17 minute read
Vendégül látlak: A Multifunkcionális Multiinstrumentalista - beszélgetés Szász Dáviddal
Blogi
Vendégül látlak: A Multifunkcionális Multiinstrumentalista - beszélgetés Szász Dáviddal
Két, számomra nagyon kedves hölgy kollégám után, következzék a Csapat első férfi tagja, aki igent mondott a kérésemre, hogy beszélgessünk kicsit arról, hogyan is zajlik az élete a „kulisszák mögött”. E havi vendégem Szász Dávid, vagy ahogy a progresszív zene berkein belül sokan ismerik őt: Saxon Dave.
Dávid, milyen apropóból és mikor csatlakoztál a Csak Pozitívan Magazin csapatához?
2022 januárjától publikálok havi rendszerességgel a Csak Pozitívan Magazinban. Édesanyám, Búza Judit ekkor már jó ideje a csapat tagja volt, és rendszeresen írt ide cikkeket. Czeczon István főszerkesztő barátommal először más miatt kerültünk kapcsolatba: volt róla szó ugyanis, hogy videós tartalmak készítéséhez szüksége volna egy állandó stábra. Öcsémmel, Olivérrel a Covid alatt pont azon törtük a fejünket, hogy belevágunk valami ilyesmibe. Készítettünk is pár reklámfilmet közelebbi ismerősöknek. Próbálgattuk a szárnyainkat, de aztán rájöttünk, hogy a “viszonylag jó” cuccaink, a kreativitásunk, és a lelkesedésünk az eredeti tervhez sajnos kevés lesz: komoly, több tízmilliós cuccal rendelkező profi reklámfilmesekkel nem szállhatunk versenybe. Hozzájuk képest bőven van még mit tanulnunk, meg financiálisan befektetnünk. Mivel utóbbira esélyünk sem volt, ez megmaradt side projektnek, a MOON MEDIA névre elkeresztelt tervezett vállalkozásunk ezért egyelőre kispolcra került. Pár rövidebb reklámfilmtől eltekintve egy hivatalos DVD kiadványhoz köthető a Moon Media neve egyedül: a Hitrock zenekar “A vén csavargók” című életrajzi kiadványához, ahol a zenekari tagokkal készült riportokat, és részben a vágást mi csináltuk, Füchsel Tibor zenekarvezető, azaz Füxi iránymutatása alapján, akivel egyébként együtt is zenélünk a Hungarian Pink Floyd Show zenekarban.
Visszatérve a magazinra, mivel István tervei is másképp alakultak, de azért a kapcsolódás adott volt, felvetettem, hogy mi lenne, ha újságíróként - ami az eredeti szakmám egyébként - addig is részt vennék a Magazin életében. Nyilván tudtam mire vállalkozom: ezen a ponton - eleinte nyilván édesanyám cikkei miatt - de már rendszeres Csak Pozitívan Magazin olvasó voltam, követtem, és nagyra tartottam Istvánék munkáját.
Az utóbbi hónapokban főleg filmajánlókat és AI témához kapcsolódó cikkeket olvashattunk Tőled. Miért pont ezek a témáid? Van-e valamelyiknek köze a munkádhoz? Ha nincs, akkor mi vagy „civilben”?
A filmajánlókról annyit, hogy ez lett volna egyébként is a főprofilom a Magazinon belül. Egy kultúra sarok volt az eredeti terv, film, színház, zene, mikor mi. De a tematikus állandó rovattal az a baj, hogy akkor is kéne kötelező jelleggel tenni oda valamit, ha épp nincs semmi érdemi aktualitás, vagy egy épp engem foglalkoztató szegmens, amiről érdemesnek érezném, hogy írjak. Ezért ez valahol ad-hoc. Most például kikerülhetetlen, hogy az új Scorsese filmről írjunk, ugyanez volt a helyzet az Oppenheimerrel is. De vannak hónapok, amikor egy másik téma sokkal jobban foglalkoztat, és azt bontom ki inkább a fenti “rovat”keretein kívül.
Többek között ez a fajta szabadság, az, hogy abszolút szabad kezet kapunk, ami igazán inspiráló, azt hiszem minden újságíró kollégám nevében mondhatom ezt. Ez az egyik ok, ami miatt ilyen jól érezzük magunkat ebben a csapatban.
Az AI témáról annyit, hogy jogos az észrevétel: 2023-ban valóban ez volt a legmeghatározóbb visszatérő témám. De nemcsak nekem, Istvánnak is. Amikor én már letettem volna a lantot, Ő egy új szálon ismét behozta. Rengeteg ötletet adott, és számomra is kiderült, hogy ez - azon felül, hogy égetően aktuális - nem egy 2 cikk alatt teljesen lefedhető és kivesézhető téma. Tovább megyek: az AI ma már olyannyira az életünk része, és még inkább az lesz az idő előrehaladtával, hogy egyenesen könnyelmű luxus volna nem tudomást venni róla.
Ami a civil foglalkozásomat illeti: a British Telecommunications-nél dolgozom főállásban. Ez a 10 éves angliai tartózkodásom fényében adta is magát: eleve is egy brit multinál terveztem folytatni a 2018-as hazaköltözésem után. A hazai munkakultúra zömében tekintélyelvű, múlt századbeli maradisága nem az én terepem, sokkal jobban érzem magam egy olyan munkahelyi közegben, amit áthat egy olyasféle szellemiség, amit odakint megszoktam, és jól adaptáltam. Ha már egyszer muszáj havi 40 órát “civil” munkával eltölteni, nagyon nem mindegy, hol.
Meg persze nyilván, legyünk őszinték: a civil foglalkozásom egy szebb világban kizárólag a művészet lenne, azaz a jelen cikkben kifejtett tevékenységeim, de ezekből pár kiváltságos mázlistát leszámítva, mint pl. a festőművész édesapám, vajmi kevesen tudnak megélni Magyarországon.
Picit utánad „gugliztam”, mivel mi még nem sokat beszélgettünk, hisz személyesen mindössze kétszer találkoztunk. A keresés eredményeként találtam például egy Veled készült interjút, melyből kiderült, hogy a Mandrake Moon együttesben játszol. És ha jól tudom, hamarosan egy nagylemez felvételre is készültök. Mit érdemes tudni erről a bandáról?
A Moon az abszolút szerelemgyerek, és egyben a szerzői platformunk öcsémmel, Olivérrel. Ezen kívül, ami még hatalmas nagy szívügyünk, az a Hungarian Pink Floyd Show, de utóbbi nyilván egy tribute band, ennek megfelelően nem az önmegvalósításról szól elsősorban.
A Mandrake Moon egy igen nehéz, és sok kihívást jelentő vállalkozás: kompromisszum mentes rétegzenét játszik egy olyan világban, ahol ez a műfaj már nagyjából 40 éve biztosan népszerűtlen. Ennek megfelelően ebből a csapatból is ki-beszállingóztak a zenészek, és a gyakori tagcserék miatt még nehezebbnek bizonyult eredményeket elérni, turnézni, brandet építeni, és a többi. Például hiába alakultunk meg 2008-ban hivatalosan, a 10 év Anglia, a tagcserék, és egyéb tényezők okán az első hivatalos nagylemezünk még csak most készül: egész egyszerűen most jutottunk el arra a pontra, hogy már magunk számára kell kötelezővé tenni, hogy időt szakítsunk rá, és ha törik, ha szakad, elkészítsük, és lehetőség szerint ki is adjuk. Archív felvételekből álló nem hivatalos anyagunk van persze, de mint egységes, koncept, összefüggő mű, ez lesz az első, ami nagyközönség elé is kerül.
Ez a nagylemez egy koncept, összefüggő tematikájú album, és elsősorban a háborúról szól, ami két színtéren zajlik: egyrészt kinn a való világban, másrészt egy látszólag nihilbe süppedt, a lakásából ki sem mozduló képernyőfüggő lelkében. Szól ezen kívül a háború utáni újrakezdésről, vagy éppen az életünkön való radikális változtatást követő újrakezdésről, amiben nyilván némi életrajzi elem is felfedezhető, az Angliába történő távozásunk kapcsán. Ezt a több formában is értelmezhető “feltámadást” jelképezi a borítón látható Főnixmadár is. A lemezen felvonultatott témák nagyon aktuálisak voltak már a dalok ősverzióinak a megírásakor is, melyek többsége 20082009-re datálható, de ami szomorú és vészjósló, hogy most, 2023-ban még inkább azok.
Amit itt most körülöttem látsz, ezt a tematikus őskáoszt, a “kábel a rengetegben” feelinget, ennek a projektnek köszönhető. A dobfelszerelés Orosz Marci barátunké, aki a Mandrake Moon dobosa, azon kívül mindent, amit látsz, mi hordtunk össze az évek alatt Olivérrel, Angliából, zömében. A Hammond orgonát egy Shefford-i milliomos pincéjéből mentettem meg, szerintem amióta 1967-ben lejött a gyártósorról, max otthon használták, ott viszont nem kímélték: most is elég viharvert szegény, és ez már a felújított állapota. A fickó mindössze 150 angol fontot kért érte, viszont kb. ennek az ötszörösét költöttem a felújítására minimum. De el kellett hoznom onnan egy darabot az aranykorból. Pontosan ugyanilyen orgonán játszották a Procol Harum Whiter Shade of Pale című számát! Ezt a hangzást nem lehet szintetizátorral előállítani, ehhez bizony ez a vén, poros, kopott szekrény kell!
A hangcuccot, mikrofonokat, amivel a felvételeket készítjük, egy nagyon kedves jóbarátom támogatásával sikerült beszereznünk, még, amikor a MOON MEDIA beindítását terveztük, amiért örök hála neki. Ez a felszerelés teszi most lehetővé, hogy több milliós stúdióköltség helyett annyi időt szánhassunk a felvételekre, amennyit akarunk, vagyis hát, amennyit ki tudunk szorítani a civil életünk, munkánk, azaz a gálya, és robot mellett. Az pedig Édesanyám rugalmasságát dicséri, hogy a nappaliját ideiglenesen, amíg a felvételek készülnek, dobszobává alakíthattuk.
Ezen kívül sokat köszönhetünk a mai technológiának is. Bizonyára, akik olvasták a korábbi cikkeim némelyikét, tudják, hogy sokszor egy bekövült boomer köszön vissza a sorok közül: aki mindig visszafelé tekintget, és a modern technika vívmányainak is inkább csak az árnyoldalait feszegeti. Hát, ezen a ponton sajnos meg kell követnem magam: ez a projekt itt 15-20 évvel ezelőtt úgyszólván lehetetlen lett volna. Ma már rendelkezésre áll olyan technológia, aminek a segítségével gyakorlatilag van esély arra, hogy stúdióminőségű hanganyagot rögzítsen valaki otthon. Nyilván ennek a DIY megoldásnak is vannak kívánalmai, írt és íratlan szabályai: rengeteget kell olvasni, tanulni különböző praktikákról, mert azért nem annyi a történet, hogy bekötöd a mikrofonokat és megnyomod a REC gombot, abból még nem lesz nagylemez.
Mondd csak, pontosan milyen műfaj a progresszív rock? Azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan nem tudják…
Itt zanzásítok, mert máskülönben egy 10 részes cikksorozat lenne a válaszom, terjedelmében. (nevet)
A progresszív rock szerintem olyasmi a rockzenén belül, mint a flamand/németalföldi festészet a festészeten belül, legalábbis ami a mívességét illeti. Magas színvonalú, kompromisszumoktól mentes zene, ami széles körű zenei tudást és tapasztalatot kíván. A dalok nem a kereskedelmi rádió sablonjainak megfelelő hosszal és kivitellel készülnek, nem is dalok, hanem inkább általában kompozíciók, akár a klasszikus zenében, de a rockzenében használatos hangszerekkel elsősorban, ha nem is kizárólag. A zenei eszközök tárháza nem limitált, műfajok és stílusok szabadon keverednek, a szövegek, ha van ének, magas irodalmi színvonalúak általában, és ezen műfaj képviselői nem annyira külön dalokban, mint inkább koncepciózus albumokban gondolkodnak, amelyek egy bizonyos témát járnak körül és bontanak ki.
Ennek megfelelően az adott album egy magas színvonalú összművészeti alkotás, a zenétől kezdve a szövegeken át egészen a tálalásig, azaz a borítóig. Ez az az út, amit mi is követünk, és csúnya szóval élve ezen szabályszerűségek, vagy ismérvek alapján igyekszünk alkotni.
Jól tudom, hogy idén januárban a Legenda Sörfőzdében rendezett Progresszív rock fesztiválnak Te is aktív részese voltál mind szervezőként, mind zenei résztvevőként?
Egy régi, dédelgetett álmom vált valóra az idén januári MOONHEAD Prog Feszttel, amit a Legenda Sörfőzdében, nagy sikerrel, a vártnál sokkal nagyobb lélekszámú közönség részvételével sikerült tető alá hoznunk. (Az akkori fesztiválról a Csak Pozitívan Magazin 2022 novemberi számában írtunk “Szélmalomharc, kultúrmisszió, vagy mindkettő? Címmel)
A fesztivált jövő januárban, 2024-ben megismételjük, illetve folytatjuk! Nyilván a fentiekben említett műfaj égisze alatt szerveződött az egész, és nyilván azért, mert jelenleg ez a műfaj Magyarországon sokkal mellőzöttebb, mint szeretnénk. Mint a kezdeményezés bebizonyította viszont, ez nem azért van elsősorban, mert érdeklődés sincs rá. Manapság, ami köré nincs hype generálva, nincs megfuttatva a social mediában, azt egész egyszerűen nem veszik észre. Ezt sajnos tudomásul kell venni, utcai plakátragasztással, vagy szájhagyomány útján ma már nem fogunk tudni egy kis klubot sem megtölteni, azoknak az időknek már rég vége.
Számomra azért volt egy eufórikus csoda az idei január 21-i este, mert a sikeren felül, amit a közönségtől kaptunk, olyan szinten ritkaságszámba menő emberi kapcsolatok, barátságok szövődtek a résztvevő 7 zenekar között, amire azt hiszem nem sok példát tudnánk mondani Magyarországon, ahol inkább a szakmán belüli széthúzás, ellenségeskedés jellemző. Ez egy, úgymond testvériességre, bajtársiasságra alapozott összefogás, és az alapelve az, hogyha már mind egy ilyen nehezített pályán járunk, ahol a tortából max pici szeleteket tudunk kihasítani, mert azért lássuk be, a közérdeklődés nem éppen a mi koncertjeinkre irányul, akkor rivalizálás helyett, aminek egyébként konkrétan értelme sincsen, miért ne próbálnánk meg egyesíteni az erőinket?
Hogy mennyire hiteles módon sikerült ez, arra pont az számomra a legnagyobb bizonyíték, hogy itt még olyan bandák sem arcoskodtak, vagy érzékeltették, hogy többek lennének, akiknek éppen az elért eredményeiket, vagy a szakmában eltöltött idejüket tekintve akár jogalapjuk is lehetett volna rá. Mi a Mandrake Moonnal - dacára a 2008-as alapításnak, meg az 1996-ig viszszanyúló hosszas előzményeknek - a távollétünk miatt itthon gyakorlatilag szinte teljesen ismeretlen, új bandának számítunk. A Tompox zenekar, (a Solaris, mint előd zenekar miatt is), a veterán Android, vagy a M.A.Y.A. maximális nyitottsággal, kedvességgel, és partnerként állt az egész kezdeményezés mögé. Mi, a kvázi “újak”, mint például a Druida, a Mandrake Moon, a Broken Springs, vagy a Marcello’s Mystical Mind egy pillanatig nem éreztük, hogy emiatt “lejjebb lennénk rangsorolva”.
Mi több, Mátyás Szabi a Tompox gitárosa (szervezőtársam a fesztivállal kapcsolatban, Kerbolt Attilával, a zenekar menedzserével együtt), együtt fog zenélni velünk a 2024-es fesztiválon a Mandrake Moon színeiben is! A miskolci Broken Springs-t az Android meghívta nemrég Debrecenbe, hogy játsszanak egy közös koncertet. Az idei januári fesztivál tehát érdemben elindított valamit. Én pedig - nyilván a gigászi szervezőmeló mellett, ami még ránk vár a 2024 januári 2. Moonhead előtt - hátradőlve gyönyörködöm benne, hogy vannak még csodák kishazánkban is, és majdnem csak pár baráti szó, meg emberség kell hozzá a résztvevőktől, a vitathatatlan tehetségük, és zenei teljesítményük mellett.
Honnan jött a zene az életedbe és miért éppen ez a stílus?
Édesapám hatalmas nagy Pink Floyd rajongó, és ő “fertőzött meg” engem és öcsémet is. Mi a Pink Floyd miatt lettünk zenészek, de ha mondjuk 3-4 évesen már Pink Floyd a napi betevőd, akkor nyitott leszel eleve a Pink Floydnál lényegesen “nehezebb” zenékre is idővel. Így jött be a képbe később az Emerson, Lake and Palmer, a Yes, a korai Genesis, a Syrius, a Gentle Giant, a Collegum Musicum, és még sokan mások. Ez determinálta azt is, hogy mi zenészként milyen műfaj felé fogunk orientálódni.
Te milyen hangszeren játszol amúgy a zenekarban?
A Mandrake Moonban az ének mellett Hammond orgonán és egyéb billentyűs hangszereken, valamint akusztikus gitáron, a Hungarian Pink Floyd Show-ban majdnem ugyanez, csak a fontossági sorrend más. Én abban elsősorban énekes vagyok, mivel ott Füchsel Tibor, azaz Füxi a billentyűs, mellékesen pedig játszom ütős, pengetős, és billentyűs hangszereken, attól függően ahogy a helyzet megkívánja.
Említetted, hogy 10 évig éltél Angliában. Akarsz-e mesélni a külföldi élményeidről? Hogy kerültél ki és hova, mit csináltál kint, meddig voltál, miért jöttél haza?
Erre is azt hiszem kevés lenne egyetlen cikk. Talán könyvet kéne írnom róla inkább. De ezt majd akkor, ha vittem is valamire, és a haverokon meg a családon kívül más is jó eséllyel elolvassa.
Mindenkinek ajánlanám, mivel kötelezővé nem tehetem, hogy töltsön el legalább pár évet külföldön, ha lehetősége nyílik rá. Drasztikusan szélesíti az ember látókörét, és olyan szinten változtatja meg a látásmódját, hogy ezt nem is lehet szavakkal érzékeltetni. Azt hiszem, Olivér öcsém nevében is mondhatom, hogy mindketten más emberként jöttünk haza onnan. Egyetlen percét sem bántam meg annak, ami időt kinn töltöttem, de azt sem, amikor úgy döntöttem, hogy mégis hazajövök.
Hogy miért jöttem haza? A család, a Mandrake Moon, és a szív dolgai miatt elsősorban. Illetve mert nem láttam azt a fajta perspektívát a kinti jövőmmel kapcsolatban már, mint amikor kimentem.
Londonban talán a legmeghatározóbb munkahely számomra a patinás Harrods volt. Olyanynyira, hogy a Harrods-os name badge-em azóta a Hammond orgonámat díszíti, ugyanis ráragasztottam.
Katona egészségügyi okokból annak idején nem lehettem, de amit fegyelem, teherbírás, kitartás, és csapatmunka szinten ott tanultam, azt hiszem pótolta ezt a kihagyást.
Visszatérve a látásmód-kérdésre: nagyon könnyű itthon puffogni, meg okoskodni azokról, akik külföldre mentek, de sajnos ki kell mondjam: aki itthon maradt és soha nem tapasztalta meg milyen külföldön, annak halvány segéd fogalma sincs az egészről, az a sötétben tapogatózik. Nem állítom, hogy attól bárki jobb, több lesz, vagy többet ér, ha külföldön élt, ez önmagában nem garancia. De egyet biztosan tudok: aki ott helyt állt, és nem volt nyuszi hozzá, hogy érdemben kommunikáljon is az adott ország lakóival, netán esetleg barátságokat kössön, az jóval kevesebb eséllyel lesz egy megvezethető lúzer áldozat a világ bármely pontján, beleértve a saját hazáját is.
Nem mennék bele ennél jobban, de annyit mondanék azért, hogy a legfontosabb az, hogy rájöjj arra a helyzetre, amikor a sötétben akarnak tartani, és legyen erőd kijönni a fényre, és észrevenni, hogy kint a fényben mi minden látható. Érdemes az itthon lehozott külföldi hírek hitelességét lecsekkolni angol nyelven például - ha valaki “beszél úgy” idézvén egy klasszikust - és nem arra hagyatkozni, amit a házmester Erzsi néni, mint “hiteles bennfentes forrás” ránk fröcsögött reggel a lépcsőházban. Azt hiszem, ezzel zanzásítva mindent elmondtam.
10 év Ausztria után maximálisan értem miről beszélsz és abszolút osztom a véleményedet. Ha egyszer úgy hozza a sors, hogy Te interjúvolsz meg engem esetleg, mesélek én is róla, hogy nem is szükséges a tengeren túlra menni, bőven elég a „sógorokhoz” átugrani néhány évnyi szezonmunkára ahhoz, hogy az ember hasonló tapasztalatokkal gazdagodjon, mint Te Angliában. Na de ez a beszélgetés most Rólad szól, tehát kanyarodjunk vissza oda, hogy jelenleg éppen min dolgozol?
A Hungarian Pink Floyd Show érintőlegesen már szóba került, és a 2024 január 20-ra tervezett 2. MOONHEAD Prog Fest is. Úgy gondolom azonban, hogy mindkettő megérdemli, hogy kicsit bővebben is meséljek róluk.
Ami a Floyd projektet illeti, idén beindult a verkli, és a 2019-es csatlakozásunk óta most érzem azt, hogy a zenekar elindult egy olyan irányba, ami a jó irány. Idén ősszel Romániában és Szlovákiában is megmérettettük magunkat nagy sikerrel, és új gitárosunkról, a hozzánk idén év elején csatlakozott Nika Leventéről is kiderült, hogy kiváló választás, mind zeneileg, mind emberileg. Továbbra is az ötösfogat, azaz Leventén kívül a basszusgitáros Olivér öcsém, Füchsel Tibor Füxi billentyűs, Pozsonyi Tibor Finki dobos, és jómagam alkotjuk a zenekart. A csapat egységes, és mindenki nagyon lelkes. Igazi kohézió van
Ami a 2024 januári 2.MOONHEAD Prog Festet illeti, bár még szervezés alatt van, és a szervezés oroszlánrésze pont még előttünk áll, annyit már biztosan tudunk, hogy 2024 január 20-án, szombati napon lesz délután 4 órai kezdettel a Legenda Sörfőzde Centerben csakúgy, mint idén. Ez hamarosan hivatalos eseményként is felkerül a Facebookra. Ismét 7 zenekar vesz részt az eseményen: a Tompox, az Android, a Druida, a Mandrake Moon, a Level 6, a Broken Springs, és a M.A.Y.A.
Az eseményről bővebben a decemberi Csak Pozitívan Magazin lapszámban fogok írni, amikorra már a még eddig nem tisztázott részletek is kiderülnek. Mindenesetre nagyon várjuk, és bízunk benne, hogy az ideihez hasonló teltházzal, és a közönség, valamint a résztvevők elégedettségével zárul majd.
Sok sikert kívánok Nektek és köszönöm a beszélgetést. Búcsúzóul van-e valami speciális üzeneted az Olvasóknak, afféle végszó?
Az olvasóknak, de még azoknak, akik nem olvassák is azt szeretném üzenni, hogy ne adják fel. Nehéz időket élünk. Ezt azt hiszem a legtöbben érezzük a bőrünkön. Egy agresszív sebességgel átalakuló világ kellős közepén pislogunk, ahol minden, amit eddig evidenciaként kezeltünk, most képlékennyé vált. Ráadásul ezek a változások egyre gyorsabb ütemben zajlanak. Ha valaki történetesen 10 évvel ezelőtt a pandémiáról mesél nekünk, meg az AI-ról, ahol most tart, valószínűleg kétkedve hallgattuk volna. Zömében olyan generáció vagyunk ugyanis, akik testközelből sosem láttunk - eddig legalábbis - háborút, halálos világjárványt, a mesterséges intelligencia pedig filmes utópia volt legfeljebb.
Egy viszonylagos kényelemben élő, jóllakatott társadalom vagyunk többségében, akiknek most meg kell enniük a fekete levest. Hiszen úgy tűnik, hogy az evidensnek hitt kényelmünkre, és biztonságunkra sincs már garancia, ugyanis vannak dolgok, amik egyre kevésbé rajtunk múlnak, amik a fejünk felett dőlnek el, és maximum ezen viszonylatokon belül van egy egyre szűkülő mozgásterünk.
A legfontosabb véleményem szerint ebben a helyzetben az, hogy ha tehetjük, vegyük körül magunkat a számunkra fontos emberekkel, a szeretteinkkel, és legalább velük fogjunk össze. Lehet, hogy ez közhelyesen hangzik, de a közhelyek pont azért közhelyek, mert nem véletlenül ugatták el őket százszor előttünk, hanem azért, mert valószínűleg van bennük némi igazságtartalom. Legalább családon belül ássuk el a csatabárdot, ha van. Az emberiség kollektív megjavulásában nem hiszek, nem tudok hinni. Elég a szomszédban zajló háborúról készült pár videóba belepillantani ahhoz, hogy ha volt is bennem egy fuvallatnyi hurráoptimizmus meg hit az ember eredendő jóságát illetően, az most köddé váljon. Nem hiszem azt sem, hogy az emberiség egészét lehet szeretni, ez utoljára az elmondások alapján egy Jézus nevű embernek sikerült. Nem hiszek a Tesco buddhizmusban, az üres panelekben, meg az olyan önáltató hazugságokban sem, miszerint a szeretet önmagában megold mindent. Nézd meg, szegény Lennon hová jutott ezzel a meggyőződésével 1980. december 8-án.
Csodát tenni tehát nem tudunk, el kell fogadni, hogy sajnos vannak, akik sosem javulnak meg. Annyit viszont megtehetsz, ha szereted a párodat, a gyerekedet, a szüleidet, a barátaidat, hogy ezt elmondod nekik. Ha pedig nem vagy a szavak embere, akkor legalább érezteted. Akik szerint ez nyálas, azoknak nem kívánom, hogy akkor döbbenjenek rá milyen fontos is lett volna megtenni, amikor már egyedül vannak, mint az ujjam, és rádöbbennek, hogy elkéstek vele.
