ÉN KIS KERTET KERTELTEM…

Kovács Katalin

ÉN KIS KERTET KERTELTEM…

Falun lakom. Patak mellett, mi csak nagy esők után veti meg lábát a mederben, tikkasztó nyárban, mintha ő is csak hűs árnyékra vágyna, csendben bújik meg az őt ölelő liget rejtekében. Büszke hegyek, hetyke porták, csodaszarvas, én kis falum - szerelem. Egyszerű, szívből jövő kinyilatkoztatás ez, szelíd vidéki sanzon. Idill.

(Na jó, vannak csupasz csigák is, akik rejtélyes módon valahogy mindig meglepnek a fürdőszobában, meg társbérlő egy undok darázs-bagázs, de róluk most nem szól a dal…)

A főnök – a fenntartó – de mondhatnám azt is, a helytartó a B. utca 7. szám alatt én vagyok. Ez a darabka föld, s rajta a gerendás ház, az én tulajdonom. És ami az enyém, azzal azt tehetek, amit csak akarok.

Valóban minden esetben megállja helyét a fenti állítás?

Enyém-e a birtok egészen? Hol húzódik a határ? A zöld-takaró, mint tér-EL-választó, megadja-e nyújtózkodásom képletes, avagy kézzelfogható, valódi határát? Csiklandozhatja-e egy átlógó falevél a szomszéd orra hegyét? S ő vajon ezért méltatni fog, vagy méltatlankodni fog?

A mezsgyén innen és túl ki és mi szabályozza a birtokos jogait és kötelességeit?

És a milliókat érő kérdés: betartjuk-e ezeket?

Rengeteg (engem) megmosolyogtató, ámbár néha már vérre menő vitába kóstoltam bele a közösségi média platformján 10 centire átlógó tető, pár rossz portára pottyant dió és az érdekes módon mindig lefelé folyó víz okán. A piszlicsáré ügyek folytán kirobbant szomszédháború csatái ingoványos terepen zajlanak és fennáll a veszély, hogy az ütközet közepette mi magunk is mélyre süllyedünk. Főleg emberileg.

A középpontban sokszor nem a törvény, a helyi rendelet vagy egyéb írásos szabály betartása/betartatása áll, és nem is az igazságosság zászlaja lobog az ügy felett, szimplán csak belső erők összeütközésének lehetünk tanúi. Sarkított önérzet. Kivagyiság – és a lényeg az, hogy kinek látszol…

Divat lett minden, ami extravagáns és tájidegen, messziről ordít a „denekemakkorisnagyobb/különlegesebb/szebbvan” látványa. Egyre-másra szaporodnak a steril és mindenmentes kertek, ami kiváló táptalajt biztosít a térkő vírus módjára való szaporodásának. A több tonnányi dekorkavics, mint megannyi apró hőtárolós kályha, éjszakára is megőrizni a nyári Nap ajándékát, a fullasztó, 38 fokos meleget. Önjelölt „gyepmesterek” ivóvíz-készletünkkel áldoznak a pázsit mindenható oltárán. Mini, mediterrán-ízű valóságuk nem más, mint modern kősivatag. Kár érte.

Éled-e bennünk a lelkiismeret a jövő nemzedéke felé, vagy csak saját önző érdekeinket hajtjuk? Szabad-e gátlástalan módon kiszipolyozni területeink természet-adta erőforrásait, csupán azért, mert a jog felhatalmaz?

Birtokolni hatalom.

Az út teszi a kertet, amelyen keresztül eljutunk hozzá. Legyünk jó gazdái a minket körülvevő térnek, amely ízlésünk kirakata, jövőnk záloga.

Hatalmamban áll:

Fenntartható módon élni, és élni hagyni. Globálisan gondolkodni, lokálisan tenni. Saját portám körül sepregetni. Szemléletet váltani.

Az út teszi a kertet, amelyen keresztül eljutunk hozzá. Legyünk jó gazdái a minket körülvevő térnek, amely ízlésünk kirakata, jövőnk záloga. Néhanap lakoltassuk ki magunkat, majd hagyjuk, a kert költözzön belénk. E szimbiózis áldás, kapocs közte az a láthatatlan kéz, mely pirosra festi az almát, és a reá mosolygó arcokat.

„Az a fontos, mit hagysz magad után Mert akkor is fújnak még a szelek Mikor nem leszünk, csak apró porszemek…”

MAGDA CUM LAUDE: Minden állomás