Hévíz folyóirat // 2017.2

Művészeti folyóirat XXV. évfolyam • 2017/2 Ára: 400 Ft

Bereményi Géza Horváth Viktor Zoltán Gábor prózái

Murányi Zita Vörös István Zalán Tibor versei

BolaÑo / Vágvölgyi Hajószakács

Saly Noémi Müller Róbert

Hévízi legendák

tömörkény és tar Mészáros Gábor esszéje

Tartalom

2017/2

Nyílt víz Bereményi Géza: Vali . ...............................................................................................................................................................705 Zalán Tibor: A legnehezebb ................................................................................................................................................712 Toroczkay András: Nulladik típusú talán .......................................................................................................................716 Horváth Viktor: A hercegi vadászat .................................................................................................................................718 Babiczky Tibor: A séta, Hasonlatok ..................................................................................................................................726 Borda Réka: láttam vezetőinket . ........................................................................................................................................727 Kerber Balázs: Hogy telik ........................................................................................................................................................728 Varga Melinda: félig .................................................................................................................................................................. 730 Szántó Péter: A Főnix, Őszi mélyszántás . .....................................................................................................................731 Bándi Máté: Karambol . ............................................................................................................................................................737 Horváth Veronika: belégzés, sóhaj .................................................................................................................................. 738 Villányi G. András: Jól hangolt zongora ........................................................................................................................740 Décsy Eszter: Hajnali műszak ..............................................................................................................................................741 Murányi Zita: azok a régi ................................................................................................................................................................. 744 Juhász Róbert: Pi élete .............................................................................................................................................................745 Beck Tamás: A lúzer randizik . ...............................................................................................................................................746 Orcsik Roland: Madárles ...................................................................................................................................................................749 Vörös István: Régi, szép félelmek ......................................................................................................................................751 Zoltán Gábor: Egy semmiség ..............................................................................................................................................752

Hajószakács Saly Noémi: Hosszú félbarna vagy pikfek? (Italok a kávéházban) .................................................................763

Hullámverés Mészáros Gábor: Különszámok (Tömörkény és Tar) .................................................................................................. 773 Vágvölgyi B. András: Bolaño és a Dél keresztje ........................................................................................................785

Öböl Müller Róbert: Flavius vagy Canius? ....................................................................................................................................795

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Szálinger Balázs Szerkesztő: Cserna-Szabó András Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Fehér Renátó Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Olvasószerkesztő: Cséby Géza Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs, Szántó Endre Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Bereményi Géza

VALI

A

mikor kiderült, hogy én végleg életben maradok és hazaengedtek a Szent László Kórházból, a nagyapám jött értem két emberével. A taxiból bágyadtan vettem újra észre a napfényben nyüzsgő várost. A felnőttek egymáshoz beszéltek, merthogy én megnémultam, járni is elfelejtettem, csak a szememet úsztattam ide meg oda, azt is lassan. A nagyapámnak, Sándornak lelkére kötötték az orvosok, a szívemet vizsgáltassa ki, mert azt biztosan megviselte, amit ki kellett állnom. Ezt ő Rózára bízta, amint megérkeztünk az udvarra, azzal ment is vissza a standhoz a piacra az embereivel.

Az udvaron mindenki fogadott, akit csak ismertem a betegségem előtti időkből. Vali is biztosan ott volt közöttük, de akkor még nem tudtam megkülönböztetni a többi lakótól. Őt akkor fedeztem fel, mikor Róza pénzt adott a kihívott orvosnak, mert az meghallgatta a szívemet, vagyis kivizsgált, de főként azt tanácsolta, hogyan mozgassanak engem, amire fel Róza nagyanyám pokrócot terített a szoba padlójára, hozzá párnákat is tett oda, és áthívta a szomszéd kislányt, hogy segítsen nekem tornázni. Ez volt Vali.

Két copfban volt a barna haja masnikkal, egy évvel volt kisebb, mint én, de még akkor is ügyesebb lett volna nálam, ha nem lettem volna annyira magatehetetlen, mivel talpraesett, ügyes kislánynak bizonyult. Mutatta a bukfencet, én meg bámultam megnémultan, hanyatt hogyan kell, be nem

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

705

állt a szája, levetette magáról a mackónadrágját és egyik meztelen lábát meghajlítva rugózott, a másikat egyenesen tartotta hátul, aztán fordítva, akkor meg a fenekébe gyűrődött a bugyija, nem úgy, mint előzőleg, amikor be lehetett alá látni, mert nagy volt neki a bugyi. Úgy mutatta, hogyan is kéne nekem mozognom, én meg csak feküdtem ott, mert mást nem tudtam, de azért éreztem némi szégyenfélét, hogy én mért nem, ha ő igen. Minek fontoskodik? Mert fontoskodott. Terpeszbe állt, látod, így, hajlongott, látod, így, mintha nekem a fejem lett volna beteg, nem a testem, azt élvezte Vali.

Róza, amikor a standbeli munka megengedte, végigfutotta a rövidke utat a piacról, bejött hozzánk gyönyörködni, kacagva kislány lett ő is, úgy segített megmozgatni az unokáját. Meg átjött Vali nagyanyja is a szomszédból, de az csak szigorúan állva pontos utasításokkal látta el az ő saját unokáját, mit hogyan csináljon velem. Ez az asszony vidékről jött a leányát, Vali anyját helyettesíteni, mivel az meg folyton túlórázott a férjével együtt. De a tornadélelőttök után mindig a drága és örök Róza vitt az ágyba engem, az ő langyos melléről kerültem a nagy párnámhoz vissza.

Azután magamra maradtam bizonyos könyvekkel és valahogyan megtanultam olvasni. Biztosan abban is segítettek valakik, hogy hogyan kell a betűket egymáshoz olvasztani, de őrájuk nem emlékszem. Csak arra, hogy egyszer csak végigolvastam Cooper Vadölő című regényét. Ez is mutatja, milyen sokáig kellett lábadoznom.

Az a könyv, a Vadölő, Fenimore Cooper műve, az én legelsőm, sötétbordó színű, nagyon kemény és nehéz, mélynyomású fedelű volt, belül viaszosan fényes vastag lapok, tollasfejű indiánokat, hosszú puskás fehér embereket ábrázoló rézkarcok. Az összes c betű cz volt a különc, megfejtendő szavakban.

Bal oldaladra is pofázz, Vadölő, mondotta például az egyik pionír mindjárt az első oldalon falatozás közben a vadásztársának, ami talán azt jelenthette, hogy sietve egyen, vagyis az egész fogsorával rágjon az illető. És egy álomba illő, halálos birkózás egy tó közepén álló gerendaházban, ahol Vadölő a medveizmú karjával, amiről ruharojtok lógtak le, egy meztelen, zsírral bekent indián csúszós testét ölelve próbált meg inogva talpon maradni. Amikor másodjára olvastam végig ezt a ridegen puritán amerikai regényt, már bármely más könyvre készen álltam, amit a kinti piacról egyre csak hordott be nekem a nagyapám. Hadd olvasson szegény gyerek, ha már nincs más szórakozása. Az a fő, hogy életben maradt.

Hogy életben maradtam, Sándor a maga érdemének tulajdonította, mivel egy kiló arannyal vesztegette meg a járványkórházban az egyik orvost.

706

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Róza ellenben imádkozott értem, sőt könyörgő misét fizetett a Szent Ritakápolnában, mialatt én a halálomon voltam, és meggyőződése volt, hogy azért esett meg Isten szíve rajtunk – ezt a különben néma vitájukat én egyszer hajnalban az ágyamból suttogó szavak formájában is kihallgattam. Épp öltözködtek, hogy a piacra menjenek.

Vali pedig, ha csak tehette, benézett hozzám az udvarról. Ápolónőként viselkedett, kérnem sem kellett, vizet hozott, kérdezgetett, mesélt nekem a házbeli egészségesekről, miközben én még néma voltam. De legtöbbször csak szavakkal is illusztrálta hígan locsogva, mit csinál éppen. Látod, most bejöttem. Leülök itt nálad. Most odamegyek, látod, tehozzád. Be nem állt a heves szája. Aztán, ahogy megszólaltam és újra megtanultam járni, és nemcsak hogy válaszoltam, már magam is kérdezősködni kezdtem, Vali egyre inkább elcsendesedett. Inkább csak nézett rám, ha bejött. Nem is köszönt, csak figyelt.

Odaállt elém és várta, mit mondok, mit fogunk csinálni együtt. Kimentem az udvarra, ő jött utánam a mackónadrágjában. Énrám bízta, mondjam meg én, hogy mit fogunk játszani és milyen szabályokkal, és meg se nyikkant, ha büntetésül meghúztam a copfját vagy a fenekére csaptam. Jött velem, de csak ott volt, amikor újra elvegyültem az udvar felnőttjei között és produkáltam magamat, hogy azok élvezzék a társaságomat. Nap nap után Vali egyszer csak az én néma segédem lett, és ő akarta ezt, én sosem hívtam, mert nekem nem hiányzott, mindig csak ő jött.

Már teljesen egészséges lettem, amikor kiderült, hogy létezik egy harmadik gyerek is az udvarban. Ő is lány volt és őt is Valinak hívták, és a kapu felől jövet az ötödik lakásban lakott a szüleivel. Az apja postás volt, ezért ő lett a Postás Vali, hogy meg lehessen különböztetni az én Valimtól, aki nálam egy évvel volt kisebb, ez a Postás Vali pedig kettővel, tehát ő volt a leginkább kezdetleges, azért maradt észrevétlen sokáig. De egyszer csak előmerészkedett a hatos számú ajtó mögül. Talán az én Valim hívta ki, mert előfordult, hogy mialatt a konyhában olvastam, behallatszott hozzám a sikoltozó, futkosó játékuk, ami megszakadt, ha én is megjelentem az udvaron, mert olyankor a Nagyvali szótlanul rögtön csatlakozott hozzám, a Postás Vali pedig egyszerűen levegővé változott. Egyiket sem bántam. Mit érdekelt engem a pisis Kisvali, a másikat, a nagyobbikat viszont magamhoz illőnek tartottam. Még a szigorú nagyanyjától is elkértem, ha Zsiga bácsival elmentünk moziba, mert olyankor illedelmesen viselkedett néma megilletődöttségében. Csak hallgatta, hogy hazafele mi Zsiga bácsival felnőtt módra beszélgetünk a filmről. A moziról, ahová velünk jöhetett el életében először.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

707

Zsiga bácsi, az én felnőtt barátom mozikban, szabadtéri színházakban és utcabálokon árulhatott szotyolát és tökmagot, mivel első világháborús hadirokkant volt. A bal lába összeszerelhető volt és merev, lépésenként oldalra csapta, úgy járt a felsőtestét megdöntve előrefelé. Mégis fürge ember volt.

Nyírott angolbajuszt viselt. Magával vitt engem a Kerepesi temetőbe, ahol a magyar történelmi és irodalmi nagyságok síremlékeinél meg-megálltunk beszélgetni róluk. Induláskor úgy hagytuk el az udvart, hogy elhaladtunk a kapuboltozat előtt álló embermagasságú szürke láda előtt, ami vitathatatlanul az övé volt, mert a pántos lakat mellett egy zománctábla hirdette: Nagy Zsigmond, 74%-os hadirokkant. Abban volt a bódéja, de ő inkább mozgóárus maradt. Néma kísérőmmel, Nagyvalival együtt gyakran voltam vendég nála. A barátom volt, bár olykor zrikáltuk egymást, ami azt jelentette, hogy kötekedtünk is férfimódra. Ő, Zsiga bácsi figyelmeztetett egyszer, hogy vigyázz a vénasszonnyal, vagyis Vali nagyanyjával, mert hallotta, hogy az valamit pusmog rólam az én nagyanyámmal. A felnőttek dolgaiban én sosem tudtam eligazodni.

Különösen akkor nem, amikor egyszer csak irányító és intő alakokká változva, hogy engem megneveljenek, összebeszélni kezdtek. És bizonyosra vettem, hogy az én Róza nagyanyám nem lehet olyan, úgyhogy vállat vontam erre.

Aztán Zsiga bácsi biztatására elmentem a mi lakásunk ajtajáig, és ott még visszanéztem. Láttam, Zsiga bácsi vigyorog rám és közben szaporán bólogat.

Gyakran nézett így rám. Sosem tudtam, hogy gúnyolódik vagy elismerő velem.

Benyitottam a konyhánkba. Megjelenésemmel félbeszakítottam valami gondterhelt párbeszédet Róza és Sándor között. Egyszerre néztek rám. Nagyapámon pizsamafelső volt, alul utcai viselet, úgy fordult a feleségéhez megint.

– Ide ne jöjjön az a vén kurva nekem.

– Át akar jönni, Sanyi, értsd meg, máskülönben ez botrányt csinál, olyan.

– Jöjjön csak, én meg kirúgom, hogy a lába se éri a földet.

– Akkor meg följelent. Azt akarod? – Róza meggyötört arccal ölelt magához.

– Mit csináltál, Lulikám? Látod?

Nem tudtam, mit csináltam. Sándor viszont hirtelen a régi lett, annyira lendületbe jött, hogy felvidámodott.

– Rózsi, most átmész – kezdte levenni a pizsamakabátját, ment a szobába, onnan kiabált. – Megmondod neki, hogy jöjjön, majd én megbüntetem a gyereket, csak jöjjön, aztán az anyja picsájába elmehet. Én inget veszek, aztán én elmegyek a kocsmába. Azt is mondd neki, hogy siessen, mert én kocsmába akarok menni. Őmiatta. Iszok egy fröccsöt.

708

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Rózát még sosem láttam ilyen tanácstalannak.

– Sanyi, ez otthon egy gyülekezetnek a vezetője, értsd meg.

Sándor ingét gombolva jött vissza.

– Igen? Akkor meg én jelentem fel, hogy államellenes. Majd én megmutatom neki, mi az a megigazulás a hit által, hogy arról koldul. Eriggy már!

Pénzt vett magához. Számolta, én meg ott álltam a felnőttek ellentéteinek zűrzavarában. Nagyanyám kiment, közben szomorúan megint odaszólt nekem: – Látod, mit csináltál, apukám?

De azért éreztem, hogy szeret. Átment a szomszédba, és nem jött vissza onnan, én meg hiába kérdeztem Sándort, mi van, rám se nézett, ki tudja, mit forgatott az eszében. Éreztem, én csak ürügy vagyok a felnőtteknek valami csavaros játékában. Akkor éreztem először ezt, később annyiszor, hogy szinte állandósult.

Bezörgettek. A horgolt függönyön túlról belátszott, hogy a vén kurva zörget, aztán várni kezd.

– Herein! – kiáltotta Sándor katonás hangon. Ezt még az első háborúból hozta, a tisztek használták a szót, mikor ő kopogtatott náluk a frontvonalban.

Majd maga mellé rántott, hogy együtt fogadjuk a vén kurvát. Kinyílt az ajtó és kiderült, hogy Vali nagyanyja is az unokájával van kézenfogva. Bejöttek és akkor én már tudtam, hogy mit csináltam. Se köszönés, se hellyel kínálás, az égető szégyen pánikjában fogtam Sándor kezét, úgy álltunk a két tárgyaló fél tagjaként, Valival együtt kerülve mindenki tekintetét.

– Parancsoljon – mondta Sándor a szigorú asszonynak.

– Azért jöttünk magukhoz, Bereményi úr, mert a múltkor én megláttam elbújva az én unokámat a magáéval az udvaron.

– Pontosabban hol, asszonyom?

– Ott a kapunál, a Nagy Zsigmond ládája mögött. Én ezt már megbeszéltem Valikával, és a kislány megígérte, hogy soha ilyen többet nem fordul elő, és szégyenli magát, és megmondja a maguk Gézájának is, de aztán a pinceajtónál megint csinálták, ezt elárulta nekem. Ugye, Vali? Na, mondd már Sanyi bácsinak.

– Nem igaz, nem mondta – közbe kellett szólnom. – Nekem egy szóval se mondta, hogy a néni tud róla. És ő akarta, hogy máskor is csináljuk, ő biztatott, a Vali.

Elárultam Valit, ő meg szokása szerint csak hallgatott. Énnekem beszélnem kellett, ő megszólalni sem tudott, vagy nem volt hajlandó.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

709

– Ő akarta, ő biztatott engem – kiabáltam gyáván, pedig ez nem volt igaz.

Mert mind a ketten akartuk. Csak az volt igaz, hogy Vali egy szóval se mondta nekem, hogy nagyanyja tud a dologról. Arról is hallgatott.

– Pontosabban, asszonyom, ha lehet – Sándor hangján csak én hallottam, hogy belül röhög az egészen. – Mit csináltak ezek?

– Ej, hát mutogatták egymásnak a micsodájukat. És a Gézának meg kell tudni, hogy ez bűn. Ne az én unokámmal csinálja, ami bűn.

Sándor lenézett rám, a szeme ragyogott.

– Mit csináltatok?

– Orvosost játszottunk – feleltem. – De nem is én akartam. Ő akarta, ő kezdte, a Vali.

Valira mutogattam. Vali úgy állt, mint aki nincs is ott. Sándor meg, mintha vetkőzni kezdene, csatolni kezdte a derékszíját.

– Végeztünk, asszonyom. Most a gyerek megkapja tőlem a magáét. – Már a kezében tartotta a szíjat, úgy nyitotta ki a konyhaajtót. – Isten áldja, hölgyeim.

– Őt ne tessék bántani – Vali megszólalt, de Sándor kitessékelte a nagyanyjával együtt, majd azt kiabálta, hogy hallja az egész udvar: – Most megverlek, eredj az ágyra, büdös kölyök.

Bementem a szobába, leültem az ágyra a támla mögé. Most sietősen intézkedett, talán mert ment volna már a kocsmába, de hát ő mindent lendületesen csinált. Megmarkolta, magasba rántotta a két bokámat, és szíjjal csattanósat vágott alám az ágyhuzatra. Én felordítottam, mintha fájna, ő meg: – Az anyád jóistenit! – Ütés az ágyra. – Nem szégyelled magad? Mit csináltál? Mit csináltál? És minden mondatra ütött egy csattanósat alám.

– Ne, nagypapa, ne!

Dobáltam magam, dőltek a könnyek, olyan pánikban voltam, de ő is beleélte magát, a haja szétszóródott, csapdosott az ágyra, majd ugyanazzal a lendülettel kirohant a lakásból a kocsma felé, ez jó alkalom volt neki, hogy a sok női hülyeség után igyon egyet. Be is rúgott aznap este, énekelve érkezett haza az udvarra. Én ott maradtam az ágy támlájánál ülve, ott fogadtam Valit. Mert ő a nagyanyját otthagyva átfutott és odahajolt hozzám, az arcomat simogatta, csókolta.

– Megvert? Megvert? Nem baj, én szeretlek tégedet. Ne félj. Én meg a felindulástól reszketve: – Nem félek, nem félek.

710

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

És nem is volt mitől félnem, mert a nagyobbik Valival mindig biztonságban lehettem. Neki más volt a lába között, nem olyan, mint nekem, és megnémultunk, amikor ott nézegettük egymást, mert megindult valami mind a kettőnkben, ami olyan tilos volt, hogy csak erősödött attól a kényszer.

Az erős kényszer, ami engedetlenné tett minket, pedig mi amúgy rendes gyerekek lettünk volna, különösen Vali, mert ő jól nevelt kislány volt, copfos, és a szomszédból áthallatszott, hogy sokat beszél, olykor még az apjának is visszabeszél. De amikor meglátott engem, mindig elnémult. Odajött hozzám és utasításra várt, és ha bántottam, ő csak elfordult. Aztán én ezzel a néma kislánnyal jártam végig az udvar lakásait, aki masnis volt, és tűrte, hogy produkáljam magam a felnőtteknek.

Bereményi Géza

2017/2

(Budapest, 1946) Kossuth-díjas író, filmrendező.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

711

Zalán Tibor

A legnehezebb a nap vége Közelebb húzó dom emlékeimhez Töredék amit megélünk A lét Csak em lékek töltik ki valós terünk Emlék köti át csont és hús köz ött a teret a lágy szervek s a kemény testi valóság közti semmit Köt az időhöz és old le róla Hazafelé mentem jut eszembe erről Hazafel é ment mondanám szenvtelen mód ban A döntés hazafelé ment él Legyek én te ahogy lehet ne és ahogy nem lehet Persze amennyire elszemélytelen ít annyira vissza is üt rám ez a tegező forma Formát lanság s persze megfutamodás Hogy mi elől részletezni föl ösleges lenne itt A válasz annyiféle hazugsággal ér intkezne amennyit nem bír el még egy hazugságban megedződ ött lélek sem Hazafelé ment él a lényeg Minden felelős ség egyszer s mindenkorra elhá rítva Még csak gyáva sem vagyok

712

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

A nap vége a legnehezebb Fölé hajoltál már öreged ésed szánalmas roncsainak Lehet hogy még a ragozást sem találod meg hozzá Egyszerű en ijesztő hogy egyre több a volt S mert nincs jelen bizodalmad a jövő felé fordul mely az onban elperget ujjai köz ött Mintha leprás lennél elhú zódnak tőled a lehetséges évek De a veszteség akár napokban is mérhető Milyen jó hogy rólad beszélek Hogy be szélhetek rólad így Magamhoz nincs közöd Kiperegsz burkomból mint héjából a borsó Te halsz meg nemsokára nem én A hal ál lehet hozzád kíméletes ebb lesz mint hozzám lenne Te pap íron végzed metaforák és szóvirágok között Alakzat ok koppannak koporsódon Tény leg csak most jövök rá hogy tőlem függ meddig élsz és mikor térek át a múlt időbe Egyelő re hazafelé mentél Utol

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

713

só információim szerint jó egészségnek örvendve Ét vágyad jó Kedélyed kielég ítő Szívesen iszol nemes italokat Az erekciód sem hagy kívánni valókat mag a után Akár irigyelhet nélek is ha nem lennél ennyi re kiszolgáltatva a fantá ziámnak Hogy én is neked Na nem az effajta kölcsönösség ek kettőnk között nem érvényes ek Te nem titkolhatsz előlem semmit Énrólam semmilyen tud omásod nem lehet A költész etben nincs demokrácia Ki énbelőlem te lettél fikci ó Vagy még csak nem is az én al teregóm Ha nem tudnád minden nek ára van A létednek is hogy kiszakadtál belőlem Bol ond Nem én vagyok Parázna Nem én te Bűnös Rohadt Szemét Al jas Gyáva Képmutató Féreg Nem én te A markomban vagy És hiába akarnál visszaút alni rám meddő s ostoba kis

714

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

érlet volna Még szánalmas is Ott tartottunk hogy hazafelé mentél Tudnod kell A nap vége a legnehezebb S még ki sem ta láltam hova haza mehetnél te ha múlt időben is Nálam nem laksz Családi gondjaim közt nincs szükségem rád Lakj egy nőnél akihez nem volt soha közöm Vagy lakj a híd alatt hogy szánja lak mielőtt öngyilkos leszel De ne keveredj az én köre imbe Legyen tetováló szal ón a szomszédodban és legyen a karodra tetoválva va lami jó zaftos kis rajz Női kebel Szőrös pina Név amely nem fed le senkit Csak rám ne has onlíts Beszennyezlek és gyönyör ködöm a tisztaságomban Múl hatatlan ifjúságom adom át a teremthetetlennek Hogy mi az és hol székel még nem tud om Szóval hazafelé mentél Én meg elveszítettelek Nem keres senki Nem tudják hogy is mertük egymást És nem érsz haza

Zalán Tibor

2017/2

(Szolnok, 1954) József Attila-díjas költő, író, dramaturg.

Legutóbbi kötete: Zalán Tibor legszebb versei (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

715

Toroczkay András

Nulladik típusú talán Déri János emlékére

A nevében a hideg. Ő az első ember, aki rákban halt meg.

Valamikor féltem tőle, valamikor untam.

Déri Jánost untam, és tőle féltem.

Az Ablakban untam rettenetesen, és csak azt vártam, mikor beszél már a homokba forgó-süllyedő sárga ruhás emberekről. Soha nem beszélt róluk ott.

Az UFO-s műsorról, a Nulladik típusú találkozásról mindig a Nyolcadik utas a halál jutott eszembe.

Egy szilveszter éjjel láttam az Ifjúsági Ház videóján a nagyokkal az első tíz percét.

Attól mindennél jobban féltem.

Egyszer meg is röntgeneztek emiatt, még régen.

Déri utolsó szereplése, vagy előadása.

Beszéltek hozzá egy színpadon, talán a Mikroszkóp* volt, nem tudom. Ő Heidelbergben**, vagy hol (mondták, de azt is elfelejtettem), ahol kivették a fél tüdejét, hangszálait.

Csak a hangját lehetett hallani, azt se túl jól. 1992-ben?

Kilenc- vagy tízéves voltam, ő negyvenegy.

Sírtam, nem tudtam, pontosan miért. Hogy nem lesz több Nulladik típusú talán, és nem tudom meg, hiába verem ököllel a folyosó falát szívfájdalmamban, mi lett azokkal a homokba süppedt, sárga ruhás emberekkel.

1 De nyilván nem ezért. Volt valami nyulas benne.

Mint egy hatalmas Nyúl-nagybácsi.

Az emberek felfelé néztek a színpadon, pedig nézhettek volna bármerre.

* Erkel ** Mexikóváros

716

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Lehet, hogy nem is felfelé néztek, csak én szeretném ezt hinni.

Vagy csak azért néztek felfelé, mert onnan jött a hang, mert ha nem tudjuk, honnan jön a hang, általában felfelé nézünk.

Mondták, hogy valószínűleg a kamerák, a régi nagy szörnyetegek, és a színes, iszonyatos erejű reflektorok miatt jött elő, kapta el, meg.

Negyvenegy éves volt, mikor elrabolták az ufók.

Ma harmincnégy vagyok.

Rákkeltő a sok fény.

Emlékszem, viccelődött a végén, hogy ha hazajön, minden szembejövővel kezet fog majd az utcán, hidegvérrel, főleg Bajor Imrével (Isten nyugosztalja) viccelődött, aki azt mondta, egyszer egy rádiókabarés útjukkor két napig hallgatta őt Déri, de most azt szeretné, ha évtizedekig fordítva lenne.

Déri tizennégy nap múlva halt meg.

Utolsó interjújában a Farkasréti temető harangjáról beszél.

Hogy mennyit hallja nyitott ablakánál.

Azért költözött közel, hogy ne kelljen sokat zötykölődnie.

Toroczkay András

2017/2

(Budapest, 1981) költő, író, kritikus.

Legutóbbi kötete: A labirintusból haza (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

717

Horváth Viktor

A HERCEGI VADÁSZAT

CZ

inege Lajos esete az őzbakkal A kastélyban a folyosókon, a szalonokban és a szobákban is trófeák néztek a falakról: agancsok, agyarak, egész disznófejek üvegszemekkel, farkasirhák és medvebőrök, meg egy kitömött egész muflon a hallban.

Fegyverek még a régi feudális elnyomóktól: lándzsák, tőrök, sisakok, kardok; és a kastély későbbi uraitól, a kapitalista kizsákmányolóktól is; nekik már korszerű puskáik voltak, de ezekkel végre most már a nép és a munkások lövöldöznek.

Sürgés-forgás, készülődés a vadászat utáni vacsorára.

Kérdeztem az egyik fehér kesztyűs pincért, a munkásosztály tagját, hogy hol a szobám, odaintett nekem egy proletár lakájt, aki felvitt az első emeletre, kinyitotta előttem az ajtót, megmutatott mindent, és mondta, hogy siessek, mert hamarosan kezdődik a parkban az eligazítás.

Szerencsére Kádár János és Alexander Dubček már nélkülem is barátok voltak; nevetgéltek és mutogatva magyaráztak egymásnak, a körülöttük álló elvtársak is nevettek velük, mert a csehszlovákok között volt, aki valamennyire tudott magyarul, Dubčeknek pedig a második anyanyelve volt az orosz, így könnyen közös hangot találtak az elvtársak. Kádár János mesélte, hogy amikor a Mecsekben vadásztak Leonyid Brezsnyevvel, és Czinege Lajos magyar honvédelmi miniszter elhibázta a bakot a Bajkal

718

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

golyóspuskájával, gyorsan elővette a Kalasnyikov gépkarabélyt, amit biztos, ami biztos, titokban mindig magával vitt…

De ekkor Kádár János meglátott engem: – Várjon csak, Szása – mondta Dubčeknek –, itt van a mi fiatal vadászunk segítségnek, majd ő tolmácsol. Főhadnagy elvtárs, ott tartottunk, kérem, hogy fordítsa le, hogy Czinege Lajos már éppen kibiztosította a gépkarabélyt, és a vállához emelte, és akkor ugye nem lett volna mentség, mert akkor beleengedi az egész tárat, és úgy pocsékká lövi a bakot, hogy a szakácsoknak már trancsírozni sem kellett volna, hahaha.

Dubček és a többi magyar és csehszlovák párt- és állami vezető rosszallóan nézett, hiszen etikátlan dolog vadászaton gépfegyvert, kézigránátot, csalétket vagy vegyi fegyvert használni. Én mindenesetre hűen tolmácsoltam, Kádár pedig folytatta: – De ekkor hirtelen, a szomszéd lőállásból, az utolsó pillanatban, még mielőtt Czinege elvtárs tüzet nyithatott volna, váratlanul megszólalt egy ismerős hangú fegyver, a Mauser duplacsövű, durr, a bak pedig megtántorodott… Én gyorsan beszéltem szlovákul Dubčekhez, ő csillogó szemmel nézett hol rám, hol Kádárra.

– Így, így tántorgott a bak, és az egész lővonalon elhallgattak a fegyverek, mert mindenki ráismert annak a fegyvernek a hangjára.

Az elvtársak feszülten figyeltek, és várták a megoldást. A magyar első titkár kicsit várt, hogy még nagyobb legyen a feszültség, aztán mondta: – Czinege Lajos is leengedte a Kalasnyikovját, még éppen jókor, mielőtt meghúzta volna a ravaszt, és akkor hirtelen, szinte még ugyanabban a pillanatban újra megszólalt ugyanaz a vadászfegyver. Mindannyian tudtuk, hogy kinek a puskája volt az a duplacsövű Mauser, és a golyó, amit az a Mauser a második csövéből kilőtt, pontosan szíven találta a bakot.

– Óóóó – hallatszott halkan a Kádár elvtársat övező vadászok gyűrűjéből, akik egyenlők voltak az egyenlők között, ő pedig tovább mesélt: – Na persze az igaz, hogy a Mausert a tőkések gyártották. De most nem az az érdekes. A bak pedig, ugye, ami tántorogva próbált a lábán maradni, szóval ettől a második lövéstől a bak egyszerre felbukott, és vége volt.

A hallgatóság valamelyest megkönnyebbült, de még nem lélegezhetett fel teljesen. Kádár folytatta: – Mert tudják, hogy ki volt az? Ki adta meg így a kegyelemlövést a sebzett vadnak?

Mindenki csendben, kérdőn nézett. Ő pedig megmondta: – Leonyid Brezsnyev. Hahahaha.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

719

A társaság most fellélegzett.

– Valóban, Brezsnyev nagy vadász – mondta Dubček. – Nem hagyja szenvedni a sebzett vadat.

– Na, ugye. Ez így vadászias. Ezt mondja a vadászetika – helyeselt Kádár.

– Mondtam is utána este a vacsoránál Czinege Lajosnak, persze csak akkor, amikor Brezsnyev elvtárs nem hallotta, hogy Lajos, még szerencse, hogy Leonyid Iljics előbb lőtt, mint maga, mert igen nagy szégyen lett volna, ha maga péppé lövi azt a bakot. Ne lássam meg, hogy még egyszer gépfegyvert hoz a vadászatra. Na, hát többé nem is láttam meg, mert Czinege Lajos mindig csak akkor viszi magával a Kalasnyikovot, ha én nem vagyok ott, hahaha. De hát ilyen a proletár leleményesség, hahaha.

Az uralkodóosztály eligazítása Középen állt a vadászatvezető, balra a hajtók, élükön a szárnyvezetőkkel, jobbra a felvezetők és a vadhordók, akik majd behozzák, és a terítékre rendezik a zsákmányt. Csupa dolgozó.

Ismét elgondolkodtam, milyen nagyszerű ez a teljesen új uralkodóosztály.

Micsoda fantasztikusan bátor dolog ez az emberiség történetében. Milyen csodálatos elvtársak ezek. Csak nehogy valami bajuk legyen, például megbetegedjenek. Az ősközösségtől kezdve még soha nem volt ilyen. Mert az ősközösségben mindent elosztottak egymás között az emberek, tehát nem voltak osztályok, nem volt uralkodóosztály, ezért nem volt osztályharc sem, azonban jött a rabszolgatartó társadalom, és ott a kizsákmányolt rabszolgák forradalmi osztályharcot folytattak, azonban ez a harc még nem győzhetett, mert ha megdöntöttek egy elnyomót, ugyanolyan típusú elnyomó lépett a helyébe. És ugyanez volt a feudális elnyomásnál a középkorban.

De eszembe jutott, hogy nagypapám mesélte, milyen különös volt, amikor szülőfalunk földesurát, a Rudnyánszky bárót először kapálni látta napszámban, mert a proletariátussal szövetséges parasztság kapta meg a földjét, a bárót kitelepítették a kastélyából, és dolgozni küldték.

Kádár János kérdőn nézett rám: – Na, mondja csak meg, min gondolkodik. Látom én, hogy miközben tolmácsol, egészen másra gondol.

– Hát lenne egy kérdésem, Kádár elvtárs. Ha megengedi.

– Ha kérdése van, hát csak kérdezze meg. Mondja ki, ami a szívén van, főhadnagy elvtárs. Meg köll kérdezni böcsületesen. Egyenlőek vagyunk.

720

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

– Értettem. Azt nem értem teljesen, hogy a régi elnyomók is dolgoznak most már a két kezükkel, tehát munkások lettek, és nálunk a munkásság az uralkodóosztály. Akkor most mégiscsak a régi elnyomóké a hatalom?

– Á, egyáltalán nem. Mit képzel maga? A báró Weiszmanfréd a mi uralkodónk? Vagy talán az Esterházy grófok? Nem. De nem ám. Abból nem kér a dolgozó nép. Attól, hogy dolgoznak, még éppúgy osztályidegenek. Nem mondom éppen, hogy ellenségek, ha böcsületes munkát végeznek, mert aki dógozik, az rendes ember, még ha gróf is az apja, tehát nem mondom én, hogy osztályellenségek, de azt mondom, hogy osztályidegenek. És aki osztályidegen, az nem uralkodó. Megértette?

– Értettem.

– Akkor jó. Tudja, főhadnagy elvtárs, ez most valami nagyon nagy dolog. Ez a lehetőség, történelmi lehetőség, ez a mi nagy közös történelmi munkánk. Mert most először szerezte meg a történelmi termelőerőket az a történelmi osztály, amelyik dolgozik is ugyanazokkal a termelőerőkkel. Meg hát a termelőeszközök is. Tehát megszűnt az ember ember általi történelmi kizsákmányolása. Most először a történelemben. Ez igen nagy történelmi forradalom. De ezt biztosan mondták magának a felettesei a politikai foglalkozásokon.

A csend A kürtjel után csend lett, és én egyedül maradtam. A hajtósor még messze lehetett, kutyaugatást sem hallottam, mert egy enyhe ívű, hosszúkás domb mögül indultak vagy két kilométernyire tőlünk. Közben pedig erdő, dermedten álló tölgyek fekete ágak erezetével, itt-ott sűrű kökény és galagonyabozót, a tisztások szélén szederbokrok és vadrózsa tüskés indái, ezeket majd kerülgetniük kell a hajtóknak, úgyhogy jó sok időm van még. Az éhség ellen ittam még egy kis cseresnyovicát, és szép csendesen megtöltöttem a Mannlichert.

Enyhe idő volt, kora délután, ilyenkor már észrevehetően hosszabbodnak a nappalok, madárhang sem hallatszott, csak egy korhadó ág reccsent meg valahol. Nagy lárvák alszanak mélyen a földbe fúrt járataikban, gondoltam, gémberedett hangyák mozdulnak a boly mélyén a sötétben, még egyet húztam a pálinkából, ilyenkor azt is érezzük, amit nem látunk és hallunk, közben kisütött a nap, a magasles deszkái közötti repedéseken gondolkodtam, azon, hogy minden, minden milyen élesen rajzolódik ki, zsibbadt az ajkam, de csak kicsit, és nevetnem is kellett. Meghallottam a kutyákat.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

721

A hajtás A kutyák gyorsan dolgoztak, és oldalt, a tisztás Kádár János felé eső szélén kitört a bokrok közül egy nagy kan. Olyan hirtelen történt, hogy Kádár elvtársnak ideje sem volt feleszmélni; először vadászott itt, nem ismerte a terepet, és nem számíthatott rá, hogy ilyen hamar szinte beleszalad a puskájába egy ekkora disznó. Úgy százötven méterre lehettek tőlem, de Kádártól tényleg csak lépésekre; őt illette a lövés, de hát nem is véletlenül kapta azt a helyet.

Előrohant egy másik kan is, mögöttük pedig egy egész konda kocákkal és tavalyi süldőkkel, mind sárosak; a dagonyából verték fel őket a kutyák.

Egy kép villant elém a felső tagozatos történelemkönyvemből: kövér fekete frakkos bácsi áll egy zsák mellett cilinderben. A fekete frakkos, szivaros, cilinderes dagadék a fél lábát a zsákra teszi, mintha elejtett vaddal pózolna, és a zsákon a $ jel van, tehát a zsák tele van az amerikai imperialisták gyűlölt valutájával, a dollárral; és az ember mögött egy gyár van a fűrészfogú tetejével és kéménnyel, és benn a gyárban nyilván proletárok ezrei végzik a termelőmunkát, hogy verítékes munkájuk értéktöbbletét a dagadt tőkés fölözhesse le, mert látszik, hogy a dagadt egy ipari tőkés, és hogy az övéi a termelési eszközök. És a dagadt mellett egy másik dagadt áll éppúgy fekete cilinderben, fekete frakkban és szivarral, az ő lába alatt is egy fekete dolláros zsák, mögötte pedig egy ház BANK felirattal, és ez a két gyászos disznó mosolyogva egymásba karol, így mutatják, hogy az ipari tőke és a banktőke immár összeforrva esküdött össze a népek kizsákmányolására, és a szövetségüket úgy hívják: finánctőke.

– Na bazmeg. Így kiáltottam, pedig nem szoktam csúnyán beszélni, célba vettem a disznót, de nem akartam lelőni, mert az Kádár elvtársat illette, csak kicsit megtántorodtam, elsült a puska, a vadkan pedig felbukott. Ez volt az egyetlen lövés, még visszhangzott a dörrenés az erdőszél oszlopszerű fatörzssorán, aztán olyan csend lett, amilyen csak a párizsi Forradalom Terén lehetett, amikor a hóhér felmutatta a forradalmár Danton levágott fejét. Én senkit nem láttam a fák koronáinak sűrű gallyai mögött, csak a disznókat a nyiladékban, azonban lehetett tudni, hogy az összes elvtárs elhűlve áll a lőállásán, és nézik a Kádár elvtárs orra előtt eltalált vezérkant. Ki volt az? És milyen távolságból?

Ezzel a pontossággal. Álltak és dermedten néztek Dvorsky, Daubner és Stencl elvtársak, Komócsin Zoltán PB-tag, az MSZMP PB és KB tagjai és póttagjai, és csak állt a helyén Dubček és bizonyára Kádár János is, és álltak és néztek maguk a vaddisznók.

722

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

A haldokló vezérkant nyilván tüdőn lőttem, halkan szörcsögött, ahogy az orrlukaiból a vére szivárgott, és ahogy lélegezni próbált, kis buborékokat fújt a vérből az ormánya hegyén, de a buborékok folyton elpattantak. Különös volt, hogy olyan messziről ennyire tisztán láttam a részleteket; biztosan azért, mert abban a pillanatban minden elcsendesedett és megmerevedett, és ez olyan sokáig tartott, hogy bármit megtehettem volna, akár sétálhattam volna egyet a kastélyig meg vissza, mire újra megmozdulnak a csipkebogyóindákon az őszről ottmaradt levélkék, és megmozdulnak az irtásra kirontott vaddisznók és a lesállásokban az emberek. És ekkor a vadkan, aki szenvedett a léghólyagjait elárasztó vértől, mert mind kevesebb levegőhöz jutott, és érezte a közelgő véget, nyilván azt hitte, hogy a magyar díszvendég lőtte őt le, hiszen ő volt hozzá a legközelebb, ezért ráemelte apró, fekete szemét, könyörögve nézett rá, és ezt énekelte neki:

Bálád a halálraítéltért Megöltél, drága hercegem, bordámat áttörte golyód, és oly gyorsan elbánt velem; felbuktam, s mindjárt meghalok.

Kan voltam a kanok között, sok nyarat és telet megértem, s most vas szaggat eret s tüdőt; könyörülj meg az elitélten.

Anyám volt a vezérkoca; ravasz és bölcs minden szava; s apám a konda bajnoka; ormánya, bundája fasza; fenn, az égi erdőn ragyog; hatalmát magamra cseréltem, de most majd én is meghalok; könyörülj meg az elitélten. Ölj meg, ’mint megölted Nagy Imrét; csontunkon jeltelen a hant;

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

723

fényes autón vigyél el innét, lehet Volga, Moszkvics, Trabant.

Klassz, hogy kellettem neked én; ezt az egészet meg is értem, de plíz, még egyet lőj belém; könyörülj meg az elítélten.

Herceg, az ég legyen veled, a nép szeret. Illetve mégsem; majd nyúzass meg, amint lehet; könyörülj meg az elítélten.

Ekkor Kádár János Gondolom, ő lőtt, mert az első lőállás tájáról jött a dörrenés, aztán az első titkár hangját is megismertem, de mégsem voltam biztos benne, hogy ő kacag, mert nem volt rendben az a nevetés. Nem is szokott ennyire nevetni. Ráadásul a vadászillendőség tiltja a hangoskodást a vadászaton általában, és végképp nem illik kiröhögni a sebzett állatot, Kádár elvtárs pedig tapasztalt és tekintélyes vadász, aki nem járatta volna le magát efféle hóbortokkal. De mégis ő volt. Biztos azon mulatott ennyire, hogy a vadkan úgy énekel, mint az emberek, de lehet, hogy bánatában nevetett, mert elszomorította őt az állat hörgése, ezt nehezen tudtam megítélni. De hogy azt az éneket hallotta, az biztos.

Mindenesetre az agonizáló kant agyonlőtte, a lövés előtt persze csöndben volt, amíg szakszerűen kifújta a levegőt, hogy a mozdulatlan vállgödrébe támasztott puskával rendesen célozhasson, majd lövés után nevetett tovább, hogy a hideg futkosott rajtam.

A többiek is hallották a keserves báládot, azért volt olyan csendes az egész lővonal, mint a hullaház, és az is lehet, hogy ők is megrettentek Kádár elvtárs nevetésétől; de aztán kibukkant a bozótból az első kutya, sőt az egész falka, és kész, a disznók összevissza rohantak, a kutyák utánuk, a kocák dühösek voltak, a süldők féltek, a kutyák érezték a kocák dühének a szagát és a süldők félelmének a szagát, és megrészegültek ettől az egésztől, a magyar és a csehszlovák elvtársak pedig még mindig csak álltak a pettyes tolldíszes zöld kalapkájuk alatt, és meredten nézték az irtást, én pedig kiittam a maradék pálinkát, bátran kiabálva a kavarodásba hajítottam az üveget, töltényt löktem a Mannlicher zárrekeszébe, és durr. Töltöttem, lőttem, töltöttem, lőttem,

724

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

búgva röpködtek a tuskók oldalán megpördült golyók, töltöttem, lőttem, kiabáltam, szaggatták, tördelték az ágakat a golyók, ahogy körbeforogtam a durrogó puskával, győzték behúzni a nyakukat az elvtársak a helyükön, vagy az állásokból leugrálva menekültek, fertelmes magyar káromkodás, szlovák szitkozódás és cseh átkozódás keveredett a kutyák vinnyogásával, és Kádár elvtárs csak nevetett az előnyös lőállásában.

Horváth Viktor

2017/2

(Pécs, 1962) író, műfordító. 2012-ben a Török tükör című regényével elnyerte az Európa Unió Irodalmi Díját. Legutóbbi regénye: Möbion (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

725

Babiczky Tibor

A séta

A téli fákat nézem. A csupasz ágak Szabálytalan, mégis szimmetrikus szövevényét. És nem értem.

Odafönt az ég grafitszürke tömbje.

A téli fákat nézem, és nem értem őket.

Hogyan érthetnék Meg bármit is? Hogyan lehetnék képes Eligazodni az életemben?

Hasonlatok A földszinti ablakok sora, mint ottfelejtett Vasúti kocsik az éjszakában, két állomás között.

Dobásra lendülő tenyérben a kő, arcom a tükörben Egy pillanatra felragyog, majd szilánkokra törik.

Csontjaimban úgy szunnyad a halál, Mint téli fákban a lomb ígérete.

Babiczky Tibor

726

(Székesfehérvár, 1980) Junior Prima díjas költő, író.

Legutóbbi kötete: Kivilágított ég (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Borda Réka

láttam vezetőinket „kik tüzet kajáltak betintázott szállodákban.” (Ginsberg)

láttam vezetőinket

csókolózni és fogdosni egymást a nyakkendők alatt.

úgy hűltek el a forró levesek, hogy leragasztották

a nyájuk száját, mialatt a palotáikban hemperegtek.

néhányuk gyapjúban ment ki utána a konferenciaterem teraszára,

és mintha tudnám, melyikük szivarozott pucéran a redőnyök mögött. láttam vezetőinket,

ahogy kedvükre reszelték a pilléreket délutánonként,

és sugárzó betonpiramisokat emeltettek munkásaikkal.

a falakat idővel hieroglifákkal fújták be a fiatalok.

azt tartja a legenda, hogy elátkozottak az épületek,

amikbe időről időre betörnek a sírrablók.

láttam vezetőinket

tort ülni nagyapám tüdeje felett, amibe homokot szórtak,

és láttam a kórházakban terpeszkedő sivatagot

a torkokba és vesékbe gyökeret verő kaktuszokkal.

időnként viharfelhők nőnek a lámpakörték között,

és megöntözik azokat, akik amúgy is elpusztulnak. láttam vezetőinket

szélforgóval játszani, miközben anyukájuk kezét fogják,

és tulipánokról énekelni a rakott szoknyák alatt,

hogy elnyomják a kerítés másik oldalán állók népdalát.

vannak éjszakák, mikor vezetőink egymás mellett hánynak,

mégis az alsó szomszédok érzik a szagát.

Borda Réka

2017/2

(Szeged, 1992) egyetemi hallgató, újságíró, költő.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

727

Kerber Balázs

hogy telik Egy valamikor megteremtett viszony darabjai, a közös beszélgetésekből kibomló félelmek terei, a tapintható korlátok, a szél, piros arcom, fák, tájak, emberek a hosszú hídról. A megtalált veríték, az álmos padlócsomók, a mellkasomon leiramló izzadságcsepp.

Ajtó csapódása, nyikorgó léptek, támlának dőlök, csuromvizes a hátam.

Beléptem egy szobába, és az ember az asztalnál megkérdezte: mi lett a belső idővel, hogy telik a belső idő.

Nem a szubjektív, hanem a falak közti idő; a korlátfogódzás, a hajszárítás, a megszorulás, ebéd előtt görög szövegkiadások, Alexandria, jártál-e Alexandriában, a púpos linóleum.

Szárnyas hangyák lépkednek a parkettán.

A napfény arca egy kihalt érmén, a lámpafény kelyhe a rücskös, rózsaszín falon. A körülkerített félelem otthonossága: egy elbeszélhető perc területe. Lelépek, nem lépek le a járdáról, csupa zöld a láthatár, nem is volna rossz indulni. Tollvonás a papíron, libasor, altató mondatok.

Míg a beszélgetés tart, minden mozdulat egy fotelüreg, könnyű huppanás. Az izzadság is pihen, nem szárad, de nyugszik a hát.

728

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Vár a megmérettetésre, mikor a nap feláll. Hogy telik a belső idő, az ember az ablaknál, szemüvege lezárt irat, a karja egy nejlontasak, megdermedek, és kisimul a tér.

Kerber Balázs

2017/2

(Budapest, 1990) költő, az ELTE olasz szakos doktori képzésének hallgatója.

Első kötete Alszom rendszertelenül címmel jelent meg 2014-ben.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

729

Varga Melinda

félig

maszkjaid mögött guggol a kölyökoroszlán. szelíd kismacskamosoly behúzott karmok jólnevelt idomított dorombolás. egy ideje így élsz. jobbnál jobb falatokkal nap, nap után eteted az állatot. aztán azon kapod magad hogy szétcincálta a védekező álláspontot a kényelmes pózt és te kénytelen vagy vele együtt megmutatkozni. vele akit gondosan rejtegettél hogy mégse tárulkozzál ki teljesen.

Varga Melinda

730

(Gyergyószentmiklós, 1984) költő, az Irodalmi Jelen szerkesztője.

Legutóbbi kötete: Űrezüst (2013).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Szántó Péter

A Főnix

„A

kihalt tengeri tehén egy este / A Müllerné őnagyságát kereste. / Felírta egy cédulára halkan: / én már réges-rég kihaltam. / Ezt körbeadták szépen a terembe, / s a tengeri tehén elment merengve.” Ezt egy Christian Morgenstern nevű költő írta, és mivel én, a Világ Utolsó Főnixmadara közelről és jól ismertem a tengeri tehenet, a versben semmi, de semmi vicceset nem találok.

Megmondom őszintén, nyájas olvasó, ha módomban állt volna ott állni Noé bárkájának a pallóján, de hát nem állt módomban, mert Noé ivadékai, Khám, Sém és Jáfeth úgy hajszoltak föl bennünket a hajóra, hogy csaknem a nyakunk tört, szóval ha én akkor ott állok, bizony nem engedem föl Christian Morgenstern Szép-Szép-Szép-Satöbbi-Apját, amíg előtte ki nem veri, nehogy ennek a bizonyára derék ős-embernek a magja túlélje az özönvizet, hogy azután néhány ezer év múlva megfoganjon belőle ez a vicces Morgenstern, aki ilyen tréfásan ír a tengeri tehén kihalásáról. Én ugyanis ott voltam, amikor a legeslegutolsó tengeri tehén kihalt, megsütötték és megették, ne legyen főnix a nevem, ha nem!

Egyébként, ha a vén kaporszakállúnak (igen, kérem, az Úristenről beszélek) elege lett az egész kétlábú, tollatlan állatnak a fajtájából, miért éppen Noé hangos, mosdatlan, büdös szájú pereputtyát pakolta a bárkára, és miért hagyta, hogy az a többi sok százmillió kétlábú, tollatlan állat másnap megfulladjon

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

731

az Özönvízben? Ha meg tényleg elege volt az egész mispóhéból, miért nem lehetett, hogy csak minket, kulturált, intelligens, gyakran mosdó (különösen a krokodil és a víziló) állatokat hajózzanak be a bárkába? És mi a fenének kellett a kígyót, a tarantulát meg a szúnyogot is behajózni?

Hogy megint az Urat idézzem, bizony mondom néktek, nélkülük ma jobb volna a világ.

Ez a kétlábú, tollatlan állat kifejezés egyébként Platón leleménye. Tudom, mert ott voltam, amikor először mondta. Ott volt Diogenész is, aki senkit sem tisztelt, és erre a platonikus idealista kijelentésre cinikusan magasra emelt egy kopasztott csirkét. Platón azonban feltalálta magát, és úgy módosította kijelentését, hogy az ember kétlábú, tollatlan állat… khm… széles körömmel.

Midőn ezt adta az egybegyűltek tudtára, vállas főnixmadár alakom mögé bújva ott röhögött egy kétlábú, tollatlan, széles körmű velociraptor, de szerencsére nem jött elő, és így nem került sor az Ókor egyik legnagyobb filozófusának elfogyasztására zöldkörettel és friss, idei Bilagittal.

De térjünk vissza egy pillanatig Morgenstern úrra! Müllerné, meg a cédula rendben van, de tény, hogy a versben megénekelt tengeri tehén kihalt.

Kimúlt, kilehelte a lelkét, jobblétre szenderült, az örök békesség fényeskedik neki, kipurcant, elpatkolt, fűbe harapott, feldobta a talpát, beadta a kulcsot, megboldogult, kinyiffant, örök álomra szenderült, alulról szagolja az ibolyát.

Méghozzá azon kevés állattársam közül talán az egyetlenként, akiről egészen pontosan meg tudom mondani, mikor. 1768-ban, a Behring-tengeren lévő Parancsnok-szigeteknél, ahol addig élt, és ahol egy Georg Wilhelm Steller nevű természettudós, akinek hajója zátonyra futván éppen ott járt szerencsétlenül, alapos feljegyzéseket és rajzokat készített az utolsó élő tengeri tehénről, mielőtt megszigonyozták, megsütötték és megették volna.

Most nem untatnám Önöket avval, hogy a Paradicsomban hány milliárd féle állat élt, vagy hogy amikor a világ az Özönvíz után újranépesedett, milyen csodálatos flóra és fauna borította a földet, mert a kedves olvasók már egy állatkerti kirándulástól is megszédülnek, nem beszélve a görény meglehetősen kellemetlen szagától. De a görényt legalább még nem tetszettek kiirtani, mint azt a sok millió fajt, amiből csak naponta huszonhéttel ezt megteszik, a legutóbbi kétszáz évben. Morgenstern úr napi huszonhét tréfás költeményt írhatna erről.

Jó néhányat az örökre eltűnt, egyszóval mára mitologikussá vált, mesékbe való állatot közülük láttam, és bizony ma is könnybe lábad a szemem. Szívem szerint nem mondanék egy szót sem a leviathánról, amely akkora volt, hogy nemcsak Jónást (vagy Pinocchiót) volt képes egyben lenyelni, hanem akár egy

732

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

egész halászbárkát is. Ugyanakkor közben olyan kedves, szelíd bociszemekkel tudott nézni. És mit mond Jóbnak az Isten a behemothról (Jób: 40:15-24)? „Nézd csak a behemothot, amelyet én teremtettem, amiként téged is; fűvel él, mint az ökör! Nézd csak az erejét az ő ágyékában, és az ő erősségét hasának izmaiban!

Kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak.

Csontjai érccsövek, lábszárai, mint a vasrudak. Lótuszfák alatt heverész, a nádak és mocsarak búvóhelyein. Befedezi őt a lótuszfák árnyéka, és körülveszik őt a folyami fűzfák. Ha árad is a folyó, nem siet; bizton van, ha szájához a Jordán csapna is.

Megfoghatják-é őt szemei láttára, vagy átfúrhatják-é az orrát tőrökkel?!”

Nos, igen, barátaim: megfoghatják, átfúrhatják. Alkalmasint említsétek meg az Öregnek, hogy bizony megfogták. Igaz, nem az ő szemei láttára, mert először kiszúrták azokat. Viszont becsületükre legyen mondva, hogy nemcsak az orrát fúrták át tőrökkel, hanem hogy úgy mondjam, minden porcikáját.

Noé szőrös ivadékai elejtették, és ivadékainak lármás, lógó csöcsű asszonyai megsütötték a Sárga-folyó összes folyami delfinjét (kihaltak), nyársra húzták a pireneusi ibexet (kampec), meggrillezték a Kambodzsa kék egén röpködő fehér szemű martint (doloresz).

Most csak annyit kérdeznék csendesen, hova lett a baziliszkusz? Rendkívül rossz híre ellenére nagyon kedves teremtés volt, kulturált, olvasott, széles látókörű.

Ez utóbbival, mármint a látókörével szándékosan nem élt, mert nem tagadom, ránézésre valóban elég gusztustalan volt a hatalmas, szivárványos pikkelyű, legalább hatemeletes ház nagyságú kígyóféle, akinek egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy bárki kővé dermedjen, de mentségére legyen szólva, hogy éppen ezért mindig szégyenlősen lesütött pillákkal járt. Illetve, hogy megfeleljek az önök által megkövetelt biológiai hitelességnek: csúszott-mászott. Éppen ezért jómagam nagyon nehezen tudom elképzelni, hogyan sikerült kipusztítaniuk ezt a pillantásával is ölni képes baziliszkuszt.

Vagy meséljek a griffmadárról? Állatkollégáim körében nagy, úgynevezett tudományos vitákat keltett, hogy végül is az emlősök vagy a madarak családjába tartozik-e, hiszen oroszlánteste, sasfeje és madárszárnya volt. Önök nyilván jól ismerik, ha máshonnan nem, a népmesékből, ahol általában a legkisebb fiút, Fehérlófiát menti meg és viszi haza a végrehajtott hőstett után. Mindez néha némi kellemetlenséggel jár, mert a griff a szokatlan erőfeszítéstől megéhezik, és bizony időnként ilyenkor a legkisebb fiú combjából harap le kisebb darabokat.

Az utolsó griffmadarat éppen Fehérlófia nyírta ki, miután rendben hazaszállította őt. Egészen pontosan egy karabéllyal röptében szétlőtte a fejét, hogy a földbe fúródott, mint egy terroristák által fölrobbantott repülő.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

733

Könnyekre fakadok, valahányszor a hófehér unikornis jut eszembe.

Hányszor láttam mélyzöld, fenyőillatú, sűrű erdő mélyén az ezüstös holdfénytől megvilágított tisztáson, ahol hófehér szőre ezüstszínűen vakított?

Hibátlan, rózsaszín orrlyukaiból meleg pára szállt és homlokán ott tündökölt az egyetlen, csodálatos, a Naphoz hasonló, ragyogó szarv. Belehalt. Önök kipusztították az összes unikornist, mert varázserőt tulajdonítottak – teljesen alaptalanul – porrá tört szarvának ugyanúgy, ahogy varázserőt tulajdonítanak az orrszarvúnak vagy az elefánt agyarának, pontosan ugyanilyen kevés okkal.

Néha elgondolkodom azon, hogy Auschwitzban vajon milyen varázserőt tulajdonítottak a foglyok levágott hajának, fogóval kitépett aranyfogainak? Szerencsére nekem nem tudnak ártani: én a Főnix vagyok, egyedi példány. Ha úgy tetszik, halhatatlan. Nem párosodok, nem hozok létre ivadékokat, semmire sincs szükségem. Így éltem túl az összes mesebeli állatot, és így vagyok halhatatlan. Ha halálomat érzem közeledni, egyszerűen rakok egy csinos kis máglyát mindenféle vicik-vacakból, szemem gyilkos pillantásával meggyújtom, elégek és a kékes lángokból újjászületek, újra meg újra, meg újra, meg újra! Halhatatlan vagyok! * Ekkor léptem a konyhába és még hallottam, hogy valami azt kiabálja, hogy ő halhatatlan. De látni csak azt láttam, hogy egy kupac szemét tetején valami zöldes-kékes lánggal ég. Hihetetlen reflexszel fölkaptam a gáztűzhely mellől a vödör vizet, hatalmas gőzfelhőt fújva ráöntöttem a lángoló valamire, ami azonnal elaludt, csak a sűrű füst szálldosott fölfelé. Majdnem leégett a ház, gondoltam.

– Gyerekek – kiáltottam nagyon haragosan –, ki volt az a marha, aki a padlón akart libát sütni?!

734

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Őszi mélyszántás

É

n nem tudom, de a lány valahogy csak akkor sikoltott, amikor a szandáljára nézett. A könnyű, nyári lábbeli ott feküdt a frissen szántott göröngyök között, fehér volt és vékony pántos. Vér alig volt rajta. A lány nem volt szépnek mondható, inkább egy kicsit trampli, de ez a helyzet, ahogy ott feküdt, megszépítette. Az arca halálosan sápadt volt, két lázrózsával. Haja a verejtéktől összetapadt, és a szokatlanul erős késő őszi nap dicsfényt font köréje a sötétbarna mezőn.

Látszott, hogy fogalma sincsen, mekkora a baj. Azt sejti, hogy valami rettenetes történt, de még nem dolgozta föl az egészet. Még csak a fájdalom van, a rémület, ahogy a lánctalp áthajtott a lábán, és a véres szandál. Megint ránézett a földön fekvő lábbelire, és – ha lehet ilyet mondani – halkan felsikoltott. Aztán hangosan feljajdult. A legalább kéttonnás traktor lánctalpa a sípcsontjától a lábfejéig végigment rajta. A göröngyök közé döngölte, passzírozta a lábát.

– Ez ilyenkor ősszel mindig elő szokott fordulni – mondja a mentős tárgyilagosan. – Az őszi mélyszántás idején. A lányok, ugye, kacérkodnak, a fiúk meg janiskodnak, böllenkednek a nagy gépekkel. Kétezer kiló, uram, kétezer.

– Tudunk valamit csinálni? – kérdeztem a mentőst.

– Hát, ha akarja, a lábát odaadhatja neki.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

735

Nem értettem pontosan, mire gondol. Hogy az enyémet adjam oda, vagy a lány lábát adjam a kezébe. Vicces mentősök.

A traktorista sápadtabb volt, mint a lány. Hisztérikusan járt-kelt a lánctalpas körül, és, ha kellett, ha nem, mindenkinek elmagyarázta, hogy csak meg akarta kicsit ijeszteni. Hogy a lány illegette magát. Mert ez mindig csak illegeti magát!

Minden fiúnak! A lány ránézett a véres szandálra, és felsikoltott. Lehet, hogy tényleg illegetni szokta magát, ahogy a keresztutat levágva végigment a földeken.

Egy pillanatra az a bolond ötletem támadt, hogy a mentőssel csonkolhatnánk a lány lábát. Ha lennének nálunk megfelelő szerszámok. De hát hülyeség: Doberdó óta nem végeztek amputációt a mezőn.

– Nem tudjuk valahogy kiásni? – kérdeztem. A mentős csak a fejét csóválta.

Azt magyarázta, hogy nem megy, mert amennyivel mélyebb lyukat ásunk a lány szétroncsolt lába alatt, annyival jobban nehezednek rá, és nyomják bele a földbe a lánctalpak.

– És ha valahogy leemelnénk róla a traktort? – kérdeztem.

– Van magánál toronydaru? – vicceskedett a mentős. Tudtam, hogy mit akar mindjárt mondani, de nem mertem megkérdezni. A lány körülbelül az erőgép lánctalpainak a közepén feküdt; a borotvaéles vasak olyanok voltak, mint az óriások országában, a zsilettpengegyár futószalagján a beretvapengék sora. Csak úgy lehet kiszabadítani a lábát, vagy ami maradt belőle, ha a traktor tolatva, hátrafelé, még egyszer végigmegy rajta.

A barna, félig felszántott mezőn a learatott gabona elsárgult szárai álltak ki a göröngyök közül. Tőlünk tíz méterre neuraszténiás verebek csipegettek óvatosan valamit, fél szemmel idegesen ránk tekintgetve. Rendben: lecsatoljuk a traktorról az ekét. De ki ül a vezetőfülkébe? Ez a fiú, akit legalább két évre leültetnek amúgy is? A távolban a hegyek úgy kéklettek, mintha nagyon messzire lettek volna. Néztem, hogy mostanában milyen sok elegáns villa épült a hegy oldalába. Amikor gyerek voltam, még ősfás, bokros részek voltak arrafelé. Akár ötszáz éve a Bakonyban, ahol a pápa követe úgy eltévedt, hogy három napig nem talált ki az erdőből.

A mentős rágyújtott egy mezítlábas cigarettára. – Ma már nagyon jó műlábakat csinálnak – mondta. – Majdnem olyan jó, mint az igazi. Nem zsibbad.

Szántó Péter

736

(Pécs, 1952) író, műfordító. Az Élet és Irodalom rovatvezetője, tévékritikusa volt.

Több színdarabját játszották, novelláskötetek, rádiójátékok, tévéfilmek szerzője, huszonegy angol műfordításkötete jelent meg.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Bándi Máté

Karambol Közvetlen a csattanás után az utcára sietünk, hogy megdobáljuk egymást hibás fékekkel, elszakadt hangszálakkal.

Az embereknek pedig, akiket még délelőtt rajzoltunk meg zsírkrétával, dobogó szíveket ragasztunk.

Patkányok veszik körül a szerveket.

Hallani, ahogy felfalják a bal pitvart, a kamrákat, végül az ereket is agresszívan, egyenként.

Később önkéntesek hordják el a roncsokat.

Egy közeli patakhoz mennek, és amíg te alszol, ők a légzésed ritmusára dolgoznak.

Fekete fóliába csomagolják a szemtanúk emlékeit, aztán elégetik őket a megmaradt testrészekkel együtt.

Reggel erre a hússzagra ébredünk majd, addig viszont még van időnk, hogy bemutassalak az álmaimnak, vagy elszívjuk az utolsó szál cigit, amit a karambol után az egyik holttest zsebében találtunk.

Bándi Máté

2017/2

(Ajka, 1998) az ajkai Bródy Imre Gimnázium diákja, a Felhő zenekar énekes-basszusgitáros-frontembere.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

737

Horváth Veronika

belégzés mint cigányasszony emberek tenyerében, megtaláltam a tájban a javakat. cikáztam határtól határig, húsos domborulatok, árkok, gödrök, tisztások, ösvények fölött. mégsem tudtam választani egyetlen szegletet. mi lesz a térrel, ha nem lesz, aki kereng fölötte? ha nem látom, ki ad jelentést tölgynek, hársnak, löszfalnak a diónyi üregekkel, a mohás tetejű rönknek? fenyő csúcsán megpihenni? nem! fészket rakni egyetlen ágon? röptömben fogytam el.

738

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

sóhaj elhullatott tollaim tárgyakba bújtak idelenn, tárgyakba, amiket tőled kapok. mondhatnám, hogy veled egyetemben, hisz együtt élsz velem, csak épp nem vagy itt, de attól, hogy magammal cipelek egy könyvet, egy gyűrűt, egy zsáknyi ruhát, nem leszel hordozható.

Horváth Veronika

2017/2

(Győr, 1990) költő.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

739

Villányi G. András

Jól hangolt zongora

ölből ömlő virágár szélbe pipiskedő balerinák ibolyán színzáporban nárcisz a pupillád hajad remegő bársony illat liliom jázmin és menta vágyas ágon bimbó

mindenhol érintés sarjad öled izzó álma nyíló orchideának hímporos szellő halni száll hogy teremjen

Villányi G. András

740

(Budapest, 1958) költő, műfordító, japanológus.

Legutóbbi kötete: Tükröződések (2001).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Décsy Eszter

Hajnali műszak

SZ

űts lerakta a vizes vödröt. Sóhajtott. Kicsavarta a szivacsot, szórt rá egy adag Vimet.

– Erre világíts már!

– Ja, bocs.

– A felénél cserélünk.

– Iparkodjanak! – szólt közbe a felügyelőtiszt. – Nemsokára kel a nap – tette hozzá, majd rágyújtott egy mezítlábasra.

– Igenis, főhadnagy elvtárs!

Szűts megtámaszkodott a szobor hűvös talapzatán, és súrolni kezdte a mészkőre száradt barna festéket. Gépies mozdulatokkal, körkörösen. Elnyomott egy ásítást. Megborzongott a hajnali hidegben. Társa ott állt felette az elemlámpával, pár lépéssel arrébb pedig a felügyelőtiszt, aki unottan pöfékelt a semmibe.

A festéket sehogy sem oldotta a súrolószer, hiába dörzsölte vele teljes erőből.

A fehér habot alig színezte el. Kimosta a szivacsot a vödörben, újabb adag Vim, újra suvickolás.

– Főhadnagy elvtárs, engedélyt kérek más módszert kipróbálni! Sehogy se jön le…

– Mire gondol, tizedes elvtárs?

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

741

– Főhadnagy elvtárs, nem viszi a Vim. Valami erősebb kéne. Benzin, talán, ha oldja.

– Takács, hozzon a kocsiból benzint Szűtsnek. Iparkodjon!

– Igenis, főhadnagy elvtárs!

Szűts felegyenesedett. A szivacs egy pillanatra elmerült a vödör vízben, majd a felszínen ringatózva engedte ki magából a festékmentes habot. Szűts ránézett a főhadnagyra. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd tekintetük óhatatlanul a festékfoltra vándorolt. Apró rándulásokkal ugrálni kezdett Szűts rekeszizma.

Elkapta a tekintetét. Surranója orrát fixírozta, nem mert máshova nézni.

Végre visszaért Takács egy flakon benzinnel.

– Rongyot hoztál?

– A szivacs mé’ nem jó?

– Akkor csináld te.

– Iparkodjanak. El kell tűnnie ennek a… a… gyalázatnak, mire felkel a nap.

– Igenis, főhadnagy elvtárs! – válaszolták egyszerre.

Takács lehajolt a szivacsért, ráöntött egy adag benzint.

– Tartsd a lámpát – nyújtotta Szűts felé.

Szűts hátrébb lépett, hogy jobban rá tudjon világítani a foltra, amíg Takács dörzsöli a benzinnel. Ugyanazok az erőteljes, gépiesen körkörös mozdulatok, de a barna festék egy árnyalatnyit sem halványult.

– Pirkad, elvtársak. Iparkodjanak! – mordult fel a főhadnagy.

– Főhadnagy elvtárs, engedélyt kérek jelenteni, hogy nem enged a festék.

– Dörzsölje erősebben!

– Igenis, főhadnagy elvtárs!

Takács teljes erőből dörzsölt. Újabb percek teltek el.

– Főhadnagy elvtárs, engedélyt kérek – kezdte Szűts bizonytalanul –, hogy megnézzem, van-e csiszolópapír a szerszámos ládában. Talán, azzal… – harapta el a végét. Érezte, hogy az apró görcsök alattomosan kúsznak a rekeszizma felé.

A tiszt rájuk nézett, majd a szoborra. Szigorú arcot erőltetett magára. Látszott, hogy a lehetőségeket mérlegeli.

– Csinálják!

Szűts átadta a zseblámpát, és a Zsukhoz ment. A láda hátul volt. Kinyitotta az acéltetőt és turkálni kezdett benne. Itt volt a szobor avatásán. Előző tavasszal, még sorozás előtt. A fáraók ünnepélyes időtlensége, meg még mit nem… – gondolta. Most meg pucolhatjuk a valagát. Végre megtalálta a csiszolópapírt. Visszasétált, közben kettétépte a darabot és az egyiket Takács kezébe nyomta.

742

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

– Reggeledik! – szólt a tiszt. – Iparkodjanak! Már ha nem akarnak zárkát mára – tette hozzá.

Teljes erőből, egyszerre kezdték csiszolni. Az asszony seggét nem fogdostam ennyit, mint ezt, morgott Szűts magában. Percekig néma csöndben dolgoztak, csak az egyenletes csiszatolást lehetett hallani. A festék végre halványodni kezdett. Egy pillanatra összenéztek, majd újult erővel dörzsölték tovább. Szűts beleadott mindent, izmai megfeszültek, még a homlokát is ráncolta. Kezük alatt szállt a barnás por. Nem mertek megállni egy pillanatig sem. Szűts volt már zárkában, nem kívánkozott vissza.

Közel húszpercnyi megfeszített munka után a festék nyomtalanul eltűnt.

Szűts fújtatva egyenesedett fel, Takács is megtörölte a homlokát. Már nappali világosság volt. Elégedetten néztek végig az eredményen: fehér volt, mint a hó. A beállt csendre a felügyelőtiszt eldobta cigarettáját és odalépett melléjük.

Szűts a karját rázogatta, hogy egy kicsit ellazítsa égő izmait. Hátrébb léptek mindhárman. A nap első sugarai rávetültek a szoborra. A rücskös felületet simára csiszolták, a trónoló Lenin elvtárs hátsója ragyogott a napfényben. Szűts Takácsra nézett, aki tekintetét a csillogó segg és a felügyelőtiszt között járatta.

– Főhadnagy elvtárs… – kezdte Szűts bizonytalanul –, akkor most… végeztünk?

A tiszt meredten nézte a tükörsima felületet.

– Tisztában vannak vele, hogy ez a küldetés a legnagyobb titoktartást kívánja meg?

– Igenis, főhadnagy elvtárs! – válaszolták egyszerre.

– Helyes. A párt számít magukra.

– Igenis, főhadnagy elvtárs!

– Akkor indulás a laktanyába. Nem állhatunk itt egész nap!

– Igenis, főhadnagy elvtárs!

Szűts lehajolt a vödörért, és a Zsuk felé indult. Egy újabb, zárka nélküli nappal közelebb került a leszereléshez.

Décsy Eszter

2017/2

(Budapest, 1987) író, a NOW magazin főszerkesztője, aki a szerelemből Ördöggerincet csinál, és sokat jár koncertre.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

743

Murányi Zita

azok a régi

Még ott laktam egész más volt a környék a dombon pattogó nap keltett vagy a munkások reggelenként más muzsikát hordott a szél a fű alatt a föld fekete bőréhez csapódtak az ásók.

Volt, hogy álommá hosszabbítottam őket.

Ha elég mélyre ütöttek a szerszámélek aranyszínűvé semmisültek gyökerek virágpor és késő nyár illata lengett a szélnek miket beszélek, az elmúlástól nem félek.

Talán most már a születéstől sem.

Itt nincs domb és más az élet a kisszékről a nap csücskét is elérem a lelkem az esőcseppekig felröppen.

A másik helyen szerettem a hintát az égbe fúrva cipőm talpát istenhez rúgtam föl, föl a nyikorgó vasparipát két kezemre a láncok mintáját mint egy szép csipkés tetoválást fölhúztam.

Méltán hittem el az az út sosem lesz sáros a templomharang kongását is elvitte a szeles napkarmolta külváros a közért a zöldséges a sör amit apunak vettem minden olyan idegen ezen a távoli környéken mintha más dombra nyílna az ablak más szél verné az üveget két ásóval mélyen a föld alá ütögetnék a naptüskéket nem örülök ennek a végtelen temetésnek.

Murányi Zita

744

(Budapest, 1982) Bródy Sándor-díjas költő, író. Legutóbbi kötete: Csillag (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Juhász Róbert

Pi élete Az apádat Pistinek hívták. Egyszer kerek éves lett, és megöregedett. Csak egy csettintés volt, de ő nem vette észre, hogy a hajára fagyott a pára.

A járat ribanca még odaállt mellé egy kis fenékfogdosásra, de ő is már inkább csak magát nézte a visszapillantóban.

Egyszer kitagadott téged ordítva, aztán visszafogadott némán, bár sosem kérted tőle egyiket sem. Azóta nem beszéltek erről, ám te előtte sem tetted.

Ajándékot akartál neki. Tudtad, hogy aki buszsofőr, az az időt gyakran az alkohol felszívódásának óráiban méri. Indul hajnalban, 8-kor már nem iszik.

Egy kancsóra gondoltál, de az személyes legyen. Kértél egy gravírozó gépet, hogy belekarcold a nevét az anyagba, ahogy ő tette veled. Éjszaka volt, nem hagyott aludni a befejezetlen szó. Sosem véstél ilyen mélyre előtte, hát tettél egy írópróbát az üres befőttesüvegen.

A második betűig jutottál. Három óra tizennégy perckor csörgött a telefonod. Anyád sírt. A többi belefolyt zavarosan a dunszt alá.

Lezártad légmentesen.

Ha a spájzban a fény felé tartod, ma is látod, amint apád arcát egy orángután és egy tigris vizslatja kb. 3,14 centiről, miközben ő elgázolja azt a részeg biciklist.

Juhász Róbert

2017/2

(Zalaszentgrót, 1980) német nyelv és irodalom szakos tanár. Ez az első versközlése, ha az esküvőjén spiccesen elszavalt szerelmes vers nem számít annak.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

745

Beck Tamás

A lúzer randizik

M

ielőtt zoknit húzna, a fiú vet egy pillantást lábujjaira. A nagy, benőtt körmök nem nyújtanak esztétikus látványt, de egyelőre nem izgatja magát miattuk. Nem valószínű, hogy már ma le kell vetkőznie. Íratlan szabály, hogy az első randi alkalmával nincs szex. A fiú háromkor találkozik az interneten megismert lánnyal egy belvárosi kávéházban. Bizonyára elsősorban a halmazelméletről beszélgetnek majd, hiszen mindkettejüknek az a szakterülete. Úgy tervezi, a korai sötétedés beálltával fogja intimebb témákra terelni a szót. Retteg attól, hogy leragadnak például a Russell-paradoxonnál, estig szakmai kérdésekről vitáznak, és nem jut egyről kettőre a csajjal. Főbérlője a múltkor félig viccesen már megkérdezte a fiútól, mikor állít haza végre egy nő társaságában.

Otthonról hozott útravalója az önbizalomhiány. Gyerekkorában iskolatársai a bőre színe miatt cigányozták, s a túlsúlya miatt is gúny tárgyává tették. Ahogy aztán kamaszodott, a fiú fokozatosan megnyúlt és kifehéredett, akár egy agyonmosott pulóver. Ami azt illeti, a felnőtté válást valóban megtisztulásként élte meg. Már csak nagy ritkán töpreng azon, vajon kinek a bűneiért vezekelt, amikor italozó életmódot folytató szüleit nap mint nap el kellett viselnie.

Könnyebben válaszol, ha azt kérdezik tőle, valamely halmaz eleme-e önmagának. Lehet persze, hogy a lány a kávéházban mégis inkább az életére

746

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

lesz kíváncsi. Mesélhet neki a fiú a hazai öngyilkossági statisztikákat évről évre vezető kistérségről, ahonnan egy ösztöndíjnak köszönhetően néhány éve a fővárosba került. Anekdotázhat. Odahaza nemhogy mobiltelefonra, de még karórára sem volt pénze. A vekkert pakolta egy reklámszatyorba, s vitte magával mindig, ha a kiskönyvtárba indult tanulni. Egyszer egy olvasó, aki nem ismerte a fiúnak ezt a szokását, pokolgépnek vélte a folyamatosan ketyegő szatyrot, és feltárcsázta a rendőrség számát. Bizonyára felkacagna a lány, ha elképzelné újdonsült lovagját, amint az magas szintű matematikába mélyed, észre sem véve, hogy terrorelhárítók araszolnak hozzá mind közelebb a könyvespolcok között.

A fiú gondol egyet, lerántja lábáról a zoknit, s a kisollóval mégis nekiesik a körmeinek. Hátha nem annyira konzervatív ez a lány. Hazakísérteti magát udvarlójával, meginvitálja a lakásába még egy italra, s reggel egymás mellett ébrednek majd. A fiú aggódva gondol arra, hogy a lány csókolózás közben észreveheti a behegedt sebet partnere nyelvének szegélyén. Eddigi élete folyamán mindössze egyetlen alkalommal vette át szülei viselkedésmintáját, s abból is baj lett. Évekkel ezelőtt egy odvas zápfoga elviselhetetlenül sajogni kezdett, s a fizikai fájdalomhoz automatikusan páni félelem társult az elkerülhetetlen fogorvosi beavatkozástól. Hogy legalább szorongását orvosolja, titokban meghúzta apja pálinkásüvegét a spájzban. Bódultan ült be a fogorvosi székbe. A váróteremben alighanem mindenki összerezzent, amikor a kábulattal küzdő fiú nyelve a működésben lévő fúrófej alá csúszott, s artikulátlan üvöltés rázta meg a megyeszékhelyi SZTK épületét. És nem ez az egyetlen dolog, amit el kell titkolnia a lány elől. A stresszes hasmenés sajátossága, hogy bármikor rátörhet a páciensre: vásárlás közben, villamosra várva, két emelet közt egy idegen ház liftjében. Előfordul bizony, hogy a fiú el sem mer indulni itthonról. Most veszi igazán hasznát annak, hogy gyerekként számtalan disznóölésen segédkezett, s a böllér falujukban nem elhanyagolható pedagógiai érzékkel rendelkezett. Élvezettel magyarázta a tágra nyílt szemmel figyelő lurkónak többek között azt is, hogy a vágás előtti napon meg kell tisztítani az állat bélrendszerét, következésképpen nem adnak neki enni, ellenben bőven itatják. Nem véletlen, hogy a fiú tízórai óta koplal, s a randi miatt délben meg is hajtotta magát egy dupla kávéval. Indulhat a vágóhídra.

Már frissen kibokszolt alkalmi cipőjének fűzőjével vesződik, amikor beléhasít a kérdés: vajon hogyan magyarázza meg a lánynak, hogy nyelvvizsga hiányában még nem kapta meg a diplomáját? A fiú évek óta küszködik az

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

747

angollal, mégsem jut előbbre. Igaza lenne nyelvtanárának, aki szerint az első lépés egy idegen nyelv elsajátítása felé, ha álmunkban szegényes szókincsünk felhasználásával kommunikálunk másokkal? De mit tegyen a fiú, ha önhibáján kívül nem álmodott már gyerekkora óta semmit?

Felöltözve áll az előszobában, keze a kilincsen. Ideje legyűrnie a tétovázást.

Talán egész élete másként alakul, ha volnának álmai.

Beck Tamás

748

(Zalaegerszeg, 1976) Petri-díjas író, költő.

Kötetei: Más él benned (versek), Isten szemtelenül fiatal (novellák).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Orcsik Roland

Madárles Madáretetőt vettem a Mars téri piacon, magkeveréket a Bartók téri vetőmagosnál.

Udvarunkban a meggyfa ágára akasztottam a faházikót, marék magot szórva a kis ajtaja elé.

Először csak néhány felderítő érkezett, leellenőrizve a szűz terepet, majd fokozatosan ellepték a csupasz fát a feketerigók, cinegék és a verebek.

Hajnalban keltem, a konyhaablakból bámultam a tollas csapatot, ahogy egymás elől kapkodják a zsákmányt.

Mint egy rituálé, eltáncolták küzdelmüket.

Csivitelésüktől zsongott az udvar, feltámadás lopódzott a tetszhalott télbe.

Nem mentem ki hozzájuk, bizalmatlanok az idegennel.

Helyes, maradjon távol, aki repülni sem tud.

Addig kukkoltam őket, míg egy reggel a szomszéd macska el nem üldözte mind, őt pedig a tacskónk naponta a garázstetőre.

A szomszéd nem örül a területi harcnak, ellentmond a plüss humanizmusának.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

749

Hidegen méregetjük egymást.

A madarak közben itthagytak, mi közük a civilizált idegháborúnkhoz.

Hajnalonta, mint egy fedezékből, kipillantok a konyhaablakon, hátha stikában, mikor mindenki alszik, a faházikóban a madarak a magvakért lökdösődnek, én meg élvezem a pattogó, életéhes trilláikat.

Orcsik Roland

750

(Óbecse, 1975) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő.

Legutóbbi verseskötete: Harmadolás (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Vörös István

Régi, szép félelmek Egyszer apjával kirándulni mentek a Vértesbe. Nem tudna még ilyet előkotorni, bárhogy is siet, az emlékeiből. De mégis ettek kolbászt és kenyeret, amit magukkal hoztak, és itták a forrás vizét.

Friss félelemmel telt meg a vidék, a pusztulás is végül így marasztal.

Talán maradjatok itt éjszakára! – súgta egy erdőmélyi hang nekik, és ők sorra vették félelmeik, nem hallgattak a boszorkány szavára.

Mert mindig van kijjebb a megszokottból.

Mert mindig van kijjebb a jó világ megszokott határain. Bóbiták, vaddisznónyomok, zajok a vadonból.

Mialatt az erdőben kóboroltak, szelíd tábortüzek szenes nyomát úgy látta, mint vaddisznóglóriát, és délben látta fölkelni a holdat.

Vörös István

2017/2

(Budapest, 1964) József Attila-díjas költő, író, fordító.

Legutóbbi könyve: Százötven zsoltár (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

751

Zoltán Gábor

Egy semmiség

A

zokban a hónapokban szokatlanul sokat volt otthon az apja. Kislánykorában Lívia mindig úgy érezte, apa csak átsuhan a szobákon, nyomot se hagy maga után, a megjelenése előtti várakozás még meg sem szűnt, máris kezdődik az újabb, ki tudja, mikorra várható megjelenést megelőző várakozás. Apa dolgozik.

Apa tárgyal. Apa a barátaival van. Apa megbeszélést folytat. Apa prömierre hivatalos. Aztán egyszer csak mindezen alkalmak határozottan ritkábbá váltak. Apa kevesebbet jár el, de otthonlétének kiteljesedése mégsem tölti el örömmel Líviát.

Nemcsak azért, mert már nagylány, hanem azért is, mert ez az apabőség olyan, mint a bonbonierből csórt cukorkák elszopogatása: ki nem érdemelt, méltánytalan öröm, megkeseredő édesség. Plusz még meg is kell játszani, hogy jó.

Apa az emeleti teraszon napozik, és anyával arról beszélget, hogy mennyiért lehetne eladni a házat. Mélyen áron alul értékesíthető, de vajon mennyire mély az a mély, és nem kell-e még abba is belemenni, csak hogy angolosan távozni lehessen az országból, persze még mindig kérdés, hogy hova.

Lívia már bebújt a fehér dresszbe, a cipőjét fűzte. Lehet, hogy oda kéne ülni melléjük, és megkérdezni, mire számítson. Anglia vagy Amerika? Esetleg Ausztrália?

De félt ilyen kérdéssel előállni. Úgyis megtudja majd időben. Nem nagyon szeretne elmenni. Hogy itt hagyja a szobáját? A barátnőit? Másvalaki éljen

752

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

a szobájában, mások barátkozzanak a barátnőivel, mások járjanak moziba, színházba Budapesten?

Majd megtudja idejében. Most szépen elmegy a pályára.

Nem mintha a délutánra megbeszélt tenisz annyira vonzaná. De jó lesz az a kis ütögetés. Eltereli a gondolatait. Majd hagyja magát megnevettetni a fiatalemberektől.

Élt egy szegény parasztember Magyarországon, Fejér megyében, a székesfehérvári járásba tartozó Sárszentmihályon. Úgy hívták, hogy Ferenc. Ennek a Ferencnek nem volt semmilyen hangszere, de ha valahol kézbe kaphatott egyet, az nyomban szépen megszólalt. Máskor csak dúdolt, fütyülgetett ez a szegény parasztember, mindenki másnál tisztábban. Ha máshová, szerencsésebb helyre született volna, akkor, ki tudja, ma sikeres művészként emlékeznénk rá. Így csak a zsellérek sanyarú sorsát viselte Sárszentmihályon. Megházasodott, és hitvese egy fiúgyereknek adott életet, aki ugyancsak a Ferenc nevet kapta a keresztségben.

Nem sokkal a kisfiú világra jötte után egy kislány érkezik a családba. Ám e gyarapodásból nem származik öröm, mert az édesanya meghal, és utána a kislány is. A kisfiával egyedül maradt Ferencet pedig, mit sem törődve a családi gyásszal, nyomorúsággal, katonai szolgálatra szólítja a haza. A kétéves fiúcska a nagynénjéhez kerül, aki férjével együtt ugyancsak szegény sorban él. Ők nevelik tovább. Ami kevés a házuknál akad, azt mind megosztják a gyerekkel.

Még mókáznak is vele, kacagnak olykor. Pedig az apa felől rossz hírek jönnek: a seregben tüdőgyulladást kapott, aztán a fertőzés továbbterjedt. Kórházba került, ahol életben tartották, de mindkét lába megbénult.

Egy este, mikor a kis Ferencet már lefektették, és a nevelőszülők is eloltották a petróleumlámpát, elalvás előtt róla beszéltek. Abban a hiszemben, hogy már alszik. Mi lesz vele, azt latolgatták. A kisfiú fekhelye a nevelőszülőké elé volt állítva lábtól, minden szót hallott. Tudják-e tovább nevelni, vagy kénytelenek lesznek menhelyre beadni. Moccanatlan feküdt, meg sem zizzent alatta a szalmazsák. Szeme nyitva volt, a hold fénye világos sávokat metszett a kis szoba feketeségébe. Ez a suttogás, ez a kényszerű mozdulatlanság, ez a feldarabolt sötétség vált legelső megőrzött emlékévé.

Ki ne tudná elképzelni az idősebbik Ferenc keserűségét a kórházban, amint tudatára ébred, hogy feleségének és kislányának elvesztése után még

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

753

az elnyomorodással is meg kell küzdenie? Vizsgálat után egy halk szavú orvos megkérdezi, tud-e hegedülni. Tudok, válaszolja Ferenc, tudtam még azelőtt. Ahogy minden más zeneszerszám, ez a hegedű is hálásan fogadja érintését. Egy öreg zenészé volt, aki ott halt meg a kórházban, és hátramaradt hangszerét az orvos vette használatba, mint alkalmanként hasznos terápiás eszközt. Idősebbik Ferenc csöndesen, magának játszogat eleinte, azután már főként a betegtársak kérésére. Elhúzza, amit csak kérnek tőle, hadd legyen egy kis örömük nekik is. A muzsikálás segíti felgyógyulni és járóképessé válni.

Meglátogatja a kisfiát. A kicsi Ferenc nem emlékszik már rá, olyan rég nem látta. De az apa nem adja fel. Budapestre utazik, ahol szerencsésen sikerül munkát és egyúttal lakást találnia. Egy báró házánál alkalmazzák kertészként.

A fiát is magához veheti. A gyerek Budán cseperedik fel, immár nyugodt, biztonságos körülmények között. Arrafelé nincsen sár. A kertben gyep, kaviccsal felszórt sétautak, lépegetőkövek. Kinn aszfaltozott járdák. Télen senki se jár mezítláb iskolába, de még ősszel és tavasszal sem. És még ő sem.

Egy napon az apa nagyot gondol, és vásárol egy kicsi hegedűt. Alig várja, hogy a gyerek kezébe adhassa. Úgy képzeli, a kisfiú az övéhez hasonló ügyességgel fog hangokat elővarázsolni a szerszámból. De csak cincogás, csak nyeszetelés hangzik, hiába mutatja, hogyan kell fogni, hogyan kell húzni. A gyereknek, látva az apa csalódottságát, elmegy a kedve, aztán, mikor már az értetlenségét és dühét is érezheti, megriad. Egyre rémesebb hangokat adnak a húrok. Az apát savanyú izzadság lepi el. Kikapja a kisfiú kezéből a hegedűt, és földhöz vágja, aztán addig tapossa, míg miszlikbe törik. Reszketve kunkorodnak a húrok.

Az idősebbik Ferenc csak másod-harmadnapon, gereblyézés közben fogja fel, hogy a fia nem örökölte zenei tehetségét, és ezért nem szabad rá haragudni.

A nyolc osztály elvégzése után a fiú munkába áll: egy kifőzdéből szállít ki ebédet a megrendelőknek. Biciklivel járja Buda útjait. Elégedettek vele, egészen addig, míg egyszer filmforgatás közelében visz az útja. Helyszín a Délivasút. Lelassul, közelebb húzódik, azután letámasztja a lábát, és megbűvölten figyeli, amint a hősnő leszáll a vagonból, és a rá várakozó férfi nyakába ugrik. Egymás után vagy tizenötször, ahányszor elpróbálják és újraveszik a jelenetet. Lenyűgöző a művésznő a lebbenékeny hajával, szoknyájával, a férfiszínész a magabiztos járásával, a rendező, ahogy irányítja őket, de mindezeknél érdekesebb a kamera, mely előtt és melynek tiszteletére lebbenések, ruganyos lépések és utasítások történnek, és a komoly férfi, aki a titokzatos gép mögött áll, és

754

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

akihez a rendező olykor odasiet, hogy csöndben konzultáljon vele. Olyankor minden megáll, még a művésznő haja sem lebben. Az ebédek békésen hűlnek a biciklin. A megrendelők egyike panaszt tesz, és a fiút nagyon leszidják. Ha még egyszer ilyen előfordul, ki lesz rúgva, üvölti a főnöke. Nemsokára ő áll odébb, mert fölveszik egy nyomdába kisegítőnek. Ott hamar kiderül, hogy ügyes és találékony, és fölemelik a fizetését. Még csak tanonc, tizenhat éves, de már kétszer annyit keres, mint az apja.

Idősebbik Ferenc végre büszke lehet a fiára. A báróné el-elbeszélget vele, és az apa elmeséli, hogyan is történt, amikor géphiba miatt az egész nyomda leállt. Egy vadonatúj gépről van szó, magyarázza, amihez itt senki sem ért, Németországból érkezett, ottani gépmester állította be, azután hazament.

Csomó idő, míg visszajöhet. Ferike nézte, nézte, aztán odanyúlt, valamit megmozgatott, igazított, kapcsolt, és a szerkezet hibátlanul megindult – akkor emelték fel a fizetését. De nemcsak ez az eset jut a báróné tudomására, hanem a korábbi, a forgatásos is. Úgy, tehát a fiú roppant ügyes, és érdekli a film! Hát majd megkéri a férjét, aki részvényes a Filmirodánál, hogy szóljon az igazgatónak.

A tizenhét éves nyomdásztanoncnak állást ajánlanak a Filmirodánál.

Laboránsként kezd, azzal a kilátással, hogy egyszer majd, talán, operatőr lehet belőle. A fizetés feleannyi, mint a nyomdában. Te megbolondultál, üvölti a nyomdatulajdonos, amikor közli vele, hogy odébbáll. Az apja viszont nem neheztel, bízik benne, hogy becsülettel dolgozik majd, és hamarosan felemelkedik.

– Tudsz teniszezni? – kérdezte a fiút a barátja. Ő is a Filmiroda laborjában dolgozott, de már évek óta, és mindenhez értett.

– Nem próbáltam.

– Hát akkor próbáld meg! Olyan ügyes vagy, biztos hamar belejössz.

Vasárnap délután.

– Nincs fölszerelésem.

– Csak egyszer kell megvegyed. A pályahasználat grátisz.

Hagyta magát rábeszélni.

Megengedheti magának: szállásra, fűtésre nem kell költenie, neki még nem szükséglete se az ital, se a cigaretta.

De mégis, hogy van ez? Nemrég még Sárszentmihályon tapicskolt meztélláb a sárban, most meg Pasaréten ütögeti a labdát? Fehér dresszben?

Nincs ebben egy kis túlzás?

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

755

Arra jutott, hogy ez nem túlzás, hanem az ő útja. Megvásárolta a rakettet, a teniszhez illő öltözéket. Vasárnap délután, indulás előtt, mikor megnézte magát a tükörben, elégedett volt a látvánnyal. De azért annak örült, hogy az apja nincs odahaza, nem látja. Idősebbik Ferenc sörözni ment a sógorral.

Halott feleségének öccse szintén Budapesten dolgozott, buszsofőr volt a Beszkártnál. Meg kell adni: az sem csekély emelkedés. A fiú megsuhintotta a rakettet, próbálgatta a súlyát. Fog ez menni, Feri!

A filmesek sporttelepe ott volt a közelben. Ez is micsoda szerencse! A villától öt perc. Kényelmes, laza séta madárdalos kertek között, puha talpú, könnyű cipőben.

Felnézett: az Apáthy-szikla komolyan, de biztatóan figyelte őt a magasból.

A barátja bemutatta egy másik fiatalembernek. Hozzájuk képest idősebb, és mindenképpen tapasztaltabb filmes, Feri már ismerte a nevét. Kedvesen nyújtott kezet. Akkor derült ki, hogy párost fognak játszani, amihez várnak még valakit: egy Liv nevű lányt.

– Addig is, míg megérkezik, itt egy rakett: ütögessünk! Úgy kell visszaküldened, hogy ne menjen kívül a vonalon, és persze a hálóba se akadjon. Ennyi az egész.

Elsőre beletalált a labdába, de az ütés erejét túlméretezte: messze elszállt a kerítésszéli bokrok felé. A fiú indult volna, hogy visszahozza, de a barátja leintette: van elég labda, majd ha elfogy, összeszedik.

– Figyelj, Feri, küldök egyet megin. Mielőtt elütöm, megkérdezem, hogy kész vagy-e, angolul. Ready? És te válaszolsz, hogy play, vagyis játék! Ez a rendje.

Ready?

– Play! – kiáltotta a fiú, és jött a labda, és ő másodjára is beletalált, és most már megfelelő erővel. Odaátról simán vissza tudták ütni, és már szállt feléje megint.

Elérte, bár túl gyönge volt az ütése, hálót ért a labda, de akkor is! Ez labdamenet volt tényleg. Csak így tovább, mondta magának, és szélesen mosolygott.

– Hé, figyeljetek, én azt mondom, azok az idők elmúltak, amikor még számított, hogy az angol, az hogy mondja – szellemeskedett a harmadik fiú, Tomi. – Elpuhult, gyáva nép! Ma már azt kellene kérdezni, énszerintem, hogy vertig?

– Ja, ja! – hangosan nevettek. – Los! Los! – Jön, jön a kisasszony – mondta a fiú barátja. Ő állt szemben a bejárattal. – Kezitcsokoládé, Liv! – kiáltotta felé. – Négyen leszünk, látja? Játszhatunk párost.

– Benne vagyok.

Akkor ért melléjük a pánttal összefogott hajú, fehér szoknyás lány. A fiatalember látta, hogy vékony a dereka és nagy a melle. A rakettet szedte ki a tokból, nem fordult feléje. A fiú barátja szolgálatkészen elé sietett:

756

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

– A Tomit már ismeri. Ő pedig új játékos. Ma lép először pályára. Nagy reménysége ő a honi filmvilágnak, és nemkülönben a teniszsportnak.

Lívia teljes alakos képen, gägenlichtben.

Lívia arca, közeli.

Az elkerekedő szem.

A résre húzódó szem.

Feri arca.

Mosoly, mely lehervad.

Lívia keze. Tuszkolja vissza a tokba a rakettet.

A szája. Valamit hang nélkül motyog.

A pálya képe, messzebbről és magasról. Feri alakja hátulról, a lány szemből.

Feri leengedi a rakettet. A lány megindul, távozik ugyanazon az úton, amelyen egy perce megérkezett.

– Nicht spielen? – kiáltja Tomi. – Aber warum?

– ’kann nicht – suttogja Lívia.

A dróthálós ajtó becsapódik.

A pálya a magasból. A három fiatalember.

– Rosszullét…? Ilyen hirtelen?

– Ilyenek a lányok.

– Én vagyok az oka – vallja be Feri. – Egy házban lakunk. Ő a baronesz. Én meg a kertész fia vagyok. Sajnálom.

– Baronesz? Liv? Nem vettem észre, hogy fenn hordja az orrát. Eddig sose.

Nem is hívatja magát baronesznek.

– Nagyon sajnálom. Elrontottam a partit.

– Most már mindegy. Folytassuk. Gyakoroljunk. Nem igaz? Majd csak beesik valaki negyediknek. Majd csak lesz valami. Vertig?

– Los! Feri hatalmasat üt a felé szálló labdába. Belevágódik a sövénybe, nekicsapódik valami pléhnek.

– Out! – kiáltja a másik két fiatalember egyszerre.

Azokban a napokban teljesedik ki Franciaország elfoglalása. A filmhíradók mutatják az előretörő német gépjárműoszlopokat. A géppuskalövedéket szóró repülőrajokat. A nyomorultan menekülő franciákat. A füstölgő romokat.

A sebet nem kapott, de annál szánalmasabb, széttett lábú Párizst.

2017/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

757

A fiatalembert váratlanul behívatja az igazgató. Közli vele, hogy csupa jót hall róla, meg van elégedve a munkájával. De arra ne számítson, hogy operatőr lehet belőle. Ugyanis utánanéztek, és nicsak, kiderült, hogy nincs érettségije.

Mindazonáltal laboránsként továbbra is számít rá a vállalat.

A fiatalember megköszöni, és nem mondja el az igazgatónak, hogy tud róla, miszerint patrónusa, a báró kénytelen volt kivonni tulajdonrészét a Filmirodából. Egy bizonyos, most életbe lévő törvény folyományaképpen.

Amiről a híradóban nem kevés szó esett.

Néhány napra rá egy másik barátja elkalauzolja a Győri úti párthelyiségbe, ahol hivatalos keretek között felvételét kéri a Nyilaskeresztes Pártba.

Hamarosan a buszsofőr nagybácsi is követi példáját. Együtt járnak gyűlésekre, kirándulásokra, szemináriumokra. Együtt éneklik a hungarista indulókat.

A nyilasok programjában szerepel, hogy hatalomra jutásuk esetén eltörlik a címeket, rangokat. Ez le van írva. Az se titok, a zsidókat úgyszintén eltörlik majd.

A sors keze, ahogy addig, a későbbiekben is könnyedén, de határozottan vezeti a fiatalembert. Megkíméli például attól, hogy már 1942-ben ki kelljen mennie a bolsevik hordák ellen harcolni. 1944 elején kap csak behívót, és a Honvédség a szakmájában kívánja foglalkoztatni: katonai filmes tanfolyamra irányítják. Néhány hónap elmúltával, mikor egységével együtt a front közelébe kerül, nem esik el, nem sebesül meg, és hadifogolyként sem hurcolják el. Az ostrom után épen és egészségesen kerül vissza Budapestre.

Ha nem hívják be, és negyvennégy októberétől végig a városban tartózkodhat, vagy ha a városhoz közel elhelyezkedő egységhez osztják be, és hazaszökik, akkor valóra válthatja dédelgetett tervét, és elkapja a baroneszt.

Pisztolyt fog rá. Felszólítja, hogy vegye elő a rakettjét, satöbbi.

Az efféle játékok a társaira maradnak, akik közül néhányat utóbb felakasztanak, másokat rövidebb-hosszabb időre lecsuknak. Néhányan kislisszolnak az országból. Olyan is van, igaz, nem sok, aki a harcok során halálát leli. Feri, mintha mi sem történt volna, besétál a Filmirodához, és fölveszi a munkát. Igaz, hogy a zsidótörvények hatályon kívül lettek helyezve, de a zsidó filmesek nagy része nem tér vissza, ugyanazok vethetik rá magukat a munkára, akik a negyvenes évek elején is.

Nemsokára segédoperatőrré lép elő, aztán igazi operatőrré. Mindjárt az első munkáját remekműnek kiáltják ki, őt magát onnantól kezdve a legjobb filmművészek közt tartják számon. A nemzet hálája díjakban fejeződik ki.

758

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2017/2

Ahogyan ez errefelé szokás, méltatói nem elégszenek meg azzal, hogy az általa komponált képeket dicsérik, gyakorta méltatják „emberi tartását” is.

Hosszú élete során sosem kérdeznek rá, hogy négy álló évig hogyan lehetett nyilas az, aki utóbb humanizmussal átitatott filmeket készített, illetve, hogy hogyan lehetett humanista művész, aki éveken át üvöltötte a nyilas indulót, lengette az öklét, pompázott a zöld ingben.

Hosszú életének vége felé adott interjújában azt fájlalja, hogy a később születettek nem értik az ő nemzedékét: könnyű utólag okosnak lenni, és lekommunistázni az akkoriakat.

– Szörnyű volt átélnem – mondta –, az emberek milyen semmiségekért ölték egymást.

Zoltán Gábor

2017/2

(Budapest, 1960) író, Budán él. Tavaly megjelent regénye, az Orgia, a budai nyilasok történetének egy rövid szakaszát mutatja be.

Mostani novellája lazán kapcsolódik a regényhez.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

759

HAJÓSZAKÁCS

Fotรณk: FORTEPAN

Saly Noémi

Hosszú félbarna vagy pikfek?

Italok a kávéházban

Kérjünk először is egy kávét. De milyet is? A pest-budai kávéházakban kétféle, keleti és nyugati kultúra találkozott, és ez a kávéfőzési eljárásokban is tetten érhető. A nyugat-európai készítési mód a szelíd „Blümchenkafét”1 eredményezi: „Az asztal közepén egy háromlábú, magas réz- vagy ezüstkannában volt a kávépor (amelyhez néha fahéjat, gyömbért vagy szekfűszeget kevertek), s erre öntötték a forró vizet. A kanna alsó részén nyíló három kis csapból csurgatták az italt a csészékbe. Az édesítéshez cukrot, esetleg mézet használtak. Egyesek tejet öntöttek hozzá.

Az így készült ital nem volt egyéb, mint híg kávéoldat…” 2

A hazai kávékereskedelem útvonalait, a kávékereskedők és az első kávésok nemzetiségét, illetve a magyar „kávé-ízlést” ismerve azt mondhatjuk, hogy nálunk inkább a törökös-olaszos készítésmód uralkodott. E szerint a lisztfinomságúra őrölt kávét fel kell forralni – esetleg többször is –, majd ülepítés után felhörpinteni.

A régi olasz verzió csak annyiban tér el a keletitől, hogy a főzet addig rotyog, míg a habja el nem forr, s egy kevés hideg víz rátöltése gyorsítja a zacc leülepedését.

A lombikos módszer csak a 19. században terjed el, főként a háztartásokban. A kávéházakban még a 20. század első harmadában is sok helyen kondérban főzték a kávét, amíg 1924-től kezdődően meg nem jelentek Pesten is a nagy nyomáson működő olasz kávégépek. 1 2 A sajtóban kezdettől felbukkannak a kávé minőségére és az adagok nagyságára vonatkozó panaszok. Hol van – még és már – az az idő (1906), amikor a vendéget a kávémennyiség csökkentése révén megrövidítő kávést 2 évi fogházbüntetésre ítélték? A kávépótlók korai megjelenésének bizonyítékaként Nagy Ignácot idézzük, aki 1844-ben ezzel biztatja olvasóit: „… mindazok, kik nem akarnak kávét inni, a pesti vendéglőkben mindig csak kávét kérjenek, mert meg lehetnek győződve, hogy azon fekete lében, melly elébök adatik, minden egyéb lesz: csak kávé nem.” 3 1 Nagyanyám magyarázata szerint „az olyan híg, hogy átlátszik rajta a csésze virágmintája”.

2 Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában. Bp., 1985, 190.

3 Nagy Ignác: Magyar titkok, 1. füzet, 52.

2017/2

hÉvíz /

Hajószakács

763

A minőség a kávéfőző tehetségén múlt, de sok függött az alapanyagtól és a pörkölés szakszerűségétől is. A legjobb kávét keverékből lehet készíteni: egyféle szemeskávéból sose lesz igazán zamatos ital. (A keverékek receptjét minden üzlet szigorúan őrizte.) Volt, ahol évszázados hagyomány biztosította az egyedülálló ízharmóniákat. Balassa Imre az óbudai Bródy kávéházról írja, a harmincas évek elején játszódó jelenetben, de száz évvel korábbra vonatkozóan is hitelesen: „…mámorító török kávét, csodálatos illatú fekete italt rakott elénk az öreg pincér… jóakaratú mosollyal nézte, milyen élvezettel iszom a feketekávét.

– Uraságának ízlik? … Mert ez, kérem szépen, titok.

– Miféle titok? – kérdeztem. (…)

Krúdy komoran merengő arcán átfutott az ő különös mosolya. Megkérdezte: – Te nem ismered a Bródy grószmamát? Hát gyere…

Egy ajtóhoz húzott, ahonnan piszkos, áthatóan kávészagú konyhára láttam. A tűzhelynél töpörödött anyóka állt, fején már-már penészes paróka, s az anyóka különböző lábasokból öntött össze különböző nedűket, és kavargatta azokat…

Krúdy aztán visszaült az asztalhoz, és hosszú-hosszú történetet mesélt arról, hogy ennek a százesztendős nagymamának az ősei már ki tudja, milyen régen kotyvasztják, főzik, keverik-kavarják a kávét ezen a helyen. Az ő titkuk, hogy milyen kávéfajtákból, hogyan őrölve, hogyan keverve-kavarva kerül a vendég elé. Ez a grószmama titka.” 4 4 Balassa Imre: Nyolc évtized vándorútján. Bp., 1976, 226–227.

764

hÉvíz /

Hajószakács

2017/2

A kávénak két alapváltozata létezett: a fekete és a fehér, vagyis világos tejeskávé, a kettő közti átmenet a tej arányának függvényében (fél)barnának minősült.

Mivel még igazi tejet használtak, lehetett rajta föl – aki nem szerette, az szűrve kérte. Volt persze tejszín vagy tejszínhab is. Az sem mellékes, hogy kisebb vagy nagyobb csészéből, netán üvegpohárból hörböljük fel: így állhatott össze egy pontos rendelés a konyha felé olyasformán, hogy „hosszú félbarna szűrve, habbal, csészében a szerkesztő úrnak” – vagy, mint az Orczy kávéház „vicces vendége” közli a pincérrel: „fek”, sőt „pikfek” (pikoló fekete). 5 A kávénak, mivel vízhajtó hatása miatt tüstént szomjas lesz tőle az ember, kötelező kísérője egy pohár friss víz: ezt azoknak a vendégeknek is kivitték, akik semmit nem fogyasztottak.

A többi italt a 18. század végétől tudjuk nyomon követni. Gvadányi A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentoma címmel 1796-ban tette közzé híres műve folytatását, melyben a főhős Pesten diákoskodó fia felsorolja a népszerű italokat: „A’ kávé házakban sokan bé-sétálnak,

Enyhítő italok a’hol készen álnak.

Egy iszik Rozólist, a’ más Tsokoládét,

Ki meg Kávét hörpöl, vagy is Lemonádét.” 6 Gaál György tudós palóca 1803-ban a puncs hatásáról ad hírt: „…két pohár Punsot ittam egy jó barátommal a’ Hét választó Hertzegeknek Kávéházokba, Sógor uramnak egészségére. Azon ital úgy felébresztette jó kedvünket, hogy haza menvén az utzán való lámpást sorra össze törtük.” 7 5 Zolnay Vilmos – Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben. Bp., 1996, 40.

6 Az 1822-es kiadásban 162. sk. A rozsólis a latin ’ros solis’ = a Nap harmata névből származik, eredetileg a zárai domonkosok meggylikőrjét, a maraschinót nevezték így, de édes pálinkákra is használták.

7 I. m. I. kötet, Második levél, 10.

2017/2

hÉvíz /

Hajószakács

765

Mikszáth Különös házasságában olvasható egy mulatságos halandzsaszöveg: ezzel éneklik a pataki diákok a betiltott Marseillaise-t. Néhány sora egy egyszerűbb vidéki kávéház szinte teljes kínálatának felsorolása: „Frau Mutter!

Frau Mutter!

A kávé, Krampampuli, limonádé, Puncs, friss virsli…”

Bevilaqua megadja a receptet: „cukorra és kávéporra öntött, meggyújtott Spiritus” (alkohol). 8 Francia neve crampon-bouilli, kampón függő lyukacsos vasrostély alá tett edénybe csöpögött ugyanis az égett cukros-kávés szesz.

Kossuthnak kedvence volt, állítólag a szabadságharc ágyúöntői ismertették meg vele.

A teát gyakran alkohollal itták. Divatos volt a puncs rokona, a csája, amely Kugler szerint 9 „orosz fekete tea rummal és cukorral vagy kukoricaliszttel elkeverve”. Ezt a romantikus ambróziát Heltai is megénekli: „Néhány bolond poéta-lélek A kávéházban üldögélünk, Való igaz, hogy csúnya élet Melyet így álmodozva élünk.

Egyik se kormányozza sorsát Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe, A mi hazánk egy álomország, A kávéházak szürkesége.

A mi hazánk egy kerek asztal, Amelyen ott gőzölg a csája, S a csüggedésben megvigasztal A sült galamb teóriája.” 10 8 Bevilaqua Borsody Béla – Mazsári Béla: Pest-Budai kávéházak. Kávé és kávésmesterség 1535–1935. I–II. Bp., 1935, I/2. 296–297.

9 Legujabb nagy házi cukrászat (é. n., 1910-es évek).

10 Reggel a kávéházban. Heltai Jenő versei. Bp., 1967, 291.

766

hÉvíz /

Hajószakács

2017/2

A tea alapú, alkoholos italok közé tartozik az angol matrózital, a grog is, amelyről a Kammon kávéházból van adatunk az 1860-as évekből: „… meiszeni csészékben szolgálják fel a párolgó, illatos feketét és csiszolt pohárban – a halászlét. Az egyik látogató, a híres dabasi Halász nemzetség sarja, valami speciális groggot kevertet magának, amit az ódivatú puha bőrdíványokon üldögélő öreg urak mind megkedvelnek; elnevezik Halász-lének”. 11 A sör markánsan befolyásolhatta a helyiségek sajátos, dús szag-egyvelegét.

Főzését és árusítását törvény szabályozta, a kávéházak a 19. század végétől csak palackozva tarthatták. A tudós palótz méltatlankodva meséli: „Budán az úgy nevezett Károly kávéházába malatz természetű vendégek-is szoktak megjelenni: a minap egy Urat láttam, a’ ki egy Bétsi újsággal az asztalt, a’mellyen éppen egy pohár Sört elöntött, le törülte. Más ember, a’ ki olly piszkos Újságot a’ kezébe vesz, azt gondolja, hogy az Újság író ténta helett sörrel írta az Újságot.” 12 A pálinkamérés a kávéméréstől szintén független, külön jog volt. A kávéházakban tömény szeszt a 19. század végéig nem forgalmaztak, hacsak 11 Balla Vilmos: A Kávéforrás. Bp., 1927, 154. Halász Boldizsár országgyűlési képviselőre gyanakodhatunk (1806–1882).

12 Gaál, i. m. III. kötet, Harmadik levél, 26–27.

2017/2

hÉvíz /

Hajószakács

767

nem a kávés saját, házi specialitásáról volt szó, amellyel a bennfentes vendégeket kényeztette, mint a Kálvin tér híres kávésa, Bátori Mihály: „– Helyes. Párizsit fogok enni ecettel, olajjal, kicsit megborsozott, karikára vágott hagymával. De közben nem mondhatok le egy pohárka diópálinkáról.

Igy szólt a vendég, és ugyanakkor elvonva tekintetét a mennyezetről: a kávéházi kasszában ülő idősebb és terjedelmesebb hölgy felé irányította, mintha megértést keresne. A hölgy mosolyogva és igenlően intett a kávéházi kasszából, és mint egy régi operaénekesnő, oly dallamosan mondta: – Hogyne volna diópálinka a Báthory kávéházban! Habár ez más kávéházakban nem szokásos.” 13 13 Krúdy: Ne legyünk rosszak. Váci utcai hölgytisztelet. Bp., 1982, 428.

768

hÉvíz /

Hajószakács

2017/2

Tipikus kávéházi italnak számítottak viszont a likőrök. A „szeszesitalkészítők, szesz- és pálinkakereskedők” 1923-as névsorában csak Budapesten 340 gyártó sorakozik,14 és mindnek volt saját különlegessége, a nagykávéházak pedig presztízskérdésnek tartották, hogy minden szóba jöhető itallal szolgáljanak.

Ezek közt szép számmal akadtak olyanok is, amelyeket ma már alig ismerünk, vagy fogyasztásuk férfiatlannak számít – mint például az ánizslikőré, amire Krúdy egyik hősnője némi megvetéssel így legyint: „Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban” 15 –, de olyanok is, amelyek a különleges pálinkákhoz hasonlóan az adott üzlet számára készültek. Balassa Imre meséli, a húszas évek legelején a budai Philadelphiában töltött délutánra emlékezve: „…Kosztolányi nyakkendője is kevésbé látszott nyakkendőnek, mint máskor, gyermekded mosolyú arcába hullott homlokáról a haja, és verset írt. Nem is zavartam volna, másik asztalnál telepedtem le. Egy »Haraszty Micit« fogyasztottam habbal. Ez egy házi készítésű zöld likőr volt, melyet a szemközti Budai Színkör ünnepelt színésznőjéről neveztek el.” 16 Ahogyan a sör, a bor is inkább kocsmák, kisvendéglők itala volt: kávéházban főként éjszaka fogyasztották, amikor már minden más vendéglátóhely bezárt.

Az éjszakai baglyok kedvéért azonban némelyik kávés kiváló minőségű folyó borokat is tartott. A Sebestyén téri Két Huszár kávésa 1864-ben „azon jó gondolatra jött, hogy a rendes kávéházi italokon kivül, a legjobb fajta, egri fehér és veres aszu, s csömöri borokkal… is szolgál vendégeinek mindenkor.” 17 A 19. század végétől a kávésok bort is csak palackban forgalmazhattak. Krúdytól tudjuk, hogyan oldották meg a Bátoriban: „– Van még abból a vadkerti zöld borból, amit egyszer itt parádi vízzel ittam?

Természetesen volt még a vadkerti zöld borból, mert az ilyesmi sohase fogy ki egy jó kávéházból. A főpincér egyszerre két parádi vizes üveget állított tálcán a vendég elé, mert a zöld bort régi parádi vizes üvegekben szolgálták fel. Csak a dugaszolásban volt különbség.” 18 Pezsgőt a régiek csak kivételes alkalmakra bontottak – ám Gvadányi tanúsága szerint már az ő korában is megesett, hogy a kártyások nyereménye drága italok képében úszott el:

14 Lévai Jenő szerk.: Alkohol-compass. A Magyar Szeszhirlap kiadása, 1923, 185. skk.

15 Klaránsz utazása. Szerenád, Bp., 1979, 160.

16 Balassa, i. m., 228.

17 Vahot Imre: Budapesti kalauz. Pest, 1864, 53.

18 Ne legyünk rosszak, uo.

2017/2

hÉvíz /

Hajószakács

769

„Vigak azok, kiknek a’ szerentse szolgál, Sampaner ’s más küll bor illyenek előtt áll.” 19 A századforduló éjszakai zenés kávéházaiban más volt a helyzet. Ott keményen ivott mindenki, aki tehette – vagy akinek sikerült a tehetősek társaságába férkőznie: „Carola Cecília éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és bárók frakkban (mintegy a Kék macska-beli élet utolsó fellobbanásaként) jártak, Blau bácsi ingujjban biliárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről lépesre követtek Hartmann és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők, akik alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. […] akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a fekete harisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi, és Blau Diogenész egy rajongó lovag hódolatával iszik a díva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy, szürke szakállával francia dalokat muzsikál […] a szinte állativá aljasodott bécsi lányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolta, a bolondos Gréte tébolyodottan tépte össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos akart lenni: e korban Roeder és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van…” 20

19 I. m., 162. sk.

20 Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Bp., 1977, 96.

Saly Noémi

770

(Budapest, 1956) irodalom-, Budapest- és kávéháztörténész, író, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa.

hÉvíz /

Hajószakács

2017/2

HUllÁMVERÉS

Az írást az Öreg regruták című Tömörkény-kötet 1942-es kiadásának rajzaival illusztráltuk (Szalmás Béla munkái)

Mészáros Gábor

KÜLÖNSZÁMOK – Tömörkény és Tar –

Tömörkény István és Tar Sándor életműve zárvány maradt a magyar irodalomtörténetben. Különszámok. Nem csoda ez, hiszen olyan stílust alkottak, amihez nehéz volna igazodni. Sem Tar, sem az éppen száz éve elhunyt Tömörkény nem az irodalomból tanult író. „A teli életbe nyúlnak.” Eredendően mindkettőjük novellista, bár Tar Sándor a regény felé tartó novellafüzért (A mi utcánk), és „bűnregényt” is írt (Szürke galamb). Műveikben feloldják az elbeszélhetőség és a nyelvszerűség kérdéseit, az emberi viszonyok és azok egzisztenciális vetületei válnak hangsúlyossá. A szociális közeg ábrázolása tűnik fontosnak, de az mégis másodlagos.

Elterjedt értelmezői közhely, de Tömörkény nem feltétlenül a parasztság ábrázolója. A szakirodalom minduntalan a szociológiai közeg ábrázolását emelte ki Tömörkény kapcsán. A képet jó volna árnyalni, ugyanis Tömörkénynél a szereplők integritása, függetlenségük megőrzése válik fontossá. A kívüliség világának fényképésze. Ha sommásan „parasztoknak” nevezzük szereplőit, akkor felületes, torzított értelmezéshez jutunk. Vannak köztük persze parasztok is, de a paraszt nem azonos a zsellérrel, a cseléddel, a pásztorok szintén nem parasztok. Ahogy Tar Sándor történeteiben sem mindenki munkás.1 Tömörkény az Alföld színét keveri ki. Nem mesealkotó, inkább ceruzarajzokat adott, mint festményeket. Formája a jellemző rajz lett, az a műforma, melynek a magyar irodalomban nagyobb szerep jutott, mint más nemzeteknél.

Tömörkény első könyve Szegedi parasztok és egyéb urak címen 1893-ban jelent meg. A kötet első darabja: Megöltek egy legényt. Erős indítás. Tud valamit a rock’n’rollról, aki ilyen címet ad a novellájának. A huszonnégy rajz és egyéb elbeszélés a szegedi nép és a föld fölfedezése a magyar irodalom részére.

Második könyve 1897-ben jelent meg, Jegenyék alatt, huszonhat válogatott novellával. 1902 és 1913 között kilenc új könyve jelenik meg. A Vízenjárók és kétkezi munkásokkal például új tartománya lett a Tömörkény-birodalomnak, 1 Vö. Szilágyi Márton: De profundis... (Tar Sándor novelláiról). In: Szilágyi Márton: Kritikai berek. József Attila Kör. Balassi Kiadó. Budapest. 1995. 95–105.

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

773

hajósok, halászok, a vízből, vízen élők világa. Jellemző, hogy a Szegeden kívüliek és a városiak világát mutatja meg (A házasság első éve, Földragasztás irányában, Thurzó útja) – a szegedi tanyavilág bérletben lakó kitelepültjeinek, napszámosainak, barlanglakóinak, és az 1879-es nagy árvíz után iparosodásnak indult belváros lakóinak élettapasztalatát.

Nem anekdotázik, mint Mikszáth, szakít a romantikával, Jókaival. Nem alakítja a történeteit, nem novellázik, mint Gárdonyi. Tömörkény beszél.

Fordulatok és csattanók nélkül. Nincs kikészített és megrendezett hangulat.

Hiteles akart lenni a valósághoz, hű maradni világához, ezt mutatja figuráinak nyelvhasználata és elbeszélői pártatlansága.

Schöpflin Aladár szerint a századforduló magyar irodalmában ketten voltak, akiket az írói közvélemény s a közönség közvéleménye is elfogadott a népélet leghivatottabb ábrázolójának: Gárdonyi Géza és Tömörkény István. Ám Gárdonyi parasztképéből csaknem egészen hiányzik a néprajziság, ha nem tudnánk, nehezen lehetne megállapítani, mely vidék népét tartotta ábrázolásaiban szeme előtt.

Szegeden nem volt előzmények nélküli a népéletből merítő irodalom, a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló az 1870-es évektől közölt tárcákat Rajz a népéletből alcímmel. Viszont Tömörkény tárca- és novellaíró pályája és kedvelt műfajainak irodalmi megítélése erős szembeszélben indult. Kétes irodalmi műfaj volt a tárcanovella, amikor Tömörkény publikálni kezdett, megmaradt különszámnak, a pálya szélére szorult, nem kanonizálták. Gyulai Pál, a kor mindenható irodalmi ítésze alantas műfajnak tartotta, tanítványa, Kéky Lajos még inkább, és még több baja volt a „rajzzal”, Tömörkény jellegzetes elbeszélői formájával. Tömörkény írásainak nagy hányada leírás, tájnak, időjárásnak, estéknek, reggeleknek, évszakoknak, munkafolyamatoknak, munkaeszközöknek, szerszámoknak stb. leírása. Ezek a tárcák – ahogy Vas István írja 1977-ben – elevenségükben gyakran vetekednek az elbeszélésekkel.

Déry Tibor és Vas István, két igazi urbánus is nagyra tartotta az amúgy elfelejtett Tömörkényt. 1977-ben Vas István szerkesztésében jelent meg terjedelmes kiadás Tömörkény válogatott elbeszéléseiből (a rangos Magyar remekírók sorozatban). Az utószóban Vas Tömörkény „olvadékonyan édes nyelvéről” ír, és szövegét így kezdi: „Mert ha már az ember fölfedezte magának, egyik írásáról se mond le szívesen, hiszen mindegyikben ott a magyar nép élete, észjárása, természete. És a nyelve…”. Érdekes, hogy Tömörkény mennyire előzmények nélküli elbeszélői nyelvet választott a kiszolgáltatottak ábrázolásához. Tömörkény színek,

774

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

metaforák, hasonlatok használatában tartózkodó. Természetes részvéttel, a környezetében élők valódi sorsa, benső, lelki problémái felé fordult, amikor ez sem divat nem volt, sem üzlet, s a legkevésbé hálás szerep. Alig akad olyan írása – néhány korai novelláján kívül –, amelyben a szerelem központi jelentőségű lenne. Ha akad is, tragikus hangoltságú, borongós történet (Megy a hajó lefelé). A Subavásár, Bicskavásárlás, az Alku a tanyai ember a várositól való idegenkedését mutatják, az egyszerű forma védekezését a kultúrával szemben. Olyan egyszerű és hétköznapi eseményeket exponált, amelyek sűrítettsége filmjelenethez hasonló (Csőszhalál, Holtak ledugdosása).

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

775

776

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

Tömörkény nem a múlt oldaláról fordul szembe a hatalmasokkal, hanem a vele élő nép oldalán állva mutatja be történeteiket. De nem kizárólag a szociális lelkiismeret ébrentartásáért, hanem az egyéniség megőrzésére tett kísérletként. Az egyéniség sérthetetlenségéről, megtartásának lehetőségéről – és annak gyönyöréről –, vagy annak lehetetlenségéről ír a megváltozott tulajdonjogi, társadalmi viszonyok között. Ez az egzisztencialista értelmezés a népi irodalom „úr-szegény” szembeállítását is árnyalja, s messzebbre vezet a szociografikus parasztábrázolások lehetőségénél. Érdemes árnyaltabban megnézni Tömörkény figuráinak szociológiai összetevőit. Sok példa van rá, hogy Tömörkény elbeszéléseiben szembeállítja a szegénységet az úri világgal, de a szereplők érzéseinek, kiszolgáltatottságuknak ábrázolása mélyebb tanulságokhoz és következményekhez vezet. A közösségtudat megerősödése – akár a parasztoké, akár a munkásoké, zselléreké vagy cselédeké – nem a legfontosabb összetevője világuknak. Ami igazán húsbavágó, az a törvény merevségének, abszurditásának visszahatása arra, aki saját vagy kisebb környezete szabályai szerint él. Ennek a megközelítésnek az a legnagyobb tétje és a legfőbb kérdése, hogy ilyen társadalmi, jogi és anyagi körülmények között meg lehet-e őrizni valamit az egyéni szuverenitásból.

Tar Sándor sem szociológiai kategóriákban gondolkodik, vagyis, ahogy Szilágyi Márton megjegyzi,2 nem ideologikus ábrázolásra törekszik, és nem lehetett ideologizálni. A kísérlet az arra hajlamos irodalomértelmezőknek és kritikusoknak sem sikerült.

Tömörkény világa állapotszerű világ. A figurák életének állandó, behatárolt színhelye van, tevékenységük monoton. A mozdulatlanság elvi, értékrendbeli mozdulatlanság is. Az egyszeri esemény szervesül a monotóniában. A lezárások is ehhez mértek, a történetek nem oldódnak, nem oldódhatnak a katarzisban. „A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik, és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlóképp volt, de hiába gondolkozott, mire se tudott menni.”

(A házasság első éve) Ennek a történetnek a lezárása: „ – Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony. / – Nem – felelte Mihály –, dehogy. Csak írást adtak arrúl, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, 2 Uo. 95–96.

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

777

nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem bírságba. / Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja: / – Hoztam a hajadba kétgaras árú szépszagú olajat. / Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Aztán étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.”

Hogy Tömörkény szereplőinek fejében és szívében mi van, azt sem a narrátori megjegyzések, sem a megidézett monológok nem árulják el. „Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, így haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el, és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött, kívülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.” (Hühü) A drámaírást illetően azt hangoztatta Tömörkény, hogy a magyar paraszt esztendőszámra sem beszél annyit, mint amennyit egy este mondatnak vele a színművekben. „De az éjjel, ahogy itt tanyáztak, ki hol fért, kocsin, kocsiszínben, egy zokogás volt az udvar. Az embörök a szín oszlopába fogóztak, aztán annál sírtak. Meg van az siratva ölegendőképp, a szögény.

De a tornál nem mutatják. / Tornál nem szokás mutatni. Minek az a mutatás?” (Mutatás nélkül) Hogy Tömörkénynek nem a szociológiai kategóriák, hanem az egzisztenciális megközelítés az érdekes, abból is látható, hogy azok az alakok fontosak neki, akiknek a hallgatásában is történet van. Akik szavak nélkül beszélnek. „Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gúnyája rajta van.” (Hühü) Kósza parti lélek című novellája például egy vándor, egy földönfutó története. „A víz hozza-e el magával az ilyen életeket, mint a tiszavirágot, vagy mi? A víziélet már nem az, ami volt, mert kifordult a régi formájából, de azért még mindig húz magához embereket, ilyeneket is, mint a Janó, akik nem tudják, hogy honnan jöttek, miért vannak, s hová lesznek elmenendők az idők végtelenségében.”; „Az ember tehát úgy határozta azt az izét, amit némelyek sorsnak neveznek, hogy jó lesz itt lenni.”

778

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

Nem mindenhol cél a fonetikai, nyelvjárási pontosságú rögzítés, de Tömörkény törekszik a nyelvhasználaton keresztüli tudatábrázolásra. A szűkszavúság hozzátartozik a Kósza parti lélek karakterének identitásához, ahogy Tömörkény parasztjaihoz is („Hallgatnak azután megintcsak, egyebet mit is tegyenek?”): „Janó oly sok nyelvet beszélt, hogy valójában egyet sem beszélt; amit mondott, azt nem értette meg senki, talán ő maga sem értette meg, de Janót messziről hajította ide az élhetés, amit némelyek sorsnak, s a poétásabb lelkűek végzetnek neveznek…”; „Mikor Janó főzött, s a hagyma sistergett a bögrében a szalonnadarabon, a

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

779

felső partról hány étvágytalan, beteges úrforma szívta be magába mohón a füsttel kevert illatot, Janó pedig rakta a bögre mellé a gallyat arányosan, s nevette az urakat, akik aranylánccal vannak, de az aranyláncot nem bírják megenni, krumplit meg nem tudnak főzni így a bögrében a parton.” (Kósza parti lélek) A narráció, a redukált közlési szándék a szereplők temperamentumához illő. Nincsen „nem ide való beszéd”. Mondhatni az elbeszélő megtiszteli karaktereinek habitusát, és a magáét is hozzájuk igazítja. A szegénység állapotának variációi a szereplők nyelvhasználatában is kifejeződnek: kifejeződik a területi szegregáció, a paraszti lét, a kitaszítottság, az egyéni sors

780

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

elbeszélhetetlensége, a tragédia megoszthatatlansága. A narrátor is reflektál arra az énképre, amit a nyelvhasználat határoz meg. „Úgy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hívja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város címere, a bíróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Úgy gondolom, hogy nem így van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo. / Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba citálja a rendőrbíró elé.” (A házasság első éve) Krúdy írta Tömörkényről, hogy „azt a Magyarországot írta meg, amely még itt van, de már elszállóban van”. Tar Sándor nem azt írja, ami elszállóban van, hanem azt, ami nincs szem előtt. Életre kelti azokat az embereket, akiken átsiklik a tekintet. Tömörkény alakjai élők maradnak, tovább élnek Tarnál, de hangsúlyosabb a nyelvi kiszolgáltatottság, és azzal együtt az énkép kialakításának esélytelensége.

Tar Sándornál a kifejezés tökéletlenségéből, a nyelv hiányából a romlás, a szétesés folyamata bontakozik ki. A reflexiók éppúgy hiányoznak nála is, mint Tömörkénynél, s egy állapotszerű világot kapunk. Behatárolt színhelyeket, a szereplők tevékenységének monotóniáját. Szereplői bensővé sajátítják a kiszolgáltatottságot, vegetáló létbe kényszerülnek, megfosztatva az énkép kialakításának esélyétől és az ezt kifejezni képes nyelvtől.

Tar Sándor látszólagos korszerűtlensége, hogy a nyolcvanas és a kilencvenes évek aktuális prózapoétikai problémáit megkerülve nem reflektált direkt módon az elbeszélhetőség és a nyelvszerűség kérdésére. Tar életműve kapcsán nem kizárólag a kiszolgáltatottak erőteljes ábrázolására, a szociális lelkiismeret megmozgatására érdemes figyelni, vagy arra, hogy fenn tud tartani egy hagyományos elbeszélői tradíciót akkor, amikor a divat a „szövegcentrikus” epika. A prózaírói tudatosságra is érdemes odafigyelni.

Szereplői szűkszavúak. A szűkszavúság része tudatuknak és kiszolgáltatottságuknak. Nyelvileg is kiszolgáltatottak, s ezt a kiszolgáltatottságot nem tudják feloldani egy közösségben. A tönkrement életek brutalitásba vagy kiüresedésbe tartanak, nincsen céljuk, nincsen bájuk (pl. Éjszakai műszak, Celofánvirágok, Dáliák, 6714-es személy).

Tar első kötete után képes kilépni abból, hogy kizárólag a munkások kiszolgáltatottságáról írjon. Etnikai konfliktus lehetősége, a történelmi trauma (Elejétől a végéig), a paraszti lét (Hegyi beszéd, A föld szaga), az együgyűek

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

781

kiszolgáltatottsága (Zártkert, Mésztelep), a gyermekkori megaláztatottság (Ványa), a munkanélküliség (A hosszú nap, Semmittevők, Végre nászút), a menekültek sorsa (Magyar kenyér), a kórházi pszichiátria (C pavilon) vagy a katonaság (Gyuri) lehetséges közeg az egy tőről fakadó egzisztenciális helyzetek, traumák megmutatásához.

Tömörkény őse annak az irodalmi mozgalomnak, mely a nép felé fordult, azonban ez a mozgalom politikaivá alakult. Tömörkény nem. Nem befolyásolta sem politika, sem művészeti vagy politikai trendek. Az irodalom nem mint nagybetűs kultúra, szervezett intézmény érdekelte, hanem úgy, mint a megnyilatkozás egy természetes lehetősége. E megnyilatkozáshoz mind újabb közeget és tematikát talált. A részvétet többre tartotta, mint ha leírható rendszerekben, kategóriákban gondolkodna és ábrázolna. Azt sugallja, hogy a kategóriák ideologizálhatóak. Úgy látszik, mondanivalója nem kopott, mert irodalmi rokona, Tar Sándor ugyanezt állítja novelláiban.

Mészáros Gábor

782

(Csurgó, 1990) kritikus, az ELTE BTK doktori hallgatója. Budapesten él, szerkeszt a Literánál. Ha van víz a közelben, amibe belemehet, vagy tetszik neki a zene, akkor mosolyog. Többet, mint reggel.

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

783

Fotรณ: Jerry Bauer

Vágvölgyi B. András

Bolaño és a Dél keresztje Shinjukuban kezdődött Bolaño-mániám, 2011 májusában, a nukleáris leolvadás után két hónappal. Shinjuku a tokiói rive-gauche, és erről a Kinokuniya könyvesboltról és a benne garázdálkodó könyvtolvajról Oshima Nagisa filmet csinált az ábrándos hatvanas években (Shinjuku dorobo nikki; 1969). Épp személyes ismerkedő beszélgetésen voltam túl a filmterroristával, Adachi Masaóval, Oshima „társ-Guevarájával” egy ír kocsmában, vicces is volt, fura is, egy filmrendező, aki szakmáját odahagyva negyedszázadon át játszott guerillerót Libanonban; gondoltam, fejet szellőztetek, nézelődtem, kispolgármód vettem (nem loptam) egy könyvet, amit japán könyvesbolti szokás szerint igen szépen becsomagoltak, ma is abban tartom. Chilei szerző, The Nazi Literature in the Americas, örültem neki, és kilépve a boltból nem esett már a „fekete eső” (vö.: Hiroshima, Fukushima).

Megelőzően két könyvét olvastam, a Távoli csillagot igenmód bírtam, az Éjszaka Chilében is bejött, most, újraolvasva jöttem rá, hogy remekmű. A „náci irodalmat” böngésztem hazafelé a repülőn Szibéria felett, talán Kolima vagy Vorkuta fizikai közelében gondolhattam a paradox párhuzamosok pontosságára.

Mikor harmincas koromban hosszabban éltem Japánban, rájöttem, azt a nyelvet sosem fogom megtanulni rendesen, szükségképpen analfabéta leszek, döntöttem: most már viszont tényleg megtanulok spanyolul, hogy argentin szerzőket olvassak eredetiben. Borges Cortázar Bioy Sabáto Arlt Wilcock Piglia, két Ocampo, etc. Még Pesten. Nem lett belőle gálickő. Kolozsváron lett, Bolañóval. Bolañót spanyolul olvasni – segítséggel – nagy flash, nagyobb, mint a Bart Simpson-os bélyeg. Ki ez a csávó? Született Santiagóban 1953-ban, egyedüli gyermek, apja hivatalnok és pénzdíjas nehézsúlyú ökölvívó, anyja háztartásbeli. Születése után a család Bío-Bío tartományba költözik, a Délisarktól pár háztömbnyire. Tizenöt éves, mikor Mexikóba települnek, pont jó év, például Zsivótzky kidobta a kalapácsot a stadionból és amerikai kisebbségi atléták a Fekete Párducokat éltették a dobogón, de Bolañót az érdekli, hogy a hadsereg példátlan durvasággal lép fel az egyetemi diáksággal szemben (sortűz) a mexikóvárosi Tlatelolco téren. A Pinochet-puccs idején (1973) visszalátogat Chilébe, ellenáll, tömlöcbe vetik, úgy lép meg, hogy a smasszer sulis haver, segít. Visszafelé Mexikóba összeismerkedik El Salvadorban a Farabundo Martí Felszabadítási Front forrófejű felkelőivel, a latin-amerikai trockista alapélményt

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

785

ő sem hagyhatja ki. Megérkezve Mexikóba költészeti bálványdöntögetésbe kezd tettestársával, Mario Santiago Papasquiaróval – Arturo Belano és Ulises Lima néven jelennek meg több későbbi könyvben –, áldozataik között szerepel Pablo Neruda és Octavio Paz is. Zsigeri realizmus néven alapítanak poétikai mozgalmat, kettejükön kívül nincsen is beltag, viszont születik tényvilágából egy nagyregény, Los detectives salvajes (Vad nyomozók) a címe, meg néhány kisebb, mint például az Amuleto (Amulett). Mario Santiago egyik verséből (Egy Marx-tanítvány tanácsai egy Heidegger-fanatikusnak) ír később négykezest Antoni García Portával (Consejos de un discípulo de Morrison a un fanático de Joyce).

Bolaño 1977-ben Európába távozik, utazgat, míg van valamennyi pénze, aztán Barcelonában, később a közeli Gironában, még később a Costa Brava egyik üdülőhelyén, Blanesben telepszik meg. Egy kempingben nappalimeg éjjeliőr, baywatch, kan-Pamela Anderson, ha tetszik; szabadidejében iszik, heroinozik és ír. Az ekkoriban születő Monsieur Pain (párizsi történet a spanyol polgárháború idejéből a hipnotizőrmesterségről), és az Antwerpen (Bildungsroman prózaversben) majd csak posztumusz kerülnek a közönség elé.

1992-ben megtudja, hogy a májrák – egy régi, rossz tű – idő előtt el fogja vinni.

Hamarosan két gyermek apja. Már nem is iszik, csak ír. A La literatura nazi en America és az Estrella distante (Távoli csillag) 1996-ban jelenik meg, a Los detectives salvajes 1998-ban, a Nocturno de Chile 2000-ben. Kap egy-két spanyol és latinamerikai irodalmi díjat, de nem erre hajt, hanem a teljes életműre. 2003-ban, ötvenévesen meghal. Az utolsó pillanatig megszállottan ír, a 2666 torzó marad.

Itt kanyarodjunk vissza a „náci irodalomhoz”.

Bolaño alapélménye a „piszkos háború”. Az Allendét megpuccsoló Pinochet, az Isabelita Perón utáni argentin tábornokok rendszere – akiket oly szépen buktatott meg 1982-ben a „hűvös eleganciával” végrehajtott Goose Green-i brit partraszállás (Falkland-szigetek, Las Malvinas) –, a bajor Alfredo Stroessner országa (Paraguay), kolumbiai és közép-amerikai jobbos halálbrigádok, tettrekész rendőrök, csendőrök, katonák diák-, nő-, baloldalellenes titkos háborúi. Bolañót érdekli a német irodalom, a német hadtörténet, a német kultúra úgy általában, s ez az érdeklődés nem a Frankfurti Könyvvásár ugródeszkája miatti érdeklődés.

Bolañónak lehettek emlékei Eichmann Buenos Aires-i elrablásáról (legendás Moszad-akció, egy legendás per előjátéka), a hetvenes évekig eltartó hisztérikus sajtókampányokról, hogy hol bujkál Mengele, milyen dzsungel mélyén lapul Martin Bormann, és hogy van vígan Buenos Airesben az usztasa Ante Pavelić vagy a nyilasszimpatizáns Páger Antal. 2005-ben magam is furcsa gondolatok között néztem Barilochéban (az „Argentin Svájc” központja) a németül grasszáló helyi nyolcvanpluszos nyugdíjas férfiakat.

786

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

Van a festő Willem De Kooningnak egy maximája, amit Bolaño igenmód emleget: Style is a fraud (A stílus csalás). A „náci irodalom” paródia, képzelt náci irodalmi lények paródiája, nem Karinthy, hanem Raymond Queneau (Exercices de style), Marcel Schwob (Vies imaginaires) és Juan Roberto Wilcock (La sinagoga de los iconoclastas) az inspiráció forrásai. Egy amerikai kritikusa írta a The New Yorkerben, hogy Bolaño remek regényíró (novelist), de nem százas auteur (writer), mert hullámzóak a mondatai. Alapvető félreértés: Bolaño százasnál jobb stílusironizátor. Orrnyeregre mért James Ellroy-i mondat. Rövid, nagyerejű, erős. Szemkönnyeztető. Cervantesi körmondat; kecs, báj, hidalgótempó, barokk túlhabzás, liánként indázó belső irónia. Aztán: ügyvédnyelv. Ügyésznyelv.

Bírónyelv. Leginkább: nyomozónyelv. Hiszen szerzőnk leginkább detektív szeretett volna lenni az emberölési csoportnál. Fantasztikum, mely oly őshonos Amerika déli tölcsérén, mint a fóka, a pingvin, a sirály, meg Philip K. Dick. Mi is az az egzotikum? Egy szegény, de boldog hely – definiálja. Németország egzotikus?

Igen, felel Bolaño. És mi benne az egzotikus? Hát a sörcsarnokok, az utcai étkezdék (Schnell-Imbiss) és a koncentrációs táborok romjai. A La literatura nazi… imaginárius náci írók fikcionális élete és műve a nyugati hemiszférából. Edelmira Thompson de Mendilucét, a pampák nagybirtokosának feleségét még a húszas években fogadja Berchtesgadenben a Führer, mosolygós színes fénykép őrzi a látogatás emlékét, Hitler karjaiban az írónő csecsszopó leánya. Edelmira 1945 után kiadja nagy hatású irodalmi szemléjét El Cuarto Reich Argentino (Negyedik Birodalom Argentínában) címen. Literátori ambíciókat dédelgető leánya, már jócskán középkorúan, egy fiatal rosáriói trockista diáklány irányában vágyakozik leszbice, a lánnyal egy tiszti halálbrigád végez könyörtelenül, Luz MendiluceThompson pedig egy benzinkútnak hajt Alfa Romeójával, „a robbanás jelentős”.

Azok a csodálatos Schiaffino fiúk – Italo és Argentino – a Buenos Aires-i Boca Juniors futballhulligánjaiból lesznek némi írogatás után jobbos-diákgyilkos különítményesek; a texasi költőcske, Jim O’Bannon eszményei, a zsidó Ginsberg és a „shvartzer” Amiri Baraka homoerotikus közeledésének elutasítása után lesz KKK-poéta. Carlos Ramírez Hoffman, „az aljas” dél-chilei költőszemináriumot látogat, orosz-zsidó a szemináriumvezető – ne feledjük, Chile az az ország, melyről a filmrendezőzseni Alejandro Jodorowsky mondotta, hogy „engem a pogromkozákok tettek chileivé”, és a kommunista párt első titkárát egy időben Volodya Teitelbaumnak hívták –, nincs nagy véleménnyel Ramírez Hoffman poétikai potenciáljáról, viszont a csudaszép Venegas ikreket kimagaslónak gondolja. Hoffman vadászpilóta lesz, Pinochet legénysége ’73 szeptember 11-én szétlövi a Moneda-palotát, Salvador Allende elnököt megöngyilkolják, Hoffman talán titkos kommandós lesz, délre megy, az egyik megfélemlített Venagas

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

787

lánnyal tán együtt is hál, mindenesetre ikrével együtt tömegsírból bányásszák ki később. Hoffman az Antarktisz felett az égre ír haiku-rövid (rossz) latin verseket műrepülve, kondenzcsíkkal. Fényképezget is, titkos fotókiállítását tömeges rosszullét, gruppenhányás kíséri. Hoffman eltűnik, évtizedek múlva Belanót, az emigráns chilei költőt Katalóniában keresi meg Abel Romero, a nyomozó: poétikai jellemzők alapján lehető-e felkutatni Hoffmant. Lehető. Nem spoilerezek. Bolaño a Náci irodalom… ez utolsó fejezetét írja meg regénynek a Távoli csillagban, Hoffmant itt már Carlos Wiedernek hívják, és vannak más „kis különbségek” is. „Irodalmi Tarantino”, „literátor Kurt Cobain”, „mintha Coltrane jammelne a Sex Pistols-szal”, „szürrealista rémálom Poe és Chandler felhangjaival”; Patti Smith laudálja és Susan Sontag („az igazi és a legritkább”), de ez már a nemzetközi kiadói biznisz brandépítéséhez tartozik Bolaño halála után. Mert Bolaño – bár életének több mint felét Európában élte, és Latin-Amerikában is „europid” országból jött, de – nyelve, témái, korán lezárult, addig jórészt lappangó életműve alkalmassá tette, hogy a legnagyobb irodalmi piacon fusson be, az ünnepelje.

Az el Norte. A gringók.

Aki járt már mondjuk Tucson, Arizonában vagy Új-Mexikó déli részén (Las Cruces, Alamogordo vagy Carrizozo például), az tud képet alkotni arról, milyen is a határ túloldalán a sonorai sivatag vagy Chihuahua tartomány. Olyan, csak szegény és boldogtalan. Bolaño halála óta például példátlan drogháború dúlja (120 000 halott, 30 000 eltűnt 2006-tól máig). Ezt a sonorai sivatagot járják a Vad nyomozók költődetektívjei a régi költőnő nyomában, és itt van Santa Teresa, a 2666 képzelt városa, melynek mintájául Ciudad Juarez, az (egyik) „földi pokol” szolgált. Egész évben aranyszín súrlófények, big sky, végtelen, kozmikus pusztaság, kaktusz és csörgőkígyó, nem véletlen, hogy egy etnoromantikus szászországi írót (May Károly) is hogy megihletett. A „Detektívek” viszont a megapoliszban, Mexikóvárosban kezdődik, 1975 utolsó két hónapjában. A narrador, Juan Garcia Madero tizenhét éves poétanövendék épp csatlakozik a zsigeri realistákhoz, a Lima nevű költő ablakából tetőteraszokra látni, ahol szerinte ma is gyakorolják az emberáldozat hagyományát aztékmód. Lapot alapítanak Lee Harvey Oswald címen – tudjuk, a Warren-bizottság szerint ő volt a JFK-gyilkosság egyedüli elkövetője, ezt ugyan a Zapruder-videó cáfolta, ’63 november 22. után pár nappal pisztollyal végzett vele a börtönfolyosón Jack Ruby sztriptízbár-tulajdonos –, ezzel a felütéssel irodalmi szemlét indítani igazi tex-mex gondolat: csípős és jó a ritmusa. Tiszta istennője, anyafigurája, underground casta divája az infrarealista költők mozgalmának is van, ebben a könyvben és az Amulettben Auxilio Lacouture-nek hívják.

788

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

A Bolaño-életmű nem könyvek sora, hanem titkos folyosókkal, hálózatokkal és vonatkozási pontokkal bőven pettyezett televény. Az ifjú Juan Garcia költ, olvas, kefél, mint a kinigli nyúl, mígnem elérkezünk tárgyév szilveszteréig, mely lövöldözésbe torkolló költői szeánsz, ahonnan Belano és Lima és Juan García egy stricije elől menekülő kurvával lelépnek, hogy egy sok-sok éve Sonorában eltűnt poéta, az 1920-as évekbeli Cesárea Tinajero után nyomozzanak. Innentől a Belano és Lima utáni kutatás 1976-tól ’96-ig személyes tanúvallomásokon alapszik. A célszemélyek ritka, Chihuahuában limitáltan gyártott Los Suicidas mezcalt isznak, kutakodva dúlják végig Észak-Mexikót, Dél-Párizst, Tel-Avivot, költészetről arcoskodnak, ambíciójuk megnyalja az ég alját, de aztán egy ponton a két kerouaci főhős egy vasútállomáson Languedoc-Roussillonban feloszlatja a zsigeri realisták Punk Poet's Powerjét.

Másik nagyregénye, a monumentális és monstruózus 2666 öt könyvből áll.1 A könyvek elektromágneses-transzcendens teret hoznak létre, e tér szívének legközepe az amerikai határ melletti mexikói Santa Teresa, maquiladorák (összeszerelő üzemek) vidéke, ahol nőket ölnek szakmányban a kilencvenes évek elejétől, és az ezredforduló táján járunk. Az első könyvben egy francia, egy spanyol, egy olasz és egy angol irodalomtörténész a rejtőzködő német író, Benno von Archimboldi nyomában kanonizálnak európai konferenciákon és egy kultúrszexuális ménage-á-trois-n át Santa Teresáig. A második könyvben Amalfitano professzort kirúgják a barcelonai egyetemről, végül Santa Teresában talál állást. A harmadikban az afroamerikai fekete skribler ökölvívó mérkőzésre érkezik a rosszhírű mexikói határvárosba a varázsfényű arizonai Tucsonból, tematikailag váltana a nőgyilkosságokra. A nőgyilkosságok a kilencvenes évek elején kezdődtek, az áldozatokat megelőzően a legtöbb esetben análisan és vaginálisan megerőszakolták. A negyedik könyv ezt tárgyazza szenvtelen háromszáz oldalon át. Az utolsó könyvben végre tájékozódhatunk a rejtélyes és Nobelre szóba jövő író, Benno vont Archimboldi előéletéről, eredeti nevéről, porosz neveltetéséről, a keleti frontról és feleségéről, a mentálbeteg Ingeborgról, a vészkorszak után Hamburgba visszatérő kiadójáról, aki egy Reich-Ranicki-klón. A kiadó felesége von Zumpe bárónő, az ő junker családjánál a Reiter família cseléd volt, maga pedig a háború alatt titkos szemtanúja a Kárpátokban a bárónő és az irregulárisan nagyfaszú Entrescu román tábornok 1 Eddig vergődünk a faktuális ingoványban, mikor is elnyel bennünket, nézőket, érdek nélküli tetszést keresőket a poszt-posztmodern mocsár: ha öt könyv, akkor mihez kezdünk a 2011-ben posztumusz publikált kötettel, a Los sinsabores del verdadero policíával (Az igazi rendőr búbánata), mely egy prequel, ez is Santa Teresában történik Amalfinatóval és Padillával és Castillóval és Amalfitano Rosa nevű lányával?

2017/2

hÉvíz /

Hullámverés

789

kopulációjának. (A tábornokot később saját legénysége keresztre feszíti, de nem ezért.)

Ha a Kritikusok könyve, a Sonoráig eljutó európai Archimboldi-kutató irodalomtörténészek története Queneau-i stílgyak és Houellebecq, és Amalfitano könyve Cortazár, akkor Fate, az anyja halála után egy bokszmeccsről tudósítani Santa Teresába vetődő New York-i fekete kultúrújságíró könyve talán Walter Mosley-ra rímel, akiről kisesszét írt, és nem csak azért, mert Bill Clinton kedvenc hardboiled szerzője, aki hat regényben rajzolta meg az afroamerikai Easy Rollins alakját, aki nem is igazán nyomozó, vagy oknyomozó, csak érdekelni kezdik a nőgyilkosságok. A Gyilkosságok könyve a legnagyobb, legvadabb rész, olyan, mintha Hunter S. Thompson – akiről szintén írt kisesszét a Hell’s Angels kapcsán; az író vadabb, mint a témájául választott legvadabb urbánus törzs – olvastatná fel vele a bibliai apokalipszist, a Jelenéseket Jánostól, kokainon. A harvardi filozófus, Stanley Cavell tételére hajaz, aki szerint az operaműfaj szívének közepe, az undoing of women, fordítsuk szépen: a „nő(k) elcsinálása”. Centrumhoz képest periféria, a tükör másik, rosszul foncsorozott oldala, a Rio Grande másik partja, az olcsó bérekre kihelyezett ipar, a maquiladora, az összeszerelőüzemek világa. Gregory Nava csinált elég ócska filmet erről Bordertown (2006) címen, jellemző, hogy Jennifer Lopez és Antonio Banderas vezérszereplésével. Végül előkerül maga Archimboldi is, Benno von, valódi nevén Hans Reiter, akinek figuráját Ernst Jüngerből, Thomas Mannból, lehetséges, hogy Danilo Kišből (Borisz Davidovics síremléke) gyúrta össze (bár arra, hogy Bolaño ismerte volna Kišt, nincs adat). Végül is pontosan mi lehetett Anszkij füzetében, ami Archimboldit jelentékeny íróvá tette?

Ha Borges írt volna regényt, az lehetett volna hasonló Bolaño nagyprózájához.

Cáfolja az időt, hurkolja, fantasztikus tereket teremt, Stendhal és Flaubert nyomán vezet és rajzol, nagyív és történetfilozófia, pop- és ellenkultúra, bulvár és peküsé.

Irodalmi író, aki nem lesz ettől modoros. Mert Amalfitano filozófiaprofesszor tanítványai mit tanulnak tőle? „Megtanulnak hangosan felolvasni. Megtanulták azt a két-három verset, amelyet a legjobban szerettek, hogy emlékezzenek rájuk és képesek legyenek megfelelő alkalmakkor idézni: temetésen, esküvőn, a magány pillanataiban. Megtanulták, hogy egy könyv labirintus és sivatag.

Azt, hogy nincs fontosabb, mint a szüntelen olvasás és utazás, mely lehet, egy és ugyanaz. Hogy mikor a könyvet olvassák, írókat engednek ki a kövek lelkei közül, ahová beköltöztek, miután meghaltak, és ez alkalommal az olvasó lelkébe vándorolnak, akárha egy lágy börtöncellába mennének, olyan cellába, mely később kidagad és robban. Hogy minden írásrendszer csalás. Hogy az igaz

790

hÉvíz /

Hullámverés

2017/2

költészet a szakadék és a szerencsétlenség között lakik, és hogy az önzetlen cselekvés autópályáján a látás eleganciájával és Marcabrú2 sorsával megy lakhelye mellett. Hogy az irodalom igazi leckéje a bátorság, olyan bátorság, amilyen a kőkúté tóvidék közepén, a szélviharé, a tüköré. Hogy olvasni nem kényelmesebb, mint írni. Hogy az olvasással megtanultak kérdezni és emlékezni.

Hogy a memória szerelem.” 3

2 Az első ismert provanszál trubadúr, XI. század.

3 Los sinsabores del verdadero policía.

Vágvölgyi B. András

2017/2

(Szeged, 1956) író, újságíró, filmrendező, filmesztéta.

hÉvíz /

Hullámverés

791

ÖBÖl

Rubens: Ambrosius kitiltja Theodosiust a milánói katedrálisból (Kunsthistorisches Museum, Bécs)

Müller Róbert

Flavius vagy Canius?

Van-e történeti alapja a hévízi Flavius-legendának? Hévízhez és környékéhez több monda és legenda is kapcsolható. Ilyen Dubius és Dubia, vagy a Tátika várának és Rezy Sándornak a története. Ismereteim szerint a római császárhoz, Flaviushoz köthető legenda a legfiatalabb. Érdemes megvizsgálni ezek keletkezéstörténetét és valóságalapját. Különösen azért, mert bár a mondák-legendák szereplői általában csodás lények, óriások, tündérek, boszorkányok, titokzatos barátok, és a környék egykori nemes családjainak tagjai is – a jó monda fontos ismérve, hogy legyen benne annyi valóságtartalom, amelynek révén valamennyire hihetőnek tűnik.

Dubius és Dubia A mondák vagy legendák főszereplői lehetnek kitalált személyek is. A Hévízitóval kapcsolatosan ilyen Dubius és Dubia története. Ezt N. Szabó Gyula a következőképp foglalta össze Hévíz monográfiája című, 1931-ben megjelent művében: „Mogentianaéban (a harmincas években még elfogadott volt, hogy a fenékpusztai erőd neve a római korban Mogentianae volt – M. R.) élt az öreg Dubius. Ez a derék nyolcvan éves Dubius a vár irnoka volt, és rettegő ura bicegő és házsártos feleségének. Nem csuda, ha reszketett tőle az öreg írnok, mert még a legmarconább katona is elszaladt Dubiusné őnagysága nyelvének forgása, szavainak tüzes zápora és gyilkos szeme elől. Ez az asszony akit Dubiának hívtak vala, a bicegéséből teljesen kigyógyult, mert gyakran fürdött a közeli büdös mocsárban.” A monográfus ügyetlen kitalációnak tartotta a történetet, melynek szerzője talán a hozzá hasonlóan újságszerkesztéssel is foglalkozó Csák Árpád, a Balatoni Múzeum Egyesület titkára, a fenékpusztai feltárások irányítója lehetett. Ugyanis így folytatódik a leírás: „Egy jobbsorsra érdemes régész azt állítja, hogy ez nem monda, hanem Livius meséli. Azt is állítja ez a régész, hogy Livius ír egy büdös mocsárról is. Én ezt a históriát tagadom. Ebben nem hiszek.

Még azt sem hiszem el, hogy Livius írta. A sokszor megbízhatatlan Livius. Ezt az ugyancsak megbízhatatlan régész költötte. Tehát még csak nem is monda. Nem

2017/2

hÉvíz /

öböl

795

is mondatöredék. Ha mondát, mondatöredéket dolgoz föl valaki, megbocsátom, sőt néha szeretem is. (…) Elismerem, a régész Hévíznek akart a mondával használni.

Hévíz azonban nem szorul rá a sántikáló rímekre, a hamis történelmi adatokra, a csiholt mesékre, sőt az alaptalan mondákra sem.

Hévíz annyira komoly valóság, hogy csak a legkomolyabban szabad vele foglalkozni Jöjjenek a mondákkal, jöjjenek a történelmi, a régészeti, a balneológiai adatokkal, de azok komolyak legyenek. Legyenek kicsinyek, parányiak, de ne öltözzenek papírruhába. Mert a papír megázik és lefoszlik.”

Pethő Klára és Rezy Sándor A fenti sorokat olvasva azt hihetnénk, N. Szabó Gyulát csak a konkrét történeti tények érdekelték. Aztán alig pár oldallal később maga is elmesél egy mondát.

Ennek hőse Pethő Gábor lánya, Klára, aki a tátikai vár tornyában él, onnan nézegeti naphosszat a csodás tájat. De a lányt még nem látta senki sem. Rezy Sándort, a csobánci vár kapitányának fiát furdalta a kíváncsiság, ezért felment a várba. Egy párbajt követően elérte, hogy Pethő Gábor megmutatta neki csodaszép lányát, aki deréktól lefelé béna volt. Rezy Sándor azonnal beleszeretett, és megkérte a lány kezét. Mindenhonnan hozatott kuruzslókat, javasokat, de senki nem tudta meggyógyítani Klárát. Aztán egy nap találkozott egy cigányasszonnyal, aki elmondta, ha a szegény emberek közül valakinek a lába megbetegszik, elviszik a gőzölgő, büdös tóhoz, ott párszor megfürdik, és máris meggyógyul. Rezy Sándor fürdőházat építtetett a tó partjára. Abban lakott Pethő Klára, onnan járt a tóra fürdeni, és két hét alatt teljesen meggyógyult (i. m. 42–51.).

A balatoni és Balaton környéki mondák nagy újrafogalmazója, Lipták Gábor is feldolgozta a történetet, amit szerinte N. Szabó Gyula kutatott fel. A monda hosszúsága nála több mint duplájára nőtt, érdemi változás csak annyi van benne, hogy a csodatavat nem egy cigányasszony, hanem egy egregyi jobbágy mutatja meg Rezy Sándornak, akit a vitéz egy vadkan támadásától ment meg (Lipták Gábor: Aranyhíd, 188–222.).

Mennyi igaz ebből a történetből? Egy legenda lényege, hogy némileg hihetően hangozzék. Ez a monda pedig megfelel ennek a feltételnek. Tátika vára és az egész keszthelyi uradalom 1427-től három évszázadon át a Gersei Pethő család tulajdona volt. A családnak számos ága volt, és a sok Gersei Pethő között volt egy Gábor is, aki a 17. század elején élt. Négy fia mellett volt két lánya is, de azokat Orsolyának és Zsuzsannának hívták. Élt egy Pethő Klára is, aki gróf

796

hÉvíz /

öböl

2017/2

Pethő Zsigmond zempléni főispán lánya volt, de őt Semsey Ferenc vette feleségül. Az említett Gersei Pethők azért sem lakhattak Tátikán, mert a várat 1589 márciusában portyázó törökök elfoglalták, majd felgyújtották, és többé nem építették újjá. Rezy Sándor kitalált figura, ilyen nevű nemesi családról nincsenek írott források. Viszont nem N. Szabó Gyula találta ki, hanem Kisfaludy Sándor!

A Canius-korsó Tátika című verses regéjében Rezy Sándor Rezi vár ura, Tátikán pedig jegyeseként Szánthó Manczi él, gonosz mostohájával. Ebben a regében viszont nem szerepel Hévíz. A történet lényege, hogy Rezy Sándor Zsigmond király udvarába kerül, ahol Borbála királyné elcsábítja. Hűtlenségéért bűnhődnie kell, felbontja eljegyzését Szánthó Manczival, Rómába zarándokol, majd a törökök elleni harcban elesik, Manczi pedig a veszprémvölgyi apácákhoz csatlakozik. (A történetet prózában Eötvös Károly is összefoglalta a Balatoni utazás II. kötetében.)

A Flavius-legenda A Flavius-legenda legkorábbi közlését Szántó Endre Hévíz és környéke című munkájában találtam meg. Így szól: „Ugyancsak a római időkből való az a legenda, amely szerint még abban az időben, amikor Pannónia halmai felett a római császárok sasai uralkodtak, egy Krisztus-hitű dajka esdeklő imájára a Szűzanya fakasztotta a hévízi forrást, a béna kis Flavius gyógyulására. A fiú a föld mélyéből előtörő forró vízben fürdetve, gőzölgő iszapjába naponta beágyazva hamarosan vissza is nyerte elnyomorodott, vézna gyermek testének épségét, teljes egészségét. Ez a történet valószínűleg Flavius Theodosius (379395) keletrómai császárról szól, aki 391-ben birodalmában államvallássá tette a kereszténységet.”

Itt még csak lehetőségként vetődik fel, hogy a meggyógyult Flavius azonos lehet Flavius Theodosius császárral. A későbbiekben viszont már egyértelműen Theodosiusról szól a legenda. Pl. az egészségturizmus.itthon.hu honlapon vagy az önkormányzati honlap Korok és Borok – tematikus sétaút Egregyen című fejezetében. Megtalálható többek között a Hotel Alba honlapján is, sőt fogászati

2017/2

hÉvíz /

öböl

797

vállalkozásnak is nevet adott (Flavius Dental Kft.). Farkas Ferenc szobrászművész 2015-ben kitűnő szobron örökítette meg a gyermek Flaviust és dajkáját.

A legenda eleve kitalált történet, de mindig fennáll a veszély, hogy a benne foglaltakat konkrét tényként kezelik. 2015. szeptember 17-én a Zalai Hírlapban ez olvasható a szoboravatásról szóló tudósításban: „Az alkotás a fiatal Flavius Theodosiust és keresztény dajkáját ábrázolja, s azt a legendát kelti életre, miszerint a Római Birodalom utolsó császárát gyermekbénulásából a Hévíz forrás gyógyította meg. Ez azt bizonyítja, hogy Hévízen már a római korban is foglalkoztak gyógyítással. – A Korok és borok tematikus sétaút igyekszik bemutatni a történelmi távlatokon átívelő kereszténységet is, amelynek itt van a kezdete, a keresztény dajkánál. Neki, Flavius Theodosiusra gyermekkorában gyakorolt hatása révén valószínűleg szerepe lehetett abban, hogy a történelemírás által Nagy Theodosiusként emlegetett uralkodó 390-ben államvallássá tette a kereszténységet, véget vetve ezzel az intézményesített keresztényüldözésnek.”

A keresztényüldözésnek persze nem Theodosius vetett véget, hanem két emberöltővel korábban az I. Constantinus és Licinius társcsászárok által 313. február 3-án kibocsátott milánói ediktum, de nézzük a többi tényt: lehetett-e bármi köze is I. Theodosiusnak Hévízhez?

Flavius Theodosius 347-ben született a hispániai Caucában. Gyermekkori betegségéről nem tudnak a források, sőt daliás megjelenésű, uralkodásra termett fiatalemberként írják le. Alig 27 évesen a Dunától délre elterülő Moesia tartomány katonai parancsnokává nevezték ki. 374 nyár elején a szarmaták megtámadták és végigpusztították Pannóniát. A környékünkre is eljutottak, ezt jelzi a 374. évi veretekkel záruló nagy szőkedencsi éremlelet. A fenékpusztai erődöt is elfoglalták és felgyújtották, minden védműben megtalálható a 374-re keltezhető égésréteg.

A bomlásnak indult halottakat csak hónapokkal később temették el tömegsírokba.

A szarmaták legyőzésében Theodosius is részt vett.

Nagy hatással volt rá a később szentté avatott Ambrosius milánói püspök.

Theodosius szívesen rendezett vidám lakomákat, de lobbanékony, hirtelen haragú is tudott lenni. 390-ben, amikor Thesszalonikében a felhergelt tömeg agyonverte egyik tisztjét, bosszúból legyilkoltatta a cirkuszi előadásra összegyűlt, többségében ártatlan tömeget. Ambrosius püspök ezért kitiltotta a Milánóban tartózkodó császárt a templomból. Ez a történet számos művészt ihletett meg. Így pl. 1618-ban Rubens, majd 1619-1620-ban Anthony van Dyck is festményen örökítette meg. Nemcsak bűnbánatot, de önkritikát is gyakorolt, előírta, hogy büntetéseit csak 30 nap elteltével hajtsák végre, így volt ideje lehiggadni, és döntését esetleg visszavonni. Míg korábban toleráns

798

hÉvíz /

öböl

2017/2

volt a pogány vallással szemben, 391-es rendeleteivel a pogány istentisztelet valamennyi formáját szigorúan betiltotta. Semmilyen pogány rítust nem volt szabad végezni. Mellesleg ezen tiltó rendeletek nyomán szűnhettek meg az ókori olimpiai játékok.

394 tavaszától hivatalosan is az egész birodalom egyeduralkodója lett.

Viszonylag fiatalon, alig 48 évesen érte a halál. Halála előtt fiai között újra, véglegesen két részre osztotta a birodalmat, a nyugati rész császára Honorius, a keletié Arcadius lett. 451-ben a khalkédoni zsinaton az egyház a „Nagy” jelzővel tüntette ki.

Theodosius tehát felnőttként ugyan többször is megfordult Pannóniában, gyermekként semmiképp nem fürdőzhetett a Hévízi-tóban. A Flavius-legendának nincs történelmi alapja.

Canius-monda mint javaslat…

A 760-as út megépítését megelőző régészeti feltárások során előkerült egy kora császárkori hamvasztásos temető hat sírja. Az 5. sír mellékletei között volt egy szép korsó, amelynek a nyakára rávésték a tulajdonos nevét: CANIUS. A Canius család nem ismeretlen Pannóniában. Egy aquileiai kereskedőcsaládról van szó, amely több lerakatot is létesített a Dunántúlon. (Bilkei I.: A Canius kereskedő család Pannóniában. Zalai Gyűjtemény 16 (1981) 3-12.) A Flavius-monda helyére bátran javasolnám a Canius család egyik tagja gyógyulásának, illetve a család ezzel kapcsolatos itteni megtelepedésének történetét. A legenda előterében nagyon jól mutatna a család nevével ellátott, kétségtelenül Hévízhez köthető ókori korsó.

Müller Róbert

2017/2

(Szombathely, 1944) régész, a Balatoni Múzeum korábbi igazgatója.

hÉvíz /

öböl

799

Tö r t é n e l m i p r o g r a m o k H é v í z e n

Rómaiak és a Lukulluszi lakoma A régészeti leletek tanúsága szerint Hévíz és környéke sűrűn lakott terület volt a római időkben. Az egregyi városrészen a környék egyik legjelentősebb császárkori településének maradványait rejti magában a föld, amely csaknem négy évszázadon át, az I. század első felétől az V. század elejéig lakott volt. Az egregyi villa, s a Hévíz más részein előkerült leletek azt bizonyítják, hogy a rómaiak megtelepedésében a gyógyító vizű „csodató” is szerepet játszhatott.

A tó keletkezéséről, gyógyító erejéről született római legenda szerint a Szent Szűz egy keresztény dajka könyörgő imádságára forrást fakasztott, melynek vize meggyógyította a gyermekbénulásban szenvedő Flavius Theodorius-t, a későbbi nagy keresztény németrómai császárt.

2015-os évben adták át az Egregyi Múzeum épületét a „Hévíz évezredei” című állandó kiállítással. 2016-os évtől a Múzeum kertjében kedvelt program a főzőiskola, a „Lukulluszi Lakoma”, ahol ókori és mai receptek elkészítése kerül bemutatásra.

2017-es rendezvények Hévízen: 04. 16-17.

04. 28 – 05. 01.

04. 28.

05. 12.

05. 12-13.

05. 26.

06. 03-05.

06. 04.

06. 10-11.

06. 11-23.

06. 22.

06. 23-25.

Húsvéti Vigadalom BOLDOG BÉKEIDŐK HÉVÍZE (Benne: Tűzoltó nap) Fürdőzés Éve a Múzeumban – Fürdőzés a BBI-ben Rendezvény sorozat a Reformáció 500. évfordulója alkalmából Flavius Napok Hősök és áldozatok emléknapja Pünkösdi Vigasságok Nemzeti összetartozás napja Lotus Retro veteránautó szépségverseny és luxusautó kiállítás Angyalok és Csavargók nemzetközi művésztelep – Téma: Fürdőzés Szentivánéj Angyalok és csavargók estéi – utcazene fesztivál

Rendszeres programok:

Zenés nyári esték, Operett Est, Viva la Musica komolyzenei koncert, Egyregyi Táncház, Folklór a Hévízi Termelői Piacon, Lukulluszi Lakoma az Egregyi Múzeumban, vezetett kerékpártúrák.

Bővebb információ aktuális programokról és szállásajánlatokról: Tourinform Iroda Tel.: +36 83 540 131 | 8380 Hévíz, Rákóczi u. 2. | www.heviz.hu

2017/2

www.facebook.com/hevizfolyoirat