6 minute read
Hogyan böjtöljünk? A böjt és a biztonság
Heinemann Ildikó
Hogyan böjtöljünk? A böjt és a biztonság
Sorban állok, előttem és mögöttem lelkészek. A sor elején velünk szemben a lelkésznő, kezében tál, a tálban hamu. Az előttem állók felhúzzák az ingük ujját, hogy a lelkésznő odarajzolhassa a hamuból formált keresztet. Én következem. A homlokomat tartom. A lelkésznő hamuból keresztet rajzol rá, hallom közben a szavakat: “Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel”.
Érzem ott marad a hamu egy ideig a homlokomon, aztán lassan lehullik a ruhámra, a lábamra, a földre. Szerettem volna megőrizni azt a hamut, a jelet, hogy 40 napig emlékezzem, de csak a mozdulat marad. A homlokomra írt kereszt. A hamu állaga, szürke színe. A mondat beleivódik a lelkembe, mégsem fáj most. Kimondhatatlan békességgel fogadom. Biztonságban vagyok, a legnagyobb biztonságban.
Böjt van. A 40 napos böjt első napján február 14-én, hamvazószerdán történt ez velem. Hamvazószerda számomra eddig csak egy kifejezés volt. Még sosem vettem részt hamvazószerdai misén, és nem is tudtam mit jelent az. Nálunk nem gyakorlat. De most azon a szerdán a lelkészgyűlésen a lelkésznő egy angol nyelvű liturgia alapján vitte az istentiszteletet, és egyszer csak ott álltam a sorban én is, hogy a hamvazás részese legyek.
Hamvazószerda katolikus hagyomány, vagy inkább ősi keresztény hagyomány, amit a katolikusok gyakorolnak. Ezen a napon a templomban a pap hamvaz, vagyis jelképesen hamuval jelöli meg a hívek fejét. A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert. A legrégibb idők óta a nyilvános bűnbánók zsákruhába öltözve hamut hintettek fejükre. A hamu sem akármilyen hamu, amit a cserépkályhából vesznek ki, hanem az előző évi húsvéti barka elégetéséből származik.
Bár maga az időszak keresztény hagyomány, mégis azok is fontosnak tartják a böjtöt, akik nem gyakorló keresztények, sőt semmi kapcsolatuk nincs az egyházakkal, gyülekezetekkel, a kereszténységgel. Úgy látom, hogy az egészséges élet egyik meghatározója, lehetősége lett a böjt. Ebben sokféle lehetőséget kínálnak különböző fórumok. Az interneten való böngészés közben ilyen címeket találok: “A böjt fajtái és élettani hatásai”, “Minden, amit a böjtről tudni érdemes”, “A böjt, mint a méregtelenítés csúcsa”, “Ez történik a szervezettel a böjt alatt”. Elolvasva a cikkeket azt találom bennük, hogy elsősorban a testi megújulásra, megtisztulásra teszik a hangsúlyt vagy a böjt lényegét a lemondásban nevesítik.
A lemondással minden évben, minden böjtben én is próbálkozom. Legfőképpen az édességgel vagyok hadilábon. A mai korban lehetne másfajta böjtöt is tartani, nemcsak ételböjtöt. Melyikünk mond le könnyen negyven napra valamelyik kedvenc telefonos játékáról, vagy a kedves sorozatáról, az autóhasználatról, arról a kényelemről, amiben élünk, ami már megszokottá, az életünk szerves részévé vált.
Nehéz lenne csak 40 napra is valami “pusztai” életet élni.
A pusztát nem hiába említem, éppen ezzel a képpel foghatjuk meg, érthetjük meg, élhetjük meg a böjti idő lényegét.
Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt kivonult a pusztába. Amikor 2013-ban Izraelben jártam, és az volt a célom, hogy egy 10 napos hátizsákos zarándoklatban gyalogoljak Izraelben Jeruzsálemtől Dél felé, a Vörös-tenger irányába. Összesen csak két napig bírtam, még csak meg sem tapasztaltam mi az a puszta, de így is elég volt, feladtam. A tájból is csak valamicskét érzékeltem. Az én tapasztalatom inkább a kiskunsági puszta, ahol a legelőket, szántóföldeket erdősávok szegélyezik, a sík vidéken messzire látok, a tanyákról az állatok hangja hallatszik, a mezőn őzcsorda száguld át. Az izraeli táj nem ilyen. A táj köves, kietlen, apró növények kapaszkodnak a száraz talajba, messze elnyúlik az út, a nap tűz, települések mintha nem is léteznének, a látszólag sík terepen lévő ösvény lankás lejtőkre és magaslatokba visz, amiken emberpróbáló haladni a 16 kg-os zsákommal. Bokrok, és mindent kibíró szikkadt fák mérséklik a lehangoló élettelen, kopár, sivár képet.
A puszta a kiszolgáltatottság helye, ahol nincs meg az a kényelem, amit a civilizáció ad, nincs víz, étel, biztonság. Negyven évig vándorolt a pusztában Isten népe miután kiszabadította őket Isten az egyiptomi szolgaságból és mielőtt bevitte volna őket az ígéret földjére. Igazi tanulási idő volt ez. Nem volt felhalmozott élelem, húsos-fazekak, mindig elérhető friss víz a kútból, az élelem a naponként Istentől kapott mannára, az időnként arra szálló fürjcsapatból állt. A víz sem volt természetes, megszokott és nem állt korlátlan mennyiségben a rendelkezésükre. Negyven évig úgy éltek ott, hogy ráhagyatkoztak Isten szeretetére, gondoskodására, és megtanulták mit jelent ez.
Amikor letelepedtek Kánaánban, és termeltek, és raktároztak, házakban laktak, megfeledkeztek arról, hogy ki gondoskodik róluk, mert úgy érezték, maguk képesek fenntartani magukat. Nem volt szükségük Istenre. Pedig Isten figyelmeztette őket: 5Móz 6,10kk – „Amikor bevisz téged Istened, az Úr arra a földre, amelyet esküvel ígért atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy neked adja majd – nagy és szép városokba, amelyeket nem te építettél, minden jóval telt házakba, amelyeket nem te töltöttél meg, ásott kutakhoz, amelyeket nem te ástál, szőlőkhöz és olajfákhoz, amelyeket nem te ültettél, és mégis ehetsz róluk jóllakásig –, akkor vigyázz: ne feledkezz meg az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!”
A puszta az Istennel való találkozás helye, az Istennel töltött idő ideje, ahol, és amikor teljesen vele vagyunk. Amikor felfedezem azt, hogy mindenem, amim van, tőle van, és mindenem, amim van, egy pillanat alatt elveszhet, még az életem is. Ezt jelképezi a hamu. Csak a civilizált világból kiszakítva, a mesterséges fényektől és zajoktól távol, az önhittség, és önbizalom hiányában élhető meg ez a ráhagyatkozás.
A mi lemondásaink apró próbálkozások csupán. Mindig az a kérdés számomra, hogy mi a cél. Mi a célja, hogy lemondjunk az édességről vagy a húsról, a sorozatról, játékról vagy bármi másról? Fogyókúra, testi tisztulás, méregtelenítő kúra, az Isten, istenség befolyásolása, az önmagam éltetése (lám, még erre is képes vagyok), a szokás megtartása? Ez is csak egy emberi teljesítmény, amivel még jobban fényezzük magunkat? Vagy azért tesszük, mert valamilyen reményt fűzünk hozzá? Ebben reméljük a boldogságunkat, az elégedettségünket, az életünk helyreállítását?
Ha a böjtünk arra irányul, hogy ebben Istenre hagyatkozzunk, akkor valódi biztonságot adhat számunkra. Ha emlékezünk arra, hogy honnan jöttünk, hova megyünk, ha tudjuk kitől jövünk, kihez megyünk, ha tudjuk, kitől kaptuk, kitől kapjuk, akkor máris a böjt útján haladunk. Valódi biztonságunk lesz Jézus révén, aki kiment a pusztába, hogy nyilvános működése előtt teljesen ráhagyatkozzon az Atyára.
