8 minute read
REMIX/REMAKE MÁNIA
Szász Dávid
REMIX/REMAKE MÁNIA
Azaz - csak a piac számít, és elapadtak az eredeti ötletek?
Nemrégiben, egy zömében jazz zenészekből álló társaság, a Pénzes Máté és a Zseb feldolgozásában megjelent a klasszikus LGT Album, a Bummm! egy újragondolt, korszerűre és trendire alakított változata. Habár a kiadványt sokan méltatták, kiemelve, milyen jó, hogy a fiatalabb zenész generáció is őrzi és ápolja az efféle ikonikus előadók ikonikus albumainak jelentőségét, jócskán akadtak fanyalgó kommentek is a hallottak után. Jól tudjuk, hogy Magyarország a fotelforradalmárok és a rosszindulatú kommentelők hazája, annyi vitriol, gúny, és irigység fröcsög a hazai kommentszekciókban, mint talán sehol máshol a világon. De érdemes azért feltenni azt a kérdést is, vajon tényleg ekkora szükség van arra, hogy időtálló, önmagában is értékes, és sokak számára meghatározó műveket állandóan újragondoljanak?
A legutóbb talán legnagyobb vihart kavart ilyen újragondolás - még akkor is ha az illetőnek szerzőként minden joga és szabadsága megvolt hozzá - Roger Waters, a Pink Floyd egykori dalszerző-basszusgitárosának The Dark Side of the Moon REDUX című kiadványa. Az okokat és a mögöttes indítékokat most nem firtatva Waters a pazar körettel megpakolt gourmet steak helyett nyers húst tálalt - tulajdonképpen mindazt elvette az eredeti, 1973-as lemez koncepciójából, és kivitelezéséből, amitől az anno színes, vibráló, élettel teli, és sokakhoz közel álló, ikonikus album lett. Az újragondolt koncepció szerint úgy tűnik, csak a szavak fontosak (más kérdés, hogy amikor túl sokat mondunk, és túlságosan szájbarágósan, az esetenként, mint például ebben az esetben kevesebbet mond, erőltetettnek, művinek hat), a zenét pedig olyan szinten csupaszította vissza egy átlag, alapötlet rögzítésére szolgáló demófelvétel szintjére, hogy a végeredmény zeneileg fájóan lapos, üres, és élettelen eredményt szült. Sajnos ez utóbbi nemcsak személyes vélemény, a lemezt a kommentelők jelentős hányada értetlenül és csalódottan fogadta.
Ha nem tudunk valamivel kapcsolatban újat mondani (maximum meglovagolni a lehetőséget pár erőteljesen erőltetett, teátrális, és túlhangsúlyozott, ezáltal hosszú távon súlytalan tiráda újbóli elsütésére), akkor megéri-e kockáztatni hogy a már-már szent és sérthetetlen státuszban lévő, immáron az egyetemes kultúránk részét képező nagy művekhez kontár módon hozzányúljunk?
Úton-útfélen, Facebook-on és tematikus oldalakon csak úgy ömlik a nyakunkba a különböző régi klasszikus albumok újracsomagolt, újragondolt, remixelt, remasterelt, díszdobozos, mindenféle újra kiadása.
Mi több, új előadók nyúlnak régi klasszikusokhoz, újragondolva, korszerűsítve, új szájíz szerint előadva azokat.
Rap előadók sample-t lopnak egy-egy adott régi nagy sláger pár taktusából, és rászövegelnek. Klasszikus zene alá négynegyedes duc duc gépdob kerül, a korszerűség nevében a régi funky/diszkó slágerek sem élnek már meg az eredeti akusztikus dobhangzással, aminek pótolhatatlan, autentikus és élő vibe-ja volt.
Mindeközben Hollywood is az újrahasznosítás, és a remake mánia bűvöletében él, az 50-es évek óta számos film már a második vagy harmadik újragondolt, a korszak kívánalmaihoz igazított változata készül el. Nagyritkán ugyan előfordul, hogy ezek közül pár túlszárnyalja az eredetit, de nehéz nem arra gondolni, hogy a klasszikus kasszasikerekhez elsősorban, vagy inkább kizárólag profitszerzési okokból nyúltak. Ami ugyanis egyszer jól rezonált a szélesebb közönséggel, az, ha formai változtatások (a szereplők korszerűbb öltözéke, frizurája, gesztusai), a filmes technológia, a trükkök fejlődése okán egy látványosabb kivitel, és a klasszikusra való hivatkozás, majd a kellő hype kellően kiaknázásra kerül, ismét blockbuster lehet.
Fentiekkel önmagában semmi gond nem lenne, az viszont talán megér egy kérdést, hogy miért nincsenek már olyan korszakalkotó, forradalmi és eredeti ötletek, amik az említett klasszikusokat kitermelték? Miért van szükség mindig a már megálmodott ötletekhez, történetekhez, muzsikákhoz visszanyúlni, és újrahasznosítani, újragondolni, újracsomagolni azokat? Miért nem tud egy ma, saját kútfőből létrehozott zene világszerte úgy hatni a szélesebb közönségére, olyan befolyással, hatással és relevanciával bírni, mint a rock aranykorában, ahol egy generációs életérzést, egy jelentőséggel bíró, üzenetet hordozó jelenlétet tudhatott magáénak?
A ma már kizárólag üzleti szempontokra fókuszáló zene-, és filmipar talán lenevelte az alkotókat arról, hogy merjenek eredetiek lenni, merjenek kilépni a bevált klisék atombiztos, de homogén közegéből?
Az igazság az, hogy a “jól bevált recepten ne változtass” elv egyrészről lehetne jó is, amennyiben az az értékőrzésre szorítkozna. Vannak dolgok, amiket azért szeretünk, amilyenek. Az AC/DC például egy centit sem tért el a saját receptjétől: a 70-es évek óta ugyanazt a szögelős, egyszerű, de tűpontos, dögös alapokon nyugvó rockzenét játssza, és sikerrel.
Viszont - nem tudom ki hogy van vele - de a kétszázadik vámpír történet bennem már nem mozgat meg semmit. A farkasemberes, zombis, szuperhősös-marveles, kiszámítható és klisés, manapság domináns, CGI trükkökkel telepakolt akciómozik fájdalmas módon unalmassá és homogénné váltak. Sok esetben az az érzése támad az embernek, mintha egy videojátékot nézne.
Hollywood krízise - azaz, a jövő a sorozatoké
Annak idején nem akartam elhinni, hogy ez bekövetkezhet, de a fenti kijelentést nem egy embertől hallottam már. A film formátum, azaz az átlag 100 perc, két óra műsoridőbe bajosan fér bele egy magvasabb történet kellően részletgazdag kibontása, erre manapság már a sorozatok sokkal alkalmasabbak. Ma már olyan technológiai háttér áll rendelkezésre, ami elmosta a szakadékot a feature film, és a sorozat kivitelezésének színvonala között: az új sorozatok a nagyfilmekhez méltó látványvilággal és kivitellel készülnek, és gigászi tőke áll mögöttük a streaming szolgáltatók (Netfix, HBO, Showtime, Amazon stb.) jóvoltából.
Nézzük utóbbi jó oldalát. A történetmesélés, a hosszabb lélegzetű, több tíz, akár száz órán át minket lebilincselő eposzok egy új távlatot nyitottak. A mozifilm formátuma (talán Tarr Béla 7 és fél órás Sátántangóját ne soroljuk ide), bizonyos limitációkkal bír, egy ültő helyében kevés ember képes egy hosszú sorozatot végigülni egy helyszínen. Arról nem is beszélve, hogy a hosszabb játékidő, a több évadon átnyúló időtartam kedvez bizonyos, a nagyfilmekből kényszerűségből kihagyott mellékszálak kibontakoztatásának.
A hangsúly azonban olyannyira eltolódott a streaming szolgáltatók által kínált színvonalas sorozatok dominanciájának irányába, hogy a (legalábbis a hollywood-i) mozifilmek között számszerűleg lényegesen kevesebb lett az igazán tartalmas, korszakalkotó, forradalmi, mint akár a 80-as, 90-es években. Új reneszánsza van a bevált klisécsomagok újra és újra történő elsütésének: régi recept, új kivitel, hype, és csörög a kassza.
Marvel filmek, szuperhősök, vámpírok, zombik, pár tini horror, zömében ez most a hollywoodi mainstream kínálata. Még szerencse, hogy van olyan öreg veterán (Scorsese), aki éppen élete főművét tette le az asztalra, de ezek a kivételek egyre ritkábbak.
A zeneipar krízise - a remixek, és újragondolások, adaptációk kora
Mi állhat tehát eme jelenség mögött, a fentiekben kifejtetteken túl? Egyrészről ebben az iparágban is fokozottan érvényes az az elv, hogy a kockázatvállalás, mint olyan, egyenesen szitokszó. Mindenáron kerülni kell a financiális kockázatot, és csak olyasvalamibe szabad invesztálni, amire megvannak a bizonyított, bevált sablonok, hogy eladható. Erre már csak azért is elengedhetetlen szükség van, mert a mammutkiadók monopolhelyzete megszűnt. A technológia gyors fejlődésének köszönhetően kisebb befektetéssel ma már majdhogynem bárki tud közel stúdióminőségben zenét rögzíteni (összehasonlításképp, erre még akár másfél évtizede is kizárólag egy profi hangstúdióban volt lehetőség), az online platformokon azt terjeszteni (ezt a szerepet régen kizárólag a kiadó, és terjesztők tudták lebonyolítani), a YouTube-on videomegjelenést eszközölni (aminek régen az MTV és egyéb, akkor monopolhelyzetben lévő zenei csatornák voltak a fórumai kizárólag).
Ha adott a lehetőség, hogy bárki kreatívkodjon, és minden eszköze adott ahhoz, hogy ezt kedvére űzhesse, mégis miért látunk ennyi felmelegített levest, ennyi covert, ennyi újraadaptálást eredeti, innovatív ötletek helyett?
Valószínűleg a világ változott meg. Valamiért nincs ihlet, valamiért elapadt az a forrás, ami annak idején a könnyűzene reneszánszát hozta el a 60-as évek közepétől. Egyes elméletek szerint pedig már mindent kitaláltak, minden forma megszületett, kizárólag ezek kombinációja, újraértelmezése, integrálása, újragondolása az egyetlen lehetséges út. Csak a már meglévő formákból lehet valami egyedit, vagy legalább egyedinek hatót összegyúrni. Kicsit olyan ez, mint a konyhaművészet. Minden fűszer és alapanyag adott, de ezek arányainak változtatásával, régi receptek újragondolásával van csak meg az az illúziónk, hogy valami korszakalkotóan új került a tányérunkra.
Egy Azahriah nevű 21 éves srác, teljesen önerőből tört fel a semmiből, és valósította meg magát, jelen hírek szerint jövőre 3 alkalommal fogja megtölteni a Puskás Arénát.
Feltalált volna valami újat? Korszakalkotó zenei innováció és magvas mondanivaló áll a sikerrecept mögött? Aligha. Ennek az ellenkezőjét maximum olyanok állítják, akiknek a zenehallgatási igénye kimerül a manapság népszerű mainstream pop termékek fogyasztásában, és nem rendelkeznek kellő lexikális tudással, és szélesebb zenehallgatási tapasztalattal. Azahriah zömében ma is népszerű elemekből (hiphop, rap, reggae, reggaeton, fűszerként némi török, arab zene) gyúrt egy egyedinek ható elegyet, az énekhanghoz pedig ízléstelen mennyiségű autotune-t adott, hogy a ma trendinek számító vokális hangzás is meglegyen. Azahriah mesterszakács, és kiválóan ért az arányokhoz, de nem innovátor. Csak abból főzött, amit a konyhában otthon talált. Más kérdés, hogy ezek az alapanyagok mindenkinek a rendelkezésére állnak, és más mégsem tudott így élni velük. Ez az egy érdem elvitathatatlan tőle, rátapintott a közönségigényekre, az ütőerénél kapta el a mai legpotenciálisabb fogyasztó réteg, a fiatalok életérzését.
Fentiekből kiindulva az újragondolási, újracsomagolási késztetés sohasem fog kihalni, valódi innováció helyett pedig az újrahasznosítás és az alkotóelemek arányainak a változtatása marad.
Nincs új a nap alatt, bár én naivan bízom benne, hogy talán még akad.
A régi szent dolgokat meg, hiába sírok, hogy tessék szépen békén hagyni, úgysem fogják.
Akkor és ott valami olyasmi sikerült, amiből úgy tűnik, még mindig szívják az erőt, és az ihletet.
Valami olyasmi, amihez az a társadalmi környezet, az a politikai háttér, az a miliő, sőt még talán a csillagok szerencsés együttállása is kellett.
