Page 1

 

ARCOK, TESTEK:  LENYOMATOK  ÉS  ÁTIRATOK   A  HIBAISTA  CSOPORT  ÉS  A  FIATALOK  FOTÓMŰVÉSZETI  STÚDIÓJA  KÖZÖS  KIÁLLÍTÁSA  

Rácmolnár Milán:  Fashion  Bending,  2012.  

 

CASATI Art  Corner  Galéria     (H-­‐1061  Budapest,  Paulay  Ede  utca  31.)     Megnyitó:  2014.  szeptember  4.  19h   Megnyitja:  Abaffy  Kinga  (Design-­‐  és  művészetteoretikus)   Megtekinthető:  2014.  szeptember  30.  mindennap  du  16-­‐19h  között,  ill.  előzetes   bejelentkezéssel     Kiállítók:   A.   Fehér   Vera,   Altnőder   Emese,   Borsay   Márti,   Biró   Eszter,   Eperjesi   Ágnes   –   Várnagy   Tibor,   Martinkó   Márk,   Rácmolnár   Milán,   Regős   Benedek,   Schumann   Bianka,   Schuller  Judit  Flóra,  Sprenc  Balázs,  Szántói  Lilla,  Vachter  János,  Zselinsky  Miroslav     Kurátor:  Gellér  Judit     http://ffs.hu/   http://hibaistaklub.blogspot.hu/   http://www.casatiartcorner.com/  


Deák Botond   költői  szabadság.  megigazítom     (  Malcolm  L.  Lowrynak  )   „Nekem  nincs  házam,  csak  árnyékom.   De  ha  magának  szüksége  van  egy  árnyékra   Az  én  árnyékom  a  magáé.”     hátul  tarkóján  psyché-­‐konty   kezében  nárcisz-­‐fejsze   aztán  csak  húzni,  rángatni   hogy  nyomtalanítson  a  test  a  földön   izzadt  bika,  ázott  bárány,  mindegy   úgy  is  zuhog   mintha  a  folyónak  lenne  adva  minden  vízcsepp   minden  kapilláris,  minden  halánték     vállra  vetett,  zsíros  bőrkabát   a  bélés  látszik  csak   nyakhosszat  kötél,  vizelés   folyás  van  és  előengesztelés   aztán  a  puhaságon,  a  kispárna-­‐tükrön   a  nagypárna-­‐tükrön,  ott  a  fej,  ott  a  fogsor   ami  a  körömágyról  foggal  tépi  a  bőrt1           Az   arc,   a   test,   a   bőr,   a   szőr,   s   rajta   az   öltözet   az,   mely   megjeleníti,   azonosíthatóvá   és   emlékeztethetővé   teszi   az   embert   mások   számára.   Megjelenésünk,   egyfajta   önkifejezési   eszközként   –   öltözködéssel,   sminkkel,   tetoválásokkal,   piercing   használatával,   testedzéssel   vagy   műtéti   beavatkozásokkal   egyaránt   –   manipulálható,   átalakítható.   A   különböző   (technikai)   képeken   való   megjelenés   és   megjelenítés   pedig   mindezen   változtatási   lehetőségek   variációinak   még   gazdagabb   tárházát   kínálja   fel.   Az   emberi   arc   és   alak   minden   elképzelhető   módon   –   mezítelen   valójában,   feldíszítve,   kitakarva,   egészében   vagy   részleteiben   egyaránt   –   megjeleníthető,  azonban  a  személyiség,  vagy  épp  az  aktuális  lélektani  állapot  ábrázolása  sohasem   vákuumban  nyilvánul  meg,  hanem  strukturált  helyzetekben,  döntések  sorozatán  keresztül.       Az  „Arcok,  testek:  lenyomatok  és  átiratok”  című  kiállítás  a  Hibaista  művészcsoport  és  a  Fiatalok   Fotóművészeti   Stúdiója   tagjainak   munkáiból   válogatva   mutat   fel   olyan   kortárs   arc-­‐   és   testábrázolásokat,   melyek   az   azonosíthatóság   és   az   azonosíthatatlanság,   az   emlékezés   és   a   felejtés,   az   alakítás   és   az   önátalakítás,   a   beavatkozás   vagy   épp   a   technikai,   fotografikus   képek   készítése   közben   bekövetkezett   eseti   hibák,   a   véletlenszerűség   esztétikáját   vizsgálják.   Amellett,   hogy   a   válogatás   elsődleges   szempontja   az   volt,   hogy   bemutassa   az   arc   és   test   reprezentációs   lehetőségeinek   és   kifejezésmódjainak   sokféleségét,   rámutat   a   kortárs   fotográfia   eszközhasználatát   jellemző   változatosságra   is,   hiszen   a   kiállításon   a   legkülönbözőbb   technikák   (analóg  módszerek,  fotogram,  polaroid,  digitális  technológia  stb.)  és  installálási  módok  jelennek   meg.         Gellér  Judit  

1

Deák Botond „dD a másnak indult” című kötetéből, Seneca Könyvkiadó, 1998.


Reménytlen hajsza   Ki  hajtja?   Ki  hajtja,   Az  álmot,   Segít   A  valóságot   Megtalálnod       Amikor   kamasz   voltam,   a   testi   tökéletlenség   legapróbb   megnyilvánulási   formáját   is   igyekeztem   eltávolítani   magamtól,   mely   kiszakítani   próbált   volna   vélt   valóságom   masszív,   gyermeki  hitrendszeréből.   Most   –   paradox   módon   –   ugyanennek   a   tökéletlenségnek   a   kifogyhatatlan   jeleit   hívom   magamhoz,   s   használom   pajzsként,   mert   érzem,   hogy   (meg)óv.   Érzem   és   tudom,   hogy   ez   az   egyetlen,   amit   hiteles,   igazi   valóságnak   nevezhetek.   A   tökéletesség   hibája,   az   igaz   hamissága,   a   biztos   elbizonytalanodása,   az   egész   része,   a   rész   egésze.     Aminek   megnyilatkozása   kapcsán   azért   érzünk   gyönyört,   mert   az   emberi   alkotni   tudás   képességét   elénk   tárja,   valamennyi   esendőségével   és  lehetőségfeltételével  együtt.   Ez   a   megrekedt   homokszem   a   gépezetben,   mely   látszólagos   szaggatottságánál   fogva   teremti   meg   a   folytonosságot,   hozza   létre   a   megismételhetetlent,   az   univerzálisban   az   individuálisat,  az  individuálisban  pedig  egy  egész  univerzumot.     Ennek  az  univerzumnak  a  vizuális  megnyilatkozásai  a  körülöttünk  látható  munkák,  melyek  a   fotográfia  kifejezésformáját  választották  maguknak.   Tudatos-­‐   vagy   véletlenszerű   töredezettségeikkel,   hibagenerálásaikkal   új   rendezőelvet   teremtenek,   mely   rendezőelv   feloldódva   a   káoszban,   megadva   magát   a   rendezetlenségnek   új   koncepciót   is   teremt,   ezzel   együtt   pedig   új   szemléletet,   új   esztétikai   minőséget,   egy   alternatív   lehetőséget  a  befogadás  számára.     Elvenni   magunkból   valamit   a   vizuális   információtartalom   rovására   voltaképpen   nem   más,   mint   lehetőség   önmagunk   megkeresésére.   Minden   egyes   az   alkotók   által   konceptuálisan   felépített  vizuálisan  roncsolt  tartalmi  elemmel  az  ‘én’  megtagadásra  kerül,  hogy  feladjon  valamit   abból  a  hitetlenségből,  amit  az  ezerszer  is  elképzelt  ‘én’  őrült  dokumentálási  kényszere  jellemez  a   lét  bizonytalanságában.  Hogy  valami  olyat  láttasson,  ami  ott  sincs,  ami  talán  nem  is  létezik  és  amit   hiánynak   nevezünk.   Azonban   ez   a   hiány   most   lehetőség,   egy   hely,   ahová   az   igazi   tartalom   kerülhet.       A  szakdolgozatomban  arról  írtam,  hogy  egy  nap  összetörött  az  i-­‐pod-­‐om  kijelzője  és  a  szem   által   nem   olvasható   zajos,   villódzó   kódjeleket   közvetítve   jelezte   még   éppeni   használhatóságát.   Semmit  nem  láttam  a  képernyőn  –  e  hibás  esztétikától  eltekintve  –,  de  funkcionálisan  kezelhető   maradt.   A   hiba   megpillantásakor   pontosan   azt   éreztem,   amit   egy   glitch-­‐et   megpillantva   érez   az   ember,   hogy   a   felfedezésnek   micsoda   sokkoló,   döbbenet   teli   csodálata   éri,   esztétikai   gyönyör,   tudni   akarás.   E   különc   bájból   adódó   büszkeség   fogott   el.   Birtoklási   vágy.   Identitás   tudat:   „Az   enyém!”   Mindemellett   megosztani   akarás:   Tudtam,   hogy   mindez   már   régen   túlemelkedett   a   meghibásodás   jelentéstartományán   és   egy   másik   valóság   részévé   vált:   a   hibaizmus   világának   részévé.   Azt   azonban   nem   tudtam,   hogy   akkori,   frissen   hódított   fogalmaim   mint   ‘glitch’   és   ez   a   világ   egy  nap  fotográfiákban  körülvesz  és  én  elmondhatom,  hogy  milyen  jó,  hogy  van.       Abaffy  Kinga   Elhangzott:  2014.  szeptember  4,  Casati  Art  Corner  galéria  


Képkatalógus

                               


A. Fehér  Vera  http://ffs.hu/profile/FeherVera   Chapeau  Noir,  2010.     c-­‐print  dibond  lemezre  kasírozva,  60x135cm      

  A  képen  halszem  optikával  készült  két  szomszédos  filmkockáról  készült  nagyítás  látható.   Éjszakai   felvétel,   a   többször   villanó   világítás   illetve   a   multiexpozíciók   is   többszörösen   befolyásolták  mindkét  képet.    


Altnőder Emese  http://altnoder.blogspot.hu/   Cím  nélkül,  2011.   gicléé  print,  70x70  cm    


Borsay Márti  http://borsaymarti.blogspot.hu/   Kertmozi,  2008.     gicléé  print,  dibondon,  49x49cm    


Biró Eszter  http://www.eszti.com/   Halotti  maszk,  2013.   Cinkmetszet,  fotó  alapján    

  A  fotográfia  felfedezése  előtt  a  halotti  maszk  készítése  volt  az  egyik  bizonyítéka  annak,   hogy   valaki   élt.   A   festmény,   mint   portré   nem   olyan   lenyomat,   mint   a   maszk,   ami   közvetlen,   analóg   és   mechanikus,   mint   a   fotó.   Ezért   készíttettem   egy   gipszmaszkot   az   arcomról,   és   ezt   kiöntöttem   viaszból.   Azért   a   viaszt   választottam   a   maszk   anyagaként,   mert   az   első   negatív   viaszozott   pozitív   kép   volt.   Platón   a   memória   médiumára   a   viasz   metaforáját   használja,   amiben   mintát,   lenyomatott   hagy   az   emlék.   Három   viaszmaszkot   készítettem,  amiknek  elvileg  azonosnak  kellett  volna  lenniük,  mégis  különbözőek  lettek.   A   viaszmaszkok   negatívként   viselkednek,   a   beleragadt   gipszpor   olyan,   mint   az   ezüstszemcsék.   Ráadásul   mikor   átvilágítottam   a   maszkokat,   a   pozitív   kép   a   maszkról   negatívnak   tűnt,   a   negatív   pedig   pozitívnak.   A   maszkokról   készült   fényképet,   amit   cinklapba  akartam  metszeni,  bitmapra  állítottam  és  raszterizáltam,  így  a  kép  egy  átlátszó   filmhordozóra   nyomtatva   fekete   pontokból   állt   össze.   Ezt   a   képet   egy   fényérzékeny   anyaggal  bevont  cinklemezre  exponáltam.  Mosás  után  elkezdtem  a  cinklapot  maratni.  A   fekete   pontok   a   nem   beexponált   fényérzékeny   anyag   helyén   tüskékké   maródtak.   Amikor   kész   volt   a   maratás,   fekete   tintát   tettünk   fel   rá,   így   a   cinklap   kicsit  dagerrotípia-­‐szerű   lett.   Olyan,   mint   egy   régi   fénykép,   de   nem   az.   A   kép   ugrál   a   hagyományos   és   a   modern,   a   digitális  és  az  analóg  kép  között.  


Eperjesi Ágnes  –  Várnagy  Tibor  http://www.eperjesi.hu/   Egy  könyv,  1992.     Japánkötés,  A/5,  64p.        

  Fürdőképek  1-­‐8.,  1992.  (részlet  a  sorozatból)    

» Egy  nő  és  egy  férfi   egyazon  fürdőkádban.   Szolarizált  testnega-­‐ tívok  késleltetett   fixálással.  


Martinkó Márk  http://mmarkblog.blogspot.hu/   Önarckép  /  Self,  2011.     lambda  print,  49x36,75  cm      

  Mielőtt   végleg   tönkrement   volna   a   legelső   digitális   fényképezőgépem,   még   csináltam   magamról  egy  selfie-­‐t.  Bár  akkoriban  még  fogalmam  sem  volt  erről  a  kifejezésről.  


Rácmolnár Milán  https://www.behance.net/szerblisztes     Fashion  Bending,  2012.  (részlet  a  sorozatból)     digital  print,  50x35  cm    

  Ennek   a   divatanyagnak   a   minimalista   megjelenését   egy   glitch   látványvilággal   akartam   keverni,   így   létrehozván   egy   szokatlan   kinézetű,   de   esztétikus   sorozatot.   Képeimet   hangfájllá  alakítottam,  s  egy  hangszerkesztő  programmal  szerkesztettem  őket.  Ennek  az   eljárásnak   köszönhetőek   ezek   az   extrém   effektusok.   Így   próbáltam   a   hibából   egyfajta   kifordított  esztétika  rendszert  létrehozni.  


Regős Benedek  http://zpravo.szifon.hu/   Simulacrum,  2012.     transzparens  printek  lightboxban,  30x22  cm    

  A   Vakok   Állami   Intézetének   kiállításán   ismert   celebritások,   politikusok   és   sportolók   –   bőrszerű  Oxam  szilikongumival  bevont  –  arcmásai  sorakoznak.  A  látássérülteknek  készült,   tapintható   arclenyomatok   hosszú   és   komplikált   mintavételezési   procedúrával   készültek   az   alanyok   arcáról,   30   perces   mozdulatlanság   árán.   Fotóprojektemben   ezen   arcmások   entitása   és   a   fotográfia   médiuma   közötti   párhuzamok   feltérképezése   foglalkoztatott.   Mennyiben   feleltethető   meg   az   arcmásolat   a   fotografikus   kép   attribútumaival   (tárgyilagosság,   sokszorosíthatóság,   „megfagyasztott   képmás”)?   Egy   ismeretlen   személyről   készült   letapogatható,   háromdimenziós   másolat   hasonlóan   mutat   újat   egy   látássérültnek,  mint  nekem  az  illetőről  készült  kétdimenziós  fénykép?  Melyikről  ismerem   fel,   melyik   jellemzi   jobban   az   eredeti   személyt?   Milyen   párhuzam   fedezhető   fel   a   kimerevített  fotóportré,  és  a  szintén  kimerevített  arclenyomat  között?  Azzal  a  gesztussal,   hogy   az   arcmásokat   a   fotográfia   –   emberi   látást   imitáló   –   eszközével   reprodukálom,   a   tapinthatót   a   fényhatások   segítségével   két   dimenzióba   redukálom,   ezzel   egy   paradox   önreflexióra   teszek   kísérletet.   Átértékelem,   kihangsúlyozom,   de   meg   is   kérdőjelezem   saját   látásom   képességét,   ahogy   egyúttal   a   fotográfiai   látásmód   sajátosságait   és   hiányosságait  is.    


Schumann Bianka  http://biankaschumann.wix.com/biankaschumann   Pont,  2013.   fekete-­‐fehér  roll      

  Munkámban   a   testtel   mint   médiummal   foglalkoztam,   amely   elkészítését   Hamvas   Béla   alábbi  idézete  inspirálta.  Személyes  kapcsolatomat  fényképezve  érintéseket  örökítettem   meg,  azt  a  felületet  pedig  karcolási  technikával  fedtem  el.     „A   májá   szanszkrit   szó   és   varázslatot   jelent.   A   metafizika   azt   mondja,   hogy   ez   az   egész   látható  világ  varázslat,  májá,  mert  semmi  abból,  amit  az  ember  érzékeivel  tapasztal,  nem   valóság.  Ha  a  lény  éber,  nem  is  káprázik  el,  csak  ha  alvajáró.  Ezért  az  érzéki  világ,  amely   valóságosnak   látszik,   nem   egyéb,   mint   az   alvajáró   lény   káprázata.   Tárgyi   valóság   nincs.   Mindaz,   ami   külsőnek   látszik,   a   nem   éber   lény   önvarázslata.   A   világ   nem   hely,   hanem   állapot.   És   ez   az   állapot   a   varázslat,   a   májá.   Nem   valóságos,   hogy   ülök   és   nézek   és   gondolkozom.   Varázslat.   Varázslat,   félálomban   tévelygő   énem   látja   csak,   a   valóságban   nincs.   Alaptalan   és   ostoba,   de   az   ember   mégis   beleremeg   abba,   hogy   hátha   igaz.   Lehetetlen,   hogy   bárki   is   kivonja   magát   hatása   alól.   Kihív   és   felizgat   vagy,   mert   annyira   komolytalan,   vagy,   mert   annyira   igaz.   Ki   tudja?   Ki   tudhatja?   .....   Az   egyetlen   gondolat,   amely   az   életet   ki   tudja   fejezni:   a   májá   őrületének   misztériuma.   Minden   alkalommal   reszketni   kezdek,   amikor   felmerül   a   gyanúm,   hogy   mindaz   ami   körülvesz:   varázslat..a   magam  alvajáró  énjének  varázslata.”     /Hamvas  Béla,  részlet/  


Schuller Judit  Flóra  http://ffs.hu/profile/SchullerJuditFlora   ID,  2013.   Kontaktok  14×18-­‐as  fotópapíron      

  2013-­‐ban  Izraelben  tett  utazásom  során  egy  ellenőrzés  céljából  készített  kártyát  kaptam  a   reptéren.  Az  alapadataim  mellett  egy  vonalkód  és  az  útlevelemen  lévő  igazolványképből   készített   fotóalapú   kód   szerepeltek   a   kártyán.   Az   arcképem   szinte   felismerhetetlenné   vált,   kódként   működő   képpontok   halmazává   avanzsálódott,   egy   funkcióját   vesztett   igazolványkép   lett   belőle.   Foglalkoztatni   kezdett   az   arctalanná   vált,   rendeltetésüket   vesztett   igazolványképek   problémaköre.   Összegyűjtöttem   ismeretlen   emberek   igazolványfotóit,   majd   digitálisan   roncsoltam   őket.   A   felbontást   olyan   alacsonyra   vettem,   hogy   a   fotókon   az   alakok   körvonalai   megmaradjanak,   de   azontúl   semmi   arcszerű   vonás   ne   legyen   rajtuk   felfedezhető.   Ezáltal   pixelekből   álló   digitális   adatokká   váltak,   csak   úgy,   mint  az  én  kóddá  változtatott  útlevélképem,  amelynek  információrétegét  viszont  szabad   szemmel,  technikai  apparátus  segítsége  nélkül  nem  lehet  dekódolni.  A  rendeltetés  nélkül   maradt   arcképekből   szerettem   volna   kivonni   a   digitális   megjelenés   rétegét   és   technikai   eszköz   közvetítése   nélkül   létező,   kézzel   fogható   papírképet   készíteni   belőlük.   Fotópapírra   kontaktoltam   a   képeket,   új   értelmezési   terepet   és   funkciót   adva   ezáltal   az   igazolványfotóknak.    


Sprenc Balázs  http://www.sprenc.com/       Fade  to  Black  –  Erzsi  néni,  2011.   polaroid  

A Polaroid   hollandiai   gyárának   utolsó   terméke   egy   olyan   instant   film   volt,   amelynek   egyik   legérdekesebb  tulajdonsága,  hogy  körülbelül  egy  napon  belül  a  rajta  található  kép  szinte  teljesen   feketévé,   semmivé   válik.   Mielőtt   mindez   megtörténne,   a   kép   folyamatosan   változik:   a   kezdeti,   túlnyomóan  zöldes  árnyalatok  folyamatosan  mennek  át  barnába,  majd  pedig  sötétednek  tovább,   amíg  el  nem  érik  a  képi  információt  már  alig  tartalmazó  formájukat.   A  “Fade  to  Black”  sorozatomban  a  polaroid  képek  változását,  eltűnését  próbáltam  párhuzamba   állítani   az   öregedés   folyamatával,   ezért   is   választottam   alanyaimnak   életük   nagyobb   részét   már   maguk   mögött   tudó,   idős   embereket.   Egy   szkenner   segítségével   dokumentáltam   a   képek   folyamatos   elsötétedését,   minden   egyes   felvételről   100-­‐120   digitális   lenyomat   készült.   Ezekből   a   képsorozatokból  emeltem  ki  és  állítottam  egymás  mellé  minden  alanyról  öt  felvételt.       Mother,  2009   lejárt  4x5”-­‐es  polaroid    

Lejárt  és  félig  kiszáradt  polaroid  találkozása  a  véletlennel.        


Sprenc Balázs  http://www.sprenc.com/       Falling  to  pieces  ,  2010.   Polaroid  emulzó  transzfer  akvarell  papíron    

Polaroid  önarcdarabolás.  


Szántói Lilla  http://lillaszantoi.com/   (A),  2013.     A4  xerox;  12x18  inkjet  print    

  Nyomhagyások   testünkön,   sebeink.   Akár   pillanatnyiak,   akár   maradandóak,   utalnak   ránk   és  cselekvéseinkre.  Nem  tudjuk  levetni  őket,  testünk  akaratunkon  kívül  őrzi  meg  felületén   ezeket   a   sebeket,   kisebb   hibáinkat,   és   öregszik   velünk   együtt.   A   test   médium   jellegéből   kiindulva   párosítottam   azt   az   általam   használt   közvetítő   felülettel,   a   képpel.   A   fénymásolással   történő   képroncsolás   lehetővé   tette,   hogy   a   testi   hibákat   jelentésüktől   megfosztva,   kizárólag   képi   elemként,   hiányként   vagy   többletként   kezelhessem.   Ezáltal   ahogy   a   képpontok   fokozatosan   már-­‐már   csak   fehérre   és   feketére   redukálódnak,   úgy   tűnik  el  a  műtéti  heg,  vagy  nő  vissza  a  haj  is.  


Vachter János  http://yanblogja.blogspot.hu/     Mr.,  2011.   49x49cm     Egy  középformátumú   filmtekercs  kifutó   képkockája,  keresztben  a   korrodált  filmcsipesz   hagyott  nyomot,  mely   egyszerre  utal  az   esetlegességre  és  az   elmúlásra.  

 

  Elbert,  2013.   39x49  cm    

Egy nedves  kollódiumos   lemez,  rontott,   multiexpó  próbája  

 


Zselinsky Miroslav  –  Sprenc  Balázs  http://www.zselinsky.com/   ME2,  2008-­‐2012,  részlet  a  sorozatból   multiexpó,  giclée  nyomat  dibond  lemezre  kasírozva,  100x100  cm    

  Minden   képkockára   két   expozíció   került.   Egymástól   függetlenül   dolgoztunk,   különböző   helyeken  (Tallinn,  Pozsony,  Budapest,  Amszterdam,  stb.)  két  éven  keresztül.  Nem  tudtuk,   hogy   az   adott   tekercsre   mit   fotózott   a   másik,   ilyenformán   a   véletlen   szerkesztette   egymásra   a   képrétegeket.   A   véletlen   szerepét   tovább   erősítette   a   használt   technika:   a   szabályozatlan  szín-­‐  és  kontrasztviszonyokat  eredményező  kereszthívott  diafilm,  valamint   a  képalkotás  lehetőségeit  minimálisra  redukáló  műanyag  fényképezőgép.  A  szelektálás  és   a   képek   sorrendjének   meghatározása,   mint   végső,   tudatos   gesztus   zárja   az   alkotófolyamatot.  

Profile for Geller Judit

Arcok, testek: lenyomatok és átiratok (katalógus)  

http://ffs.hu/profiles/blogs/arcok-testek-lenyomatok-es-atiratok

Arcok, testek: lenyomatok és átiratok (katalógus)  

http://ffs.hu/profiles/blogs/arcok-testek-lenyomatok-es-atiratok

Advertisement