NEMES LÁSZLÓ - slikar / festőművész / painter (2009)

NEMES LÁSZLÓ

slikar / festőművész / painter

Novotny Tihamér Nagy Kund Miklós Pápes Éva Marijan Špoljar Judita Krivec Dragan Lehota M. János

NEMES LÁSZLÓ

slikar / festőművész / painter

Izšlo ob slikarjevi 60-letnici Megjelent a festőművész 60-ik születésnapja alkalmából In honor of the painter’s 60th birth year

Avtorji besedil / Kísérőszöveg / Text Novotny Tihamér, Nagy Miklós Kund, Pápes Éva, Marijan Špoljar, Judita Krivec Dragan, Lehota M. János

Izdala in založila / Kiadó / Publisher Galerija-Muzej Lendava & Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Lendva

Za založnika / A kiadásért felel / For the publisher Franc Gerič & Kepe Lili

Prevodi / Fordítások / Translations Szemes Péter (angolra), Sandra Vida (v angleščino)

Pregledi besedil in korekture / A szöveg áttekintése és korrektúra / Proofreading Mira Unger (slovenščina), Böröcz Nándor (magyar), Sandra Vida (english)

Fotografije umetnin / Az alkotásokat fényképezte / Photography credits ifj. Nemes László, Dubravko Baumgartner

Fotografije iz arhiva / Egyéb fényképek / Archive photographs Avtorjev družinski arhiv / A Nemes csáladi archívumából / Family albums

Oblikovanje in prelom / Terv és tördelés / Design and layout Dubravko Baumgartner

Grafična priprava / Színrebontás / Graphics editing Atelje za črko in sliko

Tisk / Nyomda / Printer Eurotrade Print d.o.o., Murska Sobota (2009)

Naklada / Példányszám / Editions 500

CIP - Kataložni zapis o publikaciji Narodna in univerzitetna knjižnica, Ljubljana 75(439):929Nemes L

NEMES, László

Nemes László : slikar = festőművész = painter / [avtorji besedil] Novotny Tihamér ... [et al.] ; [prevodi Szemes Péter, Sandra Vida ; fotografije Nemes László ... et al.]. - Lendava : Galerija - Muzej ; Lendva : Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 2009

ISBN 978-961-6695-07-7 (Galerija - Muzej) 243369984

Iskrena hvala donatorjem in sodelavcem, ki so omogočili izid monografije. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik támogatásukkal lehetővé tették a kötet megjelenését. Sincere thanks to the donators and everyone else who helped make the publication of this work possible. Galerija-Muzej

Novotny Tihamér Menyasszonycsokor és egerszegi blues

Nagy Kund Miklós Nemes László marosvásárhelyi évei László Nemes’s years in Marosvásárhely

Pápes Éva Nemes László életpályája 91-től napjainkig

Marijan Špoljar László Nemes - slikar

Judita Krivec Dragan Akvareli Lászla Nemesa

Lehota M. János Részekben lobbanó láng

Nemes László Az Alkotás The Creation

Barvne reprodukcije Színes reprodukciók Color Plates

Biografija Biográfia Biography

Samostojne razstave Egyéni kiállítások Solo Exhibitions

Skupinske razstave Csoportos kiállítások Group Exhibitions

Likovne kolonije in simpoziji Művésztelepek és szimpóziumok Fine arts colonies and symposiums

Nagrade in priznanja Díjai és kitüntetései Awards and recognitions

Novotny Tihamér

MENYASSZONYCSOKOR ÉS EGERSZEGI BLUES

Nemes László művészetéről

Nemes László festőművész 2008 januárjában Vajda Lajos-díjban részesült Zalaegerszegen, abban a délnyugat-dunántúli városban, ahol a díj elhíresült névadója született 1908-ban, s ahol a kolozsvári és marosvásárhelyi gyökerekkel rendelkező képzőművészünk a romániai Erdélyből átköltözve, új életlehetőséget keresve magának 1990-ben letelepedett. A helyválasztás ezek szerint jónak, mi több, szerencsésnek bizonyult. Az országcsere (egy bizonyos közép-kelet-európai szemszögből nézve milyen abszurd már maga a felvetés is!), ha nehezen is, de megérlelte a maga gyümölcseit, hiszen az örökké nyughatatlan, kereső-kutató és cselekvő szellemmel megáldott és „megvert” Nemes itt talált magának új működési területet, itt küzdötte és alakította ki, szerezte meg azokat az új távlatokat jelentő kulturális lehetőségeket, amelyek alkalmasokká váltak új hidakat és utakat építő, kis- és nagyközösségeket szolgáló művészeti programjához. A rangos díjat tehát nemcsak nívós és kiapadhatatlan alkotói tevékenységéért, hanem a kulturális közéletben betöltött közvetítői, oktatói és szervezői szerepéért is kapta. Az indoklás hivatkozik többek között művészetpedagógiai munkálkodására is, tudniillik több generáció tehetséges fiataljait képezte és indította el a pályán. Ugyanakkor nyitott műhellyé alakította műtermét; Szentkozmadombján művésztelepeket szervezett a gimnazista korosztálynak; eredményes együttműködésre késztette Zala megye határos régióinak más-más nemzetiségű művészeit; részt vett a helyi Vitrin nevű Kortárs Képző- és Iparművészeti Egyesület megalakításában; kiállításokat és művészeti eseményeket szervezett és szervez ma is a Lendvai Bánffy Központ Galériájában stb. Körülbelül 1969 és 1990 közé datálható műveinek egy része Erdélyben, azaz a mai Romániában, pontosabban Kolozsváron és Marosvásárhelyen maradt. Ma, ebben az új uniós helyzetben az egykor volt nagyhatalmi nyomásra mesterségesen kialakított határok légiesedni látszanak, az erőszakosan kettévágott izmok, idegek, ütő- és hajszálerek mintha újra megtalálnák összeforradni vágyó, varas végeiket. Ennek ellenére úgy tűnik nekem, hogy Nemes Lászlóban se a nemzetben gondolkodó kulturális közszolgalelkület, se a ko -

vász, s a katalizátor szerep nem nyomta, nem nyomja el az alkotóembert, hiszen idestova majd 40 éve tartó pályafutása során több ezer művet halmozott fel sokszor költöztetett műtermeiben. (Az örökös vándorlás, a nyughatatlan életmód miatt saját bevallása szerint e műhelyekből a maival egyetemben összesen tizennéggyel rendelkezett. Hiába, ezen a tájon a sors és az energia aránya egymással négyzetes hatványban osztódik és szorzódik…) De lássuk magát az életművet! Be kell vallanom, Nemes László művészetéről jelen pillanatban nem tudok precíz, minden részletre kiterjedő, tiszta, világos összefüggéseket feltáró, rendszerezett, kronologikus képet adni. Hiába töltöttem már el szentkozmadombjai otthonában és műtermében két beszélgetős éjszakát és még egy fél napot (bár már régebbről is ismertem őt valamelyest), a töméntelen festmény és grafika közül jószerivel csak csemegézni tudtunk, holott mindkettőnk részéről megvolt a törekvés a munkák fajsúlyozására, korszakolására és tematizálására. A valódi, a pontos leíráshoz és hiteles értelmezéshez azonban ez édeskevés! Ehhez egy sokkal körültekintőbb, kitartóbb felmérésre, leltározásra és adatolásra volna szükség. Ugyanakkor – bár szavai egy érzelmes, értelmes, művelt, megfontolt, sokat látott és tapasztalt emberről vallanak – lelkének mélyebb titkait, ösztönéletének, tudatalattijának sötétebb vagy vidámabb bugyrait, a művészetről, festészetéről vallott szent meggyőződéseit csak hosszú-hosszú beszélgetések során lehetne a felszínre csalogatni belőle. Ez esetben tehát én csak egy elnagyolt kép megrajzolására vállalkozhatok. Ami legelőször is feltűnt nekem műveivel kapcsolatban, az az, hogy néhány olyan régebbi és újabb keletű absztrakt képtípusától eltekintve, mint amilyenek például a Tér és forma, a Föld, víz, levegő, az Erotikus képek vagy a Jelek címűek, tulajdonképpen vissza-visszatérően ragaszkodik az olyan, bár nyelvében és kifejezési eszközeiben megújított, mégis hagyományos festészeti műfajokhoz, mint a portré, az akt, a csendélet vagy a tájkép. S a másik alapvető dolog, amire azonnal fel kellett figyeljek, hogy látás- és kifejezésmódjait az elvonatkoztatás és az ábrázolás közötti széles területen kalandoztatja, sőt a két esz-

köztárat (itt-ott a naiv, a konstruktív és a jelteremtő művészet, egyszerűsítő, tömörítő, analizáló szemléletével keresztezve) meggyőződésből össze is keveri. Képeinek egy tekintélyes része tehát az absztrakció és a figuráció határmezsgyéjén táncol, ez művészetének az egyik legfőbb sajátossága. Tudniillik, amikor figurális és ábrázoló, sohasem tisztán naturális vagy reális! S amikor absztrakt és expresszív, sohasem abszolút elvont és tárgynélküli! Inkább asszociatív és sejtető, jelés formateremtő, valamint szerkezetes kompozíciókban gondolkodó, a látott, a megtapasztalt élményforrástól érzelmileg és intellektuálisan soha el nem szakadó művészet ez. Az egykor volt Miklóssy Gábor-növendék mintha megőrzött és továbbvitt volna néhány alapvető szemléleti vonást mesterének örökségéből. Ilyen alapvonás például az anyaginak és a spirituálisnak, a szépségnek és a szellemnek az összekapcsolása a képek jelrendszerében; vagy a formának és az aranymetszéses szerkezetnek, a színnek és az érzelemnek, az intellektuális és tudattalan tartalmaknak a paritásos alapokon működő kiegyensúlyozása és arányos megjelenítése a felületeken. De ide kell sorolnunk a már említett hagyományos festészeti műfajoknak az el nem hagyását is. Mert látható, hogy Nemes a mai napig vissza-visszatér ezekhez az önként vállalt tradicionális keretekhez. A visszatérések azonban mindig egy-egy új formai, technikai és eszközhasználati megközelítéshez és tálaláshoz, illetve új érzelmi-gondolati felfrissüléshez és feltöltődéshez kötődnek. Az aktok, portrék, önarcképek, csendéletek és tájképek mindmind ilyen önként magára vett, kitüntetett műfajai kísérletező, kereső-kutató festészetének. Az ő esetében tehát talán találó lenne újraértelmezetten visszatérő témaciklusokról beszélni. Alapvetően mindig a tér és a forma viszonya izgatta őt. Ez minden művének alfája és ómegája. A belső érzésvilág jelként, formaegyüttesként való megfogalmazása! Mert a belső érzésvilág – legyen annak közvetítője egy virágcsendélet, egy emberi alak, egy tárgyi elem vagy egy gesztus –legtöbbször mindig átemberiesített jelként vagy többjelentésű formaegyüttesként jelenik meg a szintén érzelmileg kezelt, homogénnek vagy strukturáltnak tekintett illuzórikus térben. Nemes (különösen korai képein) mintha mindig jelenetekben vagy jelkoncentrátumban gondolkodna, ezért általában kiemel! Vagyis oly módon hangsúlyozza ki beszédes ábrázoló motívumait vagy félabsztrakt formaösszpontosításait, hogy azok mögé egy-egy imaginárius (tehát nem valóságos, inkább elképzelt) vagy illuzórikus (tehát látszólagos) teret, egy-egy kubisztikusan leegyszerűsített térkulisszát vagy egyegy mögöttes lapot (tükröt), illetve befoglaló formaként egyegy geometrikus síkidomot (téglalapot, háromszöget) helyez. Jól követhetők ezek az ábrázolási módosulások például

csendéletein, önarcképein, portréin vagy aktképein. Ez utóbbiak esetében világosan elkülöníthető formai és technikai ciklusokban jelentkeznek a nőiességet, a női nemiséget, az erotikát és/vagy a (szent) szépséget kidomborító, kihangsúlyozó képtípusok. Úgymint az állatszimbólumokat vagy inkább attribútumokat is alkalmazó korai mezítelen mellképek; a környezetükből tudatosan kivágott, kiemelt (rendszerint felülnézeti) hús-vér torzók; a későbbi külső vagy belső tájjá alakuló, kulminációs topográfiai testpontokba sűrűsödő, illetve szimbolikus vagy ikonikus formákká nemesedő és szakrális totemekké váló testdomborulatok és -hajlatok; a biomorf jelrendszerré absztrahálódott expresszív szerelmi jelenetek és virágcsendélet jelbeszédek (Menyasszonyi csokor-ciklus); a geometrikus foglalatokba fotólenyomatként dermedt vagy a kézmozdulatfoltok gesztusaiból előhívódott, az emlékezet majdnem egynemű falába helyezett, gyönyörűséges szendergésükben kielégülten elnyúló, alvást mímelő női fejek. Nemes szereti nézni, bámulni, megélni, tanulmányozni, megítélni a természetet, az embereket és a körülötte lévő viruló, szenvedő dolgokat és helyzeteket, s ezekre az élményekre visszakacsintva építi fel a saját tereit, színpadait, formáit, színeit és jeleneteit, amelyeknek a valóságos vagy lelki főszereplője mindig ő maga, azaz saját tapasztalatait, benyomásait, „adatgyűjtéseit” és belső képeit vetíti műveibe. Vagyis az empirikus érzékelésen innen és túl a tudatalatti világ felbukkanásának fontosságát és az asszociációs mezők közbelépésének jelentőségét egyformán hangsúlyozza, mindmáig fontosnak tartja. Jó példák erre a magatartásra a ’80-as évek közepén keletkezett úgynevezett Madárijesztő-ciklusának a darabjai vagy a Fehér szivárvány című tájképe, amelyekben annak az elsivárosodott, elidegenedett, reménytelenségbe süppedt, fájdalmas életérzésnek és közérzetnek adott hangot, amely a korabeli Romániában a diktatúra következményeként a lelkeken általánosan eluralkodott. Ebben az időszakban, festményein és grafikáin gyakran ábrázolta magát méltóságteljes, bölcs bohócként, aki néha áldásosztó mozdulatot tesz „hívei” felé, akár egy türelemre intő, kitartásra buzdító (emberi) „Pantokrátor”. (Az áttelepedésekor a bohócsapkát egy újabb festményén levette, s talán a búcsú gesztusaként egy sötétzöld hegyvonulat előtt álló világoszöld kubusra helyezte… De előbb egy pasztellképén megrajzolta az 1989-es romániai „forradalom” előérzetét, egy zöld kereszten függő drapériába burkolt fehér ötágú csillagét.) Egy másik menedék- és hitvallásszerű önarcképén sámánnak festette önmagát, ökörszarvakkal, busószerű (maszka)arccal, sárga széki szalmakalapban, feje felett jobbról napjellel, balról a csillagéval, testén kék lajbival, összekulcsolt tenyerében kis életfapalántával.

A ’90-es évek azonban már az új kísérletezésekkel, egy, az otthonról hozott formanyelv helyébe lépő, a gravitáció törvényeitől elszakadni kívánó absztrakt és expresszív lebegő világ megalkotásával teltek el (összefoglaló néven: Motívumok-ciklus). Ezeken a nyomdafestékkel rétegesen felhordott felületeken, ahol a hengerezés, a nyomókartonozás, a festékvizezés, a csurgatás, a frottázsolás, a benzinlevonatátültetés, a fotó- és fénymásolat-beragasztás poszt-popos gesztusai mind-mind szerepet kaptak, a művész mintegy kitörve a természet világából megteremtette magának a saját elementárisan alanyi és szuverén forma-, felület- és jelrendszerét. Ettől kezdve Nemes minden újabb és újabb ciklusában és témafelvetésében erős szerepet játszik a merész gesztusképzés, a felszabadult ecsetjárás, a felfokozott színkezelés, a felületképző anyagrétegezés, a plasztikus jelteremtés, az applikációs technikát alkalmazó kollázs- és montázselvűség, valamint az ellentétekre épülő textúra-alakítás. Így újulnak meg nála a már emlegetett hagyományos festészeti műfajok. A portrék között megjelennek például a Mona Lisa festményt a neodadaista és neo-popos gesztusokkal a technikai átmásolás útján „átszerkesztő”, dehonesztáló és deheroizáló típusú kombinált képek, majd az egészen más érzelmi oldalról kisajátított, újra szakralizált, szintén a beragasztásos technikai megoldásokkal élő, színezett anyagpaszta-felületeket, illetve jeltermészetű plasztikus gesztuselemeket alkalmazó, bordűr keretes Garamszentbenedeki Madonna típusú sorozat darabjai. Ezzel a ciklussal olvad egybe, illetve ebből nő ki az úgynevezett Zene sorozata. Ezeken a festményeken a zöldek és a vörösek viszik a prímet, s a narancsok és a rózsaszínek, a lilák és a sárgák meg a kontúr feketék adják a kontrát, s az erős lüktetésű, tobzódó színhangulatokat és színáramlásokat az itt-ott felbukkanó fekete-fehér fénymásolat arcberagasztások, a rajzos hegedű- vagy zongorabillentyű-motívumok, valamint a betűkonkrétumok „akasztják” meg. A már említett erotikus aktok között – valószínűleg az előbbi ciklus ellenhatásaként – felbukkannak az ikonikusság irányába vitt, az előzőekhez hasonló technikai megoldásokkal élő, de a festett és/vagy ragasztott felületeket olykor a nyersvászon kontrapunktjával kiemelő egyszerűbb képtípusok is.

Közben Nemes körülbelül a ’90-es évek közepétől kezdődően Szily Géza hatására és biztatására a korai Kandinszkijművekre emlékeztető félabsztrakt akvarell tájképek festésébe fog (Koszovó-ciklus, Lendva-vidék, Lendva-hegyi nosztalgia), amelyekben visszatér a természet színeihez és anyagaihoz, a klorofillhoz, ahogy ő mondaná. A Pannon ősz című 1997es kis katalógusában így ír erről a számára oly elementáris festőtechnikáról: „Talán egyik festészeti technika sem alkalmas annak a felemelő vizuális látványnak a megteremtésére, amit

egy akvarell kép megfestése jelent (ha a festészet líra, akkor a festészeten belül az akvarell az igazi költészet).”

Erre az örömfestészetre a csendéletképeknek a legújabb sorozatával, az úgynevezett „Virágok” című ciklusával teszi fel a koronát, ahol az a la príma feldobott, lobogó, tobzódó félabsztrakt színpamacsok, a lángoló kolorit-orgiák és rezgő-hullámzó szivárványenergia-csokrok szinte érzéki gyönyörökbe kergetik, s színturbájukba szippantják a szemlélőt… Nemes László (saját közlése szerint) fiatal kora óta rajongva szereti Jimi Hendrix muzsikáját, akinek szerinte azóta se tudják utolérni ragyogó géniuszát, pedig csak egy egyszerű gitáron játszott, de egy olyan különös hangzással, ami máig újdonságnak számít. Kézenfekvő tehát, hogy ő is a maga egyszerű anyagaival olyan hatásokat szeretne elérni, mint amilyeneket Jimi Hendrix vitt végbe a gitárjával… Én pedig váltig állítom, aki ilyen festői képességekkel és kvalitásokkal rendelkezik, mint Nemes László, aki az anyagkezelés és festékfelrakás, a színalkotás és színkeverés, a formaképzés és formaadás, a szerkesztés és komponálás, a vonal- és ecsetjárás minden megtanulható és elsajátítható Graham Sutherland-i, Gadányi Jenő-i, Bene Géza-i, Vaszilij Kandinszkij-i vagy Robert Rauschenberg-i csínját-bínját ismeri, s aki ilyen átérzéssel és odaadással öleli magához és írja ki magából a világot, s aki ennyire sírva és nevetve is társa az érzékek birodalmának és a metafizikának, a szentnek és a profánnak, az ne csak mindig „kis” képekre pazarolja tehetségét és energiáját, hanem fessen végre önmagához méltó, NAGY KÉPEKET (is)!

Én teljes szívemből ezt kívánnám neki, az idén 60 éves festőművésznek.

Tihamér - művészeti kritikus - Budapest - Magyarország

Novotny

Nagy Kund Miklós

NEMES LÁSZLÓ MAROSVÁSÁRHELYI ÉVEI

Mű és forrásvidéke

bben a mai, kiszámíthatatlanul bizonytalan világban megnyugtató bizonyosság olyan emberekkel találkozni, akik meggyőzően példázzák, hogy korábbi sikereink környezetéből kiszakadva, megváltozott körülmények között is ragaszkodhatunk elveinkhez, egyéniségünkhöz, s ha netalán meg is torpanunk, előbb-utóbb rálelhetünk egykori legjobb önmagunkra, és ismét úgy próbálhatjuk megvalósítani törekvéseinket, ahogy valamikor elképzeltük. Nemes László festőművész pályája is ezt az érzést erősítheti. A Zalaegerszegről érkező hírek, mindaz, amit vele kapcsolatosan az utóbbi közel húsz esztendőben hallottunk, olvastunk, arra vall, hogy újonnan választott, dunántúli városában a hatodik X-et taposva is ugyanolyan fáradhatatlan, lelkes, örökmozgó, mindenre nyitott, figyelemreméltó alkotó, szervező, kezdeményező, mint az az energiákkal telt, rokonszenves, tehetséges fiatalember, aki a kolozsvári képzőművészeti főiskola friss végzettjeként a múlt század hetvenes éveinek közepén egyszer csak megjelent Marosvásárhelyen, amely akkoriban már a romániai képzőművészeti élet egyik meghatározó jelentőségű fellegvára volt, és a rangos művésztelep nagy öregjei s az utánuk jövő nemzedékek elismert legjobbjai között is hamar a művészeti közérdeklődés sűrűjébe tudott kerülni.

Nagy Kund Miklós LÁSZLÓ NEMES’S YEARS IN MAROSVÁSÁRHELY

The work and its origin

n today’s unpredictable and unreliable world it is reasuring to be able to meet such people, who convincingly show, that we can cling to our principles and individuality regardless of the surroundings of our former successes or in changed circumstances, and even if we sometimes stop for a short time, it is a soothing certitude that we can sooner or later find our best form again and try to realize our plans like we used to. The career of the painter László Nemes can support this feeling, too. The news from Zalaegerszeg, everything we heard from him or read about him in the past, now almost twenty years, show that even in his sixth X in his new Transdanubian home, he is still the same tireless, enthusiastic, continually moving, open, notable creator, organizer and initiator, as the energetic, pleasant and talented young man, who appeared, after finishing the academy of fine arts in Kolozsvár, in the middle of the 70’s in Marosvásárhely, in the noted citadel of the fine arts life in Romania, and could easily get in the thick of the artistic interest among the past masters of the noted colony of arts and the best artists of the generations after them. Now he can put his plentiful work of many years on a scale with pride, being a painter and a teacher together with his practical experiences, recognitions and prizes in Zalaegerszeg and the wider region. He showed the promise all of that even then in the city of the Bolyais on the river Maros, although the circumstances determining the ripening of talents, were much harder at that time and in that society. But his colleagues and the public discovered that in the person of László Nemes they have a thoroughly prepared professional, with a great talent and an individual profile, who not only talks, but also acts in the way, that he closely connects the building of his personal career with the activities in the interest of the community. If necessary he even whitens gallery walls. Although this was a single and exceptional case, it can characteristically show why the young artist from Kolozsvár, from the „treasure city”, could become so popular in Marosvásárhely within such a short time. Even then his paintings and graphic art offered an outline of today’s merits of his art. It was to be expected too, not by the way the next decades will be spent, but by the fast appreciation in Marosvásárhely, which played an important role in his

Kolozsvár, 1974: Az egyetem tanárai (az előtérben Miklóssy Gábor) és diákjai.

Persze most már hatvan évesen, megannyi festői, oktatói és élettapasztalattal gazdagabban, a zalaegerszegiek és a szűkebb-tágabb régió elismeréseivel, díjaival a tarsolyában teheti mérlegre eddigi több évtizedes, sokrétű munkássága bőséges termését, de mindennek az ígéretét már akkor hihetően felmutatta a Bolyaiak Maros menti településén, noha abban az időben, abban a társadalomban kétségtelenül sokkal mostohább körülmények uralkodtak, és tették a talentumok beérését, érvényesülését is kétségessé. Marosvásárhelyi kollégái és a művészetkedvelők azonban felismerték, hogy valóban sajátos arcélű, szakmailag alaposan felkészült, markáns, céltudatos tehetséget ismertek meg Nemes László személyében, aki nem csak beszél, de cselekszik is, oly módon, hogy egyéni karrierjének építését szervesen egybekapcsolja a közösség érdekében végzett tevékenységgel. Akár úgy is, hogy ha szükséges, galériafalakat is meszel. Talán egyszeri és rendhagyó az eset, amire hivatkozunk, de ez is jellemző, és magyarázhatja, miért vált a kincses városból, Kolozsvárról érkezett pályakezdő rövid idő alatt népszerűvé Marosvásárhelyen. Művészetének mai erényeit festészete és grafikája már akkor is körvonalazta, azt is sejteni lehetett, milyen irányba teljesítik ki azokat az elkövetkező évtizedek, de a gyors vásárhelyi elismerésben az a többlet is komoly szerepet játszott, amit a belső indíttatásra felvállalt szervezőmunka, az újító, kísérletező kedvű ifjak összefogása, egyéni és közös bemutatkozásra, megméretkezésre való serkentése jelentett. A tehetséggel megáldott fiatalokra egyébként mindig kiemelt figyelmet fordítottak a városban. Igaz, arra ritkábban került sor, hogy a rivális szomszédvárból érkezzen a világot megváltani akaró ifjú titán, ide inkább a Székelyföld legkülönbözőbb sarkaiból és Erdély sok más eldugott zugából özönlött a fiatalság, hogy a nagy hírű művészeti középiskolában pallérozza adottságait s kellő tudással felvértezve ostromolja meg a művészeti főiskolákat, egyetemeket, majdan pedig, ha lehet, visszatérjen a vásárhelyi kolóniára, a legjobbakat közülük tehát már tizenéves korukból ismerték a helybeliek. De a huszonéves Nemes Lászlónak se lehetett oka panaszra, a főiskola padjait a szászrégeni, később a marosvásárhelyi rajztanári katedrákkal felváltó művész barátságos, biztató fogadtatásban részesült, a művészközösség az alkotói továbblépést előlegezve, családias természetességgel fogadta be soraiba. A fiatalember gazdagon feltarisznyálva érkezett Kolozsvárról, elvégre a Ion Andreescu Főiskola egyik legjobb végzőse volt. Ha a kolozsvári művészeti gimnáziumban nem is érezte jól magát, a város régi mestereinek szellemiségét már otthon, majd az unitárius, illetve a Farkas utcai református kollégium alsóbb osztályaiban véglegesen magába szívta, kézműves szülei pedig, az Állami Magyar Opera kalaposmestereként

decision to organize and gather young artists with fondness for experimentation and innovation at solo and group exhibitions. The talented young artists have always been well received in the city. But it was very rare that a young titan, who wanted to redeem the world, came exactly from Kolozsvár, the rival city. Much more often the young streamed to Marosvásárhely from different corners of the Székelyföld and other hidden holes of Erdély to improve their abilities in the famous fine arts secondary school and later, armed with the necessary skills besiege the art universities and colleges, just to be able to finally return to the local colonies. Therefore the best talents among them were well-known to the resident population. But the young László Nemes did not have a reason to complain either, because the artist, who changed from the art school of Szászrégen to Marosvásárhely, was received cordially, the local artist community placed confidence in him and accepted him into their circle with familiar sincerity.

The young man came abundantly equipped from Kolozsvár, he was after all one of the best students of the Ion Andreescu College. Although he did not feel well in the school of arts in Kolozsvár, he learnt about the mentality of the old masters of the city at home and in the lower classes of the Unitarian and later the Reformed college. His parents, his mother was a milliner at the Állami Magyar Opera, his father a gentlemen’s tailor, instilled the honour of the profession, the joy for work and the respect for the material in the little child, who drew and painted excellently. With his liberal spirit he quickly found his place at the college, which succeeded the inflexible, rigorous grammar school and could prepare him for the supervision of great teachers, excellent masters of his chosen profession.

Kolozsvár, 1972: A festészeti szak diákjai és a modell (Heim András, Lakusta Alida, Madarassy György, Catrinu Margareta).

dolgozó édesanyja és úri szabó édesapja a szakma és a munka becsületét, az anyag tiszteletét és szeretetét nevelték a kiválóan rajzoló, festegető gyermekbe. A becsontosodott középiskolai szigort, a parancsuralmi nevelés merevségét felváltó szabadabb szellemű főiskolán aztán hamar magára talált, és nagyszerű tanárok, kiváló mesterek irányításával készülhetett hivatásként választott szakmájára. A korszak megkötései között is ismert és azóta is nagyra tartott esztéták, Földes László és Bretter György nyitották rá a szemét a világra, tanították meg gondolkodni, európai eszmeiséget építeni, igazi egyéniségét megtalálni. És a festészet olyan kimagasló képviselői és nagy hatású művészpedagógusai vezették be az alkotás titkaiba, mint Miklóssy Gábor és Aurel Ciupe. A főiskola sétatéri műtermében, Szolnay Sándor egykori műhelyében igazi szellemi zsongás volt, amihez más művésztanárok – Abodi Nagy Béla, Petre Abrudan, Petru Feier, Victor Ciato – is hozzájárultak.

Nemes Lászlóék olyan szempontból is szerencsés helyzetben voltak, hogy abban az időben, a hatvan-hetvenes évek fordulóján következett be a romániai kemény diktatúrát megelőző rövid, de jól érzékelhető ideológiai nyitás. Addig errefelé elképzelhetetlen kiállításokat láthattak Bukarestben és Kolozsváron, a modern művészeti irányzatokat bemutató, korábban tiltott kiadványokhoz is hozzájuthattak. Egy átfogó amerikai kortárs gyűjtemény is eljutott ide, amelyben élőben láthatták például Rothko, Lichtenstein, Pollock, Gorki és a progresszív irányzatok más kiválóságait, a francia kiállításokon Picasso vagy Braque műveivel is találkozhattak, mindez különleges hatással volt a fiatalokra. Horizontjukat a szellemi megújulást sürgető írókkal, színművészekkel és a saját műteremmel

There, well-known and appreciated aesthetes László Földes and György Bretter opened his eyes to the world, taught him to think, to build on a European concept and find his own individuality. And such outstanding representatives and influential art educators like Gábor Miklóssy and Aurel Ciupe initiated him into the secrets of art. In the college promenade studio, in the former studio of Sándor Szolnay, there was a real intellectual buzz, to which other art teachers such as Béla Abodi Nagy, Petre Abrudan, Petru Feier or Victor Ciato also contributed. The generation of László Nemes was in a lucky situation because at the turn of the 60’s and 70’s, before the era of hard dictatorship in Romania, there was a short, but perceptible ideological opening. They could see exhibitions in Bucharest and Kolozsvár like never before and procure earlierly suppressed publications, which presented the modern art trends. A comprehensive American contemporary collection introduced the works of Rothko, Lichtenstein, Pollock, Gorki and other eminent representatives of the progressive tendencies, they could see the works of Picasso or Braque at the French exhibitions and this all made particular impression on the young artists. Their horizon was also widened by the regular dialogue with writers, who hurried the intellectual revival, actors and experimenting artists, who had their own studios. Their strict but enormously suggestive teacher Gábor Miklóssy, the master of many excellent painters, even „turned back to the realistic style, which provided for a wide international reputation inside the socialist camp, and changed to a particular, late-surrealist, symbolic and spiritual language, which refered to the disunity of the society. Indirectly, he criticized the whole system through irony, the grotesque and the vision in his dramatic surrealistic compositions.” It is understandable, that this change of direction of the master, which Zoltán Vécsi Nagy implied in the catalogue of the comprehensive exhibition in 2002 „Felezőidő”, changed the views of the apprentices, too. Among them was also the view of László Nemes. It had an influence to his themes, motifs and usage. This can be seen in his paitings inspired by the music, the fascinating violin series or his roleplay and clown series. This delicate musical instrument plays the central role in many compositions of Miklóssy, because he was a great violin player, and the metronome, the artists, the colourful people of the circus, the menagery are also presented in the special, visionable world of the master. All these could become rooted for a whole life in the subconsciousness of the susceptible student, but it was quickly transformed according to his individuality, so that the question of imitating hasn’t arisen about his work. Nevertheless, today he probably follows his teacher consciously with the almost unnoticed teaching of his pupils or with the open

Marosvásárhely, 1977: Műteremben (Ikarosz bukása).

rendelkező, kísérletező kedvű képzőművészekkel folytatott rendszeres párbeszéd is tágította. Szigorú, de roppant szuggesztív tanáruk, Miklóssy Gábor pedig, akit megannyi kitűnő festő tart a mesterének, akkor már „a szocialista táboron belül páratlan nemzetközi presztízst biztosító realista stílusnak hátat fordítva, egy sajátos, a társadalom meghasonlottságára utaló késő szürrealista, szimbolikus és spirituális nyelvre váltott. Drámai szürrealista kompozícióiban az irónia, a groteszk, a látomás eszközeit használva, áttételesen a rendszert bírálta”. Érthető, hogy a Mesternek ez az irányváltása, amelyet Vécsi Nagy Zoltán a Felezőidő című 2002-es átfogó kiállítási katalógusban jelzett, ugyancsak döntő módon befolyásolta a tanítványok szemléletét. Nemes Lászlóét is természetesen. Hatással volt tematikájára, motívumhasználatára is, gondoljunk csak a zene ihlette képeire, a megkapó festőiségű hegedűs ciklusára vagy szerepjátszó, bohócos sorozatára. Miklóssy több kompozícióján is központi szereplő a kecses hangszer, hiszen ő maga is szenvedélyesen hegedült, meg a metronom se hiányzik motívumegyütteséből, és az artisták, a tarka cirkuszi népség, a menazséria is jelen van a Mester különös, látomásos világában. Mindez egy életre megrögzülhetett a fogékony tanítvány tudatalattijában, de egyéniségének, szándékainak megfelelően hamar át is alakult, annyira, hogy alkotásain még véletlenül se merülhet föl az utánzás kérdése. Abban viszont már valószínűleg tudatosan követte a tanárát, hogy majd a maga során ő is szinte észrevétlenül oktassa a diákjait, mindig nyitott műteremmel fogadva az érdeklődőket, így gerjesztve szellemi pezsgést a társaságban. Miklóssy ilyen tekintetben is legendás művészpedagógus volt, a reneszánsz műhelyek hangulatát igyekezett a környezetében megteremteni. A nyitottságot, az ifjabbak tehetségét kiteljesítő elhivatottságot Nemes másik karizmatikus egyéniségű tanáránál, Aurel Ciupe mesternél is megtapasztalhatta. Ciupe más temperamentum volt, mint ő, festészetében is sokkal nyugodtabb, visszafogottabb, a hagyományos festői megoldásokhoz sokkal inkább ragaszkodott, de a tőle lényegesen különböző, az újítás lázában égő, az energiáikat, ösztöneiket is szabadjára engedő fiatalokat, Nemes Lászlót is biztatta, pártolta, serkentette. Már akkor is ez a pedagógusi alapállás jellemezte, amikor a második világháború előtti években a marosvásárhelyi szabad festőiskolát létrehozta és vezette. Elképzelhető, hogy a kolozsvári főiskolán tőle is hallott egyet s mást Marosvásárhelyről, ennek a kultúraszerető városnak a légköréről az ifjú Nemes. De még többet tudhatott az itteni művésztelep szépen alakuló jelenéről és reményteljes távlatairól azoktól a nála nem sokkal idősebb, de már nagy tekintélyű alkotóktól, akik újító szellemű művészetükkel országosan is a legjobbak közé tartoztak, olyanoktól, mint a rend -

studio – in this way he generates the spiritual overflowing in the gathering. Miklóssy was in this respect a legendary educator of artists; he made an effort to create the atmosphere of the Renaissance workshops around him. Nemes could experience the openness, the calling which fulfils the talent of the younger generations, with his other charismatic teacher, Aurel Ciupe too. Ciupe had a different temperament from Nemes, his art of painting was much calmer, he kept a lower profile, he adhered much more to the traditional painting devices, but he encouraged, patronized and urged the young artists who were different in attitude, like László Nemes. Already then he had a pedagogical position, as he established and controlled the free painter school in Marosvásárhely in the years before the World War II. It is imaginable, that the young Nemes heard a lot about Marosvásárhely from Ciupe at the college, about the atmosphere of this culture-loving city. But it would be possible to find out more about the situation and the hopeful future of the art colony of this city from those, not much older, but already influential artists, who were renowned countrywide as the best with their innovative art, like the remarkably qualified and well esteemed for his enthusiasm Pál Nagy; Imre Balázs, who endured the political imprisonment; László Albert, András Szécsi, József Haller, Tibor Siklódy, who took their own way; Károly Vilhelm, Imre Ambrus, who moved later to the native country; Pál Török, who emigrated to the West and many others. He often made a short trip to visit him, together with his classmates from Kolozsvár, and took part in a big reception and was given a direct insight in the peculiarities of the life of artists. It is understandable, that he wanted to be – like other artists of his generation – a member of this fine arts colony. His wish was granted, he could be appointed to Marosvásárhely as a college leaver with good publicity who won prizes with his works and exhibited from Kolozsvár and Bucharest. Nevetheless, it was a special luck at that time. Artistic ambitions of several generations inspired at that time were gathered here. Renowned artists like András Bordi, Márton Izsák, István Barabás or István Incze, Gábor Piskolti, Olivér Pittner, who were the leaders of the community and had an important role in the establishment of the secondary school of arts, joined forces with the very active Béla Kulcsár, László Hunyadi, Ferenc Sükösd, László Péterfy, Attila Zsigmond, Endre Simon, Károly Bálint, Zoltán Kedei, Sándor Zolcsák, Borbála Porzsolt and many more from the vanguard of the Transylvanian fine arts, making it impossible to list all of them. Alongside them a younger, talented generation, the age group of today’s masters, like Csilla Kákonyi, Éva Barabás, Árpád Kemény, István Ughy, Levente Kiss, György Szép, Gizella Major, Tamás Vass, Attila Dienes, Anna Tamás, Erzsé -

kívül képzett és rajongásig tisztelt Nagy Pál, a politikai bebörtönzést is megszenvedett Balázs Imre, az egyéni utakat járó Albert László, Szécsi András, Haller József, Siklódy Tibor, az utóbb az anyaországba áttelepült Vilhelm Károly, Ambrus Imre, a nyugatra emigrált Török Pál és még sokan mások, akikhez mindegyre átrándult Kolozsvárról főiskolás társaival együtt, és élményszerű fogadtatásban részesülve a művészélet sajátosságaiba is közvetlenül betekinthettek. Érthető, hogy mint nemzedékéből többen, ő is arra vágyott, hogy ennek a vonzó művészkolóniának a tagja legyen. Az óhaja teljesült, kiugró médiájú végzősként, aki diákként kolozsvári és bukaresti kiállításokon is hallatott magáról és díjakat is szerzett munkáival, Marosvásárhelyre kerülhetett. Pedig akkor ez már különleges szerencsének számított. Több jelentős generáció művészi törekvései ötvöződtek itt termékenyítően egybe akkoriban. A még alkotóképességük teljében dolgozó, nagyrabecsült idősebbekhez, olyanokhoz, mint a művészközösség vezéregyéniségeinek tekintett, a művészeti középiskola létrehozásában is jeleskedett Bordi András, Izsák Márton, Barabás István vagy Incze István, Piskolti Gábor, Pittner Olivér, korban és rangban, teljesítményben szorosan felzárkozott a fentebb már említettek mellett igen tevékenyen működő Kulcsár Béla, Hunyadi László, Sükösd Ferenc, Péterfy László, Zsigmond Attila, Simon Endre, Bálint Károly, Kedei Zoltán, Zolcsák Sándor, Porzsolt Borbála, és még jónéhányan az erdélyi képzőművészet élvonalából, valamennyiüket fel se lehet sorolni. Mellettük alkotott egy még fiatalabb tehetséges nemzedék, a mai nagyoké, Kákonyi Csilláé, Barabás Éváé, Kemény Árpádé, Ughy Istváné, Kiss Leventéé, Szép Györgyé, Major Gizelláé, Vass Tamásé, Dienes Attiláé, Tamás Annáé, Szabó Erzsébeté, Hunyadi Máriáé, s még sok név kívánkozna ide, hiszen vég nélküli a város művészeti életében a fiatalok utódlása. Mint e vázlatosan kirajzolódó pályakép indításakor jeleztük, Nemes László nevével a vásárhelyi közönség a hetvenes évek közepén kezd ismerkedni. Ő pedig immár nem csak egy-egy látogatásnyi időre ízlelgetheti az itteni művészi kínálat zamatait, hanem immár közvetlen részesévé válik mindannak, ami a marosvásárhelyi művészeti lét és alkotói mozgalom boszorkánykonyhájában készül. És tisztában van azzal, hogy ebbe belekeverheti a maga ízeit is. Amennyiben el tudja fogadtatni azokat. Mert mondanunk sem kell, a hírért, névért, jogokat biztosító elismertségért itt is meg kell küzdeni. A generációs ellentétek itt is jelentkeznek, súrlódások errefelé is felmerülnek, de csak annyira, hogy a versenyhelyzetet serkentően és ne bénítóan érzékeljék az érintettek. Az igazi értéket pedig mindenképpen elismerik, érvényesülését segíteni próbálják. Ami nyilván a művészek viszonyrendsze-

bet Szabó, Mária Hunyadi and many other artists lived their creativity, enabling an infinite succession of the youth in the artistic life of the city.

As it was implied at the beginning of this portrait, the public of Vásárhely got acquainted with the name of László Nemes at

the middle of the 70s. It was not merely a short taste of the local artistic supply, but he had an immediate share in all of the products of the witches’ kitchen of the artistic life and creative movement of Marosvásárhely. And he knew he had his own spices to add to this mix. He had to fight for the reputation and acknowledgement in this city, too. Generation gap and other conflicts were present here as well, but not very seriously, so the affected people perceived the competitive environment as stimulating and not paralysing. The real worths were in any case recognized and supported. This was of course true for the relations between the artists and not for the censoral practice of those years, which paralysed all those, who deviated from the expectations of the political power. Somewhat later, László Nemes had some problems with it too, but in Vásárhely he could rightly feel, that the generation gap between the conceptions, where sometimes they accepted each other’s views and sometimes could not agree, was stimulative for him. Luckily the young man from Kolozsvár starting out on his career, ready to establish himself, did not have to fight the battle for the acceptance of the innovative ambitions alone. His generation had many more powerful and very active representatives, besides the already mentioned Dénes Molnár, Ernő De Villa, Kati Bandi, Károly Elekes, György Csaba Borgó, Aladár László Garda, Sándor Krizbai, Pika Árpád Nagy and Judoka Zoltán Szabó, who all later found -

Marosvásárhely, 1978: Kiállítás megnyitó (Balázs Imre, Izsák Márton, Hunyadi László, Hermanovszki Otto).

rére értendő és nem az akkori korszak cenzurális gyakorlatára, amely gúzsba kötött volna bárkit, aki eltért a hatalom elvárásaitól. Nemes Lászlónak a későbbiekben ezzel is volt elég baja, de Vásárhely valóságába illeszkedve akkor még joggal érezhette úgy, hogy számára ösztönző a nemzedéki elképzelések egybefonódása, egymást hol kiegészítő, felerősítő összekapcsolódása, hol meg taszító egymásnak feszülése. A „kívülről” jött és bizonyítani kész pályakezdőnek természetesen nem egyedül kellett megvívnia a harcát újító törekvései elfogadtatásáért. Korosztályának volt még több erőteljes és igen aktív képviselője, az előbbiekben soroltak mellett például Molnár Dénes, De Villa Ernő, Bandi Kati, Elekes Károly, Borgó György Csaba, Garda Aladár László, Krizbai Sándor, Nagy Árpád Pika, Szabó Zoltán Judoka, az utóbbiak a valamivel később megalakuló Marosvásárhelyi Műhely, a híressé vált MAMŰ alapítói és így tovább. Nem kellett zárt kapukat döngetniük, hiszen az úttörést már megkezdték az előttük járó legjobbak. A Nemes által is követendők közül néhányra vonatkoztatva idézzük ismét Vécsi Nagy Zoltán gondolatait a hatvanas évek és az évtizedforduló erdélyi művészeti jelenségeiről szóló Felezőidőből. „Nagy Pál, aki ezekben az években a szintézisteremtés szándékával kísérletezett, a realista látványelemet se megtagadva számos kortárs művészeti eljárást, technikát és szemléletmódot próbált meghonosítani a szürrealizmustól az op-arton keresztül a pop-artig. Festészetében és grafikáiban a másként gondolkodás szabadságára, a kisebbségi, ökológiai és szellemi önvédelemre rendezkedett be.” „Balázs Imrének az absztrakció határán született képein kiemelt hangsúlyt kapnak a gesztusok, a festékmaszába vájt, kapart és visszatörölt nyomok.” „Haller József néhány olajfestményének koncentrált gondolatisága, a különböző felületkezelési módokat a képen belül egyszerre alkalmazó kísérlete kivételes megoldás az akkori marosvásárhelyi festészetben.« »Zolcsák Sándor és Porzsolt Borbála expresszív, időnként széles és spontán gesztusokban megnyilvánuló képei az érzelmi töltet és a temperamentumos formaalakítás meggyőző példái.« De álljunk meg az idézetekkel, ennyi is elég annak érzékeltetésére, merre kell keresnünk a mai Nemes László művészetének forrásvidékét. Ez az alkotóművészet már akkor öntörvényűen alakult, de az előbbi rövid jellemzésekből több megállapítás az ő munkáinak sajátosságaira is ráillik. És egy másik vélekedés ugyanattól a művészettörténész szerzőtől, ez általánosabb érvényű, festőnk arculatát és pályájának további kibontakozását azonban ugyanúgy meghatározza: „A hetvenes évek elején a fiatal művészek jó részének nem volt szüksége a korábbi nemzedékek művészeihez hasonlóan öt, tíz, gyakran még több évre ahhoz, hogy elfelejtsék a főiskolai oktatásban rájuk

ed the Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ). They didn’t have to bang on closed doors, because the best of the former generations had begun with the work before them. To quote again the reflections of Zoltán Vécsi Nagy about the models of László Nemes from his work „Felezőidő”, which treats the Transylvanian artistic phenomena of the 60s and at the turn of the decade. „Pál Nagy, who experimented in those years with the intention to create synthesis, tried to introduce several contemporary artistic methods, technics and points of view from the Surrealism through the Op-art to the Pop-art, without the denial of the realistic view. In his painting and graphics he settled down to the freedom of different thinking, to the minority, ecological and spiritual self-defence.” „The paintings of Imre Balázs, which were created on the border of abstraction, stress the gestures as well as hollowed, scratched and blurred traces in the painting mass.” „The concentrated mentality and the attempt of the simultaneous application of different surface-handling methods inside the painting in several oil paintings by József Haller are exceptional solutions in the painting of Marosvásárhely of that time.” „The expressive, occasionally in wide and spontaneous gestures revealing pictures of Sándor Zolcsák and Borbála Porzsolt are convincing examples of the emotional load and the ebullient formshaping.” Hopefully, these quotes were enough to demonstrate, where we have to search for the origin of present day art of László Nemes. Already at that time his creative art was autonomous, but from the previous short characterizations, several statements fit the features of his works really well. Another opinion from the same art historian, which however similarly determines the image of our painter and the further development of his career is as follows: „In early 70s a lot of young artists –like the artists of the former generations – did not need five, ten or often even more years to forget the rigorous realistic view of the college education, but they could continue the creative activity, which they began during the college years. The flexibility of the widely travelled teachers and the periodicals, which by this time flowed into the college freelier and spread the contemporary artistic practice, resulted in the fact that the newly graduated artists brought new ideals into the artistic life, more or less formed independent from the older trends and established the border by showing contrast between modern and postmodern, which led later to the opposition of the serving and resisting art, official and alternative.” Vécsi Nagy spoke about the new forms of identity search in 2002, and looked back on the mentioned period in the August number of the fine arts periodical Korunk. László Nemes then made an effort to implement his and his generation’s identity with fertile creative work, with lots and lots of pastels

erőltetett realista szemléletet, hanem a főiskolai évek alatt elkezdett alkotói tevékenységüket folytathatták. A főiskolára ekkor már sokkal szabadabban beáramló, kortárs művészeti gyakorlatot közvetítő folyóiratok, az ekkorra már világlátott tanárok szemléleti rugalmassága azt eredményezte, hogy a frissen végzettek új eszményeket, többé-kevésbé kialakult, önálló, az idősebbekétől különböző irányultságokat hoztak a képzőművészeti életbe, megalapozva azt a modern és posztmodern határát jelző ellentétet, mely később a kiszolgáló és ellenálló, hivatalos és alternatív művészet szembeállásához vezet.” Vécsi Nagy Az identitáskeresés új formáiról beszélt 2002-ben visszatekintve a Korunk augusztusi képzőművészeti számában a szóban forgó korszakra, Nemes László akkoriban a maga és generációja identitását termékeny alkotómunkával, sok-sok pasztellel, grafikával frappánsan felmutatva, szervező mindenességet is vállalva, sőt a lehetőségekhez mérten írásban, nemzedéktársai kiállításait, elképzeléseit újságcikkekben, rádiós szereplésekben is népszerűsítve igyekezett érvényre juttatni. A régebbi marosvásárhelyiek mindmáig emlékeznek a város művészeti életében visszhangosan feltűnt Apollókörre, amelynek létrejötte elsősorban Nemes László nevéhez fűződik. A kör elnevezését a városközpontban található patinás épülettől kölcsönözték, amelynek a földszintjén az akkor még mindenható ifjúsági szervezet, a KISZ közbenjárására a fiatal képzőművészek illetve művészjelöltek hozzájuthattak egy leromlott állagú teremhez. Ezt alakították át kemény munkával az Apolló Galériává. Ennek a saját kezű kifestésére céloztam az írás első felében, az ősMamű-s Elekes Károllyal ketten kaparták, mázolták, festették a készülő galériában a falakat. A 35 éven aluli tehetségeknek nyílt lehetőségük ezzel a külön megméretkezésre. A közös, nagy, hivatalos kiállításokra, megyei és más tárlatokra is jelentkezhettek, kísérletezéseikkel azonban ritkán juthattak be ezekre a rendezvényekre, egyrészt ugyanis igen népes volt a már elismert alkotók tábora, másrészt az ideológiai zsűri, a cenzúra a bátrabb, újszerűbb megnyilatkozásokat kizárta a kultúrpalota galériáiból. Az Apollóban viszont könnyebb volt a „merészebb” műveket, a kortárs művészeti irányzatokat képviselő kísérleteket is kiállítani. Legalábbis az elején. Gyorsan fel is figyelt rájuk a szakma és a közönség, más városokból is jöttek bemutatkozni a fiatalok, beszéltek, írtak az itteni tárlatokról. Sajnos ez aztán az „elvtársaknak” is szemet szúrt, tettek róla, hogy ne így legyen. Nemes László, aki hét évig vezette a kört, erről rengeteget tudna mesélni. Saját kiállítását is tiltották be. Persze az ilyesminek megvolt az ellenhatása is, az újat akaró ifjú raj annál inkább ragaszkodott ahhoz, hogy az önmaga választotta utat járja, a maga elképzeléseit, törekvéseit valósítsa meg. A hetvenes évek végén tehát a Banner Zoltán művészettörténész által

and graphics, undertaking the role of an organizer and even in proportion to the possibilities written, popularizing the conceptions, exhibitions of his companions in articles and radio statements. The older people from Vásárhely remember the Apollo-circle well. It appeared with a big echoe in the artistic life of the city and it was partly founded by László Nemes. They took the name for the circle from the reputable building downtown, where young artists could obtain a room in deteriorated condition on ground floor, through the offices of the KISZ, the almighty youth organisation at that time. This room was fitted up as the Apollo Gallery. He painted it with his own hands as was mentioned above, he scraped and painted the walls of the gallery together with Károly Elekes, another original MAMŰ member. Through it, the talented artists under 35 had an opportunity to compare their works. They could apply for the big, group or formal exhibitions, county and other exhibitions, because with their experiments they could rarely get into these programmes, partly due to the fact that the colony of the already recognized artists already had many participants, partly because of the ideological jury, the censorship, which excluded the braver, moderner manifestations from the galleries of the culture palace. In the Apollo however, it was easier to exhibit the „bolder” works, the experiments, which represented the contemporary artistic trends. At least it was so at the beginning. The commissioners and the public took notice of them very quickly, the young artists came from other cities to introduce themselves and people spoke and wrote about these exhibitions. Unfortunately it caught the „comrade’s” eye, and they solved the „problem” soon. László Nemes, who led the circle for seven years, could tell a lot about it. His own exhibition was banned, too. Of course it spurred a reaction, the young squad, which wanted to follow the new way, insisted all the more to go their own chosen way, to carry out their own ideas and ambitions. Consequently, at the end of the 70s, a group of artists named the fifth generation of Marosvásárhely by the art historian Zoltán Banner (Transylvanian Hungarian Art in the XX. Century) stepped out of this restricting official range and created their own unofficial series, which became known, owing to the name-giving resource of the aesthete Vilmos Ágoston, as MAMŰ within and outside the borders. László Nemes declared himself always an experimenting and thinking artist, but the conceptual art did not interest him. The land art, the installation, the happening, that range of the avantgardism, which the loosely assembled group and idea of MAMŰ supported and represented in his manifestations in various colourful ways, could not bring him to abandon his own, chosen way, which he tried to develop and broaden. He didn’t have the urge to adjust to

(Erdélyi magyar művészet a XX. században) ötödik marosvásárhelyi nemzedéknek nevezett művészek egy csoportja kilépett ebből a korlátozó hivatalos keretből és létrehozta saját nem hivatalos tömörülését, amely az esztéta Ágoston Vilmos névadó leleményének köszönhetően MAMŰ néven vált határokon túl is ismertté.

Nemes László mindig kísérletező, gondolkodó alkotónak vallotta magát, de a konceptualista művészet nem vonzotta. A land art, az installáció, a happening, az avantgardizmusnak az a vonulata, amit a MAMŰ lazán összeállt csoportja és eszmeköre felkarolt és jelentkezéseiben sokféleképpen, színesen képviselt, nem tudta letéríteni a maga választotta csapásról, azt próbálta tovább fejlesztve szélesíteni. Nem volt benne olyan késztetés, hogy feltétlenül igazodnia kell a divatos izmusokhoz, a művészeti világáramlatokhoz. Úgy akart korszerű lenni, hogy az érzelmeknek is teret engedjen, az átélés élményéről semmiképpen se akart lemondani. Ezt ma is nélkülözhetetlen szempontnak tartja, amikor a művészetére, ars poeticájára terelődik a szó. „Nem az ösztöneim vezérelnek, számomra a gondolat ereje, a tudatosság a fontos, de olyan jó hagyni megfürödni mindezt a személyes megélések világában, aminek a lelkisége dönti majd el az alkotás lényegét. E kettő ötvözetéből próbálom szintetizálni mindazon igazságokat, melyeket megéltem, és pontosan ezért nem mindegy a helyszín és a környezet, a létterem, amit választottam vagy amit rám osztott a sors. Részvevője akartam lenni mindennek, ami az élethez tartozik, és ezt sokszor érzékenyen és nehezen éltem meg, mert mindenkori meggyőződésem, és most is hiszem és vállalom a gondolkodó ember felelősségét a világgal szemben. A feladat, fellengzősebben a közszolgálat mindig lelkiismereti probléma volt számomra, bizonyára ezért is vállaltam ösztönösen a szervező és az oktató szerepet is.” Mindez az előbbiekben taglalt vásárhelyi éveit is magyarázza, a mostani hitvallásszerű nyilatkozatához hasonló önvallomásokat egyébként az akkori másfél évtizedéből is bőven tudnánk idézni. Ez a kettős indíttatás szülte meg azt a művészetet, amelyet a festő marosvásárhelyi periódusára fókuszálva, Banner félmondatnyi tömörséggel így összegez: „A hetvenes évek gyarapodása Nemes László pasztelljeinek a derengő, alakváltó formakultúrája.” Ami aztán olyképpen módosult, hogy a szintén művészettörténész Murádin Jenő ezt írhassa róla: „Sejtelmes, alakváltó pasztellképei után a tempera- és olajfestésre tért át.” Mennyi mindent tartalmaz ez a tömörítetten lakonikus tényközlés! Az 1990-től napjainkig hatványozottan kiteljesedett nemesi festőuniverzum külön elemző tanulmányt érdemel, itt esetleg érintőlegesen utalhatunk egyik-másik jellegzetességére. Olyan tematikai, szemléletbeli, jelképrendszeri vagy a kolorittal összefüggő

the fashionable trends; to the artistic world tendencies. He wanted to be modern in the way that he permitted himself to express emotions; by no means did he want to give up the experience of feeling. Even today it is an indispensable consideration for László Nemes, when he speaks about his art and ars poetica. „I’m not guided by my instincts, the power of thought and awareness are important for me, but it is very good to let them bathe in the world of personal experiences, where mentality decides the essence of the work. I try to combine both of those two truths, which I lived trough, and exactly for this purpose the scene and surroundings make a difference to me, the living space, which I chose or which the destiny alloted me. I wanted to participate in all that life stands for, and many times I experienced hardships because the responsibility of the thinking man for the world is my prevailing conviction and I still undertake it and believe in it. The task of public service has always been a matter of conscience for me, surely that is the reason I instinctively undertook the organizing and teaching role too.” All these explain his above-mentioned residence in Marosvásárhely. There are numerous other quotations and similar confessions from his one and a half decade there. This double impulse gave birth to the art, which – focusing on the period in Marosvásárhely – Banner concisely summarized with the following: „In the 70s the increase in the pastels of László Nemes is the blurred, changing culture of forms.” This later changed in such a way, that the art historian Jenő Murádin could write about him: „After the dawning, metamorphosing pastels he turned to the tempera and oil painting.” Such a short sentence to convey so much information! The painting universe of Nemes, which has expanded innemsely since 1990, deserves a special analytical essay. Unfortunately we can only superficially refer to some of its features here - the themes, approaces, symbolism or characteristics connected with the colours, which in both of his periods characterize his art. Memorable are the typical peculiar abstract forms, geometrical still lives and his colour studies with rich palettes, dreamlike appearingly female portraits as wellas the provocative eroticism of his nude paintings, or raised to the exact symbolism, emotionally neutralizing abstraction of those, but first of all his persistent effort, with which he tried to interpret the music in his compositions and transform it perceptible by magic of the language of sculptures. Clearly the selfportraits belong here, which, even looking out to the world turn inwards, he wrestles with them and tries to understand himself and the others, and from time to time also nearly monomaniacally arising curious, role-playing self-representations in costume and a fool’s cap. All these fit organically to those continuously increasing set of values, which has been noticed

sajátosságokra, amelyek mindkét időszakában dominánsan jelen vannak művészetében. Emlékezzünk a rá jellemző különös, absztrakt formákra, a többsíkúan, geometrikusan szétterjeszkedő csendéletekre s ezek gazdag palettájú színtanulmányaira, álomszerűen felsejlő női portréira és aktjai kihívó erotikájára vagy azok éppen szimbólummá emelt, érzelmileg semlegesülő absztrahálására, mindenekelőtt pedig arra a kitartó igyekezetére, amivel kompozícióiban a zenét próbálta értelmezni s a plasztika nyelvén érzékelhetővé varázsolni. Nyilván a környező világba kitekintve is befelé forduló, vívódó, önmagát és az embertársait egyaránt megérteni próbáló önarcképek, az időről időre már-már monomániásan megszülető furcsa, szerepjátszó, bohócsipkás, jelmezes önábrázolások is ide tartoznak. Mindez szervesen illeszkedik abba a folyamatosan gyarapodó értékegyüttesbe, amit indulásától kezdve észleltek és kellőképpen méltattak Nemes László festészetének marosvásárhelyi barátai. Illetve ne szűkítsük ennyire a kört, hiszen grafikáival is sűrűn felhívta magára a figyelmet, sokan dicsérték kiemelkedő rajztudását, grafikusi érzékenységét is. Példaként érdemes kiválasztanunk néhány szemelvényt abból a kiállítási krónikából, amit az 1976-os Apolló-beli tárlatáról Élmény és festészet címmel jelentetett meg a megyei napilapban a jeles idősebb kolléga, Simon Endre festőművész. „Nemes László egyéni kiállítása egyike az itt megrendezett legérdekesebb, legérettebb s talán túlzás nélkül mondhatom, hogy a legfestőibb kiállításoknak… Képei tisztán a színek finom, nemes harmóniájára épülnek. Akkor értjük meg őket igazán, ha egy kicsit is a zenére gondolunk. Ahogy egy zenemű tartalmát lehet fogalmi úton, verbális eszközökkel körülírni, de kimeríteni vagy helyettesíteni nem, hiszen a maga valóságában csak konkrét hangokon, ritmuson, összhangon – tehát zenei műviségében érzékelhető, úgy Nemes László festményei is csak a látás aktusán keresztül válnak az emberi tudat részévé. Képei ízig-vérig festői egyéniségre utalnak, aki lemond arról, hogy magyarázzon, hogy ezáltal tökéletesebben tudja tolmácsolni élményeit a színek és harmóniák segítségével… A kiállítási anyag legjellegzetesebb darabjai, a Madárijesztő, az Árvíz, a Várakozás, a Festő stb. azt sugallják, hogy ez a fiatal festő már tudatosan törekszik arra, hogy a természetből, ebből a gazdag és soha ki nem meríthető, mindig új és újabb élménnyel szolgáló világból ki tudja választani és összpontosítani festői figyelmét az általa fontosnak tartott részigazságokra, a színek és színharmóniák megfigyelésére és visszaadására.” Kissé hosszasabban időztünk ennél az elsők közé sorolható méltatásnál, annál is inkább, mivel nem kritikus, hanem pályatárs fogalmazta, aki nagyobb hozzáértéssel és empátiával állapíthatta meg, mi az igazán lényeges elem Nemes festészetében, mi az, amiben egyéni

since the start and properly appreciated by the friends of the painting of László Nemes in Marosvásárhely. We didn’t have to tighten the circle so much, because he called the attention to himself with his graphics too, his excellent drawing skill and graphical responsiveness were praised several times. As an example it is worth to select some passages from the exhibition’s chronicle, which was published about his exhibition in 1976 in the Apollo with the title „Élmény és festészet” (Experience and Painting) in the county’s daily paper by an excellent older colleague, the painter Endre Simon. „The individual exhibition of László Nemes is one of the most interesting, fullgrown and it is perhaps no exaggeration to say that it is the most picturesque exhibition here… His pictures are based clearly on the fine, noble harmony of the colours. We can understand them only if we think at least a bit about the music. As it is possible to paraphrase the essence of a musical composition in a conceptual way, with verbal means, it can’t be exhausted or substituted, because it is in its own reality only in concrete voices, rhythm, harmony – so in his artificiality perceptible musical, the paintings of László Nemes can be converted only through the act of seeing into the part of the human consciousness. His pictures perfectly refer to individuals, who renounce the explanation, because they can so perfectly interpret his experiences by means of colours and harmonies… The most typical pieces of the exhibition’s material, the Madárijesztő (Scarecrow), the Árvíz (Flood), the Várakozás (Waiting), the Festő (Painter), etc. suggest, that this young painter consciously strives to select from the nature, from this rich and abundant world, which always gives new experiences, the truths important for him and he focuses his attention to the observation and representation of the colours and colour harmonies.” This early critic was worth a bit more space, all the more so since it was not written by a critic, but by a colleague who was able to find the real fundamental elements and what reflects them in the painting of Nemes with bigger competence and empathy and in a personal way. For instance, he worked on the theme of the country, where obviously Transylvania and Transdanubia touched him, as they are similar countries, quite differently from his predecesors who depicted them in a traditional way. But to speak about the art of László Nemes, it does not mean only to speak about the country.

The recommendation of Endre Simon could surely give a lift to Nemes’s success in Vásárhely. However, he does not consider this individual introduction to be the most important from those times, but the group exhibition with some prominent artists, like Imre Balázs, József Haller, Viktor Datu, in the Kultúrpalota (Culture Palace) at the time of the big earthquake in Romania.

módon tükrözi a valóságot. A tájélményt például, ami itt Erdélyben és később a Dunántúlon, az ittenihez hasonló zalai vidékeken őt se hagyja érintetlenül, egészen másként dolgozza fel, mint a természetet hagyományosan ábrázoló elődei. De nem is a táj az, amire elsősorban gondolunk, amikor Nemes László művészetéről beszélünk. Bizonyára Simon Endre dicsérő írása is lendített Nemes vásárhelyi befutásán, ő maga azonban nem ezt az egyéni bemutatkozását véli abból az időből a legjelentősebbnek, hanem azt, amikor a nagy romániai földrengés idején az idősebb generáció néhány kiválóságával, Balázs Imrével, Haller Józseffel, Datu Viktorral állíthatott ki együtt a Kultúrpalotában. Úgy érzi, a város akkor fogadta el véglegesen. Akkor teljesedett ki igazán a színvilága, és akkor érezte azt, hogy valóban közelebb került rég kitűzött céljához: önmagában találja meg rég áhított művészi énjét. Felvették a Romániai Képzőművészek Szövetségébe is, újabb egyéni kiállításokon léphetett közönség elé, Nyugatra is eljuthatott. Ott is kedvezően fogadták a munkáit, meg is kísértette a kintmaradás gondolata, mégis erősebb volt a honi kötelék. Pedig a rendszer már bekeményített, mind nehezebb lett a szabadság bűvöletéhez igazodó alkotóknak. Akik ezt nem bírták elviselni, elhagyták az országot. Tömegesen mentek el fontos művészek Nemes László generációjából is. A nyolcvanas évek elején a MAMŰ testületileg áttelepült az anyaországba. A művészembernek annyi vigasza még maradt, hogy műtermében (ha volt) azt festett, amit akart. Egyébként tényleg a társadalom kiszolgáltatott bohócának, Arlechinónak, csörgősipkás udvaribolondnak képzelhette magát, aki viszont talán megengedhette magának, hogy másoknál többet kimondjon. A kiállításokra azonban nem ilyesmit igényeltek a hatalom kiszolgálói. A műteremben viszont láthatók voltak a tárlatokról kiszorított képek is. Beszélgethettek is róluk, meg még sok egyébről. Ezért is volt akkoriban olyan eleven egyegy ilyen alkotói műhely. Még Szászrégenben is a kezdetekkor mindegyre számos látogatója volt Nemes műtermének. Érdekes módon ott azt az Ughy Istvánt váltotta föl a rajztanári katedrán, aki „festői kamarakoncertjeivel” is hallatott magáról. Nemes László is rendszeresen megteremtette a maga „kamarakoncertjeit”, sajátos hangzásban, hangszerelésben, komponálási módban természetesen. Népes volt e „zenei élmények” híveinek csapata. Azoké is, akik a vásárhelyi műtermeit látogatták. Mert a műhelykeresés kényszerében többfelé költözött az évek folyamán. És a különböző technikák, tónusok, motívumok terén is csapongott, hiszen sohasem adta fel a kísérletezés örömét, izgalmát. Újabb meg újabb ciklusai születtek. Előszeretettel pasztellezett, de elragadta az akvarell is, a művészi elvonatkoztatás számtalan

He felt that the city really accepted him at that time. This was the time when his colour world developed, and he felt that he came nearer to the goals he had set himself: he found his long awaited artistic spirit within himself. He was admitted to the Fine Arts Association of Romania; he could present his work at further individual exhibitions and could travel to the West. His works were favourably received too, the thought of staying tempted him, but the national bonds were stronger. However, the regime was already stricter, the position of the artists, who were guided by the spell of freedom, became increasingly difficult. Those who could not suffer it left the country. A significant number of artists from the generation of László Nemes emigrated, too. In the early 80s the MAMŰ migrated to its native country. Tere was only so much comfort for an artist, that he could paint what he wanted in his studio (if lucky enough to have such a refuge). Otherwise he could indeed imagine himself to be a defenceless clown of the society, an Arlechino, the court jester with a fool’s cap, who could perhaps afford to speak more in his mind than to the others. But the attendants of the political power demanded that such art is not displayed at exhibitions. In the studios however, paintings which were pushed out from exhibitions could still be seen. The spectators could speak about them and about many other things. This is the reason why the workshops of artists were so lively at that time. Even at the beginning in Szászrégen, Nemes’s studio was full of visitors very often. Interestingly, he followed there after István Ughy, who let heard of him with his „painting chamber concerts” too. Nemes regularly organized his own „chamber concerts”, of course in a peculiar sound, orchestration and composing mode. The group of adherents of these „musical experiences” was populous. Even those came, who had visited his studios in Vásárhely. He moved a lot in his compulsion of searching for workshops in the course of the years. He also experimented in respect of the different technics, tints and motifs because he never gave up the pleasure and excitement of experimentation. Newer and newer series were born. He had a preference for pastels, but he was touched by the watercolour and the countless chances of artistic abstraction, too. He took to the clay; he was gripped by the terracotta, the superficial plainness and beauty of the burnt clay and the possibility to change the two dimensions of the painting for the three dimensions of the plastics. This way he could execute the erotic abstract forms too, which in that time appeared on his paintings, and it turned out, that it excited his imagination for a purpose, his attempt yielded unusual, but so much more peculiar, attractive figures and structures. The comparison of the two means of expression can be seen in his series of paintings, too. His studio

esélye. Rákapott az agyagra is, megfogta a terrakotta, az égetett agyag felületi egyszerűsége és szépsége és az a lehetőség, hogy a képi két dimenziót felválthatja a térplasztika három dimenziójával. Az erotikus absztrakt formákat, amik addig a képein jelentkeztek, így is kivitelezhette, és kiderült, nem hiába izgatták a fantáziáját, próbálkozása szokatlan, ám annál különlegesebb, vonzóbb alakzatokat, struktúrákat eredményezett. A két kifejezési mód összevetése festménysorozaton is nyomon követhető. Abban a szinte elviselhetetlenül nyomasztó időszakban a műterme volt a menedéke, nyugtalanságait is ott tudta valamennyire levezetni. Akkor már érződött a levegőben, hogy mindaz, ami megnyomorítja az embereket, hosszú ideig már nem mehet tovább, robbanásnak kell bekövetkeznie. Nála ez az előérzet újabb pasztell-ciklusban konkretizálódott. Ennek a nyitó darabja volt a Fehér vörös csillag. Egyébként, mint vallja, ezekben a drámaian komoly, lélektipró években a pasztellt találta mondandója számára a legalkalmasabbnak. „A pasztell pora, ez a száraz, kemény anyag bepréselődik a papír pórusaiba, és az egyik alapelem, a föld lényegét hordozza magában.” Üzenetét a világnak a könnyen elégethető, széttéphető papírra vitte rá. Persze az élet lírai pillanatokat is bőven kínált. Készültek olyan festményei is, amelyek láttán egyesek jelképszerűnek vélték, hogy Nemes László április 11-én, a Költészet Napján született. Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor a festő ezeket készítette, líráját pengette a Múzsa. Van egy képe, az maga a költemény, egy Federico Garcia Lorca-versszak, amelyen az írás piktúrává nemesül, a szöveg pedig többes hatású, beszédes látványnyá lényegül. „Levegő csendje visszhang szövevényben/ Forrás csendje csillagok erdejében/ Ajkad csendje csókok sűrűjében.” A csendet a mű muzsikává varázsolja, olyan festői bravúr ez, amit Nemes gyakran felmutatott, sokszor csalva a nézőt képzeletbeli csókok sűrűjébe, megosztva vele azt az örömöt, amit mindenekelőtt a szép nők társasága és a lélek kivételes esetekben kivetíthető zenéje nyújthat. E két állandó témája festészetének erdélyi ismerőit is folyamatosan megörvendeztette, de újabb színekkel, ízekkel, értelmekkel való gazdagodásának 1990-től már a zalaiak örülhettek igazán. Nemes Lászlót és kimeríthetetlen alkotói vénáját ismerve percig se kétlem, hogy még hosszú ideig számíthatnak ilyen meghitt, kellemes élményekre.

was in that almost unbearably depressing period his refuge, the only place where he could work off his worries. It could be felt in the air then, that all that cripples people, wouldn’t be able to stay the same much longer, a big explosion would have to happen. He expressed this presentiment in his new pastel series. The opening piece of this series was the „Fehér vörös csillag” (White Red Star). Otherwise, as he confessed, he found in these dramatically serious, soul-destroying years the pastel to be the most suitable for his message. „The powder of the pastel, this dry, hard material, stuffed into the pores of the paper, and carrying the substance of one of the essential elements, the earth, in itself.” He applied his message to the world into the easily destroyed, tearable paper. Certainly the life offered plenty of lyrical moments too. He also made such paintings, where the spectators thought it was symbolic, that László Nemes was born on 11th April, on the poetry day. It is evident, that the Muse must have plucked her lute when the painter made those paintings. There is a painting, which is a poem in itself, a verse by Federico Garcia Lorca, that raises his writing to a painting, and the text transforms itself into multiple effects. The work transforms the silence into music by magic; it is such a painting virtuosity, which Nemes often claimed, frequently luring the spectator into the thicket of imaginary kisses, sharing the pleasure with him, which can be given first of all by the company of beautiful women and in exceptional cases by projected music of the soul. These two standard themes of his painting continously pleased his friends in Transylvania too, but the people in Zala could really rejoice at his work, enriched with new colours, tastes and senses since 1990. I know László Nemes and his plentiful creative ability and I do not doubt that we can count on such intimate, pleasant experiences in the future, too.

Nagy Kund Miklós - kritikus, művészeti közíró - Marosvásárhely - Románia

Nagy Kund Miklós - artcritic - Târgu Mureş - Romania

Pápes Éva

NEMES LÁSZLÓ ÉLETPÁLYÁJA 91-TŐL NAPJAINKIG

Nemes László Zalaegerszegen

Nemes László és családja 1991-től áttelepült Magyarországra. Zalaegerszegen az akkori városvezetés bővíteni szerette volna a város kultúrájában szereplő alkotók számát, így a város meghívottjaként jelent meg a zalai világban. A zalai dombok között szinte a kezdetektől kellett újraépíteni mindent, nemcsak új egzisztenciát, megélhetést találni, de művészként is újra kellett fogalmaznia magát, hogy erdélyi identitásával belesimuljon Zalába, a magyarországi létbe. Valószínűleg nemcsak Nemes László, de mindazok a művészek, értelmiségiek, akik hasonlóan áttelepültek Magyarországra, átélték azt a fajta vákuumot, amit a barátok, a család, az otthoni létezés melegének elvesztése jelent. Különösen igaz ez az erdélyiekre, akik egy kulturálisan gazdag, polgári értelemben társaságcentrikus közösségből elindulva megérkeztek a magyarországi létezés jóval ritkább levegőjű világába. A szórvány magyarság számára – különösen Erdélyre és a Vajdaságra igaz ez – a magyar nyelv ápolása a nemzeti érzelem, identitás őrzője, s ennek hordozójaként a művészetekkel való nagyon is mindennapos kontaktus meghatározó szerepet tölt be. Ehhez képest az anyaország kevésbé koncentrált, jóval lazább kötődésű kulturális élete mindenképpen traumatikus élmény lehet első észlelésre. Ráadásul egy kolozsvári, marosvásárhelyi művész számára különösen szokatlan, hogy a magyar „vidékiség” jóval lefokozottabb státust (azaz kevesebb lehetőséget) jelent itthon, mint mondjuk Erdélyben, ahol pezsgő művészeti élet zajlik mindkét említett helyszínen. Mindezek együtt meglehetősen nehéz újrakezdést jelentettek Nemes László számára, aki szinte naiv hittel és igazi elkötelezett (erdélyi) magyarsággal érkezett meg Zalaegerszegre. Az áttelepülésre 1991-ben került sor – ami azért is tűnik mai szemmel érdekes dátumnak, mivel a romániai diktatúra után, azaz a „felszabadulás”, a forradalom eufórikus élménye után történt. De – ahogy az lenni szokott – a rendszer változik, az emberek (hivatalnokok) nem, így hiába indult el valamiféle változás a diktatúra megdőlése után, a vásárhelyi lehetőségek mindenképpen ellehetetlenültek. Megküzdeni az előítélettel mindig nagy erőfeszítést jelent, s az erő kiküzdi a maga útját – így történt, hogy Nemes László is

kiküzdötte a helyét a zalai társadalmi, művészeti életben. 1994-ben létrehozza a Csácsi Stúdiót, beindítja a nyári ifjúsági alkotótáborokat, tanítványai között számosan kerülnek felsőbb képzőművészeti iskolákba. Lassanként egyre otthonosabban mozog a régióban, megismeri a muravidéki művészeti életet, szervez, tanít Lendván is, részt vesz nyári alkotóműhelyekben, maga is szervez hasonlókat.

Megoldódik a műterem kérdése is, elindul az igazi zalai élet. Kiállítások sorjáznak egymás után, szakmai megmérettetések és díjak, hazai és külföldi bemutatkozás. 1997-ben elnyerte a Műcsarnok Magyar Szalon Grafikai Nagydíját, s ezzel egyértelművé vált, hogy a szakma elismerte, befogadta itthon is. Bár már áttelepülése után felvételt nyert a Magyar Képzőművészek Szövetségébe és tagja a Magyar Vízfestők Társaságának is, ez a szakmai díj jókor érkezett, hogy megerősítse: jól döntött, amikor zalaivá vált.

Nemes László nemcsak megérkezett Zalába, de valóban hozott magával valami fontosat: igazi művészeti alkotóműhely teremtésének ambícióját, és a fiatalok szellemi nevelésének hitét, erejét a művészet által. Ennek erejét nemcsak a Csácsi Stúdió növendékei érezték, hanem a muravidéki gyerekek is,

Lendva, lendvai vár, 1995: XXII. Nemzetközi Művésztelep (Szily Géza, Simsay Ildikó, Király Ferenc, Susanne Király-Moss, Susanne Kortan Gimbel, Helmut Kortan, Albert Kresz).

akik a lendvai művészeti szakkör növendékeiként egyszerre kaptak művészeti nevelést, magyar szellemet és európai kulturális ismereteket. Megvásárolja és felújítja Szentkozmadombján azt a kis falusi házat, amelynek falai között igazán otthon érzi magát, kis erdő, kis gyümölcsös, kis domb, patak és tavacska, természetesen műterem és hely a barátoknak, ha netán szívesen maradnak az otthonos környezetben. A vadság és a szelídség harmóniája: a megművelt virágokkal teli ültetett kert és a bozótos, a kis erdő, a magasles, ribizli és az egres, de a teraszon képek, a falakon mindenhol képek: saját és a barátoké. A műteremben a falak mentén szintén a régi és az új képek, az állványon a még éppen készülő kép – ez az otthon, a végleges és befogadó, ahová megérkezni jó…

Ez a közös akarat hozta létre azt az igaz barátságot és versenyszellemet, aminek velejárója minden esetben az volt, hogy a bizonyítási vágyunk öltsön testet, hogy mindegyik résztvevőnk meghatározó főiskolákon, különböző műfajokban folytassa az elkezdett munkát. Szerencsére ez sikerült. 11 reményteljes főiskolás mutatkozik be újra együtt, megőrizve a régi barátságot, a kezdetek őszinte, igazi felemelő érzetének emlékét…”

Tanít és fest, írják róla egy cikkben – s valóban ez Nemes László alapállapota: tanít és fest, mert a festést tanítani jó, mert a fiatalokkal foglalkozni nemcsak kihívás, megmérettetés, de az egyik legtöbb energiát adó tevékenység számára, amiben maradéktalanul örömét leli. Amikor Magyarországra érkezett, az első valódi kihívás és szakmailag is végre otthonos munka a tanítás volt. A csácsi iskola régi épületében kezdődött rajztanári pályafutása Zalaegerszegen, ahol a rideg műteremből szellemi műhelyt varázsolt, mert hitte, hogy az ifjúság számára szellemi otthont kell teremteni, amelyben felnőve maga is részesévé válik a kultúrának. Nem a tárgyi világ, az épület állaga, az ismeretek mennyisége számít: az igazán fontos a légkör, a hit, az elkötelezettség, az akarat, amelyben a bontakozó fiatal lélek megtalálja a szellemi otthonát. így hozta létre a Csácsi Stúdiót 1994-ben, amelynek keretei között tehetséges fiatalok dolgoznak, tanulnak gondolkodni, tanulnak látni, nézni és megérteni mindazt, amit igazán érdemes: a világot, amely kívül és belül egyaránt körülvesz bennünket. A tanítványi kör egyre bővült, mert a gyerekek számára az egyetlen hiteles dolog a feléjük áramló figyelem és a tudás, amely visszhangot teremt, és amiért érdemes dolgozni. Így jöhetett létre a a Csácsi Stúdió legnagyobb erejű rendezvénye, a nyári szentkozmadombjai nyári művésztelep, amelynek 2002-es kiállításán így mutatkoznak be: „A Csácsi Stúdió megteremtése és a tudatos tehetség értékkereső és megtartó munkája után természetessé vált a szellemi műhely bővítése. Így jutott el Göcsej szívébe, Szentkozmadombjára, és a semmiből teremtettünk egy nyári alkotótábort és egy fiatal, megújhodásra kész szellemiséget.

Nem meglepő ezek után, hogy Nemes László ugyanezt a tevékenységet felvállalta Lendván is, ahol rajzszakkörében a tehetséges muravidéki magyar és szlovén gyerekek találtak szellemi otthonra, szép magyar szóra és európai szellemiségre! S a kettős székhelyű művésztanárság szerencsés eredménye: magyar, szlovén közös részvétel a nyári lendvai művésztáborokban – ahonnét ugyanígy sorjáznak elő a tehetséges leendő művészek, mint Zalaegerszegről. „…Az a cél – mondta el egy interjúban Nemes László –, hogy az önkifejezésnek nyissunk tág teret, s ehhez adjuk meg a szükséges technikai hátteret, ami anyagban, eszközben egyaránt biztosítja a műfajok gazdagságát. Nem koncepciózus, illusztratív munkákat várok a gyerekektől, hanem arra vagyok kíváncsi, hogy az adott technikai feltételek alkalmazásával mit tudnak mutatni önmagukból…” Nagyon komoly szakmai programot szerveztünk – mondta el a riporter kérdésére egy másik, a zsitkóci nemzetközi művésztábor kapcsán –, igyekeztünk jól ellátni a gyerekeket különféle anyagokkal, így például a fiatalok rendelkezésére áll agyag, olajfesék, víz alapú festékek, akvarell, tempera, nyomdafesték, ezek közül válogathatnak. Különféle technikákkal dolgozhatnak. Elsősorban a technikai és szellemi gondol -

Szentkozmadombja, 1997: III. Nemzetközi Ifjúsági Művésztelep (Szentgróti Dávid, Pál Katja, László Edina és mások).

Nemes László, a tanár

dásuk tökéletesítését tűztük ki célul, vagyis hogy korukhoz mérten elsajátítsanak egy olyan mesterségbeli tudást, ami majd a későbbiekben hozzásegíti őket az előrelépéshez…” Nemes László bebizonyította, hogy a tehetséges tanár előhívhatja a tehetséges gyerekeket – előhívhatja a tehetséget a gyerekekből – sikerélményeket és lehetőséget teremthet mindenhol, ahol csak megfordul…

„Nemes László a szó igazi, legteljesebb értelmében festő. Erre született. A körülötte lévő világ számára egészében és legjelentéktelenebbnek tűnő részletében – téma, motívum festői elhivatottságának bizonyítására. Elhivatottság – az ő eddigi művészi tevékenysége pontos jelölésére – a megfelelő kifejezés. Hiszen minden képfelülete – amit eddig megfestett – a szín, a téma, a valőrök oldaláról láttatja a képi motívumot. Nemcsak meggyőz erről, de bizonyítja, hogy látása egyre inkább sajátossá alakul, azaz ÉN ÍGY FESTEK alapon dialogizál a nézővel…”

Balázs Imre írta ezeket a sorokat 1976 decemberében a marosvásárhelyi Apolló Galériában rendezett kiállítása megnyitójában. Az idő telt azóta, a fiatal festőből idősebb festő lett, de a szavak érvényessége megmaradt, mert felzárkózott mögé egy színes és gazdag életmű. S bár a fiatal vásárhelyi festőből azóta zalaegerszegi festő lett, a haja is ősz lett időközben, a lényeg ugyanaz: élete és minden tevékenysége erről a legteljesebb értelemben vett „festőségről” szól, a kép iránti elkötelezettségről, a „képírás” fontosságáról.

Már ismert művész, amikor Vásárhelyről Zalaegerszegre érkezik, s bár magyarországi kiállításokon bemutatkozott már többször, Zalában „új”, kissé idegen, ismeretlen. Tarisznyájában, amivel Erdélyből elindult, olyasmi van, amit sokan akár megmosolyognivalónak is tarthatnak – tarthattak, de ami alapvetően meghatározza művészethez való viszonyát. Dragomán Pál határozta meg igen pontosan egy szombathelyi Nemes-kiállítás megnyitójában azt a szellemi örökséget, amely kijelölte Nemes László útját Kolozsvártól Zalaegerszegig: „Az egyetemes művészettörténet, s benne a magyar is, arról szól, hogy az igazi mély emberi értékek elpusztíthatatlanok, miközben szinte lehetetlen megőrizni őket, hiszen a külső és belső világ, minden körülmény mintha összefogna elpusztítására. A művészi létezés célja és értelme az értékek megőrzése, pusztulásuk megakadályozása, a pusztító erők semlegesítése. Éppen ezért a művészet nemcsak esztétikai jelenség, hanem – és korunkban különösen – morális gesztus is. A festészet lehet esztétikai kaland, de morálisan felelős esztétikai kaland, az alkotás kalandja. A festő hozzátesz valamit a világhoz, mert a világ megértésének, értékei megőrzésének egyetlen lehetséges módja ez. A festő új világot teremt, mert ezt az új világot akarja megmutatni, azt a másik világot, amely a mindennapok érzelmi-gondolati káoszától nem láthatja önmagát, és a jövőbe sem léphet át, hogy onnan lássa meg önmagát. A festészet igazsága az, hogy az igazság a festészetben érzi meg önmagát, mert a festészetben hús-vér szubjektivitásba öltözik, élő és eleven lesz, mert láttatnia kell önmagát, tudnia kell magáról, hinnie kell magában. Kaland tehát a festészet, de a szellem kalandja…” Erre a kalandra „esküdött fel” Nemes László is, legyen az élete színtere Kolozsvár, Vásárhely vagy Zalaegerszeg. Festészete egyszerre személyes és közéleti, mert teljes lényével benne volt és van a közösségi létezésben, a társadalom által kijelölt teret tölti be személyes intencióival, mutatja meg az embernek önmagát – önmagából. Erdélyisége nem előny és nem hátrány, egyszerűen egy olyan adottság, amely által több kultúrában vált otthonossá, sőt képessé vált arra, hogy jóval nyitottabban közelítsen a más kultúrákhoz. Így vált közép-európaisággá benne az erdélyiség, így vált nyitottá itt a határszélen a szomszédok kultúrájára, s ez nemcsak a nyugatot jelenti, hanem a közvetlen közelségben létező szlovén és magyar kultúrát. Mivel tanár is egyben – művész-tanár –, technikailag állandó „készenlétben” élve szívesen váltogatja az eszközt, a formát, szívesen nyúl olyan eszközökhöz, amelyek szokatlanok – montázstechnika –, vagy éppen túl egyszerűek, mint például a vízfesték. Szívesen dolgozik ciklusokban, ahogyan egy gondolat forog az ember agyában, s míg ez a gondo -

Nemes László, a festő

Zalaegerszeg, 1993: Kiállításmegnyitó (Novotny Tihamér).

lat nincs egészen végiggondolva, addig ott lüktet a mindennapok tevékenységeiben, így kering egy-egy téma körül a művészi szándék, amíg meg nem valósítja önmagát. Az áttelepülés időszakának nehézségeit – az előzőekhez képest – egyszerűbb, visszafogottabb színvilágú képek, kollázsok jelzik. Az átélt nehézségek, törések, konfliktusok, honvágy és keserűség hatására ezek a képek hegyes, éles szögekkel határolt terekben, a múlt emlékeinek töredezett felvillanásával egzisztálnak. Az érett férfi emlékei, vágyai, a feldolgozásra váró múlt és a még bizonytalan jövő egyszerre jelennek meg a kollázsokon, festményeken, grafikákon. A mosolygó felszín alatt felgyűlt sok frusztráció, a hiányérzetek és idegenség-érzetek megfogalmazódási ezek a képek, amelyek egyszerre oldják és szublimálják a sokkot, amelyet a az idegenbe vetettség jelentett. S egyben így változott ez az idegenség otthonossággá, az alkotás közegében megfogalmazva egyben megszelídítődött.

mindig is a hit tágan értelmezett kérdése motiválta festészetemet…” Az anya archetípusa egyben a férfi örök hiányának megfogalmazódása, s így rímel a hazatalálásra, az otthonosságra. Ezt az otthonosságot, az igazi művészi meghonosodást jelentik az akvarellek, amelyek a zalai táj szépségéről szólnak, az elrévedésről és a megismerésről.– S mi lehet otthonosabb gesztus egy festő részéről, mint rácsodálkozni egy domboldalra, megfesteni a vidék geometriáját, birtokba venni a szépségét a megörökítés révén.

Ez a ciklus az Akvarellek a zalai tájról, új technika, új stílus. Vallomások a régi/új haza legszebb élményeiről – ezek a tartalmak határozták meg Nemes László vízfestékkel készült képeit, amelyek Olaszország, Horvátország, Szlovénia után Zalaegerszegen is bemutatásra kerültek. „Érdekes lenyomatai alkotói világomnak a most bemutatott képek – meséli Nemes László. – Megpróbáltam eggyé válni a természeti erőkkel. A meghatározó őselemek, mint a föld, a levegő és a víz, technikailag is képviseltetve vannak a képeken”. Ritmus és zene ciklusának gazdag színvilágú, vibráló képei már egy energiával teli életszakaszról mutatnak fel lenyomatokat, az alkotáshoz, a művészi létezéshez való viszonyról, ennek ellentmondásos gazdagságáról vallanak. Csupa lüktetés, csupa ritmus, egy aktív és küzdő ember harmóniavilága, ahol az alkotás kiáramló ereje formát teremt magának.

Mária-ciklusa a hitről szól igazán, de a hit az anya is egyben, így az örök nő archetípusát a szentség oldaláról közelíti meg, a szelíd és befogadó alakváltozatot mutatja be, amelyről így vall Nemes László: „Mindenki Mona Lisa mosolyára gondol, ha az időtlen szépség, a női lélek rejtelmes kisugárzásáról esik szó. Számomra azonban a garamszentbenedeki Máriaszobor jelenti ezeket a tartalmakat. Annyiféle érzés, gondolat kavargott bennem, amikor felidéztem az ezzel kapcsolatos emlékeket, hogy egymás után születtek a képek. Mindig másként tört fel az élmény, a variációk szinte kimeríthetetlennek tűntek… Ebben a rideg, agyonmagyarázott, materializmussal körülbástyázott világban jólesik néha erőt és megnyugvást meríteni ezen tartalmakból. Ha visszagondolok, igazából

A mára már tragikus történelemmé vált szeptember 11-i terrortámadás után született sorozata is egy aktualitásra reagált, ahogyan az akvarellek is egy élmény nyomán keletkeztek. A művész ismét kényszerítve érezte magát, hogy válaszoljon a maga módján a világban jelen lévő erőszakra, konkrétan a szeptember 11-i eseményekre, ahogyan maga is megfogal -

Ljubljana, Krka Galéria, 2001: Kiállításmegnyitó (Dubravko Baumgartner, a magyar és az amerikai nagykövet társaságában).

Lendva, lendvai vár, 1994: Kiállításmegnyitó (dr. Dragomán Pál).

mazta: „ez az esemény olyan erejű lökést adott a közlési vágyamnak, ami engem szinte a festőállvány mögé lökött” – nyilatkozta a bemutató után. „Természetesen nem pusztán az a célom, hogy a WTC lerombolását, ennek az ember által létrehozott építészeti csodának és szimbólumnak a pusztulását ábrázoljam. Ezeken a képeken meg kell jelenjen a füst és por rettenetes gomolygása, a robbanás, az anyag széthullása, a zaj, ami nem hallható, de érzékelhető, a fulladás, a levegőért való küzdelem, a hőség, a struktúrák megváltozása, és az ember kiszolgáltatottsága, a test törékenysége is…” A kiállítás Szlovéniában mutatkozott be a Krka Galériában, Ljubljanában, majd Lendván, aztán a horvátországi Csáktornyán és később Zalaegerszegen is bemutatásra került. Szerencsére vannak boldogítóbb témák is egy művész életében, mint a terror és a halál, Nemes László számára a nőiség bemutatása egy ilyen boldogító és gyakran fel-felbukkanó téma, amelynek jelenléte végigkíséri alkotói pályáját. Szinte azt mondhatnánk: Nemes László otthona a női test, mert egylényegűnek mutatja be azt a földelemmel. Számára a női test a biztos pont a változó világban, amelynek hajlatai, dombjai, ligetei változhatatlanul menedékül szolgálnak az eltévedt utazó számára.

test önmagában is teljességet sugárzó szépsége. A Nemeserotika elénk tárt tájain láthattuk azt a bizonyos testeken túli, a lélek által áthevített teljességben létező nőt, akinek van arca, de van teste is, mert egész, mint a létezés csodája maga. Mivel folyvást dolgozik, ezért új és új képek készülnek, amelyek ciklussá formálódva vagy egyediségükben megmutatkozva gazdagítják ezt az izgalmas alkotói kört. S bár a kör valami egészet, zártat is jelent, Nemes László pályája korántsem zárható be, hiszen legújabb munkái egyre gazdagabbak színvilágban, egyre újabb gondolatokkal jelennek meg művészeti közéletünkben.

Nemes László, a kultúraszervező

A korai idők lobogó hajú légies és mégis érzéki nimfái, a későbbi lágy vonalú aktok, az érett, tobzódó nőiségű asszonyok mindig jelen voltak művészetében. Mária-ciklusának örök szépségű tisztaságát izgalmasan egészítette ki „Lilith” megjelenése a NEMESEROTIKA sorozatban. Itt Nemes László képein megjelent a természet szerelmes arca, a nőiség személytelenül személyes extatikus elengedettsége, a teljes önátadás melegsége, a mozdulatok természetessége, a női

Közéletiség és művészet – összetartozó fogalmak, s ez össze is tartozik Nemes László életében. Zalaegerszegre kerülése után elsődleges szándéka volt bekapcsolódni a zalai művészeti közéletbe, részt vállalni abban a minden igazi alkotóművészt érintő feladatban, amikor a befogadó találkozása létrejön a világ újrafogalmazójával. Erdélyi tapasztalatai, az ottani gyakorlat szelleme vezette, amikor meghirdette a nyitott műterem lehetőségét. Felhívta a város művészeit és művészet iránt érdeklődő közönségét, hogy vegyenek részt a közös szellemi alkotó tevékenységben, keressék fel a műtermét. Ez az első próbálkozás még nem hozott eredményt, de lassan kibontakozott – főként a Csácsi Galéria elindulása után – egy párbeszéd a művész és a művészetpártoló közönség között. Csácsi iskolai régi, majd új műterme otthonos közege lett a fiataloknak, kiállításain tanítványok, pályatársak nagy számban jelentek meg, de nem lényegtelen az sem, hogy minden tanítványa számíthat rá, a „tanár úr” jelen lesz az ő bemutatkozásán is! Kiállítás-szervező tevékenysége új lendületet kapott, amikor a lendvai Bánffy Központ művészeti vezetőjeként számos hazai és külföldi művész tárlatát szervezhette meg. Széles körű ismeretségének köszönhetően bemutatkozhattak Lendván a régió jelentős művészei: szlovén és horvát művészek, magyarok osztrákok, olaszok – valamint fiatal tehetségek, akik a kezdő lépéseket teszik éppen a művésszé válás útján. Így válhatott a kis lendvai galéria művészeti bemutatkozó hellyé, ahol a társművészetek „erősítették” a képzőművészeti kiállításokat. Zalai tevékenysége szintén a határok nélküli európaiság jegyében zajlik: hol vajdasági, hol erdélyi, hol felvidéki vagy éppen muravidéki, burgenlandi magyar/nem magyar

Zalaegerszeg, 2000: Műteremben.

művészek mutatkoztak be meghívására. „A mi értékeink nincsenek határokhoz kötve – nyilatkozta Nemes László egy interjúban –, fontos, azonban, hogy a határon túli közösségek magyarok maradtak, magyar kultúrát képviselnek. Nekünk ezt kötelességünk felvállalni, és velük együtt bemutatni Európának…”

szervezi és koordinálja a zalai művészek bemutatkozását, kiállításaik menedzselését, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház galériájának művészeti vezetőjeként pedig széles körű nemzetközi kínálatból merítve rendez kiállításokat. Tevékenységének elismeréseként 2008-ban megkapta az „Egerszegért” alkotói díjat, majd a Vajda Lajos-díjat, amelyet a megye képzőművészeti életében betöltött szerepéért és művészetpedagógiai tevékenységéért adományozott számára Zala megye. Szentkozmadombja – a szűkebb otthona – rendezvényeinek is egyik szervezője, segítője, így válhatott az ottani falunap zalai eseménnyé, amelyen zalai művészek: festők, szobrászok, zenészek, színészek vesznek részt rendszeresen. A kör így lesz teljes, anélkül, hogy bármit is le- vagy bezárna: Erdély, Kolozsvár – az indulás, Vásárhely, a szellemi élet és művészeti kibontakozás – Zalaegerszeg – Lendva, az érett művész új otthonra találása, a tapasztalatok gazdagodása, a közéletiség új formáinak kibontakozása. Valódi középeurópaiság, amelynek alapeleme a mozgásban levés, a kapcsolódás, a kulturális sokszínűség, a be- és elfogadó attitűd, amely kinyitja a világot, de amelyben igazi otthonra is lelhetünk, ahogy Nemes László is.

Ugyanígy a nemzetközi művésztelepeken való rendszeres jelenléte mutatja, hogy Nemes László életében mekkora súllyal van jelen a közéletiség, a közösségekben való részvétel, a közösség teremtésének igénye. Nemcsak résztvevője, hanem szervezője is a nemzetközi művésztelepeknek: Szlovéniában, Horvátországban, Szlovákiában, Romániában és természetesen Magyarországon hozott létre alkotói közösségeket, amelyek ha csak egy pár hét erejéig is, de megvalósították a mára már formálisan is határok nélküli Európát. S mert Nemes László pontosan tudja, hogy a határok legtöbbször belül vannak, nem szűnik meg új és új lehetőségeket találni az együttlétekre, a művészek személyes alkotói megismerésének segítésére. A Zala megyei művésztelep szervezésében való tevékenysége is erre az alapgondolatra épül: lehetőséget adni a művészeknek az utazásra, egymás műveinek megismerésére, a széles látókör megszerzésére. Saját életében is tapasztalta, hogy az utazás, a más kultúrákkal való találkozás mekkora erőt és lendületet képes adni a művészetnek, a művészetet művelő embernek, így minden tehetségével erre keres utakat. Művészeti tanácsadóként szervezője és résztvevője a Pannon Párbeszéd rendezvénysorozatnak, amely célul tűzte ki a művészetek nemzetközi találkozóit, kölcsönös bemutatkozását. A Vitrin Képző- és Iparművészeti Egyesület alelnökeként

Pápes Éva - művészeti közíró - Budapest - Magyarország

Ljubljana, Szlovéniai Magyar Nagykövetség, 1999: Kiállításmegnyitó (Judita Krivec Dragan, Gerič Ferenc, dr. Őszi István).

Lendva, Bánffy Galéria, 2007: Performansz (Katja Pál és Eva Vasari).

LÁSZLÓ NEMES - SLIKAR

jedimo u dvorišnoj hladovini Lászlova seoskog ateljea; to je naš prvi susret, naoko opušten, skoro kolovoški fjakast, ali s unaprijed dogovorenom i s mojom i s njegovom satnicom i fiksiranim obavezama koja ne dopuštaju zaborav na strogu svrhu sjedeljke. Pastoralna tišina; tek naš razgovor, s neobičnom jezičnom podjelom, u kome Mađar govori hrvatski (točnije, hrvatsko-slovenski), a Hrvat mađarski (točnije, predmoderni mađarski). U skokovitom rasporedu, bez kronološkog reda i zatvaranja cjelina, pojavljuju se dokumenti jednog, rekli bi u slučaju kada ne bismo željeli proširivati temu, solidno obavljenog posla. Ovako –budući da nas zanima i posebna povezanost mjesta, kulturnog i drugog konteksta u kome je djelo nastalo i čiji duh refleksira –to je nešto više od hladne kategorizacije.

Ne postoje, dakako, umjetnici koji stvaraju izvan prostora vlastita svijeta niti oni čija se prostorna izolacija može svhatiti kao apsolutno odsutstvo konkretna vremena. Ali, postoji velika skupina onih koji solilokvijski, u neprekidnoj potrazi za istinom svoga bića, a često i u potpunom odbijanju susreta s realnošću svijeta, nastoje na zaboravu graditi svoju poetiku. Taj princip ab ovo kadštvo ima zamamnu moć: sve što je novo, drugačije, izvorno i originalno promatra se kao temeljno, ishodišno i krucijalno. I obrnuto: sve što je građeno, zidano, kombinirano i kompilirano nerijetko gubi status proizvoda s preferencijom i smatra se tek demode robom. Znam otprije ponešto o njegovoj životnoj sudbini i o kulturnoj misiji koju si je zadao. Zajedno zaključujemo kako se nešto što se zove srednjoeuropskim prostorom, usprkos čestim zloupotrebama u propagandističke i pragmatične svrhe, još uvijek može prepoznati kao relevancija upravo na primjerima zemalja koje su uključene u njegov „projekt”. Rumunjska, Mađarska, Slovenija i Hrvatska, četiri zemljopisna i društvena fakta, svaka sa svojom specifičnom kulturnom historijom i političkom sudbinom, postaju u viziji jednog slikara prostori intenzivne duhovne komunikacije. Regije na rubovima tih geopolitičkih tvorevina, pak, onaj su nukleus oko kojega se koncentrira najveća količina pozitivne energije. Zna Lászlő iz prve ruke o vrijednosti tih prostora i o duhovnim strujanjima u njima: formative, pa i zrele slikarske godine proveo

je u rumunjskoj Transilvaniji, prve godine demokracije na mađarskome jugozapadu, izvjestan broj godina u slovenskom Prekomurju, a povremeno je boravio, iz izlagačkih i drugih razloga, u sjeverozapadnim hrvatskim krajevima. Znamo: od silne upotrebe termini i pojmovi poput interkulturalizma, multikulturalizma i prožimanja, dijaloga i interakcija kultura doista mogu postati puke floskule za potkusurivanje ambicija različite naravi. Da nema ljudi poput Lászla Nemesa vjerojatno bi mnogi pozitivni procesi i završili s tek protokolarnim rezanjem vrpci. Bilo je već nekoliko ozbiljnih analiza umjetničkog djelovanja ovoga autora. Uostalom i sam je u svojim kataloškim zapisima i predgovorima otkrivao izvore, motive i vlastite načine interpretacije, tako da su nam sve jasniji dubinski razlozi za umjetničku strategiju koju primjenjuje gotovo od prvih dana. A ta je strategija posve u znaku one čuvene filozofske teze: mijenjam se, dakle, jesam.

Promjena i pokrenutost bitne su osobine njegova rada, ali i najsnažnije životne i nazorske vrijednosti. Ako se te vrijednosne osobine u suvremenoj kulturnoj terminologiji nazivaju nomadizmom onda je Laszlo pravi predstavnik toga tipa umjetnika-nezadovoljnika. S malom distinkcijom: Lászlov primjer nije srodan onom tipu u kome bi se iskazivalo vječno mrzovoljno nezadovoljstvo i uzaludno traženje „izgubljenog zavičaja”. Njegov je nomadizam izraz pozitivne energije u kome se sa svakom promjenom podebljava umjetnikov dosje i pridodaje višak onoj kvaliteti otpije. To se podjednako odnosi i na karakter i habitus ličnosti kao i na smisao i vrijednost djela. Ako bismo s nekog povišenog rakursa bacili jedan pogled na ukupno djelovanje ovoga autora možda bi mogli ponešto zaključiti i o vezama ambijenta i stila. Sredina, okružje i kulturni kontekst u tom smislu determiniraju i njegov rad. Formativne godine i vrijeme prvih vrijednosnih dionica u znaku su intenzivnih „konzultativnih” veza s modernističkom i avangardističkom arhivom, a kako je rumunjska umjetnička sredina i pored željezne zavjese pamtila svoje veze s Parizom, nisu neočekivane referencije prema nizu poetika i autorskih izraza iz umjetničke metropole s početka prošloga stoljeća. Ta „romanska” komponenta biti će, za godina života u Madžarskoj, zamjenjena

živim podsjećanjima na nacionalnu, čak i avangardističku komponentnu i uopće na umjetničku tradiciju srednjoeuropskog prostora. Izleti prema jugu donijeti će ponešto i od mediteranske, kolorističke kvalitete koja će, ugrađena u već razrađeni slikarski sustav, rezultirati osebujnim sintezama. Ako su nomadizam i eklekticizam glavne odrednice Lászlove ličnosti i umjetničke osobnosti onda se mora reći da ih on, za razliku od mnogih drugih autora, ne nastoji prikriti i kamuflirati. Štoviše, ne poznajem autora koji tako otvoreno i jasno objelodanjuje potrebu da se, kako kaže u jednom kataloškom tekstu o vlastitom radu, čvrstim nitima veže uz velike majstore i pravce 19. i 20. stoljeća. Ali, kako je on nomad koji s lakoćom prelazi iz jednoga teritorijalnog, nacionalnog i kulturnog prostora u drugi i eklektik koji likovno uvjerljivo upotrebljava fragmente ranijih stilskih definicija, tako je i –obrnuto! –eklektik koji sažimlje vrijednosti pojedinih naroda i država i nomad koji skače iz jedne formacije u drugu. Pritom su ti prijelazi i jednostavni i laki: budući da nas zanima prije svega umjetnička transformacija, valja reći da se ona obavlja bez lomova, cezura i, inače u umjetničkom svijetu, karakterističnih nedoumica i kriza. Mi nećemo, poput jednog našeg madžarskog kolege, precizno nabrajati stilske varijante, poetike i autore s kojima je László bio i jest u „bliskom” kontaktu. Nećemo ni o tehnikama, disciplinama i fazama kroz koje je naš autor prolazio; to je posao za bolje znance njegova opusa, za one koji su češće i izravnije bili upućivani u pojedinosti njegova stvaralačkog procesa. Bez obzira kakva bila njegova morfologija u Lászovim radovima uvijek je prisutna izrazita vitalistička linija, prožeta s intuitivnim, gotovo nagonskim partijama. Vitalistički eros, vidljiv uostalom i kroz aluzivnost znakova, onaj naboj koji svaku kompoziciju održava iznutra aktivnom, pretače se izvan i povrh stilskih i sadržajnih kategorija: to je stvaralački eros koji pritajen leži u žitkim naslagama enformelističkih slika, bubri i napinje se u apstraktnim partijama koje nastoje da iz jednog medija (glazbe) u drugi (slikarstvo) transformiraju živu energiju zvuka, aluzivno određuje kroz novofigurativne pastelne kompozicije ili, pak, izravno nudi u simbolističkim sintezama ženskog tijela i zemlje. Želim maksimalno iskoristiti osjetila koja mi je priroda dalaNemesova je deviza. No, izoštreni senzibilitet imaju mnogi, ali mali broj može tu svoju osjetljivost transponirati u umjetnički oblik. Forma kroz koju se zbiva ova transformacija ponekad je zatvorena, teže čitljiva i statična, a ponekad razgovjetna, dinamična i otvorena. Raspon unutar kojega se kreće njegov opus upravo je takav: od šifriranih, gustih i nepristupačnih naslaga do izravnih, asocijativnih i pričama sklonih radova. U jednoj općoj ocjeni mogli bi reći da je njegova slika rezultat građenja, stalnog preslagivanja elemenata i napora da

se dosegne konstrukcija koja će određivati autorovu samosvijest. Pri tome kao da se neprekidno pojavljuju i obnavljaju ili talože znakovi memorije: ne samo kao sjećanje na iskustvo neke općevažeće poetike nego i kao prikriveni ili doslovni bljeskovi nekog lica, tijela, pejsaža, sunčevih zraka, tonova... Polazište mu je, dakle, uvijek u nekom proživljenom ili iskustveno određenom „motivu” i tek će element likovne discipline biti onaj presudni regulator forme: nekada će ona buknuti u neobuzdanoj slobodi geste, a nekad će biti ukroćena u mukloj prirodi elementarne tvari ili podvrgnuta konstruktivnom rasteru. Slikarska tehnika i tehnologija rijetko su elementi koji će određivati kvalitetu slike. Narav slike možda. Kod Nemesa je raznovrsnost tehnika rezultat njegove potrebe nemirenja s dosegnutim i stalnog traženja najpogodnije metode da se izrazi količina (i širina) poticajnih impulsa. Mogućnosti tehnike pastela sasvim su druge od mogućnosti slikanja akrilom, akvarelni nanosi posve su druge vrijednosti nego kistovni potezi uljanim bojama, kolaži i dekolaži svjedoče graditeljsku i razgraditeljsku slikarevu narav, kombinirane tehnike s fotografijama i s frotažima odražavaju principe senzibiliteta tehnološkog doba dok keramičke figure i slikokeramike izražavaju potrebu građenja oblika u prostoru. Postojanje izražene potrebe za stalnim promjenama i želja da se dohvati ponešto od poetika i stilova iz povijesno-umjetničke riznice izgleda u prvi mah kao zatomljenje osobne mjere. Promotrimo li, međutim, cjelinu njegova opusa, životne prilike koje su u nekoj mjeri određivale slikarski svjetonazor i želju za sintezom disparatnih elemenata zaključak će možda biti ponešto drugačiji. Djelovanje u malim sredinama, na rubovima i u regijama, uvjereni smo, nosi i jednu dodatnu potrebu da se djeluje didaktički i misionarski, da se pronosi „glas” o aktualnom, drugačijem, modernijem izrazu. Kad se na neuvijeni, spontani način prožmu subjektivno i objektivno, doživljaj i stvarnost, interpretacija i motiv nastaje opus koji je brojan s kataloškim jedinicama, otvoren inovacijama, popustljiv prema spontanoj gesti, ali i kanaliziran razumom, bogat oblicima i strukturama te, nadasve, svjestan svoga dosega i siguran u relacije svoje moći.

Dovršavamo razgovor i vraćamo slike na stara, mračna i paučinom „zaštićena” mjesta. Većina ovih radova nastajala je u regiji, podalje od kulturnih središta, na kolonijama i radionicama po pokrajini. Nije li, uostalom, to i uvriježena mađarska praksa: umjetničke asocijacije, kolonije i ladanja u selima i na salašima u pustama dale su neke od najvažnijih rezultata moderne i suvremene nacionalne umjetnosti. Lászlov rad mali je, ali nezaobilazan doprinos toj uvriježenoj praksi.

Marijan Špoljar - povjesničar umjetnosti - Koprivnica - Hrvatska

Judita Krivec Dragan AKVARELI LÁSZLA NEMESA

ászló Nemes je predstavnik srednje generacije madžarskih slikarjev in tudi dovolj tipičen za poseben predstavni svet Vzhodne Evrope, njene barvitosti in vzdušja. Nemes je s Slovenijo že nekaj časa povezan s svojim umetniškim in pedagoškim delom v obmejni lendavski pokrajini. Prav tam se je na likovni koloniji tudi srečal s pokrajino, v kateri je našel vzpodbude za nastanek celega ciklusa akvarelov. Z njimi v naš prostor prinaša lirične pejsaže iz pokrajine, ki s hitro urbanizacijo vse bolj izginja iz naše realnosti, v zavesti pa ostaja le še kot nostalgičen spomin na neke minule podobe. Motivika podeželja, z značilno kmečko arhitekturo, živahnim koloritom in poetično, kdaj že sentimentalno noto, je značilna za precejšen del madžarskega slikarstva tudi v modernizmu in tudi v naši umetnosti ni povsem neznana. Aluzije na ta, v detajlih še zmeraj prvinski panonski svet sta v našem slikarstvu ohranjala zlasti Lajči Pandur in Ludvik Vrečič. Oba sta bila tudi zelo navezana na naravo. Ob umetnosti, ki jo vse bolj določajo množični mediji, audiovizualno nasilje v okolju in visoka sofisticirana tehnologija, se zde sanjave podobe lendavskih goric Lászla Nemesa kot prijetni prividi zaselkov, samotnih pogledov čez ravnice, griče, med drevesa, kjer se je vsaj za trenutek ustavil čas in kjer je še mogoče prisluhniti škrebljanju dežja, ptičjemu petju, vetru in blagodejni tišini. Slikarja ne zanima toliko upodabljanje konkretne krajine, čeravno bi včasih lahko našli celo topografsko določljive lokacije, pač pa splošen tip prekmurskega pejsaža, ki je še uspel ohraniti posebno razpoloženje, ki je avtorjevi umetniški viziji blizu. Ni odveč omeniti dejstva, da krajina velikokrat nastopa kot prispodoba in je svojevrsten portret avtorja, še posebej je to očitno v obdobju po odkritju fotografije, katera je z mnogo večjo verodostojnostjo zamrznila dani vizualni trenutek, kakor pa slika. Motiv pa s tem ni izginil, saj še danes ostaja med slikarji eden najbolj priljubljenih. László Nemes vidi v njem možnost za preživetje ne samo slike, pač pa tudi posameznikovih sanj, ki jih slehernemu krade hitri tempo življenja in ga vse bolj oddaljuje od njegovih korenin v naravi. Vita kontemplativa kot umik v ruralno krajino, kjer se svetloba in tema, z njima pa barve in oblike še vedno menjavajo skozi dnevne in letne čase postane včasih tako edina resnična kvaliteta življenja. Seveda pa Nemesevega

slikarstva ne smemo razumeti kot nostalgično vračanje v čase, ki jih ni več, pač pa kot eno relevantnih alternativ sodobne umetnosti, ki se izgubljena v deja-vu projektih, skulpturi in sliki, ki so jima že zdavnaj napovedali konec, vrača k izvorom umetniškega videnja in ustvarjanja. Prvobitna pokrajina, katere oblike in značilnosti določa živahna paleta barv je zato vsekakor sveža in dobrodošla. Barve formirajo simbolično pa tudi formalno podobo slike, ki ostaja nekje med predmetnim in abstraktnim. Tak videz razblinjajočih se obrisov pokrajine ter predmetov, rastlinskega in živalskega sveta, v njej dosega umetnik s tehniko akvarela, v kateri se nemara najbolj kaže njegov izviren avtorsko prepoznaven rokopis. Transparentne in mehko prelivajoče se barve ustvarjajo tudi značilno lirično razploženje v vseh Nemesevih podobah.

Judita Krivec Dragan - umetnostna zgodovinarka - Ljubljana - Slovenija

Lehota M. János RÉSZEKBEN LOBBANÓ LÁNG

A tekintet szakralitásának jelentősége Nemes László műveiben

Egy alkotó munkásságának összegzése tekinthető amolyan retrospektív szemlélődésnek, kontemplációnak, ahol bizonyos perspektívából összeállhat egy sokféle időből és térből álló kép, színből és hangulatból megalkotott életút, Nemes László művészi ars poétikája. A több száz műalkotás egyfelől megnehezíti, másfelől viszont megkönnyíti a szemlélődő befogadó, a jelenlévők feladatát, hiszen ilyen nagyszabású képanyag lehetőséget biztosít az átfogó megértésnek, miáltal összeállhat és teljesebbé válhat a művész munkásságáról alkotott képünk. Sőt, megkockáztathatjuk, az alkotó, Nemes László is megállhat és visszatekinthet önnön maga változóan sokféle azonosságára, mely élete, tapasztalatai, élményei és gondolatai révén szövődött elbeszéléssé az elmúlt évtizedekben. De érdemes egy kicsit távolabbról rátekintenünk ezen munkásságra, annak szellemi táptalajára, hiszen Nemes László művészete igazi modern, sőt mondhatnánk posztmodern utáni életút, mivel hiányzik belőle az irónia távolító démona. A jelek játéka nála útkeresés „vissza a dolgokhoz” anélkül, hogy valaha is eltávolodott volna tőlük. De a kor, mely talaja az alkotónak, eltávolít mindenkit a világ igazságának lehetőségétől, a létezés létének megélésétől – annak megmutatásától. Nemes László irónia nélkül keresi az utat e lét megérintéséhez, a tekintet nyitottságához. A világ átlátásához és mások számára való átláttatásához. Csakhogy a nyelv szétfutó játéka, a reprezentáció által felállított háló szövetén keresztül minden látás, minden tekintet elhomályosul, töredékben tükröz vissza – „minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, minden Egész eltörött.” Nemes László e darabok, e lángok melegét és fényét keresi, próbál visszatalálni egy sosem volt egész, az átélt, közösen megélt élmény megtapasztalásához, reprezentálásához. Ehhez keresi nyelvét abból a nyelvből, mely behálózza kapcsolatainkat, életünket, gondolkodásunkat.

Szakadékban

„A mű hagyományos egységének megtörése egészen formális értelemben a modernség általános vonásaként jelölhető meg. A modernség a mű koherenciáját és magától értetődő voltát tudatosan kérdésessé tette vagy tervszerűen szétrom -

„A nagy művészt az jellemzi, hogy parányokon belül, lezárt egészet hoz létre.” Seneca

bolta.” Bubner definíciója mintha teljességgel szembemenne Seneca híres, klasszikusnak számító gondolatával, és ez a szembeállítás természetesen nem véletlen. Ezek a tömör sorok mindkét bölcselő saját világának, művészetről, kozmoszról alkotott vélekedésének a mottója lehetne. Mégis találhatunk átfedéseket. És pontosan azért, mert a 20. század alkotói e két mottó által meghatározott spektrum horizontján próbáltak meg lavírozni, utakat keresni. Egyik oldalon a felvilágosodás és a klasszicizmus által stabilizált szemiotikai egység áll, mely Seneca művészetfelfogását újraértelmezve, új modell keretei közé helyezve átörökítette, míg a másik oldalon e stabilitás illúzióját lerombolni kívánó, a kispolgári attitűdöt, az e mögött álló egységes és zárt szubjektumot kívánta szétrobbantani, és egyúttal újjászülettetni. E két kor egymást követő, egymásra aszimmetrikusan ható szelleme máig jelen van a művészet állandó krízisét is felvető vitákban. Egy mai alkotónak, így Nemes Lászlónak, aki megjárta a múlt század második felének történeti és kulturális kálváriáját, aki komolyan vette a művészet és ember közti viszony döntő jelentőségét, miszerint az a lét alapjait érinti, és nem pusztán a felépítmény éke-dísze, annak e régi-új kérdések mindenkor a húsába vágnak. Az a művész újraéli minden alkotása közben az útkeresés, a lehetségesség kínzó gyötrelmét, ami a teljesség illúziójának elvesztését, annak megtalálásának lehetetlenségét jelentik. Nemes László eddigi életműve ebbe a tág horizontba illesztve is értékelésre érdemes.

Szép az, ami érdek nélkül… Kant filozófiája valóban kopernikuszi fordulatot hozott a világról alkotott ítéleteink megalapozását illetően. Az őt megelőző évszázad során a szépség és a művészet olyan objektív mércét kívánt megtalálni és felmutatni, melyhez viszonyulni tud alkotó és befogadó, ami alapot nyújt az ítéletalkotás során. E stabil szemiotikai korszak a maga stabilitását az objektív, természeti törvények mintájára próbálta megalkotni, olyannyira, hogy napjaink természettudományos gondolkodása még innen meríti létjogosultságának és megkérdőjelezhetetlenségé nek mintáit. A művészetet is e modell alapján ítélték meg, így lehetségesnek tartották a szépség objektív feltételeinek meg -

találását, ami azonban a művet illusztrációként, allegóriaként olvasta. A művészet, mint oly sokszor, megint egy eszme, egy ideológia példázataként jelentett csak valamit, önmagán túlnyúló létezésének gondolata elodázta a mű létének kérdését. A befogadó kódfejtő, a művész kódoló, így feladatuk egy közös felettes törvény észrevétele, tanulságainak leszűrése. A kanti fordulat abban állt, hogy radikális fordulattal a szubjektumba helyezte át az ítélet alapját, ami felértékelte a befogadó, így az alkotó cselekedetét is. E fordulat azonban elvette az objektív mérce lehetőségét, ami a megítélhetőséget mindenkori megkérdőjelezésével instabilizálta. A jelek, melyek egy műben berendezkednek, már nem egy rögzített egyvalóság talajához kötődnek, nem egy objektív világ dolgaihoz kapcsolódnak, hanem e jelek egymáshoz viszonyuló játékukban, hálószerű generálódásukban hoznak létre jelentést – a befogadóban. A 20. század leválasztotta a jelek rendszerét a dolgokéról – ami már korábban létrejön ugyan –, de már nem kívánta satukézzel összekapcsolni e jelentést valamely korábbi eszme valóságosnak beállított létével, dologiságával (vagy ha igen, az a történelem legsúlyosabb válságait-bűneit jelentette). A művészet ezt kívánta felmutatni. Elengedte e jeleket, és hagyta a jelentést a befogadóra, ami viszont szétaprózódást, teljes individualizálódást generált. De mindez ironikus beállítódást hoz magával, hiszen a részek csak úgy utalhatnak egy egészre, ha egy időbeliségbe helyezzük őket. E temporalitás az alapja minden egészre vágyódásnak, ahol viszont a már-elmúlt és a még-nem-jött el folyamatában őrlődik minden parány. A részek, melyek keresik totális jelentésük egységét, csak az időbeli egymásutániság hálójában vergődnek, ahol a már elmúlt valóban kicsúszott a kézből, testisége, anyagi, átélhető élménye már odavan, elporladt, pusztán az emlékének ködös haloványa mutatható fel a reprezentáció árnyával. A senecai rész-egész még térbeli egység lehetőségére épült, ahol a rész rétege egy magasabb rétegbe integrálódhatott, a modernitás azonban az időbeliségbe vetette e rész-egész lehetetlenségét, így e folyamatban az egész puszta illúzióként jelenhet meg. És itt, ezért szól ki a szerző, akasztja meg a folyamatot, hogy emlékeztessen, hogy a lehetőségek közül a polifonikus szólamok rengetegében szóhoz juttassa mindegyiket, ugyanakkor egyidejűleg megakasztva ezzel e szólamokat. Ez a modern művész paradoxona. Vágyik a teljességre, mely azonban időbeli, így tovasiklik, csak utózöngéit ízleltetheti meg, minden vérbő íz nélkül. Ez az ironikus művészet kegyetlensége.

Nemes Lászlótól távol áll ezen irónia nyersessége, de nem vonhatja ki alóla magát. Megpróbál e diakronikus szövevény, az ideológia szőttesén áthatolni, hogy megpillantsa a nyelv

hálóján keresztül a dolgokat, melyek mégis tovasiklanak –mert elmúlnak. Megőrizni akar, elvesző élményeket, minden nosztalgikus allűr nélkül. De mi is lehet ezen elbeszélés, ars poétika legfőbb szervező kódja e széles perspektíva ezernyi élménye között? Mi lehet e gazdag forma- és színvilág közös eredendő pontja Nemes László művészetében? A nyitott tekintet! A szó minden értelmében: a nyitott tekintet ad csak lehetőséget arra, hogy lássuk mindazt a csodát, mely mindig is körülöttünk létezett: a világot, Lendva kanyargó vonulatait, zöldjét, a zene átütő csendjét, a Nőiség metsző báját. Mindazt, ami nélkül nincs lélegzetvétel, mozgás, erő és dinamika, ami nélkül nem létezhet élet az ember számára. A tekintet lényege a kölcsönösség feltételezése, melyben egymásra talál két pillantás, a dolgok és az ember, a másik és az én pillantása. E kölcsönösség feltételezi már mindenkor, mindent megelőzően a másik létét, és ami még fontosabb, egy közös világ lehetőségét. Olyan világét, mely minden tudatosulásunkat megelőzően körülvesz minket, magához ölel, mely a maga egyszerűségében és láthatóságában a létezés igazsága. Naiv, gyermeki érzékelhetőség világa ez, ami megelőz minden szellemi, gondolati tudást, mert emezek csak a tapasztalás ősi, átélésre alapozott együttlétéből képesek létrejönni. Elszakadva létrejönni, eltávolodni az eredetüktől. Nemes László művészete az elszakadt ember visszatalálásának útját járja végig. A természethez, a színek egymást kiegészítő ellentéteihez, az ízek és illatok bódító pezsgéséhez, a nő meleg öleléséhez. Alkotásai a regényvilág sokszövetű, polifonikus elbeszéléseinek mintázatát mutatják fel, ahol az öntudat száraz elszakadt szikársága megtalálja ösvényét a zegzugos élet burjánzó mélységében, a létezés evidens és látható igazságában. Abban, hogy közös világban élünk, mely velünk együtt születik, él, lüktet és hal meg. Ahonnan hiányozni fogunk, a mi látásmódunk, tapintásunk – és elsősorban: tekintetünk. Nem a pozíciónk, a társadalomban betöltött funkciónk, hanem lényünk egyedi bája – létünk. Az fog hiányozni. Ennek a bizonyosságnak a felmutatása Nemes László küldetése, melynek még sokáig folytatódnia kell, de ami ezen évfordulónál mégis megállásra késztet minket. Hogy feleszméljünk, és értékeljük mindazt az egyszerű csodát és létrehozóját, amit Nemes László feltár számunkra. Minden irónia nélkül.

Lehota M. János - esztéta, egyetemi tanársegéd - Nagykanizsa - Magyarország

Nemes László

Nemes

László

THE CREATION A S

AZ ALKOTÁS

mióta az emberi hit és tudat kifejezőjeként különböző megtestesülési formában megjelenik mindaz, amit alkotásnak vagy műalkotásnak értékelünk, logikus velejárója a befogadó, a néző és az alkotást, a gondolatot bizonyos megjelenési formába öntő alkotó vagy művész közötti természetes kapcsolat. Ezen kapcsolat egységét nem tudja felbontani vagy megzavarni az a folyamat sem, ami térben és időben az évezredek során a műalkotással történő totális azonosulást érvényesítette, vagy ellenkezőleg, a hiteltelenséget, a meg nem értést jelentette, így az elfogadás vagy a tagadás izgalmas változatosságát eredményezte. A hétköznapi létünk dimenziójában bizonyos, hogy a művészet minden megjelenési formájában átitatja létünket és lényünket. Így most, a 20. század végeztével és egy nem túl biztató évezred kezdetén jogos a kérdésfelvetés, hogy milyen módon élhető egyre gyorsuló világunkban ez az életforma, amit választottunk vagy amibe „belehajszolt” az emberi tudás és akarás, ami hosszú távon óhatatlanul új létformát és életfeltételeket fog vagy már eredményezett az emberi faj számára. A mindennapi egzisztenciánk, emberi létünk közösségi vagy egyéni kiteljesedése vagy sikertelensége meghatározó kihívások sorát tárja elénk, amire válaszokat vagyunk kötelesek adni. Ezen válaszok egy részét annak az alkotói világnak kell megoldani, akik képzőművészként kötelezték el magukat olyan filozófiai, eszmei igazságok megteremtése mellett, ami bizonyos tekintetben választ jelenthet közösségek vagy személyek számára ebben a gyorsuló és kaotikus világban. Hiszem, hogy a festészet már nemcsak egy nosztalgikus „vigasztaló” gesztusként használható, vagy egy bizonyos mecenatúra kiszolgálójaként, vagy egy vizuális, szellemi utazásként értelmezendő. Ellenkezőleg, egy határozott véleményt és eszmeiséget tartalmazó és új utakat, kifejezési módokat, lehetőségeket kereső igazság kitejesedésévé hivatott válni. Az a festői világ amit szívesen képviselek, erős szálakkal kapcsolódik a 19. és a 20. század nagymestereinek és irányzatainak a vonulatához. Mindezt átitatja az a közép–kelet–európai gondolatiság, amit szívesen és büszkén vállalok, mivel itt születtem a Kárpát-medencében. Képi és gondolatvilágom lényegét mindig súrolja az a visszatérő eszmei és motívumkereső akarat,

ince everything we regard as creation or creation of work of art appears in different forms to express the human faith and mind, it is inseparable from the natural relationship which exists between the recipient, the spectator and the creator or artist who puts the creation and the thoughts into different shapes. The unity of this relationship cannot be broken or disturbed even by the process which enforced total identification with the creation of work of art in the course of the millennia in space and time, or just the opposite, it meant something not authentic or meant the ignorance of understanding so it caused exciting variety of acceptance or denial. It is certain in the dimension of our everyday existence that art permeates our existence and our being in all of its form of appearance. So at the end of the XX. century and at the beginning of a new but not so promising millennium it is legal to ask the question: In what way can we live this accelerating lifestyle which we selected and how can we live the lifestyle in which we are forced by the human knowledge and volition? This will cause or has just caused a new lifestyle and essential conditions for the human race. Our everyday life and the success or failure of common or individual life of man shows us a series of determinant challenges to which we have to answer. A single part of these anwers has to be solved by those artists who want to show philosophical, ideal truth which can give answers to communities or individuals in our accelerating, chaotic world. I believe that painting is not used as a nostalgic „confronting” gesture or just a servant of a patronage or it is not interpreted as a visual, mental travelling. On the contrary it is destined for showing determinant opinion, new ways, new ways of expresions and methods to find the truth. That picturesque world that I represent with pleasure connects heavily to the masters and tendencies from the IX. and XX. century. It is infected with Central Eastern European way of thinking of which I am proud because I was born in the Carpathian Basin. The essence of my pictorial world and my thoughts are touched by ideal and motive thinking volition which includes the big elements of our earthly life, the admiration of life creating power of the EARTH, the AIR and the WATER. This power creates the conditions to the formation of „world genesis”, which resulted in all the forms

ami magába foglalja a földi létünk nagy őselemeit, a FÖLD, LEVEGŐ, VÍZ életet teremtő hatalmának a csodálatát. Ezen erő teremti meg a feltételeket a nagy „világgenezis” létrejöttéhez, aminek eredménye az élet minden formája itt a Földön. Az a tér, ami magába fogadja és foglalja ezen őselemeket, szemtanúja mindannak a csodának, amit közösen élhetünk meg itt a földi létünk során. Alkotóként ez a tér érdekel, tér, amit belaknak és megtöltenek a megélt és átélt hangulataim és életem történetei, melyek képesek motívumként élni és életet adni mint kifejezési formák az adott dimenziók keretében. Sokszor e motívumok és formák szimbolikus erővel bírnak, alternatívákat szeretnék ajánlani magamnak és a szemlélőnek a látható és a látott világunk tekintetében. Érdekel az a ritmus formailag és tartalmilag, és a zene, ami megtanít élni és túlélni a földi és asztrális törvényszerűségek viszonylatában. Résztvevője akarok lenni mindannak, amit a természet adott, használni akarom teljes erővel azon érzékszerveimet, melyeket a természettől kaptam, és mindent, ami a tudatos és tudatalatti ösztöneimben élnek. Ezért hiszem, hogy jól választottam, mert ezen életdimenziók megértéséhez és megéléséhez a festészet megfelelő távolságra és közelségbe visz az igazsághoz.

of life here on the Earth. The space that includes these big elements is the witness of the miracle that we can live through together during our lives. As a creator I am interested in that space which is filled by my moods and stories of my life which are able to live and give life as motives in the framework of the given dimensions. These motifs and forms often have symbolic meanings, I would like to give alternatives to myself and to the spectator as far as the visible world is concerned. I am interested in that rhythm in form and content and that music which teaches us how to live and survive. I would like to be part of everything that is given by the nature, I would like to use my senses which are given by the nature and everything which lives in my conscious and sub conscious instincts. I believe that I made the choice well because to understand and to live these life dimensions, painting takes us to appropriate distance to the truth.

Atelje / Műterem / Studio 1967, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 35,5 x 34,5 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1969, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 33 x 40,5 cm

Avtoportret (Klovn) / Önarckép (Bohóc) / Self-portrait (Clown) 1985, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 60 x 40 cm

Angel / Angyal / Angel 1986, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 49,5 x 59 cm

Glasba in avtoportret / Zene és önarckép / Music and Self-portrait 1977, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 50 x 60 cm

Rože / Virágok / Flowers 1979, gvaš-lesonit / gouache-farostlemez / gouache-hardboard, 60 x 55 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1988, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 90 x 60 cm

Znak / Jel / Sign 1989, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 90 x 60 cm

Pričakovanje / Várakozás / Expectation 1988, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 90 x 60 cm

Glava iz mavca / Gipszfej / Plaster Head 1989, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 70 x 85 cm

Križ II. / Kereszt II. / Cross II. 1988, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 100 x 70 cm

Nevarne sanje / Veszélyes álom / Dangerous Dreams 1988, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 90 x 60 cm

Avtoportret / Önarckép / Self-portrait 1989, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 70 x 50 cm

Avtoportret / Önarckép / Self-portrait 1987, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 60 x 50 cm

Čudno tihožitje / Furcsa csendélet / Weird Still Life 1986, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 60 x 70 cm

Bela zvezda (Domneva o revoluciji) / Fehér csillag (A forradalom előérzete) / White Star (Assumption about Revolution) 1988, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 100 x 70 cm

Erotika / Erotika / Erotism 1994, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 50 x 70 cm

Erotika / Erotika / Erotism 1994, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 50 x 70 cm

Ritem / Ritmus / Rhythm 1994, pastel-papir / pasztell-papír / pastel-paper, 70 x 100 cm

Ritem / Ritmus / Rhythm 1994, mešana t.-papir / vegyes t.-papír / mixed t.-paper, 60 x 70 cm

Nevestin šopek / Menyasszonyi csokor / Bride’s Bouquet 1983, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 97,5 x 70 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1980, gvaš-lesonit / gouache-farostlemez / gouache-hardboard, 50 x 60 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1980, gvaš-lesonit / gouache-farostlemez / gouache-hardboard, 50 x 60 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1980, gvaš-lesonit / gouache-farostlemez / gouache-hardboard, 50 x 50 cm

Plešasta pevka / A kopasz énekesnő / Hairless Singer 1989, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 40 x 45 cm

Portret / Portré / Portrait 1984, olje-iverka / olaj-farost / oil-chipboard, 32 x 32 cm

Bela mavrica / Fehér szivárvány / White Rainbow 1985, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 39 x 49,5 cm

Tihožitje / Csendélet / Still Life 1983, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 40 x 70 cm

Tihožitje (Zelena draperija) / Csendélet (Zöld drapéria) / Still Life (Green Drapery) 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 30 x 30,5 cm

Slikar (Avtoportret) / A festő (Önarckép) / Painter (Self-portrait) 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 68,5 x 88 cm

Klovn / Bohóc / Clown 1985, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 61 x 79,5 cm

Klovnova kapa / A bohóc sapkája / Clown’s Cap 1990, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 54,5 x 59 cm

Ptičje strašilo / Madárijesztő / Scarecrow 1985, tempera-platno / tempera-vászon / tempera-canvas, 50 x 70 cm

Sedeči šaman / Ülő sámán / Sitting Shaman 1991, mešana t.-lesonit / vegyes t.-farostlemez / mixed t.-hardboard, 80 x 80 cm

Kompozicija / Kompozíció / Composition 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 31,5 x 31,5 cm

Kompozicija / Kompozíció / Composition 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 30 x 30 cm

Kompozicija / Kompozíció / Composition 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 31 x 31,5 cm

Kompozicija / Kompozíció / Composition 1980, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 31 x 31 cm

Blues I. 1993, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 45 x 55 cm

Blues III. 1993, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 45 x 50 cm

Blues VIII. 1994, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 70,5 x 70,5 cm

Blues VI. 1994, olje-platno / olaj-vászon / oil-canvas, 70,5 x 79 cm

Marin 1994, mešana t.-papir / vegyes t.-papír / mixed t.-paper, 70 x 100 cm

Zgodba / Történet / Story 1994, mešana t.-papir / vegyes t.-papír / mixed t.-paper, 70 x 100 cm

Zeleno I. / Zöld I. / Green I. 1994, mešana t.-papir / vegyes t.-papír / mixed t.-paper, 70 x 100 cm

Zeleno II. / Zöld II. / Green II. 1994, mešana t.-papir / vegyes t.-papír / mixed t.-paper, 70 x 100 cm

Krajina / Táj / Landscape 1996, akvarel-papir / akvarell-papír / watercolor-paper, 70 x 100 cm

Krajina / Táj / Landscape 1996, akvarel-papir / akvarell-papír / watercolor-paper, 70 x 100 cm

Krajina / Táj / Landscape 1996, akvarel-papir / akvarell-papír / watercolor-paper, 70 x 100 cm

Krajina / Táj / Landscape 1997, akvarel-papir / akvarell-papír / watercolor-paper, 70 x 100 cm

Znaki / Jelek / Signs 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas

Znaki / Jelek / Signs 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas

Cicciolina na kolesu v Lendavi / Cicciolina biciklizik Lendván / Cicciolina on a Bicycle in Lendava 1994, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 100 x 85 cm

Mona Lisa 1994, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 100 x 75 cm

Vera / A hit / Faith 2002, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 70 x 100 cm

Poklon gotiki II. / Hódolat a gótikának II. / Bow to the Gothic II. 2002, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 55 x 50 cm

Glava / Fej / Head 2005, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 40 x 50 cm

Avtoportret / Önarckép / Self-portrait 2006, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 80 x 60 cm

Simfonija / Szimfónia / Symphony 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 35,5 x 34,5 cm

Bizanc / Bizánc / Byzantium 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 60 x 60 cm

Rdeča - zelena / Piros - zöld / Red - Green 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 50 x 60 cm

Violina / Hegedű / Violin 2006, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 54 x 70 cm

Ljubezen (Glasba I.) / Szerelem (Zene I.) / Love (Music I.) 2007, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 54 x 81 cm

Ljubezen (Glasba II.) / Szerelem (Zene II.) / Love (Music II.) 2007, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 45 x 40 cm

Violina / Hegedű / Violin 2005, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 55 x 81 cm

Violina z rožami / Hegedű virággal / Violin with Flowers 2007, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 55 x 50 cm

Rumeno glasbilo II. / Sárga hangszer II. / Yellow Musical Instrument II. 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 43,5 x 24 cm

Glasbilo / Hangszer / Musical Instrument 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 45 x 35 cm

Kompozicija / Kompozíció / Composition 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 90 x 70 cm

Metamorfoza / Metamorfózis / Metamorphosis 2004, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 80,5 x 54,5 cm

Jesenska pokrajina / Őszi táj / Autumn Landscape 2005, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 75 x 75 cm

Jesen / Ősz / Autumn 2005, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 54 x 54 cm

Materinstvo I. / Anyaság I. / Motherhood I. 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 69 x 69 cm

Materinstvo II. / Anyaság II. / Motherhood II. 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 54 x 54 cm

Telo (Pokrajina) / Test (Tájkép) / Body (Landscape) 2006, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 50 x 61 cm

Telo / Test / Body 2007, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 50,5 x 35,5 cm

Akt I. / Akt I. / Act I. 2007, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 70 x 55 cm

Akt II. / Akt II. / Act II. 2007, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 45 x 38,5 cm

Vertikalna kompozicija I. / Vertikális kompozíció I. / Vertical Composition I. 2007, mešana t.-lesonit / vegyes t.-farostlemez / mixed t.-hardboard, 116 x 39 cm

Vertikalna kompozicija II. / Vertikális kompozíció II. / Vertical Composition II. 2007, mešana t.-lesonit / vegyes t.-farostlemez / mixed t.-hardboard, 116 x 39 cm

Muza / Múzsa / Muse 2007, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 100 x 50 cm

Muza / Múzsa / Muse 2007, akril-platno / akril-vászon / acrylic-canvas, 70 x 100 cm

Pesnik / A költő / Poet 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 70 x 70 cm

Bartok 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 100 x 80 cm

Rdeče tihožitje / Piros csendélet / Red Still Life 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 40 x 40 cm

Rdeča megla / Vörös köd / Red Fog 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 70 x 60 cm

Cvetlice novega tisočletja I. / Az ezredforduló virágai I. / Flowers of the new Millennium I. 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 89 x 70 cm

Cvetlice novega tisočletja II. / Az ezredforduló virágai II. / Flowers of the new Millennium II. 2008, mešana t.-platno / vegyes t.-vászon / mixed t.-canvas, 80 x 60 cm

Biografija Biográfia Biography

ászló Nemes se je rodil 11. aprila 1948 v Cluju (Kolozsvár) v Romuniji. Starši so bili obrtniki in člani krajevnega obrtnega združenja ter so v mestu imeli krojaško delavnico in salon klobukov. Njegova mati je od šestdesetih let prejšnjega stoletja bila zaposlena kot mojstrica-klobučarka v clujskem Madžarskem državnem gledališču. Končal je umetnostno gimnazijo v Cluju (njegovi mojstri so bili: András Markos, Ion Mitrea, Cornel Brudascu), nato pa je šolanje nadaljeval na Visoki likovni šoli »Ion Andreescu«, kjer je diplomiral na slikarski in pedagoški smeri. Njegovi učitelji: Gábor Miklóssy, Aurel Ciupe, Béla Nagy Abodi, László Földes). Med študijem je bil deležen številnih nagrad in priznanj. Z izrednim zanimanjem se je posvetil pedagoškemu delu, saj je med leti 1975-76 poučeval umetnost na Umetnostni šoli v Szászregenu, vodil krožek za nadarjene učence in jih pripravljal na sprejemne izpite, nato pa poučeval tudi v Marosvásárhelyu. Dolga leta je vodil Društvo mladih umetnikov ter kot vodja nekdanje galerije »APOLLO« pripravljal razstave za domače in tuje umetnike. Je tudi ustanovni član umetniškega društva MAMŰ. Leta 1977 je bil izvoljen v Zvezo mladih umetnikov Romunije, 1981 pa še v Zvezo likovnih umetnikov Romunije. V vseh teh letih je redno razstavljal ter sodeloval na samostojnih in skupinskih razstavah doma in v tujini, bil delaven član Likovnega sklada in ustvarjal kot vodja dizajnerske skupine. Njegove lepo oblikovane uporabne predmete lahko najdemo povsod po državi. Ob koncu 80-ih je v Romuniji prevladalo nevzdržno ozračje. Zaradi varnosti svoje družine je bil prisiljen zapustiti domovino, medtem pa je izgubil tudi delovno mesto in bil nekaj let nezaposlen. Leta 1990 se je preselil na Madžarsko in od takrat živi v Zalaegerszegu. Dela kot učitelj umetnostne vzgoje, vodi »Studio Csácsi«, kjer podpira mlade nadarjene umetnike in jih pripravlja na različne visoke šole. Od leta 1995 se ukvarja tudi z mladimi v Prekmurju, med katerimi odkriva nadarjene umetnike ter se z njimi veliko ukvarja tudi kot mentor lendavske Mednarodne mladinske likovne kolonije LindArt. Leta 1995 je ustanovil Mednarodno likovno kolonijo mladih v Szentkozmadombu. Vsako leto prireja tudi različne ustvarjalne tabore in simpozije. Je član Zveze likovnih umetnikov Madžarske, Društva akvarelistov Madžarske in Društva slikarjev v Stuttgartu ter predsednik Umetniškega društva »Szabad Part«. Tesne strokovne vezi goji z umetniškimi skupinami in društvi sosednjih držav, je reden gost različnih mednarodnih umetniških simpozijev in ustvarjalnih taborov. Od leta 2004 je strokovni vodja »Galerije Bánffy«, kjer pripravlja in skrbi za razstave umetnikov iz regije.

emes László Kolozsvárott született 1948. április 11én. Szülei mesteremberek, tagjai a helyi ipartestületnek. Kalapos és szabószalont és -műhelyt vezettek a városban. Édesanyja a hatvanas évektől a kolozsvári Állami Magyar Színház kalaposmestereként dolgozott. Tanulmányait a városi művészeti gimnáziumban végezte (mesterei: Markos András, Ion Mitrea, Cornel Brudascu), majd a „Ion Andreescu” Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát festészeti és pedagógiai szakon (mesterei: Miklóssy Gábor, Aurel Ciupe, Abodi Nagy Béla, Földes László). Az egyetemi esztendők alatt számos dijat és elismerést szerzett. Érdeklődéssel fordul a pedagógiai világ felé, így 1974–76 között a Szászrégeni Műveszeti iskola művesztanáraként dolgozik, és szakkört vezet, a tehetséggel rendelkezőket felkészíti az egyetemi felvételire, majd Marosvásárhelyen dolgozik mint művesztanár. Éveken keresztül vezetője volt a Fiatal Művészek Egyesületének, a hajdani „APOLLO” galéria vezetőjeként rendszeresen kiállításokat szervez a városban élő és a megye határain túl dolgozó művészek számára. Alapító tagja a MAMŰ művészeti társaságnak. 1977-ben tagjáva választják a Romániai Fiatal Művészek Szövetségének, majd 1981-ben tagja lesz a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Ezekben az években rendszeresen kiállít, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt az ország határain belül és kívül. A Képzőművészeti Alap tagjaként rendszeresen dolgozik, egy designcsoport vezetőjeként alkot. Az egész ország területén megtalálhatók formatervezett használati tárgyai. A nyolcvanas évek végére kialakult egyre elviselhetetlenebb légkörben családja védelmében kénytelen elhatározni a szülőföld elhagyását, így elveszíti munkahelyét, évekig állás nélkül él, majd 1990-ben Magyarországra telepedett, azóta Zalaegerszegen él. Művésztanárként dolgozik a városban, a „Csácsi Stúdió” vezetőjeként fiatal tehetségeket támogat és sikeresen egyengeti a szakmai útjukat a különböző felső iskolák irányában,1995-től a muravidéki fiatal tehetségekkel foglalkozik számos tehetséges fiatal felfedezőjeként, majd a lendvai LindArt Nemzetközi Ifjúsági Művésztelep mentoraként évekig dolgozik a fiatalokkal. 1995-ben létrehozza a szentkozmadombjai Nemzetközi Ifjúsági Művésztelepet, minden esztendőben alkotótáborokat és szimpóziumokat szervez. Tagja a Magyar Képzőművészeti Szövetségnek, a Magyar Vizfestők Társaságának és a stuttgarti Festők Társaságának. Elnöke a „Szabad Part” Művészeti Társaságnak. Szoros szakmai szálak fűzik a régió országainak művészeti csoportjaihoz és egyesületeihez, rendszeres meghívottja a különböző nemzetközi művészeti szimpóziumoknak és alkotótáboroknak. 2004-től a lendvai „Bánffy Galéria” szakmai vezetőjeként a régió művészeinek kiállításait gondozza és szervezi.

ászló Nemes was born on 11th April 1948 in Cluj (Kolozsvár) in Romania. His parents were craftsmen and members of a local tradesmen’s union and owned a tailor’s shop and a hat salon. From the sixties of the previous century, his mother was employed as a mistress of the craft of hat making in Hungarian State Theatre in Cluj. He finished secondary school of art and design in Cluj (his teachers were: András Markos, Ion Mitrea, Cornel Brudascu), and continued schooling at the Institute of Fine Arts »Ion Andreescu«, graduating in fine arts and pedagogy (teachers: Gábor Miklóssy, Aurel Ciupe, Béla Nagy Abodi, László Földes). During his studies he received many awards and acknowledgments. With an extraordinary interest, he dedicated his time to pedagogic work, teaching art at the Art school in Szászregen from 1975 to 1976, mentoring an art club and preparing gifted pupils for entrance examinations. Later he also taught in Marosvásárhely. For many years, he ran a Young Artists’ Association and as the head of former »APOLLO« gallery, he organized various exhibitions for local and foreign artists. He is also a founder-member of MAMŰ art association. In 1977, he was elected to the Young Artist’s of Romania Association and in 1981 to the Romanian Fine Artist’s Association. In all those years he also exhibited regularly and participated at solo and group exhibitions in Romania and abroad, was a member of a Fine Arts Fund and a head of a designer group. Therefore objects formed by his hands can be found throughout the country. At the end of the 80’s the environment in the country became increasingly unbearable. To secure safety of his family, he was forced to leave the country and his employment and was unemployed for some years. In 1990 he settled in Hungary and has lived in Zalaegerszeg ever since. He works as an art teacher and is the head of »Studio Csácsi«, where he supports young artists and prepares them for various faculties. Since 1995, he has also been involved with the young people in Prekmurje, where he is known as the tutor of many young talented artists. He is also involved with them as a mentor of LindArt - International Young Artists’ Fine Arts Colony in Lendava. In 1995 he founded the International Young Artists’ Fine Arts Colony in Szentkozmadomb, and every year he also organizes various creative camps and symposiums. He is a member of Association of Hungarian Fine Artists, Association of Hungarian Watercolourists and Professional Artists Association Stuttgart and he is the president of the Art Association »Szabad Part«. He has been actively cooperating with art groups and associations in the neighbouring countries and he is a regular guest of various international Fine arts symposiums and creative camps. Since 2004, he has been the professional head of »Bánffy Gallery«, where he has prepared and hosted exhibitions of artists from the region.

Samostojne razstave Egyéni kiállításai Solo Exhibitions

1972 Marosvásárhely, Studio Galéria

1973 Kolozsvár, Igazság Galéria

1974 Bukarest, Egyetemista Tavasz

1975 Bukarest, Egyetemista Tavasz

1976 Kolozsvár, Korunk Galéria

1977 Parajd, Művelődési Ház

1977 Kovászna, Városi Galéria

1978 Marosvásárhely, Apolllo Galéria

1979 Marosvásárhely, Városi Kiállító Galéria

1981 Stuttgart, Városi Galéria

1983 Böblingen

1984 Datzingen

1990 Zalaegerszeg, Színház Galéria

1991 Keszthely, Helikon Galéria

1992 Gárdony, Privát Galéria

1993 Szombathely, Trébely Galéria

1994 Bad Münder, Art Galerie

1994 Győr, Műcsarnok

1995 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem 1994 Lenti, Művelődési Központ 1994 Coursan

1995 Söjtör, Deák Ház

1996 Győr, Galéria

1996 Ljubljana, Galerija Ilirija 1997 Lendva, Várgaléria 1998 Trieste, Art Galeria

1999 Murska Sobota, Mestna galerija 1999 Zalaegerszeg, Balogh Galéria

2000 Ljubljana, Magyar Nagykövetség Galériája 1999 Ljubljana, Parlament

2000 Pápa, Városi Galéria

1999 Čakovec, Centar za kulturu

2000 Maribor, Galerija Lizike Jančar 2000 Monfalcone

2000 Budapest, Hórusz Galéria

2001 Zalaegerszeg, Apáczai Galéria

2002 Zalaegerszeg, Izsák Galéria

2002 Ljubljana, Galerija KRKA

2002 Lendva, Zsinagóga

2003 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem

2004 Ljubljana, Magyar Nagykövetség Galériája

2005 Lendva, Bánffy Galéria

2005 Beltinci, Grajska galerija

2007 Zalaegerszeg, Gönczi Galéria

2007 Zalaegerszeg, Páter Galéria 2

Skupinske razstave Csoportos kiállításai Group Exhibitions

1974 Kolozsvár, Korunk Galéria 1974 Kolozsvár, Városi Galéria

1975 Marosvásárhely, Kultúrház

1975 Marosvásárhely, Apollo Galéria 1976 Marosvásárhely, Kultúrház 1976 Szászrégen, Kultúrház 1977 Bukarest, Sala Dalles 1997 Marosvásárhely, Városi Kiállítóterem 1977 Kovászna, Művelődési Ház

1977 New York, Magyarok Háza 1978 New York, Magyarok Háza 1978 Bukarest, Sala Dalles Biennálé 1978 Marosvásárhely, Apollo Galéria 1979 Kolozsvár, Városi Galéria 1979 Brassó, Városi Kiállítóterem, Ifjúsági Biennálé 1979 Csíkszereda, Városi Kiállítóterem 1980 Bukarest, Sala Dalles Biennálé 1981 Marosvásárhely, Városi Kiállítóterem 1982 Segesvár

1982 Marosvásárhely, Városi Kiállítóterem 1982 Stuttgart, Art Gallery 1983 Marosvásárhely, Városi Kiállítóterem 1984 Kolozsvár, Korunk Galéria 1985 Marosvásárhely, Városi Kiállítóterem 1990 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem 1990 Budapest, Vigadó 1991 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem 1991 Békéscsaba, Alföldi Tárlat 1992 Klagenfurt 1992 Győr, Műcsarnok 1993 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem 1993 Udine, Galleria delle Arte 1994 Nagykanizsa 1995 Rogaška Slatina, Mestna galerija 1995 Szombathely, Képcsarnok 1996 Ljubljana, Magyar Nagykövetség Galériája 1996 Szekszárd, Városi Galéria 1996 Esztergom, Keresztény Múzeum 1996 Kranj, Mestna galerija 1996 Trieste, Galleria delle Arte 1996 Hévíz, Aqua Hotel

1997 Szeged, Városi Galéria 1997 Murska Sobota, Mestna galerija 1997 Budapest, Műcsarnok 1998 Murska Sobota, Mestna galerija

1998 Ljubljana, Galerija Ilirija

1998 Eger, Városi Galéria

1999 Zalaegerszeg, Városi Hangverseny- és Kiállítóterem

1999 Budapest, Tölgyfa Galéria

2000 Esztergom, Katolikus Galéria

2000 Begunje, Mestna galerija

2000 Dunaszerdahely, Városi Galéria

2000 Rijeka

2000 Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum

2001 Kecskemét

2001 Rum, Padlás Galéria

2002 Szentgotthárd

2002 Murska Sobota, Mestna galerija

2003 Zalaegerszeg, Színház Galéria

2003 Zsennye

2004 Zalaegerszeg, Színház Galéria

2005 Budapest, Nemzeti Színház

2005 Ljubljana, Magyar Nagykövetség Galériája

2005 Lendva, Bánffy Galéria

2006 Lendva, Galéria-Múzeum

2006 Maribor, Galerija Gaberi

2007 Zalaegerszeg, Páter Galéria

2007 Zalaegerszeg, Színház Galéria

2007 Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum

2007 Szombathely, Műcsarnok

2007 Győr, Városi Galéria

2008 Szombathely, Műcsarnok

2008 Trento

Likovne kolonije in simpoziji Művésztelepek és szimpóziumok Fine arts colonies and symposiums

1980 Parajd (RO), Fiatal Erdélyi Művészek Alkotótábora

1981 Parajd (RO), Fiatal Erdélyi Művészek Alkotótábora

1982 Szováta (RO), Marosvásárhelyi Művészek Alkotótábora

1983 Marosvásárhely (RO), I. Festészeti Művésztelep

1991 Gébárt (HU), Nemzetközi Festészeti Művésztelep

1992 Gébárt (HU), Nemzetközi Festészeti Művésztelep

1993 Vonyarcvashegy (HU), Kárpát-medencei Nemzetközi Művésztelep

1994 Maribor (SLO), Mednarodna Likovna Kolonija

1995 Lendava (SLO), Nemzetközi Festészeti Művésztelep

1996 Lendava (SLO), Nemzetközi Festészeti Művésztelep

1997 Pacsa (HU), Zalai Nemzetközi Művésztelep

1998 Lendava (SLO), Nemzetközi Festészeti Művésztelep

1996 Pacsa (HU), Zalai Nemzetközi Művésztelep

1997 Maribor (SLO), Lia-Lent Mednarodna likovna kolonija 1998 Rogaška Slatina (SLO), Mednarodna likovna kolonija 1999 Lipovci, (SLO), Mednarodna likovna kolonija IZAK

2000 Lipovci (SLO), Mednarodna likovna kolonija IZAK 2001 Dobrovnik (SLO), Mednarodna likovna kolonija VINO ART 2002 Esztergom (HU), Nemzetközi Vízfestő Alkotótábor 2003 Rogaška Slatina (SLO), Mednarodna likovna kolonija 2004 Szentgotthárd (HU), Nemzetközi Művésztelep 2005 Gébárt (HU), Nemzetközi Festészeti Művésztelep 2006 Dobrovnik (SLO), Mednarodna likovna kolonija VINO ART 2007 Rogaška Slatina (SLO), Mednarodna likovna kolonija 2006 Lipovci (SLO), Mednarodna likovna kolonija IZAK 2007 Škocjan (SLO), Mednarodna likovna kolonija 2007 Sinji Vrh ( SLO), Mednarodna likovna kolonija KARITAS

Nagrade in priznanja Díjai és kitüntetései Awards and recognitions

1993 Fiatal Képzőművészek Stúdiójának II. díja, Bukarest 1994 Fiatal Képzőművészek Stúdiójának I. díja, Bukarest 1997 Magyar Szalon, Grafikai nagydíj, Budapest 2007 Egerszeg Művészeti Díj, Zalaegerszeg Megyei Jogú Város 2008 Vajda Lajos-díj, Zala Megye Közgyűlése

Javne zbirke Közgyűjtemények Collections

Múzeum, Kolozsvár (RO) Nemzeti Múzeum, Bukarest (RO) Múzeum, Marosvásárhely (RO) Múzeum, Csíkszereda (RO) Múzeum, Zalaegerszeg (HU) Galéria-Múzeum, Lendava - Lendva (SLO) Múzeum, Budapest (HU) Múzeum, Čakovec - Csáktornya (HR)

Privatne zbirke Magángyűjtemények Private Collections

Romania, Magyarország, USA, Israel, Sweden, Deutschland, Austria, Slovenija, Hrvatska, Slovakia, France, Italia