Transzcendens etűdök

Transzcendens etűdök Hegedűs Endre zongoraművésszel Ferenczi Andrea beszélget

Transzcendens etűdök Hegedűs Endre zongoraművésszel Ferenczi Andrea beszélget

Harmat, Budapest, 2012

© Harmat Kiadó, 2012 © Ferenczi Andrea, 2012 A kötet a Harmat Kiadó gondozásában 2004-ben megjelent Hegedűs a zongoránál című könyv átdolgozott, bővített kiadása, Hegedűs Endre zongoraművész új CD albumával.

A 2., 14., 28., 40., 80., 92., 108., 138. oldalakon szereplő fotókat Lente István készítette.

All rights reserved.

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-288-114-0

TARTALOM Előszó: Barsi Balázs | 7 Előhang | 11 1. Barátkozás a muzsikával | 15 2. Mesterek | 29 3. Zongora–versenyek | 41 4 Négykezes | 61 5. Japán | 81 6. A hangok mögött | 93 7. Rácsodálkozás és interpretáció | 109 8. Liszt Ferenc | 123 9. Crux Ave | 139

ELŐSZÓ | fr. Barsi Balázs OFM Egy interjúsorozat akkor a leghitelesebb, ha közben elfelejti az interjúalany, hogy amit mond, majdan sokan olvassák. Endrével ez történt. Úgy beszélget Ferenczi Andreával, ahogyan zongorázik. Arra koncentrál, amit mond. Nem, nem arról van szó, hogy csak ő lenne, a zenemű és a kérdező! Nem, van még valaki, aki az Igazság, s aki nem engedi, hogy valótlant mondjunk, akinek titokzatos jelenlétével ugyanúgy számolhatunk egy elmélyült beszélgetésben, mint a művészetben. „Hiszem, hogy a zongorázás mégiscsak a transzcendencia felé mutató tevékenység” – fogalmaz Endre. Újra és újra olvasva ezt a sodró erejű beszélgetést, elkezdtem jegyzetelni. Nem az olvasónak, saját magamnak. Lelki olvasmányként vettem kezembe ezt a könyvet, beemelve Istennel való kapcsolatom erőterébe, s vártam, hogy megszólítson. Ezt nevezik „lectio diviná”-nak, lelki, Szentlélek szerinti olvasásnak. Ebben a viszonyban szemlélve minden, a teremtett világ is nekem szóló olvasmány.

Engem mindig a rejtettebb valóság érdekel, hogy mit tudhatok meg az ember szellemi életéről, személyes, Istenhez fűződő viszonyáról, önkéntelenül, ha nem is a hitről beszélgetünk. Isten minden embert meghív a vele való közösségre, ám nem egyforma az érzékenységünk a transzcendenciára.

Endre első találkozása a zenével egészen különös. Pár napos, 7

amikor édesanyja éneklését hallva éktelen ordításban tör ki. Egy orvos megvigasztalja a mamáját, hogy ez akár azt is jelentheti, fia túl érzékeny a hangokra. Vajon a hit erőszakos elutasítása egyesek életében nem jelenti-e éppen a túlérzékenységet? Szabad-e félreértelmezni „ordítozásukat”?

Felesége, Katica egy hirtelen megvilágosodás által döbben rá, hogy ő csak zenész lehet, semmi más. Endre életében ez hosszabb folyamat. Mindkét út lehetséges Istennel való kapcsolatunkban, csak legyen mesterünk, aki továbbvezet a villanófény világosságából vagy a felkelő nap szelíd fényében.

A művészetben, mint minden emberi jelenséggel összefüggésben, ha nem ragadunk meg a felszínen, szakadékhoz érünk, mely vonz, de továbbmenni lehetetlen. Meg kell állni a szakadék szélén, és belehallgatni a vonzás mögötti csöndbe. Hajdú Mihály tanár úr Liszt h-moll szonátájának hosszas elemzése után mondta – ami nemcsak Endrét ragadta meg, hanem engem is –: „Uraim, itt most meg kell állnunk, mert a »titok« küszöbére értünk: nincs értelme tovább boncolgatni a művet. Játszani kell és befogadni!” Minden emberi jelenséggel így vagyok: ilyen az, amikor ajándékot adunk, amikor valóban megbocsátunk, amikor rácsodálkozunk valamire, amikor rádöbbenünk szabadságunkra… Természetesen szeretnénk a csodát, a misztériumot megfejteni. Nem sikerül. De a zenészből csak akkor lesz művész, a vallásos emberből hívő, ha erre elszántan törekszik.

A transzcendens világgal való találkozásban a szakadék káosznak tűnik, de ha állhatatosan kitartunk szemlélésében, információ, egyfajta tudás lesz a birtokunkban. Ez garantálja azt, hogy valóban az isteni valósággal találkozunk, nem tudattalan, zavaros ösztönvilágunkkal, mert a szakadékból felbukkan, lassan kiemelkedik a centrum.

8

„A zenében a centrumnak s a végpontoknak mindig a helyükön kell lenniük, mint egy jó híd pilléreinek.” Ahogy a keresztény hitben: a dogmák a partokat, a pilléreket jelentik, Isten szeretete a centrumot, a többi örvénylő végtelenség.

Próbálkoztunk közös keresztúttal. Endre megkért, hogy mondjak elmélkedéseket Liszt Via Crucisához. Liszt alig beszél, ő még kevesebbet, én sokat. A keresztúton nem lehet sokat beszélni… Persze Endre is bevallja, hogy ezen a téren szintén kísértve vagyunk. Olykor szavakkal igyekszik kiegészíteni az üzenetet, amelyről tudván tudja, hogy kiegészíthetetlen. Mentségére szolgáljon pedagógustehetsége, ami abban is megmutatkozik, hogy mint Szent Ferenc atyánk olykor a tücsökkel is szóba áll: „A Vármegyeháza udvarán áll egy majd kétszáz éves fa, kanadai dió, rajta egy tücsök, aki immár törzsközönségemnek számít.

A lassan leszálló estében, a zongora egy-egy halkabb üteménél olykor szóba is elegyedünk egymással…”

Sümeg, 2012. Szent Ágoston ünnepén

9

ELŐHANG | Ferenczi Andrea Mosolya megelőzi a színpadon, majd követi dúsan szikrázó haja. Mielőtt leülne a zongorához, hogy a kezdeti feszültség leküzdéséhez erőt merítsen a billentyűkből, mesél kicsit a műről, szerzőjéről, a korról, amelyben a hangjegyek megszülettek. Aztán gyökereket ereszt a hangszerben, a hangokban – karvastagságú gyökereket és szomjas hajszálgyökereket, mert célja nem kevesebb, mint kivívni a megváltást. Fölmutatni a zene kimondhatatlan bensőségét.

Tíz éve hallottam őt először zongorázni. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye – mint ahogy az égbolt csillagai szőnek rettentő súlyokból leheletfinom pókhálót – megtörtént általa. Aztán láttam, hogyan mártózik meg egy dúsan áradó Chopin-keringő után a h-moll szonáta fájdalmában, majd perdül táncra a zenével, s ragadja magával hallgatósága lelkét is. Mert vallja, hogy a művésznek oda kell ajándékoznia egész életét, hogy a korszak, s a művek, amelyekkel eljegyezte magát, életre keljenek; a valóság felmutatásával vallomásként, himnuszként, védő- vagy vádbeszédként megszólítsanak, leleplezzenek, megríkassanak, felvidítsanak.

Legutóbbi, Hegedűs a zongoránál című hosszabb beszélgetésünkbe sokakat bevontunk. E mostani kötet annak felelevenítése és folytatása.

11

A szó a Fiú titka, a zene inkább a Szentléleké, de mindkettő az Atyáról üzen – mondja Barsi atya. Hegedűs Endre nem tudja, és nem is akarja elválasztani a zenét a mögötte rejlő lelki és etikai tartalomtól. Azt a titkot keresi, melyet vélhetően minden zeneszerző elrejtett valamennyi műben, s úgy igyekszik azt kifürkészni, mintha saját élete titka lenne.

Három évtizedes pályafutása több mint kétezer-nyolcszáz koncertfellépést hozott számára Amerikában, Ausztráliában, a Távol-Keleten és Európa országaiban. 1997 októberében a Liszt Társaság neki ítélte a Cziffra György-díjat; a New York-i Steinway Központtól megkapta a Steinway Artist címet; 1999ben Angliában a világ legjobb háromszáz aktív zongoraművésze közé választották; az ezredfordulón a kulturális miniszter Lisztdíjjal tüntette ki; 2004-ben vette át a Köztársaság Elnökének Érdemérmét; 2010-ben a Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat; 2011-ben Budafok–Tétény díszpolgárává választották; 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetéssel tisztelték meg. Nem utolsósorban pedig a világ legjobb Liszt-játékosai között említik.

Mióta 2005-ben, a Steinway bűvöletében címmel megrendezett koncertjén felavatta a Művészetek Palotája három, újonnan megvásárolt zongoráját, évente legalább két hangversennyel örvendezteti meg közönségét a Nemzeti Hangversenyteremben. Én csak úgy iparkodom – idézi Gyökössy Bandi bácsi szavait –, igyekszem megtenni mindazt, amire erőmből és hitemből képes vagyok. Olvassuk és hallgassuk őt hasonló lelkesedéssel, ahogyan ő osztja meg velünk a transzcendens etűdöket!

Budapest, 2012. szeptember 12

Barátkozás a muzsikával „Mindig megtalálom az utat két hang között.”

Ősöd, akitől családi nevedet örökölted, netán hegedűkészítő volt, esetleg muzsikus?

Róla nem sokat tudok. Anyai ágon azonban, a nemesi oklevél fénymásolatának tanúsága szerint, hétszilvafások vagyunk.

Címerünkben egy könyvön álló, csőrében patkót tartó strucc látható. A családi legendárium szerint I. Ferdinánd király erősítette meg nemesi címünket, ugyanis a történelem viharaiban az eredeti okiratnak nyoma veszett.

Biztos vagyok benne, hogy a zene szeretete mindig is jelen volt a családban. Apai nagyapám, Hegedűs Sándor Hódmezővásárhelyen, a Kokron Harisnyagyárban dolgozott síkhurkoló szakmunkásként. Szeretett énekelni, s a helyi dalárdával néha kisebb mulatóhelyeken is felléptek. A harmincas évek végén egy nap azzal állt a gyár tulajdonosa elé, hogy szeretne zenekart alapítani. Nem is kellett sokáig győzködnie Kokron urat, aki jó vezető lévén úgy gondolta, ha a munkásai muzsikálni akarnak, ő csak egyet tehet: gondoskodik a hangszerekről. Nagyapám lett a csellista. Első hangversenyükön, egy nyilván igen egyszerű kottából a Tannhäuser-nyitány híres Zarándokkarát adták elő. Úgy 15

emlékszem, én nyolcéves koromban hallottam először Wagner Tannhäuser című operáját a Szegedi Nemzeti Színházban, ahova szüleim vittek el. A Zarándokkórus gyönyörűséges dallamát azonnal a szívembe zártam. Jóval később fedeztem csak fel a Tannhäuser-nyitány Liszt által átírt koncertparafrázisát. Beleszerettem, megtanultam és a koncertjeimen gyakran műsorra tűzöm.

Mintha egy generációkon átívelő dallam jutott volna ezzel egyfajta kiteljesedéshez.

Nagyapám mindig könnyes szemmel hallgatta az előadásaimat. Egy történetet még el kell mesélnem vele kapcsolatban.

Este tíz körül, miután befejezték a műszakot, munkatársaival rendszerint nem hazafelé vették az irányt, hanem körbejárták a város vendéglőit, hogy összegyűjtsék – már bocsánat – az emberi vizeletet. Tudniillik az abból kivont anyaggal festették meg a harisnyát. Napi tíz óra kemény munka után ezt mint melegen ajánlott „szabadon választható” programot végezték. Annak magyarázatát, hogy nagyapámnak ilyen munka mellett hogyan juthatott eszébe éppen a Tannhäuser, a lélek végtelen bonyolultságában látom. Hiszem s vallom, hogy Isten minden embert a saját képére és hasonlatosságára alkotott, belénk programozva a szépség keresésének és felismerésének képességét. E bensőnket megnyitó és felkavaró dallam ihletett, szívből fakadó megszólaltatása mindannyiunkat katartikus élményhez juttathat: gyári munkást és kifinomult zenészt egyaránt! Maurizio Pollini, a világhírű zongoraművész fiatalkorában sokszor állította fel zongoráját szerelőcsarnokokban, és játszott munkásoknak.

Mesélted, hogy a szüleid szintén szerették, sőt művelték is a zenét.

16

Olyannyira, hogy édesanyám maga is zongoraművésznek készült. Édesapámat annak idején nemcsak a fiatal lány szépsége, hanem csodálatos zongorázása is elkápráztatta. Egy tavaszi bálon kérte meg anyám kezét. A háború és az utána következő nehézségek miatt anyám tehetsége nem bontakozhatott ki. Apám egyre jobban játszott, s édesanyám – lévén, hogy ideje sem maradt rá – abbahagyta a zongorázást. Néha úgy éreztem, mintha saját álmai beteljesedését látná az életemben. Olykor felrémlik előttem, milyen szelíden, ám céltudatosan terelgetett a zenei pálya felé.

Egyszer nagyon megharagudott rám, amikor megtudta, hogy elfelejtettem jelentkezni a Hódmezővásárhelyen megrendezésre kerülő Úttörő Kulturális Szemle válogatójára. Nem veszekedett velem, de egy évvel később, hatodik osztályos koromban határozott késztetést éreztem, hogy részt vegyek a versenyen. A megyei forduló fődíjaként egy kéthetes csillebérci táborozást nyertem. Édesapámra visszatérve, szülei hegedülni küldték, nővérét zongorázni taníttatták, ám saját hangszerüket mindketten utálták. Apámra egy nap az ágyban fekve talált rá édesanyja, amint lábát a heverő végén álló szekrénynek támasztva gyilkolja a hegedűt. Viszont amikor csak tehette, belopakodott a fűtetlen tisztaszobába, és egyetlen tél alatt nagykabátban, fogvacogva megtanult zongorázni. Tavasszal már ő volt a hódmezővásárhelyi tánciskola zongoristája. A könnyűzene valamennyi ágát játszotta a jazztől a magyar nótán át az operettig.

Zeneakadémista koromban többször meglátogatott Budapesten, és néha beült egy-egy órámra is. Egy alkalommal tanáromat, Kocsis Zoltánt telefonhoz hívták, s apám kapva az alkalmon felpattant, hogy életében először kipróbáljon egy Steinway hangversenyzongorát. Amikor Kocsis visszatért, még a zongoránál ült. Zoli el volt ragadtatva apám virtuozitásától, hallatlan zenei 17

kifejező- és ábrázolókészségétől, amivel az „örökzöldeket” játszotta. Édesapád és édesanyád mivel keresték a kenyerüket? Édesanyám kezdetben a Mezőgazdasági Vízépítő Vállalatnál (MEVIÉP) dolgozott adminisztrátorként, majd a hódmezővásárhelyi Városi Tanácshoz került. Miután esti iskolán megszerezte a szükséges képesítést, a műszaki osztályon lett főelőadó. Munkája mellett évtizedeken át segített önkéntesként a tanács szociális osztályán: kérvényeket fogalmazott a segélyre szorulóknak, vagy csak egyszerűen szeretettel elbeszélgetett a tanácsért hozzá fordulókkal. Édesapám is a MEVIÉP alkalmazottja volt. Ott ismerkedett össze anyámmal. Rizs- és gyapotföldeket építettek a hozzájuk kapcsolódó csatornákkal, mivel Rákosi elvtárs elhatározta, hogy éghajlatkülönbség ide vagy oda, ezek termesztésével lendíti föl a magyar szocialista mezőgazdaságot. Majd postatisztként dolgozott, s a főpénztárosságig vitte. 1954–55-ben naponta akár hárommillió forint is átment a kezén az akkor legnagyobb címletű 100 forintos bankjegyekből. S amikor néha elszámolta magát, levonták a fizetéséből, ahogy a munkaruha árát és az „önként” jegyzett békekölcsönt is. Csak azért nem haltunk éhen, mert a konyhakert végében volt néhány tyúkunk, így hét közben került tojás, hétvégén hús is a fazékba.

Egy napon a következővel állt apám elé egyik barátja: „Bandikám, mi hasznod abból a sok pénzszámolásból, ha így küszködtök? Gyere el hozzánk katonazenésznek!” „Nem tudok én semmilyen fúvós hangszeren” – mondta apám. „Ugyan már, Mitya – mert így hívták a barátai –, van ott idő elég, majd megtanulsz!”

S apám elment a hódmezővásárhelyi helyőrséghez. Úgy megtanult trombitálni, hogy évekkel később negyedmagával megala18

pították a Makói Állami Zeneiskolát. Négy évvel később a zeneiskola úttörőzenekara nagy feltűnést keltve az országos verseny díjnyertese lett. Drága apám reggel héttől délután háromig katonazenészként kereste a kenyerünket, majd átrohant a Trabantjával Makóra, ahonnan este csak átöltözni szaladt haza. Aztán éjfélig, vagy amíg a helyőrségparancsnok haza nem óhajtott menni, a Tiszti Klubban zongorázott. Hétvégeken is, persze amikor nem volt kiküldetésben. Előfordult, hogy télen mínusz húsz fokos hidegben ponyvás teherautón tették meg az utat Hódmezővásárhelytől Győrig. Rengeteg tennivalója közben, szabadidőmorzsáit is felhasználva, slágereket hangszerelt katonazenekarra. Tette ezt anélkül, hogy életében egyetlen összhangzattan-tankönyvet is kezébe vett volna. Két végén égette élete gyertyáját, ami némi magyarázatot ad korai halálára. Hatvankilenc éves korában ment el.

Te magad mikor kezdtél el barátkozni a muzsikával?

Mélységesen egyetértek Kodálynak azzal a mondásával, miszerint egy gyerek zenei nevelése a születése előtt elkezdődik.

Tudományos tények igazolják, hogy a fejlődő magzat már képes felfogni a hangokat, és különböző dallamokra más-más módon reagál. Drága édesanyám nemcsak zongorázni, énekelni is nagyon szeretett. Életem első néhány hónapjában azonban – amit ő némi szomorúsággal és megrettenve figyelt – éktelen ordításban törtem ki, amikor elkezdett nekem énekelni. Egy orvos barátja nyugtatta meg, hogy reakcióm nem feltétlenül jelent elutasítást, talán csak túl érzékeny vagyok a hangokra. Egy idő után abbahagytam a sírást, és nagyon megszerettem az énekszót.

Otthonunk hosszú ideig egy szoba-konyhás udvari lakrész volt. A szoba jelentős részét apám öröksége, egy fekete zongora foglalta el. Hatalmas mérete és a belőle áradó hangok különös 19