6 minute read
GONDOLKODOM(?), TEHÁT VAGYOK!
Landgraf Arnold
GONDOLKODOM(?), TEHÁT VAGYOK!
vagy
A GONDOLATAIM VAGYOK?
Földünkön az ember által jelenleg folytatott legmagasabb szintű megismerési (kognitív) folyamat a gondolkodás. Gondolkodásunk alapját jó esetben korábbi élményeink és tapasztalataink adják. Azonban a ma embere már egyre kevésbé szerez valódi tapasztalatokat a világról. Ezért gondolkodását az éppen rendelkezésére álló információk és hitrendszere korlátai határolják be.
Tapasztalatainkat és élményeinket tudatunk állandó készenlétben tartja, könnyen és gyorsan hozzáférhető információk, illetve emlékek formájában. Azonban a modern kor embere, mivel elszakadt a természettől és azok folyamataitól, elég kevés saját tapasztalattal rendelkezik a valóságról. Így leginkább a másoktól szerzett információkat tárolja az agya, melyet ráadásul a tudatalatti programjai, mintái és félelmei erősen meg is szűrnek. Ennek következtében ma az emberek nem gondolkodnak, hanem a tudatalatti vezérelte, leginkább félelem alapú döntéseket hoznak. Viszont az ember egyik legfőbb ismérve éppen a gondolkodás, amitől azonban a fentiek miatt, a jelen korban teljesen megfosztottuk magunkat. Már nem gondolkodunk önállóan, hanem csak másoljuk és szajkózzuk mások gondolatait és véleményét. Csak meg kell nézni a hasonló témájú weboldalakat – rendszerint szóról szóra ugyanaz a szöveg jelenik meg. Még arra sem veszik a fáradtságot, hogy kicsit átfogalmazzák. Vagy erre mutatnak rá a Facebook oldalakon mindenki által megosztott, egyébként jó gondolatok is, mert sokan csak megosztják, de nincs hozzájuk egy eredeti gondolatuk, vagy megjegyzésük. Persze tudom, hogy ez társadalmi probléma, mert generációkon keresztül észrevétlenül örökítettük át az elmúlt 70 év félelmeit. Hiszen jobb volt hallgatni és átlagosnak lenni. Csakhogy a másokat másoló ember nem képes önálló véleményt alkotni, ezért nem a saját képességei nyújtotta potenciált használja ki az életében, hanem csak az „élet” biztosította lehetőségek minimumát képes kiaknázni. A társadalom azonban egyénekből áll, így a társadalmi változás az egyénnél kezdődik és ha mindenki a másikra vár, hogy végre kezdjen el gondolkodni, akkor ebbe az „elfelejtettünk gondolkodni” állapotba csak egyre jobban belemerülünk. Azt pedig már csak félve írom le, hogy ez egyre messzebb visz az „Isteni Rend”-től.
De még a kognitív pszichológusok szerint is, az ember gondolkodását pont a megismerő tevékenységek határozzák meg. Csakhogy mára a megismerés nem saját tapasztalatok útján történik, hanem a legtöbb „tudást” készen kapjuk, információ formájában. Azonban ez nem a saját tapasztalatunk, hanem valaki, valahol, valamilyen céllal közre adta. Ráadásul rendszerint nem tudunk utána járni az eredeti forrásnak, így kénytelenek vagyunk elhinni azt, ami le van írva. De, hogy még nehezebb legyen a dolgunk, elképesztő mennyiségű információt kapunk és sokszor egymásnak ellentmondókat. Így nem csoda, ha ekkora a káosz a fejekben és a világban.
Ráadásul ezt a káoszt növeli az entrópia elve is. Az entrópia ugyanis egy adott rendszer rendezetlenségét (káoszát) méri és azt mondja, hogy egy zárt rendszerben az entrópia mindig növekszik, azaz a rendszer egyre inkább rendezetlen állapotba kerül. Vagyis nő a káosz. Ez a mai ember esetében is igaz, mivel az ember gondolkodását tekintve, szintén egy zárt rendszerben él, hiszen mindig csak a rendszeren (mátrixon) „belülről” jövő információt használja. Mivel az ember számára a gondolkodás teszi lehetővé a beszédet, a fogalomalkotást, a problémamegoldást, a szabályok megfogalmazását és a következtetések kialakítását, ezért a gondolkodás káosza az élet minden területére kihat.
Egyébként eredetileg ez a rendszer nem volt zárt, mert az „Isteni Rend”-től jövő információkhoz, energiához, tudáshoz, mint külső forráshoz szabadon hozzáférhettünk. Ez azonban ma is rendelkezésünkre áll, csak félelmeinken átlépve meg kell tanulnunk hozzáférni és megbízni az „Isteni Rend”-ben. Ekkor megváltozik a tapasztalásunk, azon keresztül a gondolkodásunk és persze az életünk is. És úgy gondolom, hogy ekkor nyer igazán értelmet René Descartes szállóigévé vált mondata: „Gondolkodom, tehát vagyok”.
Valamint még Platóntól is ide kívánkozik egy idézet: „A gondolkodás során a lélek magával beszélget.”
Ugyanakkor Steven C. Hayes szerint – ”Önmagában való gondolkodás nem létezik, mindig kell lennie valaminek, amire gondolunk.” És ez így is van. Elménk egyfolytában zakatol, de ez a gond-olkodás nem azonos a Platóni gondolkodással, amikor a lélek önmagával beszélget. Ugyanis a gondolkodni szó alapjában véve azt jelenti, hogy tudatosan használjuk a gondolkodási folyamatot. Jelenleg azonban ez megállás nélkül (sokszor még éjszaka is) zajlik a fejünkben. Ezért jó, ha tudatosítjuk, hogy létezik egy „hang” az elménkben, ami folyamatosan megjegyzéseket fűz az életünkhöz és a velünk történő eseményekhez. Elménk ezt azért teszi, mert gond-ban van, ugyanis nem találja a megoldást vagy nem értünk valamit, esetleg ellenkezik a hitrendszerünkkel és elménk újból és újból előveszi a témát és rágódik rajta, vagyis agyalunk, mert a sémakészletében nincs benne a megoldóképlet. Azonban ez a belső monológunk azért is van, mert folyamatosan ítélkezünk, minősítünk és összehasonlítunk mindent. Így folyton a fejünkben vagyunk, mert egyik gondolatból a másikba kerülünk és szinte folyamatosan a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, vagyis a „GONDOLATAINK VAGYUNK”. Sokszor még akkor is, amikor valami egészen mást csinálunk. Ez pedig rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy az adott feladatot jól és pontosan végezzük el, valamint így képtelenek vagyunk a valóságot megtapasztalni. Ennek következtében újra elkezdünk minősíteni, ítélkezni és összehasonlítani, ami aztán egyfajta ördögi körként egy negatív spirálba visz bennünket. És ha ebbe az eredménytelen, felesleges, romboló gondolkodásba rendszeresen belemerülünk, akkor ez egy idő után a testünkre is hatással lesz, ugyanis az állandó agyalás rengeteg (akár 25%) energiát is felemészt, így csökken az ellenállóképességünk, vagyis megbetegítjük magunkat.
Azonban, ha megfigyeljük a gondolatainkat, akkor észrevehetjük, hogy egyszerre csak egy valamire gondolunk és a különálló gondolatokat mi fűzzük fel egymás után, mint valami gyöngysort. De, hogy ez a gyöngysor milyen lesz, az csak rajtunk múlik. Ugyanakkor ezt a fajta belső monológos gondolatfűzést a tudatalattink irányítja, ezért rendszerint mindig ugyanaz lesz a végeredmény. Vagyis nem jutunk egyről a kettőre és ugyanarra a problémára számtalan variációt dolgozunk ki (fejben), mert elménk mintakészletében nincs meg a válasz. Ez igazából felesleges gondolkozás, amivel viszont a legtöbbször csak nem létező problémákat hozunk létre. Ez a hiábavaló gondolkozás, ráadásul többnyire negatív és romboló, ami miatt boldogtalanok leszünk és amit sajnos a legtöbben észre sem vesznek. Így, ha elkezdünk a fent említettek szerint az „Isteni Rend”-hez kapcsolódni, vagyis túl lépünk a félelmeinken és kilépünk az ún. komfortzónánkból és engedjük, hogy az intuíciónk által megérkezzen a válasz – ami az elménkben nincs meg – akkor képesek leszünk oly módon fűzni a gondolatainkat, hogy az már összhangban legyen az Univerzummal.
Mindezeken túl pedig, mivel a gondolkodást nem tudatosan használjuk, így gondolatainkat folyamatosan elbíráljuk. Ugyanis alapvetően a gondolatokat nem mi hozzuk létre, azok megjelennek a tudati térből, majd az elménk azonosul vele és mint mindent, ezt is minősíti. Így lesz, az egyébként semleges gondolat pozitív vagy negatív. Majd elkezdjük tovább gondolni és lesz belőle egy komplett történet (belső monológ), ami viszont csak a fejünkben játszódik le. Ám, ha felismerjük, hogy a gondolatot nem mi hozzuk létre – akár szeretjük, akár nem szeretjük, akár minősítjük, akár nem (pozitív vagy negatív) – akkor az csak egy gondolat marad. Töltése és ereje csak akkor lesz, ha mi megítéljük, minősítjük és valamilyen érzelmet adunk hozzá. Az érzelemtől lesz a gondolatnak teremtő ereje. Egyébként csak egy gondolat, ami jön és megy, nem jó és nem rossz.
