A Programművészet

Serfőző György

A Programművészet

Ma a legjelentősebb képzőművészeti műfajok, szilárd véleményem szerint három jól elkülöníthető fogalmi körbe sorolhatóak. Ezek a halmazok természetesen mondva csináltak, de ha az ember beszélni akar valamiről, muszáj azt bizonyos mértékig lehatárolnia a fejében. Ezen halmazok egyike a programművészet, mely a programzene alapján meghatározható (magam alkotta) kifejezés, igaz nem elfogadott, de remek keretet alkot egy olyan közegben, ami egyre inkább atomizálódik.

A szóban forgó halmazba sorolható minden társadalmi, politikai indíttatásból vagy nyomásból létrejövő és a maguk lokális, esetleg globális problémáikra vagy épp álláspontjukra utaló, magukra nézve hasznos befogadói hatást remélő produktumok. Vagyis azok a képzőművészeti alkotások, melyek valamilyen mozgalmi, politikai, ideológiai narratívát jelenítenek meg. Mindig is voltak programművek és programművészek, akik valamilyen kényszer vagy saját meggyőződésük hatására kiszolgáltak egy irányzatot, vagy annak rezsimjét. Bár az alkotó autonómiája ezen a téren megkérdőjelezhető és a személyisége sem árnyalódik, mégis képzőművészeti területre tartozik, hiszen egy magasabb rendű céllal készültek, az ilyen ügyeket szolgálják és szolgálták, de vélt hatásuk igen bizonytalan és nehezen kiszámítható.

A programmű témájának prezentálása meghatározó jelenség. Eltérő megvalósulási formákról beszélünk, miszerint lehet aktív, passzív és álpasszív, illetve álaktív a vizsgálat tárgya.

Aktív, mikor az alkotó az általa igaznak vélt narratívát egyértelműen képviseli munkája által. Ekkor munkája az adott mozgalom vagy kérdéskör mellett, vagy egy másik ellenében, nyíltan kiáll és részt vesz annak vagy egy specifikus kritikának a hitelesítésében. Egy konkrét érzetet szándékoznak kelteni, a saját narratívájukra nézve mindenesetre pozitív, míg az ellentétes vagy a velük kritikus narratívákra negatív színezetet vetíteni. Passzív pedig, amikor állást nem foglal a témáján belül, pusztán felhívja rá közönsége figyelmét és diskurzust kíván indítani közöttük. Az álpasszív és aktív művek, ahogy az nyilvánvalóan következik nevükből csak az aktivitás, vagy passzivitás látszatát keltik, holott szándékuk épp az ellenkezője. A passzív attitűd mindig szimpatikusabb a külső szemlélőnek, könnyebb vele azonosulni és bevonódni a felvetett témába. Ezt a közeget igyekszik manipulálni az álpasszív alkotó, akképpen, hogy a kérdés felvetése egyúttal magába foglalja az általa propagált válasz képét. Ez a működés természetéből adódóan helytelennek tekinthető, hisz titkon a maga képére igyekszik formálni a tömegek véleményét. Az álcázott propaganda és vélemény manipuláció sokkalta visszásabb, ha a jó célnak tekintett narratíva ezt a gyakorlatot másutt aktív formában elítéli. Ellenben az aktivitást mímelő passzivitás jobbára a fricskák és görbe tükrök eszköze, s ilyenformán ártalmatlan, hacsak nem veszi valaki mégis komolyan. Egyszerűsítve, az aktív forma valami egyetemes dologról állít vagy tagad valamit, míg a passzív legfeljebb egy egyedi dologról tesz állítást. Például aktív állítás az, hogy minden ember fehér, vagy minden ember nem fehér. Passzív állítás szerint pedig, némely ember fehér, vagy némely ember nem fehér. Az álpasszív állítás nem ilyen egyértelmű. Leginkább kontextusában nyilvánul meg a hátsó szándéka, de lehet egy passzív állítás költői kérdéssé tétele. Álaktív esetben pedig a kontextus, ami abszolút mérvadó.

Bármely formáról is legyen szó a tartalmuk képzik értékük alapját, hiszen céljuk egy program ismertetése vagy képviselése, esetleg kritizálása. Programműről akkor érdemes nyilatkozni, ha a mögöttes, általános tartalmát felismerjük és megismerjük.

Kijelenthető és megvonható egy mozgalom haszna vagy veszélye a társadalomra nézve és nincs olyan kiállás, illetve idea, amit ne illethetne kritika. Ugyanakkor némelyik mereven elzárkózik, mind a kritika, mind a kritikusok elől. Az atomizálódás egyik jelentős hozadéka, hogy egyidejűleg több olyan probléma áll fenn, amiknek elsődleges prioritást kívánnak szerezni, akár a másik tagadásával, elbagatellizálásával. Továbbá társadalmi változásokat sürgető ellenző táborok is fennállnak, amik szintén előszeretettel alkalmazzák a programművészetet a maguk változatos politikai céljaik érdekében. Ironikus ez a jelenség, melyben az apró totalitások oly hevesen versengenek, hogy éppen ezzel lehetetlenítik el megvalósulásukat. Nem számít, hogy a klímaváltozás, a szociális egyenlőtlenségek vagy egyéb narratívák között pedig egyikünk sem tud etikailag nézve választani. Hiszen amíg egyik-másik előrébb valóságán diskurálunk, megoldásuk mindaddig várat magára. Nyugodtan beszélhetünk itt kis totalitásokról, melyek száma rendkívül magas, ellenben követőik igen kevesen is lehetnek. De totalitásról lévén szó, aki nincs velük az (értelemszerűen) ellenük van, vagy ami rosszabb, aki nincs velünk az nincs.

Hogy ez kinek áll érdekében, hogy hátráltatásuk és e felállás mögött szándék van-e? Nos valószínűtlen forgatókönyvek egész sora áll rendelkezésünkre, de fikciózásokba nem kívánok elmélyülni. Hacsak nem a programművészet kapcsán. Ugyebár a definíció szerint ide sorolhatjuk az összes emlékművet, emlékhelyet, számos köztéri szobrot, performanszot és a többi, és a többi. Így egy igen bő tartalmú fogalmat kaptunk, melynek képviselőit (a képzőművészeti alkotásokat) szükségesnek tartom értékelni. Ha lehetséges bármiféle elvi úton történő megkülönböztetés jó és rossz programmű között, akkor jómagam ezt a társadalomra gyakorolt hatás függvényében tenném. Ennek alapján még nem lesz rossz egy olyan személy monumentuma, aki bár nagy hatást gyakorolt egy nemzet, vagy ágazat, esetleg az emberiség történetére, csak azért, mert megítélése a jelenben visszássá vált, gondolok itt például Karl Marx, vagy Kolumbusz szobrára. A huszadik század óta dívik a kolonializmus hatásainak visszafejtése és mára annak utólagos megvetése és lenézése. A kulcs, ahogy a későbbiekben is lesz a nemzeti önostorozó műemlékek kapcsán, a történelmi relativizáció. A gyarmatosítás bár nem idegen tevékenység ma sem, azon formája mely együtt jár a gyarmatosított terület őslakosainak kiszorításával, a rabszolgatartással, az emberi civilizációban jelentős múltra tekint vissza. Az adott korokban tehát általános volt, mint ma a polgári jogok. A mi szemszögünkből az egész egy pre modern barbár jelenség, a múlt emberének köznapi normatíva. Ezért felelősségre vonni a múlt programműveit, rongálni, ledönteni csak abban az esetben lenne bocsánatos, ha bizonyítást nyer az adott ábrázolt személy vagy eset rossz, ártalmas és közszemléletben jogosan elmarasztalandó mivolta. Nem lesz ellenben feltétlen jó az a programmű, ami a múlt bűneit mutatja, vagy ismeri be az utólagos bűntudat jegyében. Ám szükségképpen rossz minden olyan mű, mely relativizálja, átírja a történelmi emlékezetet. Ez utóbbi érv felidéztetheti a német megszállás emlékművét, mely erősíti a tehetetlen, áldozati nemzet narratívát a második világháború alatt. Ez persze így nem igaz, sőt, erős és káros relativizálása, de ha negyvenkilencről szólna, még akár egy jó programmű is lehetne, mert az az állítás hiteles volna. Persze ma a kis totalitások tengerén minden programmű erős és elszánt közönséggel rendelkezik, természetesen nagyobb kártételnek tartják az ellenségeik csúsztatásait, mint az elvbarátaikét.

Nehéz a közeg által hitelesített keretfogalmakat alkotni, ellenben a folyamatosan táguló alaphalmazban sorra születnek az új technikákhoz, témákhoz, alkotókhoz kitalált címkék. Míg egybemossák a művészet és képzőművészet jelentését, egyben tágítható mindkettő. Az itt leírtak kapaszkodók egy látszólag végtelen fogalom aktuális értelmezéséhez, mely a közös kultúránk leképeződésének egy fontos formája. A saját kultúrákkal szemben pedig nem lehetünk érdektelenek. Kritikát kell gyakorolnunk rajta, a kritikához pedig ismernünk kell, mert a kritikátlanul magára hagyott kultúra szükségszerűen hanyatlani kezd.

képek: https://fejosmiklos.hu/programmuveszet/