Arcok, testek: lenyomatok és átiratok (katalógus)

Page 1

ARCOK, TESTEK: LENYOMATOK ÉS ÁTIRATOK A HIBAISTA CSOPORT ÉS A FIATALOK FOTÓMŰVÉSZETI STÚDIÓJA KÖZÖS KIÁLLÍTÁSA

Rácmolnár Milán: Fashion Bending, 2012.

CASATI Art Corner Galéria (H-­‐1061 Budapest, Paulay Ede utca 31.) Megnyitó: 2014. szeptember 4. 19h Megnyitja: Abaffy Kinga (Design-­‐ és művészetteoretikus) Megtekinthető: 2014. szeptember 30. mindennap du 16-­‐19h között, ill. előzetes bejelentkezéssel Kiállítók: A. Fehér Vera, Altnőder Emese, Borsay Márti, Biró Eszter, Eperjesi Ágnes – Várnagy Tibor, Martinkó Márk, Rácmolnár Milán, Regős Benedek, Schumann Bianka, Schuller Judit Flóra, Sprenc Balázs, Szántói Lilla, Vachter János, Zselinsky Miroslav Kurátor: Gellér Judit http://ffs.hu/ http://hibaistaklub.blogspot.hu/ http://www.casatiartcorner.com/


Deák Botond költői szabadság. megigazítom ( Malcolm L. Lowrynak ) „Nekem nincs házam, csak árnyékom. De ha magának szüksége van egy árnyékra Az én árnyékom a magáé.” hátul tarkóján psyché-­‐konty kezében nárcisz-­‐fejsze aztán csak húzni, rángatni hogy nyomtalanítson a test a földön izzadt bika, ázott bárány, mindegy úgy is zuhog mintha a folyónak lenne adva minden vízcsepp minden kapilláris, minden halánték vállra vetett, zsíros bőrkabát a bélés látszik csak nyakhosszat kötél, vizelés folyás van és előengesztelés aztán a puhaságon, a kispárna-­‐tükrön a nagypárna-­‐tükrön, ott a fej, ott a fogsor ami a körömágyról foggal tépi a bőrt1 Az arc, a test, a bőr, a szőr, s rajta az öltözet az, mely megjeleníti, azonosíthatóvá és emlékeztethetővé teszi az embert mások számára. Megjelenésünk, egyfajta önkifejezési eszközként – öltözködéssel, sminkkel, tetoválásokkal, piercing használatával, testedzéssel vagy műtéti beavatkozásokkal egyaránt – manipulálható, átalakítható. A különböző (technikai) képeken való megjelenés és megjelenítés pedig mindezen változtatási lehetőségek variációinak még gazdagabb tárházát kínálja fel. Az emberi arc és alak minden elképzelhető módon – mezítelen valójában, feldíszítve, kitakarva, egészében vagy részleteiben egyaránt – megjeleníthető, azonban a személyiség, vagy épp az aktuális lélektani állapot ábrázolása sohasem vákuumban nyilvánul meg, hanem strukturált helyzetekben, döntések sorozatán keresztül. Az „Arcok, testek: lenyomatok és átiratok” című kiállítás a Hibaista művészcsoport és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója tagjainak munkáiból válogatva mutat fel olyan kortárs arc-­‐ és testábrázolásokat, melyek az azonosíthatóság és az azonosíthatatlanság, az emlékezés és a felejtés, az alakítás és az önátalakítás, a beavatkozás vagy épp a technikai, fotografikus képek készítése közben bekövetkezett eseti hibák, a véletlenszerűség esztétikáját vizsgálják. Amellett, hogy a válogatás elsődleges szempontja az volt, hogy bemutassa az arc és test reprezentációs lehetőségeinek és kifejezésmódjainak sokféleségét, rámutat a kortárs fotográfia eszközhasználatát jellemző változatosságra is, hiszen a kiállításon a legkülönbözőbb technikák (analóg módszerek, fotogram, polaroid, digitális technológia stb.) és installálási módok jelennek meg. Gellér Judit

1

Deák Botond „dD a másnak indult” című kötetéből, Seneca Könyvkiadó, 1998.


Reménytlen hajsza Ki hajtja? Ki hajtja, Az álmot, Segít A valóságot Megtalálnod Amikor kamasz voltam, a testi tökéletlenség legapróbb megnyilvánulási formáját is igyekeztem eltávolítani magamtól, mely kiszakítani próbált volna vélt valóságom masszív, gyermeki hitrendszeréből. Most – paradox módon – ugyanennek a tökéletlenségnek a kifogyhatatlan jeleit hívom magamhoz, s használom pajzsként, mert érzem, hogy (meg)óv. Érzem és tudom, hogy ez az egyetlen, amit hiteles, igazi valóságnak nevezhetek. A tökéletesség hibája, az igaz hamissága, a biztos elbizonytalanodása, az egész része, a rész egésze. Aminek megnyilatkozása kapcsán azért érzünk gyönyört, mert az emberi alkotni tudás képességét elénk tárja, valamennyi esendőségével és lehetőségfeltételével együtt. Ez a megrekedt homokszem a gépezetben, mely látszólagos szaggatottságánál fogva teremti meg a folytonosságot, hozza létre a megismételhetetlent, az univerzálisban az individuálisat, az individuálisban pedig egy egész univerzumot. Ennek az univerzumnak a vizuális megnyilatkozásai a körülöttünk látható munkák, melyek a fotográfia kifejezésformáját választották maguknak. Tudatos-­‐ vagy véletlenszerű töredezettségeikkel, hibagenerálásaikkal új rendezőelvet teremtenek, mely rendezőelv feloldódva a káoszban, megadva magát a rendezetlenségnek új koncepciót is teremt, ezzel együtt pedig új szemléletet, új esztétikai minőséget, egy alternatív lehetőséget a befogadás számára. Elvenni magunkból valamit a vizuális információtartalom rovására voltaképpen nem más, mint lehetőség önmagunk megkeresésére. Minden egyes az alkotók által konceptuálisan felépített vizuálisan roncsolt tartalmi elemmel az ‘én’ megtagadásra kerül, hogy feladjon valamit abból a hitetlenségből, amit az ezerszer is elképzelt ‘én’ őrült dokumentálási kényszere jellemez a lét bizonytalanságában. Hogy valami olyat láttasson, ami ott sincs, ami talán nem is létezik és amit hiánynak nevezünk. Azonban ez a hiány most lehetőség, egy hely, ahová az igazi tartalom kerülhet. A szakdolgozatomban arról írtam, hogy egy nap összetörött az i-­‐pod-­‐om kijelzője és a szem által nem olvasható zajos, villódzó kódjeleket közvetítve jelezte még éppeni használhatóságát. Semmit nem láttam a képernyőn – e hibás esztétikától eltekintve –, de funkcionálisan kezelhető maradt. A hiba megpillantásakor pontosan azt éreztem, amit egy glitch-­‐et megpillantva érez az ember, hogy a felfedezésnek micsoda sokkoló, döbbenet teli csodálata éri, esztétikai gyönyör, tudni akarás. E különc bájból adódó büszkeség fogott el. Birtoklási vágy. Identitás tudat: „Az enyém!” Mindemellett megosztani akarás: Tudtam, hogy mindez már régen túlemelkedett a meghibásodás jelentéstartományán és egy másik valóság részévé vált: a hibaizmus világának részévé. Azt azonban nem tudtam, hogy akkori, frissen hódított fogalmaim mint ‘glitch’ és ez a világ egy nap fotográfiákban körülvesz és én elmondhatom, hogy milyen jó, hogy van. Abaffy Kinga Elhangzott: 2014. szeptember 4, Casati Art Corner galéria


Képkatalógus


A. Fehér Vera http://ffs.hu/profile/FeherVera Chapeau Noir, 2010. c-­‐print dibond lemezre kasírozva, 60x135cm

A képen halszem optikával készült két szomszédos filmkockáról készült nagyítás látható. Éjszakai felvétel, a többször villanó világítás illetve a multiexpozíciók is többszörösen befolyásolták mindkét képet.


Altnőder Emese http://altnoder.blogspot.hu/ Cím nélkül, 2011. gicléé print, 70x70 cm


Borsay Márti http://borsaymarti.blogspot.hu/ Kertmozi, 2008. gicléé print, dibondon, 49x49cm


Biró Eszter http://www.eszti.com/ Halotti maszk, 2013. Cinkmetszet, fotó alapján

A fotográfia felfedezése előtt a halotti maszk készítése volt az egyik bizonyítéka annak, hogy valaki élt. A festmény, mint portré nem olyan lenyomat, mint a maszk, ami közvetlen, analóg és mechanikus, mint a fotó. Ezért készíttettem egy gipszmaszkot az arcomról, és ezt kiöntöttem viaszból. Azért a viaszt választottam a maszk anyagaként, mert az első negatív viaszozott pozitív kép volt. Platón a memória médiumára a viasz metaforáját használja, amiben mintát, lenyomatott hagy az emlék. Három viaszmaszkot készítettem, amiknek elvileg azonosnak kellett volna lenniük, mégis különbözőek lettek. A viaszmaszkok negatívként viselkednek, a beleragadt gipszpor olyan, mint az ezüstszemcsék. Ráadásul mikor átvilágítottam a maszkokat, a pozitív kép a maszkról negatívnak tűnt, a negatív pedig pozitívnak. A maszkokról készült fényképet, amit cinklapba akartam metszeni, bitmapra állítottam és raszterizáltam, így a kép egy átlátszó filmhordozóra nyomtatva fekete pontokból állt össze. Ezt a képet egy fényérzékeny anyaggal bevont cinklemezre exponáltam. Mosás után elkezdtem a cinklapot maratni. A fekete pontok a nem beexponált fényérzékeny anyag helyén tüskékké maródtak. Amikor kész volt a maratás, fekete tintát tettünk fel rá, így a cinklap kicsit dagerrotípia-­‐szerű lett. Olyan, mint egy régi fénykép, de nem az. A kép ugrál a hagyományos és a modern, a digitális és az analóg kép között.


Eperjesi Ágnes – Várnagy Tibor http://www.eperjesi.hu/ Egy könyv, 1992. Japánkötés, A/5, 64p.

Fürdőképek 1-­‐8., 1992. (részlet a sorozatból)

» Egy nő és egy férfi egyazon fürdőkádban. Szolarizált testnega-­‐ tívok késleltetett fixálással.


Martinkó Márk http://mmarkblog.blogspot.hu/ Önarckép / Self, 2011. lambda print, 49x36,75 cm

Mielőtt végleg tönkrement volna a legelső digitális fényképezőgépem, még csináltam magamról egy selfie-­‐t. Bár akkoriban még fogalmam sem volt erről a kifejezésről.


Rácmolnár Milán https://www.behance.net/szerblisztes Fashion Bending, 2012. (részlet a sorozatból) digital print, 50x35 cm

Ennek a divatanyagnak a minimalista megjelenését egy glitch látványvilággal akartam keverni, így létrehozván egy szokatlan kinézetű, de esztétikus sorozatot. Képeimet hangfájllá alakítottam, s egy hangszerkesztő programmal szerkesztettem őket. Ennek az eljárásnak köszönhetőek ezek az extrém effektusok. Így próbáltam a hibából egyfajta kifordított esztétika rendszert létrehozni.


Regős Benedek http://zpravo.szifon.hu/ Simulacrum, 2012. transzparens printek lightboxban, 30x22 cm

A Vakok Állami Intézetének kiállításán ismert celebritások, politikusok és sportolók – bőrszerű Oxam szilikongumival bevont – arcmásai sorakoznak. A látássérülteknek készült, tapintható arclenyomatok hosszú és komplikált mintavételezési procedúrával készültek az alanyok arcáról, 30 perces mozdulatlanság árán. Fotóprojektemben ezen arcmások entitása és a fotográfia médiuma közötti párhuzamok feltérképezése foglalkoztatott. Mennyiben feleltethető meg az arcmásolat a fotografikus kép attribútumaival (tárgyilagosság, sokszorosíthatóság, „megfagyasztott képmás”)? Egy ismeretlen személyről készült letapogatható, háromdimenziós másolat hasonlóan mutat újat egy látássérültnek, mint nekem az illetőről készült kétdimenziós fénykép? Melyikről ismerem fel, melyik jellemzi jobban az eredeti személyt? Milyen párhuzam fedezhető fel a kimerevített fotóportré, és a szintén kimerevített arclenyomat között? Azzal a gesztussal, hogy az arcmásokat a fotográfia – emberi látást imitáló – eszközével reprodukálom, a tapinthatót a fényhatások segítségével két dimenzióba redukálom, ezzel egy paradox önreflexióra teszek kísérletet. Átértékelem, kihangsúlyozom, de meg is kérdőjelezem saját látásom képességét, ahogy egyúttal a fotográfiai látásmód sajátosságait és hiányosságait is.


Schumann Bianka http://biankaschumann.wix.com/biankaschumann Pont, 2013. fekete-­‐fehér roll

Munkámban a testtel mint médiummal foglalkoztam, amely elkészítését Hamvas Béla alábbi idézete inspirálta. Személyes kapcsolatomat fényképezve érintéseket örökítettem meg, azt a felületet pedig karcolási technikával fedtem el. „A májá szanszkrit szó és varázslatot jelent. A metafizika azt mondja, hogy ez az egész látható világ varázslat, májá, mert semmi abból, amit az ember érzékeivel tapasztal, nem valóság. Ha a lény éber, nem is káprázik el, csak ha alvajáró. Ezért az érzéki világ, amely valóságosnak látszik, nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. Tárgyi valóság nincs. Mindaz, ami külsőnek látszik, a nem éber lény önvarázslata. A világ nem hely, hanem állapot. És ez az állapot a varázslat, a májá. Nem valóságos, hogy ülök és nézek és gondolkozom. Varázslat. Varázslat, félálomban tévelygő énem látja csak, a valóságban nincs. Alaptalan és ostoba, de az ember mégis beleremeg abba, hogy hátha igaz. Lehetetlen, hogy bárki is kivonja magát hatása alól. Kihív és felizgat vagy, mert annyira komolytalan, vagy, mert annyira igaz. Ki tudja? Ki tudhatja? ..... Az egyetlen gondolat, amely az életet ki tudja fejezni: a májá őrületének misztériuma. Minden alkalommal reszketni kezdek, amikor felmerül a gyanúm, hogy mindaz ami körülvesz: varázslat..a magam alvajáró énjének varázslata.” /Hamvas Béla, részlet/


Schuller Judit Flóra http://ffs.hu/profile/SchullerJuditFlora ID, 2013. Kontaktok 14×18-­‐as fotópapíron

2013-­‐ban Izraelben tett utazásom során egy ellenőrzés céljából készített kártyát kaptam a reptéren. Az alapadataim mellett egy vonalkód és az útlevelemen lévő igazolványképből készített fotóalapú kód szerepeltek a kártyán. Az arcképem szinte felismerhetetlenné vált, kódként működő képpontok halmazává avanzsálódott, egy funkcióját vesztett igazolványkép lett belőle. Foglalkoztatni kezdett az arctalanná vált, rendeltetésüket vesztett igazolványképek problémaköre. Összegyűjtöttem ismeretlen emberek igazolványfotóit, majd digitálisan roncsoltam őket. A felbontást olyan alacsonyra vettem, hogy a fotókon az alakok körvonalai megmaradjanak, de azontúl semmi arcszerű vonás ne legyen rajtuk felfedezhető. Ezáltal pixelekből álló digitális adatokká váltak, csak úgy, mint az én kóddá változtatott útlevélképem, amelynek információrétegét viszont szabad szemmel, technikai apparátus segítsége nélkül nem lehet dekódolni. A rendeltetés nélkül maradt arcképekből szerettem volna kivonni a digitális megjelenés rétegét és technikai eszköz közvetítése nélkül létező, kézzel fogható papírképet készíteni belőlük. Fotópapírra kontaktoltam a képeket, új értelmezési terepet és funkciót adva ezáltal az igazolványfotóknak.


Sprenc Balázs http://www.sprenc.com/ Fade to Black – Erzsi néni, 2011. polaroid

A Polaroid hollandiai gyárának utolsó terméke egy olyan instant film volt, amelynek egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy körülbelül egy napon belül a rajta található kép szinte teljesen feketévé, semmivé válik. Mielőtt mindez megtörténne, a kép folyamatosan változik: a kezdeti, túlnyomóan zöldes árnyalatok folyamatosan mennek át barnába, majd pedig sötétednek tovább, amíg el nem érik a képi információt már alig tartalmazó formájukat. A “Fade to Black” sorozatomban a polaroid képek változását, eltűnését próbáltam párhuzamba állítani az öregedés folyamatával, ezért is választottam alanyaimnak életük nagyobb részét már maguk mögött tudó, idős embereket. Egy szkenner segítségével dokumentáltam a képek folyamatos elsötétedését, minden egyes felvételről 100-­‐120 digitális lenyomat készült. Ezekből a képsorozatokból emeltem ki és állítottam egymás mellé minden alanyról öt felvételt. Mother, 2009 lejárt 4x5”-­‐es polaroid

Lejárt és félig kiszáradt polaroid találkozása a véletlennel.


Sprenc Balázs http://www.sprenc.com/ Falling to pieces , 2010. Polaroid emulzó transzfer akvarell papíron

Polaroid önarcdarabolás.


Szántói Lilla http://lillaszantoi.com/ (A), 2013. A4 xerox; 12x18 inkjet print

Nyomhagyások testünkön, sebeink. Akár pillanatnyiak, akár maradandóak, utalnak ránk és cselekvéseinkre. Nem tudjuk levetni őket, testünk akaratunkon kívül őrzi meg felületén ezeket a sebeket, kisebb hibáinkat, és öregszik velünk együtt. A test médium jellegéből kiindulva párosítottam azt az általam használt közvetítő felülettel, a képpel. A fénymásolással történő képroncsolás lehetővé tette, hogy a testi hibákat jelentésüktől megfosztva, kizárólag képi elemként, hiányként vagy többletként kezelhessem. Ezáltal ahogy a képpontok fokozatosan már-­‐már csak fehérre és feketére redukálódnak, úgy tűnik el a műtéti heg, vagy nő vissza a haj is.


Vachter János http://yanblogja.blogspot.hu/ Mr., 2011. 49x49cm Egy középformátumú filmtekercs kifutó képkockája, keresztben a korrodált filmcsipesz hagyott nyomot, mely egyszerre utal az esetlegességre és az elmúlásra.

Elbert, 2013. 39x49 cm

Egy nedves kollódiumos lemez, rontott, multiexpó próbája


Zselinsky Miroslav – Sprenc Balázs http://www.zselinsky.com/ ME2, 2008-­‐2012, részlet a sorozatból multiexpó, giclée nyomat dibond lemezre kasírozva, 100x100 cm

Minden képkockára két expozíció került. Egymástól függetlenül dolgoztunk, különböző helyeken (Tallinn, Pozsony, Budapest, Amszterdam, stb.) két éven keresztül. Nem tudtuk, hogy az adott tekercsre mit fotózott a másik, ilyenformán a véletlen szerkesztette egymásra a képrétegeket. A véletlen szerepét tovább erősítette a használt technika: a szabályozatlan szín-­‐ és kontrasztviszonyokat eredményező kereszthívott diafilm, valamint a képalkotás lehetőségeit minimálisra redukáló műanyag fényképezőgép. A szelektálás és a képek sorrendjének meghatározása, mint végső, tudatos gesztus zárja az alkotófolyamatot.