom erre a kérdésre egyszerűen nem volt felkészülve. Nem emlékszik semmiféle sonkára. Arra végképp nem, hogy ez Hamvasnál isten egyik nickneve.

– Miféle barátok azok, akik nem tudnak együtt nevetni ugyanazon a poénon?

Mert A bor filozófiája elsősorban vicc, szatíra, pamflet, komédia. Minden, csak éppen nem imakönyv. Legalábbis az én olvasatomban, te marha – mondom.

Persze húszévesen ezt még nem tudom. Akkor még egy elsőáldozó áhítatával veszem nyelvemre minden sorát. Egy egész életprogramot építek rá.

Hamvas hatására görögül és latinul tanulok, mert az európai kultúra gyökeréig akarok leásni. Hol máshol lelhetném meg az igazságot, mint a forrásnál. Az ősforrásból pedig nem víz, hanem bor fakad.

Hamvas vastagon benne van, hogy végül mégsem a tudomány oltárán áldozom fel magam, hanem újságfelsőrész-készítő és karaktergyártó kisiparosként a borszakírás rögös útjára lépek. A néhai Borbarát oszlopos tagjaként, Alkonyi László szárnyai alatt tanulok meg kóstolni, inni, borról írni.

2017/3

hÉvíz /

Hajóborász

861

Hogy Hamvas Béla hülyeségeket ír a borról, az szakmailag első szekszárdi utamon kezd derengeni, amikor egy kedves borász szájából hallom vissza a kőbe vésett sorokat. Nevezzük mostantól Bormester Mihálynak, nemcsak őt, valamennyi magyar bortermelőt.

Szóval Bormester hátát hordóinak vetve, a pince síri félhomályában fejhangon kántálja: „A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonlítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatraméltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel. A szekszárdi a lakodalom bora.”

Bormester elégedett a műsorral, megkönnyezi előadását. A pohárban úszkál valami, de nem hasonlít huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz, pláne nem szerelmi tudásának csúcspontján. Ráadásul a bornak dohszaga van. Az a hordó valahogy nincs rendben. Bátorkodom véleményemnek hangot adni. Bormester Mihály szörnyülködve néz rám, mintha odarondítottam volna a sarokba. Belém nyilall a felismerés, hogy Bormester valójában nem kíváncsi a véleményemre. „A magyar bortermelő, ha vinkója terem, azt kitűnő bornak tartja, és ha jó bora terem, azt hiszi és hirdeti, hogy az a világnak a legjobb bora.” Ezeket a sorokat Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című, 1922-ban publikált tanulmányában olvasom, de akár én is írhatnám itt és most. Mi változott közel száz év alatt? Minden tiszteletem mellett azt kell mondanom, nem sok minden. Bormester Mihály ma is azt hiszi, hogy a magyar bor világhírű, és összeesküvést sejt, amikor végre leesik neki a tantusz, hogy erről éppen maga a világ felejtett el tudomást venni.

Egy barátom (nem a Hamvas-alkoholista) nemrég jött haza Londonból, a világ egyik legnagyobb borkiállításáról. Még ő is megdöbbent azon, hogy Angliában a legtöbben azt se tudják, hogy pontosan hol van Magyarország. Arról meg végképp fogalmuk sincs, hogy mi borivó nemzet volnánk. (Miért, azok vagyunk?) Túl sokan túl gyakran számolnak be hasonló élményekről.

Az is igaz, hogy amikor a világ megkóstolja a magyar bort, tényleg van csodálkoznivalója. Mert csodaszép borból nem kevés akad valamennyi borvidéken.

Persze, főleg a magasabb kategóriában. Az alsóbb szegmensben már nem ilyen rózsás a helyzet. Egy Bormester mesélte a minap valamelyik konferencián: – Ausztriában kirándultunk a családommal. Naponta betértünk vendéglőbe, ja, és direkt nem a puccos helyeket favorizáltuk. Azt játszottam, hogy mindenhol a legolcsóbb bort kértem. És kivétel nélkül mindegyik kifogástalan volt. Mi mikor jutunk el erre a szintre?

Itthon még mindig találkozom hajmeresztő élményekkel. A múltkor egy neves balatoni boros rendezvényen mondom Bormesteremnek, te, ez a bor,

862

hÉvíz /

Hajóborász

2017/3

amit kóstoltatsz már vagy egy órája, dugós. Erről persze nem ő tehet, hanem a parafában rekedt TCA nevű vegyület, ami gyakorlatilag felismerhetetlenné betegíti a bort. Mit válaszol erre Bormester?

– Sokan vannak itt, akik nem értenek hozzá, nekik jó lesz.

Hadd tegyem hozzá, hogy az úgynevezett borértők között is alig akadnak, akik az ilyesmit szóvá merik tenni. Inkább eludvariaskodják a dolgot.

Amúgy Bormester Mihály a borújságíró státuszát nem igazán tudja másként értelmezni, csakis szendvicsemberként, akinek hirdetőtábláján elöl-hátul az ő portréja vagy palackfotója vigyorog. A kritikát képtelen elviselni. Jobb esetben hitelrontásért be akar perelni. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, amikor a magát borkritikusként aposztrofáló újságíró, blogger, gasztroarc, akárki Bormesterrel összekacsintva mindig csak azt kommunikálja, hogy minden oké, a borok hibátlanok, a bormesterek zseniálisak, világszínvonalúak vagyunk.

Persze főleg azokról az első generációs, a rendszerváltás után hirtelen sztárokká, de legalábbis ismertté avanzsált Bormesterekről beszélek, akik ezt a pátoszba csomagolt önámító rendszert kitalálták. Hibákról, problémákról, anomáliákról, a másik Bormesterről kizárólag off records nyilatkoznak. A borról csak jót vagy semmit. Mert Hamvas Béla is azt mondta, hogy…

Közben felnőtt egy második generációs, fiatal borásztársadalom is. Köztük egyre több, aki nem csak a saját borvidékére vonatkozó idézetet citálja A bor filozófiájából, hanem esetleg az egész esszét olvasta. Amikor a világ nagy borvidékein eltöltött szakmai munka után hazatér, valódi tudást hoz magával, amit itthon valóban kamatoztatni szeretne. És nem azt mondja, mint az a nagyon kedves villányi nagy öreg Bormester Mihály az első neves bordeaux-i château-ban tett látogatása után: Ó, hát ilyet mi is tudunk.

Hozzá kell tennem, hogy a második generációba vetett hitemet legutóbbi élményem kissé kikezdte. Egy egész borvidék mutatkozott be az ifjú Bormester titánok csoportján keresztül. A nagy öregeknek sem tudom megbocsátani, ha hibás bort tesznek az asztalra, de itt kimondottan fájt. Figyeltem a bennfentesség, a mutyizás jól ismert, elődöktől eltanult viselkedésformáit. Az urambátyám világ zsigeri megnyilvánulásait szomorúan konstatáltam a fiatal, illuminált, elbizakodott arcok egynémelyikén. Jön az ismerős éttermes, szakíró, örökös sommelierbajnok, borkereskedő szárnysegédje, és megy a bratyizás, egymás fényezése ezerrel. Utána ezt még fokozzák a Facebook-posztokban, ahol egyesek minden szakmaiságot nélkülözve odáig ragadtatják magukat, hogy a világ legnagyobb boraihoz hasonlítják a felhozatalt. Dőlnek a lájkok. Hogy is mondta Széchenyi? „Provincializmus, hiúság, restség, gőg, tudatlanság.” Féltem a tehetséges fiatalokat,

2017/3

hÉvíz /

Hajóborász

863

nehogy ezekbe a hibákba essenek. Függetlenül attól, hogy Bormester famíliába születtek vagy sem, van előttük bőven fals példa, feldolgozandó anomália.

Az egyik ilyen, amivel meg kell küzdeniük, a kézműves jelentéstartalmának helyreállítása. Bár ez a szó olyan szinten devalválódott, hogy egyszerűbb lenne törölni a magyar nyelvből, mint újra megtölteni hiteles tartalommal. Jelenleg az élethazugság szinonimája. Szánalmas marketingfogás, amely megpróbálja összemosni a kézművest a természetes, a bio és biodinamikus bor fogalmával, miközben a technológiai bort sátántól valónak állítja be.

Alkonyi László szépen összefoglalta, mi ezzel a baj: „A probléma nem a technologista és kézműves irányzat párhuzamos jelenlétéből fakad, hanem abból, hogy a borról való beszéd – mindenekelőtt a borszakírás – nem kap akkora szabadságot, teret és támogatást, hogy konkrét esetekben is konkrét ítélet szülessen. Sokan tudnának olyan példákat hozni a borászatok háza tájáról, ahol természetesség, kézművesség tekintetében az elmondottak és a valóság köszönőviszonyban sincsenek egymással (és ahol a borárak persze nem a valóságot, hanem a marketing erejét tükrözik). A tisztánlátás, a teljesítmények szétszálazása egyre inkább elmarad, mivel a hatalmas munka és a szigorú borértékeléssel járó konfliktusok szűk mozgásteret jelölnek ki a borírás számára.

A kritikai szemléletű borírás ezért visszaszorul. Helyette általánosságban születnek meg az ítéletek: nem a hiteles kézművesekről és professzionális technologistákról beszélünk, inkább szekértáborokba szavazunk. Kár érte! Márcsak azért is, mert a két véglet között számos átmeneti stáció létezik – rengeteg megfontolandó tudással, véleménnyel. Nem csak elvekről kell vitázni, inkább arról, hogy az egyes borok, egyes termelők azok-e, amiknek mondják őket, amiknek mondják magukat.

Ez persze érzékeny, nehéz feladat, de még mindig messzebb visz, mint általános ítéletek alá rendezni kiváló emberi teljesítményeket.”

Mi lenne a borkritika igazi feladata? Hogy a Bormesterekkel együtt alakítsa ki egy borvidék arculatát. Mit ugat bele egy kívülálló egy borvidék életébe, amikor még egy palack bort sem készített soha életében? Ezen a zsigeri, elutasító, ellenségképet generáló attitűdön érdemes volna változtatni. A szakírónak van rálátása a borvidékre, megvan a megfelelő távolságtartás benne, jó esetben nem elfogult. Olyasmiket vesz észre, amiket a Bormesterek belülről nem láthatnak. Bizonyos esetekben többet és jobban kóstol, mint maguk a borkészítők. Igen, ki kell mondani, vannak Bormesterek, akik nem tudnak kóstolni, illetve nem ismerik fel, ha hibás a boruk. Igen, a fiatalok között is. Milyen jól jönne ilyenkor egy tapasztalt borirkász, aki segít megszabadítani a pátosztól, amely képes eltakarni a valóságot. A pátosz ugyanis nem ismer tréfát.

Nem tudom, hogy Hamvastól tanulják vagy otthonról hozzák, de a Bormesterek

864

hÉvíz /

Hajóborász

2017/3

közös nevezője az emelkedettség. A borról csak szuperlatívuszokban, vagy sehogy.

Mintha imádkoznál. Hamvas bordefinícióit még a legmodernebb, legviláglátottabb Bormester is legszívesebben a mellkasára tetováltatná.

Nem tudom, feltűnt-e nekik valaha, de Hamvas soha egyetlen borászról sem beszél, de még Józsi vagy Pista bácsiról sem ejt szót, akik elültették, felnevelték, leszüretelték és borrá erjesztették a szőlőt. Mintha az emberi tényező egyáltalán nem játszana. Ahogy Hamvasnál nincs hibás bor sem. A végtelenségig lehetne sorolni a példákat, hogy bizonyítsuk, A bor filozófiájában a bor metafora, költészet. Semmi, de semmi köze a borkészítés rögvalóságához. A villányi nem a gavalléroké és nem a dámáké, a szekszárdi nem nőbor, az egri nem heroikus, a badacsonyi nem művész. „Hamvas Béla 1945 nyarán írta A bor filozófiáját Balatonberényben, néhány hónappal a II. világháború befejezése után, egy szuszra. Ez is fontos kiindulópont az értelmezéshez. A szerző 48 éves volt, a sokévnyi őrület után miért ne érezhette volna úgy, hogy újrakezdődik az élet, és megint lehet élvezni mindent, ami jó benne… Örült, hogy süt a nap, kék a tó vize, finom a bor, van szalonna, hagyma, paprika. A bor filozófiája erről szól.” Gazda Albert kollégámtól idézem ezeket a sorokat, aki nyomtatásban először mondta ki, hogy Hamvas Bélát rendesen félreértik azok, akik A bor filozófiáját imakönyvként forgatják.

Amikor azt mondom, Hamvas hülyeségeket beszél a borról, konkrétan úgy értem: hülyéskedik. Szembemegy a valósággal, sőt párhuzamos valóságot teremt. A valóság ugyanis meglehetősen sebhelyes arcát mutatja. A szőlők, emberek elpusztultak, az ültetvények silány, direkttermő szőlőkkel vannak tele: „A második világháború folyamán a munkaerő-, anyag- és eszközhiány miatt további hanyatlás következett be a szőlő- és bortermelés színvonalában. Jelentős háborús kárt szenvedtek az ültetvények és a hordóállomány… A direkttermő ültetvények területe 1929-ben 9500 ha, 1938-ban pedig már közel 24 000 ha volt. A silány direkttermő borok évi termése ekkor már az egymillió hl-t is elérte.

A tiltó rendelkezések megvalósítását a második világháború megakadályozta, így a direkttermő kérdés rendezése a háború utáni időszakra maradt.” Szóval Hamvas esszéjében a bor nem konkrétum, hanem metafora. Már csak azért is, mert Hamvas valószínűleg egész életében nem ivott jó bort. Úgyhogy a borra vonatkoztatva egyetlen szavát sem lehet készpénznek venni. „Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.” Az pedig végképp sültbolond, aki ezen nem röhög teliszájjal. A humor alapvető mozgatórugója a túlzás, az arányok

2017/3

hÉvíz /

Hajóborász

865

megváltoztatása, torzítása, a jelenségek lekicsinyítése, felnagyítása. Látszólag Hamvas minden mondata a kanti kategorikus imperatívusz (Kant neve el is hangzik) szellemében fogan, amitől az ember lepkelelke folyamatosan haptákba vágja magát. Minden mondata egy tockos, amely arra figyelmeztet, hogy rosszul élsz, rosszul szeretsz, rosszul lelkesedsz, rosszul gyönyörködsz, de legfőképpen rosszul iszol. Legkedvesebb szava a kell. A 48 oldalas esszében 85-ször fordul elő. „A bor szertartástanát a szájharmóniákról szóló fejezettel kell kezdeni… Meg kell tanulni, hogy… Vannak diszharmóniák, amelyeket fel kell oldani.”

Mondom, látszólag. Nem lehet nem észrevenni, hogy a szinte minden pillanatban abszurditásig csavart szellemi halálugrások a kétpólusú európai gondolkodás paródiái. A fekete-fehérben, igen-nemben gondolkodás kifigurázása.

Egyáltalán nem biztos, hogy Hamvas valóban humorizált, nem győz meg az érvelésed – mondja Hamvas-alkoholista barátom.

Mire én: Nem az számít, hogy a szerző milyen szándékkal írta. Az a lényeg, mi hogyan olvassuk. Ha komolyan vesszük, akkor éppen olyan ateisták vagyunk, mint akik a mű születését látszólag inspirálták. „Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára” – ez a felütés önmagában még nem vicces. De aztán rátesz pár lapáttal, mert a puritánok, pietisták és materialisták, vagyis a rossz vallású emberek okulására szánja a könyvet. És mi más állhat a rossz vallással szemben, mint a jó vallás: „Ezzel igen fontos megállapítást tettem. Már igen régen meg kellett volna tenni, és nem is tudom, hogy miért nem tették meg mások, esetleg nálam sokkalta avatottabbak. Ez a megállapítás az, hogy a jó vallású ember szükségképpen, minden körülmények között a rosszvallásúval szemben fölényben van. Több nála intelligenciában, érzésben, szívben, komolyságban, és ez az én fölfedezésem: több nála az élet közvetlen élvezetében is.”

Hamvas nem ellenségképet gyárt, hanem pont azokat karikírozza, akik saját magukat csak ellenségképeken keresztül tudják megfogalmazni. A konklúzió, hogy ki a puritán, ki a pietista, nem szentírás, hanem poén: „A puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista meg puritán, aki nyafog.”

Kifogytam az érvekből. Az asztalra mutatok, és váteszi hangon skandálom: Végül is ketten maradnak: a palack és a pohár.

Kling József

866

(Kaposvár, 1968) borszakíró, a GUSTO magazin főszerkesztője.

hÉvíz /

Hajóborász

2017/3

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Colita (1969)

Zelei Dávid

Az Ősleves (50 éves a Száz év magány)

Ha kilenc évvel ezelőtt castingot írtak volna ki a huszonéves wannabe értelmiségi szerepére, kétségem sincs róla, hogy én nyerem – tele voltam energiával és kutatási tervekkel, mindez pedig ellentmondást nem tűrő idealizmussal és szégyellnivaló ismeretelméleti képzetlenséggel társult: röviden szólva, szemrevaló tizenkilencedik századi pozitivista voltam a posztmodern vége felé. Mással legalábbis nem tudom magyarázni, hogy 2008-ban, a hiányok befoltozásának misszionárius hevületében megfogant bennem egy olyan kötet terve, mely az évfordulókat alibiként használva egyszerre beszélt volna több fontos, de nálunk ismeretlen spanyol és spanyol-amerikai generáció irodalmi teljesítményéről.

Az igencsak rendhagyó, többszerzős tanulmánykötet,1 mely a nálam sokkal tapasztaltabb, csillogó tehetségű Végh Dániel nélkül sosem születhetett volna meg, az 1868-as és ’98-as generáció mellett a latin-amerikai boom két alakját is igyekezett soraiba emelni; akkoriban ugyanis Scholz László magisztrális spanyol-amerikai irodalomtörténetéből még úgy tudtuk, hogy a méltatlanul kevés figyelmet kapott Carlos Fuentes és a Nobel-díjas Gabriel García Márquez egy évben, 1928-ban született. Hogy azonban most, kilenc évvel később hármas Márquez-évfordulóra készülünk, egy Gabóra abszolút jellemző történettel magyarázható, melyet fordítójától, Székács Verától tudtunk meg 2008-ban, az évforduló kapcsán: tudniillik hogy a kolumbiai író évtizedekig személyi nélkül élt, és évtizedekig egy hamis születési dátummal ellátott újságíró-igazolvánnyal (!) igazolta magát, hogy megússza a sorkatonai szolgálatot. Arra ugyanakkor, hogy Márquez miért csak hetvenéves kora előtt hintette el a nagyvilágnak, hogy 1927-ben született (első jubileum), amikor 1 Három évforduló – három generáció? Lazarillo – Fiatal hispanisták tanulmányai. Bp., Palimpszeszt, 2008.

A kötet rendhagyóságát az adta, hogy a tanulmányokon kívül két fordítóinterjú, három recenzió és egy bibliográfia is helyet kapott.

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

869

negyvenévesen, 1967-ben világsztár lett a Száz év magánnyal (második jubileum), ötvenöt évesen, 1982-ben pedig a Nobel-díjat is megkapta (harmadik jubileum), fordítója sem talált megfejtést: „Miért hagyta majdnem harminc éven át, hogy a világ lexikonjaiba tévesen írják be a születési évét?

Csak nem a behívótól félt? Racionális magyarázat nincs, ezért csak azt mondom: Macondo.

A macondózás mint magyarázó erő persze talán túlságosan kézre áll mindenki Gabója kapcsán, de mindez nem ok nélküli: nála több mitikus ködöt ugyanis senki sem ventilátorozott saját élettörténetére. Ezerszer elmesélte például, hogy a Száz év magány első mondata olyan revelációszerűen jelent meg előtte az acapulcói országúton, hogy azonnal lehúzódott, és lefújta a családi nyaralást, hogy aztán hazatérve tizennyolc hónapra odaszegezze magát az íróasztalhoz. Kiváló életrajzírója, az angol Gerald Martin segítségével ugyanakkor jószerével a történet minden szava cáfolható: Gabo egy másik interjúban azt állítja, mégiscsak elmentek Acapulcóba a családdal („Egy perc nyugtom se volt a tengerparton”), a kötet megírása nem tartott tizennyolc hónapig, csak egy évig, ráadásul az aszketikus szobafogságot több utazás is megszakította (például a cartagenai filmfesztiválra), azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy hiába állította Márquez, hogy az első fejezeteket annyira tisztán látta maga előtt, hogy szó szerint tollba tudta volna mondani, maga nyilatkozta közeli barátjának, Plinio Mendozának, hogy „nagyon jól emlékszem a napra, amikor nagy nehezen befejeztem az első mondatot, és rémülten kérdeztem magamtól, mi a fészkes fene jön ezután.”

Az élettörténet ellentmondásait persze napestig folytathatnánk, csakhogy tévúton járnánk, ha az iméntiekből azt vonnánk le, hogy Gabónk nem volt több összevissza locsogó mítoszgyárosnál: ha csak eddig jutunk, nem árt, ha felismerjük magunkban a ténygörcsös európai pozitivistát. (Jellemzőit lásd fentebb!) A Márquez által teremtett, saját életére is kiterjesztett világban ugyanis az európai értelemben vett, racionalista igazságfogalom teljességgel használhatatlan, mivel szubjektuma, mint látni fogjuk, a miénktől egészen eltérő realitásérzékeléssel dolgozik – ahogy fogalmazni szokott, hisz abban, hogy a valóság nem áll meg a kenyér áránál. A vélelmezett igazságnál így sokkal fontosabb és érdekesebb, ahogy az egymással civakodó, összemeg összeütköző véleményeken és cselekedeteken át- meg átszűrődik egy világszemlélet, egy társadalom, egy gondolkodásforma vagy egy régió színe, íze vagy épp illata. Hogy Márquez Macondo megteremtéséhez egybegyúrta saját magát, Kolumbiát és Latin-Amerikát, közhely; hogy ennek

870

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

a világnak a zajos, néhol kakofón többhangúságát aztán visszatükrözte a saját élettörténetére, logikus következmény: élete alighanem akkor „hiteles”, ha irodalomként olvassuk – ezt memoárját, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet olvasva is jó, ha fejben tartjuk.

Azt tehát láthatjuk, hogy Gabo személyiségének megértéséhez ideális időjárás a mitikus köd, de nem árt vigyázni: míg a saját maga által gyártott pára élesít a képén, a külföldi működ inkább csak elfed belőle. Ebben a sajátos (nem csak kelet-európai!) fénytörésben ugyanis alakja kontinensnyi méretűre nő, művészete pedig látványosan egyszínűre fakul. Éppen ezért nem árt három, nálunk is meglehetősen szívós tévhitet eloszlatnunk.

Az első ezek közül az, hogy bár Márquez számtalan módon és formában „megírta” Latin-Amerikát (a hatvanas években mással sem próbálkoztak a szubkontinens írói), nem ő maga az: nem azonos a kontinens irodalmával, és nem fejthető meg belőle az Újvilág. Egyrészt az ő művészete is jön valahonnan (nem kis részben egy Latin-Amerikán messze túlnyúló földrészről, a világirodalom birodalmából, mely magába foglalja a krónikákat, a lovagregényeket, Rabelais-t, Faulknert, Kafkát és Hemingwayt, no meg persze Borgest, Carpentiert, Rulfót és Asturiast), másrészt Márquez fénykora után is történt egy s más LatinAmerika irodalmában. 1996-ban például Santiago de Chilében megjelent a McOndo antológia, melyet stílszerűen egy helyi McDonald’s-ban mutattak be, s melynek szerzői egyként határolódtak el a térséget par excellence egzotikumként megjelenítő Márquez-epigonoktól, egyszersmind végleg szakítva a túlhasznált és kiüresített mágikus realizmus esztétikájával. És már ennek is húsz éve: a nemzedékenként kötelező apagyilkosság után ennyi idővel a koordinátarendszer már annyira átalakult, hogy a mai latin-amerikai írók már nem mérik, viszonyítják magukat Márquezhez, egyszerűen mások az idoljaik – Piglia, Eltit, és mindenekelőtt Bolaño. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mondjuk Darvasi Lászlót, az angolai Mia Couto-t vagy Salman Rushdie-t ne tudnánk Márquezhez pozicionálni: ahogy irodalmi neveltetése, úgy az általa teremtett szövegtípus is mélységesen világirodalmi.

De nem ez az egyetlen téves egyneműsítés: ugyanilyen fontos megérteni, hogy Márquez nem maga a mágikus realizmus: pályafutását újságíróként kezdte, és aki olvasta cikkeit, beszédeit, esszéit, esetleg az Egy hajótörött történetét vagy az Egy emberrablás történetét, pontosan tudja, éppúgy képes dokumentarista stílusú riportot vagy épp publicisztikát írni, mint sajátos esszéstílusban érvelni (a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjakban például majdnem meggyőz arról, hogy a helyesírás, mint olyan, tökéletes hülyeség,

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

871

pedig csak saját borzalmas helyesírását próbálja átkeretezni), vagy papokat forró csoki segítségével a levegőbe emelni.

Végül azt sem árt egyértelműsíteni, hogy Márquez messze nem csak a Száz év magány. A magam részéről például nagyon szeretem az olasz maffiafilmek és a középkori Spanyolország kedvelt témáját, a vérbosszút kiforgató Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, a sűrű és szikár kisregényt, Az ezredes úrnak nincs, aki írjont, de kiemelkedő a Szerelem a kolera idején, és nem feledkeznék meg a korai novellákról sem.

Mégis, azzal az állítással aligha tudnék vitatkozni, hogy Gabriel García Márquez főműve a Száz év magány: egyszerűen azért, mert mindaz a sokszínűség, amit itt a Márquez-próza sajátjaként felsoroltam, benne foglaltatik. Ez az állítás akár meglepő is lehetne az előző tagadások ismeretében, de nem feltétlenül az: a Száz év magány ugyanis nem minden mondatában hordoz mágiát. Akik például Macondóban csak a vadregényes romantika helyszínét hajlandók látni, elfeledkeznek az amerikai banántársaságról, a sztrájkról és a vérengzésről, meg Aureliano Buendía ezredes harminckét elvesztett csatájáról, melyek pedig épp annyira elevenen megjelenítik Latin-Amerika Márquez által kiválóan érzékelt valóságát, mint az őserdő közepén talált hajóroncs abszurditása.

A sorokba szűrt történelem és a faluba zárt kontinens ugyanakkor csak egyike a regény számos rétegének: a szövegegész azért működik kiválóan, mert az összeset képes összehangolva működtetni, vagyis hallatlan invencióval kotyvasztja egyetlen, ünnepi őslevessé azt a hihetetlenül eklektikus világot, mely magában foglalja Márquez szorongással teli gyerekkorának hangulatát, kaotikus családtörténetének átláthatatlanságát, és Kolumbia történelmének brutalitását. Ehhez pedig végig nem lép ki egyetlen falu, Macondo, sőt, tulajdonképpen egyetlen család, a Buendíák történetéből: ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, lényegében az egész regény nem más, mint az incesztus lévistraussi tabujának újabb és újabb áthágása, majd az annak következményeitől való félelem, százéves körforgásban.

Mégis, én a duplafenekűségében látom zsenialitása lényegét: hogy úgy írja meg a folklorisztikusnak és mágikusnak érzékelt család és vidék menthetetlen pusztulását, hogy azt valami drámai hőskölteménynek érzékeljük, miközben minden oldalon tapasztalhatjuk Gerald Martin igazságát: tudniillik hogy szereplői egyáltalán „nincsenek felkészülve azon világgal való szembenézésre, amelynek belakására ítéltettek”.

Ez a felkészületlenség ugyanakkor párhuzamba állítható az olvasó elkerülhetetlen felkészületlenségével: ha valaki először kezd bele a regénybe,

872

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

jó eséllyel ötven oldal után elveszti a fonalat. Az első olvasás elveszettségélménye, az összevissza kavargó, ismétlődő, eltűnő és feltűnő nevek őslevese viszont éppenséggel szándékos, amennyiben tükrözi Márquez gyerekkorának alapélményét: hogy azt sem tudja, ki kicsoda, és legfőképp, hogy mi, hogyan függ össze egymással: mi az, ami valós, és mi az, ami csak fikció. Az igazi csavar ugyanakkor az, hogy Gabo úgy dönt, nem szálazza szét mindezt: az élő és a holt macskát is meghagyja Schrödingernek. Így aztán az, hogy Márquez még az emlékirataiban is emlegeti Rafael Uribe Uribe tábornok látogatását, holott az tizenegy évvel a születése előtt meghalt, nem ellentmondás: az általa teremtett világban a közösség és az egyén által átélt esemény, valamint az általuk megelevenített mítosz ugyanabban a valóságtérben létezik, ebben a térben pedig törvényszerű, hogy hol a mitikus, hol a természeti, hol a közösségi, hol pedig az egyéni idő érvényesül.

Akárhonnan is indulok tehát el, újra és újra csak a kotyvalék, az ősleves metaforájához térek vissza: az öntudatlan karteziánus, José Arcadio Buendía üstjéhez, melyben péppé olvasztotta Úrsula rejtegetett aranyait, hogy aztán sose nyerje vissza őket. Neki a kotyvalék a világ megzabolázásának kulcsát rejtette, fiának nem volt több kutyaszarnál: a regény nekem azt sugalmazza, hogy mindkettejüknek igaza lehet. Én úgy látom, Márqueznek sikerült az alkímia csodájával visszaszereznie az aranyat az üst oldalára kozmált szutyokból: mégpedig úgy, hogy hihetetlen bravúrral egyetlen apró térbe, a Buendíaházba tudta terelni a végtelen számú, végtelenfelé ágazó sorsokat, tereket és időket, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is kiengedte volna a kezéből egy csodálatos tragédia szálait.

Ez azonban még nem minden. Van még egy dolog, amiről semmiképp sem feledkezhetünk meg a könyv kapcsán: a már említett Székács Vera fordításáról, mely negyvenhat év elteltével, ma is élvezettel olvasható. Amikor gimnazista koromban először olvastam a Száz év magányt, még nem tudtam olyan jól spanyolul, hogy eredetiben forgathassam, de tudat alatt elbűvölt, hogy a szöveg nyelvi tónusa mennyire pontosan leképezi a történések hangulatát: feszült és hideg, ha dráma van, de költőien megemelkedik, amikor magasztos térbe érünk. (Utóbbiban alighanem sokat segített, hogy a kötetet a kiváló költő, Juhász Ferenc szerkesztette.) Ez a két tónus aztán az utolsó oldalakon sűrűsödik eggyé, Márquez életművének legjobb oldalain, melyek alighanem egyúttal Székács legjobb oldalai is; az utolsó jelenetet, melyben Aureliano Babilonia egyszerre olvassa és éli át Macondo, a Buendíák és a saját pusztulását, huszonkét évesen kívülről tudtam, a legjobb részei pedig ma

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

873

is ott motoznak a fejemben. Mert hát hogy lehet ennyire gyönyörűségesen kegyetlen sor(s)okat leírni: „Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhasága délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sose tegye boldoggá”? Amikor pedig elérünk minden idők legmegrázóbb utolsó mondatához, hát, kedves olvasóm, nemigen vannak más eszközeim az elviseléséhez, mint a borzongás és a könnyek – kőből van a szíve annak, akit nem ráznak meg ezek a sorok: „De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”

Szentségtörésnek fog hangzani, de el kell árulnom: mióta egyetemista koromban másodszor is elővettem a könyvet, és immár jóval magabiztosabb spanyoltudással összenéztem az eredetivel, az a képzet alakult ki bennem, ezen sorok magyar változata ritmikailag és poétikailag is közelebb áll a műegész szelleméhez, mint az eredeti. Egy esetben, a zárójeles résznél ugyan csúsztat (az eredetiben szereplő espejismo nem trükk, inkább tükröződés), de ennek oka van: a rövidebb szóval tompítja a szöveg lendületének egyetlen töréspontját, az archaikus formák használatával (írva vagyon, örökől fogva és mindörökre, nem adatik) pedig olyan bibliai tónust ad a szövegnek, amilyet egy apokalipszistől elvárhatunk, de melyet a spanyol eredetiben (escrito, desde siempre y para siempre, no tenían) nehezebb felfedezni.

Kárálhatunk persze, hogy mindez felstilizálás. Legyen. De a hatás, amit a hipotalamuszomban okoz, egyszerre jön az ősi mélyből és tart a végtelenbe, s bizonyos napokon hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig is létezett, és mindig is kitart: öröktől fogva és mindörökre.

Zelei Dávid

874

(Budapest, 1985) Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, szerkesztő, ezek metszetében pedig hispanista. A FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozatát (Horizontok) és a Lazarillo Hispanisztikai Portált szerkeszti.

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Tö r t é n e l m i p r o g r a m o k H é v í z e n

Rómaiak és a Lukulluszi lakoma A régészeti leletek tanúsága szerint Hévíz és környéke sűrűn lakott terület volt a római időkben. Az egregyi városrészen a környék egyik legjelentősebb császárkori településének maradványait rejti magában a föld, amely csaknem négy évszázadon át, az I. század első felétől az V. század elejéig lakott volt. Az egregyi villa, s a Hévíz más részein előkerült leletek azt bizonyítják, hogy a rómaiak megtelepedésében a gyógyító vizű „csodató” is szerepet játszhatott.

A tó keletkezéséről, gyógyító erejéről született római legenda szerint a Szent Szűz egy keresztény dajka könyörgő imádságára forrást fakasztott, melynek vize meggyógyította a gyermekbénulásban szenvedő Flavius Theodorius-t, a későbbi nagy keresztény németrómai császárt.

2015-os évben adták át az Egregyi Múzeum épületét a „Hévíz évezredei” című állandó kiállítással. 2016-os évtől a Múzeum kertjében kedvelt program a főzőiskola, a „Lukulluszi Lakoma”, ahol ókori és mai receptek elkészítése kerül bemutatásra.

2017-es rendezvények Hévízen: 04. 16-17.

04. 28 – 05. 01.

04. 28.

05. 12.

05. 12-13.

05. 26.

06. 03-05.

06. 04.

06. 10-11.

06. 11-23.

06. 22.

06. 23-25.

Húsvéti Vigadalom BOLDOG BÉKEIDŐK HÉVÍZE (Benne: Tűzoltó nap) Fürdőzés Éve a Múzeumban – Fürdőzés a BBI-ben Rendezvény sorozat a Reformáció 500. évfordulója alkalmából Flavius Napok Hősök és áldozatok emléknapja Pünkösdi Vigasságok Nemzeti összetartozás napja Lotus Retro veteránautó szépségverseny és luxusautó kiállítás Angyalok és Csavargók nemzetközi művésztelep – Téma: Fürdőzés Szentivánéj Angyalok és csavargók estéi – utcazene fesztivál

Rendszeres programok:

Zenés nyári esték, Operett Est, Viva la Musica komolyzenei koncert, Egyregyi Táncház, Folklór a Hévízi Termelői Piacon, Lukulluszi Lakoma az Egregyi Múzeumban, vezetett kerékpártúrák.

Bővebb információ aktuális programokról és szállásajánlatokról: Tourinform Iroda Tel.: +36 83 540 131 | 8380 Hévíz, Rákóczi u. 2. | www.heviz.hu

Fotรณk: Pohรกrnok Gergely

HAZAI ÍZEK MA Húszan a húszéves Skizóról

Idén húszéves Hazai Attila Budapesti skizo című regénye, mely megjelenése idején erős és végletes érzelmeket, véleményeket váltott ki a kritikusokból, az olvasókból és az írótársakból egyaránt. Nemcsak megosztó alkotás volt, de még „ügy” is lett belőle: a „Hazai-ügy” (akik nem emlékeznek a pengeváltásokra – vagy még nem éltek akkor –, azok lapozzák fel a Magyar Narancs 98/24-es számát, tulajdonképpen a meccs minden főszereplőjének véleményét megtalálják benne: Vita a Budapesti skizóról: A Hazai-ügy).

Mi, a Hévíz folyóirat szerkesztői arra kértünk húsz ismert művészt, szerkesztőt, kritikust, hogy röviden foglalja össze mai véleményét a regényről, az „ügyről”, egyáltalán: Hazai írásművészetéről, életművéről.

Hazai Attila öt éve halt meg (idén még csak ötvenéves lenne), azóta díjat neveztek el róla, halála után a rangos Magvető kiadó szerzője lett, összművészeti esteket rendeznek az emlékére, életművéről nemrégiben monográfia jelent meg (Szabó Gábor: Jelenlét nyomokban – Hazai Attila-olvasó).

Tehát kanonizálták? Vagy mégsem? Maradandó életművet hagyott hátra? Mivel verte ki a biztosítékot az irodalmi életben húsz éve? Tényleg mérföldkő a magyar prózában a Budapesti skizo? Vagy csak egy amatőr fércműve, ahogy annak idején többen állították? Van-e Hazainak humora? Ha igen, mitől működik ez a humor? Mit parodizál? Érződik-e Hazai hatása a mai magyar prózán? Vannak-e követői? Vagy egy „magányos cowboy” volt, akinek nem lehet folytatása? Hol van ma a helye Hazai műveinek? Kinek volt igaza húsz éve: a földbe döngölőknek vagy a rajongóknak?

Ez csak néhány kérdés, ami hirtelen felvetődött bennünk a Budapesti skizo kapcsán. De természetesen minden vélemény, gondolat, eszmefuttatás érdekelt bennünket, ami kapcsolódik Hazaihoz vagy a BS-hoz.

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

877

Artner Sisso (1967 – szociológus, szerkesztő, újságíró) A Budapesti skizót nem csak olvastam, hanem éltem és műveltem. Fékezett habzással ma is. A Hazaival együtt is műveltem, az FMK-ban egy asztalnál ülve, valamelyik dühöngő irodalmi lágerben beszélgetve, vagy a Tilos az Á-ban hallgatva a Pepsi Érzés nevű kétszemélyes zenekarát. A dalszövegei és tulajdonképpen a lassú szóbelisége is ugyanolyan volt, akárcsak a tárgyalt kötet mondatszövése, amelyről ’98-ban az apalapomban (Magyar Narancs) heves vita folyt. Igazából csak akkor olvastam el a már vagy fél éve az asztalomon heverő szöveget, amit ő maga adott. Kénytelen voltam, mert ritkán tanúja az ember a kortársa azonnali kanonizálásának, vagy róla a keresztvíz leszedésének, meg az erről való végtelenül szórakoztató, vagy éppen dögunalmas férfi-szócséplésnek. A moderált kerekasztal-beszélgetést újraolvasva úgy éreztem most, hogy az is egy Hazai-regény fejezete. Baromi unalmasnak tűnt akkor, mégis hangosan lehet röhögni rajta, ha az ember félhangosan elkezdi felolvasni magának. Hazai Attila túlságosan kívül volt az ilyen vitákon, bár a sznobizmusa bevallottan csábította az „irodalmi körök témájának lenni” életmód felé. Ahogy egyébként szerintem legtöbbször mindenen kívül volt, messziről szemlélte maga körül a nagyvárosi akváriumot.

Miközben mégis olyan nagyon szerette volna, ha elfogadják és szeretik. Nem volt ezzel egyedül, de aztán mégis visszavonhatatlanul egyedül maradt.

Elviselhetetlen a gondolat, hogy mennyire.

Számomra most létezik igazán a Hazai-ügy. Lecsupaszította magát. A Budapesti skizo se a mondattannal, se a humánummal nem számolt le.

Iszonyú érzékenyen és pontosan rögzítette az akkor és az abban az állapotban megélhető pillanatokat. „Csak azt tudnám felidézni, hogy miért jöttem le az utcára, mert a nagy koncentrálástól teljesen kitörölte az agyam.” Egy ilyen helyzetből induló, fanatikus utcai kalandból ma rekonstruálható az akkori Budapest, az új fogyasztói társadalom szokásai, vagy az ország mentális állapota akár. Nem körülményes, csak türelmes. Volt egy ilyen csapat annak idején, zenészek, fotósok, írók, akik elkapták egymástól ezt a tempót, ezt a kórt és feltűnőek voltak vele. Egyszer megkérdeztem az Attilától, hogy direkt csinálja-e ezt, hogy ilyen lassan beszél például, mire iszonyú komolyan és elnyújtva válaszolta, hogy „neee csinááld máár, hiszeen neeem is vagyoook lassssú”. Nevettem, ő meg nem, csak nézett, mint egy mongúz. Nem tudtam, komolyan mondja-e vagy csak szórakoztatni akar. Egyszerűen meg akart fosztani a biztos ponttól magával kapcsolatban mindenkit. A prózájában is ez az izgalmas, hogy nincsenek benne kapaszkodók, és pont ezért érdekes, hogy mitől működik.

878

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Bartók Imre (1985 – író, az első Hazai Attila Irodalmi Díjas) Többféle választ adhatunk arra a kérdésre, hogy vajon miből származik az a provokatív potenciál, amely Hazai Attila írásművészetét, illetve annak fogadtatását a kezdetektől – olybá tűnik – a mai napig kíséri. A számomra leginkább meggyőzőnek tűnő magyarázat a következő.

Hely hiányában rá vagyok kényszerülve az elnagyolt megfogalmazásokra: a magyar irodalomra jellemző egyfajta realizmusfixáció, és ezzel összefüggésben a humanista szerepzavar. Mindennek felfejtése, irodalomtörténeti és/vagy szociológiai magyarázata rendkívül sokrétű kérdés. Úgy tűnik azonban, hogy a „szövegirodalom” fémjelezte fordulat, ha kitérőt is jelentett ezen a szinte már zavarba ejtően lineárisnak tetsző úton, lényegileg nem változtatott rajta. Mindez természetesen nem jelenti, hogy a „realizmus” mellett ne lettek volna más prózapoétikai ajánlatok – Hajnóczy, Hajas stb. –, ezeket azonban a mindenkori kanonizációs gépezet vagy a perifériára száműzte, vagy egy számukra kiutalt rezervátumba utalta.

Hazai Attila a gyanúm szerint azért jelent sokak számára feldolgozhatatlan problémát a magyar irodalom kontextusában, mert látszólag markánsan a realista hagyományba helyezi magát – szereplői kisemberek, eseményei hétköznapiak,

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

879

netán anekdotikusan abszurdak stb. –, de mindezt olyan fokú iróniával, sőt talán inkább cinizmussal teszi, hogy valójában alapjaiban kérdez rá ennek a poétikának – így közvetve a sajátjának is – az érvényességére. Sosem lehet eldönteni, hogy az épek között játssza a bolondot, avagy a bolondok házába önként bevonult, józan szellem. Azon kívül, ha van a magyar irodalomban érvényes válasz Bartleby „Inkább nem” gesztusára, akkor az jó eséllyel a Hazai-karakterek céltalan túlmozgásában, vagy épp semmittevésében keresendő.

Botrányról persze ma már kár beszélni; a „realizmus” gumifogalmának kórosan reflektálatlan használatát tekintve azonban a Hazai-kérdés továbbra is megoldatlannak tűnik. Nem igazán látni, hogy húsz év alatt sokat változott volna a helyzet.

Bárdos Deák Ágnes (1956 – díva) Az olvasó számára a „kánon” nem létezik.

Az olvasó ebből a szempontból romlatlan, végső soron: szabad. Amit olvas, azt vagy tudja (szereti) olvasni – vagy nem. Vagy bevonzza a nyelv, legyen az ismerős vagy ismeretlen, vagy, hiába bármely agyafúrt történet, az olvasó nem fárad, hogy a végére járjon.

A nyelv többet tud, ravaszabb az olvasónál: szakít, ha bír, ha tud – hazugsággal, sztereotípiával, önáltatással.

A nyelv egyféle intellektuális bozótvágó lehet: Attila könyveinek, írásainak nyelve ilyen.

A hatalom – őrködjön a status quo felett „kánon” vagy cenzúra képében – permanensen bekebelezni vágyja a nyelvet, s ezáltal leuralni, megbéklyózni a nyelvet teremtő képzeletet!

A hatalom/kánon a saját „ízlésére” akarja formálni a befogadást, megakadályozandó a személyes interpretációkhoz való hozzáférést.

A Hazai-könyvek nyelvben feltárulkozó, érzékelésen túli valóságában lelepleződnek az értelmezést leuraló interperszonális és egyéb hatalmi stratégiák, struktúrák.

Ha szabadságra vágysz az olvasásban (is), de önismereti problémáid vannak, kezdd sztereotípia-függőséged felmérésével: üsd fel Hazai Attila egyik könyvét!

Bármelyiket, bárhol, bátran!

A világ, ami Attila nyelvén szólal meg, lehet, hogy a te világod.

Ki itt belépsz, lehet, hogy megijedsz magadtól – de szembenézés nélkül esélyed sincs, hogy kiszabadulj az önáltatás elmét és lelket béklyózó hálójából!

880

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Bazsányi Sándor (1969 – irodalomtörténész, kritikus, esztéta) Úgynevezett Hazai-ügy talán azért keletkezhetett a kilencvenes évek második felére immár három kötettel (és két játékfilmmel) rendelkező szerző körül, mert még akkoriban nagyon erősen működött az akkoriban még nagyon erősnek tűnő irodalmi szubkultúrát összetartó vagy összetartani látszó néhány meggyőződés.

Az irodalom természetét illetően. Erről egyébként nagyon pontosan beszélt húsz éve a Hazai-vitában megszólaló Németh Gábor, aki humánumfogalomnak és mondatmetafizikának nevezte azt a két előfeltevést, amelyeket mintha pimaszul megpiszkált volna Hazai prózája. És valóban: Mészöly, Lengyel, Nádas, Krasznahorkai, Esterházy és sok más mondatpoétikus kanonizált teljesítményeivel szemben vagy inkább mellett óhatatlanul felforgatónak tűnt Hazai azért jóval jámborabb, már-már a gügyeségig jámbor prózája, amelyben – eltekintve az alkalmi brutáliáktól – többnyire az egyik keresztnévvel jelölt szereplő mondja a másik keresztnévvel jelölt szereplőnek, hogy ez vagy az van ezzel vagy azzal.

Persze lehetett valamiféle rafinált, ironikus hajlamú és iskolázottságú elbeszélőt sejteni a háttérben, és ezzel a poétikai mesterfogással valamiképpen beleágyazni a Hazai-prózát a Balassa Péter által a nyolcvanas években új prózának elkeresztelt fősodor egyfajta belső ellenzéki alsodrába. De ugyanúgy meg lehetett maradni, ha valakinek úgy volt kedve, a pőreségében érzékelhető előtérben is.

Leginkább talán a korszakos környezetbe ágyazott háttér miatt lett ügy a Hazaiprózából. És hogy ez a háttér létezett-e vagy sem, vagy hogy mennyire létezett, erről bőven lehetne vitatkozni. Az viszont szinte biztos, hogy ma már nem létezik.

Nincs esély reaktív prózára. Nincs humanizmus, nincs mondatmetafizika. (Hogy ez baj-e vagy sem, ki-ki döntse el saját maga.) Vagy ha mégis van, akkor sincs lényeges hatása vagy komoly jelentősége.

Bödőcs Tibor (1982 – humorista) Ha költő lennék, talán verssel felelnék a körkérdésre. De mivel humorista vagyok, a válaszom egy Hazai-paródia. A címe: Feri megfejti, de nem biztos. Íme: Feri elővett a Pall Mallos dobozból egy szál Marlborót, és rágyújtott. Évek óta nem szánkózott, de ez most eszébe se jutott. Jutka plüssállatokat rendezgetett a kanapén a nappaliban. Nem beszéltek egymással mostanában amiatt a homályos aranyhörcsög-ügy miatt. Régen hajnalig tudtak dumálni. Mindenről. Akármiről.

Például, hogy az Eskimo jobb-e vagy a Schöller? Jutka a pleisztocén korszak kutatásának üdvöskéjeként indult. Ehhez képest most használt ruhákat árult a Blahán. Feri nem indult semminek. Volt. Létezett. Néha a felhőket nézte. Máskor nem. Jutka kijött a konyhába. Szó nélkül szájába vette Ferit. A kommunikációjuk

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

881

azonban ettől sem tért vissza a régi kerékvágásba. Talán, ha egy másik, napfényesebb éghajlaton adatott volna élnünk – gondolta Feri. Elképzelte Jutkát fűszoknyás beduin asszonykának. A sivatagban élnek. Nem nagy igényekkel, valamint ehhez mért lehetőségekkel. Némi víz, egy kevéske kecskehús. Boldogság.

– Tudod, mi a mi bajunk, Jutka? Ez a kiszámíthatatlanság. Az, hogy az országunk a 45°45' és a 48°35' északi szélességek között fekszik, nagyjából középen az Egyenlítő és az Északi-sark között, a szoláris éghajlati felosztás szerint a mérsékelt övben, és az éghajlatunk nagyon változékony. A változékonyság egyik fő oka az, hogy éghajlatunkra a kiegyenlítettebb hőmérsékletjárású, csapadékos óceáni, a szélsőséges hőmérsékletű, kevés csapadékú kontinentális, illetve a nyáron száraz, télen csapadékos mediterrán éghajlat egyaránt hatással van, ezen klímatípusok közül bármelyik hosszabb-rövidebb időre uralkodóvá válhat. Az országon belül az időjárásban ezért jelentős különbségek fordulhatnak elő az ország viszonylag kis területe és sík felszíne ellenére. Tudod?

– Lehet, de szerintem az is simán elképzelhető, hogy egyszerűen nem illünk össze, Feri.

Kapd be a faszomat, Jutka, gondolta Feri, de nem mondta ki, mert kezdődött a Petőfi rádióban a vízállásjelentés, és Ferinek mindig merevedése támadt attól, mikor a bemondó azt mondta: „hajóvonták találkozása tilos”.

882

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Dérczy Péter (1951 – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő) Talán elfogult vagyok ebben a kérdésben.

De talán mégsem, magam se tudom, noha ott szerepel a regény utolsó lapjának hátoldalán – sok más név között – az én nevem is. Például, ezt sose tudtam eldönteni, vajon Attila ezt komolyan gondolta-e, vagy a névsor egy része, benne különös tekintettel az én „megszólításomra”, inkább irónia. Mert valójában nem volt közöm ehhez a szöveghez, miközben persze az a lap, a kétheti Magyar Napló, melyben akkoriban dolgoztam, sokat segített abban, hogy Hazai Attilára fölfigyeljenek olvasók, irodalmárok egyaránt; megszámoltam, 1991 és 1993 között, Németh Gábor redaktor úrnak köszönhetően, hét novellája jelent meg ott, köztük az emblematikus, az irodalmi közéletet is borzoló (Hazai recepcióját egyébként súlyosan, rossz irányba deformáló), szerintem örök antológiadarab, az A pulóver című 1992-ben.

Egy szöveg életében húsz év talán nem olyan sok, legalábbis ennyi idő nem fogja alapvetően befolyásolni a hozzá való viszonyt, de persze rálátást, szélesebb perspektívát a „tájképben” már mindenképpen megenged. Csáth Géza – Hazai egyik példaképe – számára jóval több mint fél évszázad kellett, hogy a szövegei – minden korábbi erőfeszítés ellenére – végre „megújuljanak” és új, a magyar irodalomban meghatározó, befolyásoló erővel alakítsanak ki a befogadóval viszonyt. A Budapesti skizo szerintem valamiféle köztes állapotban van ma: az nyilvánvaló volt már 1997-ben is, hogy egy tehetséges fiatalember elszánt nagy vállalkozása, aki amúgy alapvetően kitűnő novellista. Minden más könyve prózaszerkezetei is erre a kisformára utalnak, maga a Skizo is ilyen, nem beszélve az egészen kiváló betétnovelláról (Szekeres fejfájása). A szöveg mindeközben klasszicizálódott is, úgy értem, a provokatív felhangjai mintha eltűntek volna (és ezt így látom néhány, abban az időben nagyon durvának ható novellája esetében is). Jobban felerősödött a szöveg nyelvhasználati humora, néha helyzetkomikuma, ami részben ellensúlyozza a lepusztított köznyelv beemelését a szövegalkotásba. Ez a „rendkívül redukált nyelvi jelenlét” ma is a legizgalmasabb problémája Hazai beszédmódjának, hiszen ez szinte minden művén végigvonul valamilyen módon. A legtöbbször eldönthetetlenné válik ugyanis, hogy a pusztasággá tett nyelv, nyelvi kommunikáció komolyan értendő-e és jelentése van-e, vagy éppen ellenkezőleg, folyamatosan iróniára és gúnyra utal kifordítva a jelentést; vagy pedig valóban beszédmódbeli sutaság, szerzői nyelvi erőtlenség, igénytelenség. Mindegyik megoldásra számtalan példa hozható. Az eldöntetlenség, eldönthetetlenség általában jót tesz egy szövegnek, jelentéskörét bővíti, miközben az egyszerűsített példázatosságot csökkenti. Hazai láthatóan

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

883

ez utóbbira törekedett, s ez utólag, húsz év után sokkal jobban érződik. Mint ahogy az is, hogy a látszólag cinikus, nihilisztikus szövegfelszín alatt egy védtelen, magányos, szeretetre vágyó narrátor fuldoklik, aki tudja, hogy nincs megváltás.

Innét nézve a Skizóban leplezett érzelmek, kifigurázott tragikus felhangok is erősebben szólalnak meg – persze ezen a ponton már nem tudok szabadulni attól se, hogy mi történt később Hazaival, és ez, akármit teszünk is, megváltoztatja a könyv olvasását is. Nem tudom, hogy „ködlovaggá” válik-e és elfelejtik majd a Skizóval együtt vagy sem, de hozzám ma, húsz év múltán sokkal közelebb került.

Fehér Renátó (1989 – költő, kritikus) Hazai Attila általam ismert szövegeinek mindegyike időkapszula. Jelentés egy sikerre kárhoztatott, de lepauzézott korszakról: Zűrzavar, Nineties a neved!

Eredetinek lenni a csont nélküli adaptálások, a koppintások világtörténelmi évtizedében. Amikor bármi választható, tehát alig valami. Kínrímek, lila zakók. Az ezredforduló settenkedő árnyékában. Kétezerben fogunk még élni? Eredetinek lenni az eredetiség gőgje és görcse, az önfelszámolás dicsőségének romantikus pózai nélkül. A kilencvenes évek tehát ennek a szédületnek a korszaka, ez a vertigo a Hazai-próza anyanyelve, közege, működés- és létmódja, erre fekszik fel, stagediving a Diákszigeten. Búcsúbuli és reboot egyszerre. Áldás és átok. Az önfeledtség démonai és a felelősség keltette agresszió ugyanazokon a Xanaxporos idegpályákon. Az örökhétfők kéksége után a hétvégi virradatokba beleomló néhány utolsó péntek éjjel. Friday, I’m in love. Nyári hajnal, kilencszázkilencvenegy.

Margócsy István (1949 – irodalomtörténész, kritikus) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hazai Attila – kedves fiú volt, gyarló és esendő, mint mindannyian, tehetségtelen volt, mint oly sokan, de érdekeset akart: megírni úgy az életet, ahogy megélte: unalmasan és érdektelenül. A művei megjelentek, akik nagyon unatkoztak (sokan), így szóltak: de jó! – mások (többen) úgy szóltak: unalmas, mint az élet. Ügy nem volt, kis vita kerekedett: se nem jóízű – hisz mű híján nem volt miről vitatkozni, se nem rosszízű – hiszen semmi ellenszenves nem volt az írásokban. Szegény író aztán meghalt, s akár szép dolog, akár nem, illendően el is felejtették. Ám eljött az idő, a nagy rendszerváltásfelülbírálás korszaka, s adódtak olyan irodalmárok, akik úgy vélték: ha már nem sikerült a rendszerváltás politikailag, akkor ki kell jelenteni, hogy az elmúlt évszázad irodalma is befuccsolt (haj, de jó kérdés: az irodalom mozgásának ezek szerint lenne iránya? vagy legalábbis kellene, hogy legyen?). Ha pedig negyedszázad befutott irodalmával le kell számolni (ismét itt a kérdés: miért is? csak rossz művek születtek

884

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

volna hosszú évtizedeken át?), akkor kell szerezni egy elfeledett nagy írót, akit bizonyára e negyedszázad irodalmi kanonizációjának ördögi manipulációja ítélt feledésre, s az ő nevében aztán meg lehet hirdetni a szép jövőt, a szép új irodalmat.

Húzzuk hát elő Hazai Attilát, akinek ugyan nincsen érdemleges recepciója (sebaj, majd most lesz!), s dobjuk sutba negyedszázad minden ilyen-olyan törekvését.

Hát, egy konzervatív irodalmár, mint amilyen én vagyok, akinek nincs ideológiája, nincsenek esztétikai elő-írásai, legfeljebb ízlése van, csudálkozva fogom nézni azt az irodalmat, ami szegény Hazai Attila köpönyegéből fogna kibújni – de sok sikert az ilyen irodalomnak nemigen tudnék s akarnék jósolni.

Maros András (1971 – író) Ha nincs felcímkézett fiók, amibe egy szöveget gondolkodás nélkül be lehetne csúsztatni, mondván, odavaló, akkor általában valami izgalmassal van dolgunk.

Hazai Attila esetében teljesen fölösleges fiókokat keresgélni, de külföldi rokonok után sem érdemes kutatni (Carver minimalizmusa? Elliséhez hasonló kiüresedett figurák?), úgysem sikerülne definiálnunk, de még körülírnunk sem, mit írt Hazai. Amikor pályakezdő íróként először olvastam a Skizót (közvetlenül a megjelenése után – aztán persze az előző két könyvét is gyorsan elolvastam), egy nagy átverésre gondoltam. Azt hittem, Attila szórakozik az olvasóival: direkt elbizonytalanítja őket a folyamatos eldöntetlenséggel, hogy komolyan gondolja-e, amit gondol és ír, vagy sem. Ha igen, ha nem, én végigröhögtem a

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

885

könyvet. Lenyűgözött az a merész szenvtelenség, amivel a nyelvhez viszonyult.

Hogy azonos szerkezetű mondatokat ismételgetett oldalakon át. „Mondta Feri”, „mondta Ervin”, „mondta Jenci”, „mondta Krisztina”. Ilyet lehet? Neki igen. Mert a stílus, a nyelv támogatja, erősíti az ürességet, amiben a figurái mozognak (vagy épp nem mozognak, mert nincs cselekmény). Olykor brutális témákat érintett, de ezek ugyanolyan naiv közönnyel vannak ábrázolva, mint az érdektelen figurák tengődései. Annak ellenére, hogy húsz éve olvastam, jó néhány jelenetre a legapróbb részletekig emlékszem, ezeket rendszeresen fel is szoktam idézni más Hazai-rajongó barátaim társaságában. (Kedvencem a Feri zenéjéhez elképzelt „költséges klip” szinopszisa…)

Mészáros Gábor (1990 – kritikus, szerkesztő) Végigröhögöm a regényt, de nem tudom megmondani, miért (amiért újranézem A nagy Lebowskit). Hazai elbeszélője kóstolgat, közönyös és laza, nem tudom, hogy maximalista vagy nihilista, mert Hazainál olyan vékony szál választja el a két, végletes etikai motivációt.

Nem releváns számomra BZA kritikája, miszerint Hazait és elbeszélőjét nem foglalkoztatják, nem terhelik elbeszélői problémák. A feszültség és a humor épp abból ered, hogy elbeszélő és szerző távolságot tart, s mindvégig kérdés marad, hogy mekkora távolságot. Hazai Attila kísérlete elüt a korabeli prózanyelvi nem-jó magyar stilisztikától, a radikálisabbtól is, Hazai kikacsintás nélkül szól azok nyelvén, akikről ír. Mint szerző több ügyben is a vásárra viszi a bőrét, roncsolt, inkorrekt nyelvet ad beszélője szájába, olyan témához nyúl etikai reflexió nélkül, mely ma alighanem több olvasót talál (találna), mint megjelenése idején. Ma nem kavar botrányt, mert természetes, hogy minden weird, s ilyen értelemben nem válik külön mainstream és kísérleti. Nincsen etalon, így a provokáció nem rendszeren kívüli elem, nem bontja meg az állandóságot, mert nem létezik.

Ahogy a hatvanas években hatott a beat, úgy a kilencvenes években az acid. Magyarországon mérsékeltebben, underground színtéren. Hazai egyszerre veszi komolyan és nevet ezen a zenei, vizuális, érzéki, attitűdbeli hatáson. Nem gondolom, hogy azt szórakoztatja Hazai prózája, aki egyazon generáció, vagy egy szubkultúrából jön vele (nehéz volna így nézni), de kétségtelenül olyan humor Hazaié, amivel vagy együtt nevet az olvasó, vagy sarokba vágja miatta a könyvet.

Garaczi Mintha élnélje szervesebben illeszkedett a hagyományba, Hazai BS-ja kevéssé. Így alakult. A lényeg, hogy benne van, ami a provokatív, marginálissá vált szövegek sava-borsa, életereje: folytatható, újragondolandó.

886

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Nagy Gabriella (1964 – író, szerkesztő) Hazai Attilát olvasni olyan volt 1990-ben, mint egy harmadik típusú találkozás. Az egész Hazai-jelenség földönkívülinek tűnt. Sehova se illett abban a koordinátarendszerben, amelyben meghatároztuk magunk és az irodalmat, kevéssé volt fellelhető, mondhatni nem tartózkodott benne. Éppen ezért értelemmel, ízléssel, a rendelkezésünkre álló esztétikai kategóriákkal eldönthetetlen volt, hogy jó-e vagy rossz, egyáltalán mi az, amit Hazai csinál. Ült köztünk ez az ember, nevetgélt, sőt kuncogott kajánul, naivan (álnaivan?) felvázolt egy, a legvadabb fantáziával is követhetetlen, mindentől elrugaszkodott világképet, magyarázta irracionális felfedezéseit a nyelvről, karakterekről, és mi azt kérdeztük elnéző mosollyal, miért beszél ekkora marhaságokat ez az egyébként kedves és szimpatikus fiú, mi az, hogy „A lelki és szellemi lét megfeszül” meg hogy „Mint egy penge, belehasít a tudás határtalan birodalmába”. Együgyű, defektes kicsit, totál beállt, vagy mi van? Nem, egyáltalán nem voltak az írásai letaglózóak, elsöprőek, önmagukért szavatoló műremekek, de Hazai annyira pontosan tudta, mit akar, olyan elszántan és következetesen ragaszkodott agyszüleményeihez, olyan korán megvolt a fülre felismerhető Hazai-mondat, az egyre terebélyesebbé épülő, öntörvényű világ, hogy meggyőzött. Ez a társasági közlekedés, a nyelv, az irodalom konzervjeit kamaszos daccal, fojtott indulattal, mégis szelíden fel- és szétrúgó, az összes idegszálával tárgyában jelenlévő, mondataival együtt lélegző író az egyik legeredetibb, ki nem bontott tehetsége volt generációja irodalmának.

Németh Gábor (1956 – író, szerkesztő) Kanonizálták? Vagy mégsem?

Azon vagyunk, ezerrel. Szerencsére lehetetlen.

Maradandó életművet hagyott hátra szerinted?

Eddig mindenesetre megmaradt. Jósolhatatlan ügy. Kézirat nem ég el, alapvetően az örökkévalóságban hiszek, de a respektus láthatóan nem-folytonos függvény. Mészölyről is el lehetett felejtkezni. Aztán eszünkbe jut, ha megint van (lesz) eszünk hozzá.

Mivel verte ki a biztosítékot az irodalmi életben 20 éve?

Ugyanazt gondolom, mint húsz éve. Az ún „humanizmus” ironikus erodálásával és a mondatfetisizmus felszámolásával.

Tényleg mérföldkő a magyar prózában a Budapesti skizo? Vagy csak egy amatőr fércműve, ahogy annak idején többen állították?

Fércnél maradóbb. Azt mindenesetre megmutatta, mi mennyi, merre hány méter.

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

887

Van-e Hazainak humora? Ha igen, mitől működik ez a humor?

Frenetikus. Tökéletesen komolytalan a tragédia evidenciáján túl. Mint Buster Keaton – mozdulatlan arccal fergeteges vicceket csinálni, ehhez rettenetesen értett. Érződik-e Hazai hatása a mai magyar prózán? Vannak-e követői? Vagy egy „magányos cowboy” volt, akinek nem lehet folytatása?

Csak annyira, mint Limonádé Joe. Abszurd volna, ha bárki követni próbálná, nem is nagyon látszik ilyesmi szándék. Inkább robbanás volt, szép, nagy helyet hagyott maga után, mindenféle váratlanság elférne a bombatölcsérben. Bár már látnám.

Hol van ma a helye Hazai műveinek?

A magas polcon, hogy mindig elérjen.

Kinek volt igaza 20 éve: a földbe döngölőknek vagy a rajongóknak?

Szerintem nekem, szmájli.

Péczely Dóra (1968 – szerkesztő, kritikus) A gimnáziumot lehajtott fejjel csináltam végig. Olvastam a pad alatt, ez igen kényelmetlen testhelyzet négy éven át, a nyakcsigolyák megsínylik. A nyolcvanas években vagyunk egy vidéki kisvárosban, az otthoni komoly klasszikus könyvtárból lehet válogatni, de mivel nincs nagyon kivel az olvasottakról beszélgetni, Szerb Antal a könyvtárosom. Délutánonként leveleket írok fővárosi gimnáziumba járó barátaimnak. Ők adják a kezembe Allen Ginsberg verseit tizenhat évesen. Az Írók boltjába csak évekkel később jutok el, és kortárs magyar versesköteteket viszek haza magammal. A budapesti élethez Szegeden és Szombathelyen keresztül vezet az út. Az a világ, ami aztán „fönt” megnyílik, egy új univerzum. Akiket addig csak olvastam, megelevenednek, legyenek akár irodalomtörténészek, akár írók. A Művész moziban törzsvendég vagyok. Rám csaj még nem volt ilyen hatással. Hát, rám sem film. Valahogy minden jelen lesz.

A hétköznapok, a hétvégék és a művészeti tapasztalat egy időre szinkronba kerül, az egyikből ki, a másikba be, és mind otthonos. De ez nem az az otthon, ahol felteszed az asztalra a lábad, és bámulod a tévét. Vagy ha igen, akkor sem úgy, akkor a tévéből is valami más folyik. Valami kegyetlenül értelmezendő. És mindent átitat a fűszag. A Budapesti skizo egyik jelenete egy Nagycirkusz-beli partyn játszódik. Ahol persze ott pörögtem a porondon a megtalált világot jelentő extilosos partiarcok között, és Attilával is összefutottam. A dübörgő jungle-ritmust túlharsogva csak annyit mondott azzal a híres mosolyával: Lefogytál, jól áll neked. Tisztára, mint egy Hazai-mondat.

888

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

Soros Feri (1972 – Kanadában élő író, újságíró) Hazai Attilát volt szerencsém ismerni, még a kilencvenes években mellém lépett a Szimplában, vagy valami másik pesti szórakozóhelyen, én megkérdeztem, mivel foglalkozik, azt felelte, azzal, amivel mindenki más: az élete abból áll, hogy letagadja, elködösíti és magának se vallja be, hogy voltaképpen nem csinál semmit. Érdekelni kezdett a figura, íróilag, úgy értem. Olyan volt, mint egy növény.

A mosolya is, mint egy virág mosolya. Minimalista, lassú virágmosoly. Egyébként szerette és nagyra tartotta a növényeket. Egyszer azt mondta nekem: „Növénynek lenni végletesen letisztult és valószínűleg nagyon egészséges létmódot takar.

Egészséges többek között azért, mert a növények kívül-belül többnyire rém tiszták, általában nem fogyasztanak nehezebb, zsírosabb ételeket. Ezért talán az sem baj, hogy a legtöbbjük sajnos nagyon keveset mozog.” Később megismerkedtem Hazai prózájával. A véleményem az, hogy ez a fajta irodalom a Great Stone Face és egy cinikus kaktusz házasságából született. Ha lesz folytatása e művészetnek, akkor minden bizonnyal a növények művészetében zajlik majd e folytatás.

Szabó Gábor (1964 – irodalomtörténész, kritikus, a bevezetőben említett Hazai-monográfia szerzője)

Ahogy most látom, Hazai szövegei úgy váltak a kortárs irodalmi szubkultúra klasszikusaivá, hogy nagyjából mindenki tud róluk, ám nagyjából senki sem olvassa őket. Még életében valamiféle legenda szövődött a személye köré, ami átsugárzott a prózavilágára, kultikus fénybe vonta a szövegeit, amelyekről egész egyszerűen „illett” tudni. Írásai egyébként roppant önreflexivitással – hol önironikusan, hol pedig az önfelszámolás komorabb hangfekvésében – számot is vetnek az ismertségnek ezzel a sajátságos formájával; többek közt épp a BS oldalain találhatunk ezzel kapcsolatban nagyon izgalmas passzusokat. A regény egyébként valószínűleg nem a szerző legjobb műve, inkább a kisprózákban kidolgozott nyelvi-poétikai újítások összegzési kísérlete, ám amivel kapcsolatban mégis a legnagyobb félreértés volt azt képzelni, hogy csupán Ellis ismert regényének valamiféle sikertelen hazai(s) adaptációja lenne. Hazai épp olyan ironikusan figurázta ki a minimalista szövegeljárásokat, ahogyan a posztmodern közhelyeket, sőt saját alkotói helyzetét is. Egyrészt talán ebben ragadható meg a Hazai-értelmezést övező zavar egyik oka: az irodalmi tér kódrendszerének szinte teljes körűen parodisztikus felforgatása ugyanis igencsak megnehezíti az ideológiavezérelt értelmezések bejáratott eljárásait, s a jelentés megragadása helyett a jelenlét érzékelését rögzítő fogalmi készlet kidolgozására sarkall. A másik okot abban látom, hogy Hazai totálisan roncsolt nyelviségű prózája akkor lépett be az irodalmi színtérre, amikor a mainstream irodalom éppen saját

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

889

mondatfétiseinek csiszolgatásával, esetleg decens problematizálásával volt elfoglalva. Ez a közeg csak megerősítette azt az egyébként is kézenfekvőnek tűnő lehetőséget – és ennek alaphangját BZA nagyon elegáns, ámde teljesen téves kritikája adta meg –, hogy tudniillik valami naiv dilettantizmussal állnánk itt szemben.

Nemrégiben megjelent Hazai-monográfiámban viszonylag részletesen igyekszem bemutatni azokat a nyelvi játékokat, nagyon is tudatosan alkalmazott trükköket, amelyek segítségével ez a „dilettáns” hangzás megkomponálódik. Csak az tud pontosan visszaénekelni egy fals hangot, aki tökéletes hallással rendelkezik: Hazai hajszálpontos mellélövései szerintem a prózanyelv tökéletes ismeretéről tanúskodnak.

A kortársi kanonizációt tovább nehezíti az irodalmi és a társadalmi-politikai közeg változása. A „rokokó kilencvenes évek” pezsgéséhez képest most inkább olyan „ügyek” felvállalását végzik a szövegek, amelyek e visszarendeződő ideológiai térben emancipációra szorulnak, a kísérletező kedv mintha megcsappanni látszódna. Bár Bencsik Orsolya Több életének elbeszélője, a maga lapos, látszólag reflektálatlan, ám szerzőileg nagyon is tudatosan megalkotott bölcselkedéseivel akár a feriség női változataként is látható.

Szegő János (1982 – szerkesztő, kritikus) 1500 karakterben válaszolni az izgalmas kérdéscsokorra, arra ingerel, hogy egyetlen mondatot írjak, Hazai-félét sajnos nem tudok, olyat ő se tudott mindig, amolyan emblémásat, bélyegeset, amivel feladta a leckét, aztán ezt az egészet, ami benne pulzál minden sorában, minden rá jellemzően elmesélt történetében, a nyelvi kamera, amit látszólag odabasztak a sarokba, a Budapesti skizóban is, és ha már hasadás, akkor itt van Farkas Zsolt és Margócsy István akkori disputája, na, azt hiszem, ezt a szót Attila nem írta volna le sose, és az is most tűnik fel, hogy Attila lett ő is mindenkinek, kicsit mint JA, de ez félrevisz, mert annyit akarok csak írni, hogy ott az ügy kapcsán megkülönböztetik a regény szociologizáló és textuális vetületét: azóta eltelt 20 év, ami akkor szociologizálás volt, a korrajz mint graffiti, az mára társadalomtörténet lett, egy mindig éhes város, Budapest akkori erjedése, ahogyan lassan végigmegy a gyorsmondat, ami akkor textuális volt, az most is textuális; most is van nyelve, megnyalom, érzem, hogy érdes, olyan másmilyen, Hazai máshogy látta az egészet, máshogy mesélte el a történetet, elbeszélt és el beszélt, arról, hogy nincs alvás, amiről mindig beugrik hozzá a kritikavita, Bónustrack; és ha már számok így a végén, azt érzem, ez tényleg egy páratlan regény és ennyi „rossz” mondatot nem lehet másnak leírni csak egy jó írónak, kicsit mint a Kertész, de az fix, hogy nem lesz Hazai Intézet, illetve ha van, akkor az nagyon másmilyen és nonstop: mondom nincs alvás.

890

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

891

Totth Benedek (1977 – író, műfordító) Azért az elég durva lehet, amikor Ady-idézetekkel felvértezett kritikusok rontanak rád, és próbálják három bekezdésben megsemmisíteni az új regényedet. (A kritikus ne végezzen félmunkát: az írót is a művel együtt.) De persze az se jó, ha Bret Easton Ellis-mániás hülyegyerekek kezébe kerül a regényed, csak mert leesett nekik, hogy a címe rajongásod aktuális tárgyára utal. (Budapesti psycho.) Mert ezek az elborult fanatikusok tíz oldal után félreteszik a könyvedet. (Őszintén: a sarokba vágják.) Mert nem ezt várták. Mert ez nem az. (Már miért kellene, hogy az legyen? – kérdezem magamtól így utólag.) És onnan nehéz visszajönni. Mondjuk újabb húsz év.

Amikor először a kezembe került a Budapesti skizo, nem adtam neki esélyt.

Dühös lettem, de nem azon háborodtam fel, amin az irodalomkritika. (Őszintén: azt sem tudtam, hogy az létezik.) Nem fogtam, hogy mik a tétek, mivel harcol itt ádáz módon egy nagyon dühös szerző. A Budapesti psychóra számítottam, és cserben lettem hagyva. A találkozás részleteire nem emlékszem, de valószínűleg az első dugásig se jutottam el a könyvben, mert akkor biztosan tovább olvastam volna. (Nem vicc, ez nem Sárbogárdi Jolán. Papíron ritkán kefélnek így. Magyar papíron, mondjuk biztos.)

Hazai nem úgy radikális, ahogy Ellis. Ez most már világos. (Nem csak úgy lehet valami radikális, ahogy Ellis, ez is evidens, ha nem vagy szerelmes.) Talán, ha előbb hangzik el Feri szájából, hogy mindenki kapja be a faszát. Vagy többször. Nagyobb nyomatékkal. Dühösebben. Pedig biztos, hogy őszinte gesztus volt. Még ha képletesen értette is, hogy mindenki kapja be a faszát. (Szeretett így játszani a nyelvvel.)

A Budapesti skizo napra pontosan a huszadik születésnapomon jelent meg. A negyvenedikhez közeledve talán megértettem pár dolgot. Például, hogy nem csak az élet tud kurva bonyolult lenni, hanem az irodalom is. (Van, akinek ez előbb leesik.)

Turi Tímea (1984 – költő, szerkesztő) Hazai Attilához 2006-ban jártam prózaírói szemináriumra a szigligeti JAK-táborba.

Prózaírói szemináriumra, pláne Szigligetre, igen nagy tervekkel szokott érkezni az ember: valódi tudásvággyal, héroszoknak hitt írók közé. Aztán jó esetben a táborban megtanulja, hogy az írók mégsem héroszok. De Hazai szemináriuma nem emiatt volt emlékezetes a számomra. Persze pár dolgot már olvastam tőle, láttam a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmet, és biztos voltam benne, hogy sokat fogok tudni tőle tanulni, mert akinek van stílusa, annak már mindene megvan, és mert aki úgy ír, ahogy ő, az biztos szeret szöszölni a mondatokkal, amiről azért már akkor is tudtam, hogy a munka alapja. Ahogy teltek a napok, egyre

892

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

nagyobb bizalommal fordultunk Attilához, aki csak ült, és figyelt, és mosolygott.

Biztosak voltunk benne, hogy készül valamire. Mi meg, a szeminaristák, csak olvastuk és olvastuk fel a szövegeinket. Utolsó napon, amikor azt gondoltuk, hogy a nagy várakozás eredményt hoz, ő csak megint elmosolyodott, és annyit mondott, hogy igazából ő nem fog tudni mondani semmit, a szövegeink tükrök, mindegyikben megpillanthatjuk egymást.

Nem ismertem nála ösztönösebb demokratát. Teljesen mindegy, hogy amit írt, követhető-e vagy sem, mert lenyűgöző, hogy ő tényleg ebben a szellemben írt: nincs az az írói szerep, az az elbeszélői tekintet, ami jogosítványt adhat a kívülállásra, amitől több lennél a szereplőidnél, amitől kivételes lenne az irodalmi mondat a többi mondat közül. És még annyit is mondott, hogy higgyük el neki, jobb korán kelni, mint későn, mert akkor több tennivaló belefér a napba, és kellemesebb este a pihenés. Ez volt az egyetlen tanácsa, de ezt is csak úgy, barátilag.

Valuska László (1981 – kritikus, szerkesztő, kulturális újságíró) Pár évvel vagyunk az Amerikai Psycho megjelenése után, bemutatták a Trainspottingot és a Ponyvaregényt a mozikban, már meghalt Kurt Cobain is, amikor 1997-ben megjelent a Budapesti skizo. A kritikák, talán érthetően, képtelenek voltak elhelyezni a posztpéterek korszakában Hazai Attila prózáját, mivel nem a mondatban létezett, hanem karakterben és történetben, a nyelvet nyersen és koszosan használta. Semmi meglepő nincs abban, hogy a minimalizmusba menekült akkor, amikor Esterházy, Nádas, Kertész vagy Krasznahorkai a tökéletes mondatokat keresték.

Hazai a szövegei és interjúi alapján punk volt, ösztönösen rendszerellenes magánzó, aki egy szubkultúra aktív tagja és megfigyelője volt, pedig a résztvevő megfigyelésnek megvannak a maga problémái a terepen. Újraolvasva a könyvét nem csupán egy tilosos-narancsos generáció regényét írta meg a Budapesti skizóban, hanem általánosságban ábrázolja a rendszerváltás utáni késő húszasok, korai harmincasok életét. Bizony, az enyémet is.

Minden generációnak van Ferije, akihez képest a többségnek lehet valamilyen identitása, miközben vágyott kíváncsisággal próbálják megfejteni a titkát. Feri apolitikus, kívülálló, folyton ironizáló, pont ezért radikális, őszinte és reménytelen.

Regénye majdnem neorealista, mert ki mondja meg, milyen a valóság, ha mindenki be van tépve? A Hazai-féle szmókerrealizmus valóságos, életszerű helyzetekben mutat ismerős szereplőket, dialógusokat, poénokat és problémákat, miközben a finoman könnyed, lebegő, elemelt elbeszélői mód izgalmas távolságot is tart.

2017/3

hÉvíz /

Hullámverés

893

A speed és a fű tempójára zakatoló elbeszélés húsz évvel a megjelenése után is élő, füstös és sebezhető. A valóság elfolyt éjszakákból, elcsúszott nappalokból áll, sebzett emberek mondanak rossz mondatokat béna helyeken, majd lesznek végtelenül boldogok vagy magányosak ugyanazon a napon, miközben többet gondolnak a szexre, mint a szerelemre és fejből idéznek oldalakat random regényekből. Szóval a valóság még ma is pont olyan, mint egy Hazai-regény.

Visy Beatrix (1974 – irodalomtörténész, kritikus) Ma nem lenne (ekkora) Hazai-ügy. Már ha a húsz évvel ezelőtti megszólalásokat és vitát annak lehet tartani. „Ügyet” az irodalmi élet és a kritikusok felpörgése csinált belőle: egy részüknél a Budapesti skizo kiverte a biztosítékot, és ennek erős hangot adtak, mások pedig védelmükbe vették és pajzsul használták Hazai kanonikuskanonizálódó irodalommal és beszédmóddal szemben mozgó prózáját. Az akkori pengeváltás sokkal inkább tűnik az ügyeletes megmondóemberek (meta) vitájának és a hatalmi pozíciókról szóló kritikusdiskurzusnak – ki, mit és hogyan emelhet be vagy taszíthat ki az akkor elfogadható, méltányolható irodalom kereteibe/ből –, mint érdembeli beszédnek a regényről. (Kivétel talán a Narancsbeli finálé.) Ám az eset lényegében mégis visszavezet a kortárs irodalom irányainak, legitimizálható megszólalásmódjainak, formáinak kérdéséhez, és az sem véletlen, hogy épp Hazai Attila alakja és prózája kapcsán lógtak ennyit a szeren.

Hazai műve(i) két dologra tettek magasról, ami elérte mindkét pólus ingerküszöbét, egyrészt nélkülözi azt a moralizáló, értékrendeket mint aláfölérendeltségi viszonyrendszert ábrázoló attitűdöt, ami a mindig is a kanonizált, kanonizálódó magyar irodalom sajátja. (Ezért fontos, hogy művei – látszólag – nem szándékosan mentek szembe, mert az már morális pozíció lenne.) Másrészt, az előbbitől nem függetlenül, figyelmen kívül hagyta, felszámolta az erősen formált, „szépirodalmi” prózanyelvet. Kár, hogy nem tudta ezeket még jobban csinálni, mert e fontos alapállás – az utóélet, a Hazai-díj ezért fontos – és a zseniális, humoros, erős részek, pillanatok mellett a regény mégis egyenetlen, időnként túlírt, és nem minden pillanatban tudott meggyőzni a speedes tudatállapot vagy a szex ilyenségéről, még ha ezt a széttartó szöveget és narrációt könnyen lehetne a skizo állapot „hiteles” vetületének is tartani.

A Budapesti skizo egy felpörgetett irodalmi pillanat, aki mert, ráfeküdhetett az anyagra és élvezhette azt (aki félt tőle, hangosan sikíthatott ellene). A szer közvetlen hatása elmúlt, az élmény emléke, zsigeri lenyomatai azonban élénken élnek.

894

hÉvíz /

Hullámverés

2017/3

ÖBÖl

Farkas Ferenc szobra

Kepli József János

Miért ne születhetne legenda?

Születhetnek-e mondák és legendák napjainkban, vagy a felvilágosult 21. század végleg leszámolt a tündérmesékkel? A kérdés most a Hévízi-tó Flavius-legendája kapcsán merült fel.

Reflexió Müller Róbert írására.

A Hévíz legutóbbi számában Müller Róbert a hévízi Flavius-legenda történeti alapjáról (pontosabban annak hiányáról) ír.1 Felsorolja a történeti tényeket, amelyek cáfolják, hogy a később római császárrá emelkedett Flavius Theodosiusnak bármi köze lett volna a Hévízi-tóhoz, és megjegyzi, „a legenda eleve kitalált történet, de mindig fennáll a veszély, hogy a benne foglaltakat konkrét tényként kezelik” (itt idéz a Zalai Hírlap egyik számából, amely valóban ezt sejteti). Hévíznek a Flavius-legenda helyett az ismert pannóniai Canius családot, illetve az egyik tagjának csodálatos gyógyulásával kapcsolatos legendát javasolja, mivel nemrég CANIUS feliratú római kori korsót találtak egy hévízi útépítés során. Szeretném elmagyarázni, hogy bár tökéletesen egyetértek Müller Róbert megállapításaival (még a veszély említésével kapcsolatosan is), miért érzem mégis helyénvalónak, hogy az önkormányzat „Korok és Borok sétaútja” nevű projektjében Flavius szerepeljen kiemelt helyen.

Egy történész feladata (többek között), hogy a rendelkezésére álló tudományos módszerekkel alátámasztott és bizonyított, hiteles tények alapján rögzítse a múlt és jelen történéseit. Ha ebben a munkában olyan területre téved, ahol a leírt szó nem feleltethető meg a fent említett kritériumoknak, joggal ragad tollat. Amikor az írott történelemben (vagy annak interpretációjában) csak a leghalványabb lehetőség merül fel például a nemzeti identitások közötti átjárhatóságra, kinyílik egy ajtó, és máris osztoznunk kell Hunyadi Mátyáson, Hugyecz Lászlón, Liszt Ferencen, csak hogy az elmúlt évek során szerzett saját tapasztalataimból merítsek.

A Hévízi-tó legendája azonban vállaltan mese, melynek központi alakja egy valódi történelmi személy. Tudjuk, „egy vízben hancúrozó, karddal hadonászó menyecske nem dönthet az államforma felől”2 , mégis nem létezik brit, aki ne 1 Müller Róbert: Flavius vagy Canius? in: Hévíz 2017/2.

2 In: Monty Python and the Holy Grail (1975)

2017/3

hÉvíz /

öböl

897

lenne büszke Artúr király alakjára, akinek legendája világszerte ismert.

A Flavius-legenda nem tartalmaz olyan fordulatot, minek kapcsán akár a Flavius család leszármazottai, akár az egykori fényes római birodalom ma élő örökösei kifogást emelhetnének.

Ha körültekintően akarunk eljárni múltunk valóságtartalmának vizsgálata kapcsán, felejtsük el a A Canius-korsó legendákat, mítoszokat, meséket, és a szájhagyomány útján terjedő történeteket! Szorítkozzunk csak a puszta tényekre, így írjunk történelmet. Egy legendában, egy mondában viszont természetes a csoda motívuma, ami sokkal inkább hit és fantázia, mintsem tudomány kérdése. Amikor egy olyan történetet találunk ki, melyben valaha élt valódi személy szerepel, kétségkívül óvatosnak kell lenni, hogy a valóság és mese közötti terület átjárhatósága jól érzékelhető legyen, illetve a történet eseményei konzisztenciát mutassanak az érintett személy elő- és utóéletével egyaránt. (Gondoljunk csak Mátyás király történeteire vagy a szenteket övező legendákra.)

Ránk süthető-e a Hévízi-tó legendájának írása és terjesztése kapcsán a történelemhamisítás vádja? Tekintve, hogy itt, mint ez mindenhol kellő hangsúllyal megjelenik: legendáról van szó, ráadásul ún. eredetlegendáról.

Fontos tisztáznunk a fogalmakat. A Hévízi-tó keletkezésének története formaiműfaji szempontból eredetmagyarázó monda, azaz a Hévízi-tó születésének legendájaként lehet róla beszélni. „Az eredetmagyarázó mondát más nyelveken mesének is (pl. angol explanatory tale) nevezik, s a magyar kutatás is használta a ‚természetrajzi mese, természetmagyarázó mese’ elnevezést. Népköltészeti szöveggyűjtemények a legutóbbi időkig soroltak a mesék közé eredetmagyarázó mondákat. Ennek nemcsak az az oka, hogy a műfajok meghatározásának híján a mese mintegy összefoglaló terminusként valamennyi népi elbeszélő prózai műfajra alkalmazható volt, hanem az is, hogy mese és eredetmagyarázó monda között nagyon sok hasonlóság van”– mondja a tudomány.3

3 Magyar Néprajz V. Folklór 1. szerk. Paládi-Kovács Attila

898

hÉvíz /

öböl

2017/3

A legenda szövege (Szántó Endrétől) Az történt, hogy a nagyhírű és gazdag Theodosius családban fiúgyermek született 347 januárjában. A kis Flavius Theodosius azonban vézna termetű volt, s egyik lábára béna. A család mindent megtett, hogy meggyógyítsa a fiút. Minden gyógyszert, kuruzslást, amit a nagy Római Birodalom orvosai és jósdái ismertek, kipróbáltak az előkelő betegen, de hasztalan.

A család hírül vette, hogy Pannóniában, a Pelso nevű tó (a mai Balaton) nyugati partján fekvő római erődítményben, Valcumban – amit ma Fenékpusztának hívnak – csodálatos gyógyulásokról mesélnek az ott állomásozó katonák. Nem messze az erődítménytől a mocsaras vidék egyik részén melegvíz ölelte körül a nádas egy részét. Megfigyelték, hogy az erdei vadak oda járnak. Megfürdetik fájó tagjaikat a vízben, s nem sokkal később, szinte elfelejtve minden bajukat futnak vissza az erdőbe. Az erődben élő katonák is kipróbálták ezt a helyet, s náluk sem maradt el a jótékony hatás, szinte megfiatalodva tértek vissza az erődbe.

A katonák által elmesélt történetek egészen Rómáig jutottak. Itt szerzett tudomást róla a Flavius család is. A kis Flavius Theodosius dajkája titokban Krisztus hitű keresztény volt, a katakombák mélyén szerezte tudását, hitét, s vált Krisztus követőjévé. Nagy szeretettel gondozta és nevelte a béna kisfiút, akit a gondozására bíztak. Természetesen vállalta a Rómából Pannóniába vezető hosszú utat.

A Balaton mellett állomásozó katonák mutatták meg a dajkának azt a helyet, ahol a meleg víz a nádasba ömlött, majd kérte a katonákat, hogy hagyják magukra a beteg gyermekkel.

A dajka a Szűzanyához fohászkodott, hosszasan kérlelve őt, hozzon gyógyulást a kisfiúra. A dajka esdeklő imáját meghallgatva a Szűzanya forrást fakasztott a nádas közepén, s meleg vizű gőzölgő tóvá vált a hely a mocsár közepén. A fiú a föld mélyéből előtörő forró vízben fürödve, a gőzölgő iszapban naponta megmártózva hamarosan vissza is nyerte vézna gyermektestének épségét és teljes egészségét.

Az egészségét visszanyert fiú édesapja mellett, akit szintén Flavius Theodosiusnak hívtak és I. Valentinianus római császár hadvezére volt, hamar megismerkedett a hadviseléssel. 369-ben, 22 évesen Britanniában harcolt apja mellett, majd 370-ben a Rajnánál, 372-373-ban a Duna mentén hadakozott apjával együtt a birodalomra törő ellenséggel szemben. 374-ben az Alsó-Duna melletti Moesia katonai parancsnokává léptették elő. A 27 éves Theodosius felnőtt a feladathoz.

Pannoniában legyőzte a Dunát átlépő ellenséget, s ezzel bizonyította parancsnoki képességeit, katonai tekintélyre tett szert. Sikereinek és bölcsességének köszönhetően 379-ben a Római Birodalom császárává választották.

2017/3

hÉvíz /

öböl

899

Ha bármely, a tó keletkezésére vonatkozó mesét, mondát vizsgálunk, azt tapasztaljuk, hogy a történet egy csodával határos vagy egyenesen csodaszerű gyógyulás körül artikulálódik. Jelen esetben a Hévízi-tó eredetének története a római korba kalauzol minket, ahol egy valóságos történelmi személy alakjának bevonásával válik a cselekmény hitelessé, hihetővé. Arról a korról van szó, amikor Európában terjed a kereszténység, maga a tó eredete a valós történelmi személyen keresztül kapcsolódik ehhez. Hogy az eredetlegenda története (fabula) visszacsatol a történelem alakulására (a császár isteni segedelemből való gyógyulása hatott a keresztény valláshoz való viszonyulásához), egyenesen bravúros megoldás.

A népköltészetben a legenda tág műfaji kategória, mely általában az egyház szentjeinek, a kanonizált kereszténység történetének szereplőiről, életéről, csodatételeiről, bizonyos szent vagy gyógyító erővel felruházott helyekkel kapcsolatos, csodákról tudósító elbeszéléseket jelent. Flavius Theodosius ugyan nem volt szent, ám a kereszténységgel való kapcsolata miatt általános tisztelet övezte a keresztény világban. „A mese és a monda csodaszemlélete közül azonban az eredetmagyarázó monda egyiket sem követi, hanem inkább a legendára hasonlít” – írja a szakirodalom. A helyi mondák egyik csoportjaként elemzi Honti János is az ún. magyarázó vagy aitiológiai mondákat, amelyek arra a kérdésre válaszolnak, hogy miért olyan ez a hely, amilyen?„Nem pusztán felidézik a múlt emlékét, hanem úgy mondják el az eseményeket, hogy következményeikre is rámutatnak” 4 Úgyhogy talán nem követünk el vétséget, ha Flavius hévízi történetére is a legendákkal kapcsolatos kritériumokat alkalmazzuk. Ne felejtsük továbbá, hogy bár a legenda központi alakja a fiatal császár, maga a történet mégsem róla, hanem az imádság hatására megjelenő isteni csoda következményéről, a természeti képződmény keletkezéséről szól. A keresztény kultúrkörbe ágyazott történet kiemelten fontos eleme a csodatévő forrás hatása, mely több, a népi hagyomány által fennmaradt hévízi mese és monda alapja.

4 In.: Magyar Néprajz V. Folklór 1. szerk. Paládi-Kovács Attila, idézi: Honti 1962: 258-259.

Kepli József János

900

(Dunaújváros, 1981) bölcsészettudományi tanulmányait a Károli Gáspár Református Egyetemen végezte, magyar nyelv és irodalom szakon.

Hévíz alpolgármestere, lelkes rajongója a Hévíz folyóiratnak.

hÉvíz /

öböl

2017/3

2017/3

www.facebook.com/hevizfolyoirat