ELHIBÁZOTT KONCEPCIÓ, vagy IDŐTLEN MESTERMŰ?

Szász Dávid

ELHIBÁZOTT KONCEPCIÓ, vagy IDŐTLEN MESTERMŰ?

Martin Scorsese - Megfojtott virágok

Filmkritika

David Grann “Killers of the flower moon” című könyve száraznak mondható dokumentarista regény, ami elsősorban a nyomozók szemszögéből mutatja be az oszázs indiánok megpróbáltatásait, mely Scorsese filmjének is témája. A film azonban teljesen más szemszögből közelíti meg ugyanezt a témát, az atrocitások elszenvedőinek nézőpontjából. Azt gondolnánk, ez ebben a formában sokkal izgalmasabb, személyesebb, és mélyrehatóbb eredményt szül, mint a fent említett regény megközelítése. Nos, talán mégsem.

A film esetében in medias res csöppenünk bele a történet közepébe, már az első pillanattól tudni, hogy mire megy ki a játék, és ki mozgatja a szálakat, ezért nem adagolva tudjuk meg a részleteket, nem izgulva és a végkifejletet várva ülünk a moziban. Ehhez mérten viszont a film 3 és fél órás játékideje indokolatlanul hosszúnak tűnik. Amikor egy sima doku regény, a maga szárazságában, a karakterábrázolások legjobb indulattal is csak skiccelt mivolta ellenére lebilincselőbb, mint az abból készült film, ahol számtalan lehetőség, dramaturgiai elem, és a zseniális színészek is a filmkészítők rendelkezésére állnak, ott talán valami félrement.

A filmkészítő nagymester, Scorsese filmjét nem meglepő módon hatalmas várakozás előzte meg, és ahogy az sejthető volt, hozsannázó kritikák százai jelentek meg a film bemutatóját követően.

Természetesen nem tisztem ezen kritikák megkérdőjelezése. Bennem személy szerint azonban a film több kétséget is felvet, és minden elfogultságom ellenére sem tudok eltekinteni attól, miszerint nézőként nem feltétlenül osztom a filmkritikusok szuperlatívuszait ebben az esetben.

Elvitathatatlan, hogy maga a választott téma fontos, és mindenkor aktuális. Nem sok film készült, ami a fenti történetet, vagy ahhoz hasonlót feldolgozott volna, ez alapján hiánypótlónak is tekinthető.

Scorsese szemszögéből nézve a film témája különösen releváns téma - Amerikában. Személy szerint viszont sajnos úgy érzem, hogy a rendező géniusz nem tett meg mindent azért, hogy történetét egy nem abban a közegben élő néző számára is elég szignifikánssá és érdekessé tegye. A film inkább egy moralizáló mese, ami hiába alapul valós eseményeken, kissé még mindig túl száraz marad ahhoz, hogy igazi együttérzést váltson ki. Leginkább az a gondolatom jött a film vége felé már fájdalmas 3 és fél órás műsoridő alatt, hogy íme, még egy dagályos opusz az emberi aljasságról, viszont sok ilyet láttunk már. Scorsese fontos filmet akart. Érezhető, hogy a film témája közel áll hozzá, és elkészítése szívből jött, valahol mintha mégis elcsúszott volna a számítása útközben. Ahol ugyanis az olyan színészóriások mint DeNiro, DiCaprio, vagy Fraser sem képesek a vitathatatlan képességeik ellenére elvinni egy sztorit a hátukon, ott gyaníthatóan a sztorival vagy a koncepcióval van a baj, nem velük.

A filmnek mindazonáltal vannak nagyon erős pillanatai. A kezdő képsorok, illetve a kísérőzene bombasztikus lüktetése például ilyen.

A történet középpontjában az oklahomai oszázs indián közösség áll, a 1910-es évek végétől a húszas évek közepéig. Az indián törzs által birtokolt földekről kiderül, hogy gazdag olajlelőhely felett fekszenek, és ezáltal az ott élő őslakosok meggazdagodnak, de a terület egész polgári rendje – az üzleti élet, a politika, a társadalmi élet, és a jogérvényesítés – úgy szerveződik, hogy a pénzt lehetőleg ravasz módszerekkel kicsalják az oszázs indiánokból, és zsebre vágják.

A vérszerinti oszázs közösség tagjai például valójában nem rendelkezhetnek saját vagyonuk felett: hivatalosan inkompetensnek nyilvánítják őket, és fehér gyámokat követelnek meg vagyonuk felügyeletéhez. A film egy olyan borzalmas és szégyenletes történelmi epizódot hoz napvilágra, amely túlságosan sokáig el volt hallgatva a mainstream, fehér központú amerikai kultúrában. Scorsese többi filmjéhez hasonlóan, mint például az „Aljas utcák”, a „Dühöngő bika”, a „Goodfellas”, a „Casino” és az “Ír”, a „Megfojtott virágok” is egy gengszterfilm, amely személyes szinten dramatizálja a korrupció terjedését, mely úgy eszkalálódik, akár egy vírus, a bűnözőktől kezdve többé-kevésbé mindenkit érint, aki a hatáskörükbe tartozik. A film egyben egy házasságtörténet is, és ez az elem szignifikánsan megváltoztatja a film perspektíváját – a kollektív és egyéni bűnözés történetét a szerelem titokzatos, szinte vallásos és végső soron ijesztő víziójává alakítja át.

Lily Gladstone, Leonardo DiCaprio

A film főszereplője, Ernest Burkhart (DiCaprio) egyszerre nyájasan hétköznapi, és archetipikus figura: nem sokkal az első világháborús katonai szolgálatból való elbocsátása után érkezik az oklahomai Fairfax-be. Nincs más kitűzött célja, mint hogy pénzt keressen, nincs különleges üzleti vénája, nincs háttere, vagy bármi elköteleződése, és szemmel láthatóan nincs anyagi nyeresége sem a hadseregben eltöltött időből. (A hadsereg szakácsaként közvetlenül nem vett részt a harcban sem.) Abban a reményben érkezik, hogy nagybátyja, William Hale (Robert De Niro), a helyi nagymenő majd munkát ajánl neki. William egy gazdag farmer, akit az indiánok a bizalmukba fogadtak, afféle patrónus és apafigura benyomását kelti – beceneve Király – azonban a felszín alatt egy piti szélhámos, egy afféle tekintélyt parancsoló ragadozó, aki a közösség oszlopos tagjának adja ki magát. Egy lépéssel tovább viszi az ötletet, hogy unokaöccsének állást szerezzen: azt akarja, hogy Ernest feleségül vegyen egy indián nőt, majd segítsen megszabadulni annak rokonaitól, és végül magától a nőtől is, hogy örökölje az olajból szerzett vagyonukat.

Király Ernest számára egy Mollie Kyle nevű fiatal indián nőt (Lily Gladstone) szemel ki. Ernest kitartóan udvarol Mollie-nak. A probléma viszont az, hogy nem csak érdekből megy bele a kapcsolatba: valóban szereti Mollie-t. Ami pedig ennél is drámaibb, hogy érzelmeit a lány is viszonozza. Ennek ellenére Király ráveszi és rákényszeríti Ernest-et egy sor olyan tervre, melyek arra irányulnak, hogy kiiktassák Mollie nővéreit és bárki mást, aki a haszonszerzés útjában áll – még talán idővel magát Mollie-t is. (Mollie súlyos cukorbeteg, betegsége miatt pedig kiszolgáltatottá válik az orvosoknak, akiket természetesen a Király dróton rángat.) Mollie egészségi állapota hamarosan romlani kezd, és leépülésében szerepet játszik az indián közösség sok tagjának megmagyarázhatatlan halála, valamint a helyi szervek teljes közömbössége is. A jogérvényesítés teljesen fehér irányítás alatt áll. Molly kétségbeesésében Washingtonba utazik, hogy szövetségi közreműködést kérjen, ami végül Tom White (Jesse Plemons) személyében érkezik meg, aki az F.B.I. előfutárának, a Szövetségi Nyomozóirodának az ügynöke.

A csaknem három és fél órás film cselekményének rövid összefoglalója némileg érzékelteti a szóban forgó hatalmas drámai töltetet, mind személyes, mind történelmi vonatkozásban. De ugyanilyen fontos a nézőpont, amelyet megtestesít, és az érzelmek, amelyeket felkelteni szándékozik. Scorsese nem csupán a történelmi események elbeszélésére törekszik, hanem (kétségtelenül nagyrészt fehér) közönsége lelkiismeretére is apellál. Grann könyvéhez hasonlóan a film is igyekszik tudatosítani és kompenzálni a múlt bűneinek elhallgatását, és a nézőt kollektív szembenézésre kényszeríteni egy erkölcsi és politikai tragédiával és annak megoldatlan örökségével. Más kérdés, még ha ez rosszmájúan hangzik is, hogy ez végül mennyire sikerült.

Az indiánok élőhelyének fehér lakossága, teljes miliőjét tekintve gyakorlatilag egyetlen nagy ganglandként jelenik meg. Ahogy a jogtalanul szerzett pénz és a jogosulatlan hatalom fokozatosan áramlik át a beavatkozók közösségén, elkerülhetetlenül egymás cinkosaivá válnak, és egy idő után senki sem feddhetetlenül tiszta. Még egy mellékszereplő, az idősödő és lomha John Ramsey (amelyet Ty Mitchell elbűvölően alakít) sem kerülheti el, hogy a nagy ember ügyeit intézze, de ami végül gonoszságra készteti, egy olyan tulajdonság, amely implicit módon az egész helyi rendszert áthatja, és meghatározza: nevezetesen a rasszizmus.

Ernest esetében a személyes defekt, amelyen keresztül a korrupció a hatalmába keríti, a saját önnön üressége – egyfajta gyökértelenség jellemzi, a világos cél hiánya, valamint a nagybátyja iránt érzett hála, amiért az új személyazonosságot, és új életcélt adott neki. Ernest távolról sem ártatlan, esetlensége mégis inkább egyfajta infantilis tudatlanság, mintsem zsigeri gonoszság. Ő a naiv amerikai ellentmondások figurája, akinek egyetlen megváltása a Mollie iránti szeretete lehetne. Scorsese a házasság történetét, a szerelem történetét abszolútumként mutatja be – olyasvalamiként, ami elkülönül a kulturális, történelmi és politikai részletektől, és amely a vallásos hit legfőbb hatalmával bír. A film második felében zajló tárgyalótermi drámában Ernestnek lehetõséget kínálnak, hogy beismerje vétkeit, és segítsen lerombolni a szervezett bûnözés rendszerét. De a legfontosabb vallomás az, amelyet Mollie felé képes megtenni végül, és itt éri el a történet morális nyomása a csúcsát. Lehet, hogy Ernest a főszereplő, de mindenképp Mollie a központi kulcsfigura ebben a történetben. Scorsese finom formaérzékkel kalibrálja a helyét a filmben. Nemcsak, hogy Ő az a szereplő, akinek a tettei nyomán a dráma megfordul, hanem az is, akinek szűkös kézzel ábrázolt, de erőteljesen sugalmazott szubjektivitása belső életérzést ad a történetnek.

Ennek ellenére a film nem nyújt korlátlan hozzáférést Mollie gondolataihoz és érzéseihez sem. Scorsese szűkmarkú távolságtartással ábrázolja őt – és mindenekelőtt az oszázs közösséget – abból kiindulva, hogy kívülállóként főhősnője talán még rokonszenvesebb. A megfojtott virágok hősnője sokkal többet tud és érez, mint amennyit mond, ám a film nem magyarázza meg, mire gondol Mollie, miközben nővérei fiatalon sorban meghalnak, vagy amikor Ő az Ernest által rendszeresen beadott inzulininjekciók hatására egyre jobban megbetegszik. Nem magyarázza meg, mit gondol Ernest, amikor először erőszakos bűncselekmények elkövetésére kényszerítik. A film karakterpszichológiája fájóan elnagyolt, úgyszólván minimális – mert Scorsese ehelyett dühösen, sürgetően nyomja a vászonra a cselekményt, mintha valami dramatizált dokumentumfilm lenne a célja.

Véleményem szerint azonban a film éppen itt siklik félre: a néző alapvető morális érzékén túlmenően nem hozza eléggé közel az atrocitásokat elszenvedő szereplőit, mivel zömében azok is szenvtelennek, motorikusnak, csúnya szóval élve közönyösnek és élettelennek tűnnek, még az őket ért megpróbáltatások dacára is.

Grann könyvének első fele a rejtély boncolgatásával indul, és ebből fakad a krimikre jellemző feszültsége, ettől izgalmas, még dokumentarista stílusa ellenére is. Scorsese azonban ezt a fajta megközelítést teljes egészében elveti, és csak filmje második felét szenteli Thomas White szövetségi ügynök nyomozásának bemutatására, viszont jóval azután, hogy már ismerjük a bűncselekmény körvonalait. Ami a könyvben reveláció volt, azt itt már korán tárgyilagos módon, evidenciaként kezelik, mint egy hétköznapi, csendes összeesküvést. Mely összeesküvést a kapzsiság táplálja, de az az általános felfogás is, hogy a meggyilkolt, kirabolt és kizsákmányolt emberek –ti. az oszázs indián családok, akik rettegnek ettől a lassan elharapózó bűnözési hullámtól (amit akkoriban „rémuralomként” emlegettek) egyáltalán nem is emberek. A Megfojtott virágok legkényelmetlenebb aspektusa nem a bemutatott látványos bűnözés, hanem az, hogy a szereplők közül sokan teljes mértékben bagatellizálják ezeket a bűncselekményeket, a kizsákmányolást elszenvedő indiánokat puszta statisztikai adattá degradálva.

Ernestnek nincs gerince, de még csak identitása sincs. Jelleme képlékenysége határozza meg tetteit – ösztönlényként bukdácsol, és vergődik, ami a három és fél óra leforgása alatt meglehetősen fárasztóvá válik.

Leonardo DiCaprio - részben karakterének korlátozott természete miatt - a gyenge láncszemet képviseli abban, hogy a filmnek azt az érzelmi mélységet vagy lendületet adja, amely indokolná a film terjedelmét, és léptékét. Ez azonban megint csak nem DiCaprio hibája, színészként mindent megtesz, hogy a legjobb indulattal is csak vázlatosra skiccelt, kissé együgyű karakterből kihozza a legtöbbet. Scorsese azon döntése talán a legnagyobb fiaskó a film egészét tekintve, hogy olyan nyersen belevág a történet közepébe, és lelövi az indítékokat, továbbá megfosztja a filmet a feszültség alapvető elemétől: mire a Nyomozó Iroda munkatársa, Tom White két óra múlva megjelenik, a közönség már jól tudja azt is, hogy kicsoda. A gonoszság félelmetes, olykor felettébb unalmas taxonómiája maradt ránk mindössze, ahogy a kapzsi, bárgyú Ernest enged Hale mérgező varázslatának, annak ellenére, hogy szerető feleséget, és perspektívát talált magának az addigi céltalan és sekélyes élete helyett.

Sok szempontból ez inkább Lily Gladstone filmje. A sok vázlatos és elnagyolt karakter mellett talán még az ő figurája a legkidolgozottabb és legérdekesebb. Már korán észreveszi, hogy Ernest a pénzéért van vele elsősorban. Még ezt is kész elfogadni, hiszen ezzel így van minden körülötte lévő fehér ember. Ezzel együtt meglátja férjében annak esendőségét, valamiféle bájt és a tisztesség szilánkjait is. Miközben a borzalmak elharapóznak körülötte, Mollie próbál eligazodni a nyugtalanságában, és a férje iránti vonzalmában.

Sok szempontból ez a nagy, kegyetlen, kibékíthetetlen tragédia áll a történet középpontjában. Talán ez is megmagyarázza Scorsese döntését a későbbi jelenetek kapcsán, hogy szívszorítóan intim irányba induljon el. Miközben Ernest továbbra is pingpongozik Hale és Mollie iránti hűsége között, látszólag túl gyengének és túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy bármit is találjon, ami erkölcsi gerinchez hasonlít. Emiatt úgy érezzük, mintha azt néznénk, ahogy valakit lassan halálra kínoz saját alkalmatlansága. Talán ezért is van az, hogy a történet soha nem ér el igazán lezárást vagy bármit, ami megváltáshoz hasonlít.

Összességében úgy érzem, hogy a Megfojtott virágok egy sajnálatos módon elszalasztott lehetőség, hiszen minden adott lett volna hozzá, a megrázó alaptéma, a kiváló színészgárda, a filmes lehetőségek széles tárháza, és Scorsese egyébként vitathatatlan rendezői géniusza, hogy ez a film igazi mestermű lehessen. De talán ott volt bátor és formabontó, ahol nem kellett volna, és ott nem aknázott ki nagyon erőteljes lehetőségeket, ahol pedig megtehette volna.

Ilyen például a film címéül szolgáló metafora, amit Scorsese valami rejtélyes oknál fogva csak egy utalás erejéig villant meg a film során, de nem magyarázza meg, vagy bontja ki, holott az egyrészt a könyvben kulcsfontosságú, másrészt pedig nagyon erős, szimbolikus eleme lehetett volna a filmnek.

Áprilisban nőnek azok az apró, tarka tavaszi virágok, melyekkel kapcsolatban el is hangzik a filmben, miszerint úgy festenek, mintha Isten konfettit szórt volna az égből. Az viszont már nem hangzik el, hogy májusban ezen tavaszi első virágok fölé nőnek a magasabb, erősebb virágok, mint egy szőnyeg, örökre eltakarván előlük a napfényt, ezért azok belefulladnak a sötétségbe és lassan elpusztulnak.

Vajon Scorsese miért nem érezte fontosnak, hogy ezt a metaforát alkalmazza, ahogyan a könyv is? Vajon úgy vélte, hogy az amerikai közönség nem tud mit kezdeni az efféle metaforákkal?

Egészen biztos vagyok abban, hogy egy európai rendező - mint például Florian Henckel von Donnersmarck - soha nem szalasztott volna el egy ilyen erőteljes lehetőséget, mi több, valószínűleg kétszer is aláhúzta volna a jelentőségét.

Összegezve a szubjektív véleményemet, talán egyetlen egy dolog hiányzik igazán számomra a filmből, ami egyébként egy pusztán jó mozit megkülönböztet számomra a valódi mesterműtől: ez pedig a katarzis.

Igazán nagy kár érte.

A New Yorker, a Vulture.com, a CNN, és a Washington Post cikkeinek felhasználásával.