Page 1

B2

B1

mi, itt! we (are), here (and now)! ///A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) új tagjainak bemutatkozó kiállítása /////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// 2013.02.14.-2013.03.28.

Alkotók: Bakonyi Zsuzsa, Biró Eszter, Flohr Zsuzsi, Fodor Dániel János, Gosztom Gergő, Gyuricza Mátyás, Hodosy Enikő, Horváth János, Illés Katalin, Kollányi Péter, Martinkó Márk, Máté Balázs, Rácmolnár Milán, Standovár Júlia, Szalai Dániel, Szent-Iványi Réka, Zagyvai Sári Elméleti szekció: Gellér Judit, Kerekes Anna, Meggyesházi Éda, Pál Gyöngyi, Somosi Rita

////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// ////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// ////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// ////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// Ez a zine a kiállítás katalógusa. szerkesztette: Pál Gyöngyi szövegek: Gellér Judit, Kerekes Anna, Meggyesházi Éda, Pál Gyöngyi, Somosi Rita grafikai terv: Flohr Zsuzsi, flohrzsuzsi@gmail.com nyomdai munkálatok: Flohr Design and Consulting – Packshot Creative Media studio@flohr.hu felelős kiadó: Magyar Fotóművészek Szövetsége Az egyes hozzájárulások és képek szerzői joga a szerzőket illeti. Minden jog fenntartva.

mi, itt!

we (are), here (and now)!

///A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) új tagjainak bemutatkozó kiállítása /////// nyitva: 2013.02.14.-2013.03.28. megnyitó: 2013.02.14. csütörtök 19.00 helyszín: ArtBázis, 1085, Budapest, Horánszky u. 25. megnyitja: Tillmann J.A. kurátor: Gellér Judit hívószavak: ars poetica, artist statement, individuum, önmeghatározás, önreflexió, alkotói attitűd, reflexió, egyén a társadalomban, társadalmi szerepvállalás, FFS, alkotói pozíció, médium, a fotográfia szerepe, a művész változó szerepe, kísérlet, üzenet


1

mi, itt!

2

Kerekes Anna – Önarcképek

we (are), here (and now)!

////////////az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása //////////////////////////////////////////// 36 évvel ezelőtt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) azzal a céllal jött létre, hogy a különböző szemlélettel, alkotói intencióval és attitűddel rendelkező fiatal alkotók számára fotóművészeti műhelyként biztosítson teret az individuális és csoportos munkáknak, illetve a szakmai diskurzusoknak. Az elmúlt évtizedek során, a Stúdió vezetőinek és tagjainak aktív és gyümölcsöző munkáját jelzi, hogy a legtöbb hazai és nemzetközi szinten is elismert kortárs magyar fotóművész rövidebb-hosszabb ideig tagja volt a Stúdiónak. A művészettel foglalkozók társadalmi státuszának legitimitását egyfelől az elvégzett iskolák, másfelől a szakmai szervezetekhez való tartozás biztosítja. A Stúdió tagjai közé felvételt nyerni ezért ma is megtiszteltetés. A MI, ITT! című kiállítás a 2012-ben felvett új tagoknak ad bemutatkozási lehetőséget. A kiállítás alapötletét Kolumbán Miklós verseskötetének címe adta: Honnan tudod, hogy éltél? A kiállítást egy rövid műhelymunka előzte meg, amely a felvetett hívószavak köré épült. Az volt a cél, hogy az alkotók úgy fogalmazzák meg ars poeticájukat, hogy saját alkotói pozíciójukról, attitűdjükről, a fotográfiáról, mint kifejező eszközről, a művész és a művészet változó szerepéről, az FFS-beli tevékenységükről gondolkozzanak. Ahhoz, hogy a tágabb környezetünkről, kulturális jelenségekről, társadalmi kérdésekről bármit is állíthassunk, előbb saját (egyéni) identitásunkat, értékrendünket, ízlésünket kell kialakítanunk, hiszen a művészet a művészek nyelve, kifejezési eszköze. A művész alkotásaival állíthat, üzenhet, érzéseket kelthet, kérdéseket vethet fel. A 2013 februárjában megrendezésre kerülő kiállítás a fiatal alkotók számára nem csak az FFS berkein belül történő első fontosabb közös bemutatkozási lehetőség, de egyben motiválni is kívánta a tagokat, hogy önállóan ismerjék fel, hogy mi a szándékuk, céljuk a fotografikus képek készítésével. A tágan értelmezhető tematikára válaszként az alkotóknak egy-egy képet (esetleg képpárt vagy szekvenciát), elsősorban korábban még ki nem állított, illetve kifejezetten a kiállításra készült munkát kellett prezentálniuk.

kerekes.anna@gmail.com Az identitás olyan, akár a vattacukor, állítja Erving Goffman : egymáshoz tapadó, életrajzi tények egysége. David Hume szerint azonban az identitás fogalma nem más, mint az idő okozta illúzió. Azt az alapvető kérdést, hogy hogyan lehetne megragadni az egyszerre változó és mégis tartós identitást, Jean-Claude Kaufmann szociológiai szempontból világította meg az identitás-elméletnek szentelt összefoglaló munkájában. .Az önarckép műfaján keresztül választ kaphatunk arra, hogy a művész önmagára tekintve mivel azonosul. Bakonyi Zsuzsa, Máté Balázs, Flohr Zsuzsi, Gosztom Gergő és Biró Eszter fotográfiái a művész szerepvállalásának és hitvallásának különböző módjaira mutatnak rá. Bakonyi Zsuzsa munkája az identitást a testiséggel párosítja. Az én lehetséges fizikai lenyomatát keresi. A test, mely változásában is az én tükröződése, biztos pontot nyújt a művész számára, mikor a „Ki vagyok én” kérdésére válaszol. De vajon beleíródott-e minden a tenyerünkbe vagy a szemünk íriszébe? Hogyan kellene olvasnunk ezeket a rejtett jeleket? A látható és láthatatlan határvonalán megfogalmazódik a kérdés: mit jelöl pontosan a jelölt, milyen valóság képével állunk szemben? Bakonyi félalakos meztelen önarcképe a művészi őszinteség ars poeticája. A személyes környezetben készített fotó is ezt az intimitást, különleges belső kapcsolatot erősíti.

Gellér Judit gellerjudit@gmail.com Bakonyi Zsuzsa: Sebezhető vagyok és bátor, 2013 zsuzsa@pogacia-photo.com Goffman, Erving (1975). Stigmates. Des usages sociaux des handicaps. Paris : Minuit. Hume, David (1968). Traité de la nature humaine. Paris : Aubier-Montaigne. Kaufmann, Jean-Claude (2004). L’invention de soi. Une théorie de l’identité. Barcelone : Hachette.


3

4

Flohr Zsuzsi: Éjfélkor – még ma, 2013 flohrzsuzsi@gmail.com

Máté Balázs: Parafrázis cím nélkül, 2013 mate.balazs@gmail.com

Jelenlét és hiány egyszerre jelenik meg Máté Balázs munkájában. Nem egyértelmű ki kivel azonosul a képen. Különböző személyek kontúrjai mosódnak egybe. A körvonalak keveredése az identitás folytonos lerakódása mellett a szerepvállalásra is rákérdez, mégpedig a fotót készítőére. Máté számára a fotó tárgya helyett a fotós kerül középpontba. Ez a jelenlét vagy szemszög, mely minden képet jellemez, nem jár-e együtt azzal a kérdésfelvetéssel, mely szerint a fotográfia, vagy tágabb értelemben a művészet mindenképpen önéletrajzi lenne?

Az alkotó és önazonosításának lehetőségeivel foglalkozik Flohr Zsuzsi konceptuális munkája. A művész mindennapi létezésében újra és újra esélyt ad az önismeretre: az értékesnek ítélt dolgok megőrzésére és újak teremtésére. Ebből kiindulva, Flohr két nap határán – még ma, de már az elkövetkezendő napba csúszva – szembesíti magát a kamerával (videó, fényképezőgép) a teremtéshez hasonlóan 7 napon keresztül. A néző előtt a művész, mint ready-made, saját szobájában, ágyán jelenik meg: egy visszatérő test, melyben az én állandóan változót sejtet.


5

6 Gosztom Gergő a légüres térben pontszerűen jelenik meg. Ez a fehérség, felfedezendő ismeretlenség, a művész aktuális élethelyzetének szimbolikus megjelenítése. Fekete alakja még jól elhatárolódik a környezetétől, még nem lép vele valódi kapcsolatba. A test sápadtsága, mezítelensége, finom átmenetet sejtet azonban a háttérrel. A művész jelenléte nem kitörésről szól, hisz csak a ruha az, mely kitölti sziluettjét. A külvilág megismerésének folyamata párhuzamos az én felfedezésével és meghatározásával.

Biró Eszter: Halotti Maszk, 2013 lightdrop@gmail.com

Biró Eszter halotti maszkja és ujjlenyomata a fotográfia előtti archaikus lenyomatokat idézik, melyek a létező életének bizonyítékaként szolgáltak. Míg az első a bennünk lévő halhatatlan léleknek a jeleként szolgált már Platón emlékezet metaforájánál is, addig az utóbbi Alphonse Bertillon XIX. századi kriminológiai rendszerének felállítása óta terjedt el a személyazonosság behatárolására. A Biró által használt mind analóg (viasz, gipsz, cinkmetszet), mind digitális, vegyes technikák a létező által hagyott nyomokat jelenítik meg annak változásaival együttt.

Gosztom Gergő: Egomet, 2013 gosztomfoto@gmail.com


7

8

Somosi Rita – Portrék somosi.rita@gmail.com ILLÉS KATALIN Takarítás, teregetés, fürdés, séta, ornamentikában burjánzó portré, majd végül egy buborékot formázó monokróm kép, mely az egyetlen a hat képből álló sorozatban, mely nem magát az alkotót, hanem az áldott állapotra jellemző gömb formát – benne apró alakként egy a terhes női sziluettel – mutatja. A kiállítás „MI, ITT!” hívószavához egy eleve többes számú állapot mentális és fizikai jellegének vizuális leképezése társult, melyben a női másállapotra jellemző toposzok helyett a teátrális beállítás és saját maga ironikus kifigurázása jelenik meg a hétköznapok színes kavalkádjába olvadva: a vizes ruhák és a mindent beborító virágok közé, de még a gyerekszoba színes kellékei közül is csak harcias mozdulatával tűnik ki. A nézőpontok variálása eleve mozgalmassá teszi az összképet, hiszen hol alul- , hol felül-, vagy oldalnézetből láttatja a szereplő(ke)t, melyhez a színpadias gesztusok és az egymásra helyezett rétegek installálása plusz értelmezési tartományként járul. A képek nem egymás mellé, de nem is alárendelten jelennek meg: az egymásra applikált fotókból kiszakított darabok által alakul ki a végső, teljes kép, a jelentések síkjait is mozgósítva. A tépett montázs egy életszakasz és egyben az egyéni és női identitás hétköznapokban megélt újraalkotott képe, mely a különböző töredékek összemosódása által válik egy kerek egésszé.

HODOSY ENIKŐ Egy fog: a nyomhagyás egyik legelemibb megjelenési formája, mind konkrét mind átvitt értelemben, mely hangsúlyosan centrálisan pozicionálva, de a lágy, monokrómba hajló tónusok miatt szinte a semmiben lebegve jelenik meg, s csak árnyékának köszönhető materiális jelenléte. A fog az idő múlásának és a társadalmi azonosíthatóságunk vizuális szimbóluma. A fotón megjelenő bölcsességfog – és a fotó által adott esetben sejtetett elvesztése – egy életszakasz, a fiatal felnőttkor sajátossága. Az utolsó fog, mely megjelenik, lezárva ezzel egy periódust életünkben. Személyünk lenyomataként ismerjük el, mely funkcionális szerepe mellett információs egységként is szolgál a későbbi korok számára. Egy kis darabka belőlünk, mely egyszerre tartalmaz számos információt rólunk – korunkról, életmódunkról, de akár a külső szem által láthatatlan és megismerhetetlen genetikai térképünkről. Az idő hatalmának misztikus és lírai szimbóluma, miközben a hagyományosan fogakhoz kötődő erő és birtoklási vágy fogalmának szubtilis jelenléte is megfigyelhető.

Illés Katalin: Ez tesz Téged annyira mássá, annyira vonzóvá!, 2013 katalin.kerekes@gmail.com Hodosy Enikő: Otthagytam, 2013. eniko.hodosy@gmail.com


9

10

Gyuricza Mátyás: Anya, Apa, 2013 kicsinazgul@hotmail.com

SZALAI DÁNIEL Kiállított munkájának kiindulópontja az alapélmény, hogy "túl közel vagyunk önmagunkhoz ahhoz, hogy valódi rálátásunk legyen". Nagyméretű férfiportré semleges háttér előtt – minden figyelem az arcra összpontosul. Pontosabban annak egy részére, mivel a nézők számára kialakított szűk folyosó nem engedi a maga teljességében láttatni a kompozíciót. A távolság hiánya miatt az egészből csak részleteket tudunk befogadni: fület, az expresszív szempárt vagy a pórusokat. Az érzéki részletgazdagságban ugyanakkor kioltódik a személyes identitást kutató gesztus – a mélységeket nem fedi fel, csak a felületet. Az életnagyság többszörösére felhúzott képet áttekinteni fizikailag lehetetlen, mivel hozzáférhetetlen és beláthatatlan – nem a néző dönt így a befogadás aktusáról. Ambivalens érzéseket kelt és felveti a kérdést, hogy „Az ember egy darabjának felnagyításával vajon közelebb jutunk-e a személyiségéhez? Képesek vagyunk-e önmagunkat látni?” A fényképezőgép lencséje az emberi szemnél jobban mutatja a látványt, ironikus paradoxonként: a fizikailag érzékelhető jelenségvilág teljes megismeréséhez vezető út az optikai tapasztalat által lehetséges, miközben a fotó a látvány felületén túlmutató szimbolikus képpé válik.

GYURICZA MÁTYÁS Gyuricza Mátyás Anya-Apa triptichonja az énkeresés egy lényeges állomását, mondhatni az origóját mutatja. Az intim méretben megjelenő képeken egy nő és férfi csukott szemű lírai portréja, valamint az őket egyszerre összekötő és elválasztó központi panel, a függöny látható. A nosztalgikus hangulatot sugárzó enteriőr és tónusok a régi családi albumok és otthonok fakó világát idézik, azok egy lezárt, múlthoz kötődő emlékét. A lemeztelenítés gesztusa által, mely mindkét portrén hangsúlyos, a megjelenő alakok a maguk természetes valójukban lettek megörökítve, miközben az erőteljes frontalitás visz némi ünnepélyes hangulatot az összképbe. Mindkét szereplő a néző felé fordul, ugyanakkor le is zárja saját határait, eltávolít a csukott szemek által. A fotók installálása tágítja az értelmezési síkot: a dia formátumban megjelenített, átvilágító elé helyezett triptichon magából árasztja a fényt, mintegy látomássá válik. Az intimitást, bensőséget sugárzó portrék közötti középső kép bár a függöny motívumát ismétli, tónusváltása által mégis elkülönül, mintegy tabula rasaként jelenik meg az alkotó szüleivel való kapcsolatát illetően.

Szalai Dániel: Ahogy magamat látom, 2013 danielszalai.mome@gmail.com


11

12

Pál Gyöngyi – Belső tájkép pal_gyo@yahoo.fr A fényképezés nyitott tükör a világra, amelyben megláthatjuk, megérthetjük önmagunkat. Fényérzékeny lemez, ahol a kint a bentnek a tükre, ahol összemosódik az objektív és a szubjektív fogalma. Ezt propagálta Franciaországban Claude Nori és Gilles Mora fotóbiográfia manifesztuma is az 1980-as években. A mozgalom szerint az egyetlen bizonyosság, ami a fényképezés aktusából következik az, hogy a tárgy és a fényérzékeny film között – a fény által – tényleges fizikai kapcsolat jön létre. Ebből adódóan a fotó a tárgy létezését bizonyítja, így nem a halálhoz van köze, inkább egy lehetőség, hogy intenzívebben éljük meg a jelent, kiragadva és jelentést adva neki. A manifesztum azt is állítja, hogy nem kell önmagunk felé fordítani a kamerát ahhoz, hogy a képek rólunk beszéljenek, mert minden fotó a képalkotó egyéni választásainak, a megélt élethelyzeteknek a tükre, így egyszerre beszél a fényképészről és a külvilágról. Szent-Iványi Réka, Zagyvai Sári, Kollányi Péter, Martinkó Márk képei is sokat mondanak el alkotóikról, ars poeticájukról, attól függetlenül, hogy nem kifejezetten az önmeghatározás a céljuk. Szent-Iványi Réka „Egy estém otthon” c. képe rendkívül személyes indíttatású. A fénykép a mindennapok varázsát tárja elénk, szinte érezni lehet a meleg fürdő párját, a habfürdő illatát, a pancsoló gyerekzsivajt. A fürdetést mégis egyfajta távolságból szemlélhetjük, mint egy nosztalgikus, tört színekben úszó, elmosódott emlékkép. Benne van talán az anyai vívódás is, a rutint betartató szülői szigor és az efölött érzett kétségek. A képen ugyanakkor a megélt pillanat, az egyszerűségével és az őszinteségével, elbűvöli a nézőt.

Szent-Iványi Réka: Egy estém otthon, 2013 szentreka@yahoo.com

Zagyvai Sári kollázs képpárja bizarr világot tár elénk. Az egyik kép a turisztikai magazinok giccses tájképeit idézi, pálmafák, sziklás fennsíkok, erdők, naplementék, vízesések egymásra zsúfolt káosza. Sűrítve kapjuk az élményt, ebből a rózsaszín-türkiz szalagon előregyártott álomvilágból. A másik kép egy csendélet kompozíció, ahol vázában virágok és cserepes zöld növények halma virít egy semleges fehér háttér előtt, mint egy multinacionális cég katalógusából egymásra lapított termékek sora. Mindkét kép elemei az Internetről származnak. „Életem nagy részét a számítógép, és az azon megjelenő vizuális világ tölti ki. Viszonyom a természethez lassan ezen a médiumon keresztül válik jelentőssé. Ezzel kapcsolatos érzelmeimet igyekeztem megjeleníteni. Egyrészről undor tölt el az élmény silánysága, felületessége miatt. Magukra a képekre is jellemző ez a minőség. A montázsok kisollóval készült pontatlan alkotások. Másrészről igyekszem esztétizálni, a lehető legszebbet, akár giccseset – vízesés, naplemente – megjeleníteni.” – írja a képpárról Zagyvai Sári. Azonban a színvonaltalan, kommersz kliséken túl, maga az alkotói folyamat is az Internet világáról beszél. Azzal, hogy az Internetről leszedett, kinyomtatott, kivágott, összemontázsolt képeket fotózza le újra, a linkekkel egymáshoz kapcsolt részekre hullt világunk végtelenül újrahasznosítható voltáról beszél.

Zagyvai Sári: Still life, 2013 zagyvaisari@gmail.com


13

14 Kollányi Péter képe a Párok című sorozatának első darabja. Önmagunk meghatározásához, mit sem találhatnánk jobbat, mint párunkat, aki jóban-rosszban, szeretetben-utálatban, jókedvben-szomorúságban érzelmeink célpontja és tükre. A kép mégis inkább általánosít, mindenkit érintő egyetemes kérdéseket vet fel, és párkapcsolatok mechanikáját vonja kérdőre. Kollányi Péter egy fiktív párbeszéddel egészíti ki a fotót: -Ne ölelgess az utcán, sok itt az ember és mindenki ismer. -Tegyünk úgy mintha nem ismernénk egymást? -Nem, de nem kell rögtön itt megerőszakolnod, elég ha egymás mellett sétálunk. -Mint két testvér? -Nem, de nem akarom, hogy nézzenek. -Nem voltál eddig ilyen szégyenlős. Mi történt veled? -Semmi Ez a szóváltás, akár a fényképen lévő két alak között is lezajlódhatott volna, mielőtt a menekülő, „nem szólok hozzád” stratégiát követve, egymástól távol, durcásan a másikra haragudva, magányba burkolózva megszakad a párbeszéd. Ez, a beszédes gesztusokon tükröződő közelség-távolság, vonzódás-taszítás, a tényleges témája a képnek, amelyet leginkább akkor érezhetünk át, ha már velünk is történt hasonló.

Martinkó Márk fényképe, saját elmondása szerint, mesterséges jelenlét generálásáról szól. A képen egy palánkokkal elzárt építkezési területet látunk, a távolban már felhúzott panel-, és irodaházakat, egy darut, felhalmozott homokot és hatalmas betoncső darabokat. Mintha egy titkos világba kapnánk betekintést a sövényen keresztül bepillantva. Éjszaka van, és minden bizonnyal állnak a munkálatok, de mégis fény világít be mindent. „A képeken nem láthatóak emberek, azonban valamiféle markáns, artifikálisan előidézett fényhatással próbálok jelenlétet előidézni a fotókon. Tulajdonképpen ezek a képek magáról a fényről szólnak, amely így főszereplővé lép elő és nem kellékként szerepel csupán, ami megvilágít valamit.” -írja Martinkó Márk. A fény, amely minden fotográfia alapja, az isteni metafizika szimbóluma. Nem meglepő, hogy a fényképezés feltalálása idején, a fotográfiát egy természetbeli csodának tulajdonították. A fény, mint hitték, szinte az ember hozzájárulása nélkül, varázslatos módon hagy nyomot a fényérzékeny papíron. Martinkó Márk képén a fény nem csak jelenlétet generál, de a finom, halvány rózsaszínes-sárgás árnyalat egy kis lágyságot, kedvességet lop be a kietlen építkezési terület betonvilágába. Ez által társadalomkritikaként is értelmezhető, rámutatva arra, milyen sztereotípiák élnek bennünk a munkásokról.

Kollányi Péter: Párok, 2013 peti.kollanyi@gmail.com Martinkó Márk: Inner light, 2013 martinko.mark@gmail.com


16

15

Meggyesházi Éda edameggyeshazi@gmail.com Ad Hoc beszélgetés Standovár Júliával, Rácmolnár Milánnal, Horváth Jánossal és Fodor Dániel Jánossal. Meggyesházi Éda: Hogyan kezdődött az Utolsó dobás című képed? Standovár Júlia: Sokáig kellett gondolkoznom, mert nem akartam annyira személyeset. Ekkor jött az ötlet: a feszültség december óta, vagy akár régebb óta nő bennem, hogy szeretnék kimenni tanulni, sok ismerősöm kiment külföldre, de nehezemre esik ezt lehetőségként felfogni, inkább kényszernek érzem. Bár lehetőség is, nem akarom elvenni a pozitív oldalát sem, de azt érzem, hogy egyre kevesebb lehetőségem van, hogy itthon azt csináljam, amit szeretnék, meg amiben tehetséges vagyok. MÉ: Lehet azt mondani, hogy a narancssárga szín több mindent szimbolizál? Egyrészt jelen van a képen a kivetettség, amit te is említettél, másrészt maga az utolsó dobás, ha a kép címéből akarok kiindulni, harmadrészt, pedig a narancs, a propaganda és az ellenpropaganda tárgyi megfogalmazása. SJ: Nem véletlenül választottam a kapucnis alanyt a képemhez. A düh és az ellenállás, egyre jobban benne van a fiatalokban. MÉ: Úgy tűnik, hogy a te munkáidban, a fiatalok visszatérő témaként jelennek meg, de ugyanakkor minden munkád más szinten vizsgálja őket. A Loosers-ben strukturált szociogrammként, míg a Together-ben sokkal személyesebb hangvételt ütöttél meg. Számodra fontos, és tudatos dolog, hogy te a fiatalok sorsán keresztül mutass be helyzeteket? SJ: Az tudatos, hogy emberi kapcsolatokkal foglalkozom, mert az érdekel. Nem tudatosan a saját generációmat vizsgálom, de lehet, hogy tudat alatt mégis. Szeretek a valósággal foglalkozni, ahelyett, hogy külön fiktív világokat építenék föl. Szeretem a meglévő dolgokat használni, még ha nem is nagyon durva dokumentarista stílusban. Nem érzem szükségét, hogy nagyon belenyúljak, abba, ami van, mert nagyon izgalmasnak találom a dolgokat, ahogy vannak. Az Utolsó dobást is azért csináltam, mert úgy éreztem, hogy elsiklunk fontos dolgok mellett, mint művészek, amikor reflektálnunk kellene ezekre a dolgokra. Ha évek múlva nem is lesz már aktuális, de megmaradhat korrajzként ez a fotó.

Standovár Júlia: Az utolsó dobás, 2013 info@juliastandovar.com

MÉ: Nálad, hogy kezdődött a kollázs szerű önarcképépítés? Rácmolnár Milán: Mostanában a digitális kérdések sokkal jobban felkeltették az érdeklődésemet. A Google képkeresőben képre tudsz keresni. Én nem pixelekre keresek rá, hanem képrészletekre. Ha a képrészletet veszem alapegységnek, akkor létező képeket tudok létre hozni, több-kevesebb hibával. Ezen keresztül felfedhető, hogy a gépi látásmód milyen, tehát a keresési preferenciákon keresztül a Google minek lát dolgokat. Az alapötletem, a gépi látásmód vizsgálata: hogy lát valami, ami valójában nem lát és mintákon keresztül határozza meg a látás szabályait? Ebben az esetben a kapott adathalmazt nem a rendeltetésnek megfelelően használom, így kapok egy új képet. Nagyon érdekes az ütközése a dolgoknak, amiket összeválogatok az adatbázisból. Olyan dolgok kerülnek össze egymással, aminek hivatalosan nem kellene. Ugyanakkor rövid életűek is a behelyettesített képek, mert mindig attól függ a képek összessége, hogy mit ad ki a kereső, és miután az internetes képfeltöltés nagyon gyorsan módosul a kép változása elkerülhetetlen, nem is beszélve arról, hogy az én ízlésem is változik.MÉ: Nekem az tűnt fel a munkáiddal kapcsolatban, hogy te tűnsz fel a képeiden. De mindig fiktív szereplőként, ahogy ebben a munkádban is egy digitális fiktív képben. Az előző munkáid közül ilyen a Retro Me, ami egy időutazó dokumentáció, a Bucket Saint, ahol önmagadat átpozícionálod vagy épp a Project Homocide, ahol a saját halálodat dolgozod fel a tömegmédia nyelvezetével, ergo színészpozícióba helyezed magad. Számít, hogy te legyél a fotókon? RM: Inkább a fiktív valóság érdekel. Nekem izgalmas a fikció, mint a SH-25 projektnek a kitalált bolygórendszere. A fordulat annál a munkámnál az volt, hogy az űr végtelen, így az, amit én kitaláltam, az űr végtelenségének köszönhetően valós is lehetne.

Rácmolnár Milán: Hasonló képek, 2013 szerb.lisztesember@gmail.com


18

17 MÉ: Fontos számodra, hogy konceptuális legyen a munkád alapja? Horváth János: Nincsen határozott elképzelésem, hogy mi is pontosan a művészet. Az viszont biztos, hogy konceptuális munkákban gondolkodom. A konceptuális munka nálam leginkább személyes indíttatású. Nagyon sok kérdést felvet, hogy egy bizonyos képet hol látunk, és hol van annak a kijelölt helye. Egy széles körben elfogadott tendencia, hogy ha egy kép egy galériában van, akkor az műalkotás, ha pedig nem, akkor nem az. Ez felvet egy fontos kérdést: hogyan lehet a képek tömkelegében a művészeti és nem művészeti képek közötti különbség csupán annyi, hogy hol jelenik meg? MÉ: Szerinted a művészetet mindig ennyire meghatározták az intézmények? HJ: Rá van utalva. Igazából a művészet azt csinálja, hogy keres egy olyan helyet, ahol megvédheti magát. Talált egy olyan helyet, ahova el tud vonulni, hogy ki tudjon válni a tömegkultúrából, egy ilyen intézmény a múzeum, szerintem ez egy jogos döntés volt. MÉ: Tehát az a védettség, amit az intézmény biztosít, a művészek autonómiáját védi? Ahogyan a tömegkultúra és a magas művészet összefolyik, már nem csak a mindennapi médiában, hanem a kultúra intézményes keretein belül is, az hogyan érinti a te munkádat? HJ: Ez egy érdekes tendencia. Az intézményes rendszerek áhított dolgok lettek, felmagasztalódtak. Szó sincs arról, hogy húznunk kellene egy határt, hogy ez a művészet felett, ez pedig a művészet alatt van, erre nem hiszem, hogy szükség van, mert ezek nem összemérhető dolgok. De ugyanakkor azok a falak, amelyeken a kiállítások megjelennek nagy hatással lehetnek az emberekre, talán egy kicsit túl is van misztifikálva. MÉ: Gondolod, hogy ez által a múzeumoknak szakrális felhangja lesz, és múzeum helyett, templom-múzeum lesz belőle? HJ: Igen, szerintem minden ember, aki elmegy egy kiállításra érzi, hogyha belép egy múzeumba, akkor ott valami más van, a tér biztosítja a kiállított munkák intimitását és jelentőségét. Sikerült egy olyan környezetet kiépíteni, ami által teljesen máshogy nézzük a képeket.

MÉ: Milyen indíttatásból kezdted el a „Fodor Dániel János mindennapi hulladékai” című blogodat? Fodor János Dániel: Az újrahasznosítás szükségességének problémaköre sokszor elgondolkoztat, foglalkoztat. A munkafolyamatokban és a hétköznapi életben is figyeltem, hogy ne termeljek túl sok felesleges hulladékot. Gondoltam én, ám már csak egy hónap távlatában is rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. El tudom képzelni, hogy ez egy új korszak kezdete. A személyiségfejlődésem szempontjából csomópontnak érzem, és valószínűleg ez kihat a munkásságomra is a jövőben. Most úgy érzem, ez a munka túlmutathat a közhelyeken alapuló "szemét art" munkákon. A kiállított képet nem tekintem a munkafolyamat befejezésének, hisz csak éppen, hogy elkezdtem. MÉ: Melyik hívószót érzed legközelebb a kiállított munkádhoz? FJD: Nem emelném ki egyik szót sem, ha mégis, az pusztán nyelvtani vonatkozású lenne, ami a szempontunkból most lényegtelen. Így sikerült megfogalmaznom a választ. Ennek az egyszerű válasznak az ideológiai dimenzióján túl, van egy rendkívül személyes vonatkozása is. Egyszerre adok képet arról, hogy mit termelek Én, és hogy mit termelünk Mi, a fogyasztók. A múlt idő miatt, az "éltél"-t választanám, hiszen a képeken szerepelnek olyan szemetek, amelyek jó eséllyel túlélnek engem. Felettébb bosszantó gondolat, hogy az az 1000db nejlonzacskó, amiből a kakaós csigát ettem eddigi reggelente, túlélnek, meghaladják a koromat. Már rég nem leszek, mikor ők még mindig.

Fodor Dániel János: Január, 2013 k4stud@gmail.com

Horváth János: Fal, 2013 jani893@hotmail.com

Profile for Geller Judit

MI, ITT! we (are), here (and now)! (katalógus)  

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója új tagjainak bemutatkozó kiállítása 2013.02.14. – 2013.03.28.

MI, ITT! we (are), here (and now)! (katalógus)  

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója új tagjainak bemutatkozó kiállítása 2013.02.14. – 2013.03.28.

Advertisement