TITOXINE
Magyar Képzőművészeti Egyetem
Projektmenedzsment a képzőművészetben kurzus
Alkotók: © Illés Anna, Kelemen Kata, Stefán Laura, Tompai Noémi, Varga Viktória, Zsákai Gerda Szövegek: © Loj Bianka, Keszegh Ágnes, Mészáros Luca Grafika: © Illés Anna, Zsákai Gerda Kurzusvezető: Gellér Judit 2024.
A kezedben tartott Zine egy pillanatnyi szösszenet jelenünk végtelen zűrzavarából. Egy kiemelt szegmense a minket foglalkoztató sokaságnak. Egyszerre görbe tükör a világ felé és szabadugrás érzelmi káoszunkba, amiben természetesen ott rezonálsz valahol te is. Hiszen, ha egy pillanatra is kinéztél saját kis bűvköröd határain túlra, akkor nem okozhat meglepetést a felmerülő témák absztrakt összevisszasága, holisztikussága: a média, a hatalmi harcok és a létbizonytalanságban szétszakított mentális „én” korszakunkra jellemző ADHD paralízisbe csavarodott fókuszvesztése, az egészségügy káosza, a háborús propaganda és politikai hatalmi harcok kilátástalanságából fakadó elveszettség érzése, a minket körülvevő rendszerek képlékeny mivolta, amelyek következtében már önmagunkat sem ismerjük fel a tükörben.
Hát igen, sok minden ez, mégis valahogy csak Egy. Hat gondolat, hat műtárgy összefonódva egy folyamban, amely e kor lenyomataként van jelen a kezedben. Gondolatok, érzelmek soraként, amelyek rajtunk átszűrődve hozzád jutottak. Nem kell, hogy szeresd, vagy minden mozzanatában megértsd, elég ha elfogadod, hogy a benned lévő káosz, legyen az információs vagy érzelmi, nem csak benned rezonál, hanem ott van mindannyiunkban. Bizonytalanság övez mindent és mindenkit. Amire mi két válasszal szolgálhatunk: alkoss, gondolkozz és kritizálj, vagy fuss és engedd, hogy saját tested ritmusa segítsen át az őrületen.
A média és a politikai propaganda jelen helyzetének határtalan fake news tornádójában sok esetben önmagunk és világunk ellenségévé válunk. A Covid-19, az orosz-ukrán– és a palesztinizraeli háború hírei karöltve az inflációs megszorításokkal sokakat űzött vadként rettentett meg a világtól, és annak komplex absztrakciójától. Hisz mi más lehet ez, mint valami rémes játék, fekete - fehér sakkjátszma, ahol sajnos sosem tudni ki is a jó, és ki hoz további romlást társadalmunkra. Zsákai Gerda stilizált kígyó-szörny párosa, rettenthetetlenül néz szembe egymással, nem tudni, hogy bajtársai vagy ellenségei egymásnak. Vagy talán egyik a másik tükörképe? Ha az utóbbi gondolatmenetet választjuk, akkor is ott a bizonytalanság: melyik oldal a valós és melyik egy hiteles másolat? Testük apró, virtuális adathalmaz pikkelyekből áll, míg tarajuk a harcos tribal tetkók mintázatát esztetizálja. Eredetük kevert szimbolizmusa, a jelen popkultúrális tetkó trendjeivel egyenes utalás a globális információs halmaz hullámaira, amelyek sok esetben válnak a politikai csatározások és társadalmi szürkezónák lecsapódásává. Ugyanakkor, a kettősség tökéletes szimmetriája megteremti a középutat, ami az egész egyesülésében negatív térként jelenik meg. Váltsunk fókuszt és lássuk meg a képben a képet. Mi is a fontos igazán, ami elénk van tolva, vagy a háttérben rejlő örök igazságok?
Csodaszer, ez majd segít! – halljuk az ígéretet az egészségügyi reklámokból, és orvosi ajánlókból. A gyógyszeripar gyakran egészségünk kárára hajszolja a profitot, miközben elvonja figyelmünket arról, mi folyik a háttérben. A kapitalista igények kiszolgálása révén e csodaszerek nem csak egészségünket, de pénztárcánkat is károsítják. A piaci logika mentén a gyógyszeripar azonnali, gyors megoldásokat ígér, nem pedig tartós eredményekkel szolgál. E kapitalista termelésben a hosszútávban való gondolkodás maximum egy adott gyógyszer szedési idejére vonatkozik.
Micsoda szerencse! Varga Viktória édesapja katonai szolgálata alatt rendkívüli ajánlattal találta magát szemben: egy új eljárással készített fogtömés lehetőségével, melyre ráadásul húsz év garanciát is ígért az orvos. Pontosan húsz év elteltével azonban Varga édesapja egykor kezelt fogaival együtt az orvoslásba vetett bizalmát is elvesztette. Apját katona ruhában megörökítő festményén sorra hullanak ki a fogai, az arc mégis mosolyog, megidézve ezzel egykori naiv örömét, és egymásra vetítve a két idősáv feszültségét. Varga Viktória görbe tükröt tart elénk, egyfajta figyelemfelhívásként.
Mennyiben bízhatunk az orvoslásban? Mi lesz velünk, ha beszedjük ezeket a gyógyszereket? Úgy egyáltalán, kiben és milyen mértékben bízhatunk a jelen fennálló kapitalista társadalomban?
Kelemen Kata Elrejtett érzelmek című festménye azt vizsgálja, hogy milyen hatással vannak ránk azok az érzelmek, gondolatok, személyes élmények és titkok, amiket csak nagyon kevés emberrel, vagy senkivel sem akarunk, esetleg nem merünk megosztani. A művész szerint belső világunk ezen titkainak személyiségformáló erejük van, ezáltal hatással lehetnek az önmagunkkal és másokkal való kapcsolataink alakulására. Ez arra kényszeríthet minket, hogy álarcok mögé rejtőzzünk és felvett szerepek szerint éljük mindennapjainkat. Létezik egyáltalán valaki, aki nem titkol semmit, és egymagában ugyanolyan önmaga, mint társaságban? Az elnémított érzelmeink folyamatosan sakkban tartanak, tudattalanul is tévútra visznek, menekülésre kényszerítenek bennünket. Téged és engem is, egészen addig, amíg már mi sem emlékszünk igazi valónkra. Te emlékszel rá? Vajon mit titkolsz Te, aki ezt a zinet forgatod? Ki van az álarcod mögött?
Illés Anna grafikája egy kutatás alapú munka, mely során a művész a fiatal generációt érintő droghasználat jelenségére kívánt reflektálni. A partidrogok hosszú listájáról a viszonylag könnyen elérhető, tabletta formában kapható – ezzel biztonságérzetet generáló – Extasy fogyasztására fókuszált, annak veszélyeit, hatásait, és a felhasználás okait vizsgálva. Az eredetileg MDMA-ként ismert szert az USA hadserege alkalmazta, ezt követően a pszichoterápiában is hasznosították, mint „gátláscsökkentő” gyógyszert. Később a központi idegrendszer stimuláns diszkó droggá vált, hiszen pszichés hatásai átmeneti felszabadulást biztosítanak a felhasználónak. A szer hatására a fogyasztót beszédes, vidám, pozitív hozzáállás jellemzi és szorongásérzete szinte teljesen elillan. Az eufória megszűnésével azonban az érzet a visszájára erősödik, ez a lejövő (comedown) jelenség, mely során a szerotoninszint jelentősen csökken, és a szervezetnek időre van szüksége, hogy visszaállítsa normál állapotba. E folyamat okozta depresszív, letargikus hangulat pedig ismételt drogfogyasztást, tolerancia kialakulásakor pedig állandó levertséget, öngyilkosságra való hajlamot eredményez. Ez azt jelenti, hogy a szorongás megszűnésére bevett pirula hosszú távon nem jelent megoldást, sőt, kifejezetten ront a helyzeten. A legfontosabb kérdés viszont az, hogy miért menekül egy fiatal a droghasználatba, ha problémája adódik?
Stefán Laura KÉPlékeny című fényképén három struktúra tárul elénk. Az előtérben a pókháló természetes, és a rács indusztriális architektúrája, majd a háttérben az elmosódott táj szerkezete osztja a képet eltérő, mégis szimbiózisban lévő egységekre. Az argentotípia a bizonytalanságot tematizálja, már csak médiumában is, hiszen ez egy nagyon érzékeny kémiai eljárás. A folyamat által különböző végeredményeket kaphatunk attól függően, mennyi anyagot használunk, milyen arányban, és hogy mennyi ideig zajlik egy-egy részfolyamat. Sok kísérletet kell végezni, melyek tapasztalatából következtetéseket vonhatunk le és egy jól működő rendszert alakíthatunk ki, azonban teljes kontrollt sosem érhetünk el. Mindig érhet valamilyen meglepetés, amely egyszerre adja a technika szépségét és nehézségét. Vizuálisan a pillanatban és a jövőben rejlő képlékenységet az elmosódott kontúrok épp úgy megjelenítik, mint a határozott vonalakból álló pókháló szerkezete. Ezt erősíti tovább az erős kontraszt a pókháló finomsága, illékonysága és a drót masszív megjelenése között, amely akár hierarchikus erőviszonyokra is utalhat. Azonban a drót sem védtelen az idő múlásával, a világ változékonyságával szemben, ki van téve a lassú erodálódásnak. Tehát a rendszerek, határok (legyen az országé, teleké, vagy saját személyes választóvonalunk) is újra meg újra változnak, lebontva az előzőt, felépítve egy újat.
Beszív, kifúj, beszív, kifúj. A levegő megtelíti a tüdőt, majd a lábak ritmusára elhagyja azt. Nem is a sebesség, mint inkább maga a cselekedet a fontos, a megtett méterek, amelyek egy ponton átszakítják a test és a racionalitás határait. A futó a futás végeztével tudatosan lazítja – nyújtja – végig a testét. Szerencsés az, aki a szabadban, a természetben tölthet időt. A futás segít a mentális és fizikai egészség javításában, fenntartásában. Csökkenti a stresszt, enyhíti a depresszió és a szorongás tüneteit. Napi akár húsz perc futás jó hatással van a szív- és érrendszerre. De vajon mindegy, hol futunk, milyen levegőt szívunk be? Természetesen nem. A káros anyagokkal telített levegő a város zajával együttesen sokat elvesz a mozgás öröméből, ugyanakkor a tétlenség sosem válasz. Tompai Noémi Levegőt! című fotósorozatán saját karját látjuk, amely az ég felé nyúl, mintha magát a mindenséget akarná elérni. Ugyanakkor, sosem csak önmagában, a szabad térrel körülvéve jelenik meg. Környezetével, a városi épületek és az erdei fák sorával közösen, egyenrangúan határolja az ég egy szeletét. A ruha és a napszakok változása az idő folytonosságára, a mindennapok körforgására utal. Az ismételt cselekedet – rituálé – pedig, mint egy meditatív kitárulkozás, hozza el az időtlenséget a mozgás pillanatában.