Transzcendens etűdök

amikor édesanyja éneklését hallva éktelen ordításban tör ki. Egy orvos megvigasztalja a mamáját, hogy ez akár azt is jelentheti, fia túl érzékeny a hangokra. Vajon a hit erőszakos elutasítása egyesek életében nem jelenti-e éppen a túlérzékenységet? Szabad-e félreértelmezni „ordítozásukat”?

Felesége, Katica egy hirtelen megvilágosodás által döbben rá, hogy ő csak zenész lehet, semmi más. Endre életében ez hosszabb folyamat. Mindkét út lehetséges Istennel való kapcsolatunkban, csak legyen mesterünk, aki továbbvezet a villanófény világosságából vagy a felkelő nap szelíd fényében.

A művészetben, mint minden emberi jelenséggel összefüggésben, ha nem ragadunk meg a felszínen, szakadékhoz érünk, mely vonz, de továbbmenni lehetetlen. Meg kell állni a szakadék szélén, és belehallgatni a vonzás mögötti csöndbe. Hajdú Mihály tanár úr Liszt h-moll szonátájának hosszas elemzése után mondta – ami nemcsak Endrét ragadta meg, hanem engem is –: „Uraim, itt most meg kell állnunk, mert a »titok« küszöbére értünk: nincs értelme tovább boncolgatni a művet. Játszani kell és befogadni!” Minden emberi jelenséggel így vagyok: ilyen az, amikor ajándékot adunk, amikor valóban megbocsátunk, amikor rácsodálkozunk valamire, amikor rádöbbenünk szabadságunkra… Természetesen szeretnénk a csodát, a misztériumot megfejteni. Nem sikerül. De a zenészből csak akkor lesz művész, a vallásos emberből hívő, ha erre elszántan törekszik.

A transzcendens világgal való találkozásban a szakadék káosznak tűnik, de ha állhatatosan kitartunk szemlélésében, információ, egyfajta tudás lesz a birtokunkban. Ez garantálja azt, hogy valóban az isteni valósággal találkozunk, nem tudattalan, zavaros ösztönvilágunkkal, mert a szakadékból felbukkan, lassan kiemelkedik a centrum.

8