Harmat
Budapest, 2024
Terry GlaspeyThis book was first published in the United States by Moody Publishers, N. 820 LaSalle Blvd., Chicago, IL 60610 with the title
Discovering God through the Arts, copyright © 2021 by Terry Glaspey. Translated by permission. All rights reserved.
Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2024
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Fordította: Balikó Nándor
ISBN 978-963-288-832-3
A bibliai idézeteket az új fordítású Biblia javított kiadásából vettük át (Budapest: Kálvin, 2019).
E kiadvány a kiadó írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában.
TARTALOM
Bevezetés: A művészetekben rejlő erő felfedezése 7
1. Művészet és spiritualitás: Két út a mélyebb hithez 15
2. Felébredés: A figyelem tanulása 31
3. Gyermeki szemmel: Fedezzük fel újra a csodát! 49
4. A titok-tánc: Mélyebb jelentések keresése 73
5. Tágabb kép: A Szentírás életre kel 99
6. Összetört szív: Segítség érzelmeink kezeléséhez 127
7. Nem vagyunk egyedül: Vigaszra és bátorságra találni 149
8. Egy nálam nagyobb világ: Empátiára tanít 175
9. Prófétai hangok: Az igazságosság iránti szenvedély felébresztése 199
10. Csendes helyek: Segítség az imádkozáshoz és a szemlélődéshez 229
11. L elki táplálék: Útravaló spirituális utazásunkhoz 257
Jegyzetek 283
BEVEZETÉS
A művészetekben r ejlő erő fe lfedezése
Két évvel ezelőtt Velencében jártam. Az olaszországi körutazás, amelyhez csatlakoztam, éppen a következő város felkeresésével folytatódott volna, én azonban még sok mindent látni akartam, így hát maradtam. Velence szépsége szinte leírhatatlan, bár inkább egy labirintusra hasonlít. Az egyik örömforrást éppen az jelenti, ha az ember szándékosan eltéved, és megengedi magának a felfedezés luxusát. Pontosan ezt tettem az első napon. De másnap már tudtam, hogy nem árt terveznem is egy keveset, hogy ne maradjak le semmi fontos látnivalóról. Amikor felvázoltam a napomat, egy olyan látnivalót is beiktattam, amely előkelő helyen szerepelt a kívánságlistámon, bár a népszerű útikönyvek gyakran nem szentelnek rá túl sok figyelmet – ez volt a Scuola Grande di San Rocco. Amikor odaértem és kifizettem a belépődíjat, meglepve tapasztaltam, hogy szinte én voltam az egyetlen látogató.
A Scuola Grande di San Rocco Velence egyik alulértékelt közkincse, olyan épület, amely kívülről ugyan nem tűnik rendkívüli látvá-
nyosságnak, de amint belépünk a kapuján, feltárul előttünk díszes
barokk pompája, a falait pedig Jacopo Tintoretto, a nagyszerű késő reneszánsz kori festő több mint hatvan festménye díszíti. A va llási szervezet vezetői, amelynek az épület hajdan otthont adott, arra kérték őt, hogy fessen egy sor képet, amelyek Krisztus életéből vett eseményeket illusztrálnak. A megbízás alapján Tintoretto Jézus életének szinte valamennyi fontosabb eseményét megörökítette, mennyezet- és falfreskói az evangéliumok vizuális elbeszélésével érnek fel.
Bejártam az első emeletet, gyönyörködtem Tintoretto Krisztus életét ábrázoló káprázatos képeiben, majd felmentem a díszes lépcsőn a második emeletre, befordultam az egyik sarkon, és beléptem egy oldalsó helyiségbe, ahol egykor a vallásos testvériség tagjai a találkozóikat tartották. Ott aztán szembetaláltam magam a keresztre feszítés monumentális képével, amely a terem teljes hátsó falát beborítja. Szó szerint elállt a lélegzetem a keresztre feszítés diadalmas megjelenítésének erejétől.
Földbe gyökerezett a lábam a festmény előtt. Lassan szívtam magamba a látványt, tekintetemmel végigpásztázva a nyüzsgő tömegen, amely körülveszi a keresztet, amelyen Jézus függ. A kép mozgalmassága ellenére Tintoretto úgy rendezte el a kompozíciót, hogy min-
Bevezetés: A művészetekben rejlő erő felfedezése
dig visszavezeti a szemet a központi alakra, háttérben az ég aranyló kékjével. A keresztre feszítésnek ez a szokatlan ábrázolása inkább
diadalmas, mint komor. Jézus testét fényes glória veszi körül, amely mintha kitárt szárnyakra emlékeztetne. A nézőnek szinte az az érzése támad, hogy Jézus mindjárt szétrepeszti a keresztet kinyilvánítva isteni hatalmát és dicsőségét. Természetfeletti ereje még a legmélyebb gyengeség pillanatában is tetten érhető.
Hosszasan álltam a festmény előtt, hagytam, hogy ereje átmossa a lelkemet. Azon kaptam magam, hogy imádkozom. Nem terveztem, hogy imát mondok Tintoretto remekműve előtt, a kép láttán mégis ez tűnt az egyetlen természetes reakciónak.
A nap hátralévő részében végig ez a kép „kísértett”, miközben bejártam Velence csodálatos helyszíneit. Újra valósággá tette számomra azt, ami a kereszten történt. Jézus áldozata többé nem pusztán teológiai absztrakció volt. A festmény Jézus értem és miattam is vállalt, valóságos szenvedésére emlékeztetett, és a lelkem mélyéről fakadó érzelmi választ váltott ki belőlem.
Sokszor megesett már velem, hogy hasonló élményt tapasztaltam, mint amit akkor és ott, azokban az inspiráló pillanatokban éltem át. Előfordult például, hogy Händel Messiásának előadása közben hallani véltem Isten suttogó hangját, egy-egy Bob Dylan-albumot hallgatva éreztem, hogy meginganak az előítéleteim, szótlan ámulatba ejtettek az olyan filmek, mint Az élet fája vagy az Emberek és istenek, és magával ragadott a mámor, amikor belemélyedtem T. S. Eliot Négy kvartett jének verssoraiba. Újraértékeltem Krisztus megváltó munkáját Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény t olvasva
C. S. Lewis Narnia krónikáiból, Rembrandt A tékozló fiú című képét szemlélve újra ráeszméltem Isten végtelen könyörületességére, és
elállt a lélegzetem az angliai Ely-székesegyház erődszerű épületének fenségétől. Életem során megtanultam odafigyelni arra, ahogy a művészetek megnyitják a szívemet, és közelebb visznek Istenhez. Néha csak ülök, és Isten jelenlétében elmélyedek egy-egy versben vagy dalban, átélve a vele való közösség bensőségességét, miközben együtt gyönyörködünk a szépségben.
Valahányszor ellátogatok egy új városba, mindig felkeresem a művészeti múzeumokat. Könyvtárnyi filmet és CD-t gyűjtöttem össze, hogy újranézzem és -hallgassam azokat a műveket, amelyek a múltban meghatottak, és új kalandokat keressek általuk. Könyvespolcaim roskadoznak a verseskötetek és a szépirodalmi művek súlya alatt, amelyeket az idők során felhalmoztam a történelmi, teológiai és spirituális könyvek mellett. A művészetekkel való foglalkozás megváltoztatott, új dolgokra tanított, elképesztő élményeket adott, és amellett, hogy lelki életem bőséges táplálékául szolgált, a hitemben is megerősített. A szokásos lelkigyakorlatok – az imádság, a Biblia olvasása és a felette való elmélkedés, a magányos elcsendesedéssel töltött idő, valamint vasárnap délelőttönként a hívő közösséggel való együttlét – mellett a művészetekben is megtaláltam a módját annak, hogyan mélyülhet el az Istennel való kapcsolatom. A művészetek újra meg újra a szívem, az elmém és a lelkem formálódásának eszközévé váltak.
Tapasztalataim szerint sok kereszténynek meglehetősen korlátozott elképzelése van a művészetek helyéről és szerepéről. Többnyire megelégszenek azzal, hogy a műalkotásokat egyszerű dekorációs célokra használják, és szórakoztató figyelemelterelésként vagy a vallásos odaadás jeleként tekintenek rájuk. Könyvemben amellett érvelek, hogy a művészetek ennél sokkal többre képesek. Ha keveset várunk tőlük, valószínűleg keveset is kapunk cserébe. De ha engedjük, elmélyülhet általuk az Istennel való kapcsolatunk.
Sokak számára a művészet alig több mint díszlet, amely egy kis
Bevezetés: A művészetekben rejlő erő felfedezése
színt visz az életükbe kielégítve a szépség iránti igényüket. Néhányan
olyan képzőművészeti alkotásokkal veszik körül magukat, amelyek jól illenek a függönyük színéhez, vagy jól mutatnak a kanapéjuk fölött. Hasonlóan a zene, amit hallgatnak, gyakran csupán arra szolgál, hogy kellemes hangulatot nyújtson mindennapi tevékenységeikhez. Nem fordítanak rá valódi figyelmet. Lényegében a zenével is csak „kitapétázzák” a hátteret. Természetesen a művészet megszépíti a környezetünket, és szükségünk van a szépségre az életünkben, de a művészetek ennél sokkal többre képesek.
A művészetek annál is sokkal többet tehetnek, mint hogy pusztán a szórakozás eszközei legyenek. Sokan csupán arra használják a műalkotásokat, hogy eltereljék a figyelmüket az élet nehézségeiről és megpróbáltatásairól. Nos, a művészetek valóban alkalmasak arra, hogy általuk elrugaszkodjunk a valóságtól, amikor a világ túl soknak tűnik számunkra, vagy akár arra, hogy egyszerűen csak kikapcsolódást nyújtsanak, amikor arra van szükségünk. Sok népszerű filmnek, könyvnek és slágernek nincs különösebb mondanivalója, de arra jók, hogy könnyed időtöltést nyújtsanak.
A művészetek a valóság mélyebb megértésének útjára akarnak vezetni minket.
Amit kínálnak, az nem az élet a maga valójában, sokkal inkább csupán az élet összetettségének sablonos megközelítése. Átmenetileg talán biztonságosabbá vagy boldogabbá tehetik az életet, ahogy jól bevált kliséikkel elfedik az élet nyersebb realitását. Egy átlagos romantikus vígjáték vagy akciófilm általában nem kér tőlünk túl sokat, és nem is nyújt maradandó élményt a befektetett időért cserébe. Néhanapján mindannyiunknak szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Ha olykor megnézünk egy akciódús kalandfilmet vagy egy romantikus vígjátékot, az pontosan ezt a célt szolgálja, ami azonban jóval kevesebb a művészetek által kínált teljességnél. A művészetek a valóság mélyebb megértésének útjára akarnak vezetni minket.
Végezetül, a művészetek a vallási odaadás kifejezéseként is használhatók. Az istentiszteletek alkalmával éppúgy, mint mindennapi életünk során bepillantást engednek abba, hogy kik is vagyunk valójában, és miben hiszünk. Egyes keresztények ezért hajlamosak arra, hogy a művészetek „fogyasztását” kizárólag olyan alkotásokra korlátozzák, amelyeket vallásos törekvésük szempontjából hasznosnak ítélnek. Csak „keresztény” zenét hallgatnak, csak „keresztény” könyveket olvasnak, és csak az egyértelmű vallásos üzenetet hordozó művek iránt mutatnak érdeklődést. Még az is lehet, hogy félnek az úgynevezett „világi” művészet befolyásától. Természetesen nagy becsben tartjuk az egyházi szertartásokat gazdagító műalkotásokat – legyen szó akár himnikus dicsőítő énekekről, templomi üvegablakokról vagy inspiráló képekről. Ezek az alkotások érzelmi és spirituális töltetük révén gazdagítják istentiszteleti élményünket, ezért is részei a legtöbb vallási hagyománynak. De nem kell megelégednünk azzal, hogy a művészetek szerepét pusztán ezekre a célokra korlátozzuk. Amint ebben a könyvben látni fogjuk, a művészetek – pragmatikus hasznosságukon vagy az Isten iránti odaadásunk kifejezésén túlmenően is – jelentős hatással lehetnek ránk: a lelki elmélyülés és növekedés mindennapi eszközei lehetnek az életünkben.
A legáthatóbb spirituális élményeim közül többet is műalkotások társaságában éltem át. A könyvek, a versek, a zenék és a filmek állandó kísérőim voltak spirituális utamon, és fontos szerepet játszottak életem meghatározó pillanataiban. Néhány történetet ezek közül könyvem lapjain is megosztok.
Nem vagyok egyedül azzal a felfogással, hogy a művészetekkel való foglalkozás az Istennel való kapcsolat elmélyítésének egyik lehetséges módját jelenti. Az évek során sok, az enyémhez hasonló történetet hallottam. Ismerek például egy hölgyet, aki több év kihagyás után annak köszönhetően kezdett újra templomba járni, hogy meghallgatta Bach Máté-passiójának előadását. Egy másik ismerősöm
Bevezetés: A művészetekben rejlő erő felfedezése
akkor kezdett érdeklődni Jézus személye iránt, amikor végignézte
A názáreti Jézus című minisorozatot a televízióban. A vallásról korábban alkotott elvont képzetei helyett a film hatására a Krisztusban megtestesült Isten alakja ragadta meg a képzeletét. Az evangéliumi történetek valóságos történelmi eseményekként tűntek fel előtte. Szintén egy ismerősöm a hitben való elmélyülésének kezdetét Mary Oliver egyik gyűjteményes verseskötetének olvasásához köti. A versekben megjelenő költői látomás a természeti világról felébresztett benne valamit. Egy másik barátom azt meséli, hogy eleinte azért csatlakozott egy gospelkórushoz, mert szerette az éneklést, de aztán lassan kezdte megérteni a dalokban rejlő reményt, ami arra késztette, hogy újra átgondolja az őt foglalkoztató spirituális kérdéseket. A szavak éneklése közben a szívében kezdte érezni, amit a kottából énekelt. Többektől hallottam, hogy Mozart vagy Bach hallgatása imára inspirálja őket. És vannak, akiket a költészet a spirituális dolgokról való elmélkedésre indít.
Ha egy pillanatra belegondolunk, a legtöbbünk képes felidézni olyan gyermekkori élményeket a művészettel kapcsolatban, amelyek először orientáltak minket a lelki élet felé. Ki egy bibliai történet drámai elbeszélését (vagy annak verses változatát) hallotta, kit egy kedvenc ének vagy gospel szövege ragadott magával, kit az ólomüveg ablakokon keresztül a templomi padsorok közé vetülő színes fény tánca bűvölt el, kit egy festmény, amely a vasárnapi iskolai terem vagy egy szentély falán függött, vagy talán egy orgonaprelúdium lélekemelő hangjai hoztak benne felszínre valamit. Az efféle élmények aztán továbbra is részei maradtak spirituális utunknak. A műalkotások újra és újra kísérőink voltak az úton, még ha a hatásukról sokan nem is gondolkodtunk el. Nos, ebben a könyvben éppen ezt fogjuk tenni.
Művészet é s s piritualitás:
Két út a mélyebb hithez
Egy nap a munkahelyem ebédlőjében üldögéltem, és belemerültem Kurt Vonnegut egyik regényének olvasásába. Mindig megnevettetnek a könyvei, még akkor is, ha kihívást jelentenek a gondolkodásom számára. Bizonyára ezúttal is elnevettem magam, mert Carl úgy ítélte meg, itt a megfelelő alkalom, hogy félbeszakítson.
– Mit olvasol? – kérdezte, miközben óvatosan becsukta a Bibliát maga előtt az asztalon jelezve, hogy szívesen beszélgetne velem. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt beszédbe elegyedni, anynyira belemélyedtem a könyvembe, de az udvariasság azt kívánta, hogy válaszoljak neki.
– Egy pazar regényt Kurt Vonneguttól – mondtam felemelve a könyvet, hogy láthassa a borítót.
– Hm – hangzott a válasz. Rosszallást véltem felfedezni a hangjában, ezért hozzátettem:
– Szerintem Vonnegut nagyon kreatív, ráadásul kiváló kultúrkritikai meglátásai vannak.
– Aha.
– Olvastad valamelyik könyvét? – kérdeztem, mert feltételeztem, hogy legalább a Macskabölcső vagy Az ötös számú vágóhíd ismerős lehet neki.
– Nem. Nincs időm regényeket olvasni – felelte. – Leginkább csak tanácsadó könyveket olvasok, vagy olyanokat, amelyek közelebb visznek Istenhez. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyasmiről olvassak, ami valójában meg sem történt. Úgy gondolom, ha többnyire csak a Bibliát olvasom, abból mindent megtanulhatok, amit tudnom kell.
Tudta, hogy keresztény vagyok, ezért talán azt hitte, meggyőzőnek fogom találni a válaszát.
Ahogy tovább beszélgettünk, kiderült, hogy moziba sem jár, hacsak nem olyan filmről van szó, amelynek erős keresztény üzenete van (vagy legalább nem káromkodnak benne). Továbbá az istentiszteleti énekektől eltekintve ritkán hallgat zenét, és a Biblián kívül olvasmányai nagyjából a hitélet elmélyítését célzó népszerű könyvekre korlátozódnak, amelyek arról szólnak, hogyan válhatna jobb kereszténnyé, illetve hogyan kerekedhet felül bizonyos bűnös hajlamain, amelyekkel küzd. Carl úgy érezte, veszélyes dolog túl sok figyelmet szentelni a művészeteknek és a kultúrának, mivel azok kétségeket ébreszthetnek az emberben, vagy botránkozást okozhatnak másoknak.
Őszintének tűnt, és olyan embernek ismertem, aki igyekezett a hitével összhangban élni az életét. De úgy véltem, hogy gondolkodása kissé rövidlátó, és nincs összhangban azzal, amit a Biblia tanít, sem azzal, amiben a keresztények az idők folyamán hittek. Az efféle gondolkodás, vetettem fel, adott esetben éppenséggel elvághatja őt azoktól a lehetséges eszközöktől, amelyeket Isten felhasználhatna annak érdekében, hogy segítse őt a lelki fejlődésében.
Még váltottunk néhány szót, de láttam rajta, hogy kifogyott az érvekből, legalábbis addig, amíg újabb muníciót nem gyűjt nézetei
és spiritualitás: Két út a mélyebb hithez alátámasztására. Végül azt javasolta, egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet, és hagyta, hogy folytassam a könyvemmel való időpocsékolást. Örömmel tettem így.
Mindig is voltak keresztények, akik megkérdőjelezték a művészetek értékét. Az erről szóló disputa az egyház kezdetei óta folyik. Néhány korai vallási vezető azt hangoztatta, hogy a vizuális dolgokra való összpontosítás a szóbeli vagy az írott tanítás helyett potenciális veszélyforrást jelent, és a második parancsolatot idézve óvtak a „faragott kép vagy hasonmás” készítésétől (2Mózes 20,4–5, SzIT). Bár ez a bibliai szakasz a bálványimádás tilalmára utal, némelyek aggódtak amiatt, hogy egy nagy becsben tartott műalkotás könnyen bálvánnyá válhat. Ezek a félelmek a reformáció idején ismét felerősödtek a korábbi évszázadokban tapasztalt túlkapások miatt, amikor egyes művészi alkotások veszélyesen közel sodorták az embereket ahhoz, hogy összekeverjék az isteni és az emberi teremtést.
Egyes műalkotásoknak olyan spirituális erőt tulajdonítottak, amely lehetővé teszi a közvetlen kapcsolódást az istenihez. Sokan úgy gondolták például, hogy a szűz vagy egy szent szobrának a megérintése kigyógyíthatja őket a betegségeikből. Erre válaszul a reformátorok némelyike igen keményen lépett fel, megfosztva a templomokat minden díszítőelemtől: szobrokat döntöttek le, freskókat meszeltek át fehérre, beolvasztották a bútorok aranyozását, és vallásos festményeket semmisítettek meg. Luther Márton ezzel szemben merőben más megközelítést javasolt. Nyitott volt a művészetek iránt mindaddig, amíg egyértelmű volt, hogy a műalkotások csupán az isteni igazság szimbólumai, nem pedig az isteni hatalom közvetlen csatornái. Úgy vélte, hogy a művészet és a zene segíthet
abban, hogy az emberek megértsék a reformáció új teológiáját. Mi több, együttműködött festő barátjával, az idősebb Lucas Cranachhal, hogy a korábbi katolikus oltárképek helyett új, hangsúlyozottan protestáns üzenetet hordozó oltárképek szülessenek.
A reformáció tanainak népszerűsítése a templomok falain kívül is folytatódott a vitairatok formájában, melyek a brosúrák, festmények és nyomtatványok népszerű médiumain keresztül jutottak el a köznéphez, amit a nyomtatás új technológiája tett lehetővé. A v izuális művészetnek ez a formája hasznosnak bizonyult az új protestáns teológia egyszerű magyarázatára, amit jól illusztrál Lucas Cranach csodálatosan didaktikus képe. Az ehhez hasonló alkotások a művészet tanító jellegét hangsúlyozták.
A művészet mint hasznos eszköz. A művészet mint veszélyes kísértés. Mindkét nézet fennmaradt egészen napjainkig. Míg egyesek óvatosságra intenek, mások látják a művészetekben rejlő hatalmas
és spiritualitás: Két út a mélyebb hithez erőt, amely megindítja az emberi lelket, és segíti a hívőket spirituális útjukon.
A Biblia nem tiltja a művészet használatát a vallási gyakorlat részeként. Ellenkezőleg, éppenséggel bátorítja azt. A faragott képekre vonatkozó tilalomról Francis Schaeffer azt írja: „…a Szentírás nem a képzőművészeti alkotások készítését tiltja, hanem azok imádatát.”1 A művész szabadon gyakorolhatja kreativitását, de soha nem szabad összetévesztenie a műalkotást azzal, amire az utal.
Az ősi izraeliták előbb a szövetség sátrában, majd később Salamon templomában tartották istentiszteleti szertartásaikat. Ha elolvassuk az ószövetségi leírást ezekről az építményekről, felfedezhetjük, hogy mindkettő építészeti műremek volt aprólékosan kidolgozott ornamentikával. Amikor Isten utasításokat adott az építőknek, nem holmi puritán vagy egyszerű alkotást várt tőlük, és nem is arra utasította a mesterembereket, hogy csupán a legszükségesebb vallásos ábrázolásokra szorítkozzanak. Ehelyett arra szólította fel őket, hogy a természetből vett képeket használjanak – virágok, fák és állatok motívumait. Isten templomának építésénél Salamon király elrendelte, hogy a falakat arannyal és drágakövekkel borítsák be (2Krónikák 3,5–7). A díszítőművészet célja nem a haszonelvűség volt, hanem a gyönyörködtetés.
A szent sátor és a templom tervei jó emlékeztetőül szolgálnak arra, hogy Isten, a mindenség Teremtője örömét leli az emberi kreativitásban, és úgy tekint rá, mint ami az ő igazságára mutat rá. Isten olyan komolyan veszi a művészetet, hogy a kreatív feladatok elvégzésére név szerint elhívta Becalélt, és betöltötte őt „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, kövek vésésére és berakására, fafaragásra és mindenféle munka elvégzé-
sére” (2Mózes 31,3–5). Isten szemében tehát nem volt elég, hogy valami csupán funkcionálisan megfelelő legyen; olyasmit akart, ami kifejezetten művészi volt.
A művészet a kezdetektől fogva a keresztény örökség részét képezi. A római katakombák mélyén a korai hívők a hitüket és az üldöztetéssel szemben vívott küzdelmeiket tükröző képeket hagytak hátra. Kész csoda, hogy a korai keresztény művészeti alkotások egy része egyáltalán fennmaradt, hiszen mindamellett, hogy az idő vasfoga sem kímélte őket, túl kellett élniük a heves vallási üldöztetéseket, ráadásul néhány korai egyházi vezető gyanakvással viseltetett a szent dolgok vizuális ábrázolása iránt. A kezdeti időkben még nem léteztek nyilvános helyek (templomépületek) az alkotások bemutatására, és az első évszázadokban az egyház szűkös anyagi forrásai sem tették lehetővé a művészek támogatását. Az efféle kihívások következtében a művészet visszahúzódott a föld alá. Szó szerint. A k reatív hívők a sírkamrák falain hagyták hátra az új hitet éltető képeiket.
A képek egy része az Ószövetségből vett szabadulási történeteket ábrázolta, mint például a három héber ifjú a tüzes kemencében, Noé és a bárka története, Dániel az oroszlánok barlangjában, vagy Jónás három napja a cethal gyomrában, amit a keresztények a három nap előképének tekintettek, amit Jézus a sírban töltött, mielőtt feltámadt. Más képek Jézus csodálatos gyógyításait illusztrálták, vagy mint jó pásztort jelenítették meg. A katakombákban több mint százhúsz jópásztor-ábrázolás maradt fenn. Ezeket a képeket sosem Jézus élethű ábrázolásának szánták, hanem szeretete és gondoskodása erőteljes szimbólumának.
Hippolütosz egyházatya már
Kr. u. 215-ben engedélyezte az új híveknek, hogy művészekké váljanak vagy azok maradjanak mindaddig, amíg nem készítenek bálványokat. Nagy Szent
Gergely pápa idejére (Kr. u. 600) pedig általánosan elfogadottá vált a művészetek mint az igazságot közvetítő médiumok megbecsülésének hagyománya, bár akkoriban még mindig hosszan elhúzódó ikonoklasztikus (képromboló) viták zajlottak, amelyeket legalább annyira politikai, mint vallási megfontolások motiváltak. Végül, amikor a szónokok elcsitultak, és a felkavart por leülepedett, az egyház a képi ábrázolás művészi értékének elfogadása mellett döntött.
Gergely pápa ezt írta a képi ábrázolás templomokban való használatáról híres levelében, melyet Serenusnak, Massilia (a mai Marseille) püspökének címzett:
„Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőnek ugyanaz a festészet, hogy azok, akik a betűket nem ismerik, legalább a falakon nézelődve olvassák azt, amit a kódexekben nem tudnak elolvasni.” 2
A művészet segít a teológia és az élet összetettségének megértésében, és megnyitja a lelkünket I sten szavának és teremtett világának csodája előtt.
A pápa a művészetekben a korabeli, nagyrészt írástudatlan lakosság teológiai és spirituális nevelésének eszközét látta. A következő évszázadokban ez a szemlélet a képzőművészet, a szobrászat, a mozaikművészet és a templomépítészet robbanásszerű fejlődé -
séhez vezetett. Robin Margaret Jensen, a korai egyházművészet
kiemelkedő történetírója így összegzi ennek a gondolkodásmódnak a lényegét:
A művészet kikristályosítja, sőt talán materializálja a vallási tanítás bizonyos tételeit, amelyek bár a Szentíráson alapulnak, néha mégis gyakrabban találkozunk velük teológiai vitákban, mint a hétköznapi, való életben. A képek hidat képezhetnek a materiális és az intellektuális között… A v izuális művek közvetlenül és világosan beszélnek még a legegyszerűbb hívekhez is.3
A művészi képek ma is szólnak hozzánk, csakúgy, mint más művészeti ágak alkotásai, amelyek a Szentírás szövegét kommentálják, megerősítve annak erejét, miközben drámai módon megelevenítik az üzenetét. A művészet segít a teológia és az élet összetettségének megértésében, és megnyitja a lelkünket Isten szavának és teremtett világának csodája előtt.
A z ene azért talált könnyebb fogadtatásra az egyházban, mert már az ókori Izraelben is az istentisztelet részét képezte. Mózes énekétől (2Mózes 15) kezdve a zsoltárok költői kifejezésmódjáig a Bibliában erős hagyománya van a zene megbecsülésének. Az Újszövetség feljegyzi, hogy Jézus és az apostolok az utolsó vacsorát követően zsoltárokat énekeltek (Márk 14,26), Pál és Szilász zsoltárt énekelve dicsőítette Istent a börtönben (Apostolok cselekedetei 16,25), és az éneklés szerves része volt az első gyülekezetek összejöveteleinek is (Apostolok cselekedetei 2,46–47). Pál apostol az efezusiaknak írt levelében hangsúlyozta az énekek kiemelt fontosságát: „…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak…”. (Efezus 5,19) Sok bibliatudós egyenesen azt feltételezi,
Művészet és spiritualitás: Két út a mélyebb hithez hogy számos páli szöveg idézet lehetett a korabeli himnuszokból – mint például az 1Timóteus 3,16 és a 2Timóteus 2,11–13, amelyek a legfontosabb hittételek rövid foglalataiként szolgáltak. És ott van a Jelenések könyve , amely tele van Istent dicsőítő és hálaadó passzusokkal. Az éneklés, úgy tűnik, nem kevesebb mint ízelítő a mennyországból.
Luther Márton a templomi zene lelkes támogatója volt. Felismerte, hogy az egyházi muzsika a Szentírás igazságait olyan módon képes közvetíteni, hogy az minden férfi és nő szívét felkavarja. Mint írta: „Összességében Isten igéje mellett a zene nemes művészete e világ legnagyobb kincse.”4 Ő maga mintegy harminchat éneket szerzett, és a zenét az énekléssel együtt az istentiszteletek központi elemévé tette. Átérezte azt a határtalan örömöt, amit a zene képes nyújtani az emberi szívnek. Ő maga így írt erről:
Ez a drága ajándék azért adatott az embereknek, hogy emlékeztesse őket arra, hogy az Úr dicséretére és magasztalására teremtettek… az ember ámulattal szemléli Isten nagy és tökéletes bölcsességét a zene e csodálatos művében, ahol egy hang egy egyszerű szólamot szólaltat meg, és körülötte három, négy vagy öt másik hang énekel, ugrálva, szökellve fel s alá, csodálatosan ékesítve az egyszerű szólamot – mint egy mennyei néptánc, baráti meghajlásokkal, ölelésekkel és szívélyes partnercserékkel. Aki ezt nem találja az Úr kimondhatatlan csodájának, az valóban röghöz kötött.5
A művészeti ágak mindegyike, amelyeket ebben a könyvben sorra veszünk – képzőművészet, zene, szépirodalom, építészet, film- és fotóművészet –, nem csupán az élvezet forrása lehet tehát, hanem a lelki-spirituális növekedés és formálódás eszköze is. A művészetek képesek belsőleg megváltoztatni és átformálni minket, ezért
